Cisco Certified World Traveller

Miért egy hét, ha annyira nem szeretjük a városokat?! :) Teljesen jogos a kérdés, de nem igaz, hogy egy az egyben nem szeretjük a városokat, csak tömeget, a dugókat, és a szmogot nem szeretjük bennük, de van egy csomó minden más is egy városban, sőt sok minden csak a városban van. Például Cisco vizsgaközpont – leginkább ezért siettünk ennyire ebbe a városba, itt tudtam, hogy van vagy egy tucat vizsgaközpont, és azt is, hogy hamarosan lejárnak a CCNP papírjaim. Anno buta voltam és egy CCIE írásbelivel hosszabbítottam meg őket, így csak két évig lettek újra érvényesek. Most a switching vizsgát, a kedvenc területem vizsgáját tettem le újra, mert az autógyári „gyakorlat” után ez volt egyúttal a legkönnyebb is számomra, a négy CCNP vizsga közül. Ha nem teszem le a két éven belül most újra ezt a vizsgát akkor később mind a kétszer négy vizsgát újra kellene csinálnom, ami nem csak időbe és fáradságba telik, hanem vizsgánként 200 dolcsiba is. Nem tudom még, mi lesz velem, ha egyszer befejeztük ezt az utazást, de nem akarom megkockáztatni, hogy elveszítsem a papírjaimat, és ennyit ez megért nekem. Frissítésnek sem volt utolsó a vizsgára való felkészülés, amit igazából élveztem is – jó volt kicsit mással foglalkozni, másra koncentrálni. És jó érzés volt, vagyis inkább kicsit őrült érzés volt, hogy egy távoli megalopoliszban fekvőbringával megyek a Cisco vizsgaközpontba, ahol egy gyors regisztráció, egy bankkártyás fizetés, és egy arckép és aláírás összehasonlítása után már ülhettem is be az apró légkondis terembe. Vicces volt látni a két évvel ezelőtti énem az előző általuk készített képen, és csak a fotó után emlékeztem vissza, hogy már akkor is bringával mentem, sőt akkor voltam olyan merész, hogy bringás mezben vizsgáztam. :) Most is SPD cipőben kopogtam be az iroda kőpadlójára, de azért inget azt húztam, mégiscsak idegen helyre mentem. Amíg a recepciónál vártam, sok nálam idősebb emberkével beszélgettem, a legtöbben közülük csak CCNA tanfolyamra vártak. Ez az alapvizsga, amit nekem a próbaidőm alatt kellett letenni anno. Aztán megjelent egy oktató is, aki éppen 3 hónapos szabiján volt, hogy felkészüljön a CCIE laborvizsgájára, második nekifutásra. Ez a legfelsőbb szint, vagyis efelett már az Architect van, vagy mi fene, de ezt már én sem tudom. Otthon én is le akartam tenni ezt a CCIE-t, de végül nem maradt rá időm, kitartásom és lelkesedésem, más kezdett el érdekelni… :) De annyira azért benne voltam a dolgokban, hogy még most is pontosan tudom, mit jelent egy ilyen vizsgára való készülés. Hosszú hónapokig, minden nap legalább 8 órában laborozni, gyakorolni, valódi vasakon, sokat, nagyon kitartóan és céltudatosan…

Na és lássuk az én vizsgám. Ez is izgalmas volt! Két és fél órám volt ha jól emlékszem 60 kérdésre. Rögtön a második kérdésre, amely egy összetett szimuláció volt, előttem 50 percet. :) Alig másfél órám maradt a maradék 58 kérdésre… :) De nem estem pánikbaa, mert tudtam, hogy az ilyen szimulációs, időt és igazi gyakorlatot igénylő feladatokból nem lesz csak 2-3 darab. Végül volt belőlük vagy 5-6, ami meglepett, de meg nem rendített. Kicsit stresszes volt már a végén, de igazából nagyon élveztem, hogy újra CLI-t látok, vagyis fekete képernyőt csak karakterekkel, és adhatom ki a régi jó parancsokat. Sajnos a szimulátor buta volt, így sok parancsot nem ismert, pedig kedvem lett volna néhány régen minden nap sokat használt parancs kimenetét csak úgy a móka kedvéért újralátni. De ezt nem lehetett, csak a szükséges parancsokat ismerte a szimulátor és ami szerintem buta dolog volt, hogy a végén még a konfigurációt sem lehetett elmenteni. Pedig ha ez a való életben elmarad, az elég gáz, mert egy áramszünettel így elszállnak a módosítások.

Na mindegy, gondolom már mindenkit untatok, aki nem Ciscos, így elmondom, hogy az egész végén, vagyis 20 perccel az idő lejárta előtt befejeztem, és feljött az ablak, hogy „Congratulations, blablabla…” – én ekkor már nagyon szomjas voltam, mert kb. az idő feléig kikapcsolva hagytam a légkondit és annyira a feladatokra koncentráltam, hogy észre se vettem, hogy teljesen leizzadtam. Szóval úgy ahogy voltam, meglátva a score report-ot azonnal fordultam ki az iroda kis konyhájába, hogy folyadékot vegyek magamhoz. A titkárnő a recepcióról jött utánam, hogy mi van, ne csaljak, nem szabad kijönni vizsga közben. Mondtam, hogy már végeztem, csak nagyon szomjas voltam, de a vizsga kész van, sikerült! Erre ő megnyugodott és visszament a pultjához, hogy kinyomtassa a vizsgaeredményeimet, de ez csak nem akart neki sikerülni, ezért 5 perc után odahívta a CCIE-re készülő fickót, hogy segítsen neki. Mikor ő ránézett a képernyőre, felém fordult, hogy „Maaan, you haven’t finished your exam!?” – Mi? Hogy-hogy nem fejeztem be a vizsgámat, de hát már gratulált is nekem a rendszer, sikerült!? Bementünk a szobába, ahol vizsgáztam, ahol kiderült, hogy még végig kellett volna klikkelnem valami survey-t, hogy hogyan tetszett a vizsgakörnyezet, meg hogy hogyan készültem fel, mennyi ideig tartott idejönni, és ilyen egyéb marhaságok. Amíg ezt végig nem klikkeltem, addig nem jelent meg a rendszerben az eredmény. Persze ez már nem a vizsgaidőmből ment, de azért egy pillanatra megijedtem. Végül nem volt ebből semmi gond, végül megkaptam a papírt, elbúcsúztam a Cisco-s haveroktól, majd hazahajtottam azzal az érzéssel, hogy jól van, ez is megvan, újra 100% az útra koncentrálhatok. :) Jó érzés volt, hogy míg legelőször ugyanerre a vizsgára hónapokat készültem és agyon izgultam magam, most pár nap elég volt, és javarészt még a vizsgát magát is élveztem. – és sikerült, 973 pontom lett az 1000-ből. Amit 300-tól 1000-ig számolnak, tehát ez igazából csak 673 a 700-ból.

Naplementék Vojkannál

Ezalatt az egy hét alatt egy Vojkan nevű szerb srácnál laktunk egy, ha jól emlékszem, 7 emelet magas épület legfelső emeletének „studio-apartman”-jában. Ez jó móka volt, mert esténként gyönyörű naplementéink voltak az erkélyről és közben voltak velünk más Couchsurferek is, Vojkan pedig nagyon jó arc volt. Vojkan fotós, és nemrég megragadott egy lehetőséget, írt egy itt dolgozó szerb fotósnak, hogy nincs-e számára munka, és lett. Vojkan most egy stúdióban dolgozik, portrékat készít megrendelésre mindenféle embereknek. A nyers képeket elküldi a főnökének, aki földrajzilag valahol máshol, valami szigeteken van, ő elvégzi az utómunkákat a képeken, és kész a meló. Ez nem tűnik nagy ördöngösségnek, hiszen „csak fényképeznek és photoshoppolnak”, de mégis, ennyi elég, ha ezt profin csinálják, és jól eladják magukat, van rá akkora igény egy ilyen nagy, „fejlett” városban, hogy ebből vígan meg lehessen élni. És Vojkan-ék kuncsaftjai egyszerű, hétköznapi emberek. :o

Vojkan amúgy ökológus, ezelőtt valahol Spanyolországban, egy nemzeti parkban dolgozott önkéntesként, ahol kiválóan megtanult az egy év alatt spanyolul. Sok terve és ötlete van a jövőre nézve és köztük ezt a bangkoki állomást ezzel a portréfotózással csak az egyik rövid állomásnak, tapasztalatszerzésnek gondolja.

…és közben vendégül lát embereket a világ minden részéről, és rólunk és készít egy 100 részes fotósorozatot. Vojkan megkért minket, hogy írjuk bármilyen üzenetet egy papírtáblára az ő személyében Szerbiának címezve – bármit, ami eszünkbe jut. :) – Aztán lefényképezett minket a táblákkal. Ezt nemrég kezdte, mert ha nem tévedek, mi voltunk Zitával a 3-4. a sorban. :)

Fék, gumi külső, sátorrúd, naptár és útlevél

Bangkokba már jó előre megrendeltünk néhány holmit ebay-ről, amelyek rendre meg is érkeztek mind gond nélkül, még előttünk. Ezek a következők voltak: 10 pár utángyártott fékpofa (párja kevesebb, mint 5 dollár) egy pár féktest, egy Schwalbe Marathon Plus 26-os gumi külső, ez utóbbi nekem a hátsókerekemre kellett, mert el volt kopva már nagyon a régi, gyakorlatilag tükörsima volt a 18 ezer futott kilométer után (mert e túra előtt is használtam kicsit). A cserét a vizsgázásom előtti napon tettem meg, és valamit rosszul csinálhattam, mert másnap reggel, amikor indultam a vizsgára, 200 méter után tök lapos volt a hátsókerekem. Ez elég szörnyű látvány és érzés volt egyébként… :) Idő nem volt a javításra, és ekkor még nem tudtam, hogy csak a szeleppel lehetett valami, ezért visszatoltam a bringát Vojkan mélygarázsába, és végül Zita bringájával mentem vizsgázni. :)

Sátorrúdra azért volt szükségünk, mert elhagytunk egyet belőlük, még az előző itt-tartózkodásunk alatt. Szerencsére Vientiane-ba menet találkoztunk egy túramotoros párossal, akiknek kemping és kemping-tűzhely boltjuk van. Noppagornt hónapokkal a találkozásunk után, amikor már újra Bangkok felé tartottunk, felhívtam, és ő megnyugtatott minket, hogy ne izguljunk, csak látogassuk meg, ha majd a városba értünk, és nála lesz sátorrúd. Mivel a honlapjukról láttam, hogy kemping-főzőkkel is foglalkoznak, elvittük a mi Primus Omnifuel-ünket is hozzá. Nem tudtuk, mit várjunk a találkozástól, azt hittük, csak egy egyszerű adás-vételről lesz szó, esetleg egy kis beszélgetésről, de nem így történt, sőt végül adás-vétel egyáltalán nem történt, mert Noppagorn semmiért nem engedett fizetni minket, pedig nem csak az üzletében méretre vágott sátorrudakat kaptuk meg tőle, hanem a főzőnkket is teljesen kipucolta (el volt dugulva, nem adott nyomást a tartály pumpálás után), és még egy töltést is kaptunk a híresen tisztán és jól égő „white gas” nevű anyagból. Ilyet sehol eddig nem találtunk, se Ázsiában, se Európában, igaz akkor még nem is kerestük. Azóta kipróbáltuk, és tényleg nagyon jól és könnyen ég ez a white gas, miközben jó hőt ad le és szinte nem is hagy koszt. De ezzel még nem volt vége a vendégségünknek Noppagorn-nál, mivel ilyen kedves volt velünk és ennyi mindent adott, nem bírtuk visszautasítani a közös vacsorát vele (amit persze megint nem hagyott kifizetni), ez már-már bunkóságszámba ment volna, és még így is kicsit annak éreztük magunkat, mert igazából csak be akartunk ugrani a sátorrúdért, de végül sokkal többet kaptunk annál. Mivel anno csak 5 percet beszélgettünk, nem ismertük meg igazán egymást Noppagorn-ékkal, ezért nem számítottunk semmire, mikor indultunk hozzájuk. Milyen szerencse, hogy nem csak a vizsga előtt ugrottam be Noppagorn boltjába, egyedül, futtában. Így végül jól jött ki a dolog, leszámítva azt, hogy aznap amikor végül meglátogattuk őt, a barátnője sajnos nem volt otthon. A vacsorával végül annyira elment az idő, és én annyira kimerültnek éreztem magam a nap végén (vizsga és egyéb rohangálások a városban), hogy aznap már nem mentünk ki az esti buszhoz, hogy tovább induljunk Koh Tao-ra.

Lórándékat is meglátogattuk újra, és egy fantasztikus vacsora keretében újabb élménybeszámolót tartottunk, most a kis lao-viet-kambodzsai kitérőnkből. Ezen helyek egy részén ők is jártak, és Lóránd egy nagyon érdekes történettel egészítette ki a vietnami számőrületet. Tudjátok, ők nagyon „babonásak”, vagy nem is tudom, minek kéne ezt nevezni. Amikor egy nő teherbe esik, kiírják a szülés dátumát az orvosok, majd a család elmegy egy asztrológushoz, aki megmondja nekik, hogy az idő tájt mely dátum a legmegfelelőbb egy új élet születéséhez, és a babát akkor fogják világra hozni – javarészt ezért a szüléseknek egy nagyon nagy hányada (90% talán?) császármetszéssel történik Vietnamban. :o Ez azért valljuk be, nagyon meredek dolog számunkra! De ilyen is van, és ez nekik „normális”.

Lórándéktól később az új útleveleinket is megkaptuk, ezeket már az első találkozáskor is megkaphattuk volna, de ahhoz, hogy hivatalosan és szabályosan átvegyük őket, az előzőeket érvényteleníteni kellett volna, ezért vártunk ezzel mostanáig – amíg be nem teltek szinte teljesen a régi útleveleink. Emlékeztek, ezeket még Iszlámábádban kértük meg az ottani magyar nagykövetségen, mert a pakisztáni határon megijedtünk, hogy mennyire elfogytak az üres lapok az útleveleinkben. Akkor ide Bangkokba kértük meg az okmányok átvételét, és most meg is érkeztünk ide. Akkor még nem tudtuk, hogy ez háromszor is meg fog történni. :) Mármint a megérkezés Bangkokba. :)

Ja, és a legjobbat majdnem el is felejtettem! Mivel itt Bangkokban Attila is, Lórándék is, és a magyar nagykövetség úgy általában is nagyon rendes volt velünk és sokat segítettek nekünk, küldtünk nekik egy-egy naptárat, és mivel az egyik ilyen naptár Lórándék konyhájában csüng a falon, így végre most először láthattuk a saját naptárunkat élőben is, nem csak a netbook apró képernyőjén. :) Sőt, Zita maga lapozott az áprilisi oldalra, mert ekkor volt április elseje. Ja, és locsolkodtunk is, mert ugye Húsvét is volt! :) Csak úgy törnek fel belőlünk az élmények, nem is volt olyan “semmit nem csináltunk” ez az egy hét Bangkokban. Mert most ugrott be, hogy még Barbarát is meglocsoltam! Vele is találkoztunk néhányszor a városban, ő az az ausztrál-magyar lány, aki már sok-sok éve utazgat a világban, és az összes elektronikai cucca egy elemlámpa. Vele Hunzában találkoztunk először és most jó volt újra látni és újra beszélgetni vele pár napot mielőtt tovább repült volna Melbourne-be.

