Eltévedünk

Quan Hoá-ban ahogy azt elterveztük, a reggelt a keresztény családnál kezdtük, alaposan bereggeliztünk és bevárásoltunk a pékségükből. Aztán sikerült követnünk az utat, ami átment a folyó túloldalára. A tájat csodáltam és annyira egyértelműnek tűnt, hogy arra kell tovább menni, át a hídon, hogy meg se néztem a térképet. Csak 8km-el később, amikor megálltunk egy helyen pihenni és kiteregetni a még meg nem száradt cuccainkat.

Ekkor láttam, hogy már jóideje letértünk a tervezett útvonalról és nem abban a völgyben vagyunk, ahol kéne lennünk, hanem egy másikban, amely elkanyarodott vissza nyugat felé, Laosz irányába. Ekkor esett le, hogy ez az az út, amin le tudtunk volna vágni, ha vagyunk elég bátrak és bevállaljuk látatlanban a betonlerakású harmadrendű utat tegnap előtt. Persze tekintetbe véve a tegnapi elképesztő napunkat a bambuszkerékkel, egy cseppet sem bántuk, hogy a hosszabb utat választottuk.

Ámbár hozzá kell tenni, ez a völgy sem volt épp gyenge és úgy tűnt, az út is rendben van. A forgalom ugyan enyhébb volt, mint a másik, nagyobb úton, de jártak rajta motorosok és egy-két teherautó is. És még itt is láttunk érdekeset, egy szép kis bambuszhídat és azt, ahogyan a bambuszt vágó emberek összekötözik a bambuszkarókat és leengedik őket a folyón.

Fordultunk hát meg és mentünk vissza a főútra. Még egyszer szemügyre vettük az elágazást, most már tudva, hogy melyik a helyes irány, de még így is, Zita megerősített abban, hogy őneki is a hídra esett volna a választása, az tűnt ugyanis inkább a főútnak. Mindegy, 16km és bő egy óra elment, sebaj!

Pénz az út szélén

Lassan haladtunk észak felé, a táj többnyire szép volt, az út hullámzott de sok emelkedőt meg tudtunk tekerni lendületből. Kereszteztünk valami külszíni fejtést, ahol tiszta por és mocsok volt minden, beleértve az út széli növényeket is, amelyek evégett már elhaló félben voltak.

Aztán Zita érdekes dologra lett figyelmes az egyik faluban, ahol megálltunk kicsit az árnyékben pihenni. Az út szélén eldobált bankókat talált, 20.000 dongosokat és 100 dollárosokat. Persze gyenge fénymásolat volt mind, de ez akkor is furcsa volt nekünk. Mi lehet ez, valami hülye reklámkampány? És miért van szétszórva? Ekkor még fogalmunk sem volt róla, mi ez a pénz és mire való.

A völgyből egy ebéd, és (a kitérőt nem számolva) kb. 30km múlva letértünk, nagy megkönnyebbülésünkre nem egy szerpentinre, hanem egy másik az előzőnél laposabb, szélesebb völgybe. Itt az út is laposabb volt, és úgy tűnt hátszelünk is van, aminek nagyon örültünk. Jól haladtunk és élveztük a tekerést, a völgy jobb oldalában vitt minket az utunk és mindig volt mit csodálni. Hol egy nyitott iskolaudvarba néztünk be megcsodálni a helyi mászókákat és játékokat, hol egy hatalmas fa alatt néztünk ki balra a rizsföldekre.

Tudtuk, hogy vár még ránk egy 500m-es mászás, és fel is fedeztük magunk előtt szemben a hegyoldalban az utat, amit majd meg kell másznunk, ezért egy városban megálltunk, hogy együnk valamit, hisz éhgyomorral mégsem lehet hegyet mászni! :)

Fried Rice-t sikerült kérnünk, nagyon finomat készítettek nekünk és amíg az étkező körül tettünk-vettünk, több nő is odajött hozzánk, hogy nem akarunk-e a házában lakni?! Ez a dolog kezdett gyanús lenni, ezért kinyitottam az útikönyvet, és megnéztem, mit ír a környékről. Kiderült, hogy már annyira közel vagyunk Hanoi-hoz, hogy ide már kihordják a hátizsákos turisták hordáit, akik „Homestay”-ekben, vagyis a helyiek cölöpös házaikban lakhatnak és közben láthatják az igazi vidéki életet. És ezért a turisták fizetnek az utazási irodáknak! :) Ez nekik hatalmas unikum, rizsföldeket látni meg vizibivalyokat! :) Bocsánat, tudom, hogy gonosz dolog ezen mosolyogni, de közben nekünk ezek a dolgok ingyen vannak, 360 fokban körülvesznek minket a nap 24 órájában, ha vidéken biciklizünk. És nem fizetünk érte senkinek, hogy megmutassa nekünk, hanem a magunk módján fedezzük fel. Jóllehet, így nem jutunk el a legizgalmasabb piacra, nem látjuk a legjobb szuvenír árusokat, de ez nem is baj, mert amit magunk találunk meg, az viszont biztos igazi és nem a turistáknak van odarakva. Ugyanakkor Mianmarban 28 napra mi is voltunk hátizsákos turisták, tudjuk milyen az, és az is nagyon-nagyon jó lét, de egy picit más műfaj.

A cölöpös ház a szerpentinen

A szerpentin közepesen kemény volt, mondjuk nem szakadtunk szét rajta, de azért meredek volt, és hála az égnek, kétszer két sávos. Persze azért az autók és a motorosok dudáltak, megszokásból, nehogy nyugtunk legyen, hiába 4m-re húztak el mellettünk, dudálni azért kell. :) Szépen szedtük a szinteket, és közben meg-meg álltunk, mert jobbra elképesztő kilátás nyílt lefelé arra a völgyre, ahonnan jöttünk. Sajnos már kezdett sötétedni, ezért a fotók nem lettek éppen a színektől vibrálóak, de azért talán valamit visszaadnak.

Valahol kétszáz méter (függőleges) mászás után néhány ház jött az út jobb oldalán, és mi ekkor egy rövid megbeszélés során eldöntöttük, hogy megpróbálunk itt éjszakázni. Fél órája még mindkettőnkben nagy lendület volt, de ahogy sötétedett, beláttuk, hogy nincs értelme tovább tekernünk és meg kell ragadnunk a lehetőséget – hogy itt házak vannak, és talán meg tudunk éjszakázni.

Most nem teketóriáztunk, a félreértések és kellemetlenségek végett rögtön úgy kezdtük, hogy tudunk-e valahol itt éjszakázni, és amikor mutatták, hogy igen, kérdeztük, hogy mennyiért. 100 ezer dongot kértek, ami kb. 1100 forint. Ebbe belementünk, nem is volt nagyon más reális választásunk, és ez ehhez képest egyáltalán nem volt rossz ár. A bringákat a ház alatt leláncoltuk, mi pedig felpakoltunk az egyetlen nagy helyiséges házba, amelynek a padlója széthajtott, fiatal bambuszrudakból volt kirakva, amelyek között a résen ki lehetett látni a ház alá.

Szóval itt nem kellett attól tartanunk, hogy nem szellőzik eleget a ház, a födém és a fal között is jelentős rés volt, úgy tűnik errefelé nincs túl hideg sosem. Talán most van a leghidegebb, hiszen ezen a napon december 16-át írtunk, és Vietnam még bőven az északi féltekén helyezkedik el, tehát itt is most van a hideg évszak, ha igazi télről nem is érdemes beszélni.

