A naptár majré és a lánc nélküli bicikli

Baganban rámtört a naptár majré, és ez elég vacak dolog volt. Ekkor ugyanis már tudtam, hogy azokból a képekből, amelyeket készítünk, a legjobb 5-6 bele fog kerülni a falinaptár decemberi hónapjához. Ez sajnos túlságosan is feszélyezett, görcsösen jó fényképeket akartam készíteni, és görcsösen vártam és kerestem ehhez a jó pillanatokat – nem pedig csak vártam türelmesen, szépen, hogy azok ránk találjanak.

Ennek volt az a következménye, hogy az egész bagani tartózkodásunk alatt minden hajnalban fölkeltünk, és ha szép volt az idő (néha akkor is, amikor nem) kibicikliztünk az egyik nagyobb sztupához, és felmásztunk rá, még mielőtt a nap előbújt volna a horizont alól. Ugyanígy a délutánokon (amikor épp nem szakadt az eső, vagy volt teljesen beborulva az ég) kibringáztunk a templomok közé, és legalább fél órával mielőtt az arany fények várhatóak voltak, felmásztunk valamelyik ezer éves vörös tégla épületre – ahogy sokan mások is. Mindez persze azért nem volt olyan szörnyű elfoglaltság, de gondolom még nem kezdtetek el sajnálni minket! :) Nem is kell! :) A lényeg, és amit akartam mondani, hogy egy kicsit túlzásba vittük ezt a „gyönyörű, felejthetetlen, és egyedi naplementés/felkeltés fényképet szeretnék készíteni Baganról” dolgot.

Ugyanakkor ez valahol tanulságos is volt. Az előző bejegyzésben már írtam, hogy csak az első délután és az este sütött igazán a nap. Na, ez nem teljesen igaz, mert végül az utolsó reggel is sikerült elkapnunk egy egész szép napfelkeltét, igaz, az sem volt „tökéletes”, na de mi az az életben? :) A lényeg az, hogy azon az első délutánon, amikor végignéztünk egy amúgy nem akármilyen naplementét, bennem, ha csalódás nem is, egy kis elégedetlenség volt. Igaz, hogy megállás nélkül fotóztam, de a nap nem úgy tűnt el a horizont mögött, ahogy az a filmekben szokás és nem adta a legszebb arany fényeit az eltűnése előtt néhány perccel, ezért volt bennem egy kis csalódás és egy vele járó várakozás – ami aztán utána jó pár napig bennem is maradt, mert végig borús, felhős, vagy épp esős időnk volt. Pár nappal később újdonsült barátainkkal visszamentünk ugyanarra a helyre, és átéltünk egy újabb naplementét, és én bár még szebbet szerettem volna, mint az első volt, de ez a második még olyan se volt. Sőt, semmilyen nem volt. Olyannyira nem voltak fények, hogy még egy tavat észre sem vettünk a tájban, ami előzőleg ott csillogott a mezők között, teljesen más volt az egész. Ekkor jöttem rá, hogy mi milyen szerencsések voltunk, hogy legalább az első nap láthattuk azokat a szép fényeket és azt az igaz nem „tökéletes”, de gyönyörű naplementét. :)

Ananda Pahto

Na de nézzük sorra, hol is jártunk, és először azt, hogy hogyan: természetesen kerékpárral. 2500 kyat-ért béreltünk egy-egy bringát, vagyis naponta összesen 663 forintért kettőnkre. Mind a két bringa három sebességes agyváltós történet volt, igaz, a váltó csak az enyémen működött, de erre nem is volt nagyon szükség, mert a terep nagyjából teljesen sík volt, csak apró dombok voltak és azok sem meredekek. Ezek a kínai csodák jól gurultak, és ami érdekes volt az én gépemen, az a lánc hiánya. A lánc helyén egy „recés” gumiszalag feszült, ami gyönyörűen ráült a fogaskerekek helyén lévő széles, műanyag „fogaskerekekre”. Nem volt gondom soha a hajtással a dolog gyönyörűen működött.

A bringákat a szállónkból béreltük és az egyik szekrény tetejéről még két a helyiek által is előszeretettel használt kalapot is kaptuk, így már a nap ellen is védve volt a fejünk.

Ez az 52m magas épület az egyik kedvencünk volt, mert a főbejárat előtti placcon mindig lehetett finom leveseket enni viszonylag olcsón, és ez a hely közel volt sok másik „pahto”-hoz, „paya”-hoz, sztupához és pagodához. Ne aggódjatok, ezek mindegyike kb. ugyanazt jelenti: templom! :) Szóval ennél a templomnál többször is jártunk, és először elkövettük azt a hibát, hogy csak odabent jártunk. Belülről sokkal nem különlegesebb néhány társánál az Ananda Pahtó, annyi a történet, hogy mind a négy irányban egy-egy álló Buddha szobor található a templomban és ezeket körbe lehet járni egy keskeny, de magas négyzet alakú folyosón. A főbejárat folyosóján pedig már korán reggel (napfelkelte után egy órával…) kipakolnak a szuvenír árusok.

Odakint meg kígyók cikáznak a porban a kerekünk előtt! Életemben itt láttam először „vadon” kígyót, igaz az olyan gyorsan eltűnt a közeli bozótosban, hogy se felocsudni, se fényképezni nem volt időm.