Rodeó az elevated highway-en

Na, szóval így teltek a napok Bangkokban, és most térjünk rá az elmenetelre, mert az aztán nem volt egyszerű. A buszállomás 15km-re volt Vojkantól, de nekünk sikerült 38km-t megtenni, mire megtaláltuk. Először a Kao Shan Road-ra tekertünk be, ekkor találtunk rá az egyik magasvasút (skytrain) pályájának a végére, ahol elolvashattuk, hogy az egészet a király 6. „cycle” születésnapjának tiszteletére építettek, akármit is jelentsen ez. :) Aztán itt találkoztunk egy magyar párossal az ezüst ékszersoron, és ugyanitt tudtuk meg, hogy a vonatokra már vagy egy hétre előre elkelt minden jegy. Ezután sikerült pár percre elhagynunk egymást, majd amikor meglettünk újra, végre elindultunk a buszállomás felé, vagy legalábbis oda, ahová nekünk az utazási irodában mutatták a térképen a buszállomást. Ekkor elkövettem egy hibát, felhajtottunk egy felüljáróra, ami nem csak egy kereszteződésen ívelt át, hanem egyenesen felvitt minket az „elevated highway”-re, vagyis egy végtelen hosszú hídra, amely a városból kifelé haladó sugárutak közepén és felett húzódik. Ezeknek jellegzetessége, hogy le- és feljáratai sokszor csak 5-10km-enként vannak, hiszen ezekhez a felhajtókhoz sok hely kell, az pedig kevés van a városban. Így történt, hogy egy ilyen őrült nagy, végtelen hídon szépen elhajtottunk a buszállomás mellett, amit fentről gyönyörűen láttunk, száz méterre sem volt tőlünk, de közben mi tudtuk, hogy még ki tudja, hány kilométert kell megtennünk, mire oda leérünk. A lehajtó néhány kilométeren belül jött, de ezzel megfordulni még nem tudtunk, az „U-turn”-re még néhány kilométert várni kellett, hogy a fordulás után aztán újra elhaladjunk a buszállomás mellett, mert persze az most az út túloldalán volt, és itt sem tudtunk csak úgy átvágni a kétszer hat sávon, plusz az elevated highway alatt – megint tovább kellett hajtanunk, hogy találjunk egy fordulót. Mikor végre megérkeztünk a buszokhoz, közelről már minden olyan kihaltnak tűnt, alig kószált néhány lélek a környéken, ami gyanús volt. Hamar kiderült, hogy ez a buszállomásnak csak a hűlt helye, az nemrég kijjebb költözött néhány kilométerre és valószínűleg valahol éppen előtte fordulhattunk meg az előbb. Ááááááááááá!!! Hajthattunk tovább megint, de most már végre meglett legalább az állomás. Én ekkor már annyira kész voltam, hogy mondtam Zitának, menjen ő jegyet venni, én meg csak leülök, figyelek a bringákra és lecsendesedek, mert ha így mennék a pénztárhoz, abból a végén tuti nem lenne buszjegy. Zitának nagy szerencséje volt, talált egy nagyon okos, angolul jól beszélő maláj segítőt, aki azután, hogy a pénztárnál egyértelmű nem-et mondtak a bicikli busszal való szállítására, rákeresett az okostelefonján a „bicycle” szóra a google képkeresőjében. Megmutatta a bicikli képét, mire a pénztárosok felfogták, hogy biciklit akarunk szállítani, és így végre jegyet is kaphattunk, immáron minden gond nélkül. Ezzel a trükkel és az ötletgazdájával nagy mázlink volt, mert állítólag az a nem olyan határozott volt, hogy attól lehet, hogy megtorpantunk volna, és esetleg stoppolásba kezdtünk, vagy biciklizésbe. Pedig az a nem csak annyit jelentett, hogy nem érti, mit szeretnénk. De így végül fel tudtunk szállni a buszra, csak ki kellett várni az este 9 órát az indulásig.

ű

És hogy miért mentünk busszal? Ahogy Graham tanította nekünk Szamarkandban: “Az okos kerékpártúrázó azt is tudja, mikor kell biciklizni és mikor kell buszra szállni.” És mivel mi pontosan tudtuk, hogy Thaiföld ezen elkövetkező középső szakaszán, ahol csak egy keskeny földnyelven osztozik Burma és Thaiföld a Thai-öböl és az Andamán-tenger között, ott valószínű, hogy még szélesebb, unalmasabb, kihaltabb, veszélyesebb autósztráda szerű utakkal találkozhatunk majd, mint eddig. Ehhez nem volt kedvünk az idevezető szakasz után, és időpocsékolásnak találtuk volna a Ko Tao-i hajóig, vagyis a Chumpton-ig való biciklizést, ezért döntöttünk a teleport mellett. De még csak a buszon voltunk fent, a hajnali átszállás és a hajózás a szigetre, a következő állomásunkra még hátra volt. Chumpthonban hajnalban tett ki minket a busz egy kis placcon. Se tengernek, se hajóállomásnak nyoma nem volt a környéken, és valóban, amikor bekapcsoltam a GPS-t, láttam, hogy a tenger és a partján a két hajóállomás 15 és 25km-re vannak tőlünk. Beletartott egy kis időbe, amíg megtudtuk, melyik hajóállomás a miénk, és közben mondtak olyanokat is, hogy kár izgulnunk, mert jön majd a pickup, és arra felférünk majd. A kerékpárok is? A kerékpárok is… Persze később láttuk a pickup-ot, és állíthatom, ha ebben hiszünk nekik, csak bajba kerültünk volna a bringákkal, de pickupra nem. Így viszont, hogy időben elindultunk, éppen odaértünk a hajóállomásra, igaz, közben vagy ötször megálltunk megkérdezni, merre is van az, mert biztosra akartunk menni, és ugye ez Ázsiában nagyon nehéz, sokszor majdnem hogy lehetetlen. Az állomás előtt még arra is volt időnk, hogy a tenger felől felkelő Napnál végigjárjuk a kikötő melletti homokszobrokat. Ez hangulatos volt így a kis kora reggeli tekerésünk végén. A kikötőnél láttunk egy Thaiföldre jellemző, hülyére dekorált, festett emeletes buszt. Sok ilyen szaladgál az utakon, néhányuknak hátul a motortér fedele plexiből van vagy ritka rácsokból, így belátni az általában csillogóra sikált, dübörgő motorra. Perverz! Ahogy az egész busz kinézete is teljesen abszurd számunkra, arról nem is beszélve, hogy ennek a busznak szinte nincs is csomagtere. Ha egy ilyennel jöttünk volna Chumptonba, a bringák nem fértek volna be – Szerencsénk volt!

2013. március 26-án este érkeztünk meg Bangkokba és ez a kalandos buszpályaudvar vadászat április 3-án történt, a homokszobrokat 4-én reggel láttuk.

Siem Reap-től Thaiföld felé vettük az irányt, egyenesen vissza Bangkokba, hogy bezárjuk ezt a délkelet-ázsiai Lao-Viet-Kambó kört, és visszatérjünk oda, ahol már kétszer jártunk, Thaiföld óriási metropoliszába, a fővárosba. Ott sok elintézni valónk volt, ezért nem sokat cécóztunk, hanem tekertünk, hogy minél előbb odaérjünk. Így azt a bizonyos nemzeti parkot, amit Laosz felé menet idő hiányában kihagytunk, most sem érintettük, igaz ezt nem is nagyon bántuk, mert nem éreztük, hogy oly sokat adhatott volna az eddig élményeinkhez. Inkább az a sok elintéznivaló járt a fejünkben, ami ránk várt Bangkokban. Na és persze bármennyire is igyekeztünk és bármennyire is csak a legrövidebb, leggyorsabb úton „száguldottunk” végig a 4 nap alatt, azért így is bőven történtek velünk a dolgok.

Első nap – 81km – A rendőrségig

Első nap még el sem hagytuk Siem Reap-et, máris egy érdekességnek lettünk a szemtanúi. Ha ez Európában történik, semmi meglepőt nem találtam volna benne, de itt Kambodzsában ez nem volt megszokott számomra. Egy iskola mellett szó szerint lezárták néhány nagy táblával az utat a gépjárművek elől, hogy a nagy gyereksereg gondtalanul és biztonságban átvonulhasson.

Mint azt már megszoktuk, most sem sikerült igazán korán elindulnunk, ebben egyszerűen nem vagyunk jók. Ezért hamar meg is álltunk, mert a hőség lecsapott ránk. A legdurvább ilyenkor az, ha valamiért napon kell megállnunk, és nem tudunk azonnal árnyékban megállni. Ilyenkor azonnal elkezd ömleni rólunk a víz, hiszen megszűnik a léghűtés, viszont a nap az tovább tűz ránk. Most ez nem így történt, Zita kiszúrt egy kisebb helyi piacot az út mentén, és oda le tudtunk húzódni árnyékba. Megittunk néhány cukornádszörpöt, beszélgettünk kicsit a helyi gyerekekkel, aztán indultunk tovább.

Leelőzött minket egy járgány, amely alig haladt gyorsabban nálunk. Amikor erre Zita ráeszmélt, vágtába kezdett, és hamarosan a cuccokkal és emberekkel teli „motorszekér” mögött száguldottunk. Sajnos ez az öröm nem tartott sokáig, pedig érezhetően könnyebben ment a haladás a jármű szélárnyékában, és szemmel láthatóan ezt nem csak mi, hanem a platón utazó emberek is nagyon élvezték. A kocsi lelassított, majd lehúzódott, mi pedig egy vidám integetés közepette elhúztunk mellettük.

Az út nyílegyenes volt, széles padkával és dögunalmas menettel, így már az élménynek számított, amikor elment mellettünk egy olyan kisbusz, aminek a tetejére még egyszer annyi holmi fel volt pakolva, mint maga a járgány, így aztán az kétszer olyan magas volt, mint a cuccok nélkül lett volna.

Sziesztázni megmondom őszintén, már csak onnan tudom, hogy megálltunk, mert visszanéztem a képeket, és volt ott egy nagyon karakteres arcú szemüveges öreg, akit a továbbindulás előtt lefényképeztem. Na jó, igazából onnan is biztosra vehető, hog megálltunk aznap sziesztázni, hogy mert ha nem így tettünk volna, most valószínűleg valamilyen napszúrásos élményekről szólnának ezek a sorok. De nem, nem így volt, mert a legforróbb órákat a kis étterem árnyékában töltöttük, ahol lefürödtünk és érkezés után és indulás előtt is ettünk két-két adag ételt (nem voltak nagy adagok), én pedig bizonyosan írogattam is valamit.

A délutánból még maradt 2-3 óránk sötétedésig, ezt minél jobban ki akartuk használni, hogy eljussunk egy Sisophon nevű helyig. Csak egyetlen egyszer álltunk meg, egy kis boltnál szusszanni egyet, mert ez a rohadt hőség csak nem akart alábbhagyni, hiába járt már a nap egészen lent velünk szemben a nyugati horizont felett. A bolt érdekes pihenőhely volt, felfedeztünk néhány fantasztikus gyöngyszemét az ázsiai termékeknek, és félig a kíntól, de jókat nevettünk a köréjük épített, számunkra igen együgyű marketingen. Az egyik ilyen a „Convenience Rain Coat volt, vagyis egy „kényelmes esőkabát”, ami nem volt más, mint egy vékony, hosszú poncsó, de persze a csomagoláson található – persze hogy nyugati – srác úgy feszített benne, hogy arról nekem superman jutott az eszembe. A másik az egy kis műanyagtasakba csomagolt töményszesz volt, egy 45%-os importált(! – akkor biztos minőségi) Strong Bull márkájú „cafe-rhum” volt. Szerintem az alkoholnak, ahogy a cigarettának is elég kemény negatív hatása van a társadalomra, és szomorú, hogy még mindig bárhol bármikor kapni ilyen dolgokat a boltokban, még a nyugati országok nagy részében is. A rájuk kivetett adókat miért nem növelik meg még inkább és miért nem költik az így befolyt összeget anti-kampányokra, hogy az egész egy szép napon már csak a múlté legyen? Persze tudom, hogy ez rohadtul nem ilyen egyszerű, mert még a skandináv országokban is magas az alkoholisták száma, ahol már állami kézben van az alkoholkereskedelem. Ott csak külön boltokban lehet kapni 2,5%-osnál keményebb szeszt, és csak méregdrágán. Én boldog lennék a 2,5%-os sörrel, ahogy a skandiknál is boldog voltam vele… :) Kivéve, amikor este 6:01-kor fáradtam az üvegekkel a pénztárhoz és már nem adhatták el nekem aznap. :D

Ugyanennél a kisboltnál, hogy visszatérjünk Kambodzsába, megjelent egy motoron egy nő a gyermekével. A kisfiú haja sugárirányt szétállt a bukósisaktól, mintha csak áramütést kapott volna. Két perccel később ugyanez a gyerek már csuromvizesen került elő, az anyja megfürdette, és a haja már nem állt égnek, hanem lesimult a fejére. Ha már így felhoztam a skandikat, még egy kis kitérő. Mindig látjuk ezeket a gyönyörű grafikonokat, hogy a legboldogabbak, legelégedettebbek az emberek, élen Dániával, Svédországgal, meg ezekkel az országokkal, és az ázsiai országok sosincsenek még a fasorban sem. Persze, mert az ilyen kimutatásokhoz való kérdőívet nyugati emberek készítették, nyugati gondolkodásmintával, vagy egyszerűen a GDP-ből és ahhoz hasonló mutatókból származtatták. Én jártam a skandiknál is, és ott egy hónap alatt nem láttam annyi embert nevetni, mint itt ezekben az országokban egy nap alatt. Lehet, hogy itt szörnyű az egészségügy, és lehet, hogy fele annyi ideig élnek itt az emberek, de azt az időt egészen máshogy töltik, mint a nyugati társaik, az biztos. De igazából elég nagy lehetetlenség összehasonlítani a két világot, ha most így jobban belegondolok. Persze ettől még nem nyomok delete-t erre a bekezdésre, én csak megpróbáltam. :) Azt hiszem, értem már, miért jön annyi nyugati ide Ázsiába világot látni, és azt hiszem azt is értem, miért írta egyszer az egyik kedves hozzászóló, hogy vissza fogjuk majd még sírni Ázsiát. Lehet, hogy Ausztráliában fejlettebb lesz az infrastruktúra, olcsóbb lesz a sajt és jobban megértenek majd minket az emberek, de nem fogunk ennyi őszinte mosollyal, nevetéssel és vendégszeretettel találkozni, mint itt, és nem csak azért, mert ott azon a nagy szigeten jóval kisebb a népsűrűség. Persze tudom, hogy ez most hiba volt, ilyen kijelentést tenni előre, hiszen már azt is jól megtanultuk ezen az úton idáig jövet, hogy nagyon nagy arányban azon is múlik minden, mi hogyan állunk hozzá a dolgokhoz, és az emberekhez. Ha mindenkivel vidámak leszünk és folyamatosan viccelődünk majd, lehet, hogy az ausztrálok még vidámabbak és mosolygósabbak lesznek velünk, mint a már alapjáraton vidám khmerek. :)

Végül feladtuk, hogy eljussunk odáig, ameddig eredetileg terveztük, és megálltunk egy Preah Netr Preah nevű településen, kb. 10 perccel a naplemente előtt. Én ekkor már annyira kivoltam, hogy úgy éreztem, bajos lesz a morálom megingása nélkül a szálláskeresés, és félő, hogy így majd rossz döntéseket hozok, ezért már akartam kérni Zitát, hogy menjen ő előre, vegye át az irányítást és a döntéshozatalt, én pedig csak követem beleegyezően. De mielőtt erre sor került volna, észrevettem, hogy ahol behúztuk a fékeinket és lehúzódtunk az útról, pont előttünk van a rendőrség. Na, ez gyorsan ment! Begurultunk az udvarba és az ott ólálkodó, feltehetően civil ruhás rendőrökkel nagy mutogatásba kezdtünk. Hamar vették a lapot, és mivel hotel nem volt a városkában, megkaptuk az egyik szobájuk sarkát. Még asztal és szék is volt bent, igaz, ezeket végül csak arra használtuk, hogy legyen hová kifeszítenünk a szúnyoghálónkat, különben már nem volt sem erőm sem kedvem leülni írni. Hátul a tyúkól mögött le tudtunk fürödni vödörből, és az egyik kedves rendőrünk megmutatta pár száz méterrel hátrébb az éttermeket is. Megvacsoráztunk és vettünk ételt elvitelre is, mert másnap korán terveztünk indulni.

Második nap – 87km – A Pagodáig

A korai indulás sikerült is, még kellemes hűvös volt, amikor már az úton róttuk a kilométereket. A nap épphogy csak felkelt, de még ereje nem volt. 30km-t sem haladtunk, amikor egy ismerősen baljós kattanást hallottam a hátsó kerekem felől. Szinte biztos voltam benne, hogy eltört egy küllőm, és valóban, az első árnyékos helyre lehúzódva erről meg is bizonyosodtunk. Itt helyben, kb. egy 20 perces szereléssel orvosoltam is a problémát, ugyanis a küllő szerencsére az agyhoz közeli végén, a hajtásában tört el, méghozzá egy olyan küllő, ami a jobb oldalra futott. Lévén agyváltónk van, ott csak egyetlen apró fogaskerék árválkodik, az agy pereme tőle pedig jóval kijjebb van, így az új küllőt (mert persze mindkét kerékhez vannak tartalékaink) egy kisebb hajlítással gond nélkül be tudtam fűzni a helyére, és már roboghattunk is tovább. Jóleső érzés volt, hogy míg a 100 nap bringa alatt a törött küllők okozták a legnagyobb technikai problémámat szinte az egész út alatt, addig most külső segítség és különösebb aggódás nélkül ilyen rövid idő alatt át tudtuk ugrani ezt a kis akadályt. Akkor 8400km-en két kerékben 13 küllőm tört, most 15800km alatt 4 kerékben, ha Zita rúgástól kitört küllőjét nem számoljuk, akkor ez az első küllőnk, ami eltörött. Ez is valószínű még annak köszönhető, hogy pár hónappal ezelőtt két métert zuhant a betonra a biciklim, és erre a kerékre esett, amit utána elfelejtettünk rögvest gondosabban kicentríroztatni. Mindez szerintem annak köszönhető, hogy 26”-os, szimmetrikus fűzésű kerekeink vannak, és a hátsó kerék felett felfüggesztés is van, így az összes csomagunk és mi magunk is rugózott tömeg vagyunk. Ezek együtt mind szerintem nagyon sokat számítanak a hátsókerék terhelését illetően.