A háziak kedvesek voltak, tényleg itt éltek, a fal tele volt családi képekkel, amelyeket végül mi is előkaptunk, ugyanúgy, ugyanazzal a kedvességgel, mintha csak pusztán vendégszeretetből fogadtak volna be, megmutogattunk nekik mindent, a családunkat, Magyarországot és az útvonalunkat. Örültünk hogy nem csináltunk most ügyet a pénzkérdésből, és azt hiszem ők sem vették rossz néven, hogy megkérdeztük, mert errefelé azért már van turizmus, ha nem is itt rakják le a buszok a turisták hadát, de a „homestay” kifejezést ismerték és rutinosan kezeltek minket. Mivel ez a második ház volt, ahová az elsőtől átküldtek, arra gondoltunk, hogy valószínű már máskor is szállásoltak el külföldieket. Finom vacsorát kaptunk, majd én még naplót írtam egy kisasztalnál, aztán valamikor tíz óra tájt én is bedőltem Zita mellé a deszkás ágyra.

René, Susanne and Regula – Az első fekvőbringás akivel az úton találkozuk

Bizony, több mint 12600km-t kellett rá várni. Persze csak ha az induláskor néhány napot velünk kerekező Zétát és néhány másik fekvőbringás honfitársunkat nem számoljuk! :)

A hágóból még hátravolt a java, ezt hamar megtekertük, ezalatt csak egyetlen jelentős esemény történt: egyszer lehúzódtunk valamiért az út mellé a salakba, amikor egy mögöttünk jövő kamionos veszettül dudálni kezdett, és amikor közel ért hozzánk, ránk húzta a kormányt, de annyira, hogy a járgánya jobb oldali kerekei már az út menti murván futottak. Vagy valami istentelen nagy tajparaszt volt, vagy borzasztóan gyökér a humorérzékük egyeseknek errefelé.

De nem hagytuk, hogy ez az eset pár percnél tovább felzaklasson minket, folytattuk fölfelé, és hamarosan megérkeztünk a hágóba, ahol egy benzinkút mellett megpihentünk, ittunk egy üdítőt, majd megkezdtük a lefelé zúzást. Az idő ezen a reggelen ködös, felhős volt és ez sajnos a délelőtt így is maradt.

Lent egy városkában megálltunk enni, és amikor indultunk volna tovább, az úton három bringást láttunk magunk felé közeledni. Két nőt és egy srácot, utóbbit egy nagy szürke fekvőbringán kerekezve!

René és Susanne Mongóliából bringáznak Szingapúrba, Regula pedig Hanoi-ban csatlakozott hozzájuk egy „rövidebb” szakaszra. Amikor megtudtuk, hogy Laosz felé tartanak, rögtön az jutott eszünkbe, hogy a Laosz útikönyvünket Nekik adjuk tovább, de mivel mondták, hogy már van náluk kettő, végül csak a Lao SIM-kártyánkat tudtuk nekik ajándékozni. Ezt egyébként szintén kaptuk, még Bangkokban a német sráctól. Hármuk közül csak René ült rekun, a lányok hagyományos túrakerékpárokat hajtottak. René rekumbensére egy rövid próbára felültem, hát nagyon más volt. A tengelytávolság az ő Optima Falcon bringáján kisebb, mint a mi Nazca Gaucho-inkon, és az alsókormányzás is kicsit másképpen van megoldva. Nálunk egy rövid gömbcsúklós távtartóval van összekötve az alsókormány a villával, nála viszont egy közvetlenül stucnival. E két különbségnek köszönhetően gyakorlatilag nem bírtam megülni René lovát, képtelen voltam rajta egy 180 fokos fordulatot venni a széles úton. Úgyhogy inkább végül visszatoltam a többiekhez a bringát, nehogy elessek vele és leszakítsak egy táskát róla. Miután kiörömködtük magunkat és elmeséltünk, átadtunk minden hasznos és érdekes információt az előttünk álló szakaszokról (Mi Laoszról, ok Hanoi-ról), mindketten tovább bringáztunk, ki-ki a saját irányába. Mindig jó más bringásokkal találkozni, mert rengeteg közös van bennünk és elsőre, látatlanban is megértjük egymás motivációt, nem úgy mint kb. majdnem az összes többi ember, akivel találkozunk az úton. Sokan fel se fogják, vagy ha felfogják, nem értik az indítékainkat, vagy ha még ez is sikerül, akkor azt nem értik, hogyan lehetséges. A válasz elég egyszerű: apró lépésekben, lépésről lépésre, little by little. Mi sem fogtuk fel az induláskor, hogy el lehet idáig jutni, és ezért volt a legnehezebb lépés az első, a biztonságot nyújtó otthon küszöbe felett. És lám sikerült! :) Ez a tudat olyan lendületet ad nekünk, amellyel most már abszolút reálisnak tűnik kerékpárokkal körbejárni a világot. Mind a ketten úgy érezzük Zitával, hogy ha nem jön közbe semmi, akkor sikerülhet.

Takarmányszárítás az út szélén

A pihenő után rengeteg cukornádföld és út menti cukornád árus mellett haladtunk el, aztán a táj hirtelen megváltozott és amikor újra észak felé fordultunk Hoá Binh irányába, hatalmas mészkőtornyok között találtuk magunkat.

Ezen a szakaszon sajnos egy furcsa zajt kezdtem el hallani a hátsókerékből, és ahogy megálltunk és szétkaptam a hátsóféket, kiderült, hogy jól sejtettem: a fékpofa megint annyira szétkopott, hogy az azt a tárcsától távol tartó rugónak nem maradt perem, így a féktárcsa bedarálta azt. Még egy lyuk is keletkezett a szétkopott fékpofán, egyértelmű volt, hogy cserélni kell. Ez nem volt jó hír, mert így már csak egy darab maradt a Bangkokban vásárolt fékpofákból. Nem említettem, mert el voltam foglalva más témákkal az írás közben, de Laoszban Zitának is cseréltünk egyszer fékpofát.

Miközben egy ház üres kocsibejárójában könyékig mocskosan szereltem a féket, többen hazaérkeztek a családból robogókon ülve, és kivétel nélkül mindegyikük megállt mellettünk és hangos vihogásba kezdett. Náluk az empátiánál sokkal erősebb az, hogy muszáj mindenen nevetniük. Valószínű a nevetés egy nagyon általános reakció itt Vietnamban mindenre. Ha újat látnak, ha meghökkennek, ha zavarba jönnek, ha nem értenek valamit: nevetnek. Nem számít, hogy miközben bajban vagyunk, ők nevetnek rajtunk. Ezzel egy kis időre felidegesítettek minket, de hála az égnek, ezen aztán gyorsan túl tudtuk tenni magunkat, mert alig hogy elindultunk a boksz-utcából, máris megálltunk ismét, mert az út szélén valaki egy kis üveges szekrényből apró bagetteket árult, amibe mindenféle jót is pakolt: uborka, zöldség, felvágott és valami sült hagyma szerű barna darálék, mindezt alig 60 forintért! Kipróbáltuk, és ízlett! Hát erről beszéltek nekünk Laoszban azok a bringások, akik jártak már Vietnamban: azt mondták, minden sarkon finom szendvicseket és kávét árulnak. Hát nekünk ez volt az első alkalom itt Hoá Binh előtt, hogy ilyet láttunk.

Ahogy haladtunk tovább a város felé, ahol már tudtuk, hogy meg fogunk állni, egyre sűrűbben fedeztünk fel egy furcsa fehér dolgot szétterítve az út szélén. Mintha csak krumplit szeleteltek volna fel szárításra, az út padkája néhol 50 méter hosszan is végig be volt terítve ezzel a dologgal. Pár kilométerrel később meg is álltunk, mert észrevettünk az út szélén egy férfit, aki éppen ezt a növényt szeletelte a szárításhoz. Mikor Zita meg akart egy darabot kóstolni, intett neki, hogy ne tegye, ezért gondoljuk, hogy valamilyen takarmánynövényről van szó.