Na, de járjuk körbe ezt az Ananda Pahto-t, mert az igazi élményt a körülötte tett séta adta. Itt sok érdekeset láttunk és a templom kívülről nagyon szép volt, tele rengeteg díszítéssel. A templomnak több sarka is volt, mint négy, és minden ilyen sarokban egy tigriskutya szerű lény csücsült, amelynek a fenekéből kettő volt, hogy bármelyik oldalról nézzük, egész kutyának tűnjön, s ne féloldalasnak. Ahogy közelebb értünk, és benéztünk a szobor lábai közé, láttuk, hogy nem csak a fenekéből faragtak neki kettőt. :) Szóval itt jól szórakoztunk, és Zita még valamilyen szép lila virágdarabokat is talált, amelyektől egyből táncra perdült. Később eszünkbe jutott, hogy ezt a pocsolya mögött kellett volna, hogy megtegye, így lett volna egy szép tükörképe a fényképen. Na, de majd legközelebb.

Shwesandaw paya

A Shwesandaw paya a legnépszerűbb az összes közül, a naplementéket és a naplementéket nézzük. Meredek, szinte már létraszerű lépcsőjén jó magasra fel lehet mászni, és fent egy néhány méter széles teraszon körbe lehet járni 360 fokban. Itt azt hiszem háromszor is jártunk, az első napfelkeltekor egyáltalán nem volt szerencsénk, mert felhős volt az ég – de legalább a hajnali csillagos ég alatt élveztük a bringázást. Nagy disznóság ám a felhők részéről, hogy míg ébredéskor nem takarják a csillagokat, a napfelkeltére összegyűlnek, és eltakarják a lényeget.

Aztán később idetévedtünk egy hasonlóan felhős naplemente előtt, és ekkor már fel sem másztunk, mert láttuk, hogy nem lesz nagy fényshow ezen az estén, na meg azt is, hogy mennyi turista van a környéken. Buszok hozták őket, és ahogy sorra leszálltak, a kéregető gyerekek körülöttük folyosót alkotva mutogatták portékájukat. Pontosabban nem is voltak ők már kéregetők, csak félig-meddig, mivel vékony, fehér papírlapra rajzolt „képeslapjaikat” árulták. De valahogy ettől sem volt még szívderítő az egész látvány, mert szegények nagyon nyomultak, a turisták meg nagyon jómódúak és kövérek voltak hozzájuk képest, és nem nagyon vásároltak tőlük semmit, persze nincs jogom ítélkezni, mert mi sem vettünk tőlük ilyet. Ha kartonlapra rajzolták volna, talán, de így egy egyszerű, képeslap méretre vágott lapon nem volt meg a rajzoknak az igazi képeslap funkciója, és féltem, hogy ha ezeket használnánk, akkor soha nem érnének célba, mert az első postán összegyűrődnének és papírszemétnek néznék őket. Persze most jut eszembe utólag, hogy kiegészíthettem volna őket magam valami kartonnal, vagy legalább megpróbálhattam volna elmagyarázni a kölyköknek, hogy kartonlapokra rajzoljanak a nagyobb hatékonyság érdekében. Persze valószínűleg így is elég jó bevételeik vannak, de nekem akkor sem tetszik annyira ez az egész, mert közben próbáltak nagyon szánalomkeltőek lenni és nagyon nyomultak.

Utolsó reggelünkön, azon a napon amikor kijelentkeztünk a szállónkból még egyszer utoljára, grátisz megkaptuk a bringákat, és azokkal kiszáguldottunk nagy reményekkel a csillagok alatt a Shwesandaw paya-hoz. Ezen a napon különösen tiszta volt az ég, ezért tényleg nagyon reménykedtünk, hogy végre láthatunk valami szépet. Persze most így hajnalok hajnalán egyáltalán nem volt tömeg, egy nagyságrenddel kevesebb volt az ember, és ők sem buszokkal érkeztek, hanem leginkább szóló vagy páros csoportokban, kerékpárokkal. Ők voltak a mi csoportunk, a önszervezett, hátizsákos utazók. Még oda sem értünk a paya-hoz, már összebarátkoztunk egyikükkel az úton, érezhető volt mindkettőnkben ez a Sunrise rush, ez a nagy izgalom, és tekerés közben, a csillagok alatt száguldva megbeszéltük vele, hogy ki-mikor hol, melyik templomnál járt (általában hiába) az elmúlt napokban egy szép napfelkelte vagy naplemente reményében.

Annyira siettünk, hogy még fogat mosni is elfelejtettünk felkeléskor. Vittünk ugyan magunkkal fogkefét-fogkrémet. de odalent a paya lábánál meg már csak pár lépcsőfok választott el minket az éppen kezdődő és minden percben változó szín-játéktól, és ez olyan izgatottsággal töltött el minket, hogy emiatt megfeledkeztünk a fogainkról. Odafent meg már nem akartunk köpködni a templomon, amire még papucsban sem szabad felmenni. Meg lesz ennek még a böjtje! :) (azóta fogat mostam, tán több százszor is! :D)

A fényképezőgépekről és az elemekről most, hogy másodjára rohantunk ki a hajnalba a napot lesni, nem feledkeztem meg. Már előző nap szerettem volna time-lapse, vagy ha úgy tetszik „fast-motion”, vagyis felgyorsított videót készíteni a jelenetről, és ez most sikerült! :) Az öreg Canon Powershot A720IS-t használtam erre a célra, szegény már bőven megszolgálta, ahogy előbújik a nap a felvételen, úgy látszanak rajta egyre jobban a lencséjén a karcok. Viszont a felvétel elején még csodálatos mélykék az ég és látszanak a csillagok. Aztán valamikor a világosodás középen hirtelen megváltozik a fényképező helyzete. Ez azért történt, mert közben betelt a benne lévő SD kártya, és ezt ki kellett cserélnem – ezzel nem készültem, de a GPS-ben lévő microSD-ben még temérdek hely volt és véletlenül adapter is volt nálunk, így sikerült a csere, csak a fényképezőt nem sikerült pont úgy, pont ugyanabban a szögben lerakni. A vége meg… Hát nem vagyok még mindig egy jó operatőr, se alábeszélő! Na de legalább még bőven van hová fejlődni. És íme a kis kétperces videó, ami valójában közel egy órát ölel fel, csak a közepét megtekertem egy kicsit! :)

