Kariagandiba nem csak azért látogattunk, mert ez volt az út a Char-okhoz, hanem azért is, hogy megkérdezzük a menetrendjét a „launch”-oknak. Ezek azok a 3-4 emeletes hajók, amelyek Bangladesh folyóit szelik utasokat szállítva. Sajnos Kariagandiban semmilyen ilyesfajta hajót nem láttunk, így maradt a következő, délebbre lévő folyóparti város, Sirajganj. Ezt vettük be úti célnak a következő napra, a táv szűk 80km volt.
Mielőtt továbbállunk Bograból, meg kell még, hogy említsem a YMCA-t, vagyis a szállásunkat még egyszer. Rettentő rendesek voltak velünk, és mindenben a segítségünkre voltak.

Mire felmálháztunk és kitoltunk a gépeket az udvarra, már kint várt minket az egész személyzet, hogy elkészítsünk egy közös fényképet.

Borgától délre nagy meglepetés ért minket, ugyanis az út szélén egy kb. 2 méter széles riksa sávot találtunk, ahol csak mi bringások, illetve háromkerekűek közlekedtünk, plusz néhány CNG motoros riksa, akik sajnos előszeretettel használták parkolásra is ezt a sávot. De még ezzel együtt is, ez a sáv nagy kényelmet és könnyebbséget jelentett nekünk. Persze nem ringattuk magunkat naiv álmokba, tudtuk, hogy bármikor véget érhet ez az Ázsiában igen szokatlan luxus, és valóban, 12km után az egyik híd után már nem folytatódott a sávunk.
Viszont a szembeszél az továbbra is úgy tűnt, hogy végre teljesen megszűnt, hosszú hetek óta először tudtunk könnyedén 20km/h-val haladni, és ezt nagyon élveztük, még akkor is, ha közben néha az előző teherautók és buszok leszorítottak minket, vagy éppen a szokásos „zaklatást” kellett elviselnünk a motorosoktól. (Country? és a többi…)
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Zita lemaradt mögöttem, és ahogy figyeltem a visszapillantóban, észrevettem, hogy már áll, a lábai lent vannak a földön, nem pedig a pedálokon, és a jobb oldali táskái nem a bringán, hanem mellette a földön vannak. Ezt meg hogy csinálta ilyen gyorsan? Sejtettem, hogy van valami, mert az emberek már kezdtek gyülekezni körülötte. Hogy hogyan kerülnek elő ilyen gyorsan ilyen sokat, az számomra még mindig rejtély. Én is gyorsan fordultam és mentem vissza Zitához, hogy lássam, mi történt.

Az történt, hogy egy barom riksás kivágott elé, mire ő hirtelen fékezett, amitől a szorosan mögötte hajtó motoros beléhajtott. Mert persze közelről jobban meg lehet nézni a furcsa szerkezetet és hajtóját, a követési távolságról pedig errefelé még hírből sem hallottak. Hogyan is hallottak volna, hisz se irányjelzést, se balra tarts-ot, se semmit nem tartanak be errefelé, itt nincsenek szabályok, sőt feltételezem, hogy sok embernek még jogsija sincs, vagy ha van, a dhakai piacon vette dekára.

Na de ne bosszankodjunk, hanem mérjük fel előbb a károkat. Persze csak miután Zita közölte velem, hogy kutya baja. Még a bicikliről sem esett el, amit nem tudom, hogy csinált. Valószínű épp markolta mind a két féket, amikor a motoros jött, és már nem túl nagy sebességgel, de eltrafálta. Még mielőtt elkezdtem volna körbejárni a bringát és a táskákat, gratuláltam a motorosunknak, és zsebre vágtam a slusszkulcsát. Ez talán nem volt 100%-ig etikus, de ez abban a pillanatban nem érdekelt, nem akartam, hogy elhajtson, még mielőtt szembesítjük a felelősségével.

A táskáknak semmi baja nem esett, ami megint csak rejtély, hiszen két-két helyen vannak rögzítve, plusz lent is van egy műanyag akasztó. Ezen az akasztón anno indulás előtt sokat gondolkodtam, hogy előre, vagy hátra álljanak, és végül úgy raktuk fel őket, hogy hátrafelé állnak. Így előrefele könnyebben kiakadnak a táskák, mert hátulról jövő ütésre csak a két felső csatnak kell kioldania. Ezért szereltük fel induláskor így a csatlakozásokat, mert úgy gondoltuk, annak kisebb az esélye, hogy szemből találunk a táskákkal nekimenni valaminek, egyrészt mert a táskák a biciklinek inkább a hátsó részén vannak, másrészt, mert előrefelé mi figyelünk, így talán kisebb az esélye, hogy elölről a táskáknak megy valami. Szóval akárhogy kerestük, a táskákon nem találtunk semmi sérülést, ami nagy csoda volt, tekintve, hogy még a jobb első táska is leszakadt a helyéről, ahhoz pedig a hátsót akkora erő kellett, hogy érje, hogy az lelökje a párját is.

A csomagtartó mint tudjuk alumínium, nem olyan könnyű hegeszttetni, ezért ez volt a második dolog, ami miatt aggódtunk, de hála az égnek, azon sem találtunk sérülést. Egyedül a hátsó lámpa jobb széle repedt meg egy kicsit, de még az is egyben maradt, annak ellenére, hogy a lámpát tartó alumínium panel, ami a csomagtartó hátuljából nő ki, az szépen elgörbült.

Szóval örültünk, mert csodával határos módon se Zita nem sérült meg, se a kerékpáron és a táskákon nem történt komoly sérülés.

