Nászút a Föld körül » Brazília

Sao Paulo – Casablanca – Párizs; metróval, taxival, repülővel, busszal és biciklivel

Arpi — Wed, 05 Aug 2015 16:30:53 +0000

Előre szólok, hogy ennek a bejegyzésnek se füle, se farka nem lesz, mert három külöböző kontinensen és országban játszódik, miközben mi totál fáradtak és kialvatlanak voltunk, és olyan gyorsan teleportáltunk egyik helyről a másikra, ahogyan nagyon ritkán szoktunk, ezért felfogni sem volt időnk a dolgokat.

Miután hajnalben leszálltunk a Belo Horizontéból Sao Pauloba érkező buszunkról, hosszú sort kellett végigállnunk a jegyvásárláshoz. A kb. 10 pénztárból csak kettő volt nyitva… Ezután viszont már minden simán ment, felszálltunk a metróra, amin, amint látjátok, kerékpárt is lehet szállítani! Ez igen! :)

Sao Paulo metróhálózata. Ahol fehér vonallal vannak összekötve a megállók, ott ugyanazon jeggyel át lehet szállni. Ahol szürkével, ott csak bizonyos időszakokban van így.

Az egyik központi megállóban hatalmas mélységből kell feljönni.

Őrzött(!!!) kerékpártároló a Magyar Házhoz legközelebbi, felszíni városi vasút megállójában. Ez a vonal is teljes egészében beletarozott a metróhálózatba, rajta volt az előbbi térképen is, és ugyanazon jeggyel használható volt.

Nemigen látszik a lényeg, ami egy POS-terminál akar lenni. Bankkártyával is lehetett fizetni a metrómegálló melletti utcai árusoknál! :o Mindez még mindig hajnali sötétségben.

Visszaérve a Magyar Házba muszáj volt ledőlnünk 3 órát aludni, mert teljesen zombik voltunk, hiába buszoztuk körbe fél Dél-Brazíliát, ehhez képtelenség hozzászokni, ehhez Dél-Amerikába kellett volna születnünk, és anyáinknak hordkendőben kellett volna végig hordoznia az elképesztő zajos utcákon és piacokon. De hát mi valószínű legfeljebb csak nyugodt európai játszóterekhez és parkokhoz voltunk kihordva. :) Aztán, miután felébredtünk, elmentünk Zita elsőkerekéért az Ciclo Urbanohoz, akik épp akkor szerelték össze, mikor megérkeztünk. Ismét jót beszélgettünk velük, és még zsírt is kaptam tőlük arra az esetre, ha úgy döntenék, hogy még az első villát is kikapom és esetleg szétesne a csapágyazás, össze tudjam újra rakni legalább a La Pazban tanult módon az új csapágygolyókkal. De erre végül nem került sor, az első villák a helyükön maradtak. Kb. csak ez, meg a váltókarok, fékkarok és váltókarok és a bowdenek maradtak a bringán, minden mást szétszedtünk. A dobozok ekkor még nem voltak lezárva, úgyhogy egy újabb alapos bevásárlást követően ez jött. Mivel az alkatrészek, a vázdarabok és a kerekek már önmagukban elfoglaltak a megengedett 158cm összélhossznál valamivel nagyobb dobozokat, ezért az összes többi holminket, ami a fejenként 4×20 literes + 2×7 literes vízálló Ortlieb táskáinkban voltak, bele kellett gyömöszölnünk ezen kerékpárdarabok mellé és közé, beleértve magukat az Ortlieb táskákat is. Ez nem volt olyan könnyű, mint hittük, először én, majd Zita is elcsüggedt a feladat kezdeti lehetetlenségét látva, de aztán erőt vettünk magunkat, és tovább gyömöszültük a holmijainkat, így végül, ha nehezen is, minden helyet kapott a dobozokban, amiket aztán a nálunk lévő vastag ragasztószalaggal ügyesen le is zártunk. Este ismét átjött Lizi és Lóránt, igazából a két bejegyzéssel ezelőtt történt vendégkönyves beszélgetésünk ekkor történt, csak nem akartam csapongani a témák között, ezért abba a bejegyzésbe tettem. Aztán Anna és Orsi is átjöttek, lelkesen mesélték azokat a riói napjaikat, amelyeken mi már nem voltunk velük, és segítettek szendvicseket készíteni Zitának míg én az 5 és 10 naptárt vásárló támogatóink képeslapcímeit mentettem le. Erről az ígéretünkről ugyanis totál elfelejtkeztünk Dél-Amerika forgatagában, és hát mégiscsak egy távoli országból illene elküldenünk ezeket a képeslapokat a kedves vásárlóinknak. :) Ez már csak Belo Horizontéban jutott eszünkbe, ezért Annát telefonon megkértem, hogy ha még Rióban vannak, akkor vegyenek nekünk megfelelő számú, szép képeslapokat.

Ezeket, és néhány régebb óta nálunk lévő lapot mind sikerült megírnunk, mert ezen a napon még délelőtt első dolgunk volt megvenni a bélyegeket is. Így a repülőtéren, miután kirakott minket a taxi valahogy éjféltájt, még hajnali 3-ig a képeslapokat írtuk, amiket aztán a reptéri postahivatal egyik ládájába sikerült is feladni! :) Megkapta már valamelyikőtök? Akik 5 vagy 10 naptárat vásároltatok legútóbb, és megadtatok címet a képeslaphoz, Ti elvileg mind kell, hogy kapjatok egy riói vagy brazíliai képeslapot! Remélem ezzel senkinek nem rontottam el a meglepetését! :)

Becsekkolás előtt az összes nálunklévő materiális holminkkal. A papírdobozok összes súlyára 96kg-t írtak, de néhol nekidőltek a mérleges futószalag oldalának és ugye ebben a kézipoggyászaink sincsenek benne, viszont ebből még ki kell vonni a papírdobozok súlyát. Ezek alapján kalkulálva úgy számoltam, hogy a bringákkal együtt kb. 117kg holmink van, ezt cipeltük körbe a világban. :) A dobozokkal semmi gond nem volt a becsekkolásnál, pedig az egyik még pár dekával túlsúlyos is volt, és igaz, kettő csak pár centivel, de a kettő nagyobb bőven nagyobb volt, mint 158cm. Ennek ellenére rá sem hederítettek a méretre, simán ment minden, ami után mi is nagyon megkönnyebbültünk, hiszen ha nagyon szigorúan lemértek volna mindent és betartattak volna velünk minden szabály, akkor akár 600 euró pótdíjat is bevasalhattak volna rajtunk. Ez okozott némi stresszt erre a napra, de tudtuk, hogy egyszerűen nem férünk el máshogy, és azt is, hogy ha egy picit rugalmasak és egy pici szerencsénk van, akkor, ahogy már többen megírtátok, hogy valószínű így lesz, simán megússzuk pótdíj nélkül.

Itt már a repülőn. Valami nagyon furcsa arab földrészen, talán egy másik bolygón vagyunk?

A repülő hajnali 5:10-kor szállt fel, ez az ebédünk. Leszállni helyi idő szerint kb. ugyanekkor, késő délután, 1-2 órával sötétedés előtt szállunk le Marokkóban, Casablanca repülőterén.

Íme a Nyugat-Szahara a repülőnk ablakából.

Farmvidék felett már a Casablancai leszálláshoz ereszkedve.

Szalmabála házak! :) De nem úgy, ez belül is szalma, ezek csak takarmány-hegyek. :)

Ott a repülőnk árnyéka! :)

A szárnyon lévő fékezőlapátok leszálláskor.

Casablanca repülőtere rögtön megérkezés után egy hatalmas rosszpontot kapott. Hogy az útlevelünket megnézzék, egy napsütötte üvegfolyó szaunájában kellett várakoznunk vagy 20 percig. Ez igazán rossz volt a kellemesen hűs brazil tél után.

Mivel nem terveztük elhagyni a tranzitvárót, csak néhány folyosói óriásfotón keresztül csodáltuk meg Marokkót.

De már ennek is nagyon örültünk. :)

Bár nem látszik, de ez is csak egy fotó lefotózva. :)

Oké, a nyugdíjas éveinkben visszajövünk! :) Na jó, talán előbb is, de egyelőre ennyi most elég lesz, Afrikát hagyjuk későbbre, most irány Párizs, majd onnan Taizé, az Alpok, és haza!

Hoppá, újra muszlim világban vagyunk! :) Sőt, mint kiderült, ekkor ramadán volt nekik, így 4 év alatt ez a negyedik ramadánunk! :) Először Törökországban ért minket, aztán Bangladesben, aztán Indonéziában, Lombok muzulmánok lakta szigetén, most pedig, ha csak egy tranzitvárónyit is, de Marokkóban. :)

Itt már a váróban. Volt nekik internetyjük is, csak egy óránként újra kellett csatlakozni rá, de különben tök jól ment.

Még mielőtt itt kikötöttünk volna, a Royal Air Maroc tranzitvárójában megkerestük a személyzetet, akik először kiküldtek a tranziton kívülre a kinti nagy irodájukba, de látván a vámnál a sort, visszafordultunk, és megkértük őket, hogy ugyan nem lennének-e szívesek idehívni egy illetékest, mert az sokkal egyszerűbb lenne, mint nekünk kicsekkolni az országba, aztán visszajönni, amir ráadásul akkor nem is tudtuk, hogy meg tudunk-e tenni a magyar útleveleinkkel, vagy sem. 15 perc várakozás után tényleg odajött hozzánk egy fickó, neki elmondtam, hogy már rengeteg e-mailt írtam és rengetegszer telefonáltam és több mint 3 hónapja elküldtem nekik azt az angol nyelvű, pecsétes banki igazolást, arról tranzakcióról, amiben ők 148 euróval többet vontak le, mint amennyibe a repülőjegyünk került az akkori brazil reál-euró középárfolyammal számolva. Megértette, és 10 perc múlva visszatért egy cetlivel, rajta egy név-email-telefonszám, hogy ez a hölgy az ügyfélszolgálat vezetője, és ő biztosan segíteni fog nekünk, mert ő már magas pozíciójú emberke a cégben. Ahhoz túl fáradt voltam, hogy őt rögtön elkezdjem zargatni a tranzitváróból, de erre nem is volt szükség. Mikor megnéztem az e-mailjeimet, láttam, hogy ismét kaptam a légitársaságtól egy levelet, ismét egy új, immár vagy 7. személytől. Ő azt kérte tőlem, hogy küldjem el nekik újra ezt a banki igazolást, mert nem tudta megnyitni a PDF fájlt! Ezzel mintegy elismerte, hogy a legutóbbi három hét alatt meg sem próbálták ezidáig megnyitni, amit küldtem nekik, magyarán három hétig le se szarták az ügyemet, ami már akkor is több mint 3 hónapos volt. Szerencséje volt, hogy jókedvemben talált meg a levele, mert ekkora tunyasággal, tenni nem akarással és inkompetenciával már rég nem találkoztam. Lassan 4 hónapja levelezek velük, először 3 hónapja küldtem el nekik ezt a nyamvadt igazolást, de minden e-mailemre csak hetekkel később válaszolnak. Azóta már vagy négyszer újra elküldtem nekik, legutóbb e történések előtt 3 héttel, de arra a levelemre is csak hosszas unszolásra voltak hajlandóak válaszolni, és akkor is csak annyit, hogy köszönik, megkapták és továbbították az esetem az illetékes alosztálynak. Ezek után nyeltem egy nagyot, és csodával határos módon fel sem izgattam magam az egészen, csak elküldtem nekik újra a PDF-et, és megírtam, hogy amúgy itt vagyunk az országukban, a tranzitváróban ülünk a két Royal Air Maroc repülőjáratunk között. Aztán azóta már állítólag visszafizettek 147,75 eurót nekünk, de hogy ez valóban így van, azt csak most fogom ellenőrizni, ha ezt a bejegyzést feltöltöttem. És akkor hol van még a banki igazolás költsége (ami direkt ezzel a céllal tartalmazta magát az igazolás költségét is), a telefonálásaim költsége, és a pénz négy havi kamata? Ezeket még nem fizették ki nekem, szóval részemről még nincs vége a dolognak.

Úgy látszik nem csak az ügyfélszolgálatosok és a pénzügyesek bénák náluk, hanem mások is, mert a reptéri kijelzőn repülőjáratunk desztinációjának a párizsi Orly repülőteret adták meg, holott a beszállókártyánkon a Charles de Gaulle repülőtér volt, és aztán a repülőn is ezt mondták be, és végül ott is szálltunk le. De mi lett volna, ha a kijelzőnek hiszünk és mondjuk elénk jön valaki az Orly-ra?

Itt már a repülőn, ezen is voltak ilyen fedélzeti kijelzők. Helyi idő szerint éjjel kettő körül szálltunk fel, és számomra érthetetlen módon valamikor párizsi idő szerint 6 óra környékén szálltunk le. Nem értettem hogy lehet két óra időeltolódás Casablanca és Párizs között, de hát nyilván így van, mert csak kb. 2 órát repültünk.

A bűvös pillanat. Igaz, még csak 11 ezer méter magasan, de megérkeztünk Európába!

Hajnalban, Párizsban, ott vannak a bringák dobozai! Végignéztük, ahogy dobálják őket… Elhiszem, hogy kemény és unalmas meló egész nap bőröndöket pakolni, de nagyon fájna nekik, ha nem dobálnák a csomagokat, csak szépen raknák, mintha a sajátjaik lennének?

A Charles de Gualle repülőtéren gyorsan kikerültünk a poggyász felvevő helyre ahol egy kocsin már vártak ránk a dobozok egy másik illető túlméretes poggyászával egyetemben. Az övét ott hagytuk, a mi négy dobozunkat pedig átpakoltuk egy kocsira, amivel kitoltuk őket a reptér elé. Útközben információs táblákon láttuk, hogy van expresszbusz Orly-ra, amit némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy meglépünk. Orly-tól már csak 9km-re van a vendéglátóink, Violáék otthonra, és annyira nagyon fáradtak, elgyötörtek és kialvatlanok voltunk az elmúlt napok fáradalmai után, hogy úgy éreztük, semmi értelme nem lenne ezt a távot Párizson, az Eiffel-torony érintésével a kerékpárokon megtenni, hiszen egyrész nem élveznénk ilyen kimerültem, másrészt amíg a bringákat összerakjuk, addigra délután lesz és még fáradtabbak leszünk, így még az is előfordulhat, hogy ránksötétedne, mire innen végig bringával Violáékhoz érnénk (kb. 70km), amit még itt Európában sem akarunk megkockáztatni, pláne nem ilyen hullafáradtan. Szóval felszálltunk a buszra 21 euróért fejenként. A dobozok csomagtérbe pakolásában még egy erre a célra ott dolgozó személyzet is segített minket. Aztán a busszal belevesztünk a Párizst elkerülő körgyűrű autópályájának hangszigetelő falai közé, majd egy gigantikus dugóba, amiből csak kb. 2 órával később érkeztünk meg a másik repülőtérre. Anno itt, Orly-n búcsúztattam BanziG-t, Bazsit és Dúdot, amikor a 100napbringán együtt tekertünk idáig a Duna mentén, majd Párizsig 1700km-t. Emlékszem, milyen magányosnak éreztem magam, miután ők eltűntek a reptéren, én meg elindultam visszafelé Párizsba, hogy aztán a BeNeLux államokon keresztül folytassam tovább Északnak egészen Nordkappig, később Zitával, aztán Baffal és Nándival. Hősidők voltak azok innen, mai szemmel nézve, ahogy talán egyszer ezekre a napokra is így fogunk tekinteni. A bringákat 5,5 órán át raktuk össze, és mindezt ismét timelapse videóra vettük, amit később a Windows Movie Makerrel némi elő- és utószavakkal egy 2 Unlimited számmal összeszerkesztettünk. :) Utóbbit egy 90-es évek popválogatása keretében még Zita töltötte le Pítöréknél. :) És pont találó és elég pörgös ehhez a gyorsított videóhoz! :)

Miután kitoltuk a bringákat a szabadba, akkor eszméltünk csak, hogy itt tombol a nyár. Égetett minket a nap, azonnal naptejet kaptunk, majd elindultunk. A 9km végtelen hosszúnak tűnt, és többször meg kellett állni ezt-azt még meghúzni vagy beállítani a bringákon, amit az összeszerelés alatt nem sikerült jól. Aztán megérkeztünk a címre, de Viola és a férje Adrien még nem voltak otthon, ezért ledőltünk az árnyékba, a fűre egy fa árnyékába. Egy perc sem telt el, mire megjelent egy szomszéd, hogy a fűre lépni itt tilos, és leszünk szívesek onnan eltűnni! :o Húú, mi a franc, azt hittem a fű azért van, hogy élvezzük, nem azért, hogy nézzük! :) De a szabály az szabály, átköltöztünk az parkoló aszfaltjára, ott is volt árnyék, és különben is tök mindegy volt, olyan fáradtak voltunk, hogy miután ugyanez az amúgy nagyon kedves szomszéd hozott nekünk vizet a palackunkba, úgy ahogy voltunk, az aszfalton fekve elaludtunk. Kb. 40 percet lehettünk így, mikor megjelent Adrien. Nálam ez a pont volt az, amikor úgy éreztem, megérkeztünk Európába.

Négy nap Belo Horizontéban Petivel, Privel, Annival és Írisszel

Arpi — Wed, 05 Aug 2015 13:05:35 +0000

Először is egy kis helyzetjelentés a jelenből! :) Ma reggel nem esett az eső, de ma is sokat tervezek írni, mert még nem mentem ki futni, csak este fogok, és akkor is csak, ha úgy érzem. Ugyanis tegnap este kimentem naplementekor, AC/DC a fülben, gyönyörű színek a horizonton, Árpi a dombtetőn, mindennek a vége az lett, hogy nyomtam egy 5 percesen belüli 10 kilit, 49:36 lett, és ugye ebben szint is volt, mert Taizé egy dombtetőn van, én erről lerohantam, majd a végén vissza. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszan képes leszek tartani a régi “utazósebességet”, ezért fülig érő szájjal, fizikailag ugyan fáradtan, de minden más szempontból abszolút fedobódva érkeztem vissza. Nyújtás közben észrevettem, hogy már lazább vagyok, messzebb érek el, mint pár nappal ezelőtt, ami szintén örömmel töltött el. Futás előtt totál izgultam, hogy állásinterjú, meg hogy elküldött egy nővér az egyetlen helyről, ahol az utcán értelmes sebességű netet találtam (Köszönet Jenőnek és a közösségi internetmegosztásnak!), és ettől is elkedvetlenedtem, de aztán este beszélgettem András testvérrel, kiderült, hogy ő is műszakin végzett, a BME villanykaron. Hogy hogyan lett ezek után Taizé testvér? Erre Zita megint csak azt mondaná, hogy “Isten útjai kifürkészhetetlenek!” :) Visszatérve a futásra, óriási volt, rég élveztem ennyire futást, nekem ez az ima, a jóga, a meditáció, meg minden hasonló, teljesen kicseréltem magam a végére. Az állásinterjún majd meglátjuk mi lesz, én odateszem magam, aztán ha véletlenül nem kellenék nekik, akkor kellek majd máshová és ott megmutatom, akik meg nem vesznek fel, azok így jártak! :) Csak attól félek, hogy túl mélyen bele fognak kérdezni a szakmai dolgokba, és már nem fogok emlékezni a részletekre. De hát csak nem várják ezt el, és remélem valamennyire az elmúlt négy évünket is értékelni fogják, mégha az IT-hoz nem is volt sok köze, azért valamit csak letettünk az asztalra és remélem ezt lesz lehetőségem kidomborítani az interjún. Na de most jöjjön az útinapló folytatása, megérkeztünk Belo Horizontéba az útinaplóval! :)

Peti valóban elénk jött a buszpályaudvarra, így nagyon kényelmes dolgunk volt.

Az otthonukban hamarosan újra találkozhattunk Privel, a feleségével és a család legújabb két tagjával Írisszel és Annival. Anni ül a játékdobozban. :)

Első este Peti rögtön elvitt minket egy caldo-t, vagyis levest enni, amit mi igazából már rég főzeléknek hívnánk a sűrűsége alapján. Figyeljétek a ravasz árképzést! Persze, hogy mindenki nagytányérral vesz…

Önkiszolgáló rendszerben mindenki annyit szedett magának, amennyi a tányérjába fért, és persze lehetett vegyíteni a dolgokat is.

Piranha főzelék, ez kell nekem, most végre revansot veszek a halakon, amiért pár nappal ezelőtt megharaptak! :)

Peti külsőre semmit nem változott, simán letagadhatná azt a 8-10 évet, amióta nem láttuk egymást.

A Piranhák mellé tepertőt, zöldhagymát és kenyeret is pakoltam a tányérra. A halnak egyébként semmi különös íze nem volt.

Esti rikiki parti. Nagyon mélyről jöttem fel, de hiába, végül Pít nyert. Sörből nem volt hiány, jól tettem, hogy edzettem ezekre a napokra, most aztán adtunk a vesekőnek! :) A gyerekek ekkor már aludtak, két hónapos koruk óta átallusszák az éjszakát. Petiék szerint ez nem csak a természetüktől függ, hanem attól is, ahogy nevelik őket. Hogy nem rohannak oda hozzájuk egyből az első nyekkenésre, hanem megvárják, hogy visszaalszanak-e maguktól, és csak akkor szólnak közbe, ha már egy ideje megy a sírás, és komolynak tűnik. Sokszor maga a szülő ébreszti fel a gyermekét azzal, mert minden nyikkanásra felkapja babusgatni, aztán ehhez hozzászoknak a babák és elvárják, ettől a szülők kialvatlanak lesznek, ami senkinek sem jó. Persze nyílván más tényezők is belejátszanak ebbe, és ahány baba, annyi történet, de az tény, hogy Petiéknek normális estéik voltak, amíg ott voltunk, és amíg ezt nem láttam, én azt hittem, egy (pláne kettő, mint náluk!) baba sokkal jobban felforgatja egy család életét, és sokkal nagyobb teher.

“Anni, kapaszkodj meg, ezek a furcsa szerzetek ugyanazt a nyakatekert nyelvet beszélik, amit apu is!” – Peti magyarul beszél a gyerekekhez, Pri pedig portugálul.

Indulunk a bölcsibe!

Peti egyik nap kivitt minket a városba, hogy megvegyük jóelőre a buszjegyeket Sao Pauloba, hiszen, ha nem kapunk aznap estére buszjegyet, akkor a repülőút is veszélybe kerül, ezt pedig nem akartuk megkockáztatni, és a kapkodni sem akartunk, mert azért a pakolással még nem végeztünk teljesen.

Ekkor láttunk lovasrendőröket a belvárosban. Őszintén, mi értelme van ennek azon kívül, hogy a rendőrök élvezik a lovaglást? Egy lovat biztos, hogy sokkal drágább fentartani, mint egy kerékpárt, cserébe az utat sem kell utána takarítani és egy kerékpárral járdázni is lehet, ha kell, és szűkebb helyeken elfér, kevésbé veszélyezteti a gyalogosokat. De hát ők tudják, biztos én nem gondoltam valamire…

Apropó, bringás rendőrök, láttátok már a Premium Rush című 2012-es amerikai bringás filmet? Egy New Yorkban játszodó, bringásfutár film, nem egy Oscar-díjas alkotás, de egész látványos és érdekes, könnyű esti kikapcsolódásnak elmegy.

Itt is van metrobus, “a szegény ember metrója”, ahogy Peti fogalmazott.

Hoppá, hát már megint hová kerültünk? :)

Peti elvitt minket ezúttal egy másik önkiszolgáló étterembe, ezeknek nagy divatja van errefelé, és itt most nem csak főzelékeket lehetett kapni, hanem rengeteg salátát, sült húsokat és még desszertet is. A minasi (ez a neve a régiónak, a bányák után, de nekem inkább hangzik valami Gyűrűk Ura vidéknek! :D) konyha brazíliaszerte, mi is hallottuk, mikor meséltük másoknak, hogy jövünk Belo Horizontéba, hogy “Ők nagyon szeretnek inni, jó a konyhájuk, és nagyon barátságosak!” :) Hát az ivásról még lesz szó, a többi igaz! :)

Úgy kellett uralkodni magamon, hogy betegre ne egyem magam! :) Ugyanis ha az 1kg feletti menüt választottuk, annyit ehettünk, amennyit csak akartunk, többször is visszemehettünk újra szedni. A tányérokat a pénztárnál grammra pontosan megmérték, és ez alapján lett kiszámolva az ár.