Hoá Binh és a „Föbő”

A városba beérve először megálltunk egy utcai árusnál. Egy nő árult olajban kisütve, valamilyen világosbarna masszába belemártva banándarabokat és kukoricaszemeket. Zitának a banános, nekem a kukoricás lett a kedvencem, de csak addig, amíg fel nem fedeztük, hogy van krumplis is. :)

Egy darabig kóvályogtunk, amíg meg nem találtuk a belvárost és annak kis utcáiban megbújó szállodákat. 150 ezer dongért találtunk szobát, méghozzá wifivel! :) Ez fontos volt, mert amióta Vietnamban voltunk, immár negyedik napja, egyáltalán nem volt netünk, még a Kindle-n sem, mivel az ugye elromlott Laoszban. Este kimentünk sétálni és vacsorázni, és ekkor pillantottuk meg először az igazi városi életet Vietnamban. Éttermek boltok sora, rendes utca, járdával és rengeteg motorossal. A motorosok egy része apró elektromos robogón nyomta, ezeknek a kínai gyártású kis csodáknak volt pedálja is, de az ülés elé le is lehetett tenni a lábat egy keskeny lábtartóra, ha az elektromos agymotort használták, amit egy kivehető ülés alatti akkumulátor hajtott meg. Okos! Éjszakára csak az aksit kell felcipelni a lakásba és rádugni a hálózatra. Ez a kivehető aksi már csak azért is okos, mert így éjszaka nem fagy szét az aksi – igaz ez itt nem probléma mert nincs különösebben hideg még éjszaka sem itt Észak-Vietnamban.

Miután ettünk egy-egy tésztás levest, még csavarogtunk kicsit és ekkor szólított le minket egy, az utcán hokedlin ülő srác. Beszélt kicsit angolul, és egy kis utcai boltot üzemeltetett, apró bagetteket árult, amelyeket belül patéval (májkrém szerű történet) és zöldségekkel pakolt tele, majd még egy kicsit meg is melegített. Először csak azt hittük, nagyon ügyes marketinges, mert ajándékba adott nekünk egy-egy ilyen kis szendvicset, mire mi rendeltünk még két kört a nagyobbik fajtából, amit már ki is fizettünk.

Aztán reggel visszatértünk hozzá, ekkor talán még több szendvicset ehettünk, miközben ő nekünk ajándékozott egy Hanoi térképe, és a végén nem hagyott minket fizetni, akárhogy is erőlködtünk. Pedig összesen 60 ezer dongot kellett volna nála hagynunk, és ez már több mint 600 forint, de ő nem hagyta, mi pedig már zavarban voltunk, éreztük, hogy megsértenénk, ha tovább erőltetnénk rá a pénzünket, ezért leálltunk vele, és inkább beszélgettünk még egy kicsit indulás előtt.

A srác kérdezte, hogy ettünk-e már Pho Bo-t (ejtsd: „fö böőá”, vagy valahogy így, nehéz érzékeltetni a hangsúlyt és a hangokat, semmihez nem fogható, amit eddig hallottunk), mi pedig mondtuk, hogy nem, azt se tudjuk, hogy miről beszél! Erre teljesen leakadt, hogy hogyan lehet az, hogy még nem ettünk Pho Bo-t, amikor már 5. napja Vietnamban vagyunk? Kiderült, hogy a Pho Bo az a tésztás leves, amit kb. minden nap legalább egyszer ettünk eddig az útmenti éttermekben. A Pho Bo marhahúsos rizstésztás levest jelent, amit általában zöldhagymával (és néhány helyen MSG-vel) fűszereznek, és egy nagy tányér zöldséget adnak mellé. Szóval végül kiderült, hogy ettünk már Pho Bo-t, sőt eztán is ettünk még majd minden nap, mert ez a vietnamiak talán legjellemzőbb nemzeti eledele a „Föbő”. :)

Érkezés Hanoi-ba

Hiá Binh-től már csak bő 70km-re volt Hanoi és ebben is csak az elején volt némi szintemelkedés, ezért tudtuk, hogy ez az 5. nap lesz az a nap, amikor végre megérkezünk a vietnami fővárosba. Ezt már vártuk, mert ott tudtuk, hogy hosszabb pihenő vár majd ránk az ünnepek végett.

Ezen a távon sok említésre méltó dolog nem történt. Barátkoztunk néhány öregúrral az árnyékban, ahol először megálltunk pihenni, majd megcsodáltunk egy boltot ahol mindenféle furcsa fabútorokat és lakásdíszeket árultak. Volt itt óriásteknős, óriási asztal és székek. Ezeknek mind ugyanaz volt a különlegessége: egyetlen fadarabból voltak kifaragva. Gondolom horrorisztikus árúk lehet, és az ökolábmányukra most nem is akarok kitérni, különben megint 8 oldalas lesz ez a bejegyzés és soha nem érkezünk meg Hanoi-ba! :)

Váratlanul korán, valahogy 30km-el a vége előtt jött egy Hanoi kezdete tábla, mi persze megálltunk fényképezni, jól is jött a szemétkupac dobogónak a fotóhoz, volt mire felállni. :)

Bent a városban egyre nagyobb utakon, egyre nagyobb motoros forgalomban hajtottunk és lévén volt néhány egyirányú sugárút, nem is tudtunk azon az úton bejutni a legbeljebb, a belváros turistagettójába, amellé a bizonyos tó mellé, ahol a bazilika is van és ahol szállás után szerettünk volna nézni.

Tudtuk, hogy ez még egy jó kis kör lesz, megtalálni a szállásunkat a következő két hétre. Azt is tudtuk, hogy nagyon nem mindegy hol lakunk majd két hétig és mennyiért, ahogy azt is hogy jó lenne ezt a helyet elsőre megtalálni hogy később ne kelljen költözködnünk. Így aztán tartalékoltunk magunkban némi erőt és türelmet a végére. Amikor megérkeztünk a bazilika mellé, tudtuk, hogy még van egy nagyon fontos teendőnk: megtalálni a következő otthonunk. Először a bazilikánál kérdeztünk, de ott nem tudtak segíteni. Végül belevesztünk a kis utcákba és végigjártunk, végigkérdeztünk néhány szállodát. Sok volt 12-15 dollárét, mindegyiknek volt wifije és fürdőszobája, de ablaka egyiknek sem. Végül a Viet Fun Hotel földszinti szobája mellett döntöttünk, ezt sikerült napi 9 dollárra lealkudnunk. Ennek sem voltak ablakai, de a viszonylag tágas, régebben valószínű házmesteri szerepet betöltő szobának volt hűtője és volt benne egy dobogó, amit már ki is néztünk a Karácsonyfánknak. Ez lett hát az otthonunk a következő két hétre, Karácsonyra és Újévre.

Ezen a három napon, 2012. december 18-19-20-án 69, 57 és 77km-t tekertünk Hanoi felé.

Szivárványos jó reggelt!

Bangladesi napjaink egyik legszörnyűbbjének a másnapján hajnali négykor terveztünk kelni, ám amikor tényleg csörgött az ébresztő négy előtt, rájöttünk hogy túlzás volt ez a gondolat, és visszaaludtunk még pár órát. Fél hatkor sem volt még túl késő ahhoz, hogy üres utcákat és utat találjunk, ellenben az étterem már nyitva volt a szállónk aljában, annak ellenére, hogy este azt mondták, csak hétkor nyitnak ki. Mivel e hír után este bevásároltunk a reggelihez, én emiatt ezen már így hajnalok hajnalán túlságosan bosszankodtam, ahogy annak a két bámészkodónak sem örültem, akik minket bámultak reggelizés közben. Pedig így, hogy csak ketten voltak, nem mertek közel jönni, csak 3-4 métere távolságból mustráltak minket a reggeli pánjukat köpködve. Négyünkön kívül senki nem volt az utcákon, csak néhány kóbor kutya mászkált az égő szeméthalmok körül, de ha elnéztünk a nyílegyenes úton a távolba, az teljesen üres volt, és ez azért egy erős bizakodással töltött el minket, legalább az indulást illetően.