Az út és a táj nem sokat változott az előző naphoz képest: hosszú, egyenes, forró, lapos. A délutáni sziesztáig kétszer álltunk meg, először egy útszéli kis asztalnál, vagyis egy kisvendéglőnél, ahol találkoztunk egy vak masszőrrel, aztán egy árnyékos pihenőhelyen, ahol jégbehűtött kókuszt árultak. Na ez valami fenséges lakoma volt, a hideg kókuszlé és aztán a húsa… :) Ezen a helyen a pihenőnk alatt megérkezett a jeges teherautó, és a vendéglőseink vásároltak róla két rúd jeget. Ezek egyenként legalább 30kg-os jégdarabok voltak, és ezeket ott nyomban neki is álltak szétfűrészelni. Ebbe én is besegítettem a második rúd elején, persze főleg inkább kíváncsiságból, hogy megtudjam, milyen az, jeget fűrészelni. :) Ők ezt készségesen hagyták, a kezembe adták a fűrészt és én buzgón fűrészelhettem a jegüket:

Jeget fűrészelni nem olyan nehéz. Ha hagyod, nem is kell semmit tenned, magától elolvad. :) Perzse akkor kárba vész a drága jég, amit épp az előbb vettünk. Ha jól emlékszem, egy ilyen tömb jég 7000 riel volt, vagyis kb. 150 forint.

Mielőtt továbbindultunk volna, megjelent a szomszédból három tündéri kiskölök, na őket végre nem kellett kérni, hogy hagyják a fapofát amikor fényképezem őket és csak mosolyogjanak úgy, ahogy amúgy is szoktak. :)

Sziesztázni az utolsó kambodzsai város, Poipet előtt álltunk meg, ismét csak néhány órát hagytunk hátra a délutánból, mire elindultunk az evés, ivás, fürdés, írás, olvasás után. Ez azért volt hiba, mert a határátkeléssel szépen elment az idő. De legalább kifelé nem volt baj az országból, már nem akart lehúzni senki minket. :) Pedig itt aztán állítólag még durvábban megy a dolog, mint ahol mi bejöttünk, állítólag itt képesek a tuktukosok egy teljesen kamu határőrségi irodába vinni a turistát, ahol teljesen kamu határőrök teljesen kamu összegekre lehúznak, és még eztán visznek csak el az igazi határállomásra, ahol még aztán majd az igazi határőr is korrupt lesz velünk. Mindez szinte teljesen nyíltan megy és sokszor a turisták maguk is beletörődnek mondván, hogy ez a módja, és ha gond nélkül be akarnak jutni az országba, akkor ezt ki kell fizetni. 5-10 dollárt nekik megér, hogy ne kelljen kellemetlenkedniük, esetleg kicsit patáliázniuk. Ez csak azért nem szép, mert ezzel tovább fűtik a már elfogadott korrupciót, és megnehezítik az olyan „csoróbb”, hátizsákos vagy kerékpáros utazó életét, akinek ennyi pénz már sok és nem hajlandó kifizetni.

Na, de ennyit a dörgedelmeimről, és most lépjünk át Thaiföldre. 7Eleven, jól működő bankautomata, új SIM-kártya vétel, mert a régi már lejárt és nem lehet meghosszabbítani, feltankolás sticky-rice-ból és sültcsirkéből, aztán irány tovább az út.

Az út, ami ugyan még jobb minőségű és még szélesebb volt, mint odaát Kambodzsában, de annál unalmasabb is. Már nem sokat haladtunk ezen a napon, mert hamar sötétedni kezdett, és úgy voltunk vele, hogy inkább megint lefekszünk korán és felkelünk hajnalban, még korábban, mint ma, hogy holnap meg tudjuk húzni a távot. Egy pagodához kanyarodtunk le, ahol az udvaron a leghátsó épületeknél találtunk egy szerzetest. Nem kellett neki semmit magyarázni, se kérni tőle, már ahogy meglátott minket, mondta, ahogy tudta: „stay here night” – és mi maradtunk az estére, egy kisebb szentély mellett kaptunk helyet a szúnyoghálónknak, tehát odabent, ami nagyon jó volt.

Csakhogy az este tartogatott némi meglepetést. Az emberünk, akivel kezdetben beszélgettünk, egy másik épületben lakott, velünk csak egy öreg volt, egy ajtóval odébb, és szegény vagy süket, vagy bolond, vagy mindkettő lehetett, mert valamikor éjjel kettőkor megszólalt neki odabent valami zenélő ketyeréje a szobájában, és erre ő fel sem akart ébredni. Nem tudtuk, mi van, de tovább aludni sem tudtunk a zajban, ezért körbejártuk az épületet és benéztünk a szoba nyitott ablakán. Egy ledes lámpa zenélt, nem is értem, miért gyártanak ilyeneket, és főleg miért kell egy ilyen egy öreg szerzetesnek. Mindenesetre a kütyü vígan játszotta a dallamát, még akkor is, amikor végre valahogy felébredt a rumlis szoba közepén, a földön fekvő öreg. Mikor felült, ránk nézett, aztán az órájára, majd értetlen tekintettel visszafeküdt, és visszahunyta a szemét… :o Ááááá, ezt nem hiszem el! Egyszer tervezünk végre tényleg igazán hajnalban felkelni, és egyszer van előtte ilyen szép nyugodt esténk, amikor korán le tudtunk feküdni (én persze csak egy kis naplóírást követően), erre az éjszaka közepén kiderült, hogy egy szegény öreg süket szerzetessel vagyunk összezárva. Gondolkodtunk rajta, hogy kipakolunk és átköltözünk valahová máshová, de nem tudtuk, hogy hová szabad és hová nem, ezért végül nagy dilemmázás után, de végül felkeltettük az angolul kicsit beszélő szerzetesünket, a másik épületnél. Mikor leesett neki, miről van szó, már kezdett mosolyogni… Mégis, mi végül megbántuk, hogy felkeltettük, mert pont akkor kezdett elhaló hangon nyekeregni a kütyü, amikor visszaértünk a mi épületünkhöz. Még szerencse, hogy csak pár perccel később hallgatott végleg el, mert akkor aztán magyarázkodhattunk volna neki, hogy miért keltettük fel.

Harmadik nap – 101km – Not-ékig

Az esti történet ellenére reggel így is felkeltünk korán, és nekiláttunk a talán valaha volt legunalmasabb napunknak. Laosz, Vietnam és Kambodzsa után a „fejlett” Thaiföld nagyon üresnek tűnt, csak végtelen szántóföldek, ipari mezőgazdaság, és a városokon kívüli kietlen, egyhangú táj jellemezte végig az egész napunkat. Ilyen rég nem volt már velünk, ennél még Bangkoktól északabbra is izgalmasabb volt a terep. Nekem ezért sem tetszik a globalizáció, nem csak a terepet, a bolygónkat monokulturizáljuk és öljük le szisztematikusan ezzel, hanem az emberi kultúrát is. Itt már nem láttunk tradicionális házakat, sőt igazából semmit nem láttunk a városok között, csak pusztát, vagy ültetett erdőt, mert már mindenki csak a városokban él. Hogy őszinte legyek, ez elég letaglózó érzés volt. Emellett oké, hogy az út tisztább volt, de jóval szélesebb is, át se láttunk már a túloldalára, na nem mintha ott lett volna mit nézni. A járművek pedig többen voltak és nagyobbak, gyorsabbak is voltak, mint amihez ezelőtt szoktunk.

Valamikor a nap közepén megálltunk egy helyen, ahol volt egy újabb pagoda, és ahol Zita felfedezett egy fura vasajtót, ami szerintünk egy krematórium volt, vagyis emberi holttesteket hamvasztottak el az ajtó mögött. Persze az igazságot sosem tudtuk meg, ez csak a mi gondolatunk volt.

Nem is tudom már, hogy telt el ez a 100km ezen a napon, de nagyon unalmas volt. A sziesztánkat egy vadnyugati hangulatúra festett és felhangosított drága kültéri étterem és kalandpark együttesnél töltöttük, itt volt árnyék, ventilátor, elektromos áram és internet. Ez több volt, és tisztább, mint amihez hozzászoktunk, mégis kevesebbnek és üresebbnek éreztük az egészet.

A naplemente után néhány perccel megálltunk elgyötörve egy emelkedő tetején, és konstatáltuk, hogy még nagyon messze van a következő település – ránk fog sötétedni. Ekkor állt meg a széles út túloldalán – tőlünk kb. 20 méterre :) – egy hölgy a robogóján. Not elég jól beszélt angolul, és nem teketóriázott sokat, meghívott minket magához. Néhány kilométert csavarogtunk befelé az úttól mindenfél apró mellékutakon, és ekkor rájöttem, hová tűnt az élet itt Thaiföldön. Megvan az még, csak nem a főút mellett, ami hiába másodrendű út, attól még egy bazi nagy sztráda, és senki nem szeretne mellette lakni. Még cölöpös házakat is találtunk, mi több, mi magunk is néhány ilyen közé kanyarodtunk le Not-ot követve. A barátai közé vezetett minket, ahol hamarosan újra nekiállhattam a thai nyelvet tanulmányozni, sőt még egy chinlone labda is előkerült, és mialatt a vacsora készült, az egyik társaságbeli férfi hozott jeget, vizet és whiskey-t. Ebből kevertek össze egy enyhén alkoholos italt, amire én illedelmességből beneveztem egy-két kör erejére. Nem tudom, hogy maradt erőm minderre 101km után, de tény, hogy volt, és mindjárt nem kezdtem aggódni azon, hogy holnap még több vár ránk.

Persze nem mulattunk éjszakába nyúlóan, de nagyon jó volt Not-ékkel lenni. Mindent nem kóstoltunk meg, amit készítettek, ugyanis az ételek között volt bogaras is. Ezeket a bogarakat ők maguk tenyésztik, a házaik között megnézhettük azokat a felülről hálós, nagy fadobozokat, amelyeknek a belsejében sok száz csotányszerű bogár éldegélt, várva a sorsuk végeztére, hogy erős fűszerekbe hempergessék, majd forró olajban kisüssék őket, hogy így végül vacsora legyen belőlük. Mit mond erre Geszti Dániel, avagy egy hardcore vegetáriánus? :) Egy bogárral is embertelenség ilyet tenni? Bocsánat a provokatív kérdésért, ma ilyen kedvem van. :) És vajon kiszámolta-e valaki, hogy a bogár-”hús”-nak vagy a csirke kilójának kisebb-e az ökolábnyoma? Egyáltalán milyen fontos tápanyagok és nyomelemek vannak egy bogárban, jó-e bogár az egészségünknek? Ez mind érdekes kérdés, de ezen a sok okos környezettudósnak és fenntarthatósági és táplálkozási szakembernek eszébe se jut gondolkodni, mert kívül esik a látókörünkön, hiszen kinek jutna eszébe bogarat enni? És vajon hány ilyen dolog van még, ami nincs még „kitalálva” vagy „felfedezve”, holott nagyszerű és működő történet lehetne? Na ezért megint kap egy rossz pontot tőlem a globalizáció, amiben egyre többen, egyre inkább ugyanazt csináljuk, és egyre jobban beszűkül a látókörünk és egyre csököttebbek leszünk – beleértve most magamat is. És még mielőtt anti-globalistának (vagy nevezzük akárminek) titulálnátok, van nálam sok jó pontja is a globalizációnak, nyugalom. ;)

A bogarakat egyébként nem eszik egész Thaiföld szerte, inkább csak itt a keleti, Kambodzsához közeli részeken. Ha pl. megkérdeznél egy bangkokit, hogy evett-e már bogarat, esélyes, hogy ugyanolyan furcsán nézne rád, mintha otthon a szomszédodat kérdezted volna meg.

Este átvonultunk még a kis mulatság után Not házához, ahol ki se pakoltunk semmit, csak a két matracot és a hálózsákot. Hamar elaludtunk.

Negyedik nap – 118km – Bangkokig, Vojkanhoz

Hajnalban még a nap előtt keltünk. Megköszöntük Not kedvességét, leírtuk az elérhetőségét, majd elindultunk. Még mielőtt kiértünk volna a főútra, találtunk egy útszéli sültcsirkés sütödét, itt bevásároltunk alaposan, hogy ha netalántán megint az történne, hogy 30-40km-en nem találunk semmit, akkor éhen ne haljunk. Persze ilyesmi nem történt, mert amint kiértünk a főútra, már érezhető volt, hogy Bangkok vonzáskörzetéhez közeledünk. Egyre több város, egyre több bolt és étterem. Reggel még köd ült a mezőkön és szinte még fáztunk is egy kicsit, de aztán ahogy felkelt a nap, úgy lett egyre melegebb és hamar azon kaptunk magunkat, hogy a délutáni sziesztát várjuk. Amikor megérkeztünk egy hatalmas, modern, útszéli pihenőhelyre, ott végül csak egy-egy italt és a hozottat fogyasztottuk el, és közben azon mosolyogtunk, hogy lehet, hogy itt nagyobb a tisztaság és a rendezettség, mint a szomszéd országokban, de azért az éttermes gyerekei még itt is a konyha közepén a játékaikat szana-szét szórva játszanak. :) Fejlett ország ez a Thaiföld, de azért mégsem egy rideg Európa, és ez azért jó. :) Bocsánat, a rideget senki nem kell, hogy magára vegye, csak aki úgy érzi! ;)

A szieszta végül nem lett túl hosszú, hanem helyette inkább párszor megálltunk egy-egy 7Eleven-nél, hűsölni egyet bent a légkondiban (phujj!) és enni egyet a self-service csirkés burgerükből. Ez az a történet, amit már ezelőtt is nagyon szerettünk, amikor annyi hagymát, uborkát, salátát és paradicsomot pakolhatsz a szendvicsedbe, amennyit csak akaszt, mindezt kb. 150 forintért. Vagyis inkább mondjuk úgy, hogy amennyit találsz, mert persze ne felejtsük el, hogy még mindig Ázsiában vagyunk, sokszor van, hogy ezek valamelyikéből, vagy akár többjükből egyszerre nincsen a jégre rakva, és ilyenkor legtöbbször hiába kérdezünk rá, csak egy vállrándítással közlik, hogy nincsen, elfogyott. Ekkor mi, ha elég szemfülesen előre megnéztük a zöldségkészleket még rendelés előtt, választhatunk, hogy vagy kifizetjük a változatlan árat, vagy nem kérjük a szendvicset.

Az egyik ilyen uzsonnánknál, ahogy ültünk a bolt előtte padkán és falatoztunk, megszólított minket egy thai autós. Tudott a nemrég balesetben elhunyt biciklis párosról, ő hozta fel a témát, és kérte, hogy nagyon vigyázzunk, mert a forgalom nagyon veszélyes. Úgy látszik, ez a hír nem csak a nemzetközi, hanem a thai médiát is alaposan bejárhatta, ha így idejönnek hozzánk az emberek aggódni értünk.

Befelé a városba nem volt könnyű, mert pont szembe sütött velünk a lemenő nap, és mivel egy ideje már én hordom Zita fényre sötétedős napszemüveg lencséit, nekem volt nehéz, azok ugyanis nem sötétednek (már?) eléggé be, szóval végig a szemembe sütött a nap, és választhattam, hogy hunyorítok, vagy fél kézzel tekerek a forgalomban és az egyikkel kitakarom a napot.

Csak az utolsó hat kilométeren kellett lekanyarodnunk arról a nyílegyenes, a reptér mellett is elhaladó útról, amin egész délelőtt hajtottunk. Ezt követően rögvest hatalmas dugót kaptunk, szívtuk a szmogot egy órán át, mire végre megérkeztünk Vojkanhoz, egy szerb sráchoz, a szállásadónkhoz.