Hú, ezt most szinte fáj látnom, mert itt Taizében, ahonnan ezeket a sorokat írom néhány héttel a történtek után, elég minimalista konyha van ehhez képest. Nem rossz, csak főleg, hogy már a második héten vagyunk, és ismétlődnek a dolgok, a nyomába sem ér a minasi konyhának. Persze itt most 5200 emberre főznek és nincs shéf, egy magyar ember, Ferenc a konyha felelőse, őt Roger testvér hívta Taizébe 16 évvel ezelőtt, így családostul ideköltözött, és most ő az felel itt az étkeztetésért. A szakácsok néhány hetente, havonta, vagy fél évente cserélődő fiatal önkéntesek, akiket újra és újra be kell tanítva. De ezen felül is elképesztő logisztika van minden mögött, mindenki vállal egy kis feladatot, és ezek a szerepek már rég nagyon jól ki vannak találva. Én például reggel segítek a “food distribution”-ben, ez könnyű meló, csak annyi, hogy emiatt utoljára eszek, de ezt kibírom, cserébe rögtön repetát is a tányéromra tudok venni, mert akkor már látni, hogy bőven maradt mindenből. És délelőtt 10-kor már szabad is vagyok, tudom írni tovább az útinaplót! :)

Szalonnás dinnye! :) Ez nem a minasi konyha specialitása, csak az én tányéromon kerültek véletlenül egymás mellé. :D

Evés után az árba benne foglaltatott egy kis szeszkóstolás is, kipróbáltuk a mogyorópálinkát és a cukornádpálinkát, mindkettő nagyon érdekes volt.

Peti és Zita nagyon durván betintáztak! :D Najó, ez nem igaz, ez csak egy beállított kép, igazából a harmadik italnak ízre semmi alkoholtartalma nem volt, ezért Peti is megkóstolt belőle egy fél kortynyit.

Manga Beírás! :) Ebéd után egy ilyen nevű parkba mentünk.

Útközben megálltunk egy kör alakú téren, ez már a domboldalba volt, amolyan helyi Rószadomb volt, szép házakkal, és vagy ötven villanyszerelővel, akik egyszerre voltak fent az összes oszlopon, körben az egész utcán cserélték a vezetékeket.

A kilátás a városra ebből a parkból.

Itt már a másik, mangabeirasi parkban. Erről a hegygerincről kapta a város a nevét.

Elfelejtettem, hogy hívják ezeket az állatokat.

A szemétben turkáltak, közben a csíkos farkaik a magasba emelkedtek.

Piros szemű madár

Valami majomféle. Ezt a három állatot kb. 1-1 perc különbséggel pillantottuk meg.

“Jó kis tájfutóversenyt lehetne itt rendezni!” :)

Apropó, tájfutás! :) Petivel egyik nap kimentünk futni 5km-t, jól ment, végig dumáltunk, észre se vettük magunkat, azt hiszem 5 és feles kilométereket sikerült nyomni, vagy talán 6-osat, már nem emlékszem. Egy bevásárlóközpont előtti parkba mentünk ki, ahol volt egy kerékpár és egy gyalogossáv is a zöldben, de hogy sikerült megnéznem, nem igazán vezettek sehonnan sehová csak körbementek a háztömbnyi méretű parkban. Futás közben elmesélte Peti, hogy megpróbált tájékozódási futó versenyekre járni itt Brazíliában, de ezeket itt főleg a hadsereg rendezi, és hogy elindulhasson rajta, több szakosztályban és szövetségben regisztrálnia kellett magát, ami tagdíjfizetéssel is járt, majd a nem túl sűrűn megrendezett versenyekre sok száz kilométert kellett utazni. Ezek után egy gyenge hazai szerdai kisverseny színvonalát kapta, és amikor fel kellett állnia a dobogóra, még azt is meghagyták, hogy ezt hosszúnadrágban tegye. De mivel nem volt nála hosszúnadrág, és különben se érdekelték az ilyen formaságok, végül rövidnadrágban ment ki átvenni az érmét, amiből majdnem közfelháborodás lett, úgy kapta ki a mikrofont az eredményhirdető kezéből egy hadnagy, hogy elmondja, hogy bocsássanak meg Péternek, ő egy külföldről jött sportárs, aki a Nemzetközi Tájfutó Szövegséget, az IOF-et jött ide képviselni. (!?!?!?! :o – Ez úgy hülyeség, ahogy van, Petinek annyi köze van az IOF-hez, mint nekem a Nemzetközi Kerékpáros Szövegséghez – nem sok) Ezek után elgondolkoztam, talán hangosan is, már nem emlékszem. Azt hiszem csak magamban, mert nem akartam Peti szívét fájdítani, hiszen ő nagyon nagy áldozatokat is hozott azzal, hogy ideköltöztek Privel, és itt kezdtek közös életet és családot. Szóval ami erről a tájfutós történetről eszembe jutott, az az, hogy nekünk odahaza Európában, Magyarországon és környékén rengeteg lehetőségünk van nagyszerű sportok űzésére. Március közepétől november elejéig minden hétvégén vannak nagyon színvonalas tájfutóversenyek, nem csak odahaza, hanem a környező országokban is, mindenfelé Európában. De Budapesten még a nyarat leszámítva szerdánként is. Ha télen leesik elég hó, el tudunk menni sífutni Galyatetőre, vagy a szlovákiai Skalkára, a Tátrába, és még sorolhatnánk. Ugyanígy a lesiklással, Szlovákia, Erdély, na és az egész Alpokban olyan sípályák vannak, amilyenek sehol máshol a világban. A futáshoz csak egy futócipő kell, és lehet menni, a sífutáshoz meg már 20 ezer forintért meg lehet venni a szerkót pl. én a Komjáti uszoda mellett sportboltban anno ennyiért vettem használtan, ami pont jó is volt kezdéshez, hiszen senki nem akar lezúzni egy méregdrága szerkót. És most csak néhány sportról beszéltem. A lényeg csak annyi, odahaza igazán végtelen sok lehetőségünk van a sportokra, a boldogságra, csak oda kell figyelnünk rájuk, észre kell vennünk őket.

Visszatérve a képsorozatra: felfedeztünk egy új játszóteret, amiről még Petiék sem tudtak. Itt fent a gyerekek játszótere, lent a háttérben a felnőtteké. :)

Zita fotózta ezt a hangyát, mi már rég egy másik állat nyomában voltunk Petivel, egy olyan csíkos farkú hosszú orrú lény matatott a sisnyásban, azt követtük.

Peti a “Prücskökkel” :) A valóságban is ilyen zabálnivalóak voltak. :)

Írisz (jobbra) nagyon szereti tologatni a dolgokat, ha nem a játékosdobozukat, akkor az evőszékeiket tologatta fel és alá a nappaliban. Aztán amikor elakadt valamiben a szék, ami nem a fal volt, hanem valami kevésbé egyértelmű dolog, és nem bírta tovább tolni, akkor jött a hiszti. De sokszor volt, hogy nagyon ügyesen rájött, hogy mi a helyzet, és mögémászott a széknek, és elkezdte tolni a másik irányban, amíg újra nem ütközött vele. Elképesztő, milyen okosak és ügyesek már 14 hónapos korban.

Etetés

“Hékás, hát Te nem az anyu vagy!!!” :)

Annyira bírom, hogy a kicsiknél néhá pár másodperc különséggel jelen van a két véglet. Egyik pillanatban úgy tudnak zokogni, mintha összedőlt volna az egész világ – és Nekik valóban össze is dől az ő kis világuk, hiszen sokkal inkább a jelenben élnek még mint mi felnőttek -, a másik pillanatban meg úgy rötyögnek és olyan nagyon boldogok hogy csuda, mindezt valami ék egyszerű dolog miatt, pl. mert felkaptuk és feldobáltuk őket. :)

Az autópályán is ki voltak táblázva ezek az állatok.

Egy világörökségi helyszínre terveztünk ellátogatni autóval ezen a szombati napon, de az egyetlen odavezető út, az autópálya annyira be volt állva, hogy másfél-két óra araszolgatás után feladtuk. Peti nagyon ügyesen a belső sávból kiszúrt egy lehajtót, így meg tudtunk fordulni. Hála az égnek, ebből nem csináltunk nagy drámát, mert egyrészt nem tudtuk, mit hagyunk ki ezzel, másrészt az éppen elég volt most, hogy Petiékkel lehetünk.

Visszafelé egy őrült szembehajtott az autópályán.. :o Ez még itt is elég meredek dolognak számít. Nem ment gyorsan, és amint meglátott minket, azonnal lehúzódott a belső sáv legbelsejébe, de akkor is… Talán részeg lehetett, hétvége volt.

Világörökség helyett egy újabb nagyszerű étteremben kötöttünk ki. :)

Ezúttal megpróbáltam zöldségeket is bőséggel pakolni.

Ne kérdezzétek, miért vágok ilyen arcot, biztos beszéltem…

Petiék ezzel próbáltam meg eltenni minket lábalól. :) Ez a kakaó gyümölcséből, és nem a magjából készült ital, számomra olyan illata volt, mint amikor fojtó mosószerszag van a rötyiben, mert nincs ablaka és most fertőtlenítették le az egészet. Az íze is hasonlóan szörnyűnek tetszett, de azt hiszem az én készülékemben van valami súlyos hiba etéren, mert rajtam kívül mindenki másnak ízlett. :)

Ééééés eljött az igazság pillanata! :) Pizzát csinálunk! :) Nálam a pizzakészítés már lassan vagy egy évtizedes dolog, sok lőrinci házibuliban sütöttem pizzát Szentei Zsuzsi receptje alapján. És azóta már a világ körül is, nem egy atomtudomány, de megunhatatlan kedvenc.

A hagyma egy magyar pizzáról nem hiányozhat! :) És Petiéknek volt pizzavágójuk. Ami, ha nincs kéznél, akkor Szabó [Kobra] Zolitól tudjuk, hogy az olló is nagyszerű erre a célra, de a kés nemigen, mert széttrancsírozza az egész pizzát.

A tészta második felét eltettük másnapra, és én úgy gondoltam, hogy ha csak simán betesszük a hütőbe, akkor az élesztő hatása leáll, de nem így történt. :) Lehet, hogy nem kellett volna meleg cukros tejben felfuttatni a porélesztőt? :) Ja, a boltban, miközben vásároltunk Peti elmagyarázta, hogy mi a különbség a kémiai, és a biológiai “élesztő” között. Előbbi ugye a sütőpor, ami hő hatására széndioxidot termel, és ettől dagadnak meg a sütőben a sütemények szép egyenletesen. A másik az élesztő-élesztő, amit mi is használtunk. Én ezt nem tudtam, vagyis inkább, hogy soha nem gondoltam bele igazán.

Peti egyébként építőmérnök, Erasmussal kint volt Franciaországban, ott találkoztak Privel, aztán Belo Horizontéba költöztek ahová Pri szülei valók, és Peti itt ösztöndíjat kapott, itt PhD-zett, majd egy kis építész cégnél kezdett dolgozni, de az nagyon nem volt jó, így végül egyetemi tanár lett, ami úgy érzi, neki való és megtalálta magát benne. Emellett a kutatásait is folytatja. Pri pedig “mikroszkopista”, vagyis mikrobiológus. :)

“Csukd be az ajtót, ülj be hátra, és kösd be magad, indulunk a bölcsibe, most én vezetek!” :D

Na jó, nem is a bölcsibe, hanem egy városi tó partján végighúzodó parkba.

Mindenféle érdekes járgányokat lehetett itt bérelni. Nézzétek meg ezt alaposabban! Látható, hogy a két hátsókerék nem egy tengelyen forog! :o Ezek alapján elvileg ezzel a járgánnyal lehet úgy is fordulni, ahogy a lánctalpas tankok fordulnak! :D Persze úgy látom, valami kormány is kell, hogy legyen, mert az első keréktől jobbra látszik egy gombcsuklós, távtartós megoldás.

Na, ő a vízidisznó, lesz még róluk jobb kép is, amikor nem a szemétben fetrengenek.

Így néz ki a tóparti sétány. A tó körbe, ha jól emlékszem, 20km. Voltak apró táblák, amelyek jelezték a távolságot pont attól a parkolótól, ahonnan mi is indultunk. Ezek alapján több, mint 5 kilométert sétáltunk ezen a délutánon.

Vonatba kötött trike-ok. :)

Szabadtéri játszótér/konditerem felnőtteknek. :) Sok ilyet láttunk szerte a világban, és bár nem jellemző, de látni őket odahaza is néhol.

Bár csak egy keskeny zöld sávon haladtunk a házak és a tó között, de itt is volt élet bőven.

Újabb gyöngyszem Zita táblagyűjteményébe, Peti hívta fel rá a figyelmünket, egy étterem udvarán volt. :)

A gyerekek csendes szemlélődésben élvezték a babakocsizást.

A túlpart. A tó nem olyan nagy, csak sok öböl és félsziget alkotja a partját, ezért olyan hosszú a kerülete.

Pofás kertesház

Ez a templom volt a séta célpontja.

Itt pedig az a stadion, amiben a németek rommáverték a brazilokat a tavalyi foci VB elődöntőn. Peti is megerősítette, hogy itt Brazíliában tényleg szinte már vallás a foci, ha valami meccs van, megbolondul az egész szomszédságuk.

Vízidisznó család

Nem egy fürge állat, a fején is látszik, hogy egy belassult, lusta lény. :)

A madár állandó tartozékuk volt.

“Anni! Anni! Megmozdultak, kapaszkodjunk!!!” :)

Vajon miért van ez a nagy barátság?

Két dudás egy vízidisznón, ebből még balhé lehet! :)

Egy-két rövidebb szakaszon elég bűzös szaga volt a tópartnak. A városvezetés azt ígérte, hogy a foci VB-ig ezt felszámolják, de persze ez csak üres ígéret maradt, valószínű nem is tudták, mit beszélnek, hiszen ahhoz, hogy ez megszűnjön, a fél város szennyvízelvezetését át kellett volna formálniuk, hiszen a tavat tápláló patakokba is mindenütt beleömlik a város szennyvíze, így a probléma elég kiterjedt.

A templom belülről. Épp egy esküvőt készítettek elő, zárva volt, ezt a fotót csak úgy paparazziztam egy rácson át.

Egy kép, amin mind a hatan rajta vagyunk. :) Anni először kitakarta az arcát a lábfejével (ha én ilyen hajlékony lehetnék… :D), de aztán másodjára sikerült, ezen a képen már csak elmélkedve majszolja a kekszét. :)

Gyakorlok… :) Nem is olyan könnyű egy ikerbabakocsit tolni, mint azt gondolná az ember.

Ez jó kör volt, jó volt kimozdulni.

“Juhúúú, mennyi emberrel skypeolhatok egyszerre!” :) Petiék családjához a szokásos vasárnap esti bejelentkezésnél most az én szüleim is csatlakoztak. Tök jó, hogy már ingyenesen tudja a konferenciabeszélgetést is a Skype, ez is nagy élmény volt. :)

Írisz egyébként az aktívabb menő manó, és ő barna szemű, mint Pri. Anni a higgadtabb típus, és neki kék szeme van Peti után és talán egy icipicit nagyobb termet. Ebből gondolom kitaláltátok már, hogy kétpetéjű ikrek. Mi azt gondolhatnánk, hogy amikor majd abba a korba érnek, hogy a pasikat Petinek el kelljen hajtani otthonról, akkor Írisz udvarlóival lesz több gondja, de ez állítólag pont fordítva lesz, mert Anni a kék szemével annyira egyedi itt Brazíliában, hogy meg fogja bolondítani az itteni fickókat. De hol van ez még, egyelőre csak zabálnivalóan aranyos apróságok. :) Akik remek hatékonysággal viszik a nappaliban a játékok entropiáját a maximumra, amint rászabadulhatnak a dobozra:

Vasárnap este kivitt minket Peti a buszpályaudvarra, ahol azzal búcsúztunk, hogy remélhetőleg jövő nyáron, amikor ők hazalátogatnak, újra találkozunk majd. Pri, Peti, Anni és Írisz, nagyszerű volt Veletek lenni, köszönjük a remek vendéglátást, minden percét nagyon élveztük! :) …és a Skypeolás nem csak egy élmény volt, hanem hasznos is, mert Peti anyukája, Ági azóta már leszervezte nekünk a pápai tornatermi szállást a Hazatérés szeptember negyediki, pénteki napjára, amit ezúton is külön köszönünk! :) Aki tehát szabi nélkül szeretne hozzánk csatlakozni Pápától Vértesblogláron át Budapestre, az úgy készüljön, hogy ezen a péntek estén, vagy másnap, szombaton reggel csatlakozhat hozzánk Pápán. Mindenkit nagy szeretettel várunk! A táv szombaton szűk száz kili lesz, vasárnap kb. 60km. Vértesboglárra már nem kell majd a matrac-hálózsák, ott parasztházakban és jurtákban is meg lehet majd szállni! ;) Kiírás, jelentkezés hamarosan! ;) Történt 2015. július 9-től 12-ig. Megírva augusztus 5-én.

Rio de Janeiro #2 – Michael Jackson favellájában és Szent Antal küldöttjeinek nyomában

Arpi — Tue, 04 Aug 2015 16:35:13 +0000

Na, közben már felhívtak, jövőhéten lesz az első kőrös interjú, ami még mehet telefonon is, úgyhogy majd valahol Svájcban fogok állásinterjúzni egy hazai állásra, addig még izgulhatok sokat… És kicsit talán rá is tudok készülni. Ti mit mondanátok a helyemben egy első kőrös telefonos IT-állásinterjún? :) Mindjárt le is töltök némi anyagot, hogy felfrissítsem a tudásom, de előbb még megírom ezt a bejegyzést! :)

No, így néz ki a domboldalból a Cukorsüveg-hegy.

Hogy mit kerestünk a domboldalban? Este megálmodtam, hogy inkább egy favellába kéne ellátogatni egy szervezett túra keretében idegenvezetővel, mert az mégiscsak izgalmasabb és érdekesebb, mint megnézni még egy magas hegyről, történetesen a Krisztus-szobortól a szürke felhők alatt elterülő várost, pont úgy, mint sok más ezer turista is teszi velünk együtt. Ezért aztán reggel az első dolgom volt, hogy leszaladjak a recepcióra és favella-túra után érdeklődjek. Volt ilyen túrájuk, és olcsóbb is volt, mint amit én kinéztem, így nagy örömmel szaladtam először a Zitámhoz egyeztetni, aztán egy ATM-hez pénzt kivenni és már le is foglaltam, Orsinak is, akit közben fölfelketettem, hogy szeretne-e velünk tartani. Így, 100% biztonságos szervezett túra keretében már ő is benne volt. Már tegnap is beszéltük, hogy favellázunk, de azt olvastuk ezekről a szegény negyedekről, hogy sokat még most is a drogbárók felügyelnek, ezért szervezett túra keretén kívül veszélyes lehet odalátogatni. Ezért ezt is el vetettük, mégha nem is biztos, hogy így van, kár most kockáztatni, kvázi az utolsó olyan napon Latin-Amerikában, amikor még valami rossz történhet velünk, kár lenne ennek rögtön elébe menni. Ezért aztán szépen kicsengettük fejenként a 80 reált, remélve, hogy ha elég érdekes lesz a túra, akkor abból talán még egy utazi rovatos cikk is kerekedhet, és így máris visszakapjuk az ár egy részét. :) A túra érdekes volt, ám azóta nem volt még érkezésem nekiállni a cikknek, talán majd ezután, majd ha felkészültem az állásinterjúmra, feltettem a netre a jelentkezést az utolsó három napi közös magyarországi bringázáshoz, kerestem vendéglátókat Genfig és Genf után, felkészültem a holnapi és holnap utáni taizéi és a jövőhét szerdai előadásainkra, pontos útvonalat terveztem az Alpokig, összepakoltam a cuccaimat, amiket az ittlévő magyarokkal remélhetőleg haza tudunk küldeni (eldugult, és Európában már amúgy is szükségtelen vízszűrő, elromlott tábori főző, brazil szuvenírek, téli ruhák), és még sorolhatnánk. Szóval van dolgom bőven! :) Zajlik az élet, és ez így van jól. Hamarosan otthon leszünk, és már csak nosztalgiával fogunk gondolni ezekre a napokra. De akkor is elfoglaltak leszünk, akkora is vannak már terveink és azutánra is, így ez a nosztalgia remélhetőleg nem lesz különösebben fájó, mert közben a jelen is éppen elég szép és jó lesz ahhoz, hogy lekössön minket örömben. De ezt majd meglátjuk, most csak menjünk tovább fölfelé a dombon a favella tetejére, ahonnan indult a túra.

De előtte mégegy kép! Sok boldogságot Zsu és Geri! Néha ilyen felkéréseket is kapunk… :) Jó dolgunk van, könnyedén tudunk örömet szerezni másoknak, az ilyet kár lenne kihagyni. Az a repülő pedig nem photoshop, ezen a napon fordult a szél és az öböl felett kanyarodtak a leszállópályára a repülők, elképesztő látvány volt! :)

A favella tetején egy piszkos autóparkolón és rengeteg kukán át elindultunk lefelé ezen a lépcsőn. Ebben a favellában ugyanis már szemétszállíás is működik, persze elég nehézkes, hiszen nincsenek lapos utcák, ahol autók járhatnának, csak meredek lépcsők, de van és működik, csak embereknek kell felvonszolni a favella tetejére vagy aljára a kukákat, mivel csak ezekre a pontokra jut oda a kukásautó. Annak, hogy ilyen “fejlett” ez a favella, ahhoz Michael Jacksonnak is köze van, aki ezért a képen látható falfestményen is látható. És ez most nem vicc, olvassatok tovább és pár képpel lejjebb elárulom, hogyan is történt mindez! ;)

Íme a favella, ahogy a tetejéről látszik, háttérben a Krisztus-szoborral

Ez a favella (más nyelveken csak egy L-el, favela, de valamiért magyarul dupla L-es lett) 35 ezer ember otthona, és 1907-ben kezdtek el idetelepedni az emberek. Azóta is folyamatosan jönnek, nem csak ebbe a favellába, hanem másikakba is, mivel sok vidéki területet nagy szárazság súlyt, ezért itt a városban, ha csak egy ilyen szegénynegyedben is, de sokkal jobb körülményeket találnak. Az, hogy beton- és téglaházakat látunk, valamint betonozott járdákat egy favellában, fejlettségnek számít. Erre is visszatérek még.

Innen láttuk az eddigi legközelebbről a Krisztus-szobrot, de közben igazából már örültünk, hogy nem ott, hanem itt a favellában vagyunk, mert nagyon érdekesnek ígérkezett a túra.

Szemközt a Copacabanatól északra a város állítólag legnagyobb favellája, 200 ezer fős lakossággal. Ezt a számot először nehezen akartam elhinni, aztán beláttam, hogy igaz lehet. Mi egy szinte üres favellában mászkáltunk, ugyanis napközben nincsen nagy élet a favellákban, mindenki lent van a városban, és dolgozik. Ők dolgoznak a konyhán a hostelünkben, ők cserélik és mossák ki az ágynemünket, ők árulnak ételt és mindenfélét az utcákon, ők végeznek minden fizikai és minden egyéb alulfizetett munkát. A minimálbér 769 reál, tehát kb. 76 ezer forint, ezért minimum 44 órát kell dolgozni egy héten, de mivel ez a Magyarországnál drágább Brazíliában semmire nem elég, sokan több műszakban dolgoznak vagy rengeteget túlóráznak, hogy meg tudjanak élni. A 6 milliós Rió lakosságának egyharmada, vagyis 2 millió ember(!!!) él favellákban. Ezért nem hívom őket nyomornegyednek, mert nem azok, csupán illegális területfoglalással létrejött szegényebb lakónegyedek. Az állam ennyi emberrel értelemszerűen nem tud mit kezdeni, a szociális háló nincs olyan fejlett, hogy lakássegéllyel vagy állami lakásokkal megsegítsék őket, így kvázi ez a fajta segítség abban manifesztálódik, hogy az állam hagyja, illetve most már kis mértékben néhol segíti is a favellák létezését. Egy-egy ház egy-egy emeletén átlag 5-8 fős családok élnek, tehát egy olyan néhány szintes ház, ami a képek többségén látható, akár simán 20-30 embernek is otthont adhat. El sem bírom képzelni, mennyi ember hömpölyöghet ezeken a szűk lépcsőkön éjszaka, mikor hazatérnek a munkából, és zajlik itt az élet, vagy amikor valami fesztivált csapnak, mert olyat is szoktak, nem is ritkán. Mert ugye ne feledjük el, hogy Latin-Amerikában vagyunk, itt bulizás és vidámság nélkül nem is élet az élet.

