Negyed óra múlva…

Kinpunból Kyaikto-ba két időpontban járnak pickup-ok: „negyed óra múlva”, és „most”. Ha még nem teltek meg utassal, akkor a kérdésünkre, hogy mikor indulnak „negyed óra múlva” a válasz. Ha pedig a plató megtelt emberekkel, akkor azonnal elindulnak. A kettő között lehet, hogy csak 5 perc a különbség, és így volt ez velünk is: az útszéli étteremben reggeliztük a rántott karfiol rúdjainkat az ingyenes zöld teával, amikor a pickup-os srác intett, hogy indulnak. Az autó már elindult az „állomásáról”, amikor felugrottunk rá. Hiába próbáltam alkudni, hogy de hát mi nem az állomástól utazunk, hisz 30m-el később szálltunk fel, nem engedtek az 1000 kyat-os árból. :)

Az út Kyaikto-ig rövid volt és közben velünk utazott egy kis pöttöm is az anyukájával. Kyaikto-ból Bago-ba eredetileg úgy terveztük, hogy megpróbáljuk ismét a pickup-ot, mert a kinpuni szállásadónk azt mondta, a busz 5000 kyat (1350 Ft) lesz, míg a pickup, mint azt már tudjuk, csak 2000. Amint leszálltunk a pickupról, körbeálltak minket a buszjegy üzérek, és mivel eleve nem akartunk busszal menni, rögtön kőkeményen alkudni kezdtem: mondtam, hogy 2000-ért elmegyünk busszal. Mondták, hogy az lehetetlen, mert 3000 a jegy rendes ára (persze először ők is 5000-el jöttek), ennyiért utaznak a helyiek is, és ennyiért megkapjuk mi is a jegyet. Tyű, ez gyorsan ment, pár másodperc alatt megérkeztünk a normál, helyi árhoz, persze csak ha nem hazudnak az embereink – ami utólag bebizonyosodott. Ez már tetszett, főleg, hogy azt mondták, hogy másfél-két óra alatt odaér a busz Bago-ba. Ez a 2-3 órás időkülönbség már megért nekünk fejenként 270 forint többletet az 5 órás, négyszeri átszállásos és még ki tudja, milyen kalandokat magában tartalmazó pickup-ozással szemben, ezért aztán befizettünk a buszozásra, és nem bántuk meg. Nem várt kényelemben volt részünk, az ülések között elfértek a lábaink, és útközben tudtuk csodálni a tájat – na meg a mianmari mozifilmek csodálatos világát, kihangosítva a busz összes belső hangszórójába. :) …és a busz tényleg odaért Bago-ba két óra alatt.

Nem versz át, lefotózlak!

Bago-ban még le se kellett szállnunk a buszról, mert arra előbb felpattantak a jegyüzérek. Miután közöltük velük, hogy Kalaw-ba szeretnénk továbbutazni, jöttek a 16 ezres jegyárral, de én ezt már ismertem, valami újat akartam hallani, mondtam, hogy nem kell „éjszi” (A/C – légkondi), se minibár, se TV, csak egy busz, ami elvisz minket viszonylag gyorsan és a lehető legolcsóbban Kalaw-ba, mondjuk 8000-ért? Erre kinevettek, hogy annyiért nincs jegy, amit utólag nem értek, mert végül 10 ezerben meg tudtunk állapodni, ami azért nincs olyan messze attól. Előre el akarták kérni a buszjegy árát, amikor a busz csak 4 óra múlva indult, de mi vissza kérdeztünk, hogy hogyan bízhatnánk meg bennük, 20 ezer kyat (5600 forint) nagy pénz, és most látjuk őket életünkben először, és nem is egy buszállomáson vagyunk hanem egy útszéli étteremben, és ez akkor is egy étterem marad, ha ők az irodájuknak nevezik. …és hogy bocsájtsanak már meg, hogy bizalmatlanok vagyunk, de muszáj, mert ez nekünk most sok pénz. Végül csak 10 ezret adtunk előlegben és kértük, hogy mosolyogjanak! :) Ennyivel beértük: készítettünk Róluk egy fotót, és lefotóztuk a helyet is, ahová kérték, hogy jöjjünk vissza. Utóbbit már csak azért is, hogy visszataláljunk majd.

A busz egyébként Yangonból indult az Inle-tóhoz és a teljes szakaszra is ugyanennyi a jegy, hiába van Yangontól 2 órára északra Bago, és hiába kell majd leszállnunk a tó előtt hajnali hatkor Kalawban. Úgy terveztük, hogy a hajnali érkezésre rápihenünk egy napot Kalawban, majd következő nap elindulunk a három napos Kalaw – Inle-tó túrára, amit igaz ugyan, hogy az útikönyv csak vezetővel ajánl, de mi majd megoldjuk okosba, állítólag fejlett arrafelé már a turistákat kiszolgáló infrastruktúra és a GPS-em OSM térképén is látszik egy „ösvény” a két hely között, azt meg nem lesz nehéz követni.