Sajnos aztán a második SD kártya is betelt… Legközelebb már alacsony felbontású képek 1-2 másodpercenként egymás után elkészített sorozatát fogom összerakni, de ehhez még le kell tölteni egy szoftvert és meg kell hekkelni a kamera firmware-jét. Erre lehetőség van, hála egy lelkes csoportnak és a kezdeményezésüknek, minden Canon gépre egy egyszerű módszerrel, SD kártyán át, új, bővített funkciójú, „hackelt” CHDK, Canon Hackers Development Kit firmware-t lehet rájuk tölteni, amelyekkel egy csomó új funkcióra lesznek képesek, amelyekkel a gyári szoftver esetében általában nem. Ilyen a RAW formátumban való mentés, vagy a villámfogó funkció, amikor a fényre, változásra exponál a gép, egy képre akár többször. Vagy a time-lapse videók, amiket alig várok már, hogy kipróbálhassak.

Na, de teljesen elkalandoztam, pedig közben egy gyönyörű sztupa tetején éltünk át nem akármilyen pillanatokat. Ahogy előbújt a nap a megintcsak a keleti horizont felett rakoncátlankodó felhők felül, szinte egyik pillanatról a másikra mély, arany szín ragyogta be az egész környéket, és ez igazi varázst adott a helynek, ekkor érdemes volt körbesétálni egyszer-kétszer a szűk teraszunkon, mert mindenfelé érdekes volt a látvány, ahogy ez a fény beragyogta a templomokat minden irányban. Érdekes volt látni a lábunk alatt található robusztus épület árnyékát is, és elképzelni magunkat mondjuk felülnézetből, ahogyan állunk ezen a piramis alakú épületen ennek az elképesztő, templomokkal teli épített területnek a közepén. Hát még abba milyen volt belegondolni, hogy 8-900 évvel ezelőtt ezeket egy uralkodó rendeletére néhány emberöltő alatt építették meg mind, vallási bódulattól indíttatva. És most, majd ezer évvel később még mindig a csodájára járunk ezeknek az épületeknek.

Egyébként Bagan felett lehetőség van hőlégballonos túrára is, persze ennek olyan ára van, ami jóval magasabb a mi büdzsénknél, ezért ez aztán eszünkbe sem jutott.

Pya-tha-da pagoda

Ez a személyes kedvencünk volt, ide bicikliztünk ki az első este, és itt azon az estén egy igaz nem tökéletes (megint a felhők keleten), de nagyon szép naplementét láthattunk. Emlékszem, milyen nagyon izgatottak voltunk, amikor először a biciklikkel lekanyarodtunk az aszfalt utakról, hogy az egész placc közepén, a földutakon a templomok és a mezők között kanyarodva ráleljünk a Pya-tha-da pagodára. Már-már nem is tűnik valóságosnak az egész, olyan gyönyörű volt és mesebeli. Persze ezt félig csak utólag vélem így, ott azért mással is el voltam foglalva.

Ez a pagoda egyébként inkább hasonlít egy kisebb erődre, mint templomra, mert négyzet alapú, és nagyon széles, lapos terasszal rendelkezik, amelyekhez először alig találtuk meg odabent a feljáratot. Ez is egy népszerű naplemente leső hely, de közel sem annyira, mint a Shwesandaw, mert távol van egy kicsit az aszfalttól. Persze ez a buszoknak nem akadály! :) Itt érdekes volt látni, ahogy a nyugati turistáknak árulták – itt már fent a tetőn, mert bőven volt rá hely – a portékájukat a helyiek. Az egyik nő nem tudom honnan, de nagyon ügyesen még franciául is megtanult! Fogalmam sincs milyen lehet a foglalkoztatottság Mianmarban, de valószínű elég vacak, mert az azért elég gáz, hogy valakinek aki megtanult (hallhatóan elég folyékonyan) franciául beszélni egy ilyen országban, szuveníreket kell árulnia a turistáknak Bagan templomain. Persze az is lehet, hogy ez jobban fizet, mint bármi más, nem tudhatjuk.

Egy nagyon érdekes élmény volt itt a Pya-tha-da pagodán, hogy először amikor ott jártunk, csodaszép volt ugyan, de bennem volt egy kis csalódottság, mert a naplemente még lehetett volna szebb is. Később eszméltem rá, mikor visszatértünk ide másodjára is az újdonsült barátainkkal, hogy valójában milyen szép, élénk színeink voltak azon az első estén, és milyen gyönyörű fotókra nyílt így lehetőség. Másodjára sokkal szürkébb volt a táj és nem is volt igazán naplemente, annyira felhős volt az ég – most nyugaton. :)

Sulameni Pahto, Minh-Yen és Wesley, és az amerikai álom

Ez a templom egy elég központi helyen volt, nem tudtuk elkerülni egyszer sem amikor a Pya-tha-da felé bringáztunk, ezért végül ezt is meglátogattuk, mert az útikönyv érdekes doglokat írt róla. Valóban gyönyörű volt, de a legtöbb templommal ellentétben ez leginkább belülről volt szép, a hatalmas Buddha szobraival és a rengeteg történetet ábrázoló falfestményével. Kár, hogy a négyzet alakú körfolyosó olyan szűk volt, hogy ezért nehéz volt élvezni ezt a látványt. Kívülről körbejárva is érdekes volt a Sulemani, igaz, így utólag már tudom, hogy a nyomába sem ér az Anandának, de ez akkor nem zavart, egyrészt, mert minden templom kicsit más, másrészt, mert először jártunk itt, aztán az Anandában.