Én már alig vártam, hogy bekapjuk az utolsó falatokat, és elinduljunk az útra, ami most kora reggel talán tényleg csak a miénk lesz. Ez valóban így is lett, senki mást nem találtunk az utakon, néha akár percek is elteltek, mire egyáltalán embert láttunk – és ők se motorral vagy riksával voltak! Egyszóval csodás volt, jól indult a nap, arról nem is beszélve, hogy a nap is ragyogóan sütött a rizsföldek fölött. Balra a magasban, a bárányfelhők között egy apró szivárványt fedeztem fel, mutattam Zitának, de ő nem látta. Aztán ahogy levettem a szemüvegemet, úgy nekem is eltűnt, ekkor jöttem rá, hogy csak a napszemüveg lencséjén keresztül látszott.

Csak egy pillanattal később, az út jobb oldalán egy hatalmas fél szivárványt pillantottunk meg. Egyszerre nevettünk fel csodálatunkban, és persze azonnal megálltunk alaposabban szemügyre venni a színes fényjelenséget. Tényleg gyönyörű volt, főleg így nagy élmény volt nekünk, hogy még frissek, „üresek” és stressz mentesek voltuk az új nap kezdetén. Ez a szivárvány a legjobb helyen, a legjobbkor jött nekünk, nem csak csodálattal, hanem egy kicsit bizakodással is eltöltött mindkettőnket – Lám, a világ mégis csodaszép! :) Bizony csodaszép, nem győztem elégszer lefényképezni a szivárványunkat, hol egészben, hol csak a „tövét”, a mezőkkel, házakkal, fákkal… Mert a táj már önmagában is össze volt rakva, hát még ezzel a szivárvánnyal a háttérben! :)
Persze azért nem vártuk meg, amíg eltűnik magától a szivárvány, 5-10 perc egyhelyben való csodálat után már az ülésből hátradőlve, és közben tekerve élveztük tovább a látványt, most már hozzáadva a kerékpározás; a tekerés, a haladás örömét is.

A szivárvány után továbbra is szinte kihalt maradt az út, amin kicsit csodálkoztunk, lévén már fél hét körül járt az óra, és a bangladesieket nem annak a lusta népségnek ismertük eddig. Magyarán hiányoltuk őket, ami tudom, nagyon furcsán hangzik, főleg a tegnapi élmények után. Az üres útnak aztán hamarosan megláttuk az okát. Először csak simán eltűnt alólunk egy buckás, sáros, téglás történetben, amin még átgurultunk ugyan valahogy, de aztán meg kellett állnunk, mert egy félkész, építés alatt álló híd, vagyis inkább az alatta lévő folyócska utunkat állta. Na, szépen nézünk ki, hát ezért nem volt egy büdös riksa sem az úton!

Bambuszhídon, SPD-vel, fekvőbringával szép az élet

Egyértelmű volt, hogy ezen a hídon áttekerni nem tudunk, mert rögtön vagy egy méter magas függőleges vasfallal kezdődött a szerkezet. Ide persze felmásztunk még, Zita nézett körbe a híd már megépített vasszerkezeten, de azzal a hírrel jött vissza, hogy még azon sem tudunk, még gyalog sem átkelni. Még mielőtt kétségbe eshettünk volna, egy házzal odébb felfedeztünk a víz felett egy másik „hidat”, egy bambusztákolmányt, amely gyalogosok számára volt építve, néhány egymásnak keresztbe leszúrt bambuszrúdból, és az azokra fektetett, három-néhány másik bambuszágból épített „járólapból”, illetve egy kapaszkodóból, persze utóbbi is bambuszból, hisz az egész hidacska abból volt.

Hát mit mondhatnék, SPD cipővel bambuszágakon lépkedni víz felett, kezemben a biciklivel, aminek a másik végét egy bengáli barátunk hozza… Az angol úgy mondaná, hogy „priceless”, vagyis ezt az élményt pénzben mérni, megvásárolni nem lehet. Ezért kellett utazni egy keveset! :)

Amilyen problémásnak tűnt kezdetben, és aztán még a bambuszhíd megpillantása után is az átkelés, végül olyan simán ment, és miután felpakoltunk a bringákra, gyorsan továbbsuhantunk.

Pár kilométerrel odébb megálltunk lencsét törölni, és közben az út túloldalán, szemből iskolás apróságok közeledtek felénk, először hárman, ők nevetve, össze-össze nézve végigmértek minket, majd futóléptekre váltottak. Őket követte a lemaradt társuk, tündéri volt az apró termetével és a hátán a hozzá képest hatalmas iskolatáskával, és ahogy szegény szinte már kétségbeesve rohant a társai után. Csak meg ne egyék a furcsa idegenek! Pedig most még a maszk nem is volt rajtunk. Hát ennyire nagyon ronda lennék?! :)

A halász és hálója

Az apró utunk össze-vissza kanyargott, és az egyik balkanyarban, egy híd előtt megálltunk, mert az út töltése, és a szomszédos rizsföld közötti vízben fotótéma volt. Egyrészt ez a virág, ami az egyik bengáli érmén is rajta van, és ami Banglades egyik nemzeti jelképe, másrészt a fickó, aki a rizsföld peremén állva éppen a hálóját húzta ki a vízből.

Zsákmánya sajnos nem volt, de aztán pár méterrel odébb sétálva újra kivetette hálóját a vízre, ezt a pillanatot véletlenül sikerült elkapnom, csak a tájat akartam épp fényképezni, de aztán láttam mire készül, és odakaptam a fényképezőt. A kép lehetne még jobb, ha a vízen a háló teljes visszatükröződése is látszódna, na de sebaj, azért így sem gyenge a pillanat. :)

Töcsörészés – Fülvakarás

Pár kilométerrel később pisiszünetre álltunk meg. Ez nálam még könnyen megoldható bárhol, de az ilyen nyitott terepen Zitának nincs könnyű dolga, ezért bekéredzkedett egy házba. Eközben persze én tartottam a frontot odakint, de ez most egyáltalán nem volt nagy teher, mert alig tízen gyűltek körém – ez igazán semmiség az eddigiekhez képest. Tíz emberrel még el is tudok beszélgetni, illetve százzal is eltudnék, csak előbb kapok tőlük agyfrászt, mintsem hogy nekiálljak bármelyikükkel is banglául bájcsevegni. Érdemes rajtuk végignézni, és megjegyezni, hogy a jobb oldali fiú éppen saját magát töcsörészi a lungiján keresztül. Ez errefelé teljesen normális, erre még beszélgetés közben is képesek, olyasmi lehet ez itt, mintha mondjuk én Budapest utcáin megvakarnám a fülem tövit. :) Nem ő volt az első, akitől ilyet láttunk, mint ahogy a férfiak kézen fogva való együtt mászkálása is teljesen normális, de ezt már írtam ezeregyszer.

Aztán itt vannak balra tőlem a csöppségek a nővérükkel. Ahogy azt az előbb írtam, a gyerekek nem csak sikítva-visítva utánunk rohanva tudnak őrjöngeni miattunk, hanem néha félnek is a furcsa idegentől – ezúttal is erről volt szó. Megbarátkozni sajnos már nem sikerült velük, mert mire leszállhattam volna a holdjáróról, Zita már visszaérkezett a háttérben látható töltésen a háztól, és indulhattunk tovább.

