Strandpapucs, bagett és kóla sok jéggel, zacskóban

A Vientinane – Luang Prabang szakaszról találtam egy nagyon jó leírást az egyik kedvenc nemzetközi kerékpártúrás portálon, a travelingtwo.com-on. Ők is egy házaspár, végigcsináltak egy földkörüli utat, de aztán nem bírtak megülni a fenekükön azután sem, továbbvitték a weboldalukat ahol azóta rengeteg érdekes és hasznos dolgot találni, és ők azóta is túrázgatnak, illetve már azt tesztelik, hogy kisgyerekkel hogyan lehet utazni. Mert gyerekekkel is lehet kerékpártúrázni, bármily meglepő! :) Mindent lehet, csak akarni kell.

Na, a lényeg csak annyi, hogy nem a nagy ismeretlenbe vágtunk bele, hanem hála ennek a kis leírásnak, nagyjából tudtuk, hol vannak érdekes dolgok, kisebb és nagyobb hegymenetek és vendégházak az úton. Ezt a leírást lementettem a telefonomra és ennek később nagy hasznát vettük.

Vientiane-ból a kijutás nagyjából simán ment, és ahogy elhagytuk a város amúgy nem túl vészes forgatagát, úgy csendesedett el az út szinte teljesen. A forgalom elenyésző volt, egyáltalán nem zavart minket az a kevés autó és motorkerékpár. Még a város határában vettünk egy hatalmas bagettet, mert ezeket az út szélén árulták és egyszerűen nem bírtunk neki ellenállni. Amikor már nem ettél semmilyen kenyérfélét hosszú hónapok óta, csak azt az ipari kockakenyeret, amit Thaiföldön venni lehetett, akkor kapsz az ilyen alkalmakon. :)

Az első pihenőnkig sok érdekes nem történt, láttunk néhány izgalmas járgányt az úton és egy pár nagyon cifrán díszített buddhista kolostort. Egy árnyékos kiülő alatt fékeztünk le, hogy szusszanjunk egyet, és ehhez szégyen vagy sem, de kértünk egy-egy üveg kólát is. Az üvegek mellé kaptunk egy zacskót tele jéggel és egy szívószállal. Ez volt a pohár, ebbe kellett kitölteni az üdítőt, ami nagyon jól esett ezen a meleg napon. Amíg hűsöltünk, iskolás gyerekek gyűltek körénk kíváncsiskodni. Csak öten voltak és nagyokat nevettek, mindaddig, amíg elő nem került a fényképezőgép, akkor hirtelen próbáltak nagyon komoly képet vágni a fotóhoz, és erről nemigen tudtam lebeszélni őket.

Mielőtt még továbbindulhattunk volna, egy kb. 10 fős kerékpáros csapat húzott el az úton szemből jövet. Sereghajtójuk egy helyi bringás volt, ebből gondolom, hogy szervezett túra keretein belül utazhatnak. Meg abból, hogy eszükbe sem jutott megállni bájcsevegni velünk, illetve abból, hogy amikor meggoogliztam ezt a szakaszt, és az első néhány oldalon csak szervezett túra ajánlatott dobott ki a kereső. Magunkat nehezen tudom beleképzelni egy ilyen fizetős túrába, de biztos vannak, akiknek sok a pénzük, kevés az idejük, de ilyen túrákra vágynak – és ez igazából becsülendő, hogy az ilyen élményeket keresik, miközben a hétköznapi élet valószínűleg sokkal rohanósabb és „fejlettebb” annál, minthogy le tudjanak állni lassítani. Írom ezt annak ellenére, hogy meg sem álltak velünk dumálni ezek a disznók! :)

Könnyen haladtunk a strandpapucsainkban tekerve és pár kilivel később egy nagyon érdekes dolgot láttunk. Egy híd fáradt meg egy teherautó alatt, valószínű nem is olyan rég, mert a rakománya még ott volt a platón, beborulva a vízbe. Markoló is volt a helyszínen és egy elkerülő földtöltés már készen volt – ez utóbbit viszont nem értettem. Lehet, hogy már régóta itt volt az elkerülő mert már rég tudták, hogy gyenge a híd, csak szerencsétlen teherautó sofőr nem vette a jelzést, és ráhajtott. Érdemes megfigyelni a prizmának használt CD lemezeket a híd jobb korlátján!