A templomoknak egyébként még talán a negyedét sem jártuk be, rengeteg templom van, amiket most nem is említettem, de egy rövid időre megfordultunk bennük, rajtuk, és mégtöbb olyan van, amelyet nem is láttunk és most nem is meséltem róluk. Tehát ezeket az élményeket még hetekig lehetett volna folytatni, de mi nem így akartuk, hisz így is sok napig itt voltunk, és annyi minden látnivaló várt még ránk Mianmarban.

Mindenhol emlegettem az új barátainkkal, és a képeket is láthatjátok, hogy sokszor nem csak ketten bringázunk Zitával. Nos, ők Minh-Yen és Wesley, velük egy szállodában laktunk, így ismerkedtünk össze. Ők egy Kanadában, Vancouverben élő vietnami-kínai páros, és nagy érdeklődéssel hallgattuk a közös ebédek és vacsorák alatt egymás történeteit. Pl. elmesélték a eljegyzésüket, amikor Wesley egy óriási témaparkba (azt hiszem, Disneyland) vitte el Minh-Yent és néhány közös barátjukat. Itt aztán napokig vártak azokra az utcai művész rajzosokra, akikkel Wesley tervezte a leánykérést. Végül megérkeztek, és nekiálltak lefesteni Minh-Yent, az ő kérésére valamilyen rajzfilm hősnő alakjával és frizurájával, de az ő arcával. Vagy legalábbis Minh-Yen ezt hitte, de ő közben nem látta a rajzot, csak azt figyelte, hogy meglepően sokan gyűlnek köréjük és készítenek videó felvételt. Persze nem sejtett semmit, ekkor még nem gyanakodott egyáltalán. A végén a kész rajzot meglátva Minh-Yen-nek először még mindig nem tűnt fel semmi, csak hogy egyáltalán nem olyan lett, amilyennek ő kérte és szerette volna és már kezdte volna kritizálni rajta a saját frizuráját, amikor észrevett a képen egy gyűrűvel térdelő herceget is, egy szövegbuborékkal Minh-Yen felé: „Will you marry me?” :) Ez a történet nagyon tetszett nekünk, mert nagyon egyedi volt, és szép volt hallani ezt az ő elbeszélésükben, érezni lehetett közben, hogy szeretik egymást.

Aztán azt is elmesélték, hogy milyen bolondok az Egyesült Államokban az emberek, mindenki hitelt hitelre halmoz, aztán egész életükben azt törlesztik, sőt már úgy kezdik az életüket a főiskola/egyetem után, hogy a tandíj árát évekig törlesztik, és mire ezzel végeznek, már újabb tíz évekre van törlesztésük a házra és az autóra – hisz a szomszéd is vett egy nagyobbat, akkor nekik is muszáj volt. Ha pedig megbetegszel, és nincs biztosításod, akkor a kórházi kezelést törlesztheted évekig, vagy ha van biztosításod, akkor az elviszi a fizetésed egy igen jelentős hányadát. Az emberek ezért dolgoznak látástól vakulásig, képesek ezer kilométerekre elköltözni, más államokba, hogy még több pénzt keressenek, nincs igazán már gyökerük, és ebben a hajszában eltűnnek az emberi értékek.

A bankok persze ennek örülnek, és van egy állam, ahol ha számlát nyitsz és bankkártyát csináltatsz egy bizonyos banknál, akkor adnak neked ajándékba egy pisztolyt! Ez mennyire nagyon gáz már! Ez borzasztó… Ha tényleg szükség van a pisztolyra, akkor azért, ha meg nincs, akkor azért, mert a bankok így akarnak hamis – rossz – biztonságérzetet kelteni benned.

És akkor ugye még hozzájön ehhez az a másik (újabb sztereotípia) dolog, hogy Amerika egy jó hely, biztonságos hely, az Amerikán kívüli világ pedig veszélyes, oda ne menj, jobb ha nem is tudsz róla. Hát, nekem ezek alapján úgy tűnik, inkább ott van csúnya világ, mint a világ többi részein. :) Persze a fene tudja, én csak egy buta utazó vagyok, de ha eljutunk odáig, akkor majd jól megnézzük azt is, hogy ott hogy élnek, gondolkodnak, mosolyognak és nevetnek az emberek. Aztán mindenhonnan magunkba szívjuk azt, ami jó és arra érdemes, és közben ezeket elmeséljük másoknak is, és itt a blogon, Nektek is. :) Amúgy lassan felléphetnénk Pakisztán és/vagy Irán turisztikai nagykövetének, annyit meséljük ezen az úton az ott kapott élményeinket, és azt a már-már őrületes vendégszeretetet.

Persze amiket az előbb írtam, ezek csak sztereotípiák, és biztos nem minden ember ilyen ott a nagy és szép USA-ban, és lehet, hogy arányaiban jellemzőbb ott az, hogy az emberek tudatlanul rabszolgává teszik magukat olyan tárgyak birtoklásáért, amire igazából nincs is szükségük, de kétlem, hogy mindenki ilyen lenne, például azok az amerikaiak, akikkel mi eddig találkoztunk ezen az úton, ettől sokkal normálisabbak voltak.