Most már csak a motorosunktól kellett megtudtunk azt, hogy hogyan volt képes akkorka követési távolságot tartani, hogy azon még 20km/h-ról sem tudott megállni. Mert nyilvánvaló, hogy Zita mögött jött, vele azonos tempóban, mert ahogy azt errefelé szokták, a közlekedés biztonságról teljesen fogalmatlanul olyan közel jönnek hozzánk, hogy az már veszélyes. Tudtuk, hogy csak idő kérdése volt, hogy ez mikor történik meg velünk, mert sajnos nekik erről segéd fogalmunk sincs, azt se tudják, mi a veszélyes és a biztonságos az úton, talán szavuk sincsenek ezekre a fogalmakra. Közben kb. kétszázan lettek körülöttünk, de sajnos senki nem beszélt angolul, így a végén kézzel-lábbal kellett elmutogatnunk az emberünknek, hogy mi a követési távolság: ha távolabb haladt volna Zitától, lett volna ideje megállni! De ő csak egyre mutogatta, hogy hát ő előtte lefékeztek! És nem is történt baj! No Problem, no problem! – Mondogatta, mert valóban, neki semmi problémája nem volt, csak nekünk… B@**!%g, hogy Te mekkora hülye vagy ember! Kicsin múlott, hogy nem lett baj, és a karambolt illetően, a közlekedési szabályokat ismerve egyedül, és kizárólag Te vagy a hibás, ezt merem állítani annak ellenére is, hogy nem olvastam a bangla KRESZ-t, de mégis több sejtésem van róla, mint Neked!

Mivel mást már nem tudtunk kitalálni, hogy éreztessük vele, hogy mit tett, és hogy ő a hibás, azt találtuk ki, hogy fényképezünk. Először az berepedt, elferdült lámpát, aztán az arcát, majd a rendszámát fényképeztük, közben pedig a „police” szót emlegettük. A megkérdezés nélküli fényképezés ezekben az országokban nem szokott gondot okozni, az emberek örülnek, ha fényképezik őket, soha senki nem szólt még ezért, és soha senki nem mondta még a megkérdezésünkre, hogy nem – mert mi az esetek túlnyomó többségében a fényképezés előtt kérdezünk, ellenben ővelük… Azzal, hogy nem kérdeznek, csak fotóznak, autóból, motorról, útszélről, azzal sajnos párszor már kiverték nálunk a biztosítékot. Na, de visszatérve a témára, most mégis az emberünk ezt szemmel láthatóan rosszul viselte, a körülötte lévő tömeg próbálta takarni, és beszéltek hozzá valamit, amitől még inkább zavarban jött, és amikor a rendszámát kezdtem fényképezni, nagy meglepetésemre menekülőre fogta. Megfordult a motorjával, és elkezdett szélsebesen szaladni vele. (Elhajtani ugye nem tudott, mert a kulcs a zsebemben volt) Ezt azt jelenti, hogy végre tisztába került azzal, hogy rosszat tett, igaz, szembenézni vele még gyáva, vagy csak valamivel megijesztették a többiek. Mindenesetre én ezen a ponton elkezdtem sajnálni szegényt, és kértem az egyik lungis barátját, hogy szaladjon már utána a slusszkulccsal, mert azt azért nem terveztem megtartani.

Azt hiszem jól cselekedtünk(de javítsatok ki, ha nem!), mert tényleg hajszálon múlott hogy nem történt baj, elég ha csak arra gondolunk, hogy mennyi nyűggel járt volna számunkra a táskát megjavítani (ha egyáltalán lehetséges lett volna), vagy az alu csomagtartót meghegesztetni egy ilyen országban, vagy ha a kereket teszi tönkre… És akkor még nem említettem a legrosszabbat, hogy mi lett volna, ha Zita is megsérül… Szóval talán nem baj, ha ráijesztettünk, talán így leesett neki, hogy nem volt jó ötlet ilyen közel hajtania… Talán…

Kicsit zaklatottan, kicsit idegesen, és kicsit ferde hátsólámpával Zita biciklijén, de továbbhajtottunk. Ezek után persze ismét visszaálltam Zita mögé, mert amúgy a bringázott idő nagyrészét ott töltöm, Zita mögött-mellett, egy kicsit beljebb az úton, mint ő, és kicsit többet lesve a visszapillantót, hogy lássam, mi történik, vagy mi közeledik mögöttünk, hogy ezzel is védelmezzem Zitát, illetve, hogy időben tudjunk reagálni, ha van valami. Valamint, ezek után most már azért is, hogy elhajtsam a minket csak bambuló, és hozzánk túl közel hajtó motorosokat.

Valamikor kora délután egy hatalmas útszéli pihenőhelyen álltunk meg, ahol még egy-két nyugatinak elnevezett (Burger!) ételt is lehetett kapni. Sajnos az egyik ilyenbe beleszaladtunk 80 takáért, ami azért volt kár, mert apró falat ételt adtak ennyi pénzért – amivel nem laktunk jól, ellenben az utána összesen kevesebbért rendelt zöldséggel, lencsével, rizzsel és hallal igen. Zita még egy kávét is ivott, igaz az is 40 taka volt, de mondtam neki, hogy ez most nem gond, „Megérdemled a kávét, mert ma már elgázoltak!” :) Ezen jót nevettünk és ezt aztán később Zita a naplójába is felírta, mint aranyköpést. Két 50 takás beef burgernek csúfolt történetet pedig eltettünk délutáni uszonnának. Ezek egy-egy szelet húspogácsával és uborkával megtöltött zsömlék voltak, semmi extra, sőt 150 forintért itt Bangladesben erős túlzás, de most ez volt kéznél.