Pulóverben a forró napon, bicikli csomagtartón utazva

Később gyerekeket előztünk le az úton, a fehér ing-sötét nadrág úgy látszik itt az iskolai egyenruha – konstatáltuk, miközben azt is megfigyeltük, hogy itt a hátsó tengelyen állva vagy a hátsó csomagtartó ülve való utazás eléggé általános és bevett szokás a kerékpárokon. Szegény bringák, mit kaphatnak… Mondjuk az is igaz, hogy itt valószínű ilyesmire vannak méretezve és bírják ezt a fajta strapát. Ezért van az, hogy annyira nagyon szeretné mindenki eltörni a sztendereinket. Azt gondolják, ezek a fekvőbringák valamilyenfajta motorkerékpárok, és rájuk/beléjük lehet és szabad ülni úgy, amikor a kitámasztón vannak. Sőt, ez kifejezetten vagány dolog! Hát nem, nem szabad, és nem lehet, vagy csak egyszer, de akkor nagyon mérgesek lesznek a gazdáik. :) Amúgy megnéznék egy európai bringát (nem a sajátjainkat!!!), hogy hogyan bírná azt, ahogyan itt használják az emberek a kerékpárokat. Csak arra gondolok, hogy nekem otthon van egy 110 ezres kerékpárom, amin keresztül szeltem a fél kontinenst (Európát), és közben a 8400km-en 13 küllőm tört, ha jól emlékszem, három teljesen különböző hátsó kerékben. És ennek a szerencsétlenség sorozatnak egyetlen szervizes / kerékpárboltos sem tudott ott véget vetni, és balga módon akkor még én magam sem, így a 100 nap alatt otthagytam egy bicikli árát szana-szét Európában a hátsókerekekre és centrírozásokra költve. Ehhez képest itt minden bringán látok egy potyautast, aki valószínű több mint 30 kiló. (általában ennyit bír egy jóféle, aranyárban vesztegetett nyugati túracsomagtartó) Itt valamit máshogy tudnának, amit otthon mi a szabványok és márkanevek között elvesztettünk!? :)

A következő csapat bringás egy nagyon fura páros volt. Hosszú ujjú melegítőben és hosszúnadrágban voltak mind a ketten, ugyanakkor a naptól még egy esernyővel is védték magukat. Igazából a mai napig nem értem, hogy fáztak, vagy melegük volt, mert mi eközben rövidnadrág, papucs, pólóban tekertünk, és nem bántuk volna, ha egy-két felhő eltakarja előlünk a napot.

A következő pihenőn csak a bagettet ettük meg egy bolt épületének a nappalijában, a TV előtt, az asszonnyal, aki a boltot vezette és TV nézés közben egy nagy, vastag, kerek falapon valami óriási piros húsdarabot szabdalt fel apró darabokra. Ezen a helyen megismerkedtünk Ödön unokatestvérével, egy botsáskával, majd még indulás előtt bekentük magunkat vastagon naptejjel, hiszen már a délutánban jártunk és égetett a nap. Áhá, szóval a gyerekeknek lehet nem volt naptejük, se vékonyabb ruhájuk annál a pulóvernél! És a lábfejük? Az nem ég le, cipő nem kéne rájuk? Gondolom arra nem telik, hisz felesleges is, nincs itt soha olyan hideg.