Ezt a favellavári fogaskerekű vasútat, ami, ha jól nézem valójában inkább kábelvasút, szóval ezt a 2006-os választások előtt építették. Brazíliában kötelező szavazni! Ahogy a bátyám írta minap “Messze nem tökéletes rendszer ez a demokrácia, de egyelőre úgy tűnik, nincs jobb.”. 1024 favella van Rióban, ezek nagyrészét különböző bűnbandák, drogbárók irányítanak, három ilyen nagy banda van, a Red Command, a Friends of Friends, és a Third Command. Nyílván van portugál nevük is, de nekünk így mondta a vezetőnk. Azokat a favellákat, amelyeket nem ezek a drogbandák irányítanak, azokat vagy a katonaság felügyeli, vagy, ha stratégiailag fontos területen helyezkednek el pl. a nemrég Brazíliában megrendezett focivébé, vagy a jövőre itt megrendezésre kerülő nyári olimpiai játékok miatt, akkor az UPP nevű, erre a célre létrehozott állami szervezet felügyeli őket. Összesen 38 favellát felügyet az UPP, ezek közül 30 jól működik, 8-ban pedig problémákat vannak. Ez a favella, amiben mi vagyunk, az egyik legbiztonságosabb, mert ezt vette át legelőször az UPP a drogbárók felügyelete alól, mindjárt azt is elárulom, miért.

A favellák drogháborúiban, amelyek főleg területszerzés, terjeszkedés végett folynak a drogkereskedők között, természetesen a lakosság nagy része nem érintett, mint ahogy a társadalom egészében, úgy itt is a lakosságnak kevesebb, mint az 1%-a csinálja ezeket a balhékat, a többiek csak tűrnek, mert nincs más választásuk, de egyébként a favellákban nagyon szoros közösségekben élnek az emberek, erős a családi és családok közötti baráti kötelék.

1992-ben elindult egy “reorganization program” amelynek keretében iskolákat, vízvezetékrendszert, szennyvízcsatornákat, orvosi rendelőket építettek és a szemétkezelést is megoldották, így ma sok favella sokkal jobb képet fest, mint akár csak 25 évvel ezelőtt. Nem tiszta már a jegyzeteimből, de úgy tűnik, hogy a katolikus egyház dolgozói felelősek ezekért a fejlesztésekért, és nem pedig az állam.

Abban a favellában, ahol jártunk, hangosbemondó rendszer is van, sőt saját rádiójuk is, így ezen a két csatornán minden az egész közösség részére fontos hirdetményt szét tudnak kürtölni, sokszor hirdetéseket, álláslehetőségeket is így terjesztenek, vagy ha valami baj van, pl. földcsuszamlás, akkor a riadót is ezeken keresztül tudják fújni.

A Santa Marta kápolna előtt Orsival és a vezetőnkkel. Innen kapta a favella is a nevét, tehát a Santa Marta Community-ben jártunk, merthogy manapság már inkább a közösség szót használják, mert ez pozitívabb.

Itt már elektromosság is van, habár elég kaotikusan néz ki. Az utcatáblákat és házszámokat is ezzel együtt vezették be, hogy a fogyasztást ki tudja számlázni az elektromos vállalat az ügyfelei számára. Éppen ezért, mikor utca, vagyis inkább sikátor és lépcsőneveket kellett kitalálniuk, volt, hogy kifogytak a nevekből és egyszerűen csak az utcában lakó család neve lett az utca neve.

Szemben egy másik domboldalban egy favella-lakótelep?

A Coral festékgyár sok itteni kezdeményezést megszponzorált festékkel.

Például ezt is. Ez egy időközben már híressé vált, de utcai festményekkel kezdő, és azokat még ma is folytató falfestő műve, neki a névjegye ez a kis sárga angyal.

Amit aztán még sok helyen felfedeztünk szerte a favellában.

Ez a porta így kívülről egészen pofás, a teraszt még magunknak is elfogadnám…

Csakhogy a teraszról ilyen a kilátás. Mondjuk, ha nem számoljuk az előtért, akkor amúgy elég pazar a látvány ebből a favellából, ahogy gondolom majdnem az összes többiből is, hiszen mindegyik hegyoldalban épült, a Tigoya-erdő nevű hegyvidékes terület egy-egy szeletét befoglalva. Utóbbi egyébként a világ legnagyobb városi parkjaként tartanak számon, és valóban nagy, igazából ezt öleli körbe a város teljes nyugai fele. Sokszor beszélik a favellák kapcsán, hogy pont fordítva, mint ahogy az máshol lenni szokott, itt a legszegényebbeké a legszebb kilátás, a gazdagok pedig lent laknak a betondzsungel rengetegében. Ahol egy aprócska lakást sem lehet kivenni már 1000 reál, vagyis 100 ezer forint alatt, ha pedig valami több személy részére is élhető méretű otthont akarunk bérelni, akkor 2-3000 reálnál kezdődnek az árak, de akkor még a veszélyes utcán parkol az autónk, mert nincs garázsunk, és sorolhatnánk. Szóval baromi drágák a lakbérek Rióban, ahogy más brazil nagyvárosokban is. Ugyanígy az ingatlanárak is elképesztően el vannak szállva.

Egy pizzéria ajtaja. Családi pizza 34 reál, nem sokkal olcsóbb, mint az olcsóbb helyeken lent a városban, hiszen ide gyalog kell felcipelniük minden alapanyagot, beleértve talán a sütöshez szükséges gázpalackot is. Mindeközben azért bankkártyával már itt is lehet fizetni, mert az internet és a telefonvonal már ide is be van húzva.

Egy összedőlt ház két lépcsősor között. Ez mindig szomorú látvány, mert valakik ezzel elvesztették az otthonukat, esetleg az életüket is. Nagy esőzések után mindennaposak voltak a földcsuszamlások, amelyek sokszor egész favellarészeket magukkal sodortak, főleg régebben, amikor még építettek ki vízelvezető csatornákat és csak faházak voltak és azok alá sem tettek rendes vasbeton alapokat. Ez a ház nem úgy dőlt össze, csak egyszerűen régi volt már, és lebontották.

Közeledünk a Michael Jackson térhez! :)

A popkirály szobra a tér sarkában. Vagyis inkább egy nagyobb terasz sarkában, hiszen a völgy felöli oldaláról a térnek Riót látni.

1996-ban Dzsekóék itt, ebben a favellában és egy Salvador nevű északabbi városban forgatták a “They don’t care about us” (Nem törődnek velünk) című sláger videóklipjét. Akkor ez a favella még teljesen egy drogbanda fennhatósága alá tartozott, ők szavatolták a sztár és a stáb biztonságát a forgatás alatt, Dzsekó helikopterrel érkezett a favella tetején található parkolóba, mindezt a hatóságok a favella határain kívül nézték végig, mert még őket sem engedte a területre a drogbanda, és ez egy óriási presztizsveszteség volt a riói hatóságoknak, amit később azzal próbáltak kompenzálni, hogy a Santa Marta volt a legelső favella, amit az UPP a fennhatósága alá vont. Hogy ez erőszakkal, diplomáciával, vagy egyszerűen csak óriási erőfitogtatással és ezáltali megfélemlítéssel történt, azt nem tudom, de tény, hogy ezek után elindultak a fejlesztések a favellában, és biztonságosabb, kiszámíthatóbb lett az élete az itt lakó családoknak.

Dzsekóval nem lehet, hogy nem csinálunk közös képet! :)

A helyszínen épp egy crowdfunding kampányhoz forgattak filmet, mikor ott jártunk.

A hölgy minket is felvett, persze előtte megkérdezte, hogy szeretnénk-e szerepelni a filmben. Utána beszélgetni kezdtünk és kontaktot cseréltünk, mert a mi történetünk is érdekelte.

Azt hiszem, ez az a kampány.

Ezt a mozaikot egy nagyon híres művész készítette, aki az olimpiai játékokra és készít műveket.

Két szuvenírbolt van Santa Martában, de sajnos a vezetőink ezt előre nem közölték velünk, így alig volt nálunk valami pénz. Azért egy hütőmágnest sikerült vennünk, itt talán jó helyre kerül a pénz.

Rengeteg ilyen helyi művész által készített festményt lehetett kapni.

A második szuvenírboltban megnéztük a Dzsekó klippet is.

Nézzétek meg Ti is:

Hát az ilyet mi nem tudjuk hazavinni, pedig érdekes.

Ahogy már írtam, manapság már komoly vasbeton alapjai vannak a házaknak. Azért ennyi cementet, követ, téglát meg mindent idecipelni ehhez a rengeteg házhoz a lépcsőkön, akár fentről, akár lentről, de nem lehetett gyenge meló!

“Ha mégegyszer meglátom azt a csirkét, bizisten azonnal széttépem!!!” :)

Ahogy közeledtünk az autóutakkal is összekötött favella aljához, úgy lett egyre több étterem és bolt.

Azért nincsenek egyébként fotóink az ott lakókról, mert ekkor délelőtt volt és tényleg kevesen voltak a favellában, másrészt megkért minket a vezetőnk, hogy ne fotózzunk embereket, mert nem szeretnék, és már szóvátették ezt náluk, ezért a szerencsés jóviszony fenntartása végett jobb, ha nem fotózunk és nem is kérdezünk meg senkit arról, hogy szabad-e vele egy fotót készítenünk. Mi így is tettünk, de hát pl. a fenti képen nem beleszaladt egy fickó a háttérben a képbe! Ennyi talán még megbocsájtható, nem volt szándékos és nem is látszik belőle semmi.

Cirmosból, papagájból és kutyából rengeteg volt a házak körül, utóbbiak sajnos jól tele is szarták a lépcsőket, úgy kellett mindenhol a lábunk elé nézni, hogy aknára ne lépjünk, na és mindez persze némi bűzzel is járt.

Leláncolva.

A Coral-tér, ami a festékcégről kapta a nevét, és nyílván így a festéket is, amiből egy holland testvérpár ezt művelte a házakkal. :)

Mivel ez már a favella legalján volt, úgy gondoltam, most már talán szabad. Egy-két ember rajta van a képeken, mert ezt a teret nem akartam nem lefényképezni, csak azért, mert vannak rajta. Azért az a homokzsákokkal körbevett erőd elég kemény!

4 emelet, de az alját az épületnek innen nem is látni, plusz a tetőn már épül a következő szint.

Így néz ki lentről a favella. Most kb. annak az iskolának a lábánál állunk, aminek a tetőterét fentről lefotóztam (09-es kép)

Lent találkoztunk UPP dolgozókkal, ők kérték, hogy csináljunk egy közös képet. Hogy miért, nem tudjuk, de hát rajtunk ne múljon!

Hmmm… Lehet, hogy vezető nélkül is be tudtunk volna jönni? Ez nem a mi utazási irodánk webcíme.

Nyílván egy motorkerékpárra azért sokaknak futja. De azzal nem tudnak felmenni a lépcsőkön, ezért itt lent parkolnak.

“A gazdagok azért akarnak békét, hogy gazdagok maradhassanak. – Mi azért akarunk békét, hogy életben maradhassunk…”

Ugyanezen falfestmény másik oldala.

Simone és Amanda, vezetőink szociológus és jogi végzettségekkel. Amíg az egyikük végigvezetett minket a favellán, a másikuk fordult az autóval és a favella aljában várt minket. Igazán érdekes, informatív túrát adtak nekünk, ami tényleg megérte a pénzét, főleg, hogy szerencsénkre exklúzív túra volt, vagyis csak mi hárman voltunk a vendégeik. Ennek ellenére is túl lassan haladtunk, mert állandóan kérdéseink voltak, és mindenütt megálltunk, ha nem ezért, akkor, hogy fotózzunk. :)

Autójuk matricája, Rió első híresen elterjedt falfestménye: “Kindness makes kindness” – “A kedvesség kedvességet szül”, vagy valahogy így.

Lehet, hogy nem meséltem el most mindent, mert csak írtam valamit minden képhez, ami előjött, vagy amit találtam a jegyzeteimben hozzáíllő információt, de ha majd oda jutok, akkor mindezt egy ennél összeszedettebb Origo cikkben is megírom. ;)

Dél körül befutott Anna is, aki egy hajnali busszal indult utánunk Sao Pauloból. Ő is elfoglalt egy ágyat, aztán immár négyesben ismét kiszabadultunk a városba.

A bazilika. Kívülről elég bizarrul néz ki.

Mellette egy ilyen toronnyal… :o

Belülről viszont meg kell hagyni, elég jó volt, innen már nem zavart, hogy modern, és más, mint a százéves templomaink. De kívülről akkor is rettentő csúnyának találtam, hadd írjam le, épületeket csak nem bántok meg, a tervezője meg ezt tuti nem olvassa. :)

Na ez egy jó sztori, ezen gyakorlatilag egész délután végig nevettünk. Még tegnap reggel a gyalogtúránkon a hölgy idegenvezetőnk elmondta, hogy az a templom, aminek az aljában találkozunk (és ami alatt megnéztük azokat a régi fotókat a városról), nagyon népszerű esküvőhelyszín, ugyanis valami köze van Szent Antalhoz (tán így hívják a helyet…), aki pedig a házasság védőszentje. Ezért aztán sok brazil hölgy imádkozik hozzá, és mivel ezek a brazil hölgyek tudják, hogy sok brazil hölgy imádkozik Szent Antalhoz, ezért úgy gondolják, hogy Szent Antal nagyon elfoglalt, és hogy meghallgassa nagy elfoglaltságában az ő kérésüket egy daliás fehér lovag, vagyis leendő férjük iránt, ezért fogják Szent Antal képét, vagy szobrocskáját, és fejjel lefelé vízbe helyezik, ezzel mintegy megzsarolva Szent Antalt, hogy amíg nem szállítja le nekik a kívánt férfiút, addig úgy marad a vízben. Na már most, ottlétünkkor Orsi és Anna épp hajadonok voltak, vagyis nem randiztak senkivel, és talán még csak kinézett férjjelöltet sem láttak a messze láthatáron. (Nem tudom, mi a helyzet azóta, csajok?) Ezért kitaláltuk, hogy ha majd Anna is itt van, akkor elmegyünk ebbe a templomba, és mi ők is elvégzik ezt a brutális műveletet. Annának persze nem mondtuk el, miről van szó, csak folyamatosan cukkoltuk, mióta megérkezett, hogy “ma még van egy küldetésünk”, “kicsit brutális dolog, de talán tetszeni fog”, “víz kell hozzá…”. Ezzel Annát teljesen felvillanyoztuk, vagy legalábbis kíváncsivá tettük. És mikor odaértünk a templomhoz, találtuk egy ilyen gyertyagyújtó állomást, ahol sok gyertya ki volt aludva, illetve volt, amelyik belül teljesen kiégett, de a szélén megvolt még a Szent Antal kép. Egy ilyen megfogott Anna, és egy szintén ott található pohár vízbe belemártotta. Ez látható a képen. Orsi pár nappal később, egy szoborral végezte el ugyanezt a műveletet a sao pauloi otthonukban, az akváriumban egy szép kis halacska vízébe, mert Orsiról tudni kell, hogy imád búvárkodni és egy jóképű búvároktató pasit szeretne kifogni magának a férfiak tengeréből. :)

Ezt a dolgot, Orsival, Szent Antallal és a búvárkodással aztán még sikerült odáig fűznünk, hogy lehetne egy ilyen búvár és/vagy sznorkelling bulit csapni egy a Copacabanánál valamivel csendesebb tengerparton, ahol elsüllyesztenénk egy a víznél alig nehezebb Szent Antal szobrot 2-3, vagy 10-15 méter mélyre, attól függően, hogy szabadtüdős, vagy palackos a buli, és az aspiráns hölgyeknek szájon át kéne “lélegeztetni” Szent Antalt, vagyis némi levegőt juttatni a szobor belsejébe, ami egy idő után ezután feljönne a felszínre. Amelyik hölgynél felbukik Szent Antal a felszínre, az nyer egy randit a férfi kockahas verseny győztesétől. :) Vagy valami hasonló… :) A lényeg a jókedv és a mulatság. Amint látjátok, eléggé pihentek voltunk ezen a délutánon. :)

Kifelé menet a templomtól azzal hecceltem a lányokat, hogy meglássák, Szent Antal hamarosan jeleket (vagyis férfiakat!) fog küldeni, és ha ők nem veszik ezeket a jeleket (nem csapnak le a férfiakra), akkor Szent Antal előbb vagy utóbb meg fog fulladni. De ez már a csajok lelkén fog száradni, én szóltam nekik mosom kezeimet, nekem nem lesz részem Szent Antal fulladásos halálában. :)

A templom után bementünk megnézni a színház melletti könyvtárat, amelynek aulája így néz ki alúlról.

Mint utólag Annától megtudtuk, ez igazából nem az a könyvtár volt, ami híres, és amit látni szerettünk volna, mert az egy teljesen másik helyen van. Mi ezt ekkor nem tudtuk. Igazából én már folyamatosan azon törtem a fejem a könyvtárban, hogy mikor fogunk végre enni! :)

És íme! :) Az utcán vettük, a nevét már elfelejtettem, de ez egy kukoricapép volt, ízben hasonlított a tejberizsre, és ahogy azt is, ezt is nagyon jól megbolondította a tetejére szórt fahéj. :)

Az egy reálos brigadeiro

És tessék, hát nem megmondtam, ugye megmondtam!!! :) Szent Antal első küldötte, hogy enné meg a fene a Blutooth technológiát, Anna ezt a vonatot elszalasztotta, saját elmondása szerint tudatosan (pedig ha láttátok volna a zöld sportcipőjét a srácnak!), az történt ugyanis, hogy visszatértünk Annával is Selaron lépcsőjéhez, és Anna már mászni kezdett a jobb oldali platformokra, amikor ez a srác beelőzte. Közben Anna mobilja az én kezemben volt és én lent álltam, Annára vártam, hogy fotózhassam, de ő intett, hogy fotózztam a srácot, aki éppen a legfelső platform tetején szelfizte magát. Áhá, a kis ravasz ez az Anna, gondoltam, mert a srác észrevette, hogy őt is lefotóztam, és miután sikerült Annát is lefényképezni, már lent, a lépcsős platformok aljában odalépett Annához a srác, hogy elkérje tőle a fotót. Működik Szent Antal vízbefojtásos technikája! Brutális, de működik, igaza van a brazil nőknek, keményen kell bánni a szenteinkkel! Egy óra sem telt el, és nézzétek! Csakhogy Anna tovább hagyta fuldokolni Szent Antalt, Blutoothon küldte át a srácnak a fotót, így se az e-mail címét, se a facebook profilját, se semmit nem tudnak egymásról, megint néhány méter közelségbe kéne kerülniük egymással, hogy felvegyék újra a kapcsolatot, és akkor már ugye rögtön egyszerűbb lenne simán verbálisan, mint Blutoothon, de erre már vajmi kevés az esély, hiszen Brazília egy bazi nagy ország. Szent Antal tovább fuldokol, utolsó erejéből talán megpróbál majd mégegy férfit küldeni Annának ezen az estén. Anna utólag elmondta, hogy igazából azért kérte, hogy fotózzam le a srácot, mert kicsit röhejes volt, hogy azért mászott fel a piros platformok tetejére, hogy ott készítsen egy szelfit magáról. Igaz ami igaz, ezt lent is megtehette volna, és ha saját magát csak a kép egyik apró sarkába helyezi, akkor talán a lényegből, vagyis Selaron lépcsőjéből is látszódott volna valami. De csak azért, mert valaki nem tud fotózni, és egy picit egoista, mint manapság mindannyiunk, még nem kéne szegény Szent Antalt… Na mindegy. :) Gondolom már elegetek van Szent Antalból, pedig még közel sincs vége!!! :)

Találkoztunk egy, ha jól emlékszem pécsi magyar hölggyel és a szintén ott tanuló brazil évfolyamtársnőjével. Együtt kirándultak Brazíliában. Erasmus, nagyon szeretünk! :)

Egy közös kép a csajokkal. Jó dolgom volt, három nővel várostnézni, ráadásul tetszenek nekik a vacak poénjaim. :)

Zita szúrta ki, egy kis szentély a metróaluljáróban. Természetesen ahogy a buszok, úgy a metró is kapus rendszerű volt, lehetetlen lógni rajta, vagy legalábbis túl kockázatos megpróbálni.

Napi kétszer 15 perc ingyen wifi az aluljáróban. Ha át tudod írni a hálókártyád MAC-címét, akkor végtelen. :)

Itt már újra a Copacabana környékén, a csajok gyümölcsturmixoznak. Eközben Szent Antal egyre csak fuldokol…

Kimentünk a Copacabana tengerpartjára is, Orsival madarat lehetett volna fogatni, később, egy nappali időpontban ha jól emlékszem be is mentek a vízbe, azt írták.

Homokszobor

Beültünk egy a tegnapihoz hasonló kocsmába, vagyis amint látjátok, most a kocsma elé, az utcára vacsorázni. Itt is nagyon kedvesek voltak velünk, és valamikor a vacsoránk vége felé leült mellénk egy kaliforniai srác, aki másnap kezdte meg itt a tanulmányait egy helyi egyetemen, amit úgy hívnak, hogy “Puki” :) De a lényeg! :) Annával összekacsintva megkérdeztem a sráctól, hogy “Nem ismered véletlenül Szent Antalt?” :D Najó, csak majdnem, de tényleg hajszál híján múlt, hogy feltegyem neki ezt a kérdést, mert előtte ezen nevetgéltünk, hogy a csajoknak ez egy jó pasifelszedős szöveg lehetne, csak hát ők félénkek voltak ilyet lépni, meg ugye nyílván ez a pasi sem tetszett nekik, és igazából nem is ismerkednek ennyire direkt módon, az egésszel csak mókázni akartunk a délután folyamán. Viszont eszembe jutott, hogy ugyanez a dolog akár visszafelé is működhet, pasilekoptatós szövegként. Pl. ha egy fickó valami nagyon béna dumával közelít a lányok felé, csak annyit mondanak neki mosolyogva, hogy “Hát Téged sem Szent Antal küldött”, és ezzel elfordulnak a valószínűleg ekkor már csak értetlenül maga elé bambuló fickótól. :) Ezeken nagyon jókat mulattunk, amiben talán már egy picit a söröcskének is része volt, persze túlzásba ma sem estünk, én továbbra is csak szigorú orvosi előírásra ittam. :)

Ezek után már csak egy gyors churros fért bele a közös esténkbe, aztán elbúcsúztunk a lányoktól, és rohantunk ki a buszpályaudvarra! Anna, Orsi, köszönjük a nagyszerű társaságotokat, igazán nagyszerű volt Veletek együtt bebarangolni Riót, remélem valahol, valamikor a nagyvilágban még találkozunk, és akkor már “Szent Antal küldöttjével” a balotokon érkeztek! ;) :D

A hosteltől hagyományos tömegközlekedéssel próbáltunk meg eljutni a buszállomásra, ami nem volt túl jó ötlet. Először is vagy fél órát vártunk egy olyan számú buszra, ami a Google Maps szerint arrafelé ment. Aztán meg nem tudtunk időben leszállni, mert a busz megint úgy ment, mint a meszes, és csak másfél kilométerrel az állomás után volt hajlandó megállni, és még akkor is majdnem továbbindult, mire a hátsó ajtóhoz verekedtük magunkat. Csak a hangos kiáltásunknak nyitotta ki újra az ajtót, és lassított le nekünk újra, hogy le tudjunk ugrani. Mindezt a brazil utazóközönség nagy nevetéssel kommentálta, amit mi nem értékeltünk, hiszen egy elég stresszes helyzet volt az egész, de az, hogy ilyen helyzetekben nincs a helyieknek empátiájuk velünk szemben már lassan megszoktuk, mert nem is erről van szó igazán, hanem kultúrális különbségről. Ők nevetnek mindenen, azon is, amin mi bunkóságnak tartanánk nevetni. De ők sem bunkók, csak mások. A buszpályaudvarig egy elég sötét, kivilágítatlan, lakatlan kikötői területen kellett végigsétálnunk egy gyorsforgalmi út szélén, ami nem tűnt túl biztonságosnak, de más megoldás révén csak szedtünk a lábunkat, ahogy bírtuk. (a visszafelé irányban nem itt jártak a buszok és különben is veszélyesebb lett volna bizonytalanul hosszú időt egyhelyben állni, mint 15 percet sétálni. 23:10-kor kifutott a buszunk, és én azzal a tudattal próbáltam meg elaludni, hogy valamikor hajnali 5-kor, újra látom egy régi barátomat, Pít ugyanis volt olyan rendes, és felajánlotta, hogy kijön elénk kocsival a buszhoz. Ez különösen jól esett az eddigi tömegközlekedési tapasztalataink tudatában. Ekkor, ott este a buszon kicsit már ki is engedtem, ugyanis a Latin-Amerikával járó bizonytalanságoknak ezzel úgy tűnt, a végére értünk. Belo Horizontéban Pít a gondunkat viseli, visszatérve Sao Pauloba pedig már tudjuk, hogyan jutunk vissza 3 metróátszállással(de csak egy jeggyel!) a Magyar Házhoz, ahol helyünk van arra a 24 órára, amíg még ott leszünk, onnan meg, más megoldás híján egy taxi visz majd ki menket dobozostul a reptérre. Egyszóval már meg van szervezve, ki van találva minden, nincs több bizonytalanság hátra Európáig, ott pedig már meg minden kiszámítható. Csak sikerüljön majd összerakni a bringákat… Na jó, talán még a kiszámítható Európában is találunk majd kalandokat! :)

Még egy bejegyzés jön Belo Horizontéből, aztán az azt követő már Európából lesz! :) Történt 2015. július 8-án. Megírva augusztus 4-én. Közben a nap is kisütött már és az izgalom az állásinterjú miatt már rég kiment a lábaimból, már csak ezért is megérte leülni írni. :)

Rio de Janeiro #1 – Selaron lépcsőjénél és a Cukorsüveg-hegyen

Arpi — Tue, 04 Aug 2015 15:20:34 +0000

Szakad az eső, így futás helyett most maradt a naplóírás! És tegnap megpróbáltam felhívni, hogy behívjanak személyes interjúra, egy állásinterjúra! Megírtam nekik, hogy Skype vagy leghamarabb szeptember 7-én tudunk személyesen találkozni, mert addig még egy másik, külföldi projekten vagyok. :) És közben úgy elkezdtem izgulni, hogy nem is ismertem magamra. Százszor elképzeltem már, milyen jó lesz állásinterjúzni, erre most még a lábamba is lefutott az izgalom. Ez különösen vicces itt Taizében, ahová mindenki kikapcsolódni jön, az életét újragondolni, imádkozni, kiszakadni egy hétre a hétköznapokból, és hasonlók. Én meg itt izgulok köztük egy állásinterjú miatt! :) Ja, és tegnap reggel futottam 7km-t ötpercesekben, ez már végre a régi “utazósebesség”, ma is ki akartam menni, de hát annyira elvetemült azért még nem vagyok, hogy szakadó esőben is kimenjek futni. Úgyhogy csak írok. :)

]

A busz késve érkezett meg Rióba, és ez azért volt baj, mert reggel 7-kor így még a buszon voltunk és ekkor hívott volna minket Bódy Gergő a rádiótól. De nem tudott, mert előző este próbáltam szállást foglalni telefonon Rióba, amitől kb. 2 perc alatt lemerült a 7 reálos, vagyis kb. 700 forintos keretem, amit ezután már nem töltöttem fel(hiba!). Ez azért volt baj, mert Brazíliában az is pénzbe kerül, ha hívást fogadunk. Csak egyszeri díj a hívás hosszától függetlenül, de mivel nekem már semmi keretem nem maradt, nem tudtuk fogadni Gergő hívását. Ő meg nem tudta, mi van, jelezni sem tudtam neki, csak azt látta, hogy a számon, amin tegnap egy próbahívás működött, most nem ér el.

