Nászút a Föld körül » Bonito

Megharap egy hal, és tönkremegy az agydinamónk, de nincs baj, mert ez Brazília

Arpi — Sun, 02 Aug 2015 19:02:20 +0000

Bonitoba érkezve először az információs irodát kerestük, de az nem volt rajta ezen a táblán. :) De legalább azt megtudtuk, hogy Ulánbátor merre van, és milyen messze. :)

Az irodát megtalálva megtudtuk, hogy van a San Jorge Hostel, ahol vártak minket, és azt is megtudtuk, hogy van a közelben egy barlangi tó, amiben jó pénzért lehet búvárkodni is. Hát, majd legközelebb, mikor sok pénzünk lesz. :)

Bonitoban az eredeti egy nap helyett végül két napot maradtunk, mert egy rettentő kényelmes helyen kaptunk szállást hála a San Jorge Hostel menedzserének, Felipének. Tulajdonképpen egy apró hotelszobát kaptunk, amihez reggeli is járt, és hiába csak Couchsurfinges vendégek voltunk, Felipe azt mondta, ez nekünk is jár, és élvezzük, pihenjük ki magunkat nála. Ez sikerült is nagyon jól éreztük magunkat, és Zitának külön öröm volt, hogy reggelente nem kellett semmit tervezni, szervezni, vagy főzni, egyszerűen csak felkeltünk, kisétáltunk a szobánkból, és kiszolgáltuk magunkat ennél a svédasztalnál. Ez tényleg írtó jó volt, igazából nem nagy dolog, de mégis, mi nagyon-nagyon tudtunk örülni ennek és szinte már előre vártuk a reggeleket.

Falfestmény a hostel folyosóján :)

Ennyi minden jót lehet csinálni Bonito környékén

Felipe hamarosan egy öko-kempinget is nyit pár utcával odébb Bonitoban, ahol főleg iskolás csoportokat tervez táboroztatni.

Áram a sátorhelyekhez

Előadásokat és vetítéseket is fognak itt tartani a gyerekeknek.

Annyira kényelmes volt itt lenni, hogy a második nap is csak késő délután indultunk ki bringákkal egy közeli fürdözőhelyre mellé, ahová úgy hallottuk, 30 reál, vagyis kb. 3 ezer forint a belépő. De mivel már késő volt, és csak egy órácskát lettünk volna, ezért nem akartuk kifizetni ezt a pénzt, hanem a három nappal ezelőtti paraguayi bringás javaslatára a strand körforgalmán továbbhajtva, a hídnál letértünk a főútról egy kis ösvényen, és a híd alatt mártóztunk meg a hideg patakvízben. Itt viszont már nem voltak jó fények, mert amúgy is borús volt az idő, mióta megérkeztünk Bonitoba, itt meg aztán, a híd és a fák lombjai alatt végképp semmi napsugár nem érte a vizet, amiben egyébként nem is láttunk sok halat, azok valahol máshol voltak.

Másnap reggel, valamikor kora délután végre nagy nehezen sikerült elindulnunk. Már nem emlékszem, min akadtunk fent a délelőtt, talán a légitársasággal próbáltam skypeon szót érteni, már nem tudom, de elment valamivel az idő. Itt a képen Felipével vagyunk az indulásunk és a búcsú pillanatában. Igazán jófej volt velünk, hogy kivételesen elszállásolt minket, mert azt írta, hogy amúgy már nem fogad CS vendégeket, de velünk kivételt tesz. Mindezt egy profitorientált hostelben, nem semmi! :)

Bonitotól a tőle délre lévő strandig van valamiféle bringaút az út szélén. Csak a tábla fordult át, ennek igazából a hátát kéne látnunk, azért van fejjel lefelé. :)

Itt már a strandon, a bringák pihennek és kíváncsi szemek őrzik őket. :) Úgy voltunk vele, hogy mégiscsak meg kéne nézni azokat a halakat, ha már itt vagyunk. Odahajtottunk át, és meglepetésünkre egy őr a jegyeinket kérte, és mikor mondtuk, hogy nincs, és itt szeretnénk venni, csak nézett, és azt mondta, hogy azt a városban, egy utazási irodánál kellett volna megvennünk. :) Még nem sikerült felocsudnunk ebből a hírből, mikor intett, hogy csak menjünk be, hisz csak kerékpárral vagyunk… Ez rendes volt tőle, ezzel rengeteg pénzt megspórolt nekünk, főleg hogy később, látva a strandot, biztosan megbántuk volna, ha ezért 6000 forintot kiadunk.

Egy makákó is őrizte a bringáinkat, legalábbis a strandolok azt mondták, hogy így hívják az állatot.

Olyan “Lekapcsoltam otthon a gázt, mielőtt eljöttem?” feje van, nem? :)

Zita halakat etet. A bejáratnál lehetett venni 1 reálért egy zacskó haleledelt. Ezzel, és csak ezzel szabad etetni itt a halakat, és ehhez ők már annyira hozzászoktak, hogy mikor elindultam a szépen kiépített patakparton a sznorkelmaszkommal, hogy bemegyjek a vízbe megnézni mi van a felszín alatt, egész csordányi hal követett, és gyakorlatilag alig lehetett tőlük bemenni a vízbe. Ez számomra eléggé elrontotta a feelinget, mert sokkal inkább úgy éreztem, hogy a városligeti tóban úszkálok, mintsem egy csodaszép, természetes patakban.

Ott a sok dög!

Ezt már csak benyújtott kézzel, a partról csináltam, mindjárt elárulom, miért.

Miközben Zita a halakat etette, én pár méterrel odébb úszkáltam, és fotóztam, filmeztem őket a felszín alatt. Egyszercsak már úgy éreztem, hogy ijesztően sok hal van körülöttem, és ekkor egy éles harapást éreztem a hátam közepén. Feljöttem a felszínre és felkiáltottam, majd azonnal elindultam a part felé. Zita és egy másik parton lévő, a halakat etető hölgy nem értette a helyzetet, utóbbi még nevetett is rajtam, hogy megbolondultam. Aztán, mikor megmutattam neki a hátam, már nem nevetett, hanem csodálkozott. :) Az ott egy anyajegy a hátamon a harapásnyom közepén, valószínű az történt, hogy a hal azt hitte, hogy egy darab haledelt kap, mert azok a szemek is pont úgy néznek ki, mint az anyajegyem. Gondolom ő is meglepődött, hogy nagyobb és rágósabb a falat. Vagy egy kezdő piranhával találkoztam. :)

Nyomorult halak, megharaptatok!!!

Mivel ezzel a strandolással elment az idő, már csak 40km-t tudtunk sötétedésig tekerni, amikor is úgy döntöttünk, nincs értelme tovább tekernünk a sötétben a következő településig. Zita javaslatára egy farmra (fazendára) kanyarodtunk le, és ott kérdeztük meg, hogy sátrazhatunk-e a földjükön, így mégiscsak engedéllyel fogunk maradni valahol, és főleg távolabb a főúttól.

Jair és Ruth nem csak, hogy megengedték hogy sátrazzunk náluk, hanem egy épülő félben lévő házban engedték meg mindezt, a saját ötletükre, és ezek után még vacsorázni is behívtak magukhoz! Mindezért pénzt nem fogadtak el, ezt már a legelején megkérdeztük, még mielőtt a bringáinkát betoltuk volna a kapujukon. Nagyon kedvesek és érdeklődőek voltak velünk, igaz sajnos a közös nyelv híján néha úgy kellett kitalálni, mit is kérdeznek. A válaszainkat ők megértették spanyolul, de nekünk az ő portugáljukat nagyon nehéz volt értelmezni.

Este a kinti fürdőszobánál erre a lényre bukkantunk. :)

A farmjuk légifelvételről. Jobbra van a főút, ott jöttünk be a kapun, a jobb oldali, piros cseréptetős épületben sátrazhattunk (csak hálófülkével a szúnyogok ellen, van itt dengue-láz), ők a szürke tetős épületben laknak, a másik egy traktorgarázs a kerek marhakarám mellett.

Reggel korán keltünk, mert 6:30-ra reggelizni is meghívtak, így a napfelkeltét is láttuk.

Na, mi ez? Dongó? Nem… Kolibri, repülés közben! :)

Nekik is volt ilyen etetőjük.