Rövid pihenő Bago-ban

Mindezek előtt azonban még volt négy óránk Bago-ban az átszállásig, leintettünk hát egy kis platós háromkerekűt, és elrobogtunk vele fejenként 150-ért a már jól ismert San Francisco Hotel-be, ahol tényleg úgy fogadtak minket, mint régi ismerőst: mosolyogva, kedvesen. Ezért is választottuk ezt a helyet három napja a maradásra. A vendéglátóink most is bebizonyították, hogy jól döntöttünk, természetesen maradhattunk a földszinti recepció-hall-családi-nappali helyiségben erre az időre, és még lavórt is kaptunk, illetve lezuhanyozhattunk. A nénink nagyon kedves volt velünk, Zita skeptikus volt az eljövendő buszutunkkal kapcsolatban, ezért megmutattuk a fényképet az ürgéinkről a néninek aki megnyugtatott minket, hogy ezek jó gyerekek, és nem vertek át minket, sőt a 10 ezer kyat nagyon jó ár, ő maga is meglepődött rajta, hogy ennyiért utazunk. Pedig igazán nem volt nehéz idáig lealkudni az árat, úgy látszik indiai testvéreink az elmúlt 8 hónapban jó kiképzést adtak nekem alkudozásban. Itt Mianmarban úgy tűnik, gyorsan és egyszerűen meg lehet érkezni a valódi árakhoz, ahol aztán viszont kőkeményen megáll a licit, és nem megy lejjebb az ár – legalábbis ez az eddigi tapasztalat, aztán ki tudja még, milyen furmányos ürgékkel találkozunk még! (Gyertek csak, túljárok az eszeteken! :P)

A lavór azért kellett, mert őrülten tűzött a nap ezen a délutánon, és ez kiváló alkalmat teremtett egy kézi nagymosáshoz. Ezt Zita végezte el, nekem már csak a teregetésben kellett segítenem a végén, és amíg ő mosott, én bekészíthettem egy bejegyzést, hogy otthon a feltöltéssel édesanyámnak már alig kelljen foglalkozni. Mostanra már megtanultam előre megírni az egész bejegyzést, az egészet HTML kódban, az előre megvágott, leméretezett és átnevezett, beillesztett képekkel együtt. Így a bejegyzést feltöltése már csak néhány klikk és egy CTRL-C – CTRL-V, persze csak akkor, ha nem rontok el semmit. :) Amúgy lesznek majd még fejlesztések a weboldalon, amelyek reményeim szerint az én életemet nem teszik majd nehezebbé, de a módosítások után Nektek még élvezetesebb lesz a blog. (az egyik ilyen az azóta bevezetett klikkelhető, nagy ablakban felnyíló képek)

Na de ezt majd meglátjátok, most csak ebédeljünk meg, netezzünk egy-egy órát két számítógépnél fejenként 400-ért a netcaféban, majd menjünk ki a buszállomás melletti „irodába”, vagyis abba az étterembe, ahol az üzéreink mondták, hogy várjuk a buszt.

Sorszámozott személyzet – Tiszta nyugat…

Pontban háromra megérkeztünk, ahogy kérték, de ők még sehol nem voltak. Ez kicsit gyanús volt, de nem pánikoltunk be, inkább rendeltünk egy tojásos curry-t, hogy ne éhgyomorral induljunk útnak. Még a felét sem tudtuk megenni, amikor jött a kalapos emberünk a motorján, hogy azonnal menjünk a buszállomásra, mert a busz csak ránk vár! Mi van? Azt mondtad, hogy fél4-4 között érkezik? Na mindegy, villámgyorsan burkoltunk, fizettünk, és felültünk az ő és a haverja motorjára, mert így kérték. Kb. 100m-t tettünk meg a motorokkal a buszállomásig, ahol tényleg ott állt egy busz, ami rögvest el is indult, mihelyt felszálltunk rá. Persze előtte még kifizettük a második tízezret is az embereinknek.

Hiába kértünk középre jegyet, leghátul kaptunk helyet, pontosabban nem is leghátul, mert a hátsó néhány sor ülés le volt szerelve és hátra volt dobálva, hogy így helyet biztosítsanak a buszon velünk utazó 3-4 vadonatúj robogónak. Itt a buszokat vegyesen használják csomag- és személyszállításra, már ezelőtt is láttunk olyat, hogy egyszer csak megállt a busz az úton, néhány ember bepakolt egy raklap sört az alsó csomagtérbe, majd indultunk tovább.

A buszút viszonylag jól telt, igaz ezt annak is köszönhettük, hogy kipróbáltunk már egy a busznál sokkal rosszabb alternatívát, a pickup-ot, így tudtuk értékelni a busz kényelmét, ami még mindig nem ér fel egy hálókocsis vonatéval, de árban annak a harmada sincs, így nekünk ez jutott – és boldogok vagyunk vele. Még egy fejezet naplót is sikerült írni, és az evéssel-ivással-pisiléssel sem volt gond, mert 3-4 óránként megálltunk az erre a célra megépített óriási, csili-vili pihenőhelyeken. Ezek azt mutatták, hogy itt azért van fejlődés, mert ezek a helyek tényleg jól néztek ki, kínáltak minden földi jót, és nem a földről a helyi árusok, hanem tiszta, rendezett éttermekben a szépen felöltözött, sorszámozott személyzet. Ez semmi olyanhoz nem hasonlított, amit az indiai szubkontinensen láttunk, ez a thai és kínai hatás lehet itt Mianmarban.

Autópálya autók nélkül

Az út első felét, amíg még világos volt, a főváros (Nepjida) és Yangon között megépített kétszer kétsávos autópályán tettük meg, ami arról nevezetes, hogy tök üres. A kormány megépítette a kihelyezett, újonnan felépített főváros és a legfejlettebb, legnyüzsgőbb város, Yangon között ezt az autópályát, hogy a kormánytisztviselők tudjanak ingázni a „munkájuk”, és az életük között, de rajtuk és néhány teherautón és buszon kívül kevesen használják ezt az utat, mert a nép nagy részének egyszerűen nem telik utazásra, nemhogy még autóra. Ezt alá tudom írni, ugyanis hosszú perceket töltöttem az autópálya belső sávján álldogálva anélkül, hogy egyetlen motorizált járműt láttam volna a lerobbant buszunkon kívül. Kb. egy órát álltunk így, amit annyira nem bántunk, mert így legalább nem hajnalok hajnalán fogunk megérkezni Kalawba – gondoltuk.