Siem Reap-től Bangkokig összesen 387km-t tekertünk 2013. március 23-től 26-ig, aztán pedig egy hetet maradtunk thai fővárosban, hogy a különböző ügyeinket elintézzük és tervezzük, szervezzük tovább az utunkat. De erről már csak legközelebb…

Kambodzsa – Rövid összefoglaló

Tényleg csak röviden, mert a bringázás közben nem álltam meg, hogy erre is kitérjek. Kambodzsa jó kis ország utazni, még kellően „fejlettlen”, ami nem is csoda Pol Pot-nak köszönhetően, és megvan a saját kultúrája, a saját hangulata. Ahol jártunk, arról most nem is írnék különösebben, és azt is leírtam már párszor, hogy az út, amin jártunk, végig elég jó volt a bringázáshoz. Amiről nem meséltem, mert nem is jártunk arra, az Kambodzsa tengerpartja. Ha olyan gyönyörű, tiszta vizű tengerpartokra vágysz, ahol rajtatok kívül senki nincs, akkor azt Kambodzsában megtalálod. Sok másik utazótól hallottuk, hogy micsoda fantasztikus helyeken jártak, kihajóztak szigetekre, ahol az egész part csak az övék volt és ahol senki nem lakott, vagy ha igen, akkor is csak néhány tucat helyi élte egyszerű, de az utazó számára felettébb érdekes életét. Szóval Kambodzsa is jó hely, az emberek itt is kedvesek, befogadóak és segítőkészek, könnyű és érdekes volt itt bringázni és lenni, mindenkinek csak ajánlani tudjuk. Menjetek még most, mert nagy kérdés, hogy a „fejlődés” milyen irányba löki majd tovább az országot, annak polgárait és hangulatát.

Bangkok – Vientiane (Thaiföld – Laosz), 688km, 8 nap

Ez és a következő néhány bejegyzés erről a szakaszról fog szólni, hogy hogyan tettük meg ezt a távot a két főváros között:

Újra lesz túlélő szendvicsünk! :)

Végre elindulunk! Ezt az elindulást kétszer vártam nagyon. Egyszer a valóságban, az alatt a 20 nap alatt (és főleg a végén) Bangkokban, és egyszer most, az útinaplók írása közben. Bangkokban nagyon jó volt és sok jó élményünk volt, fantasztikus emberekkel találkoztunk, de mi magunk nem voltunk úgy igazán úton, a kerékpárokkal. Ezt és az ezzel járó kalandokat kezdtük már egy kicsit hiányolni, és aztán azt is tudtuk, hogy a blogolvasók között is van olyan, aki szívesebben olvasná már a kerékpártúrás élményeket. Hát most végre azok jönnek! :)

Bangkokból James-éktől indultunk el, ugyanis az utolsó napokat újra náluk töltöttük, mivel Goy is elutazott valahová. Itt James-éknél az utolsó pillanatban, az indulás reggelén még egy szendvicssütőt is sikerült beszereznünk tőlük használtan, 400 bhat-ért. Történt ugyanis, hogy felfedeztük a frissen elkészítve kapható melegszendvicseket a 7Eleven boltokban, és ezek az én „túlélőszendvicseimre” ízvilágban és formában kísértetiesen hasonlóak voltak – ám rettentő drágák. Ezzel nagyon megkínoztak engem/minket, mert én ilyen „összenyomós” szendvicssütőben készült szendvicseket gyártottam szinte minden áldott reggel a középiskola óta. Ilyeneket vittünk a hétvégén túrázni, tájfutni, és mindenhová, valóban néha még a nagyhalál túlélőversenyekre is, de nem ezért kapta ezt a nevet, hanem mert otthon nem a kockakenyérből készült, hanem jó nagy karéj kenyerekből, sok jóval, pizzakrémmel, vajjal, tejföllel, felvágottakkal és sajttal megtömve. Ilyeneket ettem a suliban is szinte amióta az eszemet tudom, sőt a főiskolán már „másokra is főztem”, Dúddal így éltünk szimbiózisban hétről hétre: én vittem neki szendvicseket, ő pedig fizette a lyukasórán a 90 Ft-os házi sört, abból a pénzből, amit az uzsonnára hozott – amit így én adtam neki. :) Ejnye-bejnye, de rosszak voltunk! :D

Ilyen sütő Zitáéknál is van otthon, és emlékszem egy alkalomra, amikor anyósom egy egész tucat ilyen szendvicset készített nekünk valamilyen útra, szóval Zitától sem állt túl távol a „túlélő”, főleg, hogy most hogy felidézem, azt hiszem már valamelyik legelső randinkra is vittem belőlük. Szóval ezek a „túlélők” nagyon hiányoztak nekünk, vagyis inkább ez a nyamvadt 7Eleven közért ébresztette fel bennünk az irántuk érzett vágyat. Ugyanazok az alapanyagok kaphatóak voltak a boltokban, amelyekből a szendvicsek elkészíthetők, és kiszámoltuk, hogy így már csak feleannyiba kerülnének majd a szendvicsek, ezért bátorkodtunk megkérdezni James-éket, hogy nem adják-e el az egyik öreg, lestrapált szendvicssütőjüket, amelyet már nem használtak. Belementek a dealbe, így aztán azóta cipeljük a kb. fél kilós sütőt! :) Apropó, a sátrat, és néhány meleg ruhát hátrahagytunk Bangkokban, így Zita csak két táskát cipel ezen a körön. (Laosz-Vietnam-Kambodzsa)

Induláskor azonnal útvonaltervet módosítottunk, mikor James mondta, hogy Ayuthaya-t ki ne hagyjuk, mert az a régi főváros, és gyönyörű. Megkerestem a GPS térképén, és láttam, hogy ugyan nem esik pont útba, de nem is kerülő, ráadásul kb. 70km-re van, tehát pont jó is lesz első napi megállónak.

Az első kb. 40km bizony nem volt finom, mert Bangkokból kitekeregni nem volt egy leányálom, végig soksávos utakon hajtottunk, ráadásul valahogy a reptérig még fölöttünk is volt egy „Elevated Speedway”, vagyis a fizetős autópálya, ami egy végtelenül hosszú hídon haladt az út felett. Szóval egy igazi betondzsungelben haladtunk, ráadásul erős forgalomban, és mivel sokszor nagyobb utak is belénk csatlakoztak, néha több sávot vissza kellett sorolnunk a bal szélre. Hála az égnek a forgalom nem volt őrült, csak őrülten nagy és büdös, de az autók nem cikáztak össze vissza, és a közelünkben nem is hajtottak gyorsan – persze mert minden a bal szélre tartottunk. Egy jó 10km-es szakaszra mellénk szegődött egy motoros, és végig „fedezett” minket az ilyen helyzetekben, illetve mutatta, mikor merre érdemes sorolnunk. Nem tudom, hogy nem unta magát halálra egy crossmotoron a 20km/h-s sebességünk mellett, mindenesetre nagyon rendes volt tőle, amit tett. És nézzétek a sörös doboztartóját a motoron, igen egyedi megoldás! :)

Ahogy lekanyarodtunk a főútról egy folyó mellé, mellékutakra, úgy lett alacsonyabb a forgalom, keskenyebb az út, és élvezhetőbb a menet. Egy helyen mindenféle kinyitható, és kifeszíthető szúnyoghálókat árultak az út mentén, itt megálltunk és vettünk egy szúnyoghálót magunknak is. Ez méretre és súlyra is a töredéke a sátrunknak, de lehetővé teszi, majd hogy a „szabadban” aludjunk, feltéve, ha abban a szabadban találunk valami tetőt, ami alá behúzódhatunk.

Egy Bang Pain nevű helyen megálltunk, vettünk egy kevés kaját és üdítőt egy 7Elevenben (nem volt más), és én kinyitottam a Kindle-t, hogy megnézzem, hová is megyünk valójában, mi ez az Ayuthaya. A városka egy szigeten van, három folyó találkozásánál, és egy csomó látnivaló van ezen a szigeten, régi romok, hindu és buddhista templom egy kis utcányi „turistagettóval”, ahol még szállást is találunk. Erről eszembe jutott, hogy a CS-t is megnézhetjük, ezért kinyitottuk a Kindle-t és rákerestünk az Ayuthayai tagokra. Egy nőnek írtunk is egy rövid levelet a telefonszámunkkal, ez igencsak last-minute kérelem volt, de hiába, azóta se válaszolt. :)

Innen már csak egy jó órányi tekerésre volt Ayuthaya és ez a szakasz volt a legszebb és legérdekesebb is egyben. Ezért aztán nem is sikerült abszolválnunk egy óra alatt, de ez nem is baj, ez így van jól: ahol érdekes, izgalmas, szép dolgot látunk, ott megállunk és megnézzük azt közelebbről.

Rendíthetetlenül a föld tanúságát hívjuk

Így volt ez néhány buddhista templomnál is, ezek hatalmas kertekben voltak, amelyekhez díszes, nagy kapu nyílt az út felöl. Szinte hívogattak minket ezek a helyek, és mi kétszer eleget is tettünk ezeknek a hívásoknak, és nem is bántuk meg. Az első helyen gyönyörű templomokat és buddhaszobrokat láttunk, és ami nekünk különösen érdekes volt, hogy még dinoszaurusz szobrokat is. Hogy jönnek ide a dinoszauruszok, mi közük van a buddhista templomokhoz, és miért vannak itt? A válasz talán csak ennyi: „Árpád, ne keress mindig mindenben mély értelmet, egyszerűen csak jól néznek ki a dinók, és a vezető szerzetes kedvencei, ezért vannak ott…” :)

Az egyik Buddha szobor elé mi is leparkoltunk a bringáinkkal és egy kép erejére megpróbáltunk pont úgy leülni, ahogy a Buddha is ült, de nekem nem igazán sikerült a kéztartást leutánozni. :) Tudtátok egyébként, hogy Buddha különböző kéztartásai mást-mást jelentenek? Ezt itt le is írják én is innen tudtam meg, hogy ez a kéztartás a Bhúmi-szparsa-mudrá, amit a „föld tanúságul hívása”-nak is hívnak és egyben a rendíthetetlenséget is jelképezi. :) Érdekes…

Ezen a helyen egy szerzetes bácsika söprögetett a Buddha szobrok körül, és tette ezt úgy, hogy abban volt valami. Valami amit most nem tudok szavakba önteni, de ott éreztem, és le kellett fényképeznem, talán a kép visszaad valamit.

Pár kilométerrel később megint megálltunk egy kanyarban egy Buddha szobornál, itt nem volt kapu, hanem az egész úgy ahogy volt, az útra nyílt, és egy nagy kövér arany Buddha figyelt ránk egy emelvényen, hasában egy nagy lyukkal. Hogy ez mit szimbolizál, még nem tudom, de ma guglizós kedvemben vagyok, ezért ennek is utána jártam.

Ez a bőséget és a jólétet szimbolizálja, és a cikk szerint, ha sokat tartasz ilyenből a lakásodban, akkor az „bőséget és pénzt hoz.” Csak nehogy túl sokat vásárolj a lyukas hasú Buddhából, mert akkor a pénzt viszi, s nem hozza! :D Ejj, rá kell jöjjek, hogy baromi nagy üzlet van a vallásban is! :) Mint mindenben, ma már így működik az emberek világa. Ahogy Józsi bácsi mondaná, a világ egy üzleti vállalkozás.

Na, de szálljunk vissza a földre, mert volt itt még más érdekes dolog is a Buddhákon kívül, pl. pár kilométerrel később az út menti vizes mezőn egy csomó ismerősen fekete-fehér nagy testű madarat vettünk észre. Szépek voltak nagyon, és ha rosszul tévedek, akkor ezek a nálunk is élő gólyafajta, csak azt nem értem, hogy vannak itt ilyen sokan, mind a földön, amikor otthon mindig csak villanypóznák tetején és használaton kívüli kéményeken láttam őket fészkelni. Hol fészkel ennyi gólya itt Thaiföldön, hol van nekik helyük? Thaiföld épp olyan fejlett, mint Magyarország, ha nem fejlettebb (legalábbis ez az északi rész, ahol épp kerekezünk), akkor meg hogy van nekik itt hely, hogy férnek el az emberek mellett? Na nem mintha nem örülnék neki, hogy ennyi gólyát látunk. :)

„Úgy tettünk, mint a csirkék, csapkodtunk a szárnyainkkal, leguggoltunk és tojtunk egy tojást”

Ayuthaya szigetéhez egy olyan kacskaringós úton kellett feljutnunk az oda vezető felüljáróra, hogy máig csodálkozom, hogyan sikerült ez elsőre. De sikerült, és odabent a városban is megtaláltuk második próbálkozásra azt a rövid kis utcácskát, ahol a külföldiekre váró szállók és éttermek sorakoztak. Itt először megnéztük, hogy nem írt-e vissza a kanapészörfösünk, és amikor láttuk, hogy nem, elindultunk megtalálni a város legolcsóbb szobáját. Pontosabban Zita a bringáknál maradt, én pedig gyalog végigjártam ezt a néhány szállót. Ha jól emlékszem, már 150 bhat-nál jártam, és ezt a földszinti, külső fürdős, wifis szobát már épp készültem megmutatni Zitának is, amikor ő jött egy még jobb hírrel: Julien, egy német srác felajánlotta a szobáját, amit már kifizetett (mert annyira megtetszett neki), de valójában ma este nem használja, mert egy másik szállóban, a haverjaival fog lógni! :o Egy pillanatig elgondolkodtunk, hogy miféle csapda lehet ez, de nem erről volt szó, hanem tiszta jó fejségről. A srác amúgy azért lépett oda hozzánk, mert amint meglátta a tökig pakolt bringáinkat, megdobbant a szíve. Ő is hasonlót tervez, már meg is vette a nagy utazáshoz a biciklit, de még gyűjti hozzá a bátorságot és az inspirációt. Ezekkel végül mi nem tudtuk viszonozni a kedvességét, mert később úgy eltűnt, hogy többet nem találtuk meg, csak egy apró csokiskekszet hagytunk ott neki a szobában másnap.

Este még kimentünk a „street food corner”-re thai levest vacsorázni, és benéztünk a félig már bezárt helyi piacra. Itt történt egy érdekes eset, amikor a hagymaárus bácsikának próbáltuk elmagyarázni, hogy tojást szeretnénk, és ehhez úgy tettünk, mint a csirkék, csapkodtunk a szárnyainkkal, leguggoltunk és tojtunk egy tojást. Erre a bácsinak felgyulladt a villanykörte és intett, hogy kövessük és mi már örültünk, hogy jajj, de jó, végre elvezet minket valakihez, akitől kapunk tojást, de nem így történt: egy WC-t mutatott nekünk! :) Hát persze, hogy is lehettünk ilyen balgák, én magam is a WC-re vezettem volna el magunkat azután a kis színház után, amit levágtunk neki! :) Aztán persze megtaláltuk a tojást is, ami egyébként a melegszendvicsbe kellett, mert rájöttünk, hogy 120 bhat-ért 10 db „lapka” puhasajt az mégiscsak sok egy kicsit. 84 forint egy szelet sajtért az kicsit sok, ezért aztán a szendvicsek helyett egyfajta olaj nélkül kisütött, belül hagymás, kívül tojásos kenyereket sütöttünk ki másnap reggel. Ezeket már inkább nevezhetnénk bundás kenyérnek, mintsem melegszendvicsnek. :) Egyébként ez az új találmányunk nagyon finomra sikeredett, ezért aztán rendszert csináltunk ebből, de később rájöttünk, hogy érdemes őket már este kisütni, mert reggel ilyen tesze-tosza sütögetéssel kezdeni a napot időpocsékolás, csak ezért még korábban, hajnalban pedig képtelenek lennénk felkelni.

Ayuthaya – A romok körül és az elefántistállónál

Másnap azért már 8-kor odakint voltunk így is, de nem azért, hogy útra kelljünk, hanem hogy először kicsit körbejárjuk ezt az Ayuthaya-t, mielőtt elhagyjuk és tovább állunk.

Ayuthaya a Siam királyság fővárosa volt 1350-től 1767-ig, ezalatt 33 király uralkodott, amíg a burmaiak le nem igázták. Ekkor a város lakossága már egymillió fő volt, fontos megállója volt az India és Kína között kereskedő hajóknak, és kínai, japán, portugál, dán, francia és angol hajók is álltak a kikötőiben. Az akkor itt járt emberek úgy írtak Ayuthaya-ról, mint a leg előkelőbb, legfényesebb város, amit valaha láttak. Sajnos mi már későn érkeztünk, mert 1767-ben jöttek a burmaiak és mindent leromboltak, a város vezetőit pedig dutyiba dugták. Sokat nem maradtak, mert három évvel később már új fővárost avattak a thai-ok, Bangkok-ot. Azért persze el nem keseredtünk, mert romokat így is bőségesen találtunk és ez is érdekes volt, nem véletlen, hogy ’91-ben a világörökség részévé választották Ayuthaya-t.