A buszpályaudvaron feltöltöttem ismét a kártyámat, és üzentem neki, hogy elnézést, de ez történt, majd felszálltunk egy kék buszra 9 reálért fejenként. Ez egyenest berepített minket a belvárosba, majd onnan tovább a Copacabana felé, ahol a szállásunk volt. Ekkor az egyik öbölben balra nézve pillantottuk meg először a Cukorsüveg-hegyet.

Azt tudnotok kell, hogy nem sokat sikerült felkészülni Rióból, így ekkor még szinte semmit nem tudtunk a városról. Bejelentkeztünk a hostelba, ahová tegnap megpróbáltam ágyat foglalni. Szerencsére még így, foglalás nélkül is éppen volt elég a legolcsóbb ágyból a közös hálószobában. Ha Rióba jöttök, jó, ha tudjátok, hogy hétvégén magasabbak a szállások árai, és zsúfoltabbak is lesznek a szállók, nehezebb helyet találni. Ez így volt velünk is, Orsi, és a másnap hozzánk csatlakozó Anna tovább maradtak és a péntek, de azt hiszem már a csütörtök estét már drágábban számolták fel nekik, mint azt a keddit, amikor még mi is velük voltunk. De lássuk, mi történt ezen a kedden!

Miközben a hostel recepcióján vártunk a sorunkra, egy kijelzőn hirdetések mentek, és az egyik közülük a már oly sok városban népszerű “ingyenes” városnéző gyalogos túrát mutatták. Az ingyenes azt jelenti, hogy a végén Te döntöd el, hogy adsz-e (“tip based – borravaló alapú”) valamit, vagy, hogy adsz-e egyáltalán. Voltunk már két ilyen vároznéző túrán, a medellini nagyon jó volt Kolumbiában, a cuzcoi Peruban viszont kevésbé nyűgözött le minket. Most úgy voltam vele, hogy ez szinte mindenképpen jobb, kell hogy legyen, mint útikönyv és térkép alapján saját magunknak nekiindulni a városnak, és ha másra nem, egy bemutatkozó, bevezető túrának biztos elmegy majd. És még pont odaértünk a kijelölt gyülekezőhelyre, ami ezalatt az óra alatt volt a belvárosban egy téren. A cuccainkat hozzánk hasonló utazókéval együtt elzárhattuk egy helyiségbe a hostelbe, hiszen oda csak délután 1 után checkolhattunk be. A metró ide 3,70-be került és gyorsan, hatékonyan eljuttatott minket

Amíg a későkre vártunk, légkondikat fotóztam. A gyalogtúrára egyébként nem kellett előzetes online regisztráció.

Zita és Orsi ugyanezen idő alatt elmentek kávét venni.

Először ennek a nagyon régi épületnek az alagsorába sétáltunk be, ahol egy-két rajzott láthattunk arról, hogyan is nézett ki régen a város. 365 éve így.

290 éve.

191 éve.

105 éve.

16 éve. És ma is nagyjából ugyanígy néz ki, ez az a tér, ahol kezdődött a túra, középen az órával.

A brazil nemzeti olajtársaság székhelye – egy ocsmány épület! :) – A túravezetőnk is rondának hívta, de szerintem is az.

Pár utcával odébb meg ilyen házak vannak.

Betértünk egy cukrázdában, ahol megnéztük egy brazil nemzeti édességet, a Brigadeirot. Az utcán, igaz kisebbet, de később találtunk 1 reálért is. :)

Coxinha de Galinha – A sült tésztában belül fűszeres csirkehús darabok vannak.

Ez a brazil Pilvax-kávéház, nagy múltú, történelmi vendégeket anno magáénak tudó híres kávéház – érthető miért volt minden olyan drága odabent. :)

Bringás rendőrök

Apró részletek. Ha én lettem volna a túravezető, ilyenekre legalább egy “Nézzétek!” erejére felhívtam volna a vendégeimet figyelmét.

Ezt láttuk, ha felnéztünk.

Egy híres szórakozóhely negyed, ahová állítólag inkább beülnek munka után estig az emberek, hogy megvárják, míg elül a csúcsforgalom, hogy “gyorsabban” hazaérjenek. Micsoda logika! :D

Kicsit hátrébb egy nagyon takaros kis utcában találtuk magunkat.

Anno az jelentette a státuszszimbolumot, hogy milyen a házad utcafrontja. Érthető, hisz nem volt még autó, se mobiltelefon.

Falfestmény. Anno rengeteg rabszolgát hurcoltak ide Afrikából, így ma Brazília lakossága nagyon sokszínű.

Ugyanez az utca egy másik szögből, a tér felől.

Vezetőnk sokat beszélt az ország történelméről is. Brazília ugye portugál gyarmat volt, és 1808-ban Napoleon befenyítette az akkori, amúgy pocsék portugál királyt, John the 6th-et, hogy harcoljon velük Anglia ellen, különben lemészárolja őt és a családját is. Ehhez képest az angolok csak azzal fenyegették meg, hogy lerombolják a hajóflottáját. Erre a király 15 ezer emberrel és a királyi családdal egyetemben elmenekült Portugáliából, méghozzá ide, Brazília felé. Ebben az angolok segítették, cserébe megnyitották a kikötőiket az angol hajók számára. Hogy a királynak ez a lépése egy gyáva, vagy okos jövőbelátó tett volt (tudták, hogy itt van arany!), azon még ma is vitatkoznak. John the 6th fia és unokája már itt lett megkoronázva Rióban, ami azért érdekes dolog, mert portugál királyt Portugálián kívül, szinte a világ másik oldalán koronáztak meg, az országán kívül, és addig nem nagyon történt ilyen. Amúgy a király utódai már tökösebbek voltak, kikiáltották a köztársaságot, felszámolták a rabszolgáságot, igaz, utóbbit állítólag angol nyomásra.

Ennyit a töriről, most csodáljátok meg ezt a lámpaoszlopot! :)

A brazil zászló. Az egyik értelmezésben a szalag az egyenlítő, a 26 csillag az államok +1 a federal, központi állam, Brazíliaváros, a kék a köztársaság színe.

Micsoda felfüggesztése van a platós teherriksának! :) Sok ilyet láttunk a városban.

No, ez is valami nagyon brazil, a Havaianas papucsok. Ez nem más, mint a vietnámi papucs, vagy a jandals, amit Új-Zélandon is ugyanígy árultak a szuvenírboltok, csak más néven és más sztorival, ott csupán azért, mert a Kiwik adtak nekik egy vicces nevet (Japanese Sandals = Jandals), itt meg azért, mert a brazilok is magukénak kiáltották ki, úgy tűnik, ez a márka nagyon ügyesen marketingelt. :)

Elkérik az árát, négy ezer forint egy papucsért, csak mert nagyon brazil! :) Ügyes!

Na, mi majd ilyen helyeken fogunk enni, ha végre elfogynak a Sao Pauloból hozott szendvicseink! :)

Itt már Cinelandiában.

Ezt a környéket Párizsról mintázták.

És egyfajta kultúrális központ, itt van a színház, egy könyvtár és hasonlók. Cserébe azoknak, akik e kezdeményezés előtt itt éltek, favellákba kellett költöznie, mert kirakták őket az otthonukból és nem kárpótolták őket rendesen.

Csoportunk. Háttal piros pólóban a vezetőnk

A színház

Itt már a Lapa nevű környék felé járunk. Ez egy régi vízvezeték, amin egykor egy ilyen villamos járt, aztán volt egy baleset és leállították. Most újra mennek a próbajáratok, ez látható a képen is, mert szeretnék a jövő évi riói nyári olimpiára újra megnyitni.

Ez a villamos egy szimbóluma lett a környéknek, ez látszik a falfestményen is.

Éééés a túránk végeztével megérkeztünk a Lapa lépcsőkhöz, ahol épp ez a jelenet fogadott minket. :) Úgy látszik ez a kutyus nem értékeli eléggé az effajta művészetet! :)

Ezt a tarkára csempézett lépcsőt ez a chilei fickó díszítette fel a világ minden tájáról először kukázott és vásárolt, majd kapott csempékkel 1990-től 2013-ig. Utána nevezték el a lépcsőt Escadaria Selaron-nak.

A lépcső alján, jobb oldalt található ez a turisták által nagyon közkedvelt rész, ide mindenki felmászott egy fotóra.

Ami szerintem csodálatos ebben a történetben, hogy egyetlen egy fickó, csak mert itt élt a lépcső oldalában és gondolt egyet, másfél évtized alatt létrehozott egy új nevezetességet a város számára, ami már sokak szerint a legizgalmasabb, legjobb dolog Rióban. De még szerintem is benne van a TOP3-ban mindenképp. A városvezetés csak annyit tett, hogy mindezt hagyta, illetve most már valamiféle védettséget is élvez a lépcső. Selaron egyébként előbb befejezte már a lépcsőt, de addigra úgy belejött a csempézésbe, hogy úgy gondoltam, nem áll le, és folyamatosan cserélgetni kezdte a csempéket, ezzel egy állandóan változó dolgot létrehozva és fenntartva. Úgy írta, hogy haláláig folytatni fogja ezt az életművét, és ez így is történt. 2013-ban tisztázatlan körülmények között elhúnyt, azt beszélik, hogy akár az is lehet, hogy gyilkosság áldozata lett.

Ez a terhes nő az egész lépcsőn több helyen visszatér, volt valami személyes története egy terhes nővel, de részleteket nem árult el róla sehol.

Hoppá-hoppá, látjátok mi van ott fent jobbra a kolumbiai chiva busz felett? :)

Ezzel muszáj volt nekünk is egy közös fotót készítenünk, így végül mi is felmásztunk majdnem ugyanoda, ahová mindenkinek muszáj volt. :) A felettünk lévő platformon Orsi mosolyog. :)

Ő lőtte rólunk ezt a képet, mert “Hogy legyen rólunk is” – ezért ebben a bejegyzésben lesz még pár ilyen. Nem mintha nem készülne minden nap legalább egy ilyen, így kb. már van 1500 ilyen fotónk, de Orsit nem akartuk leállítani, mert öröm volt nézni, hogy élvezi a fotózást, meg hogy itt lehet Rióban. :)

Egy kis maori manó Új-Zélandról?

Selaron írása a saját szavaival angolul a lépcső jobb alsó aljában. Itt azt írja, a lépcsőt a brazil emberek előtti tisztelgés jegyében díszítette így fel.

Na ez ritkaság, hogy így le tudjuk fényképezni a lépcsőt, általában tele van turistákkal, de amikor itt jártunk, épp volt valami csodával határos módon egy perc üresjárat.

Zita megtalálta a kedvenc cserepét! :)

Orsi fotóz! :)

Valahol még az udvar fala is tele volt csempézve.

A lépcső teteje felé (nem a legtetején, mert amit lentről látni, az valójában nem a teteje, ott csak elfordul jobbra a lépcső) a nagy brazil zászlóban található ez a három mellű nő! :o

Felmenni a lépcső tetejére azért is jó volt, mert onnan ilyeneket láttunk. :)

Egy megfestett fa a lépcső aljában lévő utcában.

Két sarokra a lépcsőtől egy nem túl bizalomgerjesztő terecske sarkában egy ázsiaiak által üzemeltetett étteremben ezeket a finomságokat ettük.

Már az olimpia alkalmából készített, egyedi egy reálos érmék.

Hírdetés egy buszmegállóban – portugálul így hívják a terminátor filmeket. :) Hogy is van szlovákul? Valami eletricka, igaz? :)

A 411-es buszra szerettünk volna felszállni, ami egyenest elvitt volna minket a Cukorsüveg-hegy felvonójának aljába. Csakhogy ez errefelé nem megy ilyen egyszerűen. A buszokat le kell inteni, különben nem állnak meg, tépnek a sofőrök, mint a vadállat, valószínű csak le kell tudni x darab kört egy nap, aztán mehetnek haza minél előbb, legalábbis abból, ahogy vezetnek, és hogy két napja Sao Pauloban éjjel már rég nem volt busz, mikor mi szerettünk volna felszállni egy elméletben akkor még közlekedő járatra, abból erre következtetet. A leintés nem megy egyszerűen, mert amint látjátok, nincs buszmegállógödör, a buszok meg jönnek, mint a meszes, akkor is, ha egy busz épp bent áll a megállóban, és mi ettől nem látjuk, milyen buszok jönnek még mögötte. Ez történt velünk is, mikor megláttuk, hogy egy 411-es busz készül épp a bent álló busz megelőzésére kb. 80km/h-s sebességgel, már rég késő volt, hiába integettünk és ugráltunk neki, elhúzott, az utasok le vannak szarva, csak érjen haza a focimeccsre! Szerencsére kb. 15 perc múlva jött egy újabb 411-es és akkor már rutinosan felálltunk egymástól 10-10 méterre hogy semmiképpen sem legyen takarásba a közeledő busz járatszáma. Még így se volt egyszerű leinteni, de végül sikerült. Ehhez képest a BKV egy leányálom, minden gyengesévével és hátrányával együtt.

Amúgy belegondoltatok abba, hogy hol lehetne ma a magyar tömegközlekedés, ha lenne benne verseny, és nem csak az előző érából megmaradt állami cégek lennének, kvázi konkurencia és így verseny nélkül? Emlékeztek, mikor az OrangeWays városi járatokat is akart indítani, aztán nem engedték őket?

Voltak már gombok is a buszon, de azért még a régi leszállásjelzőt sem szerelték le. :)

Grafitti

Már a felvonónál, várva a libegőre a négyszáz valahány méter magas Cukorsüveg-hegyre. Egy vagyon volt, 62 reál fejenként, de úgy voltunk vele, hogy nehogy már ne menünk fel ide, ha már itt vagyunk.

Íme a jegy. Oda-vissza, merthogy sziklátmászva is fel lehet menni, sőt talán valami nagyon kitett ösvény is van, de mivel volt elég kalandunk mostanában, ezekben most nem is gondolkodtunk. Ha valaki mászva megy fel, este azt hiszem ingyen lejöhet a felvonóval.

Innen is jól látszott a Krisztus-szobor, bár elég apró volt a távolban, ez a kép 16x-os zoommal készült a felvonóból.

Egy favella ahogy a felvonó ablakából látszot. A favellák a hegyoldalakba illegálisan letelepedett szegényebb emberek lakhelye, ezekről még lesz szó bővebben a következő bejegyzésben.

Látszik, hogy a laposabb, völgy aljában található területeken terül el a város gazdagabbik része, itt vannak az amúgy méregdrága lakások, az irodák, a hivatalok. A domboldalban pedig ott laknak, akik lent nem tudnak kifizetni egy lakbért. Arányaiban, és abszolút is nagyon sokan vannak ilyenek Rióban, de erről bővebben a következőkben! ;)

Itt már a felvonó második szakasza előtt várva.

És a felvonón, már majdnem a legtetején. Ez bizony valóban pazar látvány! :) Balra a távolban az ott a híres Copacabana tengerpart, jobbra pedig látszik a legmagasabb sziklatornyon a Krisztus-szobor.

Ugyanez a teraszról fotózva az egyik kabinnal.

Na és velünk. :) Milyen ügyes volt Orsi, hogy pont két dombot komponált a fejünk mögé! :D

Ezeknek a tornyoknak tényleg nem volt jobb helyük, mint a város legnagyobb jelképe mögött?! :)

A Copacabana!!

A hegytől északra lévő városrészek az öböl túloldalán. Márming a kis öböl túloldalán, ami a belvárost választja el a Cukorsüveg-hegytől. A naplemente miatt jöttünk fel ekkor, de igazából ezeket a perceket leszámítva sokkal szebb lett volna, ha a délutáni bárányfelhős, kék eges, szikrázó napsütésben jövünk fel ide, no de ezt ugye nem tudhattuk előre, mint ahogy azt sem, hogy másnap is hasonlóan borús idő lesz egész nap.

No, ez a városrész már a nagy öbölnek a túloldalán van, a keleti oldalán, a nyugati oldalt pedig a belváros található, azokkal a látnivalókkal, amelyeknél a délelőtt jártunk.

ÓÓóóó, a repülőtér! :) A belváros közvetlen tőszomszédságában, egy mesterséges szigeten van ez a repülőtér, ahová ha jól tudom csak belföldi járatok szállnak le. Ha Rióba repülővel érkeztek, érdemes ezt is számításba venni, ugyanis széliránytól függően van, hogy azok a gépek, amelyek ide szállnak le, egy az Cukorsüveg-hegy és a város közti öböl felett megtett éles kanyarral fordulnak rá a leszállópályára, ami nem lehet gyenge élmény a repülő utasainak! :)

Íme egy felszállás, ami szerintem azért baromi érdekes, mert mindezt felülről nézhettük végig! :) Honnan máshonnan a világon nézheted végig repülők fel és leszállását 400 méterrel a kifutópálya felett? :)

Te jó ég, mindjárt nekimegy a hajónak!!!! :)

A maja piramis alakú bazilika. Mögötte az ikerfelhőkarcolókba vajon az egy kereszt akar lenni?

A hegy lábánál egy egykori erőd.

Felkapcsolták a villanyt a Krisztus-szobornál.

Itt már esti fényeiben a város. Eredetileg nem akartunk ilyen későig maradni, de pont, miután beszedtem a timelapse kamerát a felvételből (ami így sajnos nem lett túl érdekes ezért fel sem töltöttem), találkoztunk egy magyar párral, akikkel jó 20 percet beszélgettünk még, aztán láttam Orsin, hogy nagyon-nagyon élvezi, hogy itt lehet, ezért még ezután is maradtunk egy kicsit. Eközben besötétedett és a város fénybeborult, én meg próbáltam nem bosszankodni azon, hogy miért nem köszönt ránk az a magyar páros 2 perccel előbb. :D

Igazából ez, és az előző kép lehet, hogy Orsi műve, ekkor ő használta a fényképezőgépünket nagy-nagy örömmel. :)

Itt már a Copacabana mögötti háztömbök egyik kocsmájában. Ezekben a vendéglőkban nem csak sört és más szeszeket, hanem ételt is felszolgálnak. Mikor odamentünk erre a helyre körbeszaglászni, egyből leszólítottak minket a vendégek, és kíváncsian érdeklődték, hogy honnan és mi járatban. Mikor ez a magát kedvesre ivott illető meghallotta, hogy magyarok vagyunk, egyből előjött drakulával, és fel is húzta a gallérját, nehogy nyakon harapjuk. :) Vicces volt, hogy ittas létére nem aggresszív vagy hangoskodó, bátor lett, hanem épp, hogy azzal viccelődött, hogy ő rettentően fél tőlünk. :) Ezen felbátorodva Orsival el is készítettem ezt a drakulás fotót! :)

Aztán le is ültünk, mert igazából megtetszett a hely, autentikus volt, relatíve olcsó, és egyáltalán nem turistás, mi voltunk az egyetlen nem helyiek, viszont mindenki kedves volt velünk, a korcsmáros is. De miért árulnak pillanatragasztót a piák között?!?! :D

Így nézett ki a pult. Az üveg alatt az ételek.

Orsi halat, mi rántott csirkét ettünk, hatalmas adag rizs, saláta és fekete bab járt az ételhez, Zitával csak egy adagot rendeltünk ketten, de két hatalmas szelet húst kaptunk. Lehet, csak azért, hogy a kedvünkre legyenek, ezt már sosem tudjuk meg.

Az egy literes üveges sör 7-800 forint átszámolva. Ha azt nézzük, hogy a Copacabanan vagyunk Rio de Janerioban, egy kocsmában, nem is rossz! :) Ja, és igen, ittunk egyet Orsival (Zita nem sörözik), csak mert ugye az orvos megmondta, hogy az is jó a vesekőre, én meg kezdtem leállni a gyógyszerekről és átállni a sörre, hogy Pítörrel egészen érzékletesen fel tudjuk majd eleveníteni a régi szép időket! :)

A Copacabana sellője nevű bárban ültünk. :)

Az utcáról így festett a hely. Talán elsőre nem ezt várnánk egy kocsma közönségétől, de itt rettentő kedvesek és segítőkészek voltak velünk, aki tudott más nyelven, mint a portugál, az egyből odajött hozzánk, nem csak, hogy a kíváncsiságát oltsa az idegen személyekkel szemben, hanem hogy felajánlja segítségét, tolmácsolását, ha bármi kérdésünk, kérésünk van.

Itt már egy tapioca utcai árusnál.

Nem tudom, miből készül ez a dolog, de fehér darálék formájában szórják egy teflon serpenyőbe, amiben vastag palacsintaszerű étel készül belőle, feltétnek pedig édes és sós dolgokat is lehet bele kérni, akár vegyesen is.

Itt próbáltam egy csoportképet csinálni az árusokkal és a lányokkal, valamint a tapiocával együtt, de hát nem kiégett a vakutól az utóbbi! :)

Hát, ennyi volt a nap, ezután már csak visszamentünk a hostelbe, lefürödtünk a hosszú buszút és a mozgalmas nap után, majd eldőltünk az ágyainkban. Közben én már azon gondolkodtam, hogy ha ilyen idő marad, akkor azt az újabb vagyont, amiért fel tudunk menni a Krisztus-szoborhoz, lehet valahol máshol kéne elkölteni. De erről majd a következő bejegyzésben, ahol még egy napot csavarogni fogunk Rióban! ;)

Történt 2015. július 7-én, megírva augusztus 4-én.

A Sao Pauloi Magyar Házban – Mentőautós-kórházas, kerékpárcsomagolós kalandjaink

Arpi — Mon, 03 Aug 2015 14:41:03 +0000

A buszállomástól 13km-t kellett bringáznunk Sao Pauloban a magyar házig, ahol már vártak minket.