Az út második felét pedig sötétben utaztuk. :) Szóval arról nem tudok nyilatkozni, milyen volt az út és a világ odakint, mert én a középső folyosó legvégén feküdtem a hátamon, kinyújtózva, mint egy cövek, hogy elférjek. Közben Zita és egy másik utas is rám nyitotta az ide kinyitható középső üléseket, így a felkelés igen érdekes kúszó-mászó mozdulatokat igényelt, mert a térdem és a fejem fölött is néhány centire voltak a kihajtott ülések aljai. Ennek ellenére állítom, hogy nekem volt a legkényelmesebb helyem az egész buszban, de csak azután, hogy előtúrtam és magamra húztam egy pár zoknit és az Ironclad pulcsimat, mert a légkondi hidege az csak úgy áradt rám. Hogy miért kell egy buszt lehűteni 16 fokra, amikor a légkondi köztudottan egész komoly hatással van a fogyasztásra, és amikor az este 22-25 fokos hőmérséklete is teljesen kényelmes, azt ne kérdezzétek, mert én sem értem és engem is nagyon bosszant, pláne, hogy nem csak anyagi okok miatt, hanem avégett sem akartunk „erkon”-os (Air Conditioner) buszt, mert előre sejtettük, hogy ez lesz. Itt Ázsiában még nem jutottak el egy bizonyos tudatossági szintre, ezért ha valahol van A/C-jük, akkor azt csutkára tekerve használják is, nem számít, hogy benzint/áramot fogyaszt – van, és menő, ezért használjuk. Az sem számít, hogy jó kis tüdőgyuszikat lehet tőle kapni… :)

Mindent elénk tesznek, mindent leszerveznek

Az éjszaka közepén egy muksó megrángatta a lábamat és felkeltett, mondván, hogy „Kalaw”, vagyis hogy megérkeztünk, tessék leszállni! De hát kukk sötét van, és még el sem aludtam igazán, mi történt, hogy máris megérkeztünk?! Ha egy teljesen másik város közepén tesznek le, az se tűnt volna fel, persze a dolog nem így volt, valóban Kalawba érkeztünk meg, és amikor megnéztem az időt a GPS-en, az azt mondta, hogy hajnali 3-kor! :o Egy ember még ebben az időpontban is várt ránk, vagyis ő azt mondta, hogy egy másik csoportra, de azért minket is elkísért a Golden Lily Guest House-ba, ahol, ahogy mesélte, valóban kaptunk egy kétágyas szobát reggelivel, külső fürdőszobával 6 dollárért. Ez az ár messze a legolcsóbb volt eddig Mianmarban, és mi is csodálkoztunk rajta. Persze azért próbáltam még ebből is alkudni, de nem ment lejjebb az ár. 6 dollár az kb. 1380 forint, ami több mint 400 bangladesi taka, ennyiért már tomboltam volna Bangladesben, ez ott nagyon magas ár lett volna egy szobáért, itt viszont alacsony. Mianmar tehát drágább, viszont cserébe az ország is sokkal élhetőbb egy turista számára és a szolgáltatások színvonala is jóval magasabb.

Mire eltettük magunkat a takaró alá (merthogy hideg volt, vagy 15 fok, mivel 1100 méteren voltunk), már fél négy volt, az ébresztőt pedig 7:45-re állítottuk, mert 8-ig lehetett a reggelit kérni. Tehát alig aludtunk 4 órát, és a reggelinél a sikh szállásadónk, akit amúgy az útikönyv is említ és ajánl, máris traktálni kezdett gyönyörű fotókkal és túravezetési ajánlataival. A három napos Kalaw – Inle-lake trekking 12 ezer kyat / nap / fő, ebben benne van a két éjszaka, a vezető, és a 7 étkezés ára. Első nap ebéd, vacsora, második nap reggeli-ebéd-vacsora, harmadik nap reggeli-ebéd, a tavon a hajó pedig még 4 ezer kyat lesz. A 12-ből hamar sikerült 10-et csinálnunk, az kettőnkre tehát napi 20 ezer kyat, vagyis a napi álombüdzsénk duplája, 5400 forint. Hú, de anyagias vagyok ma! :) De hát ilyen az élet itt most Mianmarban, ahol bringák nélkül vagyunk, és ahol illegális a sátrazás, vagy a helyieknél való vendégeskedés – mindenért fizetni kell. Szóval napi 5400 forint kettőnkre, és ezért kapunk angolul beszélő vezetőt, aki tud majd nekünk énekelni és burmait tanítani, és aki gondolom majd sok egyéb érdekes dolgot is tud majd mesélni amellett, hogy mutatja az utat. Ebben az árban a szállás és az étkezés is benne van, tehát ha minden jól megy, a következő 3 napon napi 5400 forintból el tudunk lenni ketten, és közben még helyi társaságunk is lesz, mindent elénk tesznek, mindent leszerveznek, nem kell nekem megtalálni az utat és a szállás és étkezési lehetőségeket az úton, csak lépni – jobb-bal, jobb-bal, és élvezni a gyalogtúrát.

Ezt átgondolva az egész olyan jól hangzott, hogy befizettünk rá. A dolog furfangja viszont az volt, hogy ez az ajánlat azonban csak a mai napi, azonnali indulásra szól, merthogy ma indul egy háromfős csoport 9 órakor, vagyis 40 perc múlva! Tyű, a kutya mindenit, adjatok egy konnektort és még negyed órát! Feldugtam minden akkumulátort és a netbookot tölteni, pakoltunk és zuhanyoztunk, a szemközti kisboltban vásároltunk némi kekszet és csokoládét, majd ahogy megbeszéltük, negyed tízre kisétáltunk a sztupához, ahová kérte a sikh barátunk…

Folytatása következik! :) A következő bejegyzésekben gyalogolunk majd, árkon-bokron át az Inle-tóig! ;)

Kinpunból Kalawba 2012. szeptember 28-án bumliztunk át, fogalmam sincs, hogy hány kilométeren keresztül, mert így utazva már csak pénzben és órákban számoljuk az utat.