Megnéztünk néhány egész háztömböt elfoglaló rom együttest – kívülről, a kerítésről és a kapuból, mert belépősek voltak – majd egy parkot bringáztunk keresztül. Ezen a parkon egy nagy tó foglalt helyet, amit én azért is akartam megnézni, mert a GPS jelölt rajta egy utat néhány névtelen útponttal. Kíváncsi voltam, miféle vízi ösvény ez! Egy sétány volt, amely hidakon keresztül vezetett át kis szigetek és félszigetek között. Ez szép volt, és érdekes, és élveztük, ahogy felugratunk a hidak rámpáira. Máshogy nem is sikerült volna rajtuk átbringáznunk, mert meredekek voltak, viszont rövidek, így egy kis lendülettel könnyedén fel tudtunk jutni rajtuk. A túloldalán a parknak fordultunk, és itt ért minket egy kellemes meglepetés. Egy turistákat hurcolászó elefántcsordába botlottunk az egyik sarkon. Jó volt nézni a hatalmas állatokat cammogni az úton, esernyős napvédővel ellátott felépítménnyel a hátukon. Még akkor is méltóságteljesek voltak, hogy közben tudtuk, csak turistákat cipelnek – ez a munkájuk, ez a „megélhetésük”, ezért tartják őket az emberek.

Ugyanitt igen érdekes formájú és festésű riksákat is találtunk, és egy sátor tetős épületet egy egyenes sétány végében, de ez utóbbi már nem keltette tovább az érdeklődésünket, úgy éreztük, eleget időztünk, és ideje indulnunk, ha még jutni is akarunk valahová a mai napon. Kifelé menet a szigetről lefékeztünk egy utcai árusnál, vettünk pálcikákra felszúrt, parázson megsütött finom szósszal leöntött csirkehús darabokat, és egy hatalmas adag sticky rice-t, vagyis ragadós rizst. Ez utóbbi rizsfajta nagyon népszerű Ázsia ezen vidékén. Mi azt hittük, hogy csak a kifőzés módjában különbözik a többi rizstől, de nem, a helyiek elmondták nekünk, hogy maga a rizs is egy másik típus. Ezt így kifőzbe tömbökbe lehet fogni, és ezekből a tömbökből kézzel könnyedén kiszakíthatsz magadnak kisebb-nagyobb darabokat a rizsből, ezek a rizsszemek teljesen jól együtt maradnak, össze ragadnak, így az étel kb. úgy formázható, bontható, pakolható, mintha gyurma lenne. És persze nagyon finom! :) Már amennyire a rizs nekünk európaiaknak finom lehet. Mert míg az itteni embereknek ez a legfőbb eledele és rengeteg fajtáját ismerik, amelyeket többféleképpen el tudnak készíteni, nekünk ez csak egy köret marad. :)

Na, de ennyit a rizsről, és most guruljunk ki Ayuthaya szigetéről, különben sose jutunk sehová! A szigeten kívül az utat direkt az elenfántistállók felé vettük, erről a helyről sokat nem tudtunk, de az útikönyvünk és az OSM térkép is jelölte, ezért útba ejtettük, ha már amúgy is útba esett. Először egy nagyon érdekes szobor együttest vettünk észre és hajtottunk le közéjük az útról. Elefántok cipeltek harcosokat a hátukon és az egész 1:1 méretarányban, vagyis életnagyságban előttünk volt. Nem csak az elefántokon ültek a harcosok, hanem néhányan mellettük is sétáltak, és ezekhez az alakokhoz pont oda tudtuk tolni a bringákat úgy, mintha ők tartanák, vagy tolnák a fekvőkerékpárjainkat. Ezt azért csináltuk, mert egy képet álmodtunk ki, amin az látszik, hogy ők tolják a bringáinkat. Ezen nagyon jól mulattunk és kigondoltuk, hogy majd jól feltöltjük ezt a képet facebook-ra, azzal a szöveggel, hogy meguntuk a bringákat, és elefántokra váltottunk, amelyekhez még szolgák is járnak. :) Itt a szobroknál eltöltöttünk néhány vidám percet, majd ahogy továbbindultunk, ismét rögtön lekanyarodtunk az útról, mert mint kiderült, ezek a szobrok tőszomszédságban vannak az igazi elefántistállóval. Ez a hely egy nagy, vastag fakarókkal körbekített terület volt, aminek a belsejében valóban elefántok voltak. Érdekes volt, hogy ezek a karók olyan távolságban voltak egymástól, hogy mi, apró emberek könnyedén be tudtunk köztük sétálni az elefántokhoz. Persze ezt nem tudtuk, mert gondozó nem volt a közelben. Odébb, ahol felmásztunk egy lépcsőn egy nagy fehér kőkerítés tetejére, láttuk az „Elephant Kraal”-t, egy arénaszerű területet, ez volt anno az évente egyszer megtartott elefánthajtás végállomása, ide hajtották be a vadonból az elefántokat, hogy aztán hátas vagy háborús állatnak használják őket. Ennek az elefántkarámnak a közepén van egy emelvény, ez volt a király helye, innen figyelhette végig az eseményt. Az utolsó ilyen elefánthajtást 1903-ban tartották. Azóta gondolom megfogytak az elefántok a „vadonban”, ahogy maga a vadon is eltűnt, mert ahogy jöttünk és ahogy továbbmentünk innen, semmiféle erdőhöz foghatót nem láttunk, leginkább csak gyártelepeket, külszíni fejtéseket, na és többségében mezőgazdasági területeket láttunk. Rég nincs itt már semmiféle érintetlen természet, csak ember alkotta, pusztította területek. Viszont elefántok azok még vannak, mert tovább menve több „igazi”, mai, bádogtetős istállót is láttunk, komoran étkező elefántok tucatjaival. Óriás állat ez, amely biztos, hogy kipusztult volna már e vidékről, ha az ember nem tartja. Az a szerencséje, hogy ilyen óriás, különben már rég eltűnt volna azzal sok másik fajjal együtt, amit észrevétlenül kiírtunk a „fejlődést” és a profitot esztelenül üldözve. Olyanok vagyunk a természettel, mint elefánt a porcelánboltban, csakhogy ez az elefánt a porcelánbolttól függ.

Üres mezők között, teherautókkal teli úton

Na mindegy, ezt már biztos unjátok, úgyhogy guruljunk csak ki Ayuthayaból a végtelen mezők közé a végtelen országúton. Mellettünk a mezőkön apró fehér madarak mászkáltak, mintha már láttuk volna őket Indiában. Először egy kis boltnál álltunk meg, ez, mint később megtudtuk, egyben egy benzinkút is volt egyben. A sarokba lerakott kannából egy tekerős szivattyával lehet kipumpálni az üzemanyagot. Jól meg is tankoltam a bringámat, aztán persze saját magunkat is, a nálunk lévő sticky rice és csirke mellé vettünk egy üveges kólát, amit egy apró jégdarabokkal teli zacskóba öntöttek ki nekünk, ahonnan szívószállal tudtuk meginni a finom, hideg, édes löttyöt. Közben egy csomó műanyagot termeltünk és a kólát sem a természet adja, hanem a helyére épített és annak az erőforrásait szívó hatalmas gyár, ahonnan hasonlóan szörnyű, minket közvetlenül is bosszantó és mérgező teherautók hozták el idáig. A jó az, hogy ezt így már látom és érzem, a rossz az, hogy ez még így sem elég, tovább isszuk ezt a mérget, mert kívánjuk. És tovább szapulom ezt a rendszert, amelynek szerves része vagyok, és amelytől majdnem épp annyira függünk, mint magától a természettől. A jó az, hogy ezt már tudom, a rossz az, hogy még csak igen apró lépéseket tettünk. De legalább tettünk, és ez is egy végtelenül hosszú út eleje, és bármennyire is apró lépésnek tűnik ilyenekről írni, és alumínium vagy műanyag palack helyett üvegesbe kérni a kólát, és újrahasználni hozzá a szívószálat, ezek is apró lépések és vezetnek valahová. Talán ezen a napon valamikor rádöbbentem igazán mélységesen arra, amit már többen a szememre hánytak, mégpedig, hogy addig nincs teljes jogom szidni a teherautókat, amíg az ő általuk hurcolt holmikat használom és az ő általuk szállított élelmiszert eszem, és az ő általuk szállított kövekből, téglákból és cementből épített házakban alszom. És ez csak egy apró példa volt, ezt ki lehet bővíteni az egész rendszerre.

Már nem vallom, hogy ki kell költözni feltétlen a városból, igaz, azt sose gondoltam soha, hogy az egyetlen megoldás, hogy visszamegyünk a barlangokba és mindenki elkezdi a földet kapirgálni. Nem tudom, mik a megoldások, de azt igen, hogy kell lenniük, és hogy ez is egy érdekes, izgalmas, érdekes utazás.

Ezen a napon sok érdekes nem történt velünk, róttuk a végtelen, egyenes országutakat, mellettünk két oldalt mezők haladtak el, mígnem késő délután feltűnt néhány szép hegygerinc a mezők túloldalán balra, mi pedig megérkeztünk egy városba, ahol bevásároltunk élelemből, és szállás után néztünk. Egy buddhista kolostort álmodtunk magunknak, hiszen napközben annyi mellett haladtunk el és ezek a helyek mind szépen rendben voltak, békét árasztottak magukból még így távol, az útról szemlélve is. Ezért aztán azt terveztük, hogy bekérjük magunkat egy ilyen helyre, de azt csak vártuk és vártuk, hogy mikor jön már ez a hely, mert ahogy sötétedett, úgy tűntek el egyszer csak ezek a kolostorok az út széléről. Végül csak elénk tárult egy kapu, egy nyitott kapu, amin behajtottunk és hátul az udvarban hamar találtunk is egy szerzetest. Ő nem beszélt angolul, de az alvás egyezményes nemzetközi jeleit (két tenyered egymásra téve, a kezedet a ledöntött fejed alá teszed párnának és lehunyt szemmel horkolni kezdesz) hamar megértette és pár perc múlva egy üres szobához vezetett minket. Pénzt nem kértek, de gyékényt, áramat, ivóvizet adtak. Nálunk pedig volt étel, vízforraló, szendvicssütő, így aztán mindenünk megvolt, én még egy kis asztalt és széket is találtam, ezeket a konnektor mellé húzva még tanulni is tudtam a netbookon, szóval teljes volt a boldogság. Szerencsénk volt nagyon, a szerzeteseink önzetlenül és szeretettel megsegítettek minket, igazán nagyszerűvé és könnyűvé téve így a napunk végét és az otthonunk megtalálását erre az éjszakára.

Ez a két nap 2012. november 9-10. volt, és közben 72 és 64km-t tekertünk, Bangkokból Ayuthaya-ba, majd másnap onnan Na Phralan-ba.

A csónakázás és a Wat Arun

Goy-al és a spanyol srácokkal egyik délután elmentünk egy csónakázásra, amiről mi előljáróban az ég világon semmit nem tudtunk, csak hogy jó móka lesz. Ez nem indult könnyen, mert először két zsilip között vártunk kb. 15 percet, mire felemeltek minket a vízszinttel és mehetünk a csatornákon. Ez a mianmari Inle-tó után nekünk akkora nagy durranás nem volt, mert lényegében ugyanazt láttuk, amit ott „floating village” néven, csak éppen úszó kertek nélkül, és nagyvárosi kivitelben. Itt nem voltak zöld hegyek a háttérben, csak elektromos vezetékek mindenfelé az égen. Ekkor a régi Canon kameránk volt nálam, és így megtapasztaltam, milyen érzés volt visszaszokni valami „kevésbé jóra” – hamar zavarni kezdett a karcos lencse, a lassú reakcióidő, az elmosódott képek és a kijelző alacsony felbontása. Ha egyszer hozzászokik az ember valamihez, utána nehéz visszalépni. :)

A csatornákon azért így is láttunk egy-két érdekes dolgot, pl. ilyen volt az amikor valamit a csónak közepén füstöltek. Konkrétan tüzet raktak a csónakban, egy apró csónakban! :) Hogy mit árultak így, azt már nem láttuk, mert a mi csónakunk rendszerint nem sokat lassított, a tempó is városi volt.

Azért nem bántuk meg, hogy eljöttünk erre az útra, már csak a társaság miatt sem, és azért sem, mert a csónakozás végeztével még a folyó nyugati oldalán maradtunk és meglátogattunk egy 82m magas Wat-ot, vagyis buddhista templomot, a Wat Arun-t. Ez egy néhány toronyból álló kisebb sztupa, és a középső, legnagyobb toronyra fel lehet mászni egy darabig. Ide elképesztő meredek lépcsősor vezet fel négy oldalt. Ezek a lépcsők tényleg olyan meredekek, hogy a mászás nem vicc, tényleg hatalmasakat kell lépni és az apró, de magas lépcsők sosincsenek akkorák, hogy teljesen elférjen rajtuk a lábfejünk, ezért aztán nagyon kellett vigyázni, mert ha egy ilyen helyen megcsúszunk és megindulunk lefelé… Én kicsit paráztam is bevallom, lefelé háttal jöttel, mert ez már inkább volt betonlétra, mint lépcső. Odafent a kilátás elképesztő szép volt, ráláttunk a szomszédos épületekre és a tornyokra, na meg a folyóra, nem is győztem eleget kattintgatni, mert aztán egy őr lezavart mindenkit, mert már zártak.

A közlekedés, a plázák és a furcsa emberek Bangkokban

Hazafelé már menetrendszerinti hajóval keltünk át a királyi palota oldalára, ennek az ára a töredéke volt a városnéző „long-tail boat”-énak. Utóbbi, hosszúkás kis csónakot egyébként úgy dobálta a víz a nyílt folyón hogy néha azt hittem, bele fogunk borulni, de persze végül nem így történt. A palotától fogtunk egy taxit, amibe bepréselődtünk mind az öten, így a hazajutás sem volt egy nagy költség per főre nézve. Útközben megtudtuk, mi a különbség a sárga-zöld és a rózsaszín taxik között. Egyiknek a sofőr a tulajdonosa, a másikat pedig csak bérli egy vállalattól. Hogy melyik szín melyik verziót takarja, sajnos már elfelejtettem, mint ahogy a napi járgánybérlés árát is. Egyébként itt Bangkokban is vannak riksák, de ezek már amolyan luxusriksák, fel vannak pimpelve, ki vannak fényesítve, és erősebb motor van bennük. Itt már nem a legolcsóbb motorizált közlekedési alternatívát képviselik, hanem a vagány, nyitott, taxióra nélküli közlekedést. Ezáltal drágábbak is. Többször utaztunk a „skytrain”-el is, vagyis a magasvasúttal. Ezekhez vagy mágneskártyás bérletet vásárolunk, vagy minden egyes alkalommal zsetonokat, melyek ára attól függ, hány állomást, milyen messze utazunk velük. Általában egy jegy ára 20-tól 60 bhat-ig terjed, vagyis 140-420 forint. A legolcsóbb mód a tömegközlekedésre a busz, ezt is kipróbáltuk, volt kellemes élményünk is, amikor éjszaka egy légkondis járat pikk-pakk hazarepített minket, és volt olyan is, amikor a Victory Monument-nél (egy nagy körforgalom és csomópont a központtól kicsit északabbra, a közepén egy nagy szoborral) volt, hogy egy fél órát is várnunk kellett. Ezen az állomáson a buszok egy öt sávos körforgalomban állnak be a megállóba, ami itt néha csak annyit jelent, hogy lefékeznek pár másodpercre a harmadik sávban, és neked így, két buszon átlátva kell kiszúrnod, hogy a te buszod érkezett-e meg, és ha igen, akkor átbumlizni két sávnyi, az utasait éppen le-fel pakoló buszon.