Rizsmezők, bárányok, bivalyok, emberek

Egy hosszú, nyílegyenes töltésen folytattuk a tekerést, ennek mindkét oldalán egy szélesebb vizesárok terült el, és csak aztán jött a mező, illetve az erdős-fás blokkokban a házak. Az egyik ilyen rész kijáratánál, a bambuszhídon egy apró gyermek állt az egyik karó végének támaszkodva, egy bengáli gyermektől teljesen szokatlanul, abszolút mozdulatlanul, úgy, mintha egy öregember tette volna ugyanezt, a távolba meredve az életről merengve. Mindez nekem csak egy villanás volt, de a fényképezőgép megmaradt, így mentette a pillanatot. :)

Következőnek naptejet kenni álltunk meg egy útkanyar melletti fás, árnyékos részen, mivel már kilenc óra felé járt az idő, és kezdett erőteljesen tűzni a nap. Ebből az egy kanyarból hirtelen annyi csoda jött szembe, hogy alig bírtuk kapkodni a fejünket, na és persze lementeni a csodákat a fényképezőgép SD kártyájára! :) Azt hiszem kezdem a bárányokkal: hogy bírnak ilyen édes nyugalomban az út kellős közepén üldögélni? És hogy lehetnek egy teremtménynek ilyen fülei?! :) Aztán a vizibivalyok (vagy bölények, miben is állapodtunk meg?!? :D), a nagy kedvenceink, ott fürödtek a töltés alatti pocsolyában, majd a szemközti út fasora mögül előkerült egy csoport, megpakolt riksával. Határozottan elkezdődött az élet Bangladesben, de ez most nem fáj nekünk, sőt, éppen hogy csodás, mert nem jár erre nemhogy sok, de még egy busz vagy teherautó sem, aki belerondítson nekünk, de még CNG-sek és motorosok sem nagyon. Amikor Bangladest csak ilyen sűrűségben kapjuk, és nem kétszázan állnak körbe minket, akkor könnyű, és szerethető ország, és ma ilyen volt, és ezért valóban nagyon szerettük, és örültünk neki, és magunknak is, hogy kezdünk szépen lassan, de biztosan elképzelhetetlen távolságba kerülni attól a vadállattól, akikké tegnap váltunk néhányszor.

Nem telt el egy perc, és aztán még videofelvételt is kellett indítanom, mert a kisbárány elkezdett szopizni, és közben nagy vidáman, egész magas frekvencián nekiállt csóválni a kis farkát, és ez valami olyasvalami, amit kép nem tud visszaadni, ezért Zita utasított, és én nyomtam a piros gombot a fényképezőn:

Egyébként az ezen a helyen készült három képet szinte össze lehetne illeszteni: bárányos kép szélén kölyök ül, ő a bivalyos képen is ott van, ahogy a fasor is, ahonnan a megpakolt riksával érkező csoport közeledik. Ők mind rajta vannak a videón is, ahogy az a riksás is elhajt mellettünk, aki a bárányos képen még csak messze a háttérben van. :) Remélem átjön valamennyire az érzés, hogy milyen lehetett ott! De ha ez még nem volt elég, a végére még itt van egy bácsi, akit a távolban szúrtam ki, mondanám, hogy a kecskéjével, de ez valószínű nem igaz, csak mind a ketten ugyanazt az apró földtöltést használták közlekedésre a két rizsültetvény között.

Néhány kanyar után újabb hosszú egyenes következett, és ennek az elején elhaladtunk egy olyan rizsmezőn, amin épp nagy munkálkodás folyt, sok-sok ember tett-vett, persze mind férfiak, félig felhajtott lungiban – munkához így szokás viselni.

Ez a mi utunk: a kalandokkal teli!

A GPS-en valahol itt ért véget az utunk, és én itt kezdtem aggódni, hogy hogyan tovább. Persze a valóságban nem ért véget az út, sőt, nem hogy nem ért véget, hanem betorkollottunk egy szélesebb, szép új aszfalttal borított, még szaggatott vonallal is bíró útba. Ezen az úton mi nagy merészen egy jobbost vettünk, és azért írom, hogy nagy merészen, mert a Cox’s Bazarba vezető főúthoz balra kellett volna kanyarodnunk, és a tegnapi élményeink után így is terveztük, de aztán kiszúrtunk egy hajójáratot, ami annak a szigetnek (vagy félszigetnek, a fene sem érti itt már a föld, a tenger és a különböző folyók és annak torkolatainkat viszonyát errefelé…) a déli csücskéből indul, és azt sikerült megtudnunk Sadeken keresztül valakitől, hogy egészen délután 5-6 óráig járnak itt hajók, pontosabban ahogy az útikönyvünk is írja, „Jetty Boat”-ok, egyenest Cox’s Bazarba, egy szélesebb folyó torkolatán utazva. Ezt mi úgy gondoltuk, meglépjük, és arra megyünk, kalandra fel! Főúton mindenki tud biciklizni, na meg ki vágyik arra a forgalomra, ami ott lehet. A főút a buszoké, teherautóké, nincs ott nekünk semmi érdekes, ez a mi utunk! Ezzel lefordultunk jobbra, a komp irányába. Reméltük, hogy ez egy jó döntés volt, és nem fogjuk megbánni.

Bengáli divatbemutató

Ekkor már éhesek is voltunk, mert hajnalban reggeliztünk, ezért megálltunk egy útszéli kis teázóban, ahol árultak puha édes süteményeket is, ezekből betoltunk vagy hatot, na meg ugye két kör teát is. Közben a szomszéd asztalnál ülő fickóval beszélgettünk, tört angol kérdéseire – amiket szinte már előre tudtunk, ezért is voltunk képesek megérteni őket – bengáliul válaszoltunk, amin meglepődött, hát még a válaszok értelmén. Miután a saját anyanyelvén meghallotta, hogy honnan jöttünk, hogy hány országon, kilométeren, és hónapon keresztül, diskurálni kezdett a barátaival, majd a következőket mondta: „You have wrong information! Wrong information…” – Ezt először nem értettünk, mi az hogy rossz információnk van? Nincs erre út? De hát nem is kérdeztünk az útról, nem is tudod, meddig és hová megyünk, ez még nem volt… Vagy akkor miben tévedünk? Jaaa, hogy azt hiszed, hazudunk! Hát, Te vagy az első Bangladesben, de egyébként nem csodálkozunk, ha nem hiszed el, néha mi sem hisszük el, hogy eddig jutottunk. :) Itt van ez a névjegykártya, ezzel a webcímmel, itt google translate-el fordítva elolvashatsz mindent, mind egy szálig igaz, bármily hihetetlen is! Persze ezt már mind nem értette, a webcímnél leakadt, hisz itt már az is nagy szó, ha valaki nem analfabéta, az informatikai analfabéták aránya pedig biztos, hogy 95% feletti.

A nap egyik legnagyobb show-ja, vagy legalábbis a legvidámabb perceink itt, ezen a helyen következtek, amikor megállt mellettünk az út szélén három ember, és a szokásos bengáli stílusban minden rossz nélkül elkezdtek kőkeményen stírölni minket. Minket ez most egy cseppet sem zavart, az árnyékban ültünk, jóllakottan, jókedvűen, teát szürcsölgetve. Ők pedig nem jöttek közelebb, mert nem tolta őket hátulról a tömeg, akik szintén szeretnék látni, hogy mit néznek azok ott sokan legelöl. Az a jó, és egyben a szörnyű ebben a jelenségben, hogy egy bizonyos népsűrűségnél nincs egyáltalán tömeg, viszont ha elérik azt a sűrűséget, hogy képesek egy kisebb tömeget alkotni körülöttünk, amitől mi magunk már nem látszunk, csak a tömeg, akkor ez a tömeg percek alatt őrjítő méretűre tud dagadni. Erre igazából most jövök rá, ahogy írom.

Md. Abdullah – Md. Shaiful – Md. Iqbal - A 2012-es év topmodelljei!
Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Na, de most nem ezt akartam, hanem, hogy nézzétek Ti is ezt a három muksót! Hát nem oltáriak? Mint valami divatbemutató, úgy pózolnak, komolyan! :) Elképzeltük Zitával, hogyan nézne ki egy bengáli divatbemutató: Először is a kifutót el kéne önteni vízzel, mondjuk úgy érjen derékig, esetleg egy kis rizsföld sem árt, vagy valami kisebb sártenger néhány vizibivallyal, esetleg lehetne a kifutó maga egy rizsföldek közötti töltés vörös téglákból kirakott ösvénye, és a modellek úgy kezdenék a kifutón, hogy a vízből másznak ki, a vállukon egy bambuszág két végén rizspalánta kötegekkel. :) Na de nézzük őket hárman, balról jobbra: Mohammad Abdullah Nadeem fiatalos, nagykockás barna, csajozós lungiban, hódító atléta felsőben, még a papucsa is erőt sugároz, persze valójában jámbor, harmatlelkű alkat ő, aki a légynek sem tudna ártani, ezt mutatja a hátratett keze is. Titkon egy love marriage-ről álmodozik.