Ide is elkélt volna egy légiforgalmi irányító, annyian voltak, ment néha a harc a helyekért.

De nem csak kolibrik voltak, volt magos madáretetőjük és így rengeteg más madárka is tanyázott reggel a házuk körül.

A kis kedvencünk, nehéz volt így mozdulatlanul lencsevégre kapni.

A vakutól Így csillogott a tolluk. Remélem ezzel nem zavartam meg őket, látszólag nem viselte meg őket, vígan repkedtek tovább.

A házaktól nézve valahogy így nézett ki a birtok.

Előző nap született az egyik borjú.

Szétválasztották őket az anyáktól, volt nagy bőgés az utóbbiak részéről.

Mindezt azért kellett, hogy az újszülöttet a köldögzsinórnál le tudják fertőtleníteni.

A karám közepén Jair mesélt mindenfélét nagy vidáman. :)

Csoportkép a búcsúzkodáskor

Hát neked bizony szép szarvad van barátom! :)

Egy útmenti büfés, ügyesen hívja fel magára a figyelmet, hiszen én is lefotóztam.

Rendőr, bringás barátunkkal, Maciellel harmadszor is találkoztunk, ezúttal Bonitoból tartott a családjával dél felé vakációra. Annyira eltespedtünk Bonitoban, hogy el is felejtkeztünk őt meglátogatni, míg ott voltunk. :(

Hoppá, kik vannak itt!

Jobb lesz, ha lemászom a kerítésről és közelebbről is megnézem őket magamnak.

Na, már csak két szint van hátra, és lent vagyok a talajon. Bezzeg, ha nem lenne eltörve a szárnyam, repülve mennyivel könnyebb lenne!

Így kell ezt, vannak karmaim a lábamon, van egy csőröm, ezekkel mindenre képes vagyok! :)

Tessék, már a földön is vagyok.

Hát ez meg mi a manó, ilyet még nem láttam…

Ezeknek nincs ki a négy kereke… Pontosabban pont ki van, de attól még nem normálisak. :)

A papagáj után egy ilyen hernyó jött szembe az úton, ahonnan gyorsan ki is menekítettük, mert ott nem volt jó helyen az aszfalt közepén.

A városba beérve, ahová tegnap este már nem akartunk sötétbe eltekerni, ránkszakadt az ég. Beálltunk egy szupermarket eresze alá, és ha már ott voltunk, körbenéztünk odabent. Érdemes volt, mert egész tereré polcot találtunk, szívószálakkal, és tererépoharakkal együtt! :)

Nálunk csak a bal oldali, szarvasmarhaszarvból készült poharak jöhettek szóba szuvenírként. Vettünk is belőlük kettőt, mert nekem ez a tereré dolog rettentően tetszett.

Sok féle-fajta tereré volt, egy egész sornyi volt belőlük, több márka, több íz, több minőség.

A szívószálakból is sokféle volt, de nekünk ezek nem tetszettek, a díszrész igénytelenül volt kidolgozva, ezért inkább dísz nélkülieket vettünk.

Meg kell dönteni a poharat, benne a szárított növényekkel, hogy az aljára be tudjuk tenni a szívószálat, majd utána 2/3-ig felönteni hideg vízzel. Legalábbis feltételezem, hogy ezt írja.

Mert aztán, látva a bénázásunkat az egyik kedves eladóhölgy kijött hozzánk a bolt előtti “táborunkhoz”, és még ajándék szűrőzsákokat is hozott a már amúgy is szűrővel szerelt szívószáljaink végére.

Majd megmutatta, hogyan kell elkészíteni a tererét:

Mi is vettünk egy dobozzal, de a hölgy a sajátjukból adott, így a miénk még mindig bontatlan. Mert persze, hogy ők is tereréznek, úgy tűnik ez errefelé abszolút mindennapos. :)

Tererézni az esőben, kell ennél jobb? :)

Táborhelyünk a Pantanal Supermercado! :) Bent egyébként felvágottakat, sajtot, hagymát és zsömléket is vettünk, ezekből szendvicseket készítettünk, részben az útra, részben azonnali fogyasztásra, ebédként. A hagyma nagyon feldobta őket! :)

Nem telt el nem tukán nélkül! :) A legjobb, mikor repülnek, elől a nagy sárga-piros csőrükkel, csak azt nehéz elkapni a fényképezőgéppel. :)

Valaki vicces akart lenni és megrongált egy méhkast. Vagy termeszvár, hangyavár, vagy mi ez? Egy oszlopon volt, fejmagasságban, de nem láttam méheket a környéken.

Nioaque városkába beérve rögtön a helyi boltot vettük célba, hogy bevásároljunk vacsorára és reggelire. Zita bement, én addig leültem a bolt előtti asztalokhoz, és csodálkozva vettem észre, hogy egyáltalán nincs térerő, semmi. Ekkor egy sötét bőrű a helyiektől különböző ember lépett be a boltba, akinek a fickó, akivel egy perce pár szót váltottam spanyolul, egyből elkezdte mutatni, hogy nézd, kik érkeztek. Erre fel Galton odajött hozzám, és angolul köszöntött, kiderült róla, hogy ő egy pap, és itt dolgozik, de amúgy indiai legdélebbi részéről való. Mikor erre kimondtam a Kanyakumari szót, és elmeséltem neki, hogy jártunk ott, úgy megölelt és kezetrázott velem, mintha csak földik lennénk. Én is ugyanígy megörültem neki, hiszen a következő utunk a vásárlás után egyenesen hozzá vezetett volna, hogy biztonságos szállás után kérdezzünk. Mire Zita kijött a boltból, már barátok voltunk, és nagy boldogan újságoltam neki, hogy micsoda véletlenek vannak, és milyen kicsi a világ. :) Galton készségesen segítségünkre volt, a kollégájával kitalálták, hogy a templom mögötti szálláson lesz a legjobb helyünk, kaptunk egy szobát fürdőszobával, és arra a rejtélyre is fény ték,derült, miért nincs térerő a városban. A torony rádőlt a villanyvezetékre, ezért áram sincs, nem csak térerő. Vagy legalábbis Galton így mondta, de valójában szerintem csak arról volt szó, hogy leszakadt a villanyveze és a torony nem volt szünetmentesítve rendesen.

Míg Galton átvezetett minket a szállásunkra, ezekkel a bringás srácokkal találkoztunk. Mivel siettünk, nem volt idő pontosan megfigyelni, miért is kell ez a tartály az első villára, de azt hiszem nyomás van benne, és ez adja a rugózást, ezért kell a fékkarokra akasztott kötél is. De ez csak az én tippem.

Galtonnal

Miután Zita lefürdött hidegvízben, visszajött az áram, vele a térerő is, és mivel még itt is ezek a kis eletromos melegítős zuhanyfejek vannak, ezért így én már melegvízben tudtam lefürödni. :)

Reggel Galton Zitának ajándékozott egy tukános … ööö, hogy is hívják az ilyet? Brazil (+Dél-Indiai) vendégszeretet 20/20 :)

Kifelé menet a városkából – Nem is tudtuk, hogy a dinókról is híres a hely

Nem olyan fejet vág a nyag T-Rex, mintha azt mondána “Atyaég, miféle lények ezek?!?” – A kicsik meg “Mi a baj anyu?!” :)

Ezen a nap egész délelőtt hullámvasutaztunk, rengeteg szintet kellett másznunk, jól ki is fáradtunk benne.

Valahol 28km környkén volt egy hosszabb, masszívabb, néhány száz méteres fölfelé is, amit végig izomból kellett tolni (6km/h-val) és így is 45 percig tartott.

Rózsaszín fák

A virágjuknak van ilyen színe.

Némelyik nagyon durva tud lenni.

“Eeeekkkora halat fogtam!”

“Ó, én hősöm, hadd adjak egy puszit!” :D

Miközben a papagájokat csodáltuk, Zita bringáját megszállta egy ilyen lény.

Hosszúfarkú

Mit jelentenek ezek a táblák? Tele volt velük a táj, felértünk egy mezőgazdasági fennsíkra, végtelen kukoricamezők között tekertünk.

Génmódosított kukorica?