Bangkok tele van nagyon fura alakokkal. Azt már megszoktuk India óta, hogy egyes férfiak néhány ujjukon meghagyják a körműket akár 2-3cm-esre is nőni, de az már végképp meredek, hogy itt még nőnek is öltöznek egyesek. Őket hívják egyébként ladyboy-nak, és állandóan tele van a bulvármédia a sztorikkal hogy éppen milyen öreg német turistát csábítottak magukhoz, aztán raktak altatót az italába, rabolták ki és buktak le másnap, amikor egy német névvel ellátott bankkártyával próbáltak fizetni egy plázában valamilyen legújabb “okos”-telefonért.
Tudom, biztos én vagyok a konzervatív, vagy a maradi, vagy akármi, de ez nekem már sok és én aberráltságnak tartom. Láttunk férfi rendőrt olyan feszülős felsőben, olyan vékony felsőtesttel, amilyet otthon még nőkön sem látunk, és láttunk szőrös lábú, amúgy fiúnak is ronda srácot iskolaruhás lánynak öltözve flangálni az utcán, és akkor azt már el se merem mesélni, mit láttunk a legnagyobb plázában, ahol egy egész szint van csak a mobil kütyüknek és azok szereltetésére, egy másik meg csak a fényképezőgépeknek és a kameráknak. Ez az MBK nevű hely a stadion mellett, egy kb. Westend méretű pláza, amiben sajnos elég sok időt el kellett töltenünk, mire találtunk egy helyet, ahol megjavították a Panasonic fényképezőgépünket. Annak ugyanis nem nyílt ki magától a lencsevédője, csak, ha kézzel megpöcköltük. Ez azért nem jó, mert így nem tudtam volna vele fél kézzel fényképezni a kerékpárról, és előbb-utóbb össze is karcoltuk volna a kezünkkel a lencséjét, ha sokat nyúlkálunk oda, hogy mindig kinyissuk a védőt. Így hát megcsináltattuk a kicsikét, ez 600 bath-unkba, vagyis 4200 forintunkba került, de megérte, mert azóta is jól szuperál. A másik kiadásunk egy 1 TB-os kis Seagate 2,5”-os, USB 3.0-ás hordozható vinyó volt, hogy elférjünk végre valahogy a képeinkkel, és ne az legyen, hogy esetleg egy részük elveszik, ha bedöglik mégegy vinyónk. Egy 320 GB-os Samsung S2-es nemrég adta meg magát, adatvesztésünk ha minden igaz, nem történt, viszont most már vannak régi, a túra előtti képeink, amelyek már csak otthon, egyetlen merevlemezen vannak meg. Ezt a holmit egyébként már egy másik plázában, egy Fortune Tower nevű helyen vettük meg, ami sokkal kihaltabb és így kellemesebb is volt az MBK-nél.

A Kao San Road-on Marikával és Tibivel

Marika és Tibi egy kedves házaspár, valamikor év elején találtak a blogunkra, és valamikor szeptemberben vásároltak valamelyik légitársaság repülőjegyeiből két Bécs-Bangkok-Bécs jegyet, mert azokat valami piszok olcsón adták pár napig egy akcióban. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem 95, vagy 110 ezer forint volt egy jegy (oda-vissza?)? Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy nagyon kedvesen hoztak utánunk néhány holmit, és hogy egy fantasztikus napot töltöttünk együtt. Délelőtt találkoztunk a Kao San Road-on, majd a következő két fejezetben taglalt Wat-okat jártuk végig együtt.

A Kao San Road egy kb. 300m hosszú utcaszakasz, ami arról híres, hogy itt kapni mindent, ez a fő turistagettó, éttermekkel, könyvesboltokkal, szuvenírásusokkal, vendégházakkal, masszázsszalonokkal, utazási irodákkal, és még ki tudja, mi mindennel van teli, talán jobb, ha nem is tudunk mindent. :)

Viszont amit láttunk, arról mesélek egy kicsit! Az utca végén van egy rendőrség, de ez nem zavarja azt a kb. tucatnyi árust, akik mindenféle plasztikkártyát és egyéb oklevelet kínálnak eladásra. Konkrétan kapni itt mindenféle igazolványt, nemzetközi diák és tanár igazolványt, jogosítványokat, újságírói igazolványt, de még diplomákat is. Láttunk magyar jogosítványokat is, és bár biztos vagyok benne, hogy ez otthon egyből fennakadna az első ellenőrzéskor, ahol a mágnessávon tárolt adatokat is kiolvassák, de azért ez akkor is durva, nagyon durva. Mert ezt a jogsit más, nem EU-s országokban szerintem simán lehet használni autóvezetéshez, de meg az is lehet, hogy személyazonosság igazolására is. Szóval ez szerintem gáz, az hogy ott a rendőrség és nem szólnak mindehhez egy szót sem, számomra még mindig érthetetlen. Ugyanígy a „Golf Bar Coctails Very Strong – We Do Not Check ID Cards & Restaurant” nevű étterem is nagyon kemény, persze ez már egy fokkal kevésbé furcsa számomra. Aki olyan tehetős és annyira „nyugati” országból/kultúrából való, hogy 18/21 év alatt az az életcélja, hogy eljöjjön Bangkokba, és itt leigya magát… úgy kell neki, engem nem érdekel, amíg minket nem bánt! :) Végülis ez is egyfajta út, amit manapság a fiatalok nagyrésze bejár, én is bejártam, csak vigyázni kell, ott ne ragadjon az ember azon a szinten.

Este a wat-olás (lásd következő két alcím alatt) után visszatértünk ide, hogy megcsodáltuk a fantasztikus vajaskenyereket a 7Elevenben:

Aztán kiültünk a rendőrség elé enni egy kis finom utcai kaját, és meginni néhány sört. Azért a rendőrség elé, mert itt kérdeztük meg, hogy szabad-e az utcán alkoholt fogyasztani… Persze, hogy szabad, itt ne szabadna?! Nagyon jót beszélgettünk itt Marikáékkal, elmesélték, hogy Mohácson, ahol élnek, a gátra járnak ki futni, ahol mindig összetalálkoznak Duna menti kerékpártúrázókkal, és volt már, hogy így meghívtak valakit magukhoz az otthonukba egy éjszakára maradásra, sőt, nemrégiben a Couchsurfing-re is regisztráltak, és már így is vendégül láttak egy-két nem akármilyen figurát.

Zita rajtuk keresztül egyébként szilvás gombócot kapott az anyukájátót, ami meglepetés volt, és nagyon betalált, Zita könnyes szemmel falta a nagy kedvencét. Marika, Tibi, köszönjük a segítségeteket, nagyon jó volt Veletek találkozni és együtt lenni ezen a napon! De ennek a közös élményeinknek és bejegyzésnek itt még nincs vége, csak én a témák összefogása végett egy kicsit megbontottam a tér-idő kontinuumot a történetben.

Wat Phra Kaew – The Temple of the Emerald Buddha

Itt lakik az „Emerald Buddha” akármit is jelentsen ez, és itt található a Grand Palace is a királyi család „formális” otthona. Ratakosin (régi bangkoki) stílusban épült itt minden, ami több mint 100 épületet jelent az elmúlt kétszáz évből. Ezt a helyet nem csak mi, turisták látogatják előszeretettel, hanem Buddha és a királyi család „rajongói” is. Ezt a bizonyos Emerald Buddhát mi is láthattuk, bent egy templom közepén egy emelvényen ült és ki volt világítva. Ezen a helyen persze nagy tömeg volt, és odabent tilos volt fényképezni, na de mire való a 12x optikai zoom és a visszatartott lélegzet, ha nem arra, hogy „kihozzuk” azt a Buddhát egy kicsit onnan. :) Ez a figura állítólag mindig be van öltöztetve, és az évszakoknak megfelőlen személyesen maga a király öltözteti át! Ja, ezt már lehet, hogy írtam, de a királyról rosszat mondani, írni, gondolni nem szabad, még nekünk, külföldieknek sem. A király nagyon okos, és szemüveges, és ott van minden óriásplakáton, ahogy a kezét az állához téve éppen az ország és az emberek sorsának jobbá tételén gondolkodik. Továbbá a király biztosan nagyon szeret fényképezni, mert azt hiszem nem csak a plakátokon, de még az egyik bankjegyen is egy nagy tükörreflexe fényképezőgéppel a nyakában van ábrázolva. Egyébként soha nem is hallottunk semmi rosszat a thai királyról, így ha akarnék se tudnék semmi rosszat elmondani róla. Persze nem akarok, mert akkor az erre a célra létrehozott bíróság a király védelmében írt törvények alapján elítélne, és a (királyi?) börtönben kötnék ki.

Egyébként az egész Wat Phra Kaew komplexuma akkora, mint egy nagyobb háztömb, és mindenféle érdekes templomot, szobrot, sztupát és egyéb számunkra furcsa, de szép épületet megtalál itt az ember, amelyeknek felsorolásától most megkímélnék mindenkit, az csak egy fordítás lenne a Lonely Planetből, amire se Ti, se én nem vágyunk, ugye? :)

Wat Pho

Ez a hely nagyon hasonlított a Wat Phra Kaew-re, viszont nekünk Zitával mind a kettőnknek sokkal jobban tetszett, és nem csak azért, mert olcsóbb volt a belépő. :) Ez a hely valahogy hangulatosabb, parkszerűbb, és sokkal sokszínűbb és érdekesebb volt. Szóval ha Bangkokban jártok és már levetkőztétek a „mindent látni akarok, amiről az útikönyv azt írja, must see” érzést, és esetleg szűken álltok a büdzsével, lehet érdemes csak a Wat Pho-t megnézni, és a Wat Phra Kaew-et kihagyni.

Először körbejártunk egy nagy fekvőbuddhát egy épületben, amit persze olyan szorosan építettek köré, hogy így már csak túlságosan közelről volt csodálható a Buddha. Persze ezt a fajta zsúfoltságot itt már megszoktuk, ez jellemző volt mind a két helyre.

Itt nem csak a szobrok, a sztupák és az egész helynek a légköre volt jó, hanem az is, hogy itt volt egy kis történés, egy kis élet is a szokványos turista + zarándoktömegen kívül. Történetesen itt valami rendezvény készült, aminek a keretében, ha jól vettük ki, végig fog vonulni a leterített szőnyegen a király fia, vagyis a herceg! Ezért aztán zenekar trombitált az egyik sarokban, és a díszőrség is fel-alá masírozott a sztupák között:

Őket egyébként jó volt megfigyelni pihenő közben is, ahogyan a nagy fekete tökfedőjüket fölpakolták az asztalra, a puskáikat pedig egymásnak támasztva halmokba rakták. Sajnos az óriási fekete bukósisakokat nem engedték felpróbálni és végül a hercegről is lemaradtunk, ha csak a lányok nem őt látták, amikor valaki, aki fölé esernyőt tartottak, végigvonult a szőnyegen. Persze ezt egyáltalán nem bántuk, mert nagyon tetszett nekünk a hely, és remekül szórakoztunk. Az egyik templom bejáratánál két tigris(?)kutya ült, akiknek a szájában egy-egy kőgolyó figyelt, és az Istennek nem akarták őket kiköpni:

Ha már a videóknál tartunk, azt is elkaptuk, ahogy a bejárat előtt az utcán a rendőr táncolva, vagy legalábbis ritmusra mozogva irányítja a forgalmat:

A Street Food, az utcai kaja Bangkokban

És ha már a videóknál tartunk, van itt még néhány, de ezeket már csak linkelem, aztán aki akar, rájuk klikkel és megnézi őket! :) Kaptunk az egyik 7Eleven előtt helyi paratát a U.S. Army-tól, itt pedig az egyik kedvenc helyünkön, Goy-éktól nem messze kapunk éppen thai noodle soup-ot, vagyis thai marhahúslevest tésztával. És zöldségekkel, valamint rengeteg, rengeteg finom szójacsírával. És végül, de nem utolsó sorban, a kedvencünk, a shake. Erről képtelenség volt leszokni, annyit tudtunk tenni a fenntarthatóság ügyében, hogy mindig visszavittük a poharat, a pohárfedőt és a szívószálat, és máskor nem kértük a műanyagzacskót hozzá. Ez egy olyan nagyon finom nyalánkság volt ezeken a meleg napokon, és olyan olcsón adták (helyi „kisvállalkozók”, az utcán), hogy egyszerűen nem bírtuk megállni, szinte minden nap vettünk náluk mindenféle finom csokis, meg kávés, meg Ovaltine-os shake-et.

Egy szép napon pedig végre újra kerékpárokra ültünk, és elindultunk Északnak, Vientiane, és Laosz felé. Erről a körről valószínű valamikor 2013. márciusában fogunk visszatérni Bangkokba, ugyanis ez csak egy „kitérő”, hogy lássuk Észak-Thaiföldet, Laoszt, Vietnamot és Kambodzsát is, ha már egyszer itt vagyunk. Csak néhány ezer kilométer és pár hónap kitérő, ennyit igazán megér, nem igaz? :)

Megérkezünk Bangkokba – Gyár- vagy lakótelep?

Bangkokba a második alkalommal 20 teljes napot töltöttünk. Erre szükségünk volt, mert össze kellett szednünk a sorainkat, be kellett fejezni a naptárat, nyomdába kellett adni, és meg kellett terveznünk az elkövetkezendő hónapokat.

A repülőben még leszállás előtt ért minket az első élmény. Először azt hittük, gyár- vagy raktártelepet látunk, de aztán ahogy süllyedtünk, rájöttunk, hogy nem, nem gyár ez, vagy legalábbis nem olyan gyár, amilyenre én gondoltam. Ez egy lakótelep. Vagy több lakótelep, ahogy tetszik. Ugyanolyan házak végeláthatatlan sora, kultúránk gyümölcse, éljen a sokszínűség! :) Bár ez igazából szerintem borzasztó. Próbálom elképzelni az ott élő emberek életét, és beleborzadok abba a gondolatba, hogy valószínűleg hasonlóan egyforma az életük is, mint a házaik. Remélem, és kívánom nekik, hogy tévedjek. De talán még azzal sem lenne baj, ha hasonló életet élnek (munka, karrier, család) ezzel sem lenne sok baj, ha ez a kultúra nem pusztítani saját magát és vele a bolygót. Mondom ezt én, épp egy repülőn ülve, igaz? :( :)

Yangonban utolsó este a szállóban összetalálkoztunk azzal a francia házaspárral, akikkel Mianmarba menet még a bangkoki repülőtéren összehozott minket a sors. Most megint együtt repültünk – ők is maximálisan kihasználták a 28 napos vízumot és ők is ugyanazzal a két olcsó géppel repültek, amivel mi is – és így összeállhattunk egy költséghatékony taxizásra is. Ezt Bangkokban a reptértől megismételtük, mert kiderült, hogy a szállójuk, amit kinéztek maradásra, csupán pár sarokra van Attila otthonától. Én navigáltam a taxisofőrt, és a végén amikor dugóba kerültünk, és egy fél kerületet meg kellett volna kerülnünk a kocsival, hogy egy jobbra kanyart bevegyünk, félreállítottam egy 4 sávos út legbelső sávjából, hogy most állj, mi fizetünk, kiszállunk, átkelünk a gyalogos felüljárón, és sétálunk! Így Zitával a ránkeső rész nem volt több 100 bhatnál, vagyis 700 forintnál, pedig az egész városon áttaxiztunk! Aztán a francia barátainkat egészen a szállodájukig vezettem, az ugyanis rajta volt az OSM térképen. :)

Attilánál, pizzát sütünk krokodilok és sárkánygyíkok között

Attilánál azonnal visszacsöppentünk a fantasztikus kényelembe és luxusba, a következő napokban én ezerrel intéztem a naptárat, de azért egyik nap sem felejtettünk el lemenni Zitával úszni és szaunázni egyet. Bizony nagy jóban volt részünk, és mindezt Attilának köszönhetjük, és egy hatalmas szerencsének. Attila nem egy aktív tag, amikor küldte a meghívását, még egyetlen referenciája sem volt (Te jó ég, lehet, hogy még mi sem írtunk róla azóta!?), de lévén magyar, és meghívott magához, teljesen megbíztunk benne az első perctől fogva és ezt nagyon jól tettük. Szóval ő nem az, aki minden nap nézegeti a profilját és hogy ki jár a városban, akin segíthetne, de azt, hogy mi Bangkokban vagyunk, éppen kiszúrta, és volt olyan jó fej, hogy írt nekünk, meghívott magához és ezzel rengeteget segített nekünk. Ha csak egy nappal később írunk kanapé-kérelmeket, vagy ha csak egy nappal előbb néz rá ő a CS profiljára, akkor esélyes, hogy egyáltalán nem találkozunk. És ha ő nincs nekünk, sokkal kevesebbet, sokkal kevésbé hatékonyan tudok csak dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy nagyon jó volt szép lassan megismerni Attilában egy nagyszerű embert, és néhány emlékezetes közös estét eltölteni vele.