Aztán persze Kanadáról is meséltek és meghívást is kaptunk Vancouverbe, ahol nemrég téli olimpia volt, és ami valójában szinte már egy parkváros, tele bringa utakkal és innen nézve elképzelhetetlenül fejlett, nyugati infrastruktúrával. Kanadában kicsit jobb a helyzet, mint az USA-ban, a gazdaság még inkább az emberekért van, mint az emberek a gazdaságért, tehát valamivel jólétibb az állam.

Bitről bitre, napról napra

Na, megint elkalandoztam, de sebaj, minden így van nagyon jól, ahogy van. Azt még azért a végén elmeséltem, hogy utolsó este, sötétedés után még elmentünk sétálni kettesben Zitával, és láttunk egy jó kis bábszínházat az egyik étteremben, aztán pedig egy esernyő készítő műhelyben is megfordultunk, ahol gyönyörű, hatalmas esernyőket készítettek. Minh-Yen-el és Wesley a buszunk indulása előtti délutánt is együtt töltöttük, ugyanis ekkor szakadt az eső, így nem volt hová menni, megvacsoráztunk együtt a szomszédos étteremben ahová még a szálló előtti fák alatt át tudtunk rohanni úgy hogy bőrig ne ázzunk két másodperc alatt, aztán beültünk az ő szobájukba, ahol megnéztünk közösen néhány TED videót és felmásoltunk Minh-Yen okostelefonjára a Home (Otthonunk) című filmet, amit később megnéztek otthon (miután másnap egy pekingi átszállással és egy kínai nagyfalas kitérővel hazarepültek Vancouverbe), nagy örömünkre ráadásul egy kisebb baráti társaságban, és nagyon jól visszajelzést adtak róla.

Így változunk emberek, bitről bitre, percről percre, napról napra, egymásra mindig hatással vagyunk, mindig, akkor is, ha nem figyelünk rá és akkor is, ha nem beszélünk róla vagy ha ezt nem akarjuk elhinni, elfogadni. Minden percben minden meghallott, elolvasott, felfogott mondat hatással van a jövőnkre. Ha ebbe belegondolunk mélyebben, ez egyszerre félelmetes (hajítsd a tévét ki az ablakon, de most rögtön!), és csodálatos! :)

Ma már nem ugyanaz vagyok, mint tegnap voltak, és holnap is – remélhetőleg – egy kicsit jobb leszek, ahogy már Te sem vagy ugyanaz, ha elolvastad, amit ide firkáltam. Ezért fontos, hogy ez a bizonyos hatás pozitív legyen, hogy megálljunk néha a rohanásban és figyeljünk oda a gondolatainkra, a cselekedeteinkre, hogy holnap egy picit jobb világban ébredjünk, hosszabb távlatban pedig egy sokkal jobb világot teremtsünk az utánunk következőknek. Ha nem így gondolkodunk és cselekszünk, akkor később megkaphatjuk tőlük, hogy „ez a generáció volt a hibás, ők tehetnek arról, hogy így történtek a dolgok”. Ezért én azt gondolom, hogy egy nagyon jó és rettentően érdekes korba születtünk, tele vagyunk valóban nagy, globális problémákkal, de ezekre úgy kell gondolni, mint lehetőség, és mindjárt megváltozik minden.

Ugyanígy mondhatják majd az ellenkezőjét is az utánunk jövők, hogy ez volt az a generáció, aki hitt, és mert és tett, és megváltoztatta a világot. Csak rajtunk múlik.

Baganba 2012. október 8-án hajnalban érkeztünk meg, és 12-én este álltunk innen tovább. E bejegyzés bekezdései sem időrendben, hanem téma- és templomrendben vannak. :) Talán nem ezen volt a fő hangsúly a beszámolóban, de nagyon nagyon jól éreztük magunkat Baganban, és hatalmas élmény volt ott lenni.

Bagan története flip-flop papucsban

Baganba, mint már írtam, este érkeztünk meg. Nyaung U-ban szálltunk le a buszról, mert az útikönyv azt mondta, itt találjuk a legolcsóbb szállásokat. A buszállomás a kinézett szállóktól 3km-re volt, így sétálni kezdtünk. Volt több mint egy óránk napfelkeltéig, így aztán ráértünk. Úgy voltunk vele, hogy ha már ébren vagyunk ilyen hajnalok hajnalán (a busz valamikor 3 és 4 között tett ki minket), akkor ezt kihasználva felkeresünk egy templomot a sok közül és felmászunk rá, és megcsodáljuk róla a napfelkeltét.

Ja, igen, akkor egyúttal már be is mutatnám Bagant: egy nagy, kerületnyi terület, fákkal, bokrokkal, kisebb mezőkkel és dombokkal, na és ami a lényeg: őrült sok templommal. Kb. ezer évvel ezelőtt egy uralkodó (és most kinyitottam az útikönyvet, nehogy nagy hülyeségeket írjak…), névszerint Anawrahta erőszakkal magához vette az uralmat 1044-ben. Egyesítette az országot, és áttért a buddhizmusra. A király a Mon mestereitől szeretett volna megkapni valami szent iratokat, de ők azt nem adták, hát Anawrahta elvette tőlük erővel. Később ezt a királyt egy vad bölény (wild buffalo) ölte meg, de a családja még 200 évig uralkodott, és ez volt Bagan aranykora, ekkor mint az őrültek, annyi templomot építettek fel, ezért ha ma bármelyiknek felmászunk az oldalába, nem akármilyen látvány tárul elénk, rengeteg sztupa tör az ég felé. Bagant az útikönyvek Angkorhoz hasonlítják, igaz, bár még nem voltunk Kambodzsában, de úgy hallottuk, az jellegében más. Míg itt ez a látvány dominál, ott az a szépsége a templomoknak, hogy körbenőtte őket a dzsungel.