Amikor kértük, hogy ne tegyék bele az ételt a műanyagzacskó helyett kitalált műanyag hálóba(!), nem értették, miért kérjük. Az étterem valamelyik vezetője szolgált ki minket, tehát még csak nem is egy egyszerű pultos, hanem a nagyfőnök foglalkozott velünk. Ő terelte el tőlünk a bámészkodó népet, és ő volt az, aki a „plásztik ná!” kérésünkre kivette az amúgy papírdobozba is becsomagolt szendvicseket a műanyaghálóból, és utóbbit kihajította a szemetesbe! Mi csak fogtuk a fejünket Zitával… Majd vettünk egy nagylevegőt, kivettük a műanyaghálót a szemetesből, belegyűrtük az emberünk kezébe, és próbáltuk elmagyarázni neki, hogy miért nem jó, hogy műanyagot használnak.

Kérdeztétek, hogy mi a helyzet a kitiltott műanyagzacskókkal Bangladesben. Hát az a helyzet, hogy hivatalosan tényleg ki vannak tiltva mindenhonnan, de sajnos ez csak a törvény. A gyakorlatban még találkozni velük. Igaz, hogy sok helyen újságpapírba és egyéb, egyszerű módon (papírgyár nélkül) újrahasznosított papírokba csomagolják a vásárolt termékeket, de sok helyen látni még műanyagzacskót, illetve ezt a talán még borzalmasabb műanyaghálót. Az ipar válaszolt a törvényre: ha a műanyagzacskó tilos, akkor nesze nektek, itt van a műanyagháló! De ami szerintem még elkeserítőbb, hogy az embereknek fogalmuk sincs, miért nem jó az a műanyag. Pedig először a fejekben kéne ezt a dolgot tisztába tenni, mert amíg egy étteremvezető is a kukába hajítja a műanyagot, mert nem is érti, miért nem kérjük, addig… Sajnos ez van mindenütt, van ez a kismillió útszéli boltos, akik megkapták a sokat istenített mikrohitelt! Itt ebben a “fejlődő”, “szegény” országban belépek a boltjukba, körbenézek, és minden, de minden, az összes termék, amit árulnak, mind egy szálig be van csomagolva és valami tömeggyártott, utaztatott sz@r! Nesze neked „development”, fejlődünk-fejlődünk, de hová?

Na, mindegy, megint elragadtattam magam, bocsánat. Maradjunk az úton, és csodáljuk az egyszerű emberek egyszerű életét, és a természetet. Délután szép helyeken jártunk, az út minősége még mindig makulátlan maradt, és a forgalom is enyhült némileg, talán a ramadánnak köszönhetően. Délutánra mindenki megfáradt étlen-szomjan, és nem mozdulnak az emberek, csak várják az estét, amikor végre újra ehetnek. Szóval élveztük a gyönyörű zöld tájat körülöttünk, és a felüljárókon mindig megálltunk körbenézni. Az egyik ilyen helyen lent alattunk gyerekek játszottak a vízparton, és ahogy megláttak, egyre inkább megkergültek, ugrabugráltak és kergetőztek. Hála az égnek a víz túl nagy volt ahhoz, hogy megkerüljék és felszaladjanak hozzánk.

Sok helyen a lapos, zöld, legtöbbször vízzel félig elöntött mezők között kisebb oázisszerű tanyák voltak. A házak körül ugyanis rendre meghagytak (vagy felneveltek) egy kisebb erdőfoltot, hogy így kapjanak némi árnyékot és védelmet az elemek elől, na meg a beérés idején kókuszdióáldást az égből. :) És persze a talaj erózia ellen is remekül véd az erdőtakaró, ugyanis ha jön egy nagyobb áradás, annak az ereje képes elmosni egész nagy termőréteget is a földekről, ha azon nincsenek fák és bokrok, amelyeknek a gyökérzete megköti a talajt. Persze ha szerencséjük van, akkor a víz máshonnan odahord hasonlóan értékes, vagy még jobb talajt az elmosott helyére, bár kétlem, hogy ez sok vigaszt nyújt annak, akinek házát, terményét, állatait, vagy akár a hozzátartozóit is elmosta az ár. Szóval kemény itt az élet Bangladesben, de ez még így az esős évszak idején sem látszik a mindennapokban. Két zuhé között általában kisüt a nap, minden zöldben tündököl, az emberek pedig mosolygósak, vidámak, és közvetlenek, se keserűség, se az élet nehézségei nem látszik az arcukon. Mi több, még mi kapunk tőlük erőt, mert amikor nem mennek az agyunkra azzal, hogy kétszázan körbeállnak és bámulnak, akkor nagyon pozitív hatással tud lenni ránk a sok vidám, mosolygós ember. Elég csak pár szót szólni hozzájuk az ő nyelvükön, és máris akkora széles mosolyra nyílnak, amilyet a nyugati emberektől józanon ritkán látni.

Sirajganj előtt 18km-re letértünk a főútról és egy alsóbbrendű úton haladtunk, itt még kisebb lett a forgalom és még barátságosabb a táj. Hogy ne elgyötörten és fáradtan érkezzünk meg a mai végállomásunkhoz, előtte megálltunk egy teaszünetre. Már itt megtudtunk, hogy egy Sirajganj Zero Point nevű helyet kell majd keresnünk, ez a kikötő, ahol találkozhatunk hajókkal. Mi úgy gondoltuk, hogy érdemes egyenest odamenni, annak reményében, hogy esetleg még ma elkapjunk egy hajót, ugyanis ezek a helyiek által „launch”-nak, vagy „rocket”-nek hívott hajók általában a délutáni, esti órákban indulnak és éjszaka közlekednek a folyókon, néha keresztül a fél országon. A bérelhető egy és két ágyas kabinokban pedig van ágy, sőt állítólag még ventilátor és konnektor is! Szóval úgy döntöttünk, érdemes egyből a Zero Pointhoz tekernünk, ha másért nem, hát azért, hogy megtudjuk, hogy másnap mikor indul hajó.