Nagyon érdekes volt azt látni, hogy rajtunk kívül soha senki mást nem láttunk a medencében vagy a szaunában, de még a környékükön sem. Ironikus az egész, ha belegondolunk, hiszen azok, akik ilyen lakásokban élnek, nyilvánvalóan tehetősebbek az átlagnál, de ehhez úgy látszik, az kell, hogy sokat dolgozzanak, vagy legalábbis, hogy elfoglaltak legyenek, és ne érjenek rá élvezni azt a luxust, ami a házuk mellett van – a medencét és a szaunát, amiben mi, a nagy jóba csöppent olcsójános világutazók most oly nagy boldogan fürödtünk. De az is lehet, hogy csak megunták, mert minden nap ott van? Lehet, hogy én se úsznék minden nap, ha az év 365 napjában 1 percre lenne a lakásom ajtójáról egy 20m-es medence? A választ nem tudom, és félek, soha nem is fogom megtudni! :) Mindenesetre mi most Attila helyett is élveztük azt a sok jót, amit a lakása és a házhoz tartozó medence és szauna nyújtott.

Egyik este aztán mi is nekiálltunk a sütésnek, ismét a pizzát készítettük, ez volt a kis hálaajándékunk Attilának. Na meg persze nekünk se fájt annyira az a honétvágycsillapító pizza, amiről már Nepál és Kláriék óta álmodoztunk. Ott náluk készítettünk utoljára pizzát. :)

Attila egyik nap csurom vizesen állított haza. Odakint ugyanis szakadt az eső, és ilyenkor itt is, mint a világ legtöbb városában az emberek hajlamosak esernyőnek használni az autóikat, így nagy dugók alakulnak ki, amiket itt Bangkokban hála a motorostaxi szolgálatnak, még át lehet valahogy hidalni és ezt Attila sem volt rest kihasználni, annak ellenére, hogy ez egyben egy biztos bőrigázást is jelentett számára. Ez tetszett nekünk, őrültünk, hogy kész volt bőrig ázni egy talán órák hosszú, autóban, szárazban való kuksolás helyett, pláne, hogy így maradt még időnk beugrani együtt egy-egy talpmasszázsra a közeli masszázsszalonba zárás előtt.

Ez a masszázs, ha jól emlékszem 300 bath, vagyis kb. 2100 forint volt egy órára, és nagyszerű volt! Később Zita az olajos masszázst is kipróbálta, de az annyira nem jött be neki. Én másodjára a thai masszázst választottam, na az kemény volt, megnyúztak, és még egyszer meg is ropogtattak rendesen, de igazából nagyon jó volt, csak lehet nem kellett volna előtte futnom, mert így a lábizmaim egy kicsit odavoltak, hisz elszoktak a futás adta terheléstől, én meg persze megint nem bírtam megállni, hogy ne csak keveset és lassan fussak elsőre.

A masszázshoz gyalog mentünk és én közben elmesélte Attilának, hogy délelőtt, amikor kimentem futni a közeli Lumpini parkba, a füvön futottam, hogy ne verjem szét a lábam a betonon, de ez így utólag már tudom, merész dolog volt, mert az egyik bokor mögül egy hatalmas sárkánygyík (vagy mi a fene?) mászott ki elém a nyelvét sziszegtetve, én meg majd beugrottam a tóba ijedtemben. Erre Attila elmesélte, hogy egy éve volt itt egy nagyon nagy árvíz, amikor is rengeteg otthon és város, illetve városrész víz alá került, és sokan csak a „hiénák” által üzemeltetett méregdrága csónakokon tudtak eljutni az otthonukhoz, ezért pl. a munkahelyén több alkalmazottnak hotelszobát voltak kénytelen bérelni, mert ha minden nap hazamennek, be sem értek volna a munkába soha, vagy ha igen, a gatyájukat is otthagyták volna a csónakosoknál. De nem is emiatt mesélte el ezt a történetet Attila, hanem a sárkány kapcsán azért, mert az árvíz miatt kiszabadult egy nagy csomó krokodil is, akik szabadon kószáltak mindenfelé, amíg újra be nem fogták őket. Ehhez képest az én sárkányom a parkban mindjárt nem volt akkora nagy para! :)

Nem tudom, hogyan tudnánk meghálálni azt a rengeteg mindent, amit Attilától kaptuk, de majd még gondolkodom, még hosszú az élet… :) Mindenestre most még egyszer nagyon köszönjük Attila, óriási volt nálad és veled lenni!

Goynál, CS élmények és történetek

Attilának pár nap után el kellett utaznia Laoszba a munkája kapcsán, ezért mi átköltöztünk Goyhoz, egy nagyon kedves lányhoz, aki az édesanyjával és a hugával él egy kis kétszintes házban a Victory Monument-től 15 perc sétára. Őket Couchsurfingen keresztül ismertük meg, ahogy még sok más CSert is Goyon keresztül, merthogy ő szeret egyszerre több csapatot is vendégül látni, aminek mi igazából örültünk, mert így ismerkedtünk össze egy három fős spanyol bandával is. A srácok meséltek egy Ko Tao nevű szigetről, ahol a világon a legolcsóbban teheti le az ember 18 méterig a búvárvizsgát egy 5 napos tanfolyam keretében a gyönyörű szigeten, amivel egyébként három másik, állítólag még gyönyörűbb sziget szomszédos. Ezt azóta már be is építettem a 2013-as útitervünkbe Bali és Ausztrália felé. Egyikük egyébként egy nagyon érdekes projectben vesz részt, ez a hizkimizki.com, ami végképp értelmetlenné teszi valahol az én kis szótáras magánakciómat, de nem baj, ezért még folytatom, mert élvezem. :) (különben is mindjárt vége, ha elértük Ausztráliát, utána már csak egy új nyelv marad, a spanyol, de az egész Dél-Amerikán át!) Ez a hizkimizki egy kis adatbázis, aminek az outputja egy a két kiválasztott nyelv közötti apró, egy-két oldalra kinyomtatható mini szótár az utazó számára legfontosabb alapszavakkal. Királyság, nem? :)

Aztán volt itt még Goynál egy ausztrál bringás srác is, akit én navigáltam a címünkre telefonos segítséggel, és akivel aztán rengeteget beszélgettünk. Dave azóta már önkéntesként tanít valahol Kambodzsába, ahová Kuala Lumpurtól kezdve egész végig bringával tekert el, és közben fantasztikus élmények érték, amelyekről nagy lelkesedéssel mesélt. Mi is meséltünk neki, illetve megmutattuk a naptár előnézeti oldalait. Szegény a pamíri képektől teljesen kész lett és annyira rápörgött a témára a történeteink után, hogy azt mondta, már nem is érdekli DK-Ázsia, hanem Közép-Ázsiában akar bringázni, azokon a tájakon. Persze aztán egy sör mellett megbeszéltük, hogy ráér még, mindennek eljön az ideje és különben is, ő jobb, ha csöndben marad, hiszen pofátlanul fiatal, csupán 22 éves, és máris ekkora kalandokra vállalkozik. Én ennyi idősen még csak gondolatban sem léptem túl Európa határain. :)

Volt még egy érdekes történet Goynál. Érkezett egy német szabadúszó srác hozzá, aki a laoszi útja után ide futott be egy éjszakára, mielőtt visszarepült volna hazájába. A srác nem bírta a légkondit a szobában, amiben mi laktunk a spanyol srácokkal, mire Goy felajánlotta, hogy akkor aludhat az ő szobájában, de ezt a srác kicsit félreértette és az éjjel bepróbálkozott Goynál, aminek a vége az lett, hogy aztán az előszobában aludt a fickó. Ezt Goy utólag mesélte, és furcsa volt hallani, mert amúgy a srác teljesen rendben volt, jókat beszélgettünk vele, képben volt teljesen Magyarországról, az aktuális otthoni politikai balhékról, és még egy laoszi SIM-kártyát is kaptunk tőle. Szegény, most már értem, miért ült olyan furcsán ott a lépcsőfordulóban az éjszaka közepén, mikor lementem vécére. Csalódott volt, vagy zavarban volt… Hát, ilyenek is történhetnek Couchsurfing közben, de ez még egy jobbik történet, csak egy félreértés történt, más semmi.

A kerékpárok nagyszervíze és Köszönet a Nazca-nak!

Goyéknál tartottunk egy bringaszerelő napot, amikor durván szétkaptuk a bringákat, ahogy eddig talán még soha. Olajt cseréltünk a Rohloff-okban, lecseréltük az igencsak megkopott első lánctányérokat (azt az egyet bringánként!), és a láncot. Ezután koppantunk, mert elkezdtek szalajtani a gépek, amit nem gondoltunk volna, mert a hátsó kis fogaskerék egyáltalán nem tűnt kopottnak. Azért lehetett még közlekedni a gépekkel, ami nagy szerencse volt, mert el kellett velük hajtanunk a Lumpini park mellé egy bringás boltba, mert a hátsó fogaskerék leszedéséhez nem volt meg minden szükséges szerszámom. Csak pont az az egy, ami hiányzott nekik a boltban, így amikor a boltos srác is kihozta a szerszámait és én is megtaláltam a hiányzó darabot a kis szerszámos táskámban, hamar kicseréltük azokat a fogaskerekeket. Utólag jutott eszembe, hogy lehet elég lett volna, ha megfordítjuk a fogaskereket, na de ezt majd legközelebb. És ha működik a fordítás, akkor ez a két pár fogaskerék úgy tűnik, elég is lesz a kitűzött 40 ezer kilométerre. Az első lánctányérokat egyszer már megfordítottuk, még Törökország végén. Igaz, azok azóta sem szalajtottak még, de ezt nem is akartuk megvárni. Kaptunk cserét Indiába a Nazca-tól, amit ezúton is köszönünk, most felhasználtuk őket! A hátsó fogaskereket még a Rohloff magyarországi képviseleténél vettünk indulás előtt és azt idáig cipeltük.

A bringákról most még egy pár szót hagy mondjak, mert nagyon rászolgáltak. Kaptak mindent, rengeteg port, rengeteg sarat és sok rossz úton végigzörgettünk rajtuk, keresztül sok országon. Az enyémen ráadásul biztosan több, mint 30kg csomag figyel, pedig a csomagtartó hivatalosan csak addig lenne terhelhető. Ez meg is látszott, hiszen két helyen már eltört, igaz, pont olyan helyen, ahol két fém szorítóval orvosolni tudtuk a problémát (Emlékeztek, így került Mercedes alkatrész a bringámra Tádzsikisztánban!), amit ezért aztán nem is róhatunk fel hibaként, hiszen tudjuk, hogy túlterheltük a bringát. Ezen felül nem sok gond volt vele, csupán egy-két fékpofa csere, bowden csere, markolatváltó tisztítás, és ennyi, a gépek bírják, állják a sarat, már több mint 12 ezer kilométer óta – ha a túra előtt megtett távot is hozzáadjuk. Szóval egy nagy pirospontot most itt a blogban is kapnak tőlünk, mert igazán megérdemlik, elismerés és köszönet a Nazca-nak (akik egyébként egy holland házaspár, ők tervezik és gyártják, rakják össze a bringákat néhány alkalmazottal), nagyon jól összerakták ezeket a Gaucho fekvőbringákat meg vagyunk elégedve. Bocsánat, tudom hogy ez kicsit reklámszagú, de kikivánkozott belőlem, mert hűséges paripáink már 16 hónapja és nem is nagyon dícsértem még őket különösebben a bejegyzésekben, pedig megérdemlik. Külön nagy köszönet az Evobike-nak is, hiszen ők a Magyarországi forgalmazói a Nazca-knak, és ha ők nem állnak mögénk, most biztos nem ilyen vérprofi bringákban ülnénk.

A sikeres fogaskerék csere után fordultunk egy tiszteletkört a Lumpini parkban, ezúttal Zita is láthatta a nagy sárkánygyíkot, és pózoltunk egyet a szeretett kerékpárjainkkal a tó előtt, háttérben a felhőkarcolókkal. Bangkokban bringázni egyébként nagy feeling volt, nem volt olyan vészes a forgalom, és ekkora megalopoliszban még talán sosem bringáztunk, magasvasúttal és felhőkarcolókkal a fejünk felett. Persze a szmogot nem szerettük, néha még a fejünk is fájt tőle, és a 20 nap végére már nagyon vágytuk el a városból, de ne rohanjunk még annyira előre.

Dobostorta és napi két thai himnusszal Lórándéknál

A másik alkalom, amikor nagyobbat bringáztunk Bangkokban, az az volt, amikor átruccantunk Lóránd-ékhoz vendégségbe. Lóránd az a diplomata az itteni magyar nagykövetségen, aki a legtöbbet foglalkozott velük, ő adott nekünk tanácsokat a környékről, ő vette át és adta oda nekünk a csomagot, ami Kathmanduba nem érkezett meg időben, ezért Madhukar barátunk ide küldte nekünk tovább. Ebben a csomagban volt néhány alkatrész, amit egyébként igaz, az indiai szubkontinensen, ahol eredetileg szerettük volna megkapni, nem kapni, de vicces, hogy itt már könnyedén be tudtunk volna szerezni őket. Néhány fékpofáról és az Ortlieb táskákhoz való csatról van szó.

Szóval Lóránd meghívott a családjához egy vacsorára, ahová kerékpárokkal érkeztünk és ahol nagy vendégszeretet keretében pörköltet kaptunk galuskával. Ezt csak az értheti igazán, aki volt sokat idegenben, ahol senki nem beszél magyarul és sehol nem tud senki (még mi magunk sem) jó magyar ételt főzni. Leírni nem tudom, mennyire jólesett a hazai íz, és mennyire jó volt néhány honfitársunknak magyarul egy fényképes vetítés keretében élménybeszámolót tartani, és mesélni az élményeinkről, valamint meghallgatni egynéhányat az ő történeteikből. „Apa, képzeld, láttunk egy magyar éttermet – itt is van McDonald’s!” :) Vagy tudtátok például, hogy Bangkokban egy bizonyos időpontban reggel és este lenyomják a hangosbemondókban a thai himnuszt, és ilyenkor mindenütt erre a pár percre megáll az élet? Ezt mi is hallottuk egyszer, de mi nem vágtuk le, mi van, Lórándék mesélték ezt el nekünk, ők minden áldott nap megélik. Az i-re a pontot ezen az estén egy dobostorta tette ki! Ilyesmire végképp nem számítottunk. Nagyon köszönjük, hogy nálatok lehettünk, igazán jól éreztük magunkat ezen az estén.

Ebben a bejegyzésben inkább emberekről és történetekről meséltem, de a következőben majd bejárjuk a híres turistagettót, a Kao San Road-ot, csónakázunk, plázázunk, eszünk utcai kajákat és teszünk egy látogatást a királyi palota környékén is. Aztán elindulunk végre újra kerékpárokon! Már én is nagyon várom, hogy végre az útinaplóban is újra bringára szálljunk, és elkezdődjenek ismét azok a fajta élmények! :)

Bangkokban ezen a második alkalommal 2012. október 20-tól november 8-ig voltunk, de ennek most még csak a felét sikerült elmesélnem.

A repülőtéren

Bangkok Suvarnabhumi repülőtérre az éjszaka közepén szállt le a gépünk. A bringástáskáinkat kihozta a futószalag, de az már kezdett gyanús lenni, hogy a hozzájuk kötözött sátorcövekes zsák külön jött. Szétbontották az előzőleg általunk összekötözött táskákat, és külön-külön utaztak. Szerencsére nem veszett el semmink. A bringákat egy külön helyen, a túlméretes csomagoknál kellett felvennünk. Ide Zita először simán besétált, úgy szóltam rá, hogy „Hé, ne menj be, ez már nem az a hely!” – Itt nem szabad mindent, új országban vagyunk, ahol új szokások vannak, ez már Thaiföld. Ez egyébként a csilivili, óriási repülőtéren is látszott, enni lehetett volna a padlóról és futószalagon vittek minket mindenhová. A bringákról is hiányzott egy-két papírdoboz, de hála az égnek nem esett bajuk. Persze erre már csak akkor jöttünk rá, amikor órákkal később a váróban összeraktuk őket. Sok meló volt ezzel, mert nem csak a táskákban kellett elrendezni a cuccainkat, azokra még a pántokat és akasztókat is vissza kellett szerelni. Mert azokat Dhakában leszereltük róluk, nehogy letörjenek a repülőút során. Nem is tört el egy sem, mert benne voltak a táskában. :) A biciklikkel a szokásos meló volt, a kormányt összecsavarozni és csavarragasztózni a villával, az üléseket, pedálokat visszaszerelni, kerekeket felfújni, fejtámlát visszarakni az ülés tetejére. Ez persze mind együtt hosszú órákig eltartott. Közben a bengáliaktól teljesen eltérő kinézetű muki odajött minket csodálni. Biztonsági őr volt, nem szólt egy szót sem, csak távolról nézett, majd mikor ránéztem, egy olyan hangot adott ki, mint amikor rálépünk egy macskára, majd nevetni kezdett. :-o Tényleg más országban vagyunk.