Akárhogy is van, én már indulás előtt felfedeztem magamnak Bagant, igaz, akkor rögtön gyorsan le is mondtam róla, pedig ez a látvány engem is nagyon megragadott az interneten látott képek alapján, viszont amiket írtak az országról, az akkor még teljesen elriasztott tőle. Azóta jártunk egy-két helyen és beszélgettünk nem egy, nem két emberrel, aki járt már Mianmarban, így végül mi is itt kötöttünk ki. Igaz, nem biciklivel, de még mindig jobb így, hátizsákkal, mint sehogy.

Tehát sétáltunk a flip-flop papucsainkban a kinézett szálló felé a sötétben, és vártuk, hogy megtaláljuk a helyünket, letehessük a cuccainkat, felmászhassunk valahová, és elénk tárulhasson ez a régen várt látvány. Persze ez csak leírva hangzik ilyen szépen és egyszerűen, valójában azt kell mondjam, elég nyúzottak voltunk. Ha most visszaemlékszem erre a hajnalra, nem is ezek voltak a legszebb pillanatok számomra, hanem amikor az éjszaka és a semmi közepén megállítottam a buszt, hogy leszálljak pisilni, és odakint felnéztem az égre. Na az valami varázslatos volt, főleg, hogy a busz jéghideg légkondija után a csillagfényes éjszaka kellemesen, barátságosan meleg volt odakint.

Amíg a szállók felé sétáltunk, láttunk egy-két furcsa dolgot. A helyiek talán egy esküvő vagy valamilyen vallási ünnepség első jeleneteit kezdhették meg, egy furcsa, feldíszített kocsin dobok, szintetizátor, és óriási hangszórók ontották magukból a dajdajt így hajnalok hajnalán, kicsit odébb pedig zászlókat tartó gyerekek sora állta végig az utat. Tudom, hogy szép dolog a tradíciók tartása, de micsoda hülyeség zajt csapni hajnalok hajnalán? :)

Hajnalban a Shwe Leik Too templom tetején

A kinézett Winner Hotel túl drága volt, így csak leraktuk a táskáinkat, és a kevés értékünkkel illetve a fényképezőgéppel elindultunk a sztupák felé. A Shwe Leik Too nevű sztupát néztük ki, ez egy kisebb darab, de ez volt közel hozzánk, csak néhány perc további sétára. Az aszfaltozott útról egy poros útra tértük le, kb. száz métert sétáltunk ezen a földek között, amikor megérkeztünk egy nagy, kőkerítéssel is körülvett templomhoz. Már a kapuban le kellett venni a cipőket, odabent pedig egy szűk, meredek lépcsőn tudtunk felmászni az aprócska „tetőteraszra”, amin aztán még feljebb tudtunk mászni a sztupa teteje felé. Itt szinte már csak peremeken mászkáltunk, egészen ki a keleti oldalára a „templomtoronynak”, ahol aztán leültünk és vártunk.

A látvány szép volt, de a nagy élmény ezúttal elmaradt, mert egyrészt nagyon álmosak és fáradtak voltunk – de ez még nem lett volna önmagában baj, másrészt kelet felől az ég alját felhők borították, így az a tipikus naplementés/napfelkeltés aranyba borul a táj élmény teljesen kimaradt ezen az amúgy szép reggelen.

Visszafelé Zita szemfüles volt, és a Winner Hotellel szomszédes New Wave Guesthouse-ban rákérdezett az árra, így végül egy kis alkudozás után megkaptuk a legolcsóbb, legkisebb, légkondi nélküli apró szobát, amiben szinte csak egy ágy volt, összesen 8 dollárért éjszakánként. Ez nagyon jó vétel volt, mert errefelé amúgy nem nagyon kapni szobát 10 dollár alatt, ráadásul később, amikor egy kerékpár körtúra után visszatértünk a szobába, kellemesen hűvös levegő fogadott minket: a szomszéd szoba légkondival lehűtött levegője átért hozzánk is! :) Ugyanígy a szomszéd étterem wifi-je is, amikor bekapcsolták. Ez ugyan kódolt volt, de nem volt meg az infrastruktúrájuk ahhoz, hogy óránként tudjanak számlázni nekünk, ezért aztán akinek egyszer kiadták a wifi jelszót, az ezután bármikor bármennyit tudott netezni. Persze a net csigalassú volt, de ez nem számított, örültünk, hogy egyáltalán van, ráadásul a szobánkban, ahol még hűvös is van.

Az elkövetkezendő napokban mindig hajnalban keltünk, de ebből aztán sokszor csak visszaalvás lett, mert odakint mindig borús volt az idő, vagy épp esett. Ugyanígy a naplementékkel sem volt szerencsénk. Ez alól kivétel volt az első napunk, amikor mind a délután, mind az este viszonylag szép, napos időnk volt.