Középen Md. (Mohammad) Shaiful Kareem, Tom Cruise bengáli hasonmása, informatikusnak tanul, egyszer talán nagyon gazdag lesz a szó materiális értelmében is. Az okostelefonját a mellényzsebében hordja, hisz az ilyen egyszerű lungikon nincsen zseb, vagy legalábbis ő még nem tanult meg hajtogatni rá egyet, mint ahogy azt néhány vérprofi riksás szokta. Jöjjön végül, de nem utolsó sorban a harmadik játékos, Md. Iqbal Sukur, az idősebb korosztály képviselője, ő még a bajusz generáció tagja, csodálatos halványkékkel áttört rózsaszín lungiban, 13 vagy 14 gyermek apja (már ő sem tudja pontosan, melyik a szomszédé és melyik a sajátja – mindig össze-vissza szaladgálnak), most siet haza, viszi az asszonynak az ebédre valót, eredeti csomagolásban, garantáltan friss minőségben, csak még előtte megszemléli a két furcsa idegent röpke fél óra erejéig.

Hát nem zseniálisak!? Különösen Iqbal, a csirkével, ahogy teljes természetességgel fogja azt a lábánál tartva, és míg az mozog és nézelődik jobbra-balra, nyújtogatja a nyakát, addig Iqbal rá sem hederít, csak fogja fél kézzel, nagy lazán, mint mi a cekkert a boltból kifelé jövet.

Néha elmerengek azon, hogy vajon nem-e Kőrösi Csoma Sándor találta ki a „Mit bámulsz, nem láttál még fehér embert?!” című kissé arrogáns visszaszólást, amikor Kalkutta mellett bengáliak lakta területen vándorolt? :) Bizonyára tévedek, mert abban az időben valószínű nem jutott volna el addig, ameddig, ha csak annyi türelme lett volna, mint most nekünk van.

Ne feledkezzünk meg a negyedik játékosról, sajnos-e kép is érzékelteti a nők helyét és „értékét” az itteni társadalomban – valahol a háttérben, eltakarva. Talán nem kéne, hogy ez így bosszantson engemet, és már négy sort kitöröltem, amit végül úgy döntöttem, nem akarok ide leírni, mert ez az ő kultúrájuk, nekik kell tudni, hogy jó nekik, és attól még, hogy a miénk más, azt nem kell feltétel nélkül jobbnak gondolnom, és főleg nem kell lehülyéznem őket, mert náluk más a társadalmi rendszer, és benne a nők szerepe.

A csomagoláson a kép csak illusztráció! – De ennyire? :)

Húhh, ennyit nem írtam még egy képről sem talán, úgyhogy lépjünk, vagyis guruljunk tovább, mert eztán is érdekes részek következtek. Áttekertünk egy nyitott, napos, egyenes szakaszon, ami valójában egy töltés volt, kétoldalt vízzel, baloldalt egészen nagy vízterületekkel.

Egy forgalmas kis csomópontot elhagyva utolértünk egy nagy fémdobozt húzó riksást, akiről én megsejtettem, hogy fagylaltárus, és még gurultunkban megkérdeztem, van-e fagylaltja! Volt neki, felnyitotta a láda tetején a kis nyílást, és előkotort egy valami sárga gyümölcsös ízű jégkrémet. Mi kérdeztük, hogy van-e csokija, vagy vaníliája, de egyre csak mondta és mutatta, hogy csak ez van, ám amikor aztán felnyitotta a láda egész tetejét, egy csomó csoki bevonatú, belül vaníliás jégkrémet pillantottunk meg. Hát hogy lehettél ilyen S…., hát ezt kérdeztük, hát mégis van nálad csoki-vanilia! Aztán kibontás után ért minket a meglepetés, ó, hát milyen buták vagyunk, hogy is lehettünk ilyen naivak: ami a csomagoláson van, az csak illusztráció, itt nem adnak az ilyesmire, nem az van benne, ami a csomagoláson, csak épp olyan volt kéznél, ezért abba került a jégkrém, de igazából tökmás ízesítésű, olyan, amilyen íz és/vagy színezék épp volt a gyárban! Mit is foglalkozunk az ilyen apró részletekkel, hisz a jégkrémben nem ez a lényeg, hanem hogy hideg! :) És különben is, örüljünk annak, hogy egyáltalán van! :)

A ciklonház és a magasfesz. villanypózna

Az oszlopokon álló ház, amit láttok, egy ún. ciklonház (Cyclon House), amit szökőár esetén használnak, errefelé rengeteg ilyet látni, amit nem csodálok, mert rengeteg területről olvastuk az útikönyvben, hogy az utóbbi 30-40 évben valamikor elvitte a víz a házakat, állatokat, családokat, és emberek haltak meg, százezres, vagy milliós nagyságrendben. Bangladesben ez is a teljes történet része, még ha eddig keveset is beszéltünk róla.

A szigetre egy hosszú hídon keresztül érkeztünk meg, amire már felhajtani is élmény volt, mert a feljáró elején az út két oldalán valamiért bambuszrudakat halmoztak fel, és ez érdekes látványt nyújtott. Aztán odafent a hídról is láttunk ezt azt, többek között, ami engem a legjobban megfogott, egy magasfeszültségű villanyvezeték óriási tartópóznája, és lábai mellett található apró cölöpökre épített bambuszkunyhó, és a mellette még apróbbnak látszó ember, amint éppen tesz-vesz valamit a vízparton.

Engem ez a kép nagyon megfogott, csináltam róla egy egész sorozatot, állított és fektetett fotókat is, az egész toronnyal és csak a lábával is, ahol jobban látszódnak a ház részletei. Ez a kép állítva akár egy könyv borítója is lehetne, amúgy is annyi „Development”-es könyvet írogatnak Bangladessel kapcsolatban. Mert ugye itt aztán szárnyal a GDP növekedés, hát persze hogy, hiszen a béka segge alatt van a GDP, onnan könnyű fejlődni. :) Csak az irány jó legyen, és a népességnövekedést állítsák le valahogy okosba, és akkor talán marad itt még valami jó! Én szívből kívánom nekik, mert megérdemelnék, de hogy Banglades sorsa nem lesz egyszerű a jövőben sem, az szinte biztos. Az egyszerű, „műveletlen”, a földjét művelő ember számára az érték a gyermek, az utódok, ők jelentik a munkaerőt, és Dani nagyon helyesen írta egy kommentben, ők jelentik a nyugdíjat is, ezért aztán vannak itt a családokban simán tíz felett gyerekek, nem csak viccből írtam az előbb 13-14-et, ilyet is hallottunk már. Csak, hogy ők mind egy-egy újabb éhes száj is, egy tanítani, oktatni való nebuló is, és akkor elérkeztünk az ország nagy problémái és kihívásai elé. A kormány pedig a helyiek elmondása szerint nem végzi túl fényesen a dolgát, csak egymást marja a két nagy párt, megy a harc a hatalomért, közben meg az ország igen súlyos problémákkal küzd. Persze ez csak néhány egyszerű ember nézőpontja, akiket megkérdeztünk, a jó ég tudja, mi a teljes valóság.