Sok kilométeres körzetben ez volt az egyetlen fa, máshol mindenütt csak kukorica. Nesze neked biodiverzitás. Csodálkozom, hogy ennek ellenére meg, ahol hagynak némi fát, borkokat a legelők között, út mentén, ott rengeteg a madár.

Este egy farmra kéredzkedtünk be, ahol megengedték, hogy sátrazzunk. Sajnos a sok fölfelében annyira belassultunk és annyi időt vesztettünk, hogy nem sikerült elérnünk abba a városba, ahová ezen a napon terveztünk. De a farmon kedvesek voltak velünk, használhattuk a traktorgarázs mosdóját, és egy füves sarokba felállíthattuk a sátrunkat.

Telihold volt ezen az estén, az előző képen is látszik hátul, de ott kicsiben.

Mi ez, demarkációs vonal, haragba kerültem Zitával? :) Hiába, sok volt a négy év sülve-főve együtt… :D Ez persze csak vicc, csak feltekertük a felfújt matracokat, mert így könnyebb volt mozogni a sátorban, míg még nem aludtunk.

Másnap reggel hideg, esős időben eredtünk a kilométerek után.

Az út szélit seprik és lombfújózzák! Mert muszáj mindenre egy gép… :)

Hát sokkal jobb nem lett, de azért köszönjük! :)

Zita megállította a kétfős karavánunkat, hogy nagyon furcsa hangokat hall az első kerekéből. Na jól nézünk ki, fel kell használni a legutolsó tartalék fékpofát is? Gondoltam, és már majdnem kezdtem szétszedni az első fékét, hogy a szokásos cserét végrehajtsam, ami mostanában egyre gyarkabban előfordult az egyre inkább kotyogó agydinamója miatt, de aztán láttam, hogy nem ezzel van a baj, a fékpofák és az őket szétfeszítő rugó még bőven jók voltak.
A gond ez volt:

Félnapnyira a latin-amerikai utunk biciklivel számított “vége” előtt, szegény agydinamó, amit már rég le kellett volna cserélnünk, végleg megadta magát. Igazán, egy icipicit bírhatta volna még, ha 40000km-t kibírt idáig az előző utakat is beleszámítva. :) De így is jól megszolgálta, sőt ezután is, mert még Zita, ha nehezebben is tekerve, mint eddig, de be tudott vele tekerni a következő városig, ahol úgy terveztünk, hogy buszra szállunk. Nagyon nem ütött minket szíven ez a dolog, ez az agydinamó már régen rossz volt, csak ugye a rossz kommunikációm miatt a német gyártó 36 küllős cserét küldött, és még nem volt időnk, se kedvünk, se erőnk ehhez felnit keresni, mert ugye, ami most van, az 32 küllős, és így nyilván a felnink is. Szóval nálunk volt már a csere, sőt küllőket is kaptunk az új agyhoz, csak egy felni hiányzott már. Magyarán pánik nem volt. De stoppolni sem kezdtünk, azt kb. 1 perc után feladtuk, miután láttuk, hogy igazából gurul még az a bringa, csak kicsit nehezebben. Talán 17km-t kellett még így megtenni, amíg be nem értünk egy városba. Itt aztán bekanyarodtunk egy szupermarket elé, ahol volt mosdó is, és leendő két buszútunkra is tervezve, vettünk vagy 20 zsömlét, és két fej hagymát beléjük szeleltünk a vett párizsi és sajt mellé.

Miközben ezt csináltuk, odajött hozzánk ez a kedves úriember, és először a bringák, majd az utunk iránt érdeklődött, aztán a hogyan továbbról. Elmondtam, hogy Zita bringája kaputt, ezért buszra kell szállnunk Campo Grandéig, mert itt ilyen felnit itt nem kapni, majd Sao Pauloban, vagy Párizsban, ott könnyebb lesz az ilyesmit beszerezni, ahogy a kerékfűzést, centrírozást is megcsinálni. Már kérdeztem, hogy merre van a buszállomás, amikor leintett, hogy várjunk, ő intézkedik, és mindjárt visszajön, szervez nekünk valamit.

10 perc múlva visszajött két fialatemberrel, a képen az egyik, teherautósofőrök és Campo Grande felé tartanak, csak várjunk még 20 percet, amíg ebédelnek, és utána elvisznek minket bringástul, cuccostul. :) Hát most mit lehet erre mondani, komolyan? Brazília elképesztő. Csak ültünk egy padon egy bolt előtt, meg se nyikkantunk, hogy bajunk van, vagy kéne valami, csak jóízűen majszoltuk a szendvicseket, ők meg kérdeztek, még csak nem is olyan nyelven, ahogy beszélünk, megint spanyolt-portugált vegyítve beszélgettünk, és kérés nélkül a segítségünkre lettek. :)

Mivel a sofőr mellett csak egy utas tartózkodhatott a teherautóba a jogszabályok szerint, ezért két teherautóval mentünk. Mármint amúgy is mindkét teherautó arra ment volna. :) Nem tudom, ki volt, mi volt az emberünk, hogy ezt így le tudta zsírozni ilyen gyorsan, lehet szállítmányozó cége van?! :) A kép alján lévő teherautóban ült Zita, mi mögöttük mentünk.

És ebből volt egy kis félreértés, mert én ugye végig tudtam, hogy Zita előttünk van, a sofőrők meg indexxel kommunikáltak, hogy hol húzódnak le kitenni minket, de mindeközben Zita azt hitte, hogy az út elején az a fehér teherautó mi voltunk, és már rég elhagytuk őket és valahol máshol járunk, miközben végig 100m-re mögöttük voltunk. Ezért próbált folyamatosan hívni a brazil mobilszámunkon, mert a mobil meg nálam volt, nála meg egy cetlin a pénztárcába fel volt írva pont ilyen esetekre a számunk. Aztán mikor hiába hívott, mert ki voltam kapcsolva hogy ne merüljek le, és már kezdett volna azon gondolkodni, hogy na most mi lesz, akkor bekopogtam a lehúzódott teherautójuk ajtaján, hogy na mi van már? Erre Zita reakciója az volt, hogy miért nincs bekapcsolva a telefonom, többször próbált hívni a sofőr mobiljáról? Erre én meg, hogy miért akart hívni, mikor végig mögöttük jöttünk? :) Szóval itt volt egy kis félreértés, és Zita, mivel azt hitte, szétvált a két teherautó, érthetően kicsit már ideges volt, miközben én halál higgadtan és értetlenül álltam a dolgok előtt. De ezt gyorsan tisztáztuk.

Aztán lepakoltuk a bringákat.

Zita szerint sárgaborsó, szerintem szója. Szerintetek?

Tele ment velük az egész bringa, úgy kellett lesöprögetni mindenhonnan.

Ez tetszett nekünk a legjobban. :) Az ülésem hálójában még mindig van egy-két szem, remélem még Magyarországon is benne lesz ez a kis brazil emlékfolt. :)

Egy nagy pickuppal lehúzódtak előttünk, hogy lefényképezzenek. Mivel megkérdezték, hogy szabad-e, meg is álltunk nekik, és beszélgetni kezdtünk. Kérdezték, hová meddig, mondtam, hogy csak a buszállomásra, és meg is indokoltam, erre fel ők is el akartak vinni minket! :) Ha Brazíliában bajba kerülsz, mielőtt felfognád, már jön is a segítség! :) Elképesztő, le a kalappal a brazilok előtt! Megköszöntük a kedvességüket, de nem éltünk vele, ekkor már csak 4km volt hátra, több idő lett volna fel- és lepakolni a bringákat, mint csak egyszerűen odatekerni.

Vagy legalábbis mi ezt hittük, de a buszállomás előtt 1km-rel egy jó kis emelkedőt kellett még utoljára megmásznunk, ami nagyon nem volt finom, de hát… Ennyi hülyeség után, már mit számít ez a kis utolsó nehézség.