Útközben szerintem megmásztuk a város legmagasabb pontját, legalábbis a környékbeli sok adótorony erről árulkodott. Aztán láttunk érdekes falfestményeket is.

Mindez sok méter magasan, ehhez már komoly állványzat is kellett, ez már több, mint egyszerű grafitti.

A város egyébként sokkal biciklizhettőbb és kevésbé kaotikusabb volt, mint vártuk. Legalábbis ahol mi jártunk.

Itt már a magyar házban. :)

Az első este még nem találkoztunk magyarokkal, de töltött káposzta félre volt rakva nekünk. :)

A következő kép igényel némi előzetes magyarázatot, ugyanis egy mentőautóban készült. Másnap, mikor felkeltem a reggelitől, egy furcsa fájdalmat éreztem, kicsit olyan volt, mintha tökön rúgtak volna, de a zsibbadás feljebb, beljebb volt, majd ahogy kimentünk, hogy ebédrevalót vegyünk, úgy egyre rosszabb volt a fájdalom, és két sarokra a magyar háztól én úgy döntöttem, hogy visszafordulok és ledőlök. Hála az égnek, Zita visszakísért! Mire visszaértünk, már az ágyon való görnyedés is elviselhetetlen volt, és egyre inkább az lett a gyanúnk, hogy megint vesekövem lehet. Ezt igazolta, hogy a fájdalom tovább erősödött, és szétterjedt az egész bal vesém körül, a hátamban, a derekamban, mindenütt. Percek múlva már nem bírtam elviselni a létet jajgatás és fel-alá mászkálás nélkül, majd miután hánytam is, mondtam Zitának, hogy szóljon az ittlévőknek, hogy hívják a mentőt, mert nagyon nem vagyok jól. Szerencsére pont volt valami rendezvény a háznál, előkerült egy-két magyarul beszélő ember és egy orvos is, hívták a mentőt, és mondták, hogy várjunk, majd jönnek, és nyugodjak meg, valószínű tényleg vesekő. Nehéz leírni a fájdalom mértékét, valami borzasztó szörnyű volt. Valaki megemlítette ekkor is, hogy a férfiaknak a vesekő jut, a nőknek pedig a szülés, erre én azt válaszoltam, hogy jó, de a gyermek világrahozatalában van is valami értelem, nem is kevés, ez a fájdalom viszont értelmetlen, csak kínoz, de célja, értelme nincs. Aztán később kérdezgettem hölgyeket, gondolván, hogy hátha találok valakit, aki már szült és veseköve is volt, de eleddig senki ilyennel nem találkoztam. Míg Zita a ház előtt várt a mentőre néhány ittlévővel, akik segítettek, én először fel-alá mászkáltam a magyar ház első udvara és a hátul lévő szobánk közti szűk átjárón, de aztán ezzel felhagytam, mert az udvaron éppen egy esővíz tartály helyét, vagy mit ástak ki munkások, akiket nem akartam megrémiszteni a rosszul létemmel. Ahogy Zitát és a többieket sem. Szép kis bemutatkozás részünkről, mondhatom, első reggel, épphogy csak megérkeztünk, rögtön mentőt kell hívni hozzánk.

Szóval hátravonultam, leültem a vécére, próbáltam pisilni, vagy hányni, hátha jobb lesz. Ja igen, kaptam valami gyógyszert is, de ahogy egy korty vízzel megpróbáltam bevenni, azonnal szaladtam hányni. Keserűt hánytam, nem tudom, hogy a gyógyszer oldódott fel ilyen gyorsan, vagy epe volt. Amikor nem hallott senki, hangosan nyögtem, a falat csapkodtam fájdalmamban, és megint, mint anno Nepálban, ismét imádkoztam, hogy ha létezik Isten, akkor segítsen, mert mentem megveszek az őrületben, ha ez így megy tovább. Azt kívántam, bárcsak elájulnék már, hogy ne kelljen ezt tovább elviselni, mert leírhatatlan szörnyű volt. És csak úgy, a semmiből, két órával korábban még teljesen jól voltam. A mentő sokáig nem akart megérkezni, nem tudom megítélni, talán másfél-két órát kellett rá várni, én eközben kezdeményeztem, hogy menjünk be inkább taxival abba a nyomorult kórházba, nem érdekel most a pénz, mert mentem megveszek, ha nem történik velem valami. Erre az volt a válasz, hogy ez nem jó ötlet, mert ha nem a mentő visz be a kórházba, akkor végig kell állni a sort, ami még sokkal tovább fog tartani, mint a mentőre várni. Kérdezték a biztosításunkat, hogy van-e, mondtuk, hogy nincs, talán ez az infó is kellett a mentőnek, hogy eldöntse, melyik kórháztól/-ba visz minket, nem tudom. De később megnyugtattak, hogy valószínű nem fog pénzbe kerülni, az állami egészségügy ingyenes Brazíliában, és úgy tudják, ilyen esetben külföldieknek is.

Később, mikor a szüleimmel beszéltem, elmondta édesapám, hogy neki is volt már veseköve, és napokig, vagy hetekig tartott, már nem emlékszem. Hát, nem tudom, milyen intenzitású volt neki, de ha ez nálam ennyi ideig tartott volna, én előbb megőszültem volna, majd kitéptem volna a hajamat, majd… Nem tudom, de akkor ott úgy éreztem, mindjárt megbolondulok a fájdalomtól, szerintem ez még rosszabb volt, mint anno 3 éve a nepáli fájdalom, a különbség csak annyi volt, hogy most bizonytalanság nem volt benne, most le mertem volna fogadni, hogy vesekövem van, és tudtam hogy jön a mentő és segítenek majd rajtam, hiszen Dél-Amerika legnépesebb városában voltunk, a kérdés már csak az volt, mikor ér ide végre!?!?!

Aztán szóltak, rohantam előre, lefektettek, ami nem esett jól mármint testhelyzetileg így még fájdalmasabb volt, ezért később felülhettem, legalább amíg el nem indultunk. Ám addig sok idő telt el, felvették az adataimat, vérnyomást mértek, kikérdeztek, hogy szedek-e drogokat, fogadtam-e el valami ételt, italt idegenektől, mindenre nem volt a válaszom, némi hányás keretében, amit az összecsukható Ortlieb lavórunkban landom. Most végre ezen a téren is felszenteltük, négy évet kellett rá várni, de végül ez is sikerült.

Zitának közben volt hozzá lélekjelenléte, hogy ezen nagyszerű pillanatokat is megörökítse. Végül is tény, hogy emlékezetes nap marad az életemben, az biztos.

A mentő elindult, a szenvedés nem múlt, az utak be voltak állva. Kezdetben araszoltunk, aztán hála az égnek, megszólalt a szirénánk és onnantól jóval gyorsabban haladtunk. Emlékszem, Zita folyamatosan nyugtatgatott, hogy már látja a kórházat jelző táblákat, már a lehajtóján vagyunk, aztán egyszer csak megálltunk, kinyílt hátul az ajtó, és egy tolószéket raktak elém. Ebből, ha jól emlékszem, a kórház folyósóján felálltam, mert úgy könnyebb volt elviselni a fájdalmat. Azt se tudom már, hogy előre engedtek, látva mennyire szarul vagyok – van egy ilyen emlékem, de ebben nem vagyok biztos, hogy pontosan ez történt, vagy csak én beképzeltem -, hamarosan egy kórteremben kötöttem ki, és egy fiatal orvos kezdett vizsgálni, majd hamarosan egy nővér…

…bekötötte a bal karomba ezt az infúziót.

Ehhez, és ezután, amíg lecsöpögött, nyugton kellett maradnom, ezért csak ülve rángattam a lábamat, mint aki megbolondult vagy valami megszállta, aztán ahogy szép lassan hatni kezdett a fájdalomcsillapító, abbamaradt a rángásom is. Miután az egész lement, már elviselhetővé vált a fájdalom, emlékszem, kérdezték, hogy egy 10-es skálán mennyire fáj, én meg mondtam, hogy eddig 13-as volt, de most már csak 8-as. Aztán ez még lejjebb ment és átmentünk a vérvételre. Vagy lehet, hogy ez már korábban megtörtént, nem emlékszem. Egy kis rendelő előtt várni kellett, itt volt egy félig szinte már ágy felfekvő, amin magzatpózba tudtam gömbölyödni és ájulásszerű álom jött rám. A következő, amire emlékszem, hogy Zita ébresztget, és bemegyünk egy doktornőhöz, ahol – vagy itt, vagy már korábban – levette tőlem a vért vizsgálatra, és elküldött pisilni egy fiolába. Ezen először egy percre aggódtam, hogy még nem fog menni, de aztán simán sikerült, úgy látszik nem sikerült minden folyadékot kihányni magamból idáig. Leadtuk a mintát, majd jött a röntgen, amit egy áramszünet is megszakított, majd újra behívtak, mert először valami nem sikerült jól. Hogy miért kellett mellkasröntgent is csinálni rólam a vesekőgyanúmmal, nem tudom, de én nem vagyok orvos. Most ultrahangot nem is készítettek, nem volt olyan vizsgálat, mint a terhes nőknél, mint ahogy Nepálban volt.

Jobb oldalt, a fehér hosszúkás folt! Mi lehet az? Van valami a tüdőmben? Aztán leesett… :) Az új-zélandi jádé nyakláncom hátulja, az elülső részét, a “bátorság-követ” a vállamra vetettem, de arról megfeledkeztem, hogy a hátsó részén is van egy apró kő. Erre csak hosszan gondolkodás után sikerült rájönnünk, hogy ezt látjuk a röntgen képen.

Jobbra lent nézzétek, 88,9% Masculino, vagyis “férfias” vagyok a röntgen szerint. :) Ha a 100% a max, és efölé nem lehett menni, az az abszolút férfi, akkor ez egész jó, nem? Csak azt nem értem, ezt miért egy mellkasröntgennel kell megállapítani?! :)

Ezután hosszú várakozás következett, a fájdalom nem tért már vissza, némi keresgélés után megtaláltuk a tévés várót ami a sürgősségin kívül volt. Itt valóban rengeteg ember állt, illetve ült sorba, ha ezt ki kell várni, szerintem most néhány ránc mélyebb lenne az arcomon, ha ugyan nem ájulok el. Zita ekkor kiment ételt venni, mert reggel csak némi teát és kekszet reggeliztünk, mielőtt elindult bennem ez a dolog. Amiről 2-3 óra várakozás után valóban kiderült, hogy vesekővem van, a leletekkel visszamentünk az orvoshoz, aki végignézte a vér- és vizeletminte kiértékeléseit, amiken igaz, hogy minden értéket rendben talált, de a tünetek alapján azt mondta, hogy ez akkor is csak vesekő lehet. A röntgenre úgy tűnt, hogy egy pillantást sem akar vetni, úgy toltuk elé, hogy nézzen már rá, lát-e rajta valamit, de azt mondta, ezen nem látszik semmi, se vesekő, se más. :o Felírt négy féle gyógyszert, ugyanazt, amit infúzión is kaptam tablette formában, egy vízhajtót (vagy valami vesegyógyszert, már ne mtudom), egy gyulladás csökkentőt, és egy nagyon durva, erős fájdalomcsillapítót, amire azt mondta, csak akkor vegyem be, ha megint ilyen nagyon-nagyon fáj. Ezeket hazafelé menet metrózva kiváltottuk, a kórházi kezelés tényleg teljesen ingyenes volt, a gyógyszerekért összesen 14 ezer forintnyit fizettünk, ebből vagy 6000 forintnyi az utóbbi, erős fájdalomcsillapító volt, de ezen most eszembe se jutott spórolni, tudtam, hogy ha visszatér a fájdalom és ez nem lesz nálunk azért mert spúr voltam, nagyon-nagyon átkozni fogom magam a rossz döntésem miatt. Ha pedig sosem tér vissza a fájdalom, amit remélem, akkor is megvan az a biztonságos tudat, hogy ha rámtörne megint ez az őrült fájás, van nálunk kéznél szer ellene.

Hazafelé a metróban, már túl az őrületen.

Biztonsági üveges peron, a metróéval egyszerre nyíló ajtókkal. Fent egy kijelzőn animáció mutatja, hogy segítsük a vakokat és aki rászorul, hogy engedjük ki az ajtókon a leszállókat, mielőtt felszállunk, illetve, hogy álljunk a mozgólépcsőn a jobb oldalra, hogy aki siet, bal oldalt tudjon haladni.

A kórházzal teljes egészében elment a nap, és bár közben volt, hogy úgy éreztem, az egész Brazíliában hátralévő bő egy hetünk, és az arra tervezett programok úgy ahogy van ugrottak, valójában csak egy nap veszett el, mintha ellazsáltuk volna. Másnap nekiláttunk a dolgainknak.

Vasárnap volt, és ahogy kimentünk gyalog, hogy kerékpárboltot és szupermarketet találjunk, láttuk, hogy több út belső sávját kibójázták és lezárták a bringások számára.

A kereszteződésben (gondolom önkéntesek) megállították a bringásokat, hogy ne hajtsanak át a piroson. Volt mindenütt lámpa is, szóval igazából gondolom csak oktatási jellege volt, vagy hogy nehogy valami baleset történjen és negatív visszhangot kapjon a dolog a médiában. Ez a bringás vasárnapot ugyanis, mint később megtudtuk, nem a bringás szervezetek nyomására hozták, hanem a jelenlegi városvezetés egyik populista intézkedése volt. Ami mondjuk nálam kicsit ellentmond a mondat elejével, de hát ezt hallottuk. :)

Bringás piknik egy piac sarkában. Mindez három sarokra a magyar háztól.

A piac.

Itt már a szupermarketben. Úgy döntöttünk, érdemes még egy hetet várnunk, és akkor ötödáron veszünk majd Európában ugyanilyen csokit. Nem nagyon találtunk egyetlen tábla csokoládét sem 10 reál, vagyis kb. 1000 forint alatt.

A boltban egyébként a jól bevált szendvicsnek valókat vettük, de most még megturbóztuk egy kis salátával és citrommal is, utóbbit vízbe facsartuk, hogy ne csak egyszerű vizet kelljen innom a vesekövemre, vagyis hogy ez többet ne forduljon elő. Most is, mikor ezeket a sorokat írom, mellettem egy vizespalack és igyekszem mindig odafigyelni, hogy bőségesen igyak. Ez bringázáskor nem szokott gond lenni, mert akkora olyan erősen érzi az ember az éhséget és a szomjúságot, hogy lehetetlen erről megfeledkezni (legalábbis velünk így van), viszont amikor megállunk, és nem mozgunk napokig, akkor sokszor volt, hogy belefeledkeztünk valami másba, és közben fél napig nem ittunk-ettünk, úgy, hogy közben észre sem vettük.

Nekiestem a bringám szétszerelésének. Igaz, ekkor még több mint egy hét hátravolt a repülőútig, de azon a héten úgy terveztük, hogy Rio de Janeiroban és Peti barátoméknál Belo Horizontéban leszünk, azzal a megnyugtató tudattal, hogy Sao Pauloban már össze vannak csomagolva a repüléshez a holmijaink, beleértve a bringákat is. Szétszedni pedig azért kellett, mert ezúttal nem speciális sportfelszerelésként, vagyis bringás poggyászként adtuk fel őket, hanem hagyományos csomagokként. Van egy szabály, miszerint a Brazíliából induló járatokon már a turistaosztályon is 2x32kg feladott poggyászt biztosítanak az utasok számára a 10kg kézipoggyász mellé. Ez benne volt a repülőjegy árában, tehát semmit nem kellett érte pluszban fizetnünk, ami nagyon jó, hiszen volt már, hogy 250 dollárt is ki kellett fizetnünk a bringák repülőre rakásáért (és Európában volt olyan is, hogy csak 25 eurót, sőt egyszer egy belföldi finn járaton nekem teljesen ingyen volt), tehát amikor a repülőjegyet választottuk, nálunk ez is egy fontos szempont volt. A gond ezzel csak az, hogy ezek a csomagok, amelyekből összesen 4 db és 128kg-nyit adhatunk fel (+20kg kézben) egyenként csak 158cm-es élhosssz összeggel rendelkezhetnek. Magyarán, ha van egy kerékpárváz darab, ami egy méter hosszú, akkor azt egy olyan dobozba kell belegyömöszölni, aminek a másik két éle már csak mondjuk 20 és 38cm-esek lehetnek.

Közben mások is dolgoztak, ásták az árkot a Magyar Ház udvarán, ami egyébként ezidőtájt pontosan emiatt hivatalosan zárva volt.

Szétszerelés közben felfedeztem újabb töréseket az aluminium csomagtartón. Érthető, ha átgondoljuk, micsoda terhetek (nem egyszer 40kg-t!), micsoda utakon vittünk végig, és közben meg, ha megemeljük a leszerelt csomagtartót, talán 1kg sincs.

Ott is eltört. Ezeket egyébként csak műanyag gyorskötözővel orvosoltam később. Ekkor írtam levelet a Nazcáéknak, Moniquenak és Henknek Hollandiába, hogy milyen kopóalkatrészek cseréjére lesz szükségünk Párizsban és hogy el tudnák-e nekünk küldeni. Nem csak, hogy gyorsan, készségesen, precízen és pozitívan válaszoltak, hanem még a postaköltséget is beleértve az egészet teljesen ingyen és bérmentve, támogatásként küldték el nekünk. Ilyet az út elején is csináltak, ráadásul akkor ők maguk ajánlották fel, egyszer csak kaptunk tőlük egy e-mailt, hogy látják a fotókon, hogy már kopott a lánckerék, és küldenének új láncot, lánckerekeket, csak adjunk egy címet. :) Szóval ilyen elképesztően jó háttértámogatásunk van a kerékpárjaink szüleitől, ami után szinte már szégyellem, hogy nem sikerült kitérőt tennünk hozzájuk Hollandiába, és ezt meg is írtam nekik. Amiatt is szégyellem magam kicsit, hogy mindezt a fantasztikus kerékpárjaink törött csomagtartójáról szóló kép alá írom csak le. Az idő nagyrészében nagyon boldogok vagyunk a biciklijeinkkel, éppen ezért ezt nem is szoktam külön leírni, ez olyan természetes dolog. Arról sem szoktam külön említést tenni, hogy az út nagyrészében makkegészségesek vagyunk, mindig csak akkor van szó ilyen dolgokról, amikor valami baj van. Pedig a bringákon látszik, hogy egy műszaki evolúció eredményei, remek a tervezésük, öröm rájuknézni olyan remekül néznek ki még ilyen kopottan is, és szuper, stabil úttartásuk van, na és nem utolsó sorban rendkívül strapabíróak. Sok alkatrész német, ami már eleve önmagáért beszél. Német gyártmány a felni, a két agy (elől dinamóval, hátul agyváltóval), a sárhányók, a lámpák. A többit nem tudom, de a tárcsafékjaink Avid BB7-esek, amelyeket sokan úgy tartanak számon, mint a legjobb mechanikus tárcsafékek a piacon. Ezt még úgy is alá tudom írni, hogy mi legtöbbször párját 2 dollárért vásárolt, utángyártott ócska kínai fékpofákkal használtuk őket. Szóval a bringáink nagyon össze vannak rakva! :) És most nagyon szét kellett szednem őket, annyira, mint még soha.

Ülés, csomagtartó és hajtás nélkül már egészen csupasznak tűnik, mintha már nem is bringa lenne, hanem valami közvetlen lábbal hajtható járgány. :)

Ez a középső rész, a három vázrész találkozásánál és a felfüggesztésnél, ezt volt a legnehezebb szétkapni, ez az a rész, amit teljesen még sosem kellett szétszednem.

Persze azért sikerült, de közben sok fotót csak azért csináltam, hogy majd össze is tudjam rakni, ha leszálltunk a nagy pocsolya túloldalán Európában! :)

Juhééé, kész vagyok! :) Még jó, hogy a kerekeket akkor sem lehetne sokkal kisebb dobozba tenni, ha szétbontanám őket, az lenne még oltári meló újraépíteni őket. De ezt nem kell majd, a kerekekt nem bántjuk, igazából ezeket volt a legkönnyebb kivenni a bringából.

A bringám, ahogy még se Ti, se én nem láttam soha. :)

Azok után, hogy kitapasztaltam, hogy és mit, és milyen sorrendben a leggyorsabb és legkönnyebb lebontani a bringán, nekiálltam Zitáénak is, amiben már ő is segített, és amihez a timelapse kamerát is letettük egy állványra. Közben a munkások elkezdték felszedni a betont, ami porral terítette be a levegőt az udvaron, ezért átpakoltuk az egész hubelebancot bringástul és kamerástul hátra, ahol egy nagy vasajtó és vagy 20m elválasztott minket a porolástól. Még csak az hiányzik, hogy por menjen az érzékeny alkatrészek közé, vagy a kamera lencséjébe.

Itt már egy buszon, mert este vendégségbe voltunk hivatalosak. A lényeg a képen a kapurendszer. Csak elől lehet felszállni, és hátul leszállni, ahhoz hogy hátrakerülj, át kell menni a kapun, és lecsippantani a mágneskártyát, vagy a menetiránynak oldalt ülő személyzettől venni egy jegyet, ha jól emlékszem, 3,5-ért, vagyis kb. 350 forintért. Sokan felszálltak, de nem mentek még át a kapun, hanem leültek elől. Később hallottuk, hogy ez azért van, mert akinek mágneskártyás bérlete van, az egy megkezdett utazást változatlan áron folytathat az első csippantás után még 2 vagy 3 órát, már nem emlékszem. A lényeg, hogy azért nem mentek át a kapun és ültek le rögtön hátul, hogy ezzel perceket nyerjenek, és időben tovább utazhassan egy utazás árából, így akár egy oda-vissza utat is meg tudnak járni. Mivel van egy személyzet is a rendszerben, nekem eléggé lehetetlennek tűnt lógni a buszon, legalábbis konfrontálódás nélkül.

Annával és Orsival. Annát régről ismerem, ő már második éve dolgozik Sao Pauloban, és ami vicces, hogy amikor felvettük a kapcsolatot a Magyar Házzal, ők épp ott laktak, ahol aztán mi is, mert még albérletet kerestek. Még egy pici jegyzetet is találtunk a neveikkel a hűtőn a magyar házi hátsó kvártélyunkban, tehát egy pár nappal azelőtt, hogy mi megérkeztünk, még ők is ott laktak. Ami azért vicces, mert Annát kb. 7 éve nem láttam, erre teljesen véletlenül kikötünk pont ugyanazon a helyen, ahol pár napja ők is laktak, és ami vagy 8000km-re van Magyarországtól. :) Száz szónak is egy a vége, Anna áthívott minket magukhoz egy nagyon finom vacsorára, ahol remekül éreztük magunkat, és megbeszéltük, hogy mivel ők is szeretnék Riót megnézni, sőt Anna másodjára is, mert elsőre annyira tetszett neki, ezért, és mert nem épp a világ legbiztonságosabb vidéke az a város külföldi lányoknak egyedül mászkálni, a jövő héten amennyire a munkájuk engedi, együtt megyünk Rióba, vagy legalábbis eltöltünk ott együtt pár napot. Most, hogy így írom, most esik le, hogy igazából Annát is ismertem az indulás előtti életemből, így már három ilyen személy van, akivel az úton találkoztunk. Momó, Anna és Pít. Ővelük is csak az utazás utolsó egy évében sikerült végül találkozni.

Hazafelé a mobilom Google Maps alkalmazása segítségével próbáltunk buszt fogni, de ez nem igazán ment. Először is a buszmegállót jó esetben is csak egy üres oszlop jelzi, másodszor csak nem akart jönni az a nyomorult busz, amiből még kettőnek is el kellett volna mennie ezekben a késői órákban, így éjjel fél egyik vártunk Annáék utcájának a sarkán, mire végre feladtuk, és odébb sétáltunk kb. egy kilométerrel, ahol egy nagyobb úton már több busz járt és ezekből az egyik hazavitt minket, vagy legalábbis letett minket újabb egy kilométernyi sétára a magyar háztól.

Már nem tudom, hogy Annáéknál, vagy a Magyar Házban, de Zita ezt az ősgyönyörűség találta.