A nap legszebb része innen következett, igaz, nem épp a várakozásinkkal összhangban, na de ezt már megszoktuk, hisz Ázsiában vagyunk! :) A Jamuna folyó partján észak felé tekerve találtuk magunkat, és az a bizonyos Zero Point egyre csak előre volt, észak felé, hiába kérdeztünk rá a végén már lassan kilométerenként. Közben sok érdekeset láttunk, igen fura kinézetű embereket, és a vízre épített bádogházakat.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Ezeknek vagy magas beton padlózata volt, vagy odabent úszó szobák voltak, esetleg sártenger, nem tudom, de szomorú, ugyanakkor érdekes is volt látni, hogy így élnek emberek, gyakorlatilag a folyón, vagy a folyóban. Sok házat teljesen körbevett a víz, és nem volt se híd, se palló a házhoz, magyarán csónak nélkül, szárazon nem lehet megúszni a bejutást. Ez, ha nem is annyira romantikus, de Ázsia egy kis Velencéje volt a mi szemünknek, még ha közben tudtuk is, hogy ezek az emberek itt nem védelmi célokból, se nem jókedvükben élnek ilyen közel a vízhez.

Amikor már nagyon úgy éreztük, hogy közel kell legyünk a Zero Pointhoz, végre feltereltek minket a folyó mellett közvetlen haladó útra. Innen gyönyörű kilátásunk nyílt a Jamuna folyóra, és innen már rögvest odahajthattunk az első hajóhoz, amit megláttunk. Sajnos közelebb érve láttuk csak meg, hogy az egy kisebb teherhajó, és csak ekkor tudtuk meg, hogy a Zero Point még odébb van. Elindultunk hát tovább észak felé, de persze ismét, mint az összes emberekkel és gyerekkel teli helyen, társaságunk akadt:

A gyerekek még rendben voltak, még azt is elviselem, ha lábbal hajtott kerékpárral jönnek mögöttem, vagy mellettem, de az első bekezdésben részletezett történet óta különösen utáljuk, ha motorral vannak a közelünkben. Az okokról persze a motorosoknak a legritkábban van fogalma, csak bámulnak, és vigyorognak ránk, néha kérdeznek, de az kb. soha fel sem merül bennük, hogy veszélyes számunkra a közelségük. Na mindegy, e téren már kimorogtam magam egyszer, most ne folytassuk!

A Zero Point végül egy töréspontja volt a partnak, ahol egy nagy placcon néhány család piknikezett, és élvezték az innen oly csodásan látható naplementét a Jamuna folyó felett. Persze néhány halászcsónakon kívül semmilyen nagyobb vízi jármű nem volt a környéken, sőt, kikötési lehetőséget sem láttunk a nagyobb hajók számára.

Ekkor jött a képbe Rajan, a kerékpárján, akinek aztán rengeteg mindent köszönhettünk, kb. ő egy személyben tette széppé és könnyűvé ezen amúgy nem túl mindig oly derűs napunk utolsó néhány óráját. Először is közölte velünk, hogy felejtsük el a hajót, Sirajganjban nem köt ki semmiféle launch, mégha sok embertől hallottuk nagy bizonyossággal előadva ennek szöges ellenkezőjét. Ezt már valahogy amúgy is elkezdtük sejteni a Zero Point-on látottak alapján, így nem okozott nagy csalódást.

Ezek után már csak valami fedél után kellett néznünk, ezért megkértük Rajant, hogy mutasson nekünk egy „duiso taka residental hotel”-t (kétszáz takás szállót), és ő örömmel elvezetett minket Sirajganj központjába, egy helyre, ami mellett egyébként már jó egy órája elhaladtunk. Ezen persze egyáltalán nem bosszankodtunk, mert ezen egy óra alatt sok szépet láttunk és nem mellesleg megtudtuk, hogy hiába reménykedtünk a hajóban, az nincsen Sirajganj-ban.