A buszállomáson szembesültünk azzal, hogy csak két társaság indít buszokat innen Sao Pauloba. Az egyikük nem vállalta a bringák szállítását, a másikuknál pedig már csak valami este tíz órási buszra volt jegy, ami másnap délután 4-kor futott be az óriásvárosba. Csak, hogy semmi sem legyen egyszerű, erre először nem sikerült jegyet venni, mert a két jegy 34 ezer forintba került átszámítva (van vagy 1000km) és ennyi kp-nk soha nem is volt reálban, a kártyával meg megint valami baj volt, pedig azóta már a szüleim átutaltak pénzt, és meg is néztem Bonitoba, hogy megérkezett. Tehát pénznek kellett elegendőnek lennie a számlán, valami más baj, kell, hogy legyen. Csodák csodájára fel tudtam csattani a netre mobilnettel a Nokia E51-est modemként használva a laptopommal, és használható (elvileg 3G, de annál jóval lassabb) sebessége is volt, így ott a buszállomáson kiderült, hogy csak a napi vásárlási limit volt túl alacsonyra, 20 ezer forintra állítva. Innentől már minden rendben ment, kivártuk az estét, én bejegyzéseket írtam, és próbáltam pénzt felvenni, hogy legyen, ha kell fizetni a bringákért külön a személyzetnél, de sehol sem sikerült, ezért végül beletörődtem. A CIB-es VISA kártyánkkal csak egyetlen egy bankot találtunk, amivel működött az ATM-es készpénzfelvétel Brazíliában, de sajnos ez már hetekkel ezelőtt volt, így nem tudom megírni Nektek, melyik is volt ez a bank. Viszont fizetés az mindig gond nélkül ment, amikor volt elég pénz a számlánkon és nem volt túl alacsony a vásárlási limit. :) Amíg vártuk az esti buszunkat, kb. ezerszer elhangzott a “szidádzsidzsi” nevű portugál kifejezés az elképesztően hangos hangosbemondóból, és nem tudtuk elképezlni, mit is jelenthet ez a szó. Videóra is vettük ezt, és később Pítör elmondta nekünk hogy ez a “Ciudade de …” kifejezés, pl. Ciudade de Sao Paulo, vagyis Sao Paulo városa. Csak itt ugye mindent cs-vel, sz-el, és leginkább dzs-vel mondanak. :) A buszon minden simán ment, este aludtunk, nappal néztünk ki a fejünkből, meg filmet néztünk, én talán naplót is írtam. Aztán befutottunk Sao Pauloba, de ez már egy következő történet lesz! ;)

Történt 2015. június 27. és július 2. között, bringáztunk 40, 77, 84 és 42 kilométereket. És már csak egy hónap a lemaradás a jelenhez képest, jövünk fel, mint a talajvíz!!! :) Megírva augusztus másokán.

Az első napok a brazil vendégszeretetben a leopárdok, tukánok és papagájok földjén

Arpi — Sun, 02 Aug 2015 00:09:51 +0000

Brazília. Most, hogy ilyen sok blogbejegyzést írok, úgy száguldozunk, hogy felfogni sincs időm. :)

A határ után az első tábla. Mi ekkor Bonitoba tartottunk, majd onnan Campo Grandéba, utóbbi így, Boniton át messzebb van. Bonito egyébként annyit jelent portugálul, és spanyolul is, hogy szép. Úgy reklámozzák, hogy Brazília legnagyobb ökoturista desztinációja. :o És arról híres, hogy halakkal teli kristálytiszta vízű patakokban lehet ott úszkálni. Hát majd meglátjuk! :)

A szöveget nem értjük, de a pixeltukán nagyon faja! :)

Corumba pár kilométerre volt a határtól, itt rögtön az első szupermarketben sikerült SIM-kártyát és kerozint vásárolnunk, és VISA bankkártyával fizetnünk. A mobilszolgáltatónk a TIM lett, amit itt úgy kell ejteni, hogy “Csim” :) Ez pedig a számunk, de már nem aktuális. :D

Ezután egy másik, nagyobb szupermarketben, ahol nagyon kedves a személyzet megkínált minket a vízautomatájukból ivóvízzel is, jól bevásároltunk a következő 4 napra, mert a térkép úgy mutatta, hogy nem nagyon lesznek települések, és azok is nagyon apróak. Úgy készültünk, hogy mivel Brazília sokkal drágább, mint Peru és Bolívia, elkezdünk főzni magunkra. Ennek megfelelően sok tésztát és főzni, sütnivalót vettünk.

Mivel a következő 4 nap apró falvaiban ATM-re se nagyon számíthattunk és csak nagyon kevés boliviánót váltottunk át a határon brazil reálra, ezért úgy voltunk vele, hogy mielőtt még tovább hajtunk Corumbából, egy dolgot még el kell intéznünk: találni egy bankautomatát, és némi készpénzt is magunkhoz venni. Na itt kezdődtek a bonyodalmak. Behajtani a macskaköves utcákon a város központjába és ott megtalálni egy bankot, az még hagyján volt. A bank, az első, ahol voltunk, ami valami nemzeti brazil bank, nem adott nekünk kp-t, pedig egész hosszú sor ATM-je volt odabent, ahol a helyiek csekkett is be tudtak fizetni, pénzt berakni, és mindenfélét. Kint volt a VISA ikon is a gépeken, tudtak angolul, de pénz helyett csak változatos hibaüzeneteket adtak. Mentünk tovább, bankról bankra, volt amelyik kerek perec megmondta, hogy nem támogatja a bankkártyámat, mások kevés keretre, meg kommunikációs hibákra hivatkoztak, és ami furcsa volt, hogy az új-zélandi ANZ bankos VISA-nk sem működött. Mint utólag megtudtuk, letiltották. Próbáltak volna felhívni minket, hogy megkérdezzék, mi vagyunk-e azok, akik Brazíliában próbáljuk használni, de mivel minden országban más számunk van, ezt nem frissítjük náluk. Eközben az órák pedig csak teltek, egyre éhesebbek és nyűgösebbek lettünk, a délutánból meg már alig maradt pár óránk a hátralévő 50km-re. Végül megpillantottunk egy Subwayt, ahol tudtuk, hogy szoktak lenni olcsó akciós szendvicsek, és főleg stabil, gyors wifi internetkapcsolat. Beültünk hát, megettünk ketten egy szendvicset, és én közben felcsattantam a netbankomra, ahol meglepetten láttam, hogy már csak pár ezer forint volt a bankkártyánkhoz tartozó számlán. Hát ez volt a baj! 16 ezret át tudtam mozgatni a virtuális internet kártyához tartozó alszámláról, így lett némi pénz rajta, amit Zita aztán gond nélkül ki is tudott venni egy ATM-ből. Úgy számoltunk, hogy mivel kajával is bőségesen fel vagyunk már tankolva, kerozinunk is van a főzőhöz, ennyinek bőven elégnek kell lennie a következő 4 napra, addig pedig lesz valami. Megírtam a fejleményeket a családnak, a bátyám perceken belül válaszolt, hogy ha szeretnénk, most rögtön utal pénzt, de ezzel nem éltünk, mert a szüleimmel van közös kasszánk a cikkírások, számlázás, stb. végett, és ez már jól bejáratott dolog, ebbe nem akartam, hogy kavarás legyen. Az, hogy elfogyott a pénzünk, egyébként kicsit sokkolt minket, mert egy-két hónapja nem léptünk be a netbankunkba, és úgy számoltam, hogy még kell lennie egy-, sőt talán kétszázezer forintnak is rajta, de nem volt, mert az utóbbi időben sokat buszoztunk, voltunk a Machu Picchunál, gyalogtúráztunk a hegyekben, voltunk az úszó szigeteken és egy másik hajós túrán, meg egyáltalán, sokat voltunk turistagettókban, ami drága dolog tud lenni. Összehasonlítva Ázsiával, amikor kvázi ugyanezt csináltuk, vonatoztunk, buszoztunk, bringáztunk, bementünk a Taj Mahalt megnézni és 27 napot is kirándultunk Nepálban, a Himalájában, most azokhoz a napokhoz képest kétszer, háromszor többet is költöttünk, mert Latin-Amerika egyszerűen ennyivel drágább. Lehet, hogy azóta Ázsia is drágult, ezt nem tudjuk. A lényeg, hogy így az 1000 nap után publikált “naponta 2735 forintot költünk fejenként” már rég nem állja meg a helyét (3300 forint fölé ment, de ezt majd még pontosítom és újra publikálom az út végén az egész táblázatot), főleg, ha csak az elmúlt hónapokra nézem vissza a táblázatunkat, akkor nagyon nem. Egészen elszörnyedtem először, mert hát nap mint nap költekezve ezt nem érzi az ember, de amikor összeadtam a napi költségeket…