Az első bekezdés vége! Úgy látszik ez már 80 éve is benne volt a levegőben. Lehet akkor még a szeszt gondolták a világmegmentő megújuló energiaforrásnak, és szóba se került a szél, a nap és a víz. A napot még megértem mondjuk a szolár egy viszonylag új technológia, de engem most az gondolkodtat el, hogy 80 éve így vélekedtek, akkor 80 év múlva – ha még leszünk – miben fogunk gondolkodni? :)

Hétfőn visszamentünk a Magyar Háztól kb. 4-5 sarokra lévő Ciclo Urbano nevű kerékpárbolthoz, ahonnan előző nap reggel, mikor zárva voltak, elhoztunk egy a bolt elé kirakott, puha csomagolóanyagokkal telepakolt kerékpáros dobozt. Nem csak, hogy kaptunk még két ilyet tele mégtöbb védőelemmel, amelyeket kedvünkre vághattunk és hajthattunk aztán méretre a 4db 158cm-es dobozunkhoz, de elképesztő vendégszeretetben is részesítettek minket, pedig ekkor már nem is voltak velünk a bringák, hiszen azok atomjaikra szedve pihentek a Magyar Házban.

Leandroval, az egyik tulajjal. Mögötte Celia, aki szintén nagyon kedves volt velünk.

Még köszönni is alig bírtunk, máris lelkesen kérdezték, honnan, mi járatban (tényleeg?), és kávéval, süteménnyel kínáltak minket.

Még a konyhai eszközeik is kerékpárszerszámokra hajaztak. :)

Elfelejtettem a portugál nevét, de ez egy brazil nemzeti eledel, sajtos kenyér, sajtos pogácsa, de nem olyan, mint a miénk, ebben egyenletesen terül el az olvadós sajt és valahogy nagyon jó az egész, főleg mikor friss.

A Thule termékek egy régi VW kisbuszra voltak felaggatva, sőt a hátsó ülések egymásnak voltak forgatva, ezzel egy kis tárgyalótermet létrehozva a bolt közepén. :)

Gyönyörű bringáik vannak, öröm volt körbejárni a boltban.

Még egy minimúzeum is volt a bejárat mellett.

Zita felpróbált néhány sisakot, ezzel a halálfejessel biztos, hogy rettentően népszerű lenne Mexikóban! :)

Úgy tűnt, mindenből a legjobbat, legspeciálisabbat forgalmazzák, nem volt ez másképp a nyergekkel sem. (Brooks)

Hozzájuk egyébként nem csak a dobozok miatt látogattunk el, náluk hagytuk Zita első kerekét is, illetve a SON-tól kapott csereagyat és új küllőket is. Ehhez volt náluk egy megfelelő méretű, viszonylag jó minőségű felniük, amit jutányos áron össze is szereltek nekünk az új alkatrészekkel, a régi, sokat használt, de amúgy még tökéletes, sértetlen felnit és küllőket pedig megbeszéltük, hogy leadják majd egy közösségi kerékpárszervízben, tudjátok, egy olyan helyen, mint pl. nálunk a Bringakonyha. A kereket ugyan én is össze meg tudtam volna építeni, de egyrészt örültem hogy élek, alig volt már időnk amiatt, mert a vesekövemmel elvesztettünk egy napot, és a kevés Brazíliára maradt időt inkább Rióban és Pítékkel kívántuk tölteni, mintsem keréképítéssel. Másrészt mivel centrírállványt épp nem cipelünk magunkkal, ahhoz, hogy precízen fűzött, erős kereket kapjunk, végül amúgy is vissza kellett volna jönnünk a boltjukba, aminek a hátuljában egy nagyon profi kerékpármosó és szerviz kapott helyett.

Mikor Zita bringáját pakoltuk, felfedeztük az egyik potyautasunk lakhelyét a váz és a csomagtartó találkozásánál, azon a helyen, ami a fémbilincsek alatti gumitömlődarabokkal el voltak fedve mindvégig. fémbilincsek azért voltak itt a bringán, hogy megelőzzék a folyamatosan túlterhelt csomagtartó törését. Ezt a szerepüket el is látták, itt nem tört el többé Zita csomagtartója, és még egy póknak is lakhelyet nyújthattunk ezzel. :)

Az egyik doboz, lezárása előtt.

Este végre megismerhettük a vendéglátóinkat, Lórántot és Lizit, akik, ha nem tévedek, a Sao Pauloi Magyar Ház alapítói, vagy legalábbis mindenképpen közéjük tartoznak, ahogyan az itteni magyar közösség oszlopos, központi tagjai is egyben, már hosszú évtizedek óta. Sok érdekeset meséltek e téren, amiben főleg a korukat teljességgel meghazudtoló lelkesedés volt figyelemre méltó számomra. És az, hogy főleg ők meséltek, ami igazából tök jól esett nekünk, mert a saját történeteinket néha már kicsit unjuk. :) Ők viszont lelkesen meséltek, és minket is hasonló lelkesedéssel és csodálattal kezeltek, és ehhez még az út részleteibe sem kellett különösebben beavatni őket, egyszerűen a kezdetektől így álltak hozzánk. Nagyon jót beszélgettünk velük, és inspiráló volt minden szavuk, és abszolút nem csak azok, amelyekben a mi teljesítményünket méltatták. Szóval ezúton is ezer köszönet Nektek Lizi és Lóránt, nagyszerű volt veletek találkozni és nagyon nagy segítség volt, hogy a Magyar Házban lehettünk.

Itt hagy térjek még kicsit vissza a vesekövemre, mert ha belegondolunk, ennél jobb helyen nem is érhetett volna, tehát, ez egy jó oldala volt a dolognak, ennyi pozitívumot megint sikerült benne találni, hogy egy nagyvárosban, egy magyar közösségben ért, ahol a leggyorsabban és legbiztosabban segítséget is kaphattam. Később egyébként még elnézést kértem azoktól, akiknél türelmetlen voltam a mentőt illetően a fájdalmaim alatt, de azt mondták, nem volt gáz, ahogy viselkedtem. :) Visszatérve Liziékre, még egy több évtizednyi vendéget magába foglaló vendégkönyvet is előbányásztak nekünk a könyvtárból, és ragaszkodtak hozzá, hogy mi is itthagyjuk benne néhány sort. :) Ez is nagyon kedves volt tőlük, pedig mi igazán nem érezzük akkora teljesítménynek ezt az egészet, hiszen “csak” azt csináltuk négy évig, amit a szívünk diktált nekünk, és ha valami, csak annyi nagy dolog van ebbe, hogy ez egy elég őrült dolognak számít manapság, de ez nem feltétlenül csak a mi érdemünk, inkább csak a mai társadalom sajátossága. Mármint hogy őrült, egyedi és különleges dolognak számít, hogy az ember azt csinálja, amit igazán ő, és csak ő akar és kitör abból az ördögi kőrből, amiben csak megfelelni akar másoknak vagy a társadalom, a környezete elvárásainak. Azok után meg pláne zavarban voltunk, hogy megláttuk, kik után kell beleírnunk a vendégkönyvbe.

Volt köztársasági elnökünk állítólag nagyon fáradt volt egy hosszú út után, mikor itt járt, és miután tiszteletét tette, ahogy az megillet, fent a könyvtárszobában ledőlt aludni, miközben az ajtó előtt őrt állt mellette a személyi őre.

4 éves se voltam, amikor itt járt a Szent Jupát legénysége. Azóta már más magyarok is körbevitorlázták a Földet.

Na jó, oké, talán tényleg nagy dolog, hogy az egyenlítő hosszát a saját erőnkből a kerékpárjaink kereke alá gyűrve körbeutazzuk a világot. De szerintem sokan képesek lennének rá, pl. biztos hogy sok olyan magyar is van, akik ugyanezt, vagy még nagyobb távot (akár ugyanennyi, vagy kevesebb év alatt) munkába menet és vissza is megtettétek már, vagy versenyekre készülve. Jelentkezzetek hozzászólásban! :) Oké, abban talán nem volt Banglades, és talán a házatokat sem vittétek végig a csomagtartón… Áhh, kár hasonlítgatni. Igazából még most sem fogjuk fel igazán, mit csinálunk, mert ezt nem lehet, és nem is kell saját magunknak agyonmagasztalni. Nem akarunk semmiben elsők lenni, és jobbak lenni is legfeljebb csak a tegnapi önmagunknál akarunk. Ezt csak csináljuk, és élvezzük. Ha nem élveznénk, már nem csinálnánk. És biztos, hogy sokat tanultunk ezen az úton, mert ha az elején maradtunk volna pénz nélkül, ha akkor harapott volna meg egy hal és akkor robbantunk volna le a kerékkel az úton majd jött volna minderre még egy jó kis földöntúli fájdalom a vesekővel, és mindez csupán néhány nap leforgása alatt, ahogy most is történt… Hát biztos megőrültem volna! Most viszont, ahogy remélem Ti is érzitek a leírások alapján, mindezen, igazából – most hogy így átgondolom – nem is olyan kicsi megpróbáltatások ellenére csupa nagyszerű napunk volt eddig Brazíliában. Mondjuk a vesekövet igazán elcseréltem volna egy könnyed városnézős napra, de hát most ezt dobta a gép. :)

Ezzel most zárjuk is le itt, mert ezután már semmi érdekes nem történt, csak kimentünk az időközben a Magyar Házba befutott Orsival a buszpályaudvarra, és felszálltunk egy az éjszaka alatt Rióba átrobogó buszra. Legközelebb Rióval folytatjuk! ;) Még egyszer nagyon-nagyon köszönjük a Magyar Házat Lizinek és Lórántnak! Történt 2015. július 3. és 6. között.

Megharap egy hal, és tönkremegy az agydinamónk, de nincs baj, mert ez Brazília

Arpi — Sun, 02 Aug 2015 19:02:20 +0000

Bonitoba érkezve először az információs irodát kerestük, de az nem volt rajta ezen a táblán. :) De legalább azt megtudtuk, hogy Ulánbátor merre van, és milyen messze. :)

Az irodát megtalálva megtudtuk, hogy van a San Jorge Hostel, ahol vártak minket, és azt is megtudtuk, hogy van a közelben egy barlangi tó, amiben jó pénzért lehet búvárkodni is. Hát, majd legközelebb, mikor sok pénzünk lesz. :)

Bonitoban az eredeti egy nap helyett végül két napot maradtunk, mert egy rettentő kényelmes helyen kaptunk szállást hála a San Jorge Hostel menedzserének, Felipének. Tulajdonképpen egy apró hotelszobát kaptunk, amihez reggeli is járt, és hiába csak Couchsurfinges vendégek voltunk, Felipe azt mondta, ez nekünk is jár, és élvezzük, pihenjük ki magunkat nála. Ez sikerült is nagyon jól éreztük magunkat, és Zitának külön öröm volt, hogy reggelente nem kellett semmit tervezni, szervezni, vagy főzni, egyszerűen csak felkeltünk, kisétáltunk a szobánkból, és kiszolgáltuk magunkat ennél a svédasztalnál. Ez tényleg írtó jó volt, igazából nem nagy dolog, de mégis, mi nagyon-nagyon tudtunk örülni ennek és szinte már előre vártuk a reggeleket.

Falfestmény a hostel folyosóján :)

Ennyi minden jót lehet csinálni Bonito környékén

Felipe hamarosan egy öko-kempinget is nyit pár utcával odébb Bonitoban, ahol főleg iskolás csoportokat tervez táboroztatni.

Áram a sátorhelyekhez

Előadásokat és vetítéseket is fognak itt tartani a gyerekeknek.

Annyira kényelmes volt itt lenni, hogy a második nap is csak késő délután indultunk ki bringákkal egy közeli fürdözőhelyre mellé, ahová úgy hallottuk, 30 reál, vagyis kb. 3 ezer forint a belépő. De mivel már késő volt, és csak egy órácskát lettünk volna, ezért nem akartuk kifizetni ezt a pénzt, hanem a három nappal ezelőtti paraguayi bringás javaslatára a strand körforgalmán továbbhajtva, a hídnál letértünk a főútról egy kis ösvényen, és a híd alatt mártóztunk meg a hideg patakvízben. Itt viszont már nem voltak jó fények, mert amúgy is borús volt az idő, mióta megérkeztünk Bonitoba, itt meg aztán, a híd és a fák lombjai alatt végképp semmi napsugár nem érte a vizet, amiben egyébként nem is láttunk sok halat, azok valahol máshol voltak.

Másnap reggel, valamikor kora délután végre nagy nehezen sikerült elindulnunk. Már nem emlékszem, min akadtunk fent a délelőtt, talán a légitársasággal próbáltam skypeon szót érteni, már nem tudom, de elment valamivel az idő. Itt a képen Felipével vagyunk az indulásunk és a búcsú pillanatában. Igazán jófej volt velünk, hogy kivételesen elszállásolt minket, mert azt írta, hogy amúgy már nem fogad CS vendégeket, de velünk kivételt tesz. Mindezt egy profitorientált hostelben, nem semmi! :)

Bonitotól a tőle délre lévő strandig van valamiféle bringaút az út szélén. Csak a tábla fordult át, ennek igazából a hátát kéne látnunk, azért van fejjel lefelé. :)

Itt már a strandon, a bringák pihennek és kíváncsi szemek őrzik őket. :) Úgy voltunk vele, hogy mégiscsak meg kéne nézni azokat a halakat, ha már itt vagyunk. Odahajtottunk át, és meglepetésünkre egy őr a jegyeinket kérte, és mikor mondtuk, hogy nincs, és itt szeretnénk venni, csak nézett, és azt mondta, hogy azt a városban, egy utazási irodánál kellett volna megvennünk. :) Még nem sikerült felocsudnunk ebből a hírből, mikor intett, hogy csak menjünk be, hisz csak kerékpárral vagyunk… Ez rendes volt tőle, ezzel rengeteg pénzt megspórolt nekünk, főleg hogy később, látva a strandot, biztosan megbántuk volna, ha ezért 6000 forintot kiadunk.

Egy makákó is őrizte a bringáinkat, legalábbis a strandolok azt mondták, hogy így hívják az állatot.

Olyan “Lekapcsoltam otthon a gázt, mielőtt eljöttem?” feje van, nem? :)

Zita halakat etet. A bejáratnál lehetett venni 1 reálért egy zacskó haleledelt. Ezzel, és csak ezzel szabad etetni itt a halakat, és ehhez ők már annyira hozzászoktak, hogy mikor elindultam a szépen kiépített patakparton a sznorkelmaszkommal, hogy bemegyjek a vízbe megnézni mi van a felszín alatt, egész csordányi hal követett, és gyakorlatilag alig lehetett tőlük bemenni a vízbe. Ez számomra eléggé elrontotta a feelinget, mert sokkal inkább úgy éreztem, hogy a városligeti tóban úszkálok, mintsem egy csodaszép, természetes patakban.

Ott a sok dög!

Ezt már csak benyújtott kézzel, a partról csináltam, mindjárt elárulom, miért.

Miközben Zita a halakat etette, én pár méterrel odébb úszkáltam, és fotóztam, filmeztem őket a felszín alatt. Egyszercsak már úgy éreztem, hogy ijesztően sok hal van körülöttem, és ekkor egy éles harapást éreztem a hátam közepén. Feljöttem a felszínre és felkiáltottam, majd azonnal elindultam a part felé. Zita és egy másik parton lévő, a halakat etető hölgy nem értette a helyzetet, utóbbi még nevetett is rajtam, hogy megbolondultam. Aztán, mikor megmutattam neki a hátam, már nem nevetett, hanem csodálkozott. :) Az ott egy anyajegy a hátamon a harapásnyom közepén, valószínű az történt, hogy a hal azt hitte, hogy egy darab haledelt kap, mert azok a szemek is pont úgy néznek ki, mint az anyajegyem. Gondolom ő is meglepődött, hogy nagyobb és rágósabb a falat. Vagy egy kezdő piranhával találkoztam. :)

Nyomorult halak, megharaptatok!!!

Mivel ezzel a strandolással elment az idő, már csak 40km-t tudtunk sötétedésig tekerni, amikor is úgy döntöttünk, nincs értelme tovább tekernünk a sötétben a következő településig. Zita javaslatára egy farmra (fazendára) kanyarodtunk le, és ott kérdeztük meg, hogy sátrazhatunk-e a földjükön, így mégiscsak engedéllyel fogunk maradni valahol, és főleg távolabb a főúttól.

Jair és Ruth nem csak, hogy megengedték hogy sátrazzunk náluk, hanem egy épülő félben lévő házban engedték meg mindezt, a saját ötletükre, és ezek után még vacsorázni is behívtak magukhoz! Mindezért pénzt nem fogadtak el, ezt már a legelején megkérdeztük, még mielőtt a bringáinkát betoltuk volna a kapujukon. Nagyon kedvesek és érdeklődőek voltak velünk, igaz sajnos a közös nyelv híján néha úgy kellett kitalálni, mit is kérdeznek. A válaszainkat ők megértették spanyolul, de nekünk az ő portugáljukat nagyon nehéz volt értelmezni.

Este a kinti fürdőszobánál erre a lényre bukkantunk. :)

A farmjuk légifelvételről. Jobbra van a főút, ott jöttünk be a kapun, a jobb oldali, piros cseréptetős épületben sátrazhattunk (csak hálófülkével a szúnyogok ellen, van itt dengue-láz), ők a szürke tetős épületben laknak, a másik egy traktorgarázs a kerek marhakarám mellett.

Reggel korán keltünk, mert 6:30-ra reggelizni is meghívtak, így a napfelkeltét is láttuk.

Na, mi ez? Dongó? Nem… Kolibri, repülés közben! :)

Nekik is volt ilyen etetőjük.

Ide is elkélt volna egy légiforgalmi irányító, annyian voltak, ment néha a harc a helyekért.

De nem csak kolibrik voltak, volt magos madáretetőjük és így rengeteg más madárka is tanyázott reggel a házuk körül.

A kis kedvencünk, nehéz volt így mozdulatlanul lencsevégre kapni.

A vakutól Így csillogott a tolluk. Remélem ezzel nem zavartam meg őket, látszólag nem viselte meg őket, vígan repkedtek tovább.

A házaktól nézve valahogy így nézett ki a birtok.

Előző nap született az egyik borjú.

Szétválasztották őket az anyáktól, volt nagy bőgés az utóbbiak részéről.

Mindezt azért kellett, hogy az újszülöttet a köldögzsinórnál le tudják fertőtleníteni.

A karám közepén Jair mesélt mindenfélét nagy vidáman. :)

Csoportkép a búcsúzkodáskor

Hát neked bizony szép szarvad van barátom! :)

Egy útmenti büfés, ügyesen hívja fel magára a figyelmet, hiszen én is lefotóztam.

Rendőr, bringás barátunkkal, Maciellel harmadszor is találkoztunk, ezúttal Bonitoból tartott a családjával dél felé vakációra. Annyira eltespedtünk Bonitoban, hogy el is felejtkeztünk őt meglátogatni, míg ott voltunk. :(

Hoppá, kik vannak itt!

Jobb lesz, ha lemászom a kerítésről és közelebbről is megnézem őket magamnak.

Na, már csak két szint van hátra, és lent vagyok a talajon. Bezzeg, ha nem lenne eltörve a szárnyam, repülve mennyivel könnyebb lenne!

Így kell ezt, vannak karmaim a lábamon, van egy csőröm, ezekkel mindenre képes vagyok! :)

Tessék, már a földön is vagyok.

Hát ez meg mi a manó, ilyet még nem láttam…

Ezeknek nincs ki a négy kereke… Pontosabban pont ki van, de attól még nem normálisak. :)

A papagáj után egy ilyen hernyó jött szembe az úton, ahonnan gyorsan ki is menekítettük, mert ott nem volt jó helyen az aszfalt közepén.

A városba beérve, ahová tegnap este már nem akartunk sötétbe eltekerni, ránkszakadt az ég. Beálltunk egy szupermarket eresze alá, és ha már ott voltunk, körbenéztünk odabent. Érdemes volt, mert egész tereré polcot találtunk, szívószálakkal, és tererépoharakkal együtt! :)

Nálunk csak a bal oldali, szarvasmarhaszarvból készült poharak jöhettek szóba szuvenírként. Vettünk is belőlük kettőt, mert nekem ez a tereré dolog rettentően tetszett.

Sok féle-fajta tereré volt, egy egész sornyi volt belőlük, több márka, több íz, több minőség.

A szívószálakból is sokféle volt, de nekünk ezek nem tetszettek, a díszrész igénytelenül volt kidolgozva, ezért inkább dísz nélkülieket vettünk.

Meg kell dönteni a poharat, benne a szárított növényekkel, hogy az aljára be tudjuk tenni a szívószálat, majd utána 2/3-ig felönteni hideg vízzel. Legalábbis feltételezem, hogy ezt írja.

Mert aztán, látva a bénázásunkat az egyik kedves eladóhölgy kijött hozzánk a bolt előtti “táborunkhoz”, és még ajándék szűrőzsákokat is hozott a már amúgy is szűrővel szerelt szívószáljaink végére.

Majd megmutatta, hogyan kell elkészíteni a tererét:

Mi is vettünk egy dobozzal, de a hölgy a sajátjukból adott, így a miénk még mindig bontatlan. Mert persze, hogy ők is tereréznek, úgy tűnik ez errefelé abszolút mindennapos. :)

Tererézni az esőben, kell ennél jobb? :)

Táborhelyünk a Pantanal Supermercado! :) Bent egyébként felvágottakat, sajtot, hagymát és zsömléket is vettünk, ezekből szendvicseket készítettünk, részben az útra, részben azonnali fogyasztásra, ebédként. A hagyma nagyon feldobta őket! :)

Nem telt el nem tukán nélkül! :) A legjobb, mikor repülnek, elől a nagy sárga-piros csőrükkel, csak azt nehéz elkapni a fényképezőgéppel. :)

Valaki vicces akart lenni és megrongált egy méhkast. Vagy termeszvár, hangyavár, vagy mi ez? Egy oszlopon volt, fejmagasságban, de nem láttam méheket a környéken.

Nioaque városkába beérve rögtön a helyi boltot vettük célba, hogy bevásároljunk vacsorára és reggelire. Zita bement, én addig leültem a bolt előtti asztalokhoz, és csodálkozva vettem észre, hogy egyáltalán nincs térerő, semmi. Ekkor egy sötét bőrű a helyiektől különböző ember lépett be a boltba, akinek a fickó, akivel egy perce pár szót váltottam spanyolul, egyből elkezdte mutatni, hogy nézd, kik érkeztek. Erre fel Galton odajött hozzám, és angolul köszöntött, kiderült róla, hogy ő egy pap, és itt dolgozik, de amúgy indiai legdélebbi részéről való. Mikor erre kimondtam a Kanyakumari szót, és elmeséltem neki, hogy jártunk ott, úgy megölelt és kezetrázott velem, mintha csak földik lennénk. Én is ugyanígy megörültem neki, hiszen a következő utunk a vásárlás után egyenesen hozzá vezetett volna, hogy biztonságos szállás után kérdezzünk. Mire Zita kijött a boltból, már barátok voltunk, és nagy boldogan újságoltam neki, hogy micsoda véletlenek vannak, és milyen kicsi a világ. :) Galton készségesen segítségünkre volt, a kollégájával kitalálták, hogy a templom mögötti szálláson lesz a legjobb helyünk, kaptunk egy szobát fürdőszobával, és arra a rejtélyre is fény ték,derült, miért nincs térerő a városban. A torony rádőlt a villanyvezetékre, ezért áram sincs, nem csak térerő. Vagy legalábbis Galton így mondta, de valójában szerintem csak arról volt szó, hogy leszakadt a villanyveze és a torony nem volt szünetmentesítve rendesen.

Míg Galton átvezetett minket a szállásunkra, ezekkel a bringás srácokkal találkoztunk. Mivel siettünk, nem volt idő pontosan megfigyelni, miért is kell ez a tartály az első villára, de azt hiszem nyomás van benne, és ez adja a rugózást, ezért kell a fékkarokra akasztott kötél is. De ez csak az én tippem.

Galtonnal

Miután Zita lefürdött hidegvízben, visszajött az áram, vele a térerő is, és mivel még itt is ezek a kis eletromos melegítős zuhanyfejek vannak, ezért így én már melegvízben tudtam lefürödni. :)

Reggel Galton Zitának ajándékozott egy tukános … ööö, hogy is hívják az ilyet? Brazil (+Dél-Indiai) vendégszeretet 20/20 :)

Kifelé menet a városkából – Nem is tudtuk, hogy a dinókról is híres a hely

Nem olyan fejet vág a nyag T-Rex, mintha azt mondána “Atyaég, miféle lények ezek?!?” – A kicsik meg “Mi a baj anyu?!” :)

Ezen a nap egész délelőtt hullámvasutaztunk, rengeteg szintet kellett másznunk, jól ki is fáradtunk benne.

Valahol 28km környkén volt egy hosszabb, masszívabb, néhány száz méteres fölfelé is, amit végig izomból kellett tolni (6km/h-val) és így is 45 percig tartott.

