Márvány a leglepukkantabb budiban is

Végre újra le tudok ülni naplót írni. Napok óta vártam erre. Itt vagyunk egy benzinkút mögött, egy kihalt étterem kertjének fa teraszán. Van asztalunk, székünk, lámpánk, áramunk, és van egy kis tetőnk, ide állítottuk fel a sátor hálófülkéjét és most végre van idő írni.

Legutóbb a Yenisehir-i (Yenisehir = Újváros) benzinkútnál hagytam abba. Onnan reggel nagyon korán sikerült elindulnunk, valamikor 8 és 9 között. A terep először sík volt, szántóföldek mellett haladtunk a széles, egyenesen úton. Lent a földeken nők dolgoztak. Zita meg is jegyezte, hogy szép világ ez, amíg a férfiak a falvakban teáznak meg imádkoznak, addig a nők a tikkasztó napon kapálják a földet. :)

Még mielőtt nekiláttunk volna az emelkedőnek (350-ről 670-re) megálltunk egy faluban. A dzsámi udvarában találtunk egy teázót, itt töltöttünk el kb. egy órát. Vajas mézes kenyeret ettünk (igen, a méz még a bulgáriai Doktor Yosifovo-ból való), és persze a teameghívás sem váratott sokat magára, érkezés után 10 perc sem telt el, mikor jött a pultos egy-egy csésze turkish cay. Később előkerült egy srác is, aki kicsit beszélt angolul. Leült az asztalunkhoz, ettől a már régóta távolból figyelő gyermeksereg is felbátorodott és hamar egy tucat tízéves forma gyerek között találtuk magunkat. A hely mosdója még megérdemel pár szót. Sajnos fényképet nem készítettünk róla, pedig megérte volna. Egy pincehelységet képzeljetek el, bent szörnyű szag, törött tükör, csöpögő csap és bűzlő piszoár, középen pedig egy légyfelhő kering. Eddig ugye Magyarországon is lehetnénk, de mivel itt vagyunk a Márvány-tenger közelében, itt minden, de minden márványból volt, a fal, a lépcső, a padló. Itt lehet olcsóbb a márvány a csempénél, ha még egy ilyen lepukkant vidéki kocsma mosdója is fehér márvánnyal van kirakva.

Ata Türk és a traktorok

Az emelkedő rögtön a falu végén elkezdődött, de ez jóval könnyebb volt, mint az előző napi. 50-100 méterenként megálltunk, és szépen haladtunk fölfelé. Két óra múlva fent voltunk 670 méteren. Érdekes volt, hogy közben annak örültünk, hogy enyhe szembeszelünk van.. Ez a kis szél pont kellemesen hűsített minket a tikkasztó napon, de nem igazán hátráltatott minket a haladásban, hiszen a kaptatón eleve nem mentünk gyorsabban 10km/h-nál. Márvány bányák és nagy mezők mellett haladtunk el. Odafent már hullámos volt a táj, ezért néha leadtunk egy keveset a nehezen megszerzett szintből, de ezt nem bántuk, mert legtöbbször még azzal a lendülettel – és egy kis pedálozással – meg tudtuk tekerni a következő dombot, amivel az előzőről lejöttünk. Fent megálltunk egy faluban, beültünk a kocsma hűs épületébe meginni egy-egy ayrant, darabját fél líráért. Két dolgot mindig megtalálhatsz a vidéki kocsmák falán Törökországban. Ata Türk arcképét, és traktorreklámokat! :) Errefelé a New Holland márka kék traktorai menők, de láttunk már John Deere-t is.

Köftés szendvics „Tessekür Ederim”-el Bilecikben

A falu után hamar megérkeztünk Bilecik-be. Hatalmas lejtőt zúztuk lefelé a kétszer két sáv mellett a leállósávban, úgy kellett lassítanunk, hogy ne érjünk túl közel az előttünk haladó teherautóhoz. Kegyetlenül be tudnak gyorsulni a rekuk a kisebb légellenállás miatt. De 50-nél gyorsabban sose engedjük meg őket, nem gyorsasági versenyre indultunk, hanem hosszútávú kerékpártúrára. :) Bilecikben egy kiváló helyet találtunk az út bal oldalán a délutáni pihenőnk eltöltésére. Egy-egy köftés szendvicset (fasírt zöldséggel, cipóban) rendeltünk 6-6 líráért, akkora adag volt, hogy a felét eltetettük későbbre. De emellett még rengeteg mindent kaptunk pusztán kedvességből. A mellettünk lévő asztalnál ült két török, valószínű azon versenyeztek, hogy ki lesz a jobb fej velünk, mert először az egyik hozott nekünk egy-egy üveg ásványvizet, aztán a másik rakott le az asztalunkra egy liter kólát. Ilyenkor nem tudunk mást csinálni mint mosolyogva „Tessekür Ederim”-ezni (Köszönjük szépen), és adni nekünk egy szórócédulát a honlapcímünkkel. Ha tudják mi az az internet, talán utána tudnak nézni, hogy kikkel voltak ilyen jó fejek. Na jó, emelett, ha épp van hozzá türelmünk, kézzel-lábbal el tudjuk mutogatni nekik, hogy Madzsarisztánból bicikliztünk idáig, és, hogy merre megyünk tovább. Ez persze veszélyes, mert ha kíváncsiak, tovább kérdeznek, és volt már úgy, hogy a kíváncsi törökök kedvéért a fél sziesztánkat ektivitizéssel töltöttünk, ami sokadjára már nem olyan vidám dolog.