Na mindegy, kár ezt tovább ragozni, a lényeg, hogy túlköltekeztünk, és ettől kicsit megrémültünk, meg rossz érzés volt, hogy nem sikerült pénzt felvennünk. Persze a családunknál még volt(van?) némi pénzünk, és ők kölcsön is tudnak adni nekünk, ha kell. Őszintén szólva már nem is tudom követni, hogy már az ő kölcsönükből utazunk, vagy még a saját pénzünkből. De mivel egy-két cikkem még nem lett kifizetve, és azóta az a nyomorék légitársaság is visszafizette végre 4 hónap után (kamat, a tőlünk kért banki igazolás, és a telefonálgatásaim ára nélkül) azt a 148 eurót, amivel többet vontak le a repjegyért, olyan nagyon rosszul nem állhatunk, vagy ha igen, remélem az első leendő fizetésemből ezt vissza tudom majd nekik adni. Visszatérve még egy kicsit a légitársaságra, mikor már negyedszerre kérték tőlem 3 hónap alatt ugyanazt a banki igazolást, amit addigra már féltucatszor elküldtem nekik, már azon gondolkodtam, hogy megkérlek Benneteket, hogy közösen indítsunk egy “social DDOS támadást” a Royal Air Maroc Facebook oldala, e-mail címei, és publikusan elérhető telefonszámai felé, amelynek keretében megkérjük őket, hogy legyenek már szívesek… Mert ha csak minden századik FB-követőnk írt volna nekik egy e-mailt, vagy FB-kommentet, akkor kaptak volna 95 jelzést arról, hogy jó lenne, ha végre érdemben is megmozdulnának ez ügyben. :) De végül erre nem volt szükség, kb. 30 e-mail és 10 telefonhívás után visszatérítették a pénzünket. Ez náluk biztos olyan dolog akart lenni, mint amikor a marokkói szuvenírárusnak adsz egy 100-ast a 70-be kerülő termékért, majd visszajáró adása helyett azt mondja neked, hogy válassz még valamit 30-ért a boltjából. Csak nekem ez nem jött be, és nem hagytam magam. :)

Mikorra meglett a kis készpénzünk Corumbában, és mehettünk volna, már reménytelen volt elérni az aznapi úticélunkat, ezért csak elindultunk kifelé a városból az úton, és amikor már kint voltunk a szélénél, elkezdtünk biztonságos sátorhely után nézni. Egy fallal körülvett kert előtt többen beszélgettek, hozzájuk gurultunk oda először, ők megértették, mit kérdezünk tőlük spanyolul, de a portugál válaszukból mi szinte semmit nem értettünk, hasonló szavakat felfedeztünk, de itt annyira sisegnek, zsizsegnek, hogy semmit nem sikerült megérteni abból, amit mondanak hiába hasonló a portugál a spanyollal. Végül az egyikük, egy férfi elkísért minket egy darabon, de sajnos csak egy darabon egy “Albergue da Fraternidad” nevű házig, amit aztán így nem sikerült elsőre megtalálnunk, és elhagytuk három sarokkal, mire egy nő segített nekünk, és egészen az ajtójáig kísért minket. Az épület ajtaja nyitva állt, és azonnal behívtak minket, betolhattuk a bringákat is, még magyarázkodni sem kellett, rögtön tudták, mi a kép, csak nekünk nem volt elsőre tiszta, hol is vagyunk, de aztán lassan összeállt nálunk is. Egy szociális otthonban kötöttünk ki, vagy ha drasztikusabban akarunk fogalmazni, akkor egy hajléktalanszállóban. A bringákat a mosókonyhában tudtuk leláncolni, majd az összes holminkat, beleértve az értékeinket is, elzártuk egy szobában a személyzet tanácsára, mások is így tettek, azért mert szoktak itt lopások lenni, sokszor van, hogy drogfüggő lakók is vannak itt, akik sajnos képesek erre is a következő adagért.

Így nézett ki a közös helyiség, középen, itt ettünk, merthogy enni is kapott mindenki.

Este megismerkedtünk itt egy brazil-bolíviai családdal, ahol az anyuka, és a lánya, Maria de los Angeles és Abigail segítettek nekünk lefordítani sok-sok hasznos szót spanyolról portugálra, vagy egy óráig kérdegettük őket mindenről, közben jókat nevettünk és mindenfélét meséltünk egymásnak, és nem utolsó sorban egy A4-es méretű füzetlap mindkét oldalát teleírtuk portugál kifejezésekkel. Ez a fajta “nyelvtanulás” mindig nagyon érdekes és hasznos.

Aztán lefürödtünk, és ki-ki elment a saját hálótermébe, Zita a nőkhöz, én a férfiakhoz. Furcsa érzés volt külön lenni, na meg egyáltalán, egy ilyen helyen aludni, nehéz sorsú emberek között, azok után, hogy a délután minket is sokkolt, mennyire kifogytunk az utolsó hónapokra szánt pénzünkből. A priccsen fekve azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne segíteni a szobatársaimon és hogy mi az, ami engem megkülönböztet tőlük, miért nem vagyok igazán letörve, vagy megrémülve a kezdeti ijedtséget leszámítva azon, hogy gyakorlatilag szinte elfogyott a pénzünk, amit ezen út előtt 6 évig, és az út utolsó 3 évében is folyamatosan gyűjtöttünk. Mi lesz most? Hogyan tovább? Ha hazaértünk, drágább lesz az élet, ott mit csinálunk? Ezek a dolgok annyi minden után, amin keresztül mentünk, inkább már csak kíváncsisággal töltenek el, mintsem félelemmel. Úgy várom őket, mint pl. Bolíviát vártam Peru után, vagy Közép-Amerika után Dél-Amerikát. Lesz valahogy, eddig is volt, “we will cross that bridge, when we get there!”, ahogy az angol mondja. Mert van bizalmam, mert millió egy dolog okot ad rá, hogy legyen. A családomra, most már családunkra, vagy családjainkra, de nevezzük inkább egy nagy családnak, születésem óta számíthatok, láttam, ahogy a szüleim támogatták a nagyszüleimet, amikor arra szükség volt, van egy bátyám, akire szintén számíthatok, és ezen az úton mérhetetlen sok, valóban fontos és értékes támogatást kaptunk, mind anyagi, mind más értelemben is, Tőletek, az olvasóinktól is, bár igazából ezek után már szinte degradálónak érzem ezt a szót használni, mondjuk inkább, hogy az utazásunkat követő és támogató közösségtől. Információkkal, bíztatással, kedves levelekkel, naptárvásárlásokkal, lájkok tízezreivel, megosztásokkal, hozzászólásokkal, szállás, étel felajánlásával, vacsorameghívásokkal, és még sorolhatnánk, szinte végtelen a lista. Mindezt nem csak Tőletek és nem csak magyaroktól kapjuk, hanem szerte a világban mindenkitől, nemzettől, vallástól, anyagi helyzettől és világnézettől függetlenül rengeteg embertől kaptunk különféle támogatást, bátorítást. Azelőtt pedig voltak munkahelyeim, ahol megbecsültek, ahol keményen dolgoztam, ahol fizetést kaptam, és bár az IT egy gyorsan fejlődő szakma ami sokat változik 4 év alatt, de hiszem, és tudom, hogy vissza tudok térni, és még jobban tudom majd csinálni, amit ezelőtt is. Sőt, nem emlékszem már, hogy ezelőtt az este előtt, vagy után, de nemrégiben megkeresett az egyik volt főnököm, pontosan ezzel a kérdéssel, hogy tervezek-e visszatérni.