Bagoba, mint már írtam, busszal mentünk, és ez kb. két óráig tartott. Ez egy helyi, méghozzá nagyon helyi busz volt, ez nem csak a lepukkantságából látszott (amihez egyébként már rég hozzászoktunk Ázsiában és ez most sem zavart, sőt Banglades után ez a busz még kulturáltabb volt, majdnem elérte a legkoszosabb BKV busz állagát), valamint az árból, ugyanis sokkal kevesebből utaztunk, mint amit az útikönyv írt erre a szakaszra.

Bago „2 órányi buszozásra” északra található Yangontól, az északi országrész (Mandalay, Bagan, Inle-tó, és a főváros) felé tartó út mentén, és ugyaninnen lehet kitérőt tenni a híres Golden Rock felé is, keletre, a DK-i országrészbe. Pontosan ez volt a tervünk, hogy egy nap, vagy fél nap alatt megnézzük Bago-n a látnivalókat, és másnap már megyünk is tovább a Golden Rock-hoz, majd vissza Bago-n át az északi látnivalókhoz.

Betegek vagyunk: hasmenés, láz, 38,9°c

Ám az élet, mint a legtöbbször, mást hozott. Zitára nagyon kemény hasmenés tört rá, vagyis inkább valami súlyosabbnak, talán ételmérgezésnek nevezném. Azt most hagyjuk, hogyan élte túl a busz utat, a lényeg, hogy Bago-ban gyorsan tábort kellett vernünk, mert Zita addigra már nagyon rosszul volt, és be is lázasodott. A lázát már a San Francisco Hotel nevű szálló egy kellemes, első emeleti, faborítású szobájában mértük meg, és az 38,9 volt, ami nagyon nem volt vicces. Zitát azonnal a hidegzuhany alá küldtem, aztán borogattuk, és délutánra valamelyest lejjebb ment a hőmérséklete. Az azért komoly, hogy bármi bajunk van, az itt ezen az éghajlaton rögtön lázzal is jár. Délután aztán nekiestem a Yangonról szóló Origo-s cikk megírásának. Durva, de az inspiráció erre onnan jött, hogy a szállásunkra nagyon sokaltam a 10 ezer kyat-ot, ami egy napi kitűzött büdzsénknek, 2700 forintnak felelt meg. Ezen bosszankodtam pár percig, majd fordítottam a dolgon egyet, és úgy kezdtem el gondolkodni, hogy mivel most úgyis kénytelenek vagyunk megállni egy kicsit az országjárásban, amíg Zita jobban nem lesz, fordítsuk ezt az időt cikkírásra, pénzkeresésre, ahelyett, hogy bosszankodnánk, hogy jajj, de drága itt lakni. A lehetőség adott volt, ami már önmagában nagyszerű, én pedig éltem vele, és elkezdtem írni. A nap végén jóleső érzéssel küldtem el az írást a legjobb fotóinkkal együtt csatolva. Ezzel megkerestük néhány éjszaka árát itt Bago-ban, a San Francisco Hotelben! :) Szeretem, amikor egy elsőre negatív helyzetet át tudok úgy fordítani, hogy az motiváló legyen valami jóra. Ez most sikerült, és mivel nem messze a szállónktól még egy igen kulturált, légkondicionált és olcsó netcafét is találtam 400 kyat-ért (~100 forint) óránként, így el is tudtam küldeni a cikket – na meg néhány bejegyzést is ide a blogra. :)

A bajnak ezzel azonban nem volt vége, mert Zita láza visszakúszott 38 fok fölé estére, és szegény nem volt túl jól, hisz reggel óta koplalt, csak folyadékot ivott, de nem evett semmi mást, mert egész nap a WC-re járt, elég sűrűn, és elég „hirtelen”. Egyértelmű volt, hogy így nem szabad folytatnunk az utazást, hanem azt most el kell engedni kicsit, egyhelyben lenni, pihenni és csak arra koncentrálni, hogy Zita mielőbb jobban legyen. Lehetne erőltetni így az utazást, de sok értelme nincs, mert ha Zita nem élvezi, mert fáradt, éhes, és beteg, akkor én sem élvezem, és nincs értelme az egésznek.

Végül további borogatásokkal és lázcsillapítóval, na meg a hidegzuhannyal lejjebb tudtuk nyomni a lázat, és elaludt. Másnap úgy döntöttünk, felkeresünk egy dokit, meg is találtuk az egyik kis utcában, a szerény kis rendelőben hamar sorra kerültünk, beszélt angolul, kedves volt, megvizsgálta Zitát, elmondta, amit már tudtunk, és hogy nem kell aggódnunk, ez itt általános. Az útikönyv is azt írta, hogy az országba látogatók 2/3-nál az első héten jelentkezik valami hasonló betegség. A vizsgálatért, valamint a gyógyszerekért (újabb láz- és fájdalomcsillapítók, amiket megvettünk, de nem kezdte már el szedni őket Zita) összesen 4250 kyat-ot fizettünk, és ebben már benne volt jó néhány új csomag „Electrolite” is, vagy mi a szösz. Ez az a zacskó por, ami vízbe szórva visszaállítja a hasmenés által kiürült szervezetben a fontos dolgokat. Zita ezen a napon is csak ezt itta, és persze rengeteg folyadékot. Estére átvonult rajta a láz, és igaz, nagyon lassan, de lekúszott a hőmérséklete 37 fok alá, és ott is maradt.