Mestert vágunk a komppal

A délután végre megérkeztünk a folyóhoz, amit már nagyon vártunk, mert itt dőlt el, hogy fel tudunk-e szállni egy kompra és megúszunk egy nagyobb, több száz méteres emelkedőt, vagy sem. Kíváncsian vártuk a helyet, ahol a térképem kompátkelőt jelölt, és közben gyönyörű pálmafás folyóparton haladtunk. A kanyarban, ahol minden eldőlt, láttunk egy a folyó felé levezető murvás utat, itt lendületből lehajtottunk és odalent láss csodát, apró négyzet alakú úszó valamiket – a kompokat pillantottuk meg. Kettő közlekedett, egy nagyobb, amire autók is felfértek és egy kisebb, amire a motorosok, gyalogosok és mi bringások vártunk.

Amíg átkeltünk a folyóm, rólam lezúdult egy Niagara, mert a komp értelemszerűen nem haladt olyan gyorsan, mint mi a bringákon, ezért megszűnt a léghűtés, amitől hirtelen nagyon melegem lett és leizzadtam. A túloldalt persze egy ugyanolyan murvás, poros, meredek út vezetett vissza a part tetejére, mint amin az előbb lejöttünk és ezen felbringázni eszünkbe sem jutott. Ám a papucsokban, izzadtan a tolás sem volt egyszerű, hamar kifordult alól a flipflop és aztán csak Zita és néhány helyi segítségével tudtam feljutni a porban.

Odafent már rendbe tudtuk szedni magunkat és a terep is újra sík lett, az út pedig aszfaltot kapott, így nem váltottunk vissza a cipőkre, csak mentünk tovább. Az út nemsokára egy hatalmas, legalább 10m széles sztrádává alakult, amin ugyan nem lett hirtelen nagy a forgalom, de azért ez a széles út mégis barátságtalanabb volt nekünk, mint azok a kis utak, ahol eddig jártunk.

Innen már nem volt sok hátra erre a napra, csak le kellett fordulnunk egy helyen erről az útról észak felé, hogy valahol ezen elágazás környékén, vagy legfeljebb Thinkeo faluban éjszakázzunk. Ugyanis az volt a terv, hogy vagy ma délután (de ehhez már kezdett vészesen késő lenni) vagy holnap reggel teszünk egy csillagtúrát a Nam Gnum víztározóhoz és annak gátjához, mielőtt tovább indulnánk a főút és Vang Vieng felé. Vang Vieng egy a turisták által állítólag nagyon felkapott hely, egy gyönyörű völgyben, körülötte mindenféle érdekes barlanggal és ha minden igaz, kettő vagy három napnyi tekerésnyire lesz nekünk Vientiane-tól.

A Buddhista kolostorok, ahol…

Erre az első napra nagyon okosan egy buddhista kolostor tornácát szerettük volna magunknak éjszakára, és ehhez ezt a helyet meg is találtuk, csak a szerzetest nem, akitől a maradásra engedélyt kérhettünk volna.

Az ugyanis misét tartott, vagy legalábbis annak egy buddhista megfelelőjét, két „civil” és egy füstölő társaságában egy furcsán feldíszített szobában, ahová nagyon hamar bevonult, még mielőtt a lényegre térhettünk volna, így aztán kénytelenek voltunk várni rá és a közelben játszó gyerekeket boldogítani néhány bangladesi, a privát szféránk határait kijelölni volt hivatott krétával, amíg a szerzetesünk be nem fejezi a szertartást. Utána kiderült, hogy hiába vártunk majd fél órát, mert nem alhatunk itt. :( Pedig mi már azt is kigondoltuk, hogy hová és hogyan feszítjük ki a szúnyoghálónkat egy kis bádogtető alatt, ahol még konnektort is találtunk. Ideális lett volna, ám a szerzetesünknek valamiért nem tetszett az ötletünk, vagy csak nem ő volt az illetékes a döntésben.