Rózsaszín fák

A virágjuknak van ilyen színe.

Némelyik nagyon durva tud lenni.

“Eeeekkkora halat fogtam!”

“Ó, én hősöm, hadd adjak egy puszit!” :D

Miközben a papagájokat csodáltuk, Zita bringáját megszállta egy ilyen lény.

Hosszúfarkú

Mit jelentenek ezek a táblák? Tele volt velük a táj, felértünk egy mezőgazdasági fennsíkra, végtelen kukoricamezők között tekertünk.

Génmódosított kukorica?

Sok kilométeres körzetben ez volt az egyetlen fa, máshol mindenütt csak kukorica. Nesze neked biodiverzitás. Csodálkozom, hogy ennek ellenére meg, ahol hagynak némi fát, borkokat a legelők között, út mentén, ott rengeteg a madár.

Este egy farmra kéredzkedtünk be, ahol megengedték, hogy sátrazzunk. Sajnos a sok fölfelében annyira belassultunk és annyi időt vesztettünk, hogy nem sikerült elérnünk abba a városba, ahová ezen a napon terveztünk. De a farmon kedvesek voltak velünk, használhattuk a traktorgarázs mosdóját, és egy füves sarokba felállíthattuk a sátrunkat.

Telihold volt ezen az estén, az előző képen is látszik hátul, de ott kicsiben.

Mi ez, demarkációs vonal, haragba kerültem Zitával? :) Hiába, sok volt a négy év sülve-főve együtt… :D Ez persze csak vicc, csak feltekertük a felfújt matracokat, mert így könnyebb volt mozogni a sátorban, míg még nem aludtunk.

Másnap reggel hideg, esős időben eredtünk a kilométerek után.

Az út szélit seprik és lombfújózzák! Mert muszáj mindenre egy gép… :)

Hát sokkal jobb nem lett, de azért köszönjük! :)

Zita megállította a kétfős karavánunkat, hogy nagyon furcsa hangokat hall az első kerekéből. Na jól nézünk ki, fel kell használni a legutolsó tartalék fékpofát is? Gondoltam, és már majdnem kezdtem szétszedni az első fékét, hogy a szokásos cserét végrehajtsam, ami mostanában egyre gyarkabban előfordult az egyre inkább kotyogó agydinamója miatt, de aztán láttam, hogy nem ezzel van a baj, a fékpofák és az őket szétfeszítő rugó még bőven jók voltak.
A gond ez volt:

Félnapnyira a latin-amerikai utunk biciklivel számított “vége” előtt, szegény agydinamó, amit már rég le kellett volna cserélnünk, végleg megadta magát. Igazán, egy icipicit bírhatta volna még, ha 40000km-t kibírt idáig az előző utakat is beleszámítva. :) De így is jól megszolgálta, sőt ezután is, mert még Zita, ha nehezebben is tekerve, mint eddig, de be tudott vele tekerni a következő városig, ahol úgy terveztünk, hogy buszra szállunk. Nagyon nem ütött minket szíven ez a dolog, ez az agydinamó már régen rossz volt, csak ugye a rossz kommunikációm miatt a német gyártó 36 küllős cserét küldött, és még nem volt időnk, se kedvünk, se erőnk ehhez felnit keresni, mert ugye, ami most van, az 32 küllős, és így nyilván a felnink is. Szóval nálunk volt már a csere, sőt küllőket is kaptunk az új agyhoz, csak egy felni hiányzott már. Magyarán pánik nem volt. De stoppolni sem kezdtünk, azt kb. 1 perc után feladtuk, miután láttuk, hogy igazából gurul még az a bringa, csak kicsit nehezebben. Talán 17km-t kellett még így megtenni, amíg be nem értünk egy városba. Itt aztán bekanyarodtunk egy szupermarket elé, ahol volt mosdó is, és leendő két buszútunkra is tervezve, vettünk vagy 20 zsömlét, és két fej hagymát beléjük szeleltünk a vett párizsi és sajt mellé.

Miközben ezt csináltuk, odajött hozzánk ez a kedves úriember, és először a bringák, majd az utunk iránt érdeklődött, aztán a hogyan továbbról. Elmondtam, hogy Zita bringája kaputt, ezért buszra kell szállnunk Campo Grandéig, mert itt ilyen felnit itt nem kapni, majd Sao Pauloban, vagy Párizsban, ott könnyebb lesz az ilyesmit beszerezni, ahogy a kerékfűzést, centrírozást is megcsinálni. Már kérdeztem, hogy merre van a buszállomás, amikor leintett, hogy várjunk, ő intézkedik, és mindjárt visszajön, szervez nekünk valamit.

10 perc múlva visszajött két fialatemberrel, a képen az egyik, teherautósofőrök és Campo Grande felé tartanak, csak várjunk még 20 percet, amíg ebédelnek, és utána elvisznek minket bringástul, cuccostul. :) Hát most mit lehet erre mondani, komolyan? Brazília elképesztő. Csak ültünk egy padon egy bolt előtt, meg se nyikkantunk, hogy bajunk van, vagy kéne valami, csak jóízűen majszoltuk a szendvicseket, ők meg kérdeztek, még csak nem is olyan nyelven, ahogy beszélünk, megint spanyolt-portugált vegyítve beszélgettünk, és kérés nélkül a segítségünkre lettek. :)

Mivel a sofőr mellett csak egy utas tartózkodhatott a teherautóba a jogszabályok szerint, ezért két teherautóval mentünk. Mármint amúgy is mindkét teherautó arra ment volna. :) Nem tudom, ki volt, mi volt az emberünk, hogy ezt így le tudta zsírozni ilyen gyorsan, lehet szállítmányozó cége van?! :) A kép alján lévő teherautóban ült Zita, mi mögöttük mentünk.

És ebből volt egy kis félreértés, mert én ugye végig tudtam, hogy Zita előttünk van, a sofőrők meg indexxel kommunikáltak, hogy hol húzódnak le kitenni minket, de mindeközben Zita azt hitte, hogy az út elején az a fehér teherautó mi voltunk, és már rég elhagytuk őket és valahol máshol járunk, miközben végig 100m-re mögöttük voltunk. Ezért próbált folyamatosan hívni a brazil mobilszámunkon, mert a mobil meg nálam volt, nála meg egy cetlin a pénztárcába fel volt írva pont ilyen esetekre a számunk. Aztán mikor hiába hívott, mert ki voltam kapcsolva hogy ne merüljek le, és már kezdett volna azon gondolkodni, hogy na most mi lesz, akkor bekopogtam a lehúzódott teherautójuk ajtaján, hogy na mi van már? Erre Zita reakciója az volt, hogy miért nincs bekapcsolva a telefonom, többször próbált hívni a sofőr mobiljáról? Erre én meg, hogy miért akart hívni, mikor végig mögöttük jöttünk? :) Szóval itt volt egy kis félreértés, és Zita, mivel azt hitte, szétvált a két teherautó, érthetően kicsit már ideges volt, miközben én halál higgadtan és értetlenül álltam a dolgok előtt. De ezt gyorsan tisztáztuk.

Aztán lepakoltuk a bringákat.

Zita szerint sárgaborsó, szerintem szója. Szerintetek?

Tele ment velük az egész bringa, úgy kellett lesöprögetni mindenhonnan.

Ez tetszett nekünk a legjobban. :) Az ülésem hálójában még mindig van egy-két szem, remélem még Magyarországon is benne lesz ez a kis brazil emlékfolt. :)

Egy nagy pickuppal lehúzódtak előttünk, hogy lefényképezzenek. Mivel megkérdezték, hogy szabad-e, meg is álltunk nekik, és beszélgetni kezdtünk. Kérdezték, hová meddig, mondtam, hogy csak a buszállomásra, és meg is indokoltam, erre fel ők is el akartak vinni minket! :) Ha Brazíliában bajba kerülsz, mielőtt felfognád, már jön is a segítség! :) Elképesztő, le a kalappal a brazilok előtt! Megköszöntük a kedvességüket, de nem éltünk vele, ekkor már csak 4km volt hátra, több idő lett volna fel- és lepakolni a bringákat, mint csak egyszerűen odatekerni.

Vagy legalábbis mi ezt hittük, de a buszállomás előtt 1km-rel egy jó kis emelkedőt kellett még utoljára megmásznunk, ami nagyon nem volt finom, de hát… Ennyi hülyeség után, már mit számít ez a kis utolsó nehézség.

A buszállomáson szembesültünk azzal, hogy csak két társaság indít buszokat innen Sao Pauloba. Az egyikük nem vállalta a bringák szállítását, a másikuknál pedig már csak valami este tíz órási buszra volt jegy, ami másnap délután 4-kor futott be az óriásvárosba. Csak, hogy semmi sem legyen egyszerű, erre először nem sikerült jegyet venni, mert a két jegy 34 ezer forintba került átszámítva (van vagy 1000km) és ennyi kp-nk soha nem is volt reálban, a kártyával meg megint valami baj volt, pedig azóta már a szüleim átutaltak pénzt, és meg is néztem Bonitoba, hogy megérkezett. Tehát pénznek kellett elegendőnek lennie a számlán, valami más baj, kell, hogy legyen. Csodák csodájára fel tudtam csattani a netre mobilnettel a Nokia E51-est modemként használva a laptopommal, és használható (elvileg 3G, de annál jóval lassabb) sebessége is volt, így ott a buszállomáson kiderült, hogy csak a napi vásárlási limit volt túl alacsonyra, 20 ezer forintra állítva. Innentől már minden rendben ment, kivártuk az estét, én bejegyzéseket írtam, és próbáltam pénzt felvenni, hogy legyen, ha kell fizetni a bringákért külön a személyzetnél, de sehol sem sikerült, ezért végül beletörődtem. A CIB-es VISA kártyánkkal csak egyetlen egy bankot találtunk, amivel működött az ATM-es készpénzfelvétel Brazíliában, de sajnos ez már hetekkel ezelőtt volt, így nem tudom megírni Nektek, melyik is volt ez a bank. Viszont fizetés az mindig gond nélkül ment, amikor volt elég pénz a számlánkon és nem volt túl alacsony a vásárlási limit. :) Amíg vártuk az esti buszunkat, kb. ezerszer elhangzott a “szidádzsidzsi” nevű portugál kifejezés az elképesztően hangos hangosbemondóból, és nem tudtuk elképezlni, mit is jelenthet ez a szó. Videóra is vettük ezt, és később Pítör elmondta nekünk hogy ez a “Ciudade de …” kifejezés, pl. Ciudade de Sao Paulo, vagyis Sao Paulo városa. Csak itt ugye mindent cs-vel, sz-el, és leginkább dzs-vel mondanak. :) A buszon minden simán ment, este aludtunk, nappal néztünk ki a fejünkből, meg filmet néztünk, én talán naplót is írtam. Aztán befutottunk Sao Pauloba, de ez már egy következő történet lesz! ;)

Történt 2015. június 27. és július 2. között, bringáztunk 40, 77, 84 és 42 kilométereket. És már csak egy hónap a lemaradás a jelenhez képest, jövünk fel, mint a talajvíz!!! :) Megírva augusztus másokán.

Az első napok a brazil vendégszeretetben a leopárdok, tukánok és papagájok földjén

Arpi — Sun, 02 Aug 2015 00:09:51 +0000

Brazília. Most, hogy ilyen sok blogbejegyzést írok, úgy száguldozunk, hogy felfogni sincs időm. :)

A határ után az első tábla. Mi ekkor Bonitoba tartottunk, majd onnan Campo Grandéba, utóbbi így, Boniton át messzebb van. Bonito egyébként annyit jelent portugálul, és spanyolul is, hogy szép. Úgy reklámozzák, hogy Brazília legnagyobb ökoturista desztinációja. :o És arról híres, hogy halakkal teli kristálytiszta vízű patakokban lehet ott úszkálni. Hát majd meglátjuk! :)

A szöveget nem értjük, de a pixeltukán nagyon faja! :)

Corumba pár kilométerre volt a határtól, itt rögtön az első szupermarketben sikerült SIM-kártyát és kerozint vásárolnunk, és VISA bankkártyával fizetnünk. A mobilszolgáltatónk a TIM lett, amit itt úgy kell ejteni, hogy “Csim” :) Ez pedig a számunk, de már nem aktuális. :D

Ezután egy másik, nagyobb szupermarketben, ahol nagyon kedves a személyzet megkínált minket a vízautomatájukból ivóvízzel is, jól bevásároltunk a következő 4 napra, mert a térkép úgy mutatta, hogy nem nagyon lesznek települések, és azok is nagyon apróak. Úgy készültünk, hogy mivel Brazília sokkal drágább, mint Peru és Bolívia, elkezdünk főzni magunkra. Ennek megfelelően sok tésztát és főzni, sütnivalót vettünk.

Mivel a következő 4 nap apró falvaiban ATM-re se nagyon számíthattunk és csak nagyon kevés boliviánót váltottunk át a határon brazil reálra, ezért úgy voltunk vele, hogy mielőtt még tovább hajtunk Corumbából, egy dolgot még el kell intéznünk: találni egy bankautomatát, és némi készpénzt is magunkhoz venni. Na itt kezdődtek a bonyodalmak. Behajtani a macskaköves utcákon a város központjába és ott megtalálni egy bankot, az még hagyján volt. A bank, az első, ahol voltunk, ami valami nemzeti brazil bank, nem adott nekünk kp-t, pedig egész hosszú sor ATM-je volt odabent, ahol a helyiek csekkett is be tudtak fizetni, pénzt berakni, és mindenfélét. Kint volt a VISA ikon is a gépeken, tudtak angolul, de pénz helyett csak változatos hibaüzeneteket adtak. Mentünk tovább, bankról bankra, volt amelyik kerek perec megmondta, hogy nem támogatja a bankkártyámat, mások kevés keretre, meg kommunikációs hibákra hivatkoztak, és ami furcsa volt, hogy az új-zélandi ANZ bankos VISA-nk sem működött. Mint utólag megtudtuk, letiltották. Próbáltak volna felhívni minket, hogy megkérdezzék, mi vagyunk-e azok, akik Brazíliában próbáljuk használni, de mivel minden országban más számunk van, ezt nem frissítjük náluk. Eközben az órák pedig csak teltek, egyre éhesebbek és nyűgösebbek lettünk, a délutánból meg már alig maradt pár óránk a hátralévő 50km-re. Végül megpillantottunk egy Subwayt, ahol tudtuk, hogy szoktak lenni olcsó akciós szendvicsek, és főleg stabil, gyors wifi internetkapcsolat. Beültünk hát, megettünk ketten egy szendvicset, és én közben felcsattantam a netbankomra, ahol meglepetten láttam, hogy már csak pár ezer forint volt a bankkártyánkhoz tartozó számlán. Hát ez volt a baj! 16 ezret át tudtam mozgatni a virtuális internet kártyához tartozó alszámláról, így lett némi pénz rajta, amit Zita aztán gond nélkül ki is tudott venni egy ATM-ből. Úgy számoltunk, hogy mivel kajával is bőségesen fel vagyunk már tankolva, kerozinunk is van a főzőhöz, ennyinek bőven elégnek kell lennie a következő 4 napra, addig pedig lesz valami. Megírtam a fejleményeket a családnak, a bátyám perceken belül válaszolt, hogy ha szeretnénk, most rögtön utal pénzt, de ezzel nem éltünk, mert a szüleimmel van közös kasszánk a cikkírások, számlázás, stb. végett, és ez már jól bejáratott dolog, ebbe nem akartam, hogy kavarás legyen. Az, hogy elfogyott a pénzünk, egyébként kicsit sokkolt minket, mert egy-két hónapja nem léptünk be a netbankunkba, és úgy számoltam, hogy még kell lennie egy-, sőt talán kétszázezer forintnak is rajta, de nem volt, mert az utóbbi időben sokat buszoztunk, voltunk a Machu Picchunál, gyalogtúráztunk a hegyekben, voltunk az úszó szigeteken és egy másik hajós túrán, meg egyáltalán, sokat voltunk turistagettókban, ami drága dolog tud lenni. Összehasonlítva Ázsiával, amikor kvázi ugyanezt csináltuk, vonatoztunk, buszoztunk, bringáztunk, bementünk a Taj Mahalt megnézni és 27 napot is kirándultunk Nepálban, a Himalájában, most azokhoz a napokhoz képest kétszer, háromszor többet is költöttünk, mert Latin-Amerika egyszerűen ennyivel drágább. Lehet, hogy azóta Ázsia is drágult, ezt nem tudjuk. A lényeg, hogy így az 1000 nap után publikált “naponta 2735 forintot költünk fejenként” már rég nem állja meg a helyét (3300 forint fölé ment, de ezt majd még pontosítom és újra publikálom az út végén az egész táblázatot), főleg, ha csak az elmúlt hónapokra nézem vissza a táblázatunkat, akkor nagyon nem. Egészen elszörnyedtem először, mert hát nap mint nap költekezve ezt nem érzi az ember, de amikor összeadtam a napi költségeket…

Na mindegy, kár ezt tovább ragozni, a lényeg, hogy túlköltekeztünk, és ettől kicsit megrémültünk, meg rossz érzés volt, hogy nem sikerült pénzt felvennünk. Persze a családunknál még volt(van?) némi pénzünk, és ők kölcsön is tudnak adni nekünk, ha kell. Őszintén szólva már nem is tudom követni, hogy már az ő kölcsönükből utazunk, vagy még a saját pénzünkből. De mivel egy-két cikkem még nem lett kifizetve, és azóta az a nyomorék légitársaság is visszafizette végre 4 hónap után (kamat, a tőlünk kért banki igazolás, és a telefonálgatásaim ára nélkül) azt a 148 eurót, amivel többet vontak le a repjegyért, olyan nagyon rosszul nem állhatunk, vagy ha igen, remélem az első leendő fizetésemből ezt vissza tudom majd nekik adni. Visszatérve még egy kicsit a légitársaságra, mikor már negyedszerre kérték tőlem 3 hónap alatt ugyanazt a banki igazolást, amit addigra már féltucatszor elküldtem nekik, már azon gondolkodtam, hogy megkérlek Benneteket, hogy közösen indítsunk egy “social DDOS támadást” a Royal Air Maroc Facebook oldala, e-mail címei, és publikusan elérhető telefonszámai felé, amelynek keretében megkérjük őket, hogy legyenek már szívesek… Mert ha csak minden századik FB-követőnk írt volna nekik egy e-mailt, vagy FB-kommentet, akkor kaptak volna 95 jelzést arról, hogy jó lenne, ha végre érdemben is megmozdulnának ez ügyben. :) De végül erre nem volt szükség, kb. 30 e-mail és 10 telefonhívás után visszatérítették a pénzünket. Ez náluk biztos olyan dolog akart lenni, mint amikor a marokkói szuvenírárusnak adsz egy 100-ast a 70-be kerülő termékért, majd visszajáró adása helyett azt mondja neked, hogy válassz még valamit 30-ért a boltjából. Csak nekem ez nem jött be, és nem hagytam magam. :)

Mikorra meglett a kis készpénzünk Corumbában, és mehettünk volna, már reménytelen volt elérni az aznapi úticélunkat, ezért csak elindultunk kifelé a városból az úton, és amikor már kint voltunk a szélénél, elkezdtünk biztonságos sátorhely után nézni. Egy fallal körülvett kert előtt többen beszélgettek, hozzájuk gurultunk oda először, ők megértették, mit kérdezünk tőlük spanyolul, de a portugál válaszukból mi szinte semmit nem értettünk, hasonló szavakat felfedeztünk, de itt annyira sisegnek, zsizsegnek, hogy semmit nem sikerült megérteni abból, amit mondanak hiába hasonló a portugál a spanyollal. Végül az egyikük, egy férfi elkísért minket egy darabon, de sajnos csak egy darabon egy “Albergue da Fraternidad” nevű házig, amit aztán így nem sikerült elsőre megtalálnunk, és elhagytuk három sarokkal, mire egy nő segített nekünk, és egészen az ajtójáig kísért minket. Az épület ajtaja nyitva állt, és azonnal behívtak minket, betolhattuk a bringákat is, még magyarázkodni sem kellett, rögtön tudták, mi a kép, csak nekünk nem volt elsőre tiszta, hol is vagyunk, de aztán lassan összeállt nálunk is. Egy szociális otthonban kötöttünk ki, vagy ha drasztikusabban akarunk fogalmazni, akkor egy hajléktalanszállóban. A bringákat a mosókonyhában tudtuk leláncolni, majd az összes holminkat, beleértve az értékeinket is, elzártuk egy szobában a személyzet tanácsára, mások is így tettek, azért mert szoktak itt lopások lenni, sokszor van, hogy drogfüggő lakók is vannak itt, akik sajnos képesek erre is a következő adagért.

Így nézett ki a közös helyiség, középen, itt ettünk, merthogy enni is kapott mindenki.

Este megismerkedtünk itt egy brazil-bolíviai családdal, ahol az anyuka, és a lánya, Maria de los Angeles és Abigail segítettek nekünk lefordítani sok-sok hasznos szót spanyolról portugálra, vagy egy óráig kérdegettük őket mindenről, közben jókat nevettünk és mindenfélét meséltünk egymásnak, és nem utolsó sorban egy A4-es méretű füzetlap mindkét oldalát teleírtuk portugál kifejezésekkel. Ez a fajta “nyelvtanulás” mindig nagyon érdekes és hasznos.

Aztán lefürödtünk, és ki-ki elment a saját hálótermébe, Zita a nőkhöz, én a férfiakhoz. Furcsa érzés volt külön lenni, na meg egyáltalán, egy ilyen helyen aludni, nehéz sorsú emberek között, azok után, hogy a délután minket is sokkolt, mennyire kifogytunk az utolsó hónapokra szánt pénzünkből. A priccsen fekve azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne segíteni a szobatársaimon és hogy mi az, ami engem megkülönböztet tőlük, miért nem vagyok igazán letörve, vagy megrémülve a kezdeti ijedtséget leszámítva azon, hogy gyakorlatilag szinte elfogyott a pénzünk, amit ezen út előtt 6 évig, és az út utolsó 3 évében is folyamatosan gyűjtöttünk. Mi lesz most? Hogyan tovább? Ha hazaértünk, drágább lesz az élet, ott mit csinálunk? Ezek a dolgok annyi minden után, amin keresztül mentünk, inkább már csak kíváncsisággal töltenek el, mintsem félelemmel. Úgy várom őket, mint pl. Bolíviát vártam Peru után, vagy Közép-Amerika után Dél-Amerikát. Lesz valahogy, eddig is volt, “we will cross that bridge, when we get there!”, ahogy az angol mondja. Mert van bizalmam, mert millió egy dolog okot ad rá, hogy legyen. A családomra, most már családunkra, vagy családjainkra, de nevezzük inkább egy nagy családnak, születésem óta számíthatok, láttam, ahogy a szüleim támogatták a nagyszüleimet, amikor arra szükség volt, van egy bátyám, akire szintén számíthatok, és ezen az úton mérhetetlen sok, valóban fontos és értékes támogatást kaptunk, mind anyagi, mind más értelemben is, Tőletek, az olvasóinktól is, bár igazából ezek után már szinte degradálónak érzem ezt a szót használni, mondjuk inkább, hogy az utazásunkat követő és támogató közösségtől. Információkkal, bíztatással, kedves levelekkel, naptárvásárlásokkal, lájkok tízezreivel, megosztásokkal, hozzászólásokkal, szállás, étel felajánlásával, vacsorameghívásokkal, és még sorolhatnánk, szinte végtelen a lista. Mindezt nem csak Tőletek és nem csak magyaroktól kapjuk, hanem szerte a világban mindenkitől, nemzettől, vallástól, anyagi helyzettől és világnézettől függetlenül rengeteg embertől kaptunk különféle támogatást, bátorítást. Azelőtt pedig voltak munkahelyeim, ahol megbecsültek, ahol keményen dolgoztam, ahol fizetést kaptam, és bár az IT egy gyorsan fejlődő szakma ami sokat változik 4 év alatt, de hiszem, és tudom, hogy vissza tudok térni, és még jobban tudom majd csinálni, amit ezelőtt is. Sőt, nem emlékszem már, hogy ezelőtt az este előtt, vagy után, de nemrégiben megkeresett az egyik volt főnököm, pontosan ezzel a kérdéssel, hogy tervezek-e visszatérni.