Miután kőkemény alkudozások árán megkaptunk egy single room-ot kétszázért, felhordtuk a bringákat a harmadikra, majd látványosan kirántottam a falból a tévét, és a kezébe nyomtam a baksist váró szállodásfiú kezébe. Ez megint, talán bunkóság volt, de lévén, hogy mi cipeltünk fel mindent, és ő csak a kulcsot hozta fel a szobához a második emeleti recepcióról, az sem érdekelt, ha bunkónak néz érte, csak egy nagy tévét kapott borravaló helyett. Tudjátok, hogy tévé ellenes vagyok, de ez csak részben volt oka annak, hogy az volt az első megmozdulásom a szállóban, hogy kitettem a tévét a szobából. A másik oka az volt hogy kellett egy hely, ahol kinyithatom a netbookom, ugyanis az a tény, hogy nincs hajó innen Sirajganj-ból, azt jelentette, hogy tovább kell bringáznunk – ehhez pedig útvonalat kellett tervezni. Innen már csak egy köpésnyire van a 100 takás bankón is látható bangla nemzeti büszkeség, a Jamuna-híd, ami ha jól emlékszem a 10. leghosszabb a világon, és villanyvezetékek, valamint vonatsinek is haladnak rajta keresztül, ám a túloldala már vészesen közel van Dhakához, a káosz fővárosához, amit mi messze el akarunk kerülni, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy maradunk a folyó ezen oldalán, és folytatjuk az utat délnek, hogy 3-4 nap alatt megérkezzünk Barisalba, ahonnan már biztosan vannak hajók, hiszen azt az útikönyv is írja, több helyen, árakkal és részletezve említi, hogy hogyan és mikor lehet eljutni Chittagong-ba vagy Dhakába launch-al Barisalból. Szóval ez lett az útiterv, és ebben már Rajan és családja is sokat segítettek, ugyanis áthívtak magukhoz vacsorázni. Ők hinduk, és csak pár sarokra laktak a szállónktól, igaz ezt a pár sarkot is riksával tettük meg, mert Rajan értünk jött és bérelt nekünk riksát. Az otthonukban az angolul kiválóan beszélő lányuknak, Muktának nagy örömmel meséltünk az utunkról egy kihajtható világtérkép előtt. Ezt mi is nagyon élveztük, mert végre valaki olyannak mesélhettünk, aki nem csak arra kíváncsi, hogy honnan jöttünk („Hungary?! – Áááá, mobájl, Nokia, Made in Hungary…”), és hogy mennyibe kerülnek a bringák, hanem a részletekre is kíváncsi volt, és főképpen meg is értette, amit mondunk, így el tudtuk mesélni a fájdalmainkat, a nehézségeinket, az örömeinket, és minden országról tudtunk mesélni egy keveset. Ez nagyon jó volt, és jólesett nekünk, mindemellett csodáltuk, hogy milyen figyelmes és intelligens lánya van Rajan-nak, aki már most, 13 évesen a legjobb angolos a családban. Onisha, Rajan felesége egy NGO-nál dolgozik, így még e-mail címe is van (végre valaki! :) ), és adott nekünk egy kontaktot, egy másik NGO-hoz, ahol talán elszállhatunk majd, ha megérkezünk az egy-két napra lévő Rajbari-ba. Nem mellékesen ő főzött nekünk olyan csirkés curry-t, ami eddig Ázsiában (a Magyar Nagykövetségek területét nem számítva!!!) soha nem ízlelt mértékben hasonlított egy csirkepörköltre az íz világában, és ezzel nem kis gasztronómiai élményt szerzett nekünk ezen az estén. Szóval nagyon boldogok voltunk, hogy összehozott minket a sors Rajan-ékkal, és ezzel szemmel láthatóan ők is így voltak.

Hazafelé részben gyalog, aztán Rajan unszolására részben riksával tettük meg az utat a szállóhoz. Az apró ülésen csak szorosan egymás mellett fértünk el, de ez nem volt baj, hisz meg se kellett mozdulnunk. Csak ültünk és a csendes kis utca sötétjéből az égre meredve csodáltuk a csillagokat. Szinte hihetetlennek tűnt ez a nyugalom, ami ekkor körülvett minket, főleg az után a sok zajos őrület után, ami e nem épp eseménytelen nap folyamán ért minket, igazán jól esett ez a kis csend és nyugalom, nagyon tudtuk élvezni és értékelni.

„Disco time!?” – Mi az országod!?

A Nevét-se-tudjuk városból hamar elrajtoltunk, és könnyedén szeltük tovább a kilométereket Bogra felé. Mint azt ahogy az elmúlt három országban megszoktuk, a helyiek most is beszélgettek velünk út közben: rendre lelassítottak mellettünk, vagy épp felgyorsítottak, hogy utolérjenek, attól függően, hogy volt-e motor a biciklijükön, vagy sem. A leggyakoribb az egyszerű „Country?” kérdés volt, mint mindig. Persze ezt mi hamar elkezdtük nagyon unni, hiszen ha már fél éve mindig mindenki ugyanezt kérdezgeti tőled, mint ahogy ezen a napon is kb. 5 percenként, akkor egy idő után vagy beleőrülsz, vagy kitalálsz valamit, jól szórakozz ezen a helyzeten, és ne csak ők, de te is élvezd. Mi azt találtuk ki, hogy hülyét játszunk. Ha ők egyszerűen kérdeznek, mi is egyszerűen válaszolunk. Mikor kérdezték, hogy „Country?”, mi a földre mutatva válaszoltunk: „This is Bangladesh!” – és vártuk a reakciókat! :) Persze ezzel a válasszal ők sok újat nem tudtak meg, ami csak tovább zavarta a kíváncsiságukat, és ahogy kivettük, a legtöbben nem néztek minket hülyének a válasz után, sőt inkább tovább próbálkoztak, gondolván, hogy ők tették fel rosszul a kérdést. A következő sokszor adott második válaszra egy „How are you from?” kérdés adta az ötletet. Ezután ahányszor csak újrakérdezték a „Country?”-t (Ország?), azt válaszoltam, hogy „Thank you, I’m fine!” (Köszönöm, jól vagyok!), ám ezután sem adták fel, és az ügyesebbek fel tudták tenni az összetett kérdést: „Where are you come from?” (Honnan jöttél?) – Erre persze magától értetődően jött a válasz: We come from Rangpur! – vagyis az előző nagyvárosból, ahonnan tegnap indultunk. Persze még ez sem volt elég senkinek, nem adták fel, félig angolul, félig bengáliul, na meg persze kézzel-lábbal próbálták megtudni, hogy honnan valóak vagyunk. Néhányszor még az Indiát és Siligurit is ellőttem, de miután páran elhitték, hogy Indiából valóak vagyunk, ezzel felhagytam. És persze a jutalma mindenkinek megvolt a végén, mielőtt még feladták volna a kérdezősködést, úgy tettem, mint akinek felgyújtották a villanykörtét a feje felett, és nagy boldogan közöltem velük, hogy „Ámár deser nám Hángeri”, vagyis hogy „Az országom neve Magyarország” – ők így mondják bengáliul. Ha azt is megkérdeztem tőlük, hogy „Kemonacso?”, vagyis hogy hogy vannak, akkor nagyon boldogok lettek, ami sajnos néhányuknál további kérdéseket eredményezett, legtöbbször bengáliul, és ennek viszont már én nem örültem, mert általában jobb szerettem a 3-4 mondatos beszélgetéseket. :)