Szóval, bár helyileg nagyon nehéz sorsú, és sokuk esetében nagyon reményvesztett emberek között feküdtem a közös hálószobában, de közben tudtam, hogy a mi helyzetünk merőben más. Nekik rettentő nehéz lehet, hiszen ha ez a fajta bizalom nincs meg, akkor már csak meg sem meri próbálni az ember a kudarctól félve a kitörést, mert nem is lát lehetőségeket, nem bízik az emberekben, a sikerben, arra hogy ő is képes rá, egyszerűen azért, mert erről nem kapott visszajelzést. Ezért lehet, hogy sok hasonló sorsú emberen nem csak étellel és szállásal kéne segíteni, hanem jó szóval és bíztatással is, valahogy mélyebben, hosszabb távon, bizalmat, hitet, lehetőséget, célokat, munkát és fizetést adva nekik (az előző hárommal jönnettalán magától is az utóbbi három), tudjátok, hálót adni a halászathoz és és nem csak halat. No, hát erre jutottam ezen az estén a hajléktalan szálló matracán forgolódva, amit egyébként később át is kellett húznom egy ventilátor alá, mert a pokróc alatt túl melegem volt, de ha kibújtam alóla, akkor meg a szúnyogok akartak megenni. Ezt (mármint a fentieket, nem a szúnyogokat) próbáltam megfogalmazni akkor a Facebookon is, de úgy tűnik, nem sikerült, mert volt, aki félreértette. Szerintetek egyébként hogyan lehetne azokon a polgártársainkon segíteni, akik ilyen helyen kényszerűek élni?

Az otthon dolgozóival, illetve aki mellettem térdel, ő Maria de los Angeles, jobb oldalt a lánya, Abigail és a fia, David, aki az otthon konyháján dolgozik.

Így nézett ki az utcáról a ház, a képen már búcsúzunk, indulunk reggel. Jó volt itt lenni.

Kezdetben nagyszerű leállósávunk volt az út szélén.

Leírva nem is tűnik olyan vészesnek ez a portugál… :) De ha hallottátok volna… :)

Nem volt olyan szintes a terem, mint ahogy ezen a képen látszik. Corumba után megmásztunk néhány emelkedőt, de utána nagyon sokáig nagyon lapos volt.

Valahogy így! :)

Ha oldalra néztünk, ezt láttuk.

Egy folyót keresztezve.

Ez az a hely, amit a műholdképről kinéztem tegnapi táborhelynek, ide nem sikerült eljutnunk tegnap.

Leültünk ebédelni, elővettük a Mexikóból feladott, és Peruban újra magunkhoz vett, egy éve nem használt benzin főzőnket, beletöltöttük a kerozint, de az mindenütt eresztett. Szétszedtük, bekentük a tömítéseket szilikonnal, de sajnos ez sem használt. A pumpáján belül ilyen fémes darabokat fedeztünk fel, amit nem tudtunk mire vélni. Honnan került ez a tömítésre, az üzemanyagból, vagy a tartály belső faláról vált le? Sajnos nem csak itt, hanem a vezetékénél is eresztett a készülék, nem tartotta meg a nyomást így lehetetlenség volt vele főzni, és a használati utasítás azt mondta, ilyenkor ne használjuk tovább, hanem vigyük szervizbe. A legközelebbi Primus bolt több ezer kilométerre volt innét, ezért tudtuk, hogy ez felejtős, és ezt már csak otthon fogjuk tudni megjavítattni vagy cserélni. Gázpalackot a tartalék gázfőzőnkhöz pedig errefelé nem nagyon kapni, csak majd Európában. Szóval ezzel jól befürödtünk, jó hogy bevásároltunk négy napi főznivaló étellel.

Viszont, miközben mindez történt, odajött hozzánk egy csoport kedves helyi brazil fiatal, és először szendviccsel kínáltak minket, majd meghívtak magukhoz, hogy együnk a házuknál.

Húst, rizst és babot kaptunk tőlünk egy hatalmas tányérnyit, finom volt.

Vendéglátónk és kisfia

A vendéglátónk anyukája nagy érdeklődéssel olvasgatta a tegnap este összeírt spanyol-portugál (többségükben magyar kiejtés szerint fonetikusan leírt! :D) szavainkat, valamiért nagyon tetszett neki ez a papírdarab, jókat nevettek a szavakon. :)

A teraszukon próbáltuk megszerelni mégegyszer a főzőt, de hiába, csak a kerozint folyattuk ki a kőpadlóra. Közben a családdal egyre jobban összebarátkoztunk, és mivel már délután volt, és a következő, ma estére tervezett célpont több, mint száz kilométerre volt, ezért megkérdeztük, hogy nem maradhatunk-e itt ma este, ellenénk a teraszon, ha nem zavarunk. Ebbe nagy örömmel belementek, amire én azon nyomban elszundítottam ott a kövön, ahogy voltam, mert valamiért egy nagy álmosság tört rám. Lehet, hogy ez étel volt túl sok.

Zita a ház asszonyaival ilyen pálcikás csokis édességeket készített a gyermek közelgő születésnapi partijára.

Én meg később, mikor felkeltem, a teraszon egy asztal sarkánál ülve “Nintendoztam”, vagyis a számítógépet püföltem, ugyanis még wifi is volt, egy kóbor, a környékről, amit a család is használt. Valószínű egy perui bejegyzést írtam, már nem emlékszem.

Este a házba is be lettünk hívva, együtt vacsoráztunk velük. És igen, elég lengén öltözködtek… :) Ezt a ruhát Zita tőlük kapta, de még ezzel is némelyiküknél 3x több ruhát hordott magán. :) De ez őket nem zavarta, így minket sem, csak érdekes volt látni.

A fekvőbringába beülni, annak csengőjét, dudáját megszólaltatni mindig nagy élmény ennek a korosztálynak. :)

Búcsúfotó a családtól másnap reggel. Jó volt itt, ezer köszönet ezért a nagyszerű vendégszeretetért!

Nem sokkal indulás után átkeltünk egy nagy folyón, azt hiszem a Paraguay folyón, ami Brazília második legnagyobb folyója, de ebben nem vagyok biztos. Na, itt nem hajthattunk fel az autók közé, hanem ezen a keskeny járdán kellett végigtekernünk, ami nem volt könnyű.

Főleg, hogy a híd közepén még villanyszerelők is az utunkat állták. :) De amint megláttak, gyorsan összepakoltak, visszatették a járdalapot a helyére, és mosolyogva átengedtek minket.

A folyó. Tényleg nagy, de azért nehéz elhinnem, hogy egy ekkora hatalmas, fél kontinensnyi országban ez lenne a második legnagyobb folyó az Amazonasz után?

A híd túlvége sem volt egyszerű.

Egy méhecske követ reggel óta! :)

Az út mentén a táj.

Ebédelni egy útszéli kis büfében álltunk meg valahogy 50km környékén. Kb. ez volt az első épület az indulás óta, ezért. Itt, hogy ne legyünk bunkók, én egy sört, Zita az üditőt ivott, hogy fogyasszunk is. Az ebédünk reggel még a házban megfőzött spagetti volt, amihez találtunk a fűszereink között még az USA vagy Új-Zéland óta magunkkal cipelt parmezán sajtot, ami a zacskója szerint titánium dioxidot is tartalmaz! :o Hmmm, nyammmi!

Amíg ettünk, odajött hozzánk egy fickó aki a szemközti rendőrörsön dolgozott, őhozzá ebéd után még átmentünk, mert nagyon kedves volt, és beszélt spanyolul. Nála ivóvizet is kaptunk és a rendőrség WC-jét is használhattunk, és elmesélte, hogy amúgy Bonitoban él, és telefonszámot is cseréltünk, mert azt mondta, hogy mire odaérünk, ő is otthon lesz hétvégén a családjánál, és látogassuk meg, ha tudjuk. :) Szóval ilyen kedvesek ezek a brazilok! :) Eddig 5/5 a brazil vendégszeretet nálunk.