Eltörik megint a biciklim

Egy faluban megálltunk üdítőt venni. Tudom nem szép, de cukros löttyöt kívántam, és erre a legjobb valamilyen agyoncukrozott üdítő. Ezt meg is kaptuk, csak épp mellé még 200-300 embert is, ezért végül rohanva ittuk azt az üdítőt, és téptünk tovább, még mielőtt ránk tör az öt perc ma is. Az út innentől elképesztően kátyús volt, csak úgy hullámoztunk a gödrök között, kikerülni őket még bringával is lehetetlenség volt, mert már egymásba nőttek a kátyúk. Az egyik ilyen kátyúba esve egy furcsa csattanást hallottam a hátsó kerék felől. Rögtön tudtam, hogy valami baj van, hát meg is álltam a következő árnyéknál, hogy megnézzem, mi történt a bringával. Ahogy sejtettem, a csomagtartó törött el, ugyanott, mint 10 hónapja Tádzsikisztánban, csak most a bal oldalt. Akkor Dushanbe-ben alaposan bevásároltunk a fém szorítókból, és azóta nem kellett használnunk őket. A módszert már ismertük, jobb oldalt a Mercedes szorító jól bevált, ugyanezt a módszert alkalmaztuk most is, csak épp alátétnek nem volt nálunk gumilap, ezért erre a célra a már még régebb óta tönkrement Airzound tartójának puha borítását használtuk. Hogy miért volt ez még mindig nálunk? Hát ezért, tudtam hogy egyszer még valamire jó lesz!

És hogy miért törik el egy ilyen vérprofi, drága Nazca kerékpár csomagtartója? Nem hibáztatom érte, mert pontosan tudom, mit kap, és mennyire nagyon túl van terhelve attól a 25kg-nál, amennyit a hivatalosan bír a csomagtartó. Szóval még ezzel együtt is nagyon elégedettek vagyunk a gépekkel, de ettől még ezt meg fogom írni az Evobike-nak (akik talán olvassák is ezt) és a Nazca-nak, de nem mint elégedetlenkedő kritikát, hanem mint fejlesztési irányt, hogy a következő modell még jobb, erősebb legyen.

Mindeközben… kitaláltátok: rengetegen körbeálltak minket. :) Ezt már kezdtük annyira nem jól viselni, de mivel inkább a problémára koncentráltunk, és csak néhányszor, de akkor nagyon határozottan, nagyon messze, az út túloldaláig tereltük őket, most nem volt ezzel különösebb baj.

Amikor gyerekek visítva üldöznek…

A következő faluban iskolaruhás gyerekek vettek üldözőben minket, és ezt a mögöttem haladó Zita nem viselte valamit jól, amit én nem tartottam túl jó előjelnek, lévén még volt hátra több mint 20km-ünk a napból. Az út ráadásul újabb nehézségeket tartogatott. Iszonyú meredek, pár méter magas felüljárókra kellett felhajtanunk, amelyeknek a tetején ugyan volt beton, de a fel és lehajtó részen nem, és ez okozott néha egy kis bonyodalmat, de egyszer sem zanyáltunk el, mint ahogy a vízátkeléseknél sem.

Muszáj voltunk még egyszer megállni, mert az üdítő adta energia hamar elszállt belőlünk. Hála az égnek, egy fodrászszalonban találtunk menedéket, és a kinti tömeggel is meg tudtuk értetni, hogy ne jöjjenek be a bejáratig, se a helyiségbe, hanem maradjanak az aszfalt vonala mögött. Ez egészen jól működött, csak 20 perc után kezdtek szépen beszivárogni és leülni a közeli padra, majd szépen a vonalról is megfeledkezni, és egyre közelebb és közelebb jönni, mígnem rájuk nem szóltuk, de ekkor félig már csak heccből, mert tudtuk, hogy indulni készülünk hamarosan, és azt is tudtuk, Zita mire készül: megböködni Őket.

A nagy nevetés után elindultunk, és a gyerektömeg természetesen őrjöngve, sikítva követett minket, én pedig kihasználva az eseményt, a fényképezőt hátrafelé tartva videóztam ismét:

Mindeközben sikerült megfogalmaznunk is azt, amit eddig is éreztünk, de szavakba még nem öntöttük: micsoda hajszálnyi a különbség a között, hogy valamit élvezünk, és nevetünk rajta, és hogy ugyanezen dolog végett szenvedünk és majd meg őrülünk. Mert igazából, kívülről nézve pontosan ugyanaz történt, mint ami tegnap, és már régebben is párszor. Mégis, máskor, és különösen tegnap, ezt nagyon rosszul viseltük, és nem örültünk neki, eszünkbe se jutott nevetni rajta, de most mégis ezt tettük. Mi történt? Zita megcsikizte őket, és már kedvesebbek lettek nekünk? Felvidítottak minket is a nevetésükkel? Igen, és igen! Ennyi, ilyen egyszerű! Mi döntöttünk úgy, hogy most nem lesz rossz, hogy most nem fog zavarni, most tetszeni fog ez! De ha egyszer elborulsz, csak egyszer, és elindulsz odabent a rossz irányba, akkor utána már nehéz visszafordulni, mert a nevetésük és a kergetésük neked mind negatívan fog lecsapódni, mígnem a nap végére kiborulsz, pont, ahogy tegnap tettük.

De ma nem, ma nem, és ez igazi sikerélmény, ezért duplán örültünk, hogy most itt ezt ilyen jól kezeltük, és nem két idegbeteget láttak a helyiek a holdjárókon, hanem két érdekes, mókás alakot, akik megnevetették őket, és akik velük nevettek.

Jetty Boat to Cox’s Bazar

A kikötő és a komp valójában nem az volt, mint amire számítottunk. Egy hosszú, egyenes gyalogúton gurultunk végig, amit két oldalról már félig a vízben élő fák, bokrok szegélyeztek. Ezt követve kitárult előttünk egy alacsony vízállású, saras terület, ahol hajók parkoltak a víz mellett a szárazon, és ahonnan már csak egy keskeny stég vezetett tovább, be a vízre, ahol a távolban egy keskeny csatornán csak kisebb fabárkák és apró fehér motorcsónakok várakoztak a stég végén az utasaikra! Na, ez cifra lesz! Hát még, ha ekkor már tudtuk volna, hogy a bárkák nem is közlekednek, csak a motorcsónakok, ezek a bizonyos „Jetty”-k.

A Jetty-sek azt mondták nekünk a stég végén, ki kell bérelnünk egy egész motorcsónakot 800 takáért, mert akkorák a biciklik és a csomagjaink, hogy mások már nem férnek el a csónakban. Ezen felháborodtam, mert én nem így láttam, inkább úgy, hogy csak le akarnak minket húzni, külföldieket. Persze nem volt mi mást tenni, szépen lemálháztunk, én felmásztam a csónakra, és Zita először a csomagokat, majd a bringákat leadogatta nekem. Ezután kezdődött az utasvadászat! Pont, ahogy a riksások szoktak kiabálni, úgy kiabáltunk mi is az utasaink után: Ki akar két külföldivel Cox’s Bazar-ba utazni? Cox’s Bazad Jetty boat! Bezzeg most nem tolongtak, máskor még a levegőt is elszívják előlünk, de amikor költségmegosztásról lenne szó… Végül sikerült három utast fognunk, ők örömmel beszálltak hozzánk, ám ekkor derült csak ki igazán, mekkora lehúzásról van szó irányunkban. Az egész csónak 800 taka, ám egy utas jegye csak 50. Pedig tuti, hogy ez a csónak nélkülünk is elindult volna utasokkal, és az is biztos, hogy nem férnek fel rá 16-an. Mindegy, ezen már kár bosszankodni, végül kifizettük a 650-et, pukkadjanak meg vele, 1950 Forint. A motorcsónak út egyébként durva volt, nagyon dobált minket a víz, és így végiggubbasztva az utat már azt is értjük, miért dobta ki a google az elsüllyedt Jetty-kről a cikket, amikor rákerestünk ezen járatok menetrendjére – ami persze nem létezik, akkor indulnak, amikor megtelnek.