Egymástól teljesen függetlenül néhányan az ilyen két perces útitársak közöl valami diszkót emlegettek, és ez kezdett nekünk nagyon gyanús lenni, főleg, hogy mintha már előző nap is hallottuk volna másoktól. Azt mondogatták, hogy „Disco time”, amit mi egyáltalán nem tudtuk hová tenni. Hamarosan megbizonyosodtunk róla, hogy tényleg ezt mondják, sőt, amikor visszakérdeztünk, hogy „Disco time?” (ejtsd: diszkó tájm – szleng kifejezés, jelentése valami olyasni, hogy „Itt az idő a bulira”), akkor megismételték! Először ledöbbentünk, hogy ezt a szöveget meg honnan szedték, mit beszélnek nekünk ezek itt diszkóról, amikor a muszlim ember errefelé még az esküvőjén sem táncol, ráadásul többen a „disco time”-os arcok közül nem úgy néztek ki, mint akik valaha is jártak városban. Nem hogy még diszkóban… :) Szóval nem volt tiszta a kép, de mivel kíváncsiak voltunk, hamar kiderítettük, hogy valójában félrehallunk kicsit egy bangla mondatot, ami helyesen valahogy így szól: „Des ko táj?” – jelentése pedig: Mi az országod? :) Ezután már a disco time-os barátainkkal is kezdődhetett a hülyét tettetős játék! :D

Bangla mosoly fültől fülig – Hogy csinálják, hogy ilyen boldogok?

Bár az előző bejegyzésből talán úgy tűnhet, hogy nehezményeztük a helyiek társaságát, ám ez legtöbbször nem így volt. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy ezek a „rettentő szegény” bangladesiek roppant vidám fickók. (A nőkről csak azért nem tudunk nyilatkozni, mert őket errefelé sem engedik nagyon az utcán csatangolni) Ráadásul nagyon könnyű és egyszerű is őket boldoggá tenni, emellett kíváncsiak is nagyon, na meg úgy tudnak csodálkozni… Otthon mi akkor nem bámulnánk így, ha egy repülő csészealj szállna le a Moszkva téren, és magával ragadná a villamosokat az égbe! Na, ők ennél durvábban bámulnak ránk, értetlen, csodálkozó tekintettel, és nyitva hagyott szájjal. Ez még önmagában nem lett volna nagy szám, ami igazán tetszett nekünk, az az ebből való villámgyors átalakulásuk volt az egyszerű, tiszta boldogságba. Ehhez nem kellett mást tennünk, mint rájuk köszönnünk, és megkérdezni, hogy vannak: „Asszalam Aleikom, Kemonacso?” – E.T. beszél Bangla!!! És ekkor a csodálkozó, értetlen tekintet egyszer csak átalakult egy nagy boldog mosollyá, megmutatták az összes fogukat, mégha azok sok esetben mind egy szálig pirosak is voltak a pánozástól, akkor is. Komolyan, ezeket a pillanatokat látnotok kellett volna, elképesztőek voltak ezek az arcok! Olyan boldogság tört rájuk, és akkorát mosolyogtak ránk, hogy attól mi is mindig megvidámodtunk. Persze a válaszként jött „Balo / Balo ácsi” sem maradhatott el, és amikor erre még rátettünk egy lapáttal a „Khubi Balo?” (Nagyon jól?) visszakérdezéssel, akkor már végképp odáig voltak, E.T. és E.T.-né tényleg beszél bengáliul! És ebben nem akartunk, hogy aztán csalódjanak, ezért ezután már a „Hoda Hafesz!”-nek (Viszlát) kellett következnie, ami után felcsatoltuk a lábunkat a pedálra és elgurultunk. E.T. hazatér!

A viccet félretéve, tényleg nagyon boldog emberek a bengáli barátaink, és ez szöget ütött a fejemben. Oké, hogy szegények és emellett még barátságosak, befogadóak és segítőkészek is, ezt már megtanultuk az előző országokban, de hogy a minden eddig országnál szegényebb Bangladesben még boldogok is? Hát ez már sok… :) Ezt nem veszi be a materialista világban kifejlődött lelkem. Később egy bengáli barátunknak mesélve ezt, megemlítette, hogy egyszer látott egy kimutatást az interneten, ahol Banglades a legboldogabb nemzetek között volt valahol az első ötben. Erre aztán én is kíváncsi voltam, és rákerestem az ilyen – egyébként szerintem valahol kicsit értelmetlen – kimutatásokra, de Bangladest sehol nem találtam az elsők között, inkább a sereghajtók között, viszont ami érdekes, néhány helyezéssel Magyarország előtt! :o Ismétlem, szerintem az összes ilyen kimutatás valahol a legnagyobb badarságok között van, mert had döntse már el mindenki maga, mennyire boldog, vagy sem, ne mondják meg nekünk mindenféle kimutatások, hogy boldogtalanok és elégedetlenek vagyunk, ezt hagy döntsem el és érezzem én magam! :)