Hosszú, bordó libasor: A vonuló szerzetesek

Zita hőmérsékletét hajnalban is megmértük, és akkor is 37 alatt volt, ezért végre felkerekedtünk, hogy felfedezzük Bago-t! Azért hajnalban, mert a San Francisco Hotel-es házigazdáink, a két hölgy nagyon kedvesen felhívta rá a figyelmünket, hogy ha nem szeretnénk az állam bácsinak fejenként kifizetni a 10-10 dollárt a főbb látnivalók látogatásáért, akkor induljunk el korán, és még látogassuk sorra őket reggel 9 előtt, amíg még nincsenek ott a jegyszedők, és ingyenes a belépő. Ennek az infónak rettentően örültünk, mert így rengeteg pénzt megspóroltunk, és ehhez nem kellett mást tennünk, mint reggel 6-kor kelni, és elindulni.

Rögtön ahogy kiértünk az utcára, már egy érdekes dolgot láttunk, Mianmar egyik nagy jellegzetességét, a libasorban vonuló szerzeteseket. Az ételhordó táljaikkal a kezükben ők is épp indultak a nap kezdetén – csak ők más célból, mint mi: étel formájában adományokat gyűjteni a helyi lakosságtól. A lakosok pedig adtak, sokan kint álltak a házaik előtt, és már várták a szerzeteseket, általában egy-egy kanál rizst kapott mindenki a táljába, vagy legalábbis azok, akiknek jutott, mert ekkora sor esetén egy ember nyilván nem tud adni mindenkinek, de ez talán nem is cél, hisz a szerzetesek aztán nyilván „összeöntik a zsákmányt”, és mindenki egyenlően kap belőle.

A Hamsa madarak – Bago története

Az első a Shwemawdaw paya volt, de még mielőtt megérkeznénk oda a főúton föl-le cirkáló háromkerekű, platós riksákon 150 kyat-ért fejenként, térjünk ki egy kicsit Bago (régi nevén Pegu) történetére: a legenda szerint két Mon herceg alapította a várost időszámításunk után 573-ban, amikor egy nagy tavon lévő szigeten megpillantottak itt egy nőstény hamsát egy hím hamsa hátán állni. A hamsa egy mitológiai madár, az őróluk készült szobrot később sikerült is lefotózni egy riksázás alatt a város egyik csomópontjánál, az óratorony alatt. Szóval ők a hamsa-k, és miattuk alapították itt a Mon birodalom fővárosát a tó partján, amit később, 1593 a „Bamar”-ok (így írja őket az angol útikönyv – talán burmaiak?) meghódítottak. A várost sűrűn emlegetik az európai utazók az írásaikban, úgy mint Pegu, és mint tengeri kikötő. Ez azért vicces, mert most ahogy ezt írom, lemértem a távolságát a tengertől a Google Earth „Ruler” funkciójával, és az 62 km-t (először 62 millió cm-t…) írt, tehát időközben vagy feltöltötte a folyó a deltát a hordalékával, vagy Pegu eleve már úgy volt csak kikötő, hogy oda a hajók egy folyón jutottak csak be a tengertől. Igaz, nagyobb folyót sem látok a térképen, bár ez nem jelent semmit, mert itt a méretek elvesznek, ezeken a deltavidékeken egy Duna méretű folyónak még talán neve sincs, olyan jelentéktelenül kicsi. :)

Shwemawdaw Paya – Magasabb a Swedagonnál!

Na, hát ennyit a történetről, és most szálljunk le a riksáról hajnali fél hétkor a Shwemawdaw Paya-nál, és sétáljunk fel a széles, fedett lépcsősoron a hatalmas sztupához. Ugye a papucsotokat levettétek még a lépcső legalján!? Mianmarba az összes buddhista épület környékét mezítláb illik csak megközelíteni. Ez az óriási sztupa állítólag nagyobb, mint a leghíresebb, legpompásabb Swedagon Paya Yangonban, a magassága 376 láb, vagyis 114,6m! Persze nem volt mindig ekkora, kezdetben jóval kisebb volt, de aztán mint ahogy sok más buddhista szentéllyel is történt a történelem során, jöttek az erős szelek, meg a földrengések, amelyek mindig megrongálták, lerombolták az építményt, de a hithű buddhisták mindig felújították azt, és mindig egy kicsit nagyobbra, magasabbra, és pompásabbra építették az évszázadok alatt, így érhette el mostanra a mai pompáját. Persze a századok alatt mindig előkerült egy „szent fog”, és hasonló dolgok Buddhától, amit aztán bele is építettek a történetbe, így mára még biztosabb, és még szentebb a Shwemawdaw Paya.

Szó mi szó, tényleg hatalmas volt, körbejárni is beletartott egy ideig, és közben volt, hogy a hajnali ködben nem is láttuk a tetejét, olyan magasan volt az, és olyan sűrű volt a köd. Ez így persze nem volt olyan fényes, és pompás, nem sütött rá a nap és nem csillogott rajta az arany, de ezt nem bántuk, mert megvolt a maga hangulata az egész helynek így is, kora reggel, szinte elhagyatottan. Mert sok emberrel ekkor még nem találkoztunk. Sajnos nem tudtunk itt sokat időzni, mert még sok látnivaló volt, és ezekhez egy kicsit csipkednünk kellett magunkat, hogy mindent, ami amúgy fizetős lenne, be tudjunk járni 9 óra előtt.