Szóval, bár helyileg nagyon nehéz sorsú, és sokuk esetében nagyon reményvesztett emberek között feküdtem a közös hálószobában, de közben tudtam, hogy a mi helyzetünk merőben más. Nekik rettentő nehéz lehet, hiszen ha ez a fajta bizalom nincs meg, akkor már csak meg sem meri próbálni az ember a kudarctól félve a kitörést, mert nem is lát lehetőségeket, nem bízik az emberekben, a sikerben, arra hogy ő is képes rá, egyszerűen azért, mert erről nem kapott visszajelzést. Ezért lehet, hogy sok hasonló sorsú emberen nem csak étellel és szállásal kéne segíteni, hanem jó szóval és bíztatással is, valahogy mélyebben, hosszabb távon, bizalmat, hitet, lehetőséget, célokat, munkát és fizetést adva nekik (az előző hárommal jönnettalán magától is az utóbbi három), tudjátok, hálót adni a halászathoz és és nem csak halat. No, hát erre jutottam ezen az estén a hajléktalan szálló matracán forgolódva, amit egyébként később át is kellett húznom egy ventilátor alá, mert a pokróc alatt túl melegem volt, de ha kibújtam alóla, akkor meg a szúnyogok akartak megenni. Ezt (mármint a fentieket, nem a szúnyogokat) próbáltam megfogalmazni akkor a Facebookon is, de úgy tűnik, nem sikerült, mert volt, aki félreértette. Szerintetek egyébként hogyan lehetne azokon a polgártársainkon segíteni, akik ilyen helyen kényszerűek élni?

Az otthon dolgozóival, illetve aki mellettem térdel, ő Maria de los Angeles, jobb oldalt a lánya, Abigail és a fia, David, aki az otthon konyháján dolgozik.

Így nézett ki az utcáról a ház, a képen már búcsúzunk, indulunk reggel. Jó volt itt lenni.

Kezdetben nagyszerű leállósávunk volt az út szélén.

Leírva nem is tűnik olyan vészesnek ez a portugál… :) De ha hallottátok volna… :)

Nem volt olyan szintes a terem, mint ahogy ezen a képen látszik. Corumba után megmásztunk néhány emelkedőt, de utána nagyon sokáig nagyon lapos volt.

Valahogy így! :)

Ha oldalra néztünk, ezt láttuk.

Egy folyót keresztezve.

Ez az a hely, amit a műholdképről kinéztem tegnapi táborhelynek, ide nem sikerült eljutnunk tegnap.

Leültünk ebédelni, elővettük a Mexikóból feladott, és Peruban újra magunkhoz vett, egy éve nem használt benzin főzőnket, beletöltöttük a kerozint, de az mindenütt eresztett. Szétszedtük, bekentük a tömítéseket szilikonnal, de sajnos ez sem használt. A pumpáján belül ilyen fémes darabokat fedeztünk fel, amit nem tudtunk mire vélni. Honnan került ez a tömítésre, az üzemanyagból, vagy a tartály belső faláról vált le? Sajnos nem csak itt, hanem a vezetékénél is eresztett a készülék, nem tartotta meg a nyomást így lehetetlenség volt vele főzni, és a használati utasítás azt mondta, ilyenkor ne használjuk tovább, hanem vigyük szervizbe. A legközelebbi Primus bolt több ezer kilométerre volt innét, ezért tudtuk, hogy ez felejtős, és ezt már csak otthon fogjuk tudni megjavítattni vagy cserélni. Gázpalackot a tartalék gázfőzőnkhöz pedig errefelé nem nagyon kapni, csak majd Európában. Szóval ezzel jól befürödtünk, jó hogy bevásároltunk négy napi főznivaló étellel.

Viszont, miközben mindez történt, odajött hozzánk egy csoport kedves helyi brazil fiatal, és először szendviccsel kínáltak minket, majd meghívtak magukhoz, hogy együnk a házuknál.

Húst, rizst és babot kaptunk tőlünk egy hatalmas tányérnyit, finom volt.

Vendéglátónk és kisfia

A vendéglátónk anyukája nagy érdeklődéssel olvasgatta a tegnap este összeírt spanyol-portugál (többségükben magyar kiejtés szerint fonetikusan leírt! :D) szavainkat, valamiért nagyon tetszett neki ez a papírdarab, jókat nevettek a szavakon. :)

A teraszukon próbáltuk megszerelni mégegyszer a főzőt, de hiába, csak a kerozint folyattuk ki a kőpadlóra. Közben a családdal egyre jobban összebarátkoztunk, és mivel már délután volt, és a következő, ma estére tervezett célpont több, mint száz kilométerre volt, ezért megkérdeztük, hogy nem maradhatunk-e itt ma este, ellenénk a teraszon, ha nem zavarunk. Ebbe nagy örömmel belementek, amire én azon nyomban elszundítottam ott a kövön, ahogy voltam, mert valamiért egy nagy álmosság tört rám. Lehet, hogy ez étel volt túl sok.

Zita a ház asszonyaival ilyen pálcikás csokis édességeket készített a gyermek közelgő születésnapi partijára.

Én meg később, mikor felkeltem, a teraszon egy asztal sarkánál ülve “Nintendoztam”, vagyis a számítógépet püföltem, ugyanis még wifi is volt, egy kóbor, a környékről, amit a család is használt. Valószínű egy perui bejegyzést írtam, már nem emlékszem.

Este a házba is be lettünk hívva, együtt vacsoráztunk velük. És igen, elég lengén öltözködtek… :) Ezt a ruhát Zita tőlük kapta, de még ezzel is némelyiküknél 3x több ruhát hordott magán. :) De ez őket nem zavarta, így minket sem, csak érdekes volt látni.

A fekvőbringába beülni, annak csengőjét, dudáját megszólaltatni mindig nagy élmény ennek a korosztálynak. :)

Búcsúfotó a családtól másnap reggel. Jó volt itt, ezer köszönet ezért a nagyszerű vendégszeretetért!

Nem sokkal indulás után átkeltünk egy nagy folyón, azt hiszem a Paraguay folyón, ami Brazília második legnagyobb folyója, de ebben nem vagyok biztos. Na, itt nem hajthattunk fel az autók közé, hanem ezen a keskeny járdán kellett végigtekernünk, ami nem volt könnyű.

Főleg, hogy a híd közepén még villanyszerelők is az utunkat állták. :) De amint megláttak, gyorsan összepakoltak, visszatették a járdalapot a helyére, és mosolyogva átengedtek minket.

A folyó. Tényleg nagy, de azért nehéz elhinnem, hogy egy ekkora hatalmas, fél kontinensnyi országban ez lenne a második legnagyobb folyó az Amazonasz után?

A híd túlvége sem volt egyszerű.

Egy méhecske követ reggel óta! :)

Az út mentén a táj.

Ebédelni egy útszéli kis büfében álltunk meg valahogy 50km környékén. Kb. ez volt az első épület az indulás óta, ezért. Itt, hogy ne legyünk bunkók, én egy sört, Zita az üditőt ivott, hogy fogyasszunk is. Az ebédünk reggel még a házban megfőzött spagetti volt, amihez találtunk a fűszereink között még az USA vagy Új-Zéland óta magunkkal cipelt parmezán sajtot, ami a zacskója szerint titánium dioxidot is tartalmaz! :o Hmmm, nyammmi!

Amíg ettünk, odajött hozzánk egy fickó aki a szemközti rendőrörsön dolgozott, őhozzá ebéd után még átmentünk, mert nagyon kedves volt, és beszélt spanyolul. Nála ivóvizet is kaptunk és a rendőrség WC-jét is használhattunk, és elmesélte, hogy amúgy Bonitoban él, és telefonszámot is cseréltünk, mert azt mondta, hogy mire odaérünk, ő is otthon lesz hétvégén a családjánál, és látogassuk meg, ha tudjuk. :) Szóval ilyen kedvesek ezek a brazilok! :) Eddig 5/5 a brazil vendégszeretet nálunk.

Bonito már cska 181km! :) És a bal táblán pont az a három brazil nagyváros van kiírva, amelyeket tervezünk meglátogatni, amíg itt vagyunk az országban. :)

Ja, és tegnap, miután nagy nehezen sikerült magamat az útlevélszámommal egy angol nyelvú operatornál regisztrálni a TIM rendszerében, már elértem az itt még a bolíviainál is sokkal lassabban és bizonytalanul működő internetet, és fel tudtam hívni Pítör barátunkat, akivel anno, mielőtt Brazíliába, Belo Horizontéba költözött, több száz, de talán több ezer kilométert is lefutottunk együtt és rengeteg közös kalandunk volt, a szűk baráti társaságunk oszlopos tagja volt, sőt a legnagyobb, hiszen Pítör közel 2 méter magas! :) De nem csak ezért, tényleg, nem csak klubtársak és edzőtársak voltunk, hanem sülve-főve együtt volt a banda, egymás szalagavatóira is elmentünk, nagy, emlékezetes bulikat csaptunk. Aztán Pít kiköltözött Prihez Belo Horizontéba, majd összeházasodtak, és most van két 14 hónapos gyermekük, és vagy 8 éve már, hogy nem láttuk egymást. Ehhez képest tegnap a szállóból este sikerült felhívnom, és beszéltünk pár percet, és ekkor már talán két hét sem volt hátra a megbeszélt találkozásig, ami teljesen hihetetlennek tűnt számomra. Négy éve úton vagyunk, de Momó után ő lesz a második olyan ember, aki olyan, hogy már ezelőtt az út előtt is ismertem, és ezen az úton találkozunk vele. Sokszor beszélgettünk angol, német, vagy más, nálunknál nyugatibb nagy utazókkal, kerékpártúrázókkal, és kezdetben irigyeltem őket, aztán mikor azokhoz a részekhez értek, hogy “Ó, Új-Zélandra azért nem megyünk, mert ott korábban már voltunk egy évet” meg “Chilében meglátogatott a családunk két hétre”, és “Karácsonyra hazaugrottunk”, akkor rájöttem, hogy az ő utazásuk teljesen más, mert sok mindent megengedhetnek maguknak, amit mi nem, és ezért máshogy tekintenek a világra, nekik nem akkora felfedezés egy új országba megérkezni, mert korábban könnyedén megengedhettek maguknak oda egy repülőutat, ahogy a családjuk is, hogy útközben meglátogassák őket. Ehhez képest mi nem láttuk a szüleinket, se a barátainkat négy éve. Haza se ugrottunk soha, mert tudtuk, hogy egy repülőjegy oda-vissza annyiba kerülne, mint több hónap, vagy akár fél év utazás. A hazatérés mindvégig csak úgy élt bennünk, hogy vagy a bringákon, úgy, ahogy elterveztük, vagy repülővel, egyenest, de akkor az utat feladva, félbeszakítva, abbahagyva. Hála az égnek, utóbbira sosem került sor és talán már nem is fog. Miután átgondoltam ezeket, már nem is irigyeltem annyira az angol barátainkat. Nekik a világ egy a miénknél kisebb, egyszerűbb, elérhetőbb hely, nekünk egy felfedeznivaló, kihívásokkal és távoli, kezdetben szinte elérhetetlennek tűnő helyekkel teli csoda. És ennek a csodának úgy tűnik, hamarosan az is a része lesz, hogy egy régi jó barátomat újra láthatom! :)

Hallottuk más utazóktól, hogy látni fogunk az úton átszaladó apró, az emberre veszélyt nem jelentő krokodilokat, de ilyet nem láttunk, csak ezt a táblát. Később már ilyesmit se, ezért kicsit meg is bántuk, hogy itt nem kóstoltuk meg a krokodilhúst.

Hoppá, egy tukán! :)

Itt is kaptunk délibábot bőven.

Mocsaras volt a táj, kevés fával.

A nap végére azért kaptunk pár kisebb emelkedőt – és lejtőt! :)

Valahogy 110km környékén lekanyarodtunk egy falu felé, és egy földúton folytattuk, miközben a nap már lement és az ég alja gyönyörű sárgás vörösbe borult.

A faluba érve először egy kivilágított házhoz tartottunk, de egy nagy traktorcsarnokból odajött hozzánk két férfi, akik kikérdeztek minket, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk, és mit szeretnénk. A beszélgetés vége az lett, hogy kövessük őket. Egy farmszövetkezeti házhoz vezettek minket, ahol kaptunk szobát, le tudtunk fürödni, és az evésre is azt mondták, hogy várjunk, mert hamarosan velük együtt, egy közös vacsorán fogunk majd enni.

Amíg ezek történtek, a teraszon, mikor a bringákhoz mentem ki, hogy leláncoljam őket, egy nagyon érdekes dolgot találtam. Egy férfi ült a tornác szélén és ezt az italt szürcsölgette furcsa fém szívószáljával.

Az italról megtudtuk, hogy ez nem más, mint a tereré, maté, vagyis különféle szárított növények, cirtomfű és menta keveréke, amit hideg vízzel öntenek le.

Majd egy ilyen, alul szűrős szívószállal szívnak fel. Aztán jön az újratöltés, és ezt lehet ismételni.

Így néz ki a szárított cucc.

És ezek vannak benne.

Emberünk pedig, aki mindezt megmutatta és elmondta nekünk, illetve megkínált vele, egy “traktorista”, vagyis traktorvezető. :) Ezen a kifejezésen is jót mulattunk. :)

Este a vacsoránál. Hát itt sem 5 emberre főztek az biztos. Sok más dolgozóval együtt ettünk, úgy látszik olyan szezon lehet, amikor sok munkaerő kell, mert a szálláson is voltak, és itt is, valószínű más falvakból is jöttek át ide dolgozni, mert jól működő, nyereséges vállalkozásnak tűnt a hely, a falu is nagyon rendben volt, közvilágítás is volt, ha nem kapnak el, simán lehet, hogy csak valahol egy fa alatt felállítjuk a sátrunkat.

Így viszont nem csak vacsorát, hanem reggelit is kaptunk ugyanitt, és mindezért nem fogadtak el tőlünk semmi pénzt. A reggelit már korán kaptuk, reggel hat órakor, ami nekünk is nagyon jól jött egy korai induláshoz és egy azt követő hosszú naphoz.

Amire nem számítottunk, az az, hogy az étkezőből kilépve máris egy hatalmas élmény ér minket. Ez a tukán alig pár méterre az orrunk előtt egy keritésen ült, és hagyta magát percekig csodálni. :)

Ugyanitt a fákon tömegével ültek kevésbé egzotikus madarak is, amelyekről nem tudtuk eldönteni, hogy házi-, vagy vadállatok.

Kedvenceink még párszor megmutatták magukat, több is volt belőlük, a környező fákon volt, hogy egyszerre hármat is ki tudtunk szúrni. Sokszor ők is kíváncsian megnéztek minket.

A falu nagyon rendezett volt, még egy tó is volt a közepén. Igazából ezért néztem ki ezt a helyet éjszakára, úgy gondoltam, hogy a tóparton biztos találunk majd valami szép táborhelyet. Hát ez nem jött össze, de így még jobb volt.

Indulás a felkelő nappal! :)

Kifelé menet a 6km-es bekötőúton két kutya követett minket, nem ugattak, inkább társaságra, talán élelemre vágytak volna. Hála az égnek a főút aszfaltján gyorsan sikerült őket lerázni, így remélhetőleg nem esett bántódásuk a forgalomban. Zita aggódott értük, én próbáltam megnyugtatni, hogy biztosan nem teljesen elhagyatott, kóbor kutyák, egy ilyen rendes, szép faluban csak ad nekik valaki enni, és valamennyire gondjukat viselik.

Az ő bolíviai testvéreit nagyon sokszor láttuk, de azok a fotók elvesztek.

Ez a kör alakú dísz(?)elem minden vidéki brazil bringába benne van, érdekesnek találtuk. :)

Ahol le kellett térni Bonito felé a Campo Grande felé vezető útról, volt egy városka, ide bementünk, és Zita evett egy ilyen zacskós fagyit. Én egy kis dobozos sört ittam, edzés képpen a Pítörrel való találkozásunk napjaira. :)

A sörre természetesen ettem is, mert itt megebédeltünk.

Kifelé menet a városból lakóhajókat láttunk egy folyón.

Tegnap este, mikor a két férfi a faluban odajött hozzánk, mutattak egy videót az okostelefonjukon, amin egy földúton mentek egy kocsival, és a kocsi előtt egy leopárd szaladt a porban, több száz méteren keresztül, a végén már csak pár méterre az autó előtt, mígnem be nem vette magát oldalt a bozótba. Elmondásuk szerint ez az eset a faluba vezető bekötőúton történt, amin mi is kétszer végighajtottunk, először már egészen sötétben, szürkületkor. Ezek után már külön örültünk annak, hogy a sátrazás ötlete a kedves felajánlásukkal tárgytalanná vált. :)

Ezalatt az óriási termeszvár alatt egy üreget is találtam, amit nem értettem. Lehet, hogy valami állat időközben bevette magának a termeszvárat, vagy egy olyan ormányos szívósorrú termeszevő állat támadásának nyomát láttam?

Délutáni második ebédünk, reggel ugyanis sikerült vizet forralnunk a merülőforralóval és azt a termoszunkba eltenni.

Evés közben zajlott körülöttünk az élet.

Két nő megelőzött minket, defektet kaptak, maguk tették fel a pótkereket, ám pumpájuk már nem volt, ezért az lapos volt. Az apró biciklipumpámmal toltam bele 500-at, mire végre valahogy kinézett a gumiabroncsuk. Az én karjaim meg majd le szakadtak, a pumpa meg közben vagy háromszor úgy felforrósodott, hogy azt is pihentetnem kellett. :) De megvolt a napi jócselekedet. :)

Tegnapi rendőr barátunk villogva dudálva megállt nekünk, és ismét váltottunk néhány jó szót, meg is hívott minket, hogy lakjunk nála, de mivel már le volt beszélve Couchsurfingen Felipével, hogy hozzá érkezünk, ezért ezt vissza kellett utasítanunk. Brazil vendégszeretet 7/7! :)

Anya és borja

Megérkeztünk harmadik napi végállomásunkra.

Gyermek és teherszállítás ismét, ezúttal brazil módra. :)

Csak hogy végre valami negatívumot is mutassak Brazíliából. :)

Este a templomot környékeztük meg, Zita megtalálta a papot, aki nagyon jó fej volt, bevezetett minket egy használaton kívülinek tűnő épületbe, ahová felfújhattuk a matracainkat, majd az este 8-kor kezdődő, a templom mögötti fedett udvaron rendezett buliba is meghívott minket, ahol őáltala külön soron kívül, és ingyen kaptunk enni.

Ezt ni. Annyit kaptunk, hogy muszáj volt még el is tennünk belőle, nem bírtuk mind megenni.

Íme a buli. Valami egész hetes vallási fesztiválsorozat volt, minden este misével, meg valami rendezvénnyel.

Reggelire a paplakba voltunk hivatalosak, és megint, mintha csak gondolatolvasóak lennének ezek a papok, pont azt kaptunk, amire vágytunk, egyszerű, de nagyszerű vajas, felvágottas, sajtos kenyeret. :) És a konyhát is használhattuk, így amíg én a matracainkat és hálózsákjainkat pakoltam és a bringákat teljesen menetfelszerelésben kitoltam az udvarra, addig Zita a magunkkal cipelt (és eddig alig használt, mert mindenütt ételt is kaptunk!) alapanyagokból útravalót főzött.

A tegnapi nap, egy átlagos, hosszú nap. Mindig befotózom így, mielőtt lenullázom a számlálókat, mert könnyebb egyszer egy héten a fotók közül kikeresni ezeket a képeket, mind minden áldott este kinyitni a laptopot, aztán a táblázatkezelőt, és egyesével felirkálni.

Jótevőnk. :)

Alig hagytuk el a várost, máris meg kellett állni, mert egy útszéli fán papagájok üldögéltek a napon. :) Sajnos azt nem sikerült lencsevégre kapni, amikor először leszálltak erre a meredek ágra, és jó fogás híján lecsúsztak rajta.

Mikor e fotót készítettem, még nem tudtam, hogy hívják ezt az állatot. De már tudom: vízidisznó! :) Három-négy bejegyzéssel később lesz róluk kép, és ha nem felejtem el, talán videó is! :)

Végtelen termeszvármező.

Zitát nézik így az állatok. Ide majdnem írtam egy gonoszat, hogy milyen bambán, de kitöröltem.

Nem tudom, mennyire látszik a képen, de ez egy vasalódeszkához hasonlóan sík útszakasz, ami egyben egy meredek fölfelé is. Még a szarvasok is csak szökellve tudnak felmenni rajta.

Itt talán jobban látszik, milyen meredek. Jobbra az árnyéknál van egy kis piros asztal…

Ott ezeket árulták, de az árust először nem láttuk…

…csak kicsit bentebb, az erdőben. Ő Robson, aki itt él, és ezeket a leopárd szuveníreket készíti agyagból.

Érkeztünkkor volt nála egy paraguayi bringás is, aki itt sátrazott.

Egy helyi bringája volt, kicsit kargobringa stílusú.

Így nézett ki csupaszon. Ha jól emlékszem, 150 dollárba került.

Robson is nyomta a tererét, úgy látszik ez itt népszerű dolog.

Kutyái is voltak, nem is egy.

Hárman – Nagyon jó fejek voltak, vagy egy órán át beszélgettünk veluk.

Ezt Robson nekünk akarta adni ingyen (brazil vendégszeretet 9/9), de mi nem fogadtuk el, mert csak összetört volna nálunk, aztán sajnáltuk volna. De a kedvességét nagyon értékeltük.

Robson egyik lakótársa

És egy másik, a 88-as! :) Vicces, hogy közben ez a kép sorban a 89-ik ebben a bejegyzésben. :)

Zita teljesen lázbajött, és miközben én már a bringán ültem indulásra készen, addig ő még vagy negyed órát ezeket a lepkéket kergette a fényképezőgéppel. :)

A fölfelé tetején egy gyönyörű, lapos fennsíkra értünk, amit nagyon élveztünk. “Úristen, mindjárt ráhajt a délibábra, megint el fog esni, mint anno a jégen a Pamírban!!!” :o

Mindezt félkézzel, hát teljesen megőrült!? (a fenébe, hogy elfelejtettem megvágni ezeket a képeket)

És ráhajtott. Semmi baja nem esett tőle. Utána énis rájuk hajtottam, de akkor már nem látszódtak. Furcsa dolog ez, a fene se érti.

Na, látjátok-e a fa lakóit?

Zita kiszúrta őket, egy egész sereg papagáj ült a fa tetején, és a messzeséget figyelték. :)

Ő pár kilométerrel később hangos rikoltozással hívta fel magára a figyelmet, aztán hagyta magát csodálni egy darabig, míg el nem repült.

Ezek előtt a lefelék előtt sajnos ugyanilyen meredek fölfeléket kellett megmásznunk, csak azokról nem volt hangulatom fotót készíteni. :)

Megérkeztünk Bonitobaaaaa!!! :)

Ez a négy nap is remek volt, Brazília szebben be sem mutatkozhattott volna: tökéletes időjárás, jó utak, gyönyörű, gazdag, színes természet, szeretettel teli emberek… Kell ennél több a boldog kerékpártúrázáshoz? :)

Történt június 22. és 26. között, bicikliztünk 33, 64, 117, 108 és 75 kilométereket. Megírva augusztus elsején. Szerintem ma se lesz több bejegyzés, csak ez az egy, mert kezdek kicsit besokallni ettől a sok blogírástól. De azért majd igyekszem holnapra is legalább egyet produkálni és aztán jövőhéten újult erővel a hétköznapokon megint napi kettőt publikálni. Csak közben most váltunk egyik hétről a másikra itt Taizében, ahonnan ezeket a bejegyzéseket írom, és költöznünk kell a kunyhónkból a sajár sátrunkba, és ez is időt vesz el. Ja, és még egy felhívás/kérés felétek! :) Ha van köztetek olyan, akinek odahaza olyan UPC-s előfizetése van, amit megoszt más, hasonló wifis-routeres UPC előfizetőkkel, és így ő is tudja használni ezeket a UPC Hot Spotokat szerte Európában, és meg tudná osztani velünk arra a néhány napra ezt a hozzáférését, amíg Svájcban leszünk, ahol szintén működik ez a dolog, az valószínű nagy segítség lenne nekünk, és ezért előre is hálásak vagyunk, ha tudtok nekünk így segíteni – Ez Nektek semmibe nem kerül.Most például remélhetőleg úgy fogom feltölteni ezt a bejegyzést, hogy átsétálok a szomszéd faluba, innen 1km-re, ahol egy hasonló, de másik (SFR WiFi Fon) rendszerben, egy családi ház Routerének wifijén működő Hot Spotot fogok találni, amihez egy kedves olvasónk felajánlásából kaptam hozzáférést. :) Szóval ezt a bejegyzést külön köszönjük Jenőnek!!! ;) (a megosztott wifi szintén szakadozott, végül éjjel kettőkör, a sjáat GPRS-el sikerült nagy nehezen felizzadni a képeket)