Egy kolostorral odébb már találtunk egy angolul elég jó beszélő szerzetes tanoncot, akitől sok új laoszi szót megtanultunk és azt is megtudtuk, mi a baj, miért nem maradhattunk az előző kolostornál, és itt sem: nők nem maradhatnak a kolostor közelében éjszakára. Mindezt már egy feltűnően és kihívóan nőnek öltözött férfi társaságában tudtuk meg, ami további fejvakarásra késztetett minket annak kapcsán, hogy hogyan is vannak akkor pontosan errefelé ezek a férfi-nő dolgok? Férfiként nőnek öltözni és a kolostor környékén ólálkodni oké, de ha egy házaspár a kolostor melléképületének tornácán akar éjszakázni, az nem oké, miközben ez utóbbi a szomszédos Thaiföldön – ahol még gyakoribbak a nőnek öltözött férfiak – teljesen oké, sőt még pokrócot is felkínálnak hozzá a kedves szerzetesek. Azt sem értem, hogy miért kell így öltözni, én sem öltözöm elefántnak és még akkor sem öltöznék az utcán elefántnak, ha a lelkem mélyén úgy érezném, hogy én igazából jobb szeretnék elefánt lenni. Mert attól még nem vagyok elefánt. :)

Akárhogy is van ez, nekünk gondolkodni, vagy elkeseredni rajta nem maradt időnk, mert már sötétedett ekkor és mi egyre fáradtabbak, elgyötörtebbek és éhesebbek voltunk az egész napos tekergés után. Továbbgurultunk hát Thinkeo felé, hogy megtaláljuk azt a vendégházat a kereszteződésben, amit a travelingtwo-sok emlegettek. A szállást nem találtuk meg, csak fel s alá küldözgettek minket a híd és a bazár között a sötétben, mígnem végre megelégeltük ezt és csak bevásároltunk ennivalóból az egyik közértben, majd elindultunk visszafelé. Jövet ugyanis láttunk pár táblát, amelyekről azt feltételeztük, vendégházakat jelölnek. Nem tévedtük, másodikra megtaláltuk az otthonunkat 45 ezer kipp-ért, egy cölöpökön álló, tóra épített kis bungalót, ahol még egy kis teraszunk is volt a víz felett. Kiszaladtunk még a sarokra tésztalevest enni és vizet vételezni magunkhoz, majd visszavonultunk a kuckónkba. Én a teraszon még egy fejezet naplót is be tudtam fejezni a forró zuhany után, és aztán velem együtt a bringák is befértek estére a házba Zita mellé, így nagy volt a boldogság.

Ezen a napon 91km-t tekertünk, 2012. november 21-én, Vientiane és Thinkeo között.

Reggel azonnal kipróbáltam a tanulást a biciklin, és úgy tűnt, működni fog.

Sőt, ahogy komolyabban nekiálltam, kiderült, hogy nem csak, hogy működik, hanem közben még repül is az idő és vele a kilométerek. Gyorsan a végére jutottam az egyik vizsga anyagának, majd nekiláttam a másodiknak. Kiderült, hogy az két olyan vas konfigurálásáról szól, amellyekkel én két éve nyáron játszadoztam egy hónapot. A vizsgát is le akartam anno tenni, de végül az ősz kezdetével jöttek a projectek és ez elmaradt. Most meg itt vagyok, Zita előtt tekerve magolom újra az anyagot. Egy óra alatt ennek is a végére értem, és ekkor jött egy nagy megkönnyebbülés: már túl vagyunk ma 30km-en, és én a végére értem mind a két anyagnak. Igaz, hogy még csak egyszer, de így legalább már látom, hogy nem olyan rémes történet ez, mint ahogy az elsőre tűnt. Ekkor jött meg igazán az önbizalmam a vizsgákkal kapcsolatban, és innentől már igazából csak ismételnem kellett – ezt meg is tettem egy-egy órát rászánva még a nap folyamán, amikor meguntam a tájat.

Ez a táj lapos volt, de szép, mert a mezők körülöttünk már nem voltak olyan üresek, mint délebbre az elmúlt napokon, mindig volt valami, ami lenyűgözött minket, hol a földeken dolgozó emberek, hol a mezőkben meghagyott fák látványa. Így már inkább tűnt egy ligetesnek az út menti táj mintsem „üres” mezőgazdasági területnek. Nem sokszor álltunk meg ezen a napon. Egyszer vettünk pomelo-t, egy mandarinszerű, de annál nagyobb gyümölcsöt, Zita kedvencét, egyszer ebédeltünk, egyszer megpihentünk egy épülő cölöpös ház alatt, és egyszer fagyiztunk a délután, igaz, ezt a fagyit már a bringákot, tekerés közben nyaltuk el. Ezután jött este a szálláskeresés, de előtte még vacsit is vettünk, ismét csirkét rizzsel.