Első nap, miután délelőtt kipihentük az éjszaka és a hajnal fáradalmait, bringákat béreltünk, és behajtottunk Nyuang U-ba. Ez nem volt egy nagy menet, de sokszor megjártuk, mert sok pénzt spóroltunk így, ugyanis bent a városkában találtunk helyi éttermeket, vagyis leginkább egy éttermet találtunk meg napról napra, ez egy aprócska családi vállalkozás volt, amiről nem is nagyon látszott, hogy „étterem”, mert az utcára nyíló három asztalos kis helyiség tele volt ruhákkal teli szekrényekkel. Lehet, hogy étterem és ruhabolt, de az is lehet, hogy hol étterem, hol ruhaboltról van szó, vagy épp profilváltás közben voltak, nem tudom, de a csirkéjük és a mogyorós rizsük mindig nagyon finom volt, a hozzá kapott kis leves nem különben. Szóval ide jártunk be ebédelni szinte minden nap, amíg fel nem fedeztük a szállodánktól nem messze kipakoló barátunkat, ők már a „street food” kategóriát nyomták, de ezt is nagyon szerettük, amikor nem nyomták tele csilivel.

A Shwezigon pagoda – Eső, arany, fafaragók

Nyuang U-ban az első bringázás alkalmával rögtön meglátogattuk a legnagyobb nevezetességet, a Shwezigon pagodát, egy gyönyörű, hatalmas arany sztupát, szép udvarral körülvéve. Állítólag ez szolgált prototípusként a yangoni Shwedagon Paya-hoz, amely az egész ország leghíresebb, legpompásabb sztupája.

A Shwezigon körül az egész komplexumhoz több irányból hosszú fedett sétányok vezettek, amelyek mellett rengeteg szuvenír árus árulta a portékáit. Itt sikerült barátságot kötnünk egy fafaragó mesterrel, akitől aztán később vásároltunk is, és aki aztán, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, mutatott egy nagyon régi száz pengőst. Az ilyesmit nem akármilyen látvány és érzés volt a világ e távoli csücskében megpillantani, egy ilyen egyszerű, de nagyszerű, mosolygós ember kezében.

Hogy hogyan jutott hozzá, azt nem tudtuk meg, mert a közös nyelvünket az a néhány szó képezte, amit megtanultunk burmaiul. Odabent a pagoda mellett több melléképület is várt minket, amelyekben fekvő, álló, ülő és mindenféle buddhákat láttunk, a számunkra a legmeredekebb egy beöltöztetett Buddha volt. Na nem azért, mert lungit csavartak köré és sapkát raktak rá, hanem mert abból a lungiból végig pénzek lógtak ki, úgy ahogy a sityakjának a pereméből is. Ráadásul az egész figura az én szememben inkább hasonlított egy kis kapzsi koboldra, mint egy világvallás legtiszteltebb, legfőbb alakjára, így az egész kép számomra elég bizarr és érdekes volt.

Ahogy kiléptünk ebből a kis mellékszentélyből, a hatalmas, fénylő Shwezigon aranysztupa előtt egy csapat madár húzott el, Zita mutatott feléjük és közben megfogta a karom, jelezvén, hogy villámgyorsan fotózzak. Én így is tettem, szinte mint egy cowboy a vadnyugati filmekben, kaptam elő csípőből a gépet, és tüzeltem. Még pont elkaptam a madarakat a sztupa előtt. :)

Körbejárva, a Buddha szobor alatt, a kövezeten pihenő, vagy éppen alvó embereket, sőt egész családokat is láttunk, felfedeztük a 37 nat-ot, vagyis „spirit”-et, lelket, amelyek kis szobrok voltak egy külön teremben kiállítva, ezek állítólag a Buddhizmus előtti időkből származnak. Ezek minket különösebben nem nyűgöztek le, igaz, sok időt nem is töltöttünk a csodálatukkal, mert időközben leszakadni készült az ég, ezért rohantunk vissza a bringákhoz, hogy azokat betegyük a hosszú fedett sétány alá. Mire odaértünk hozzájuk, tényleg elkezdett szakadni, bemenekítettük a gépeket, majd következett a kényszerpihenő és vásárlás. Kint ugyanis szakadt az eső és sejthető volt, hogy ez nem fog sokáig tartani. Így ezt az időt a szuvenír árusok között töltöttük. Ide később még többször visszajártunk, tehát gyakorlatilag napokon át alkudtunk, leginkább régi burmai pénzekre, azokra, amelyek még ugyanabból a szériából valók, amelyekből a nagyobb bankjegyek még ma is forgalomban vannak. Ezek gyönyörű bankjegyek, halászokkal, sztupákkal, farönköt húzó elefántokkal, vagy éppen az utcán a szárított bambusz ágacskákból összeácsolt labdával dekázó emberekkel. Ezekbe én teljesen beleszerelmesedtem és végül több egész szettet összegyűjtöttünk belőlük. Vicces volt, amikor később elhajtottunk a folyosó mellett a bringákkal, az a nő, akinél annyit alkudoztam, mindig utánunk kiáltott: „Hey, do you want my money? I give you a cheap price!!” vagyis valahogy így: „Hé, nem kell a pénzem? Neked olcsón adom!”. Persze kellett, de csak harmadnap, amikor már tényleg olcsóbb volt. Néhány másik bankjegyet is vásároltunk, amelyek jól mutatják az itteniek babonás hitvilágát. Talán sehol máshol a világon nincsen 25-ös, 75-ös bankjegy, vagy ha ilyen van is, 15-ös, 35-ös, 45-ös, 90-es az tuti nincs! Hát Burmában volt, mert itt különösen hisznek az emberek a számmisztikában és a babonákban. Vagyis ők nem is babonának hívják, ez csak a mi racionális fejünknek az.