Bonito már cska 181km! :) És a bal táblán pont az a három brazil nagyváros van kiírva, amelyeket tervezünk meglátogatni, amíg itt vagyunk az országban. :)

Ja, és tegnap, miután nagy nehezen sikerült magamat az útlevélszámommal egy angol nyelvú operatornál regisztrálni a TIM rendszerében, már elértem az itt még a bolíviainál is sokkal lassabban és bizonytalanul működő internetet, és fel tudtam hívni Pítör barátunkat, akivel anno, mielőtt Brazíliába, Belo Horizontéba költözött, több száz, de talán több ezer kilométert is lefutottunk együtt és rengeteg közös kalandunk volt, a szűk baráti társaságunk oszlopos tagja volt, sőt a legnagyobb, hiszen Pítör közel 2 méter magas! :) De nem csak ezért, tényleg, nem csak klubtársak és edzőtársak voltunk, hanem sülve-főve együtt volt a banda, egymás szalagavatóira is elmentünk, nagy, emlékezetes bulikat csaptunk. Aztán Pít kiköltözött Prihez Belo Horizontéba, majd összeházasodtak, és most van két 14 hónapos gyermekük, és vagy 8 éve már, hogy nem láttuk egymást. Ehhez képest tegnap a szállóból este sikerült felhívnom, és beszéltünk pár percet, és ekkor már talán két hét sem volt hátra a megbeszélt találkozásig, ami teljesen hihetetlennek tűnt számomra. Négy éve úton vagyunk, de Momó után ő lesz a második olyan ember, aki olyan, hogy már ezelőtt az út előtt is ismertem, és ezen az úton találkozunk vele. Sokszor beszélgettünk angol, német, vagy más, nálunknál nyugatibb nagy utazókkal, kerékpártúrázókkal, és kezdetben irigyeltem őket, aztán mikor azokhoz a részekhez értek, hogy “Ó, Új-Zélandra azért nem megyünk, mert ott korábban már voltunk egy évet” meg “Chilében meglátogatott a családunk két hétre”, és “Karácsonyra hazaugrottunk”, akkor rájöttem, hogy az ő utazásuk teljesen más, mert sok mindent megengedhetnek maguknak, amit mi nem, és ezért máshogy tekintenek a világra, nekik nem akkora felfedezés egy új országba megérkezni, mert korábban könnyedén megengedhettek maguknak oda egy repülőutat, ahogy a családjuk is, hogy útközben meglátogassák őket. Ehhez képest mi nem láttuk a szüleinket, se a barátainkat négy éve. Haza se ugrottunk soha, mert tudtuk, hogy egy repülőjegy oda-vissza annyiba kerülne, mint több hónap, vagy akár fél év utazás. A hazatérés mindvégig csak úgy élt bennünk, hogy vagy a bringákon, úgy, ahogy elterveztük, vagy repülővel, egyenest, de akkor az utat feladva, félbeszakítva, abbahagyva. Hála az égnek, utóbbira sosem került sor és talán már nem is fog. Miután átgondoltam ezeket, már nem is irigyeltem annyira az angol barátainkat. Nekik a világ egy a miénknél kisebb, egyszerűbb, elérhetőbb hely, nekünk egy felfedeznivaló, kihívásokkal és távoli, kezdetben szinte elérhetetlennek tűnő helyekkel teli csoda. És ennek a csodának úgy tűnik, hamarosan az is a része lesz, hogy egy régi jó barátomat újra láthatom! :)

Hallottuk más utazóktól, hogy látni fogunk az úton átszaladó apró, az emberre veszélyt nem jelentő krokodilokat, de ilyet nem láttunk, csak ezt a táblát. Később már ilyesmit se, ezért kicsit meg is bántuk, hogy itt nem kóstoltuk meg a krokodilhúst.

Hoppá, egy tukán! :)

Itt is kaptunk délibábot bőven.

Mocsaras volt a táj, kevés fával.

A nap végére azért kaptunk pár kisebb emelkedőt – és lejtőt! :)

Valahogy 110km környékén lekanyarodtunk egy falu felé, és egy földúton folytattuk, miközben a nap már lement és az ég alja gyönyörű sárgás vörösbe borult.

A faluba érve először egy kivilágított házhoz tartottunk, de egy nagy traktorcsarnokból odajött hozzánk két férfi, akik kikérdeztek minket, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk, és mit szeretnénk. A beszélgetés vége az lett, hogy kövessük őket. Egy farmszövetkezeti házhoz vezettek minket, ahol kaptunk szobát, le tudtunk fürödni, és az evésre is azt mondták, hogy várjunk, mert hamarosan velük együtt, egy közös vacsorán fogunk majd enni.

Amíg ezek történtek, a teraszon, mikor a bringákhoz mentem ki, hogy leláncoljam őket, egy nagyon érdekes dolgot találtam. Egy férfi ült a tornác szélén és ezt az italt szürcsölgette furcsa fém szívószáljával.

Az italról megtudtuk, hogy ez nem más, mint a tereré, maté, vagyis különféle szárított növények, cirtomfű és menta keveréke, amit hideg vízzel öntenek le.

Majd egy ilyen, alul szűrős szívószállal szívnak fel. Aztán jön az újratöltés, és ezt lehet ismételni.

Így néz ki a szárított cucc.

És ezek vannak benne.

Emberünk pedig, aki mindezt megmutatta és elmondta nekünk, illetve megkínált vele, egy “traktorista”, vagyis traktorvezető. :) Ezen a kifejezésen is jót mulattunk. :)

Este a vacsoránál. Hát itt sem 5 emberre főztek az biztos. Sok más dolgozóval együtt ettünk, úgy látszik olyan szezon lehet, amikor sok munkaerő kell, mert a szálláson is voltak, és itt is, valószínű más falvakból is jöttek át ide dolgozni, mert jól működő, nyereséges vállalkozásnak tűnt a hely, a falu is nagyon rendben volt, közvilágítás is volt, ha nem kapnak el, simán lehet, hogy csak valahol egy fa alatt felállítjuk a sátrunkat.

Így viszont nem csak vacsorát, hanem reggelit is kaptunk ugyanitt, és mindezért nem fogadtak el tőlünk semmi pénzt. A reggelit már korán kaptuk, reggel hat órakor, ami nekünk is nagyon jól jött egy korai induláshoz és egy azt követő hosszú naphoz.

Amire nem számítottunk, az az, hogy az étkezőből kilépve máris egy hatalmas élmény ér minket. Ez a tukán alig pár méterre az orrunk előtt egy keritésen ült, és hagyta magát percekig csodálni. :)

Ugyanitt a fákon tömegével ültek kevésbé egzotikus madarak is, amelyekről nem tudtuk eldönteni, hogy házi-, vagy vadállatok.

Kedvenceink még párszor megmutatták magukat, több is volt belőlük, a környező fákon volt, hogy egyszerre hármat is ki tudtunk szúrni. Sokszor ők is kíváncsian megnéztek minket.

A falu nagyon rendezett volt, még egy tó is volt a közepén. Igazából ezért néztem ki ezt a helyet éjszakára, úgy gondoltam, hogy a tóparton biztos találunk majd valami szép táborhelyet. Hát ez nem jött össze, de így még jobb volt.

Indulás a felkelő nappal! :)

Kifelé menet a 6km-es bekötőúton két kutya követett minket, nem ugattak, inkább társaságra, talán élelemre vágytak volna. Hála az égnek a főút aszfaltján gyorsan sikerült őket lerázni, így remélhetőleg nem esett bántódásuk a forgalomban. Zita aggódott értük, én próbáltam megnyugtatni, hogy biztosan nem teljesen elhagyatott, kóbor kutyák, egy ilyen rendes, szép faluban csak ad nekik valaki enni, és valamennyire gondjukat viselik.

Az ő bolíviai testvéreit nagyon sokszor láttuk, de azok a fotók elvesztek.

Ez a kör alakú dísz(?)elem minden vidéki brazil bringába benne van, érdekesnek találtuk. :)

Ahol le kellett térni Bonito felé a Campo Grande felé vezető útról, volt egy városka, ide bementünk, és Zita evett egy ilyen zacskós fagyit. Én egy kis dobozos sört ittam, edzés képpen a Pítörrel való találkozásunk napjaira. :)

A sörre természetesen ettem is, mert itt megebédeltünk.

Kifelé menet a városból lakóhajókat láttunk egy folyón.

Tegnap este, mikor a két férfi a faluban odajött hozzánk, mutattak egy videót az okostelefonjukon, amin egy földúton mentek egy kocsival, és a kocsi előtt egy leopárd szaladt a porban, több száz méteren keresztül, a végén már csak pár méterre az autó előtt, mígnem be nem vette magát oldalt a bozótba. Elmondásuk szerint ez az eset a faluba vezető bekötőúton történt, amin mi is kétszer végighajtottunk, először már egészen sötétben, szürkületkor. Ezek után már külön örültünk annak, hogy a sátrazás ötlete a kedves felajánlásukkal tárgytalanná vált. :)

Ezalatt az óriási termeszvár alatt egy üreget is találtam, amit nem értettem. Lehet, hogy valami állat időközben bevette magának a termeszvárat, vagy egy olyan ormányos szívósorrú termeszevő állat támadásának nyomát láttam?