Az okfejtések mélyébe most én nem mennék bele, okoskodtam már eleget ezen a blogon mostanában. De azért az alább linkelt TED videót nézzétek meg, mert nagyon érdemes, van hozzá magyar felirat is, a videó alatt a Subtitles-re klikkelve ki tudjátok választani a Hungarian-t, vagy Download gomb mögött le is tudjátok tölteni, és később megnézni. Mi mostanában az amerikai „kiszállok kicsit a valóságból egy könnyebb, butább 90 percbe” vígjátékokról átszoktunk ezekre a kis tanulságos, inspiráló, elgondolkodtató előadásokra, amelyek között néha még humoros darabokat is találunk. Szóval a link: Dan Gilbert azt kérdezi, miért vagyunk boldogok? aztán itt van még egy link, Irány a boldogság, Tibor bá’, a híres “geddonista”, író, fordító, “az ország legidősebb bloggere” billenytűzetéből. (Lali papa igazán indíthatna egy blogot, elvéve ezzel ezt a címet az azt hiszem 77(?) éves Tibor bától! :D) Ő inkább statisztikákból merít és gondolkodik, szedi pontokba a boldogsághoz vezető út mérföldköveit – kicsit más megközelítés, de ez is érdekes. Tibor bához hozzá kell tennem, hogy bár nagyon szeretem az írásait – főleg a “Vissza a Múltba” szériát -, de nem mindig értek velük egyet, szerintem túl pesszimista bizonyos dolgokban és néhány dolgot nagyon máshogy lát és kezel, mint én, de ez jól is van így, furcsa lenne ha ekkora korkülönbséggel ugyanúgy látnánk a világot.

Mahasthan – A legrégebbi bangladesi város romjai

Most hogy átragadt ránk a helyiek érthetetlen boldogsága, érkezzünk meg végre Bográba. A belvárosban csak egy drága szállót találtunk, ezért gyorsan továbbgurultunk a város déli részén található YMCA (Youth Man’s Christian Association) szállójába, ami egyébként egyben iskola is, meg még ki tudja, mi minden. Itt sikerült kialkudnunk egy nekünk viszonylag fájdalommentes árat (300 taka, 900 forint) a legpuritánabb szobáért, ahol még mindig volt venti és fürdőszoba, a bringákat pedig le tudtuk tenni a lépcsőház alatt egy zárt helyiségbe. Végre, gyalog leszünk, így csak úgy fognak nézni ránk, mint akik más bolygóról jöttek, nem úgy, mint akik egy másik galaxisból! :)

Következő nap a Mahasthant néztünk ki magunknak látogatásra, ahová a buszállomásig riksával, majd onnan busszal, végül megint riksával érkeztünk meg. Ez egy hosszú és kényelmetlen utazás volt, ami után el se tudtuk már képzelni, hogy hogyan élvezzük a nap hátralévő részét. Pedig Mahasthan-ról azt olvastuk, hogy itt található a legrégebbi város (romjai) a mai Banglades területén, és ezt nem szabad kihagyni, ha erre jár az ember. Na, ez remek, de hol a város, vagy legalább a romjai? Eleinte semmit nem találtunk, felmásztunk egy falra, és kérdeztük a helyieket, hogy hol a „Citadel”, amit az útkönyvünk említ. Senki nem tudott válaszolni, csak fényképeztek minket, mint valami tárgyat. Képzeld el, hogy te szeretnél megtudni valamit egy embertől, próbálsz kedvesen közelíteni felé, köszönsz, kérdezel, de ő nem figyel rád, csak a mobilja képernyőjét nézi, amin Te vagy. Hogy hová és miért akar „eltenni” Téged, és kinek akar megmutatni aztán, azt nem tudod, de nagyon idegesít, hogy ezt teszi. Konkrétan ilyenkor azt is tudjuk érezni, hogy ők nem vesznek emberszámba… Pedig nem rossz emberek ők, és nem is akarnak rosszat, csak itt ez a fajta kérdezés nélküli fényképezés az egyszerűen teljesen normális, és ez sajnos nálunk néha ki tudja csapni a biztosítékot, még mindig. Na, de ne mérgesedjünk fel úgy írás közben, mint akkor a valóságban, és maradjunk pozitívak. A múzeumot megtaláltuk, igaz, hogy az útikönyvben említett 2 taka helyett már 100 a belépő, nekünk bideshi-eknek (bideshi – külföldi, ideshi – országbéli), ideshieknek pedig még mindig csak 5! Én ezt megvétóztam azzal, hogy nem mentem be megnézni azt a néhány régi kő és érmedarabot amit a környéken találtak, helyette megtanultam néhány szót a már-már idegesítően mosolygós portástól. Azért ez az örök boldogságuk és állandó jókedvük idegesítő is tud ám lenni! :) Ekkor épp nem, de máskor többször az agyunkra mentek vele. Ugyanis ők akkor is mosolyognak, és van, hogy még nevetnek is rajtunk(?) amikor nekünk valami bajunk van. Ők tovább nevetnek, és ha épp mínuszban van a morálunk, akkor ezt a mínuszt csak tovább szorozzák azzal, hogy körülöttünk tömegesen vidámak és nevetgélnek. Ezen átlendülni szinte lehetetlen. El kell menekülni, magadra kell zárni az ajtót, le kell tusolni, és be kell állni a szobaventillátor alá meztelenül. De mi van, ha már a délelőtt rád tör az idegbaj? Akkor le kell győzni, de ez nagyon nem könnyű.