Állítólag a forgalmat is azért tették át a jobb oldalra 1970-ben, mert az akkori vezetés (Ne Win) úgy gondolta, így lesz jó, így lesz szerencsés. :) Hogy ennek pontosan mi a története azt nem tudjuk, egyesek azt beszélik, hogy Ne Win asztrológus felesége jósolta meg, hogy így lesz jó az országnak, mások szerint pedig Ne Win-nek volt egy álma, amiből felkelve megparancsolta, hogy mától a jobb oldalon vezetnek. Ezért van annyi jobb kormányos autó a jobb oldali közlekedésű Mianmarban ma! :)

Deforestation – Elefántok irtják a saját élőhelyüket

Még egy kicsit rátérek a kedvenc bankjegyem kapcsán az elefántokra. Bár ez a kép nekem nagyon tetszik a bankjegyen, valójában mélységesen szomorú, mert Mianmar ugyan még viszonylag nagy elefánt populációval bír, de ez a szám folyamatosan csökken, mert ezen óriási állatok élőhelyét, az erdőt folyamatosan vágják, és adják el a fát Kínának (Kína pedig az egész világnak, ahogy az egyik olvasónk írta – köszi!), és a legironikusabb az egészben, hogy ehhez az erdőirtáshoz az erre befogott és beidomított elefántokat használják, így szegény állat a saját élőhelyét hordja el maga alól. Ezzel aztán fajok százai, vagy ezrei is mennek a levesbe, mindennek az alapját képező talaj pedig a folyókkal bele a tengerekbe, és marad a puszta a sivatag a természet millió csodájával bíró, változatos, fajokban gazdag, egymásra utaltan működő komplex ökoszisztéma, a dzsungel helyett. Óriási!

Mindezt miért? Mert a mélyen tisztelt, szuper intelligens, magát minden más faj felettinek, és a természettől különbözőnek képzelő homo sapiens minél többet akar magának a pénznek hívott ígéretből, mert ilyenek vagyunk, mert ilyen a társadalmi, gazdasági rendszerünk, és mert ez alakult ki, azt hisszük, ettől leszünk majd boldogabbak, hogy ez a „fejlődés”, hogy ez az egyetlen helyes út, ami létezik, amit járnunk kell. Pedig annyira, de annyira nyilvánvaló, hogy mindannyian a természet szülöttei és szerves részei vagyunk, és ha azt eltüntetjük magunk alól, akkor gazdaság se lesz, ahogy pénz se, ez az egész balhé, amit művelünk, valahol annyira abszurd és nyilvánvaló, hogy néha üvölteni lenne kedvem, amikor látom, vagy amikor kicsit mélyebben belegondolok, mint például most is, e sorok írásakor. Na, megint felhúztam magam, elnézést! Csak kibújik belőlem mindig valami zöldség. E bekezdés megírása után találtam egy érdekes idevágó írást a wétiko-n, egyik kedvencemtől, Ran Prieur-tól, olvassátok.

A világ egyetlen thanaka múzeumában

Egyik nap Zita ötletére felkerestük Nyaung U-ban a thanaka múzeumot. Vagyis, hogy egész pontosak legyünk, a világ egyetlen thanaka múzeumát! :) Merthogy a thanakát nem nagyon ismerik és így nem is nagyon használják a világ más részein, csak itt Mianmarban és esetleg a környékén. A thanakáról már meséltem, igaz akkor még azt hittem, hogy kőből van, de valójában nem. Azóta rájöttünk (sőt, nagybevásároltunk belőle!), hogy a thanaka valójában egy fajta fa. Ezt dörzsölik hozzá egy vizes kőlaphoz, és az így kapott sárgás anyaggal nekik be magukat egész mianmarban az asszonyok és lányok. Férfiakon nem nagyon látni, legfeljebb apró gyerekeken. Ez a thanaka hamar megszárad a bőrön, és azután szépen felszívja róla az izzadságot és talán egyéb más csúnya dolgokat is, én ezt már nem tudom részleteiben, csak azt látom, hogy Zita teljesen beleszeretett a cuccban, Mianmarban szinte minden nap használta, és csak estére mosta le magáról, amikorra tényleg tisztább, szebb lett az arcbőre. A helyiek pedig külön szerették ezért, hogy ő is thanakát hord, és nem egyszer megjegyezték, hogy jól áll neki. :) Mert ez itt egyfajta smink és egyfajta népviselet is. Később láttunk falevél mintában felfestett thanakás arcú lányt is, és itt a múzeumban Zita végre megtudta, hogy miért olyan darabos az a thanaka, amit már nagyon régóta használ. A fadarab megkopott, és Zita már csak a közepét súrolta le mindig, a közepe pedig nem való thanakázásra, az „tüzelni való”. :) Csak a fa kérge a jó anyag, a többi csak jön vele. :) Egyébként thanakát lehet kapni kis műanyag tégelyekben is, készre készítve, ám ez nagyon csalóka, mert a tégely alja ki van öntve műanyaggal és a 3cm magas tégelyben csak 1cm a thanaka… Micsoda disznóság! :) Ezen kívül még zacskóban is kapni, kiszárított, apró darabokba gyúrva, ez viszont már garantáltan nem látott gyárat, mert még a készítők ujjlenyomata is látszik a darabokon.

Na, hát ennyit a thanakáról, Nyuang U-ról, a Shwezigonról, a helyi pénzekről, az elefántokról, az erdőkről, a talajról és az emberi hülyeségről. A következőkben majd alaposabban is bejárjuk bringával a bagani templomokat, szinte minden hajnalban és minden napfelkelte alkalmával, most viszont zárom a sorokat, hogy jusson történet más napokra is.

Baganba 2012. október 8-án hajnalban érkeztünk meg, és 12-én este álltunk innen tovább. Ez a bejegyzés az itt ért élményeknek csak egy részét tartalmazza, inkább témák szerint egybegyűjtve, mintsem időrendben.