Nagy naivan azt gondoltuk, hogy Cox’s Bazarban a megérkezéssel véget érnek a megpróbáltatásaink végre, de ez nem így volt, sőt, most jött a leghúzósabb rész! A csónak egy éppoly lápos, mocsaras területen kötött ki, mint ahonnan elindult, ám itt nem létezett stég, vagy legalábbis nem ért el addig a vízszintig, ahol a csónak ki tudott kötni. Ezért aztán a stég végétől a csónak kikötőig apró facsónakok egymásba fűzött sorozatán kellett végiglépkednünk. Egyikből ki, másikba be… Nem is lett volna ezzel gond, ha nem lett volna nálunk két hosszú, egyenként 18kg súlyú kerékpár, plusz még a nyolc táskánk, összesen azok is kb. 60kg súlyban. Minderre csak ketten voltunk, és közben a népek még özönlettek is rendesen, mind a két irányból. Először csak két csónakkal odébb pakoltunk ki, ahol már nem volt olyan nagy tömörülés a ki- és beszállások körül. Aztán innen Zita előrement a stég végéig két táskával, majd én fordultam kétszer a táskákkal, majd egyet pihentem, amíg Zita ment az utolsó két táskáért és végül még kétszer fordultam a két biciklivel. Ez rohadt egy meló volt, mert minden egyes csónakból át kellett emelni a bringát a következőbe, úgy, hogy közben alig volt hová lépni, és az emberek meg jöttek mentek körülöttem. Ez az egész hercehurca beletartott vagy egy órába, és ezzel még közel sem volt vége, mert ekkor láttuk csak, hogy a stég, ez a szintén csak alig egy méter széles fatákolmány van vagy 400m hosszú. Mire erre rájöttem, már végigtoltam rajta Zita bringáját, balga módon a csomagok nélkül. Nem tudhattam, hogy nem lesz benne lépcső, csak kettő apró és az is lefelé. A szárazföld és a stég találkozásánál megkértem valakit, hogy figyeljen a biciklire, ledöntöttem azt a töltés oldalába (nem sztenderre, mert esélyes, hogy eltörték volna), még egyszer nyomatékosan megkértem az emberem, hogy ne hagyjon senkit még csak hozzányúlni sem a bringához, majd visszaszaladtam Zitához, aki addigra már nagyon okosan felmálházta a biciklimet. A másik négy táskát még el kellett helyezni valahogy: egy az ülésbe, egy a csomagtartóra, kettőt pedig Zita hozott a kezében, én pedig toltam a bringát. Szegény bicikli, ennyi cuccal még nem gurult soha, ráadásul most ezen a szörnyű stégen, ahol ha megborul az egyensúlyunk, simán zuhanunk két-három métert a sárba! Az lenne még a szép így a nap végére! :)

Utolsó, szálláskeresési kálváriánk

Persze nem történt baj, és mi kimerülten ugyan, de még mindig vidáman továbbindultunk, úgy sejtve, hogy most már tényleg vége a nehézségeknek mára. Először is farkaséhesek voltunk, ezért egy éttermet kerestünk. Kint egy forgalmasabb utcánál hamar megtaláltuk a helyünket, ahová betoltuk a bringákat, letámasztottuk őket egy-egy asztal mellé, majd kezet, arcot mostunk, levettük a cipőket, leültünk egy asztalhoz és rendeltünk. Megcsináltuk, csak ideértünk, micsoda út volt! Az étel borzasztóan jól esett, úgy, ahogy a pihenés is tudván, hogy az egyetlen egy kihívás, aminek még elébe nézünk, az a helyünk megtalálása, ahol lakhatunk itt néhány éjszakát.

Ez sem volt még egyszerű menet, volt ugyan egy telefonszámunk, de a túlvégén az illető azt mondta, hogy az Eid miatt már eleve tele van vendégekkel, és mi már nem férnénk el. Az útikönyv alapján indultunk el, megtaláltunk egy NGO-t, ahová a könyv szállót is írt, beszélgettünk velük, teát kaptunk, meséltünk magunkról, de a végén amikor rákérdeztünk a szálláslehetőségre, csodálkozva néztek. Végül egyikük átkísért egy nagy, sokemeletes, modern blokképülethez, ami egy szálloda volt. Itt is szívélyesen fogadtak minket, de sajnos olyan áraik voltak, amit nem engedhettünk meg magunknak, na meg az az elénk vizionált kép sem tetszett, ahogy cipelem fel a hatodikra a bicikliket, mert a liftbe (ha egyáltalán van nekik) nem fértek be. Így hát maradt a „köszönjük, de ez túl sok nekünk, max. 300-ért keresünk valamit”, adtunk nekik azért egy névjegykártyát és továbbálltunk. A következő szálló tele volt, és ezután kezdtünk kicsit aggódni. Egy másik, ismét méregdrága szálló előtt leültünk kicsit gondolkodni, és felhívtuk Prodip-ot. Ő nagyon kedvesen, érdeklődéssel hallgatta végig dióhéjban elmesélt kalandjainkat Dhaka óta, majd felajánlotta, hogy felhívja néhány kollégáját, akik megpróbálnak nekünk valami ismerőst keríteni itt Cox’s Bazarban. Van itt egy másik, a World Concern-hez hasonló NGO, a World Vision (ha emlékeztek, Örményországban, amikor olyan nagyon gyenge voltam a hasmenéstől, ők már egyszer segítettek nekünk, az ő terepjárójukban aludtunk), ők talán tudnak majd segíteni. Ja, és mellesleg van egy jó pár keresztény szervezet és templom Cox’s Bazar városában, miért nem próbáljuk meg őket is? Ez az ötletet követtük, Zita kiszúrt a szállóban egy alkalmazottat, akinek kereszt volt a nyakában, ő mondta el nekünk, hogy egy utcával hátrébb van egy baptista templom, ott szállást is adnak! Gurultunk nagy vidáman reménykedve, immár kukk sötétben, lámpákkal. Az utcában, amit mondtak nekünk, egy kisebb gyerektömeg verődött körénk, és mikor kérdeztük, hogy hol a „baptist church”, egy kapura mutattak. Ide benyitottunk, betoltuk az udvarba a bringákat, majd a helyi kultúra szerint talán kicsit bunkón, de kizártuk a kapun kívülre a lelkes kis követőinket. :) Bent az udvaron a háznál mosolyogva fogadtak minket, kezdtük mesélni a történetünket egy nőnek, aki kijött a házból köszönteni minket. Mondta, hogy hamarosan megérkezik a bátyja, és ő majd tud segíteni nekünk, várjunk. Mi vártunk, de közben azért tovább beszélgettünk, mire kiderült, hogy nem is egy baptista templomnál járunk (itt nem lehet tudni, itt a templom néha csak egy épület, mint a többi), hanem csak egy egyszerű otthonnál, egy udvaron! Nahát, jól megtréfáltak minket azok a kölykök, valószínű a „nem tudom miről beszélsz, de bólogatok” esete történt meg velünk ismét, csak mi már túl fáradtak voltunk észrevenni. Akárhogy is, azért megköszöntük a hölgy kedvességét, akinek az egyik testvére átkísért minket az innen már alig 100m-re lévő baptista templomhoz, ahol már úgy kezdtük, hogy „Are you the Baptist Priest?”, és nem tévedtünk. :) Itt is kedvesen fogadtak minket, kaptunk egy tágas, szép szobát, amiben némi Sokoban-ozás után sikerült átrakni az ágyak azon oldalára az asztalt és a széket, ahol konnektor is volt, így meglett az „irodám” is, ahol írhattam. Igaz, hogy éjszakánként 450-ért, de teljes volt a boldogság, volt mindenünk, amire vágytunk és jó helyen voltunk.

Másnap kaptam egy e-mailt a nagy szállodából, ahol legelőször jártunk, hogy „You are welcome to stay for 300 Tk”, de át már nem pakoltunk, 450 forintot nem ért meg nekünk a költözködés, szét voltunk már pakolva, a ruháink száradtak, mi pedig nem vágytunk újra belemenni még ebbe a kis bizonytalanságba se, persze azért még megköszöntük a kedvességüket egy válaszlevélben.

A 9. oldalon járok képek és alcímek nélkül. Képes volt valaki ezt végigolvasni? Én nem… :)

Chakakaliból Cox’s Bazarba 62,7km-t tekertünk, egy hosszú, kőkemény, nehézségekkel teli, de nagyon szép napon, 2012. augusztus 28-án, amikor nem voltunk rondák senkivel sem egész nap – Már ennek is örülnünk kell! :)