Kyaik Pun Paya

A következő állomás a Kyaik Pun Paya volt, a város másik, déli részén, a főúttól 5 perc sétára nyugatra. Itt csak a kereszteződésig vettük igénybe a főúton járó riksákat, aztán sétáltunk. Egy hosszú egyenes út végén már messziről láttuk a négy, 30 méter magas egymásnak háttal ülő buddhából hármat. Ők közelről éppoly impozánsak voltak, mint távolról azt sejteni lehetett, főleg, hogy időközben a nap is előbújt, és igen szép színeket és arany csillogást adott az ülő buddháknak, akiknek a lábukon pihentetett jobb kezük ujjai már önmagukban nagyobbak voltak, mint mi. Még a körmeik is ki voltak dolgozva, és azok is vagy fél négyzetméternyi területet kitettek az óriás szobron egyenként. Mi meg ott álltunk ennek az egésznek az aljába, tényleg óriási volt, a szó szoros értelmében is.

Innen tovább már csak egy hely volt, a nagy fekvő buddha, ahová már úgy mentünk hogy csak jussunk be 9 előtt, aztán ha bent vagyunk, már nyertünk! :) Ehhez sikerült elcsípnünk egy riksát már a bekötő úton, ami elvitt minket a kereszteződésig. Mivel innen még több mint 1 kilométer hátra volt, nem akartam ennek a sétának is kitenni Zitát, ezért elkezdtünk alkudozni az oldalkocsis biciklis riksásokkal. Bérelhettünk volna magunknak bringát, de mivel Zita kb. 2 teljes napja nem evett szilárdat, ezt nem tartottam volna jó ötletnek. Egyébként ehhez képest igen jól bírta Zita a hajnali turistáskodást, amit nem is értek, hogy ment neki, szinte én nyűgösebb voltam, mint ő, pedig én bekaptam időközben ezt-azt, amit az utcán vásároltam.

Shwethalyaung fekvő Buddha

A riksázás vicces volt, én ültem háttal, Zita a menetiránynak előre, a pedálozó „pilótánk” mellett. Közben láttunk egy nénit, aki egy nagy kosárban a fején virágokat vitt, de úgy, hogy azt úgy egyensúlyozta ki, hogy a kosár maga szinte már csak a peremén érte a fejét. Elképesztő, hogy milyen természetességgel cipekednek itt Ázsiában az emberek a fejükön. Valószínű már kisgyerekkorukban elkezdik ezt gyakorolni, és mire felnőnek, ez olyan természetessé és egyszerűvé válik számukra, mint mondjuk a kerékpározás.

Bago egyik legfőbb látnivalója egy óriási fekvő Buddha, a Shwethalyaung. Ide is egy hosszú, fedett lépcsősoron kellett felmennünk mezítláb, a különbség csupán annyi volt, hogy most itt ekkor már pakolták kifelé a szuvenírárúsok a portékáikat. Közeledett a reggel, a turisták áradata. Ez a buddha nagy zarándokhely lehet a buddhisták körében, mert körbe volt rakva az adományozók tábláival. Rengetegen voltak Thaiföldről, de még Japánból is, és a leggyakoribb összeg a 100 dollár volt. Ebből aztán szép fényes, arany Buddhát építettek, ami mindenféle díszes, ékköves arany párnákon könyökölt. A feje viszont fehér anyaggal volt borítva, és szép ki volt dolgozva rajta az ajka és az orrlyukai is. Ezen helyeken nagyon szerették a madárkák is, ottlétünk alatt ki-be repkedtek a Buddha orrlukain és a szájának sarkában is szerettek üldögélni. Nekünk ez nagyon tetszett, ezen nagyot mosolyogtunk, és végre lazíthattunk is, leülhettünk kicsit csak pihenni és csodálni ezt a nagy Buddhát, mert tudtuk, hogy megérkeztünk az utolsó fizetős helyre is 9 előtt, így már nem kell tovább rohannunk. A Buddha egyébként egy fedett helyen volt, de magának az épületnek már nem szenteltek annyi figyelmet és cifraságot, mint a Buddhának, ezért ha levettük a szemünket a szoborról és körbenéztünk, inkább érezhettük magunkat egy vásárcsarnokban, mint egy szent helyen, főleg, ha a szuvenír árusokra is odafigyeltünk – volna, de ezt nem tettük.

Mahazedi Paya (A „Nagy Sztupa”)

Most már sokkal nyugodtabb tempóban elsétáltunk a Shwethalyaung Paya mögötti Mahazedi Paya-hoz, ami egy az Shwemawdaw-hoz hasonló, óriási arany burkolatú pagoda. Mégis, ez egy kicsit más volt és ezen óriás körbesétálása közben is sok szépet és sok újat láttunk. Ekkor már sütött a nap, és ide is egy hosszú egyenesen úton érkeztünk meg, ahonnan már messziről láttuk a Paya-t, ami közelebb érve egyre csak hatalmasabb és hatalmasabb lett előttünk. Ezt a sztupát is többször a földdel egyenlővé tette a természet, mostani alakját 1982-ben kapta. Egy időben ebbe a sztupába is be volt építve egy szent fog, sőt még egy állítólag Buddha által személyesen használt „begging bowl” is, vagyis az a „kéregető” ételhordó edény, amelyet a reggeli szerzeteseknél is láttunk. De mivel az idők változnak, és uralkodók jönnek-mennek a történelem során, ezek az ereklyék időközben átkerültek más szent helyekre. Ennek ellenére ez a hely számunkra még mindig gyönyörű maradt, és igazából nagyon tetszett, mert ekkor már egyre többet sütött nap, és mert rengeteg érdekes „melléképületet” találtunk, amíg körbejártuk a sztupát. Nekem nagy kedvencem volt ez a tigris-sárkány(?) szobor, amivel annyira nem bírtam betelni, hogy legalább ötször lefényképeztem.