A sornak még nem volt vége, az éttermesektől is kaptunk ajándékba egy-egy türkish cay-t (teát), és ami a legjobb, kulcsot a wifi-hez, így elértük az internetet. Amíg Zita eldőlt kicsit a fűben (törökök egyből kérdezték, hogy minden oké-e, jól van-e?) pihenni, addig én feltöltöttem egy bejegyzést, és felnéztem Couchsurfing-re, hogy van-e már kanapénk Eskisehir-ben, a következő városban, ahová másnap este terveztünk megérkezni és eltölteni ott legalább egy napot. Örültünk mert egy Cüneyt nevű srác visszaírt, hogy örömmel lát minket, „My house is your house” – jól hangzik, mindjárt vidámabban gurultunk tovább.

Gyorsan fejlődő Törökország – De hová?

Bilecik után egy őrült nagy lejtőn gurultunk lefelé a gyönyörű tájban. Lent a völgy alján hatalmas építkezéseket láttunk, nagy viaduktot építettek a völgy felett. Hogy hová és minek azt nem is értettem, mert már ment egy autópálya méretű út a völgyben, az, amin haladtunk. Törökország egyébként elképesztő mód fejlődik, rengeteg épülő utat és városszélén épülő új lakótelepeket láttunk. A baj csak az, hogy a legapróbb jelét sem látjuk, hogy ebben az eszetlen fejlődésben gondolnának a környezetre és a fenntarthatóságra. Tele vannak az utak büdös teherautókkal, amik hozzák-viszik a fogyasztói társadalom termékeit keresztbe-kasul ebben a nagy országban. Melyeknek aztán a csomagolását a fogyasztók használat után minden rosszérzés nélkül szétdobálják az országukban. Tele van a táj szeméttel, rossz nézni, ahogy szétszemetelték az utak mentén a szép országukat a törökök. Egyszer a szemünk láttára dobott el egy kiskölök egy műanyagpalackot a csatornába. Pedig pont az ő fejükben kéne elültetni a változás magjait, de úgy látszik ez a gyorsan fejlődő Törökországban még várat magára. A “fejlett” nyugati világ, bár nem látszik, valószínű sokkal nagyobb környezetszennyezést okoz, mivel ott még több, a még nagyobb, még gyorsabb fogyasztó… A baj csak az, hogy minden fejlődő ország ezt veszi maga elé mintának. Na de mindegy, hagyjuk ezt, nem erről akartam írni, hanem a vidám nászutunkról.

Szóval leszáguldottunk 300 méterre, ahonnan ismét elkezdtük a kapaszkodást. Örültünk nagyon, mert autópályaszerű úton haladtunk, jó minőségű volt a leállósáv is, és nem volt túl meredek az utunk. Ilyenkor nem kell ám megijedni, ezek az utak biztonságosabbak, mint egy kisebb út: egy 110-el, tőlünk 5 méterre elhúzó teherautó sokkal megnyugtatóbb érzés, mint egy rossz, keskeny úton, 90-el, tőlünk 1 méterre elhúzó teherautó.

Ha már az autóknál tartunk, sokszor van, hogy megdudálnak, megintegetnek minket, és néha előfordul az is, hogy lelassítanak, vagy megállnak fényképezni. Valószínű nem sok rekut láthattak még a törökök. Ha meg is állnak miattunk fényképezni, általában, ha épp nem vagyünk nyűgösek vagy nem szágultunk egy lefelében ötvennel, meg is állunk nekik, ha már ilyen kíváncsiak a furcsa bringásokra, adunk nekik egy-egy szórócédulát a webcímünkkel, ahol aztán mindent megtalálnak a furcsa bringákról és a lovasaikról. amit nincs idő elmutogatni az út szélén.

Camping Restoran*** a hőn áhított balkán WC-vel

Utunk fölfelé 300-ról Eskisehir felé először vidáman indult, könnyedén haladtunk az enyhe fölfelében, de aztán az enyhéből meredek lett, és a patakban sem találtuk meg a számításainkat. Kinéztük a térképen, hogy majd itt egy jót fürdünk, mosunk, de a patak végig csatornában haladt, és zavaros volt a vize. Két étteremmel és 300 méterrel feljebb kiderült, hogy nem is lett volna jó benne fürödni. Zita eddig a pontig haragudott rám, mert nem álltunk meg miattam fürödni, de aztán végül itt kiderült, hogy jól tettük. Egy étterem-benzinkút páros mögötti kiépített pados-füves-fás részen kaptunk engedélyt a táborozásra, és mellé még egy-egy csésze teát és pár jó szót a pincértől, aki szintén csodálta a bringáinkat, és mosolygott azon, hogy Zita milyen türelemmel próbálja megetetni a félénk kiscicát, aki mindig a sátrunk melletti csatornában keres menedéket, ha egy ember egy méternél közelebb merészkedik hozzá. Szóval ezen az estén még egy háziállatunk is volt. Zita egy fél köftét odaadott a kis szürke foltnak, aki anyátlanul kóborolt a környékünkön. Ezen az estén kivételesen annak drukkoltunk, hogy ne angol WC legyen a mosdóban, mert aWC-csésze nélküli balkán WC-t tökéletesen tudjuk használni zuhanyfülkeként, ha felakasztjuk az Ortlieb vízhordót a zuhanyfejjel. Balkán WC-nk volt, jót zuhanyoztunk hideg vízzel, aztán pedig úgy aludtunk a kemény de szép nap után a sátorban, mint a bunda.