Délutáni második ebédünk, reggel ugyanis sikerült vizet forralnunk a merülőforralóval és azt a termoszunkba eltenni.

Evés közben zajlott körülöttünk az élet.

Két nő megelőzött minket, defektet kaptak, maguk tették fel a pótkereket, ám pumpájuk már nem volt, ezért az lapos volt. Az apró biciklipumpámmal toltam bele 500-at, mire végre valahogy kinézett a gumiabroncsuk. Az én karjaim meg majd le szakadtak, a pumpa meg közben vagy háromszor úgy felforrósodott, hogy azt is pihentetnem kellett. :) De megvolt a napi jócselekedet. :)

Tegnapi rendőr barátunk villogva dudálva megállt nekünk, és ismét váltottunk néhány jó szót, meg is hívott minket, hogy lakjunk nála, de mivel már le volt beszélve Couchsurfingen Felipével, hogy hozzá érkezünk, ezért ezt vissza kellett utasítanunk. Brazil vendégszeretet 7/7! :)

Anya és borja

Megérkeztünk harmadik napi végállomásunkra.

Gyermek és teherszállítás ismét, ezúttal brazil módra. :)

Csak hogy végre valami negatívumot is mutassak Brazíliából. :)

Este a templomot környékeztük meg, Zita megtalálta a papot, aki nagyon jó fej volt, bevezetett minket egy használaton kívülinek tűnő épületbe, ahová felfújhattuk a matracainkat, majd az este 8-kor kezdődő, a templom mögötti fedett udvaron rendezett buliba is meghívott minket, ahol őáltala külön soron kívül, és ingyen kaptunk enni.

Ezt ni. Annyit kaptunk, hogy muszáj volt még el is tennünk belőle, nem bírtuk mind megenni.

Íme a buli. Valami egész hetes vallási fesztiválsorozat volt, minden este misével, meg valami rendezvénnyel.

Reggelire a paplakba voltunk hivatalosak, és megint, mintha csak gondolatolvasóak lennének ezek a papok, pont azt kaptunk, amire vágytunk, egyszerű, de nagyszerű vajas, felvágottas, sajtos kenyeret. :) És a konyhát is használhattuk, így amíg én a matracainkat és hálózsákjainkat pakoltam és a bringákat teljesen menetfelszerelésben kitoltam az udvarra, addig Zita a magunkkal cipelt (és eddig alig használt, mert mindenütt ételt is kaptunk!) alapanyagokból útravalót főzött.

A tegnapi nap, egy átlagos, hosszú nap. Mindig befotózom így, mielőtt lenullázom a számlálókat, mert könnyebb egyszer egy héten a fotók közül kikeresni ezeket a képeket, mind minden áldott este kinyitni a laptopot, aztán a táblázatkezelőt, és egyesével felirkálni.

Jótevőnk. :)

Alig hagytuk el a várost, máris meg kellett állni, mert egy útszéli fán papagájok üldögéltek a napon. :) Sajnos azt nem sikerült lencsevégre kapni, amikor először leszálltak erre a meredek ágra, és jó fogás híján lecsúsztak rajta.

Mikor e fotót készítettem, még nem tudtam, hogy hívják ezt az állatot. De már tudom: vízidisznó! :) Három-négy bejegyzéssel később lesz róluk kép, és ha nem felejtem el, talán videó is! :)

Végtelen termeszvármező.

Zitát nézik így az állatok. Ide majdnem írtam egy gonoszat, hogy milyen bambán, de kitöröltem.

Nem tudom, mennyire látszik a képen, de ez egy vasalódeszkához hasonlóan sík útszakasz, ami egyben egy meredek fölfelé is. Még a szarvasok is csak szökellve tudnak felmenni rajta.

Itt talán jobban látszik, milyen meredek. Jobbra az árnyéknál van egy kis piros asztal…

Ott ezeket árulták, de az árust először nem láttuk…

…csak kicsit bentebb, az erdőben. Ő Robson, aki itt él, és ezeket a leopárd szuveníreket készíti agyagból.

Érkeztünkkor volt nála egy paraguayi bringás is, aki itt sátrazott.

Egy helyi bringája volt, kicsit kargobringa stílusú.

Így nézett ki csupaszon. Ha jól emlékszem, 150 dollárba került.

Robson is nyomta a tererét, úgy látszik ez itt népszerű dolog.

Kutyái is voltak, nem is egy.

Hárman – Nagyon jó fejek voltak, vagy egy órán át beszélgettünk veluk.

Ezt Robson nekünk akarta adni ingyen (brazil vendégszeretet 9/9), de mi nem fogadtuk el, mert csak összetört volna nálunk, aztán sajnáltuk volna. De a kedvességét nagyon értékeltük.

Robson egyik lakótársa

És egy másik, a 88-as! :) Vicces, hogy közben ez a kép sorban a 89-ik ebben a bejegyzésben. :)

Zita teljesen lázbajött, és miközben én már a bringán ültem indulásra készen, addig ő még vagy negyed órát ezeket a lepkéket kergette a fényképezőgéppel. :)

A fölfelé tetején egy gyönyörű, lapos fennsíkra értünk, amit nagyon élveztünk. “Úristen, mindjárt ráhajt a délibábra, megint el fog esni, mint anno a jégen a Pamírban!!!” :o

Mindezt félkézzel, hát teljesen megőrült!? (a fenébe, hogy elfelejtettem megvágni ezeket a képeket)

És ráhajtott. Semmi baja nem esett tőle. Utána énis rájuk hajtottam, de akkor már nem látszódtak. Furcsa dolog ez, a fene se érti.

Na, látjátok-e a fa lakóit?

Zita kiszúrta őket, egy egész sereg papagáj ült a fa tetején, és a messzeséget figyelték. :)

Ő pár kilométerrel később hangos rikoltozással hívta fel magára a figyelmet, aztán hagyta magát csodálni egy darabig, míg el nem repült.

Ezek előtt a lefelék előtt sajnos ugyanilyen meredek fölfeléket kellett megmásznunk, csak azokról nem volt hangulatom fotót készíteni. :)

Megérkeztünk Bonitobaaaaa!!! :)

Ez a négy nap is remek volt, Brazília szebben be sem mutatkozhattott volna: tökéletes időjárás, jó utak, gyönyörű, gazdag, színes természet, szeretettel teli emberek… Kell ennél több a boldog kerékpártúrázáshoz? :)

Történt június 22. és 26. között, bicikliztünk 33, 64, 117, 108 és 75 kilométereket. Megírva augusztus elsején. Szerintem ma se lesz több bejegyzés, csak ez az egy, mert kezdek kicsit besokallni ettől a sok blogírástól. De azért majd igyekszem holnapra is legalább egyet produkálni és aztán jövőhéten újult erővel a hétköznapokon megint napi kettőt publikálni. Csak közben most váltunk egyik hétről a másikra itt Taizében, ahonnan ezeket a bejegyzéseket írom, és költöznünk kell a kunyhónkból a sajár sátrunkba, és ez is időt vesz el. Ja, és még egy felhívás/kérés felétek! :) Ha van köztetek olyan, akinek odahaza olyan UPC-s előfizetése van, amit megoszt más, hasonló wifis-routeres UPC előfizetőkkel, és így ő is tudja használni ezeket a UPC Hot Spotokat szerte Európában, és meg tudná osztani velünk arra a néhány napra ezt a hozzáférését, amíg Svájcban leszünk, ahol szintén működik ez a dolog, az valószínű nagy segítség lenne nekünk, és ezért előre is hálásak vagyunk, ha tudtok nekünk így segíteni – Ez Nektek semmibe nem kerül.Most például remélhetőleg úgy fogom feltölteni ezt a bejegyzést, hogy átsétálok a szomszéd faluba, innen 1km-re, ahol egy hasonló, de másik (SFR WiFi Fon) rendszerben, egy családi ház Routerének wifijén működő Hot Spotot fogok találni, amihez egy kedves olvasónk felajánlásából kaptam hozzáférést. :) Szóval ezt a bejegyzést külön köszönjük Jenőnek!!! ;) (a megosztott wifi szintén szakadozott, végül éjjel kettőkör, a sjáat GPRS-el sikerült nagy nehezen felizzadni a képeket)