Egy nagy, tágas udvarral büszkélkedő buddhista kolostorhoz fordultunk vissza, hogy megnézzük, kaphatunk-e valami fedelet az éjszakára. Kaptunk, bár most mosolyogtak hozzá a legkevesebbet, de egy fás terület alatt megengedték, hogy egy kicsempézett emelvényen, egy tető alatt aludhassunk. Itt konnektor is volt, így tudtunk szendvicseket készíteni, és nem messze fürdőszoba is volt (víztartály, merőedény, villanykörte). Este még odajött hozzánk a szerzetes, kérdezte hogy nem kérünk-e takarót, mire végre a mosolyt is megkaptuk tőle, méghozzá egész széleset. Zita előkapta a hálózsákot és kihúzta az apró tokjából, majd kiterítette. A szerzetes erre nagyon nézet, mert ilyet még nem látott, ekkora ágyneműt ilyen kis helyről előhúzni! :) Ezen az estén eljött az ideje, hogy a másfél éve nálunk lévő, nászajándékba kapott szúnyogriasztó karkötőt kibontsuk és elkezdjük használni. Légmentes volt a csomagolása, így nem vesztett az erejéből, nem csíptek a szúnyogok az éjjel, köszi Ádám! Ezen a napon 116km-t tekertünk.

Buddhista kolostor – Udon Thani: 128km – Potyautast kapunk

Hajnalban nagykoncertet tartottak a kakasok, nem telt el 5 másodperc csendben, folyamatosan kukorékoltak. Nem csak a kakasok, hanem a tyúkok is szinte egytől egyig fent ültek valamelyik fa magasabb ágán, ez egy fura látvány volt, mert bárhol máshol eddig mindig csak a földön láttuk őket rohangálni.

Ahogy kiértünk az útra, egy nagyon furcsa dolog előzött le minket:

Most visszanézve látszik számunkra is, hogy valószínűleg valami politikáról van szó, avagy egy „Szavazz a Józsira!” autó lehetett ez. Most igazán hajnalban indultunk el, így volt alkalmunk megfigyelni az ébredő Thaiföldet. Ez főleg az iskolába bicikliző vagy sétáló gyerekek jelentették, de később a földeken is láttunk embereket, és a király is feltűnt néhány kapun a fejünk felett, azt hiszem a feleségével a jobb sáv felett. :) Aztán még egy John Deere traktorszalon is elhúzott mellettünk balra.

Tízóraira benyomtunk egy tésztalevest sok csírával és egy üdítővel. Egy család étterem-boltjában álltunk meg, és velük egészen összebarátkoztunk ezalatt a fél óra alatt. Mikor indulni készülődtünk bele akarták ültetni az 5 éves forma gyereküket a fekvőbringába, de a srác hangosan bömbölni kezdett. Majdnem készült egy olyan kép, hogy a srác az ülésben bömböl, míg mi felnőttek körülötte mosolygunk, de aztán végül nem erőltette tovább a család a dolgot, hanem inkább kipróbálta az anyuka, hogy milyen egy fekvőbringában ülni.

Az egyik rövid pihenőnknél Zita észrevette, hogy van egy potyautas a bringámon. A bal hátsó táska pántjába kapaszkodott bele egy nagy zöld, hosszú csáppal büszkélkedő tücsök, és aztán el sem akarta engedni azt. Mi hagytuk, hagy maradjon, nem kellett semmi abból a táskából, így nem zavart minket. Ő pedig maradt ott ahol volt, talált magának egy kis szélárnyékot, és kapaszkodott tovább.