Na, de most maradjunk pozitívak, másszunk vissza a fal tetejére. Mint egy angolul jól beszélő múzeumi kollégától megtudtuk, maga a több kilométer hosszú fal a Citadel, tehát amikor az előbb kérdezgettünk a Citadel felől, akkor rajta álltunk! :) Ez volt anno a városfal, persze a városnak mára se híre, se hamva, csak zöldellő mezők vannak a téglalap alakú falrendszer belsejében. Sebaj, akkor sétáljunk végre egyet itt a szabadban, végig a falon vissza a buszállomáshoz. Na, ez a sétát végre élveztük, és ez jó volt, mert én amikor leszálltam itt a riksáról úgy egy órával ezelőtt, nehezen bírtam volna elképzelni, hogy bármit is élvezzek. Lehet, hogy a betegség utáni, antibiotikummal a szervezetemben két nap alatt megtett 108km-re inkább rá kellett volna egy napot pihenni, mintsem a déli forróságban nem létező romokat látogatni? Ezek a romok olyan régiek, hogy már nem is léteznek! :) Azért az „élet kútját” megtaláltuk, igaz víz már nem volt benne, ki volt száradva és tele volt dobálva műanyagszeméttel, ez már sok életet nem ad senkinek. Aztán valami palota alapzatát is megleltük, de én ekkor már nagyon kezdtem furcsálni, hogy itt minden tégla pont akkora méretű, mint amilyeneket én anno kibontottam 14 évesen a nagymamám kertjének melléképületéből. Úgy látszik, ez a kisméretű téglatípus van már ezer éves is… :) Vagy valami turpisság van iti?! Akármi is az igazság, mi nem azért jöttünk, hanem hogy jól érezzük magunkat, még ha ez ezen a napon oly nehéz is. A következő állomáson egy nagyon furcsa dolognak voltunk a szemtanúi. Egy pálmafa alatt, gondolom valamilyen vallási megfontolásból egy fickó tejet öntött egy hatalmas faragott kődarabra. Ennek a tejnek a legnagyobb örvendője – a ki tudja, miféle isten(ek)en túl… - egy kutya volt, illetve egy másik alak, aki elkunyerált az áldoznivaló tejből egy jó adagot. Az egész jelenet nagyon érdekes volt, és nekünk egy kicsit bizarr is. Aztán a főúthoz menet még átvágtunk egy dombon, ahol néhány muszlim veszekedett hangosan, de az érkezésünkre kicsit elcsöndesedtek. Itt nagyon érdekes kinézetű alakok tanyáztak, akik kérdésünkre engedték magukat lefényképezni. Innen egy lépcsőn lejutottunk a főúthoz, ahol már ismét láttunk buszokat. Még egy teára és egy dohira beültünk a megrázó buszút előtt, aztán kiálltunk az út szélére a szerencsénket várni. És megjött, bár elsőre nem ismertük fel a szakadt buszban, de amikor megállt, és két tucat helyi után mi is felszálltunk rá bátortalanul, minket előre ültettek a sofőr mellé. Ez nagyon jó volt nekünk, mert itt kisebb volt a tömeg, és kevésbé rázott a busz.

Bent Bográban a buszállomás mellett ismét megcsodáltunk néhány nagyon szép riksafestést, majd mi magunk is felszálltunk egy ilyen emberhajtású guruló műalkotásra. Érdekes volt azt is megfigyelnünk, hogy minden városban kicsit másak a témák a riksákon. Van itt minden: repülő, hajó, folyó, ház, madarak, autópálya, busz, épületek, de még mozifilm karaktereket is felfedeztünk. Ez utóbbi általában egy pisztolyos/puskás bácsi volt két néni társaságában, sokat elárulva a Bangladesben népszerű mozifilmek témájáról. :)

Igaz, idefelé jövet kijelentettem, hogy soha többé nem ülök humán riksára, mert akkor még nyűgös voltam, és megviselt az út, de most már másképp láttam a dolgokat, és nem volt annyira fájdalmas végigülni a kettőnknek nagyon apró ülésen az utat. Bogra érdekes hely, a belvárosban a főutak mellett ugyan vannak sokemeletes épületek sűrűn egymásnak építve, de különben a város úgy néz ki, mint amilyet már Nepálban is láttunk: a házak között mezők vannak, a különbség csak annyi, hogy itt Bangladesben vízben állnak.

A humán riksán

Következő napra az volt a terv, hogy meglátogatunk egy Char-t (ejtsd: csor) a Jamuna (Brahmaputra) folyón. A char-nak olyan kisebb-nagyobb szigeteket hívnak, amelyek alig vannak a vízszint felett, és amelyeket bármelyik évben teljesen elmoshat egy nagyobb áradás, hogy aztán egy másikat, máshol összehordjon, vagy csak ugyanazt a szigetet lejjebb mossa kicsit a folyón. Szóval ezek nem olyan állandó szigetek, de mégis élnek rajtuk emberek…

Ezen a napon már sokkal pihentebbek voltunk, a nap se tűzött annyira ránk, és végül fantasztikus élményekkel gazdagodtunk, na de a szigetekről majd a következőben, most zárjunk egy bograi riksázással, így mentünk ki a buszhoz, ami elvitt minket a char felé:

Elsőre talán meredeknek hathat, hogy egy másik (szegény, szerencsétlen, vékony, stb…) ember által hajtott járművel utazunk miközben mi is „hoztunk” bicikliket, de ha belegondolunk, hogy ezzel munkát, vagyis jól megérdemelt pénzt adunk neki, és ezzel nem kell elviselnünk azt, hogy mi vagyunk az utca figyelmének a középpontjában, ahol földönkívülinek néznek minket, és se a forgalommal, se a navigációval nem kell bajlódnunk ebben a (nekünk) őrült forgatagban, akkor mindjárt értitek, miért rejtettük el oly gyorsan a bringákat a lépcső alatt, és miért mentünk inkább a jó kis riksával! :)