Nem csak maga a Paya, hanem az odavezető út is érdekes volt, mert sok mindent láttunk a séta közben, ezért végül nem is bántunk, hogy nem pattantunk föl egy riksára, noha mindketten kicsit fáradtak voltunk, de annyira még nem, hogy ne tudtuk volna élvezni azt, ahol vagyunk. Kétoldalt az útból hosszú fedett sétányok nyílták, ahol ifjú szerzetesek jártak, egy másik helyen pedig egy imádkozó(vagy inkább meditáló?) szerzetest láttunk, akinek egy kockás lungis barátja árnyékot tartott egy esernyővel. Hogy miért nem rögtön egy természetes árnyékban kezdett neki az imának, azt nem tudjuk, mert nem zavartuk meg őket e kérdésünkkel, de biztosan megvan mindennek a maga oka. Biztos „ott jött rá” a betonon valami, ami miatt azon nyomban le kellett ülnie oda, és nekiállni elmélyedni, de még mielőtt belekezdett volna, szólt a haverjának, hogy „Te Döme, gyere már, tarts árnyékot, mert itt jött rám…”. :) Persze ez csak egy feltevés, lehet, hogy nagyon messze vagyok a valódi okoktól.

Az arany fenéklyuk, a Vajoka és a Burmix!

Hazafelé menet még benéztünk egy másik fekvő buddhához, egy szabadtéri változathoz egy tó mellett, ez volt a Naung Daw Gyi Mya Tha Lyaung, amit még leírni is nehéz volt, és valójában csak távolról tűnt igazán hatalmasnak, és impozánsnak, ahogy közelebb mentünk, úgy már inkább tűnt csak egy romos, elhanyagoltabb buddhának a társához képest. Ezt egy kicsit nem értettük, mert az útikönyv szerint 2002-ben építették a helyi emberek adományából. De minek, ha már itt van a szomszédban egy másik, és ha úgyis csak elhanyagolják ezt, hagyják szétrohadni az elemeknek kitéve? A Buddha maga itt annyira nem nyűgözött le minket, viszont a bejáratnál lévő ülő sárkánylényen érdekes volt megfigyelni, hogy nem csak a körmeit, de még a fenéklyukát is aprólékosan kidolgozták – és az is díszes arany beültetéses, akárcsak a farok vége, a lábai és a feje. :)

Még egy utolsó helyre beugrottunk visszafelé menet, ez pedig a Maha Kalyani Sima volt, egy templom, ahol láttunk egy szép csarnokot tele tükördarabokból épített kis álló alakokkal (Buddhákkal?), ez Zitának nagyon tetszett, míg számomra inkább a szép kert a fedett sétánnyal, és a cölöpökre épített faházakkal volt érdekes. Itt találkoztunk egy nagyon mókás figurával, aki próbált hozzánk angolul beszélni, de szegénynek nem nagyon ment, ezért tartottunk neki egy pár perces oktatást, legfőképpen a helyes kiejtésről.

Rögtön úgy köszönt nekünk, hogy „Vajoka”, amit nem tudtunk mire vélni, mert ilyet még nem hallottunk burmaitól, de azt valahogy megsejtettük, hogy ez nem burmaiul van, és ezután pár perccel sikerült is dekódolni a sokadszor elismételt mondatát, merthogy ez egy mondat volt: Vajoka annyit takar, hogy Where are you came from? Vagyis, hogy honnan jöttünk. Itt burmában az emberek hajlamosak elharapni, lehagyni főleg utolsó szótagokat a szavakból, ezért aztán a leírva látszólag hosszú, és bonyolult szavakat nagyon egyszerűen és röviden ejtik ki, azt a szót, amit úgy írnak, hogy kyaiktiyo pl. úgy ejtik, hogy „csáktó”. :) Ezt a szokást emberünk úgy látszik átvezette az angolba is, így lett „Vajoka” a Where are you came from-ból! :) A másik nem kicsit megmosolyogható érdekesség a kiejtésében az X-ezés volt. Már azt az egyszerű szót sem bírta rendesen mondani, hogy Yes, mert „jex”-et mondott helyette, ami pedig teljesen érthetetlen volt számunkra, hogy a Burmese-t is úgy mondta, hogy Burmix! :) Kérdeztük mi is tőle, hogy Vajoka, mire mondta, hogy Jex, jex, Burmix! :) Hát lehet nem szeretni ezeket a kedvesen bolond mianmariakat? :)

A kígyó templom

A Vajokán és a Burmix-on hazáig nevettünk Zitával, otthon pedig egy gyors zuhany után eldöntöttük, hogy mivel a pickup úgyis csak délután 3-kor indul, megyünk még egy kört a szállásadó nőnk tanácsára, és megnézzük a híres Snake Temple-t vagyis a Kígyó templomot is. Ide először megint riksával mentünk a Swhemawdaw pagoda irányába, de még a Paya előtt leszálltunk, és egy kb. másfél kilométeres sétával elértük a kígyó templomot. Ez a séta érdekesebb volt, mint maga a hely, mert közben sok érdekeset láttunk, végre kicsit kint voltunk a zöldben, láttunk szerzetes nőket, vagyis inkább buddhista nővéreket (ha lehet így fogalmazni) és egy kis helyi életet. Egy mezőn, egy hatalmas, dombra épített pagoda alatt egy kisfiú játszott egy nejlonszatyorból készített „papír”-sárkánnyal. Ahogy közelebb értünk, szegény annyira ránk figyelt, hogy a sárkányra felcsavarodott egy fára – ezt aztán mi szabadítottuk ki neki.