Én közben már nagyon fáradt, vagyis inkább álmos voltam, ugyanis egy percet nem hunytam az egész éjjel. De mivel még csak a reptéren voltunk, nem volt mit tenni, menni kellett. Levittük a bringákat a földszintre egy futószalagon, majd kitoltuk őket az óriási ajtón. Odakint soksávos utak kanyarogtak a felüljárókon, és a széles járdát keresztezve mi magunk is hat sáv aszfalton találtuk magunkat.

Biciklivel Bangkokban – Könnyű és egyszerű, vannak szabályok és be is tartják őket!

Makulátlan volt az út, és így kora reggel még üres. Köd volt, a táblákat csak közelről láttuk, érzésre mentünk, mert a GPS alapján nem mentünk semmire. Kilométereket hajtottunk csak mire kiértünk a repülőtér kihajtóján. Itt lekanyarodtunk egy alsóbbrendű útra, ez nem volt egyszerű, mert többször be kellett sorolnunk balra több sávot, de mivel a forgalom még enyhe volt, ezért sikerült. Utoljára a párizsi repülőtérre menet csináltunk ilyet a Dúdékkal, amikor kikísértem őket a repülőtérre. Persze akkor ott a jobb oldalt közlekedtünk, és jobbra kellett átsorolni vagy 5 sávot, hogy újra az út szélén tekerhessünk.

Az alsóbbrendű út is volt vagy négy sávos, és itt már találkoztuk forgalommal is. Teljesen valótlan volt az egész. Sávok voltak felfestve az útra, és mindenki a sávokban hajtott. Ráadásul senki sem dudált! Nekünk meg még külön helyünk is volt az út szélén. Hihetetlen… Ez egy teljesen más világ!

Én viszont rettentő álmos voltam, úgy éreztem, eldőlök a kerékpárral, mert mindjárt elalszom. Megálltunk egy benzinkútnál, ahol Zita kért, és kapott forró vizet, ebben feloldottunk egy-egy instant kávét, amitől valamennyire magamhoz tértem. Innentől már könnyebben ment a tekerés. Összesen közel 30km-t tekertünk, mire megérkeztünk a címünkre. Ezalatt alig hallottunk dudálást, senki nem kanyarodott ki, vagy vágott be elénk, és úgy általában, senki nem jött közel hozzánk, volt helyünk az úton, csak a piros lámpáknál mentünk közel az autókhoz, de azok álló autók voltak a sorban – kielőztük őket, még erre is volt helyünk, a pirosnál a legelejére osonni a sornak, a robogósok mellé! Micsoda oltári közlekedéskultúra, hát ez valami elképesztő! Az út nem csak, hogy könnyű volt, hanem egyenesen felüdülés.

Csak kiülünk az utcára egy shake-el nézni az életet, és élvezni, hogy…

>A helyünk a Touch Café felett volt James-ék Couchsurfing szállásán, a második emeleten. Ők egy muszlim család, akik egy kávézót üzemeltetnek, és a felett szívesen látják az utazókat is, az első este ingyenes, utána 100 Bhat, vagyis kb. 700 forint fejenként, de van ventilátor és wifi, az utcán pedig rengeteg utcai kajálda.

Nem messze tőlük van egy 7Eleven is, ez egy szupermarket, vagyis nem annyira szuper, inkább csak lánc, és sok kicsi van belőlük mindenütt, és persze mind ugyanolyan. Itt vettünk SIM kártyát 100 Bhat-ért, mert az internet az drága, és nincs olcsó csomagjuk, a 2G-t is órákban mérik, nem Kbyte-okban, úgyhogy úgy döntöttem, ez nekünk most nem kell. Mivel az ország fejlett, úgyis találunk majd itt-ott wifit, az meg elég lesz, nem baj, ha nincs a zsebünkben többé az a fránya internet. A 7Elevenben mindenféle jegeskávékat és Shake-eket is csapolhat magának az ember, amit aztán a pénztárnál kifizet. Ilyesmi nemhogy Bangladesben, de se az utunk során, se otthon Magyarországon nem volt még. Micsoda jólét, egy-kétszáz forintért kapsz finom, agyoncukrozott jeges löttyöket! Később felfedeztük, hogy ilyet utcai shake-eseknél is kapni, ahol az orrod előtt készítik el lefőzött kávéból, vagy különböző teákból a történetet, amit aztán ráöntenek a jégre és a turmixgéppel kásásítják. Igaz ezt csak nappal láthatjuk és élvezhetjük, mert ők éjszakára összepakolnak. A 7Eleven 7/24 nyitva van. Kiültünk Zitával az utcára, egy bolt lépcsőjére shake-ezni, és nézni az utcai életet. Elképesztően élveztük. Nem volt túl meleg, már este volt, a kezünkben egy jeges ital, és senki nem bámul ránk, nem állnak körbe, csak egy bringás mosolyog rám gurulás közben. Óriási! Végre, nem mi vagyunk a figyelem középpontja! Na meg aztán eleve nincs azaz őrület, senki nem dudál az utcán, a forgalom szépen halad a maga rendjében, a sávokban, aszfalton, rendes autók és robogók, semmi tákolmány, semmi kátyú, semmi por, jól szervezett minden, és civilizált, működő nagyváros ez, tele egyelőre a mi lelkünknek új és megnyugató élettel.

A thai rántott csirke hamar a kedvencünk lett, ahogy a leves is, amit tésztával és hússal adnak, na meg rengeteg ropogós zöldséggel és egy nagyon finom, szintén ropogós fehér csírafélével. Ilyenből szinte minden nap eszünk egy-két tányérral (30-40 Bhat, 210-280 Ft)

Ingyen tömegturistáskodunk – Bangkok neve, a thai nyelv, a Floating-, és a Train Market

James-ékről említettem már, hogy muszlimok. A déli szomszéd, Malajzia is muszlim, és ezt meglovagolva James nekik szervez Bangkok körül utakat, így történt, hogy ingyen beszállhattunk az egyik ilyen reggeli dupla mikrobuszos járatba. Szóval nem elég, hogy alvás nélküli éjszaka után érkeztünk meg, egy délutáni szunyókálás, és persze a rendes esti alvás után második nap már hajnali ötkor keltünk, és szálltunk be a James-ék kávézója előtt álló légkondicionált mikrobuszba. Az utasok egy Kuala Lumpur-i tanárcsapat voltak egy egyetemről, jót beszélgettünk velük az úton, ami beletartott vagy egy órába is, mert 100+ km-re mentünk DK-re a fővárostól.

Apropó, tudtátok, hogy Thaiföld fővárosa nem csak, hogy a világ egyik legnagyobb városa, 10-12 milliós lakossággal (attól függ, kit kérdezünk/hol nézzük), hanem a világ leghosszabb nevű városa is? A hivatalos nevén a várost thaiul így írják: กรุงเทพมหานคร อมรรัตนโกสินทร์ มหินทรายุธยามหาดิลก ภพนพรัตน์ ราชธานีบุรีรมย์ อุดมราชนิเวศน์ มหาสถาน อมรพิมาน อวตารสถิต สักกะทัตติยะ วิษณุกรรมประสิทธิ์ és így mondják, angolul fonetikusan pedig így írják: Krung Thep Mahanakhon Amon Rattanakosin Mahinthara Ayuthaya Mahadilok Phop Noppharat Ratchathani Burirom Udomratchaniwet Mahasathan Amon Piman Awatan Sathit Sakkathattiya Witsanukam Prasit. A jelentése pedig, bocsánat, de nem fordítom le: The city of angels, the great city, the residence of the Emerald Buddha, the impregnable city (of Ayutthaya) of God Indra, the grand capital of the world endowed with nine precious gems, the happy city, abounding in an enormous Royal Palace that resembles the heavenly abode where reigns the reincarnated god, a city given by Indra and built by Vishnukarn. :) Szóval vannak itt vicces dolgok, és most már azt is láttátok, hogy hogyan beszélnek itt az emberek. Még nem volt érkezésem elkezdeni thaiul tanulni, és lehet, hogy nem is lesz, lehet, hogy hosszú idő óta (Európa óta?) ez lesz az első ország, amelynek nyelvéből nem készül majd saját gyártási kisszótár. Van valami öt vagy hat „tónusuk”, amelyek között mi nem is nagyon halljuk a különbséget, de emiatt ugyanaz a szó jelenthet teljesen mást is, mint a mi fülünknek ugyanúgy hangzó társa. Meg eleve ezek a hangok, ez a hangképzés, valahogy sokkal távolabb áll tőlem, most jövök csak rá, milyen egyszerű volt a bangla, és mennyire szerettem. Meg úgy eleve Bangladest, minden nehézségével együtt már egy kicsit otthon éreztük magunkat ott két hónap után. Jó volt, hogy beszéltük kicsit a helyi nyelvet, hogy bárkinek az arcára tudtunk vele csalni egy mosolyt. Itt Thaiföldön, igaz, hogy a mosolycsalás az egy egyszerű mosollyal is megy bárhol, bármikor bárkinél (és ez azért önmagában nagyszerű, hívják is a „mosoly országának Thaiföldet), de mivel meg se tudunk nyikkani, és ha az illető nem beszél angolul, akkor marad a tiszta mutogatós ektiviti, ezért egy kicsit néha az elején elveszettnek, idegennek éreztük magunkat a helyen. Persze ehhez az is kellett, hogy mint már részleteztem, ez egy teljesen más világ, nem csak kultúrájában, hanem fejlettségében is. Már ha szabad azt fejlettségnek neveznek, hogy itt ketten ülnek a legtöbb 5 üléses taxiban, míg odaát hatan-nyolcan egy 125 köbcentis természetes földgázzal, elektromos árammal, vagy emberi erővel hajtott riksán.

Na, de teljesen elkanyarodtam mindenfelé, miközben mi csak nyílegyenesen száguldottunk az autópályán, olyan sebességgel, amellyel szárazföldön szerintem utoljára a saját céges autómban haladtam, még otthon a malmokat hajtva. A desztinációnk DK-re volt Bangkoktól, először a Floating Market-nél álltunk meg, vagyis az úszó piacnál. Itt fejenként 200 Bhat-ér befizettünk egy szűk egy órás hajókázásra a csatornákon, ahol mindenféle árusok árultak alapvető árúkat, na és persze rengetegen szuveníreket is. Az egyik ilyen szuvenírárús egy kampós végű bottal úgy húzott oda minket csónakostul a boltja elé, és kezdte a jól betanult mondatokat mosolyogva. „Just look”, „Good price for you”, „Give me a price, how much do you want”, de az egész a kampós behúzás ellenére nem volt számunkra nyomasztó, mert tényleg nem erőltette, és közben kedves volt és végig mosolygott, és a végén se volt mérges, amikor nem vettünk semmit. És ez aztán nem ismétlődött meg minden méteren és minden percben, na meg mivel teljesen újak voltunk az egész országban, még fel sem fogtuk igazán, hogy Thaiföldön vagyunk, csak úgy pislogtunk mindenre.

A második megálló a „Train Market” volt, na de nem ám vonatra szálltunk, hanem a síneken mászkáltunk, ami először fel sem tűnt. Direkt a vonat érkezésére időzítve érkeztünk meg erre a helyre, amiről Zita szerint egy jelenet is készült egy Indiana Jones filmben – igaz ezt nem sikerült megtalálni a Youtube-on, de ha Ti tudjátok, miről beszétek, akkor linkeljétek be, nekem nincs meg ez a jelenet. Szóval jött a vonat, és az árusokra ekkor már nagyban fütyült egy rendőrféle, mire ők az erre a célra kiépített síneken beljebb húzták a szekrényeiket, és beljebb rámolták a portékáikat, és felhajtották a mélyen az egyenes utcácska (vagyis a sinek) fölé nyúló árnyékolóikat. Aztán megérkezett a vonat, és távozott is:

Attilánál, hihetetlen nagy kényelemben és jólétben

Ezután sikerült elveszteni a csoportunkat egy pár percre, de aztán meglettünk és száguldottunk haza, délben már otthon is voltunk, és olvastuk a CS-n, hogy egy Attila nevű magyar meghívott magához. :O Ezen éppúgy meglepődtünk, mint ahogy örvendtünk is. A profilja üres volt, de magyarul szólt a telefonba, így aztán megbíztunk benne, és ezt nagyon jól tettük! :) Róla, és arról az elképesztő jólétről és kényelemről, amiben a következő napokban részesített minket, majd inkább Mianmar után szólok, merthogy a visszaérkezésünkkor is eltöltöttünk nála néhány napot, és az tartalmasabb volt, akkor sikerült több időt eltölteni vele. Most legyen elég annyi, hogy el sem akartuk nagyon hinni, hogy főznek ránk, és hogy bármikor lemehetünk úszni egy 20m-es medencébe, amikor akarunk. Azon kaptuk magunkat, hogy két napig ki se mozdultunk a házból és annak az udvarából, elképesztően tudtuk értékelni ezt a jólétet, ezt a tisztaságot és kényelmet, ami körülvett minket. Ezt ezúton is nagyon-nagyon köszönjük Attilának – Olyat kaptunk Tőled, amit amúgy kívánni sem mertünk volna! :) Ugyanakkor az is hozzátartozik az érzéshez, hogy ez a nagy kényelem szinte hihetetlen, vagy inkább valótlan volt azok után, amit Bangladesben láttunk és átéltünk. Persze értékelni és élvezni ettől még tudtuk, nagyon is. Szóval nagyon jó, és érdekes is volt ez a nagy váltás, na de erről mint már írtam, majd később bővebben! ;)

Közlekedés az aszfalton: busz, taxi

Indulás előtti nap elmentünk busszal egy közeli bevásárlóközpontba, ahol beruháztunk egy hátizsákra. A másikat Attilától kaptuk, egy pont ugyanolyat, mint amilyet vettünk is, csak más színben. A várost érdekes volt látni így, a felhőkarcolók között a kétszer sok sávos sugárúton a busznak még fapadlója volt, és odabent majdnem olyan koszos és kaotikus volt minden a buszban, mint egy bangladesi társában. Ugyanakkor a szabályok itt már működtek és az egész város is noha talán még zsúfoltabb, rohanóbb és hangosabb volt, mint mondjuk egy Chittagong, de ezért mégis élhetőbb, méghozzá sokkal élhetőbb volt számunkra. Büdösebb is máshogy volt, éreztük a szmogot, a benzingőzt, de a por az nem szállt, és nem volt akkora mocsok mindenütt. Sőt, kifejezetten tisztának mondjuk Bangkok-ot, persze minden csak viszonyítás kérdése. James-nél találkoztunk egy Tom nevű férfival, aki egyenesen Amerikából jött ide, hogy itt éljen egy kicsit és angolt tanítson. Ő szó szerint kifakadt nekünk, hogy mi ez az őrület, ez a káosz az utakon, hát majd meg lehet itt bolondulni. Mire mi elmondtuk, hogy honnan jöttünk és hogy ott mi van, és hogy azok után ez itt nekünk kész felüdülés, itt minden könnyű és egyszerű, itt szabálykövetőek az emberek, és könnyen átlátható, kellemes a forgalom. Ő ezt nem így látta, hanem épp ellenkezőleg! Mi lesz velünk Amerikában, ha eljutunk oda? Olyan egyszerű lesz és kiszámítható, hogy az innen nézve nekem most elöljáróban szinte unalmasnak tűnik már. Persze biztos nem lesz az…

Hajnalban nem járt se a vonat, se a busz a reptérre, ezért kénytelen voltunk egy taxit fogni, és autópálya nélkül, a hosszabb, lassabb, de olcsóbb után kimenni a repülőtérre, 221 Bhat-ért. Ez ahhoz képest, hogy fél órás menet volt még így hajnalban is, és a reptérre ment, nem volt drága, kétezer forintot sem hagytunk ott. Persze nekünk ez még mindig drága, így nem fogunk Bangkokban mostanában taxizgatni, legfeljebb, ha négyen vagyunk egy csapatban, mert úgy akár már olcsóbb is lehet a tömegközlekedésnél. A reptéren aztán becsekkoltunk, és ott már el is kezdődött Mianmar, mivel már összefutottunk jó pár arccal, akikkel aztán együtt repültünk az új országba

Bangkokba 2012. szeptember 16-án hajnalban érkeztünk, és 22-én reggel 7:15-kor szálltunk fel.