Egy nagy, aludobozokkal is megpakotl motoron egy talpig motorosruhába öltözött páros lassított le előttünk, hogy lefényképezzen minket. Erre mi megálltunk, és tartottunk egy rövid bemutatkozást és összebarátkoztunk velük. Hála az égnek, az az idő már elmúlt, hogy felhúzzuk magunkat azon, hogy fényképeznek minket. Mondjuk ehhez valószínű az is hozzájárult, hogy ezt már nem több százan teszik velünk egy nap, csak néhányan. A thai páros csak néhány napra indult csavarogni Laos felé, és megtudtuk róluk, hogy egy outdoor boltjuk van Bangkokban, így aztán kaptunk is tőlük egy névjegyet, és azóta már meg is írtam nekik az elhagyott sátor rúd darabunk paramétereit. Ha minden jól megy, márciusig beszerzik nekünk a hiányzó elemet és még néhány tartalékot is, így ha visszaértünk Bangkokba, utána újra meglesz minden a sátorhoz. Micsoda véletlenek, lám érdemes volt megállnunk! :)

Ebédelni egy már untig ismerős 7Eleven-benzinkút pihenőhelyen álltunk meg, ahol ismét a saját magunk által dugigtömött hamburgert ettünk az alatt az apró fa alatt, ami egyedül az árnyékot nyújtotta az egész terepen.

Az ebédre egy kisebb emelkedőt kaptunk, amit gyorsan túltettük magunkat. Valahol itt egy dinoszaurusz park bejáratánál lekanyarodtunk egy fénykép erejére. Ezt a parkot már tegnap is láttuk kitáblázva, és most végre ide is értünk. Nagyon odalehetnek ezek a thai-ok a dinókért, hogy külön őslényparkuk van, és még néha a kolostoroknál is ott figyel egy-egy dinó.

Az utolsó 20km ismét sík volt, itt nagyon meglódultunk, és Ödön végre megkapta a várva várt gyorsabb tempót:

Kapaszkodni is bírt, így a nap végéig velünk volt. Udon Thani-ban Couchsurfing-el laktunk egy Best nevű lánynál, illetve a családjánál. Durván ránk sötétedett, mire megtaláltuk a város északi részén, a körgyűrűn kívül az otthonukat. Náluk aztán a kapujuk melletti medencés, növényes zöld sarokban Ödönt Zita áttelepítette az új otthonába, a táskámról a növények közé. Ödön aztán eltűnt a zöldben, és többet már nem láttuk.