A kígyó templom története megint elég érdekes. A kígyó állítólag a kolostor vezetőjének reinkarnációja, és a 120 éves állat anno északon lakott, és a gazdájának elmondta a történet, meghagyva a pontos címet, ahová költöznie kell, hogy befejezhesse a kolostor építtetését. Amit aztán ily módon sikerült is befejezni, mert a kígyó miatt annyi zarándok vonult ide, és annyit adományoztak, hogy abból sikerült befejezni a kolostort, amihez a kígyó otthonául szolgáló kis épület mögötti dombon tartozik egy kis sztupa is. Ide persze már mezítláb kellett felmennünk egy olyan kőlépcsőn, amit ekkora már igencsak felforrósított a déli nap. Úgy kellett szaladnunk, hogy meg ne égessük a talpunkat. Fent az amúgy pofás kis sztupa és Buddha szobor mellől gyönyörű kilátás nyílt egy kisebb szeméttelepre, és arra a másik, nagy arany sztupára, ami mellett az imént elsétáltunk. Most láttuk csak, hogy a másik oldalán a dombnak még egy külső lifttornyot is építettek a derék buddhisták! Kész őrület! :)

A korai sztupaitisz és egy pick-up utazás „élményei”

Ennyi szent helyet, Buddha szobrot és sztupát végigjárni egyetlen nap alatt szinte már túl sok is volt, de ettől még nagyon élveztük, igaz, délutánra kitaláltunk magunknak a kifejezést: „korai sztupaitisz”, merthogy alig érkeztünk még meg Mianmarba, máris annyi sztupát láttunk, hogy úgy éreztük, elég is lesz belőlük egy darabig. Persze tudtuk, hogy még kapunk majd belőlük dögivel, hogy a látnivalók nagy részét az országban ezek teszik ki, és ez alól a következő állomásunk sem volt kivétel, a Golden Rock, vagy a Kyaiktiyo Pagoda, ahová délután 3-kor indultunk el, a szállásadónk tanácsára a lehető legolcsóbb közlekedési eszközzel, a pick-up-al, vagyis egy platós kisteherautóval. Ez az utazás újfajta élményeket tartogatott számunkra, amelyeket természetesen nem minden tekintetben és pillanatban élveztünk, főleg, hogy a beígért három óra helyett végül ötöt utaztunk, és amiről induláskor fogalmunk sem volt, hogy ezalatt négyszer kellett átszállnunk és járművet váltanunk, mert ezek a pick-up-ok csak településről településre ingáznak, kisebb távokat, de a végállomásaikon mindig bevárják egymást, hogy aki messze megy, az mindig megkapja a csatlakozást. Így a képzeletbeli „jegyet” is meg tudtuk venni egyben egyben, induláskor, fejenként 2000 kyat-ért. Hogy ezt aztán hogyan logisztikázták össze és osztották szét egymás között a sofőrök, nem tudjuk, de az azért kemény volt, amikor lerobbantunk, és egy fél órát szerelték a kocsinkat az úton a sofőrjeink néhány másik utassal karöltve. Ekkor már túlvoltunk három átszálláson és 4 óra utazáson, ezért igencsak fogtam a fejemet. Zita nem tudom, hogyan, de még ekkor is higgadt és nyugodtabb maradt, mint én, amit igazán nem értek, hogyan csinált, mert ő ráadásul már két és fél napja koplalt, ha nem számoljuk azt a kevés rizst, amit nagy óvatosan ma délután merészelt magába tömni, „sikerrel”, mert benne is maradt. Szóva Zita higgadt maradt, és ennek köszönhejtük, hogy amíg az embereink szereltek, felfedeztünk egy csapat hangyát az egyik út menti fán, ahogyan valamiféle hidat próbálta építeni a saját testükből egymásba csimpaszkodva. Csak azt nem értettük, hogy hová, és miért… Mindenesetre érdekes volt ezt látni, és azt is, ahogy pár perc után feladták, és eltűntek a fa törzsén.

Eközben újra be tudták röffenteni a motort, és végre újra elindulhattunk, hogy aztán egy faluval később ismét átszálljunk egy másik autóba, ezúttal előre, a sofőr mellé. Ekkor egy kisebb vita támadt miattunk a velünk konvolyban haladó autó, és a mi sofőrünk között, mert amikor mondtuk, hogy mi Kinpunba vettünk „jegyet” Bagoban, akkor először kicsit értetlenkedtek, aztán nagyot veszekedtek, aminek a vége az lett, hogy igaz, kicsit morcosan, de egyikük végül elvitt minket Kinpunba. Mindenki más leszállt pár kilométerrel korábban, Kyakto-ban, de mi erősködtünk, hogy amikor indulás előtt kérdeztük, az első autó sofőrje egyértelműen igenlő választ adott a „Kinpun?” kérdésünkre, és mi eszerint fizettünk 2000 kyat-ot neki. Dicséretükre legyen mondva ezeknek a pick-uposoknak, hogy emiatt végül nem minket szívattak meg, hanem valószínű egymást. Mert az is egy megoldás lett volna, hogy kitesznek minket Kyakto-ban, hogy itt van a végállomás komám, de nem ezt tették, ami becsülendő! Egy biztos, ezután a pick-up utazás után új értelmet nyert a szótárunkban a „kényelmetlen utazás” fogalma. :)

Bago-ba 2012 szeptember 24-én érkeztünk és 26-án délután álltunk onnan tovább.

A következő 6-7 bejegyzés mind meg van írva előre (onnan, a „jelenből” és a helyszínről), ezért drukkoljatok, hogy csak annyi időm legyen, hogy beszerkesszem őket a képekkel együtt egy-egy bejegyzésbe, mert ha ez sikerül, az azt jelenti, hogy a következő 6-7 hétköznap sorban végig lesznek bejegyzések, megszakítás nélkül, minden (magyar) reggel 8-kor! ;)