Pihenő- és Vizsganap Best-ékkel

Best-ék nagy szeretettel fogadtak minket, sok érdekeset meséltek és azonnal marasztaltak minket még egy napra. Erre végül szükség is volt, mert Best anyukájának az Iphone-ján végre hosszú idő óta először elértem a gmail-emet, és el tudtam olvasni az e-mailjeimet. Ekkor derült ki, hogy fölösleges volt ez a nagy rohanás (ezen a napon 128km-t tekertünk), mert a vizsgámhoz nem kell vizsgaközpontna menni, azt online és csak is online lehet letenni. (persze vannak más előfeltételei, egy csomó másik vizsga és képesítés, ezek nekem mind megvannak régről és ezeket már csak vizsgaközpontban lehetett letenni) Ez azért elég vicces fejlemény volt, mert kb. csak azért tanultam minden éjjel és azért tettünk meg már sokadik napja 100km feletti távot, hogy a határidő előtt Vientiane-ba érjünk, ahol a helyi egyetem vizsgaközpontjában majd én jól leteszem a két vizsgát. Képzelem, hogy mulattak otthon a kollégák, amikor erre a fejleményre fény derült! :) Én is inkább csak megkönnyebbültem a hírtől, mintsem hogy bosszankodjak rajta. Így legalább jól meghúztuk ezt az amúgy nem túl izgalmas, sík szakaszt itt Északkelet-Thaiföldön. Ez egyben azt is jelentette, hogy éltünk Best-ék kedves marasztalásának, és a következő napot szinte teljes egészében egy közeli kávézóban töltöttük, ahol történetesen volt wifi. :) Itt vizsgáztam le, és innen töltöttem fel néhány új bejegyzést. Nem tudtuk, hogy Laoszban mennyire lesz stabil és gyors az internetkapcsolat, ha lesz egyáltalán, ezért nem akartam, hogy ott vizsgázzam, nem akartam kockáztatni és túl akartam lenni rajta minél előbb. Izgalmas volt online vizsgázni így egy ilyen helyen, már csak azért is, mert az egyik vizsga egy csomó meglepetést tartogatott, és így majdnem elvéreztem rajta. De csak majdnem, vagyis nem, tehát átmentem, mind a két vizsgán, és ez a lényeg, sikerültek! :) Ha nincs az az egy hónap ismerkedés a vasakkal anno, bizony esélyes, hogy bebuktam volna a vizsgát. De így nem, szóval volt nagy öröm, ezt is letudtuk, most már újra csak az útra kell koncentrálnom, a figyelmem 100% az utazásé lehet újra! :) Amúgy buli volt felkészülni és letenni ezeket a vizsgákat, de mondjuk egész évben nem vizsgázgatnék így. Persze jövőre is kell majd, legalább egyszer, mert ezeket a vizsgákat 1,5-2 évente meg kell ismételni, és van, ami jövő év elején fog lejárni, tehát még egy kör vizsga lesz majd valahol Ho Chi Minh City-ben, vagy talán már újra Bangkokban. Ezt muszáj, ha valaha még tervezek Cisco-val foglalkozni, mert ezeket az IT vizsgákat jóval könnyebb és olcsóbb meghosszabbítani, mint újra letenni őket.

Este Best-ék elhívtak vacsorázni egy nagyon kellemes étterembe, ahol nem engedték, hogy mi fizessük ki a saját fogyasztásunkat. Majd Budapesten mi fizethetünk… – Mondták. :) Reméljük, tényleg eljönnek egyszer.

Udon Thani – Laosz, Vientiane: 82km

Best még aludt, amikor reggel elindultunk és ezt előre tudta, ezért más este elbúcsúztunk. Udon Thani-tól aztán végképp nem volt semmi érdekes az úton, mert innentől már egy magasabb rendű főúton tekertünk. Ez az út Bangkoktól indult, de mi nem akartunk ezen jönni, ezért egy hosszabb, kacskaringósabb, alsóbb rendű utakon kanyargó útvonalat néztem ki Laosz felé, amin végül végigjöttünk. És nagyon jó, hogy ezt választottuk mert ezen a főúton kb. megölt volna minket az unalom. Még így sem volt annyira eseménydús ez a szakasz, mert ha azt vesszük, talán még soha nem írtam le ilyen sok száz kilométernyi élményt ilyen kevés oldalon. :)

Nong Khai határvárosban ebédeltünk egyet, megnéztük kicsit a várost, majd a Mekong folyót, aztán a határ felé kanyarodtunk. Egy 7Elevenben még vettünk magunknak egy búcsú shake-et, mert tudtuk, hogy ilyesmivel Laosz nem valószínű, hogy kényeztetni fog minket, aztán odagurultunk a határállomáshoz. Ez az utolsó nap csak 82km-es volt.

Windmills

A cölöpös ház alatt még korábban keltünk, mint előző este, már fent voltunk a tetőteraszán az étteremnek, mikor megvirradt. Fent a konnektorokat használva Zita rántottát készített a szendvicssütőben, én pedig a vacsiról ottmaradt kis csészékben vizet forraltam a merülőforralóval a tésztaleveshez. Szóval pár fillérből reggeliztünk, meg az ajándékba kapott elektromosságból. :)

Mire összepakoltunk, előkerült a hely tulaja is a feleségével, ők már beszéltek angolul, így el tudtunk mondani a történetünket, amitől teljesen odáig voltak, így kaptunk tőlük egy nagy csomag szójatejet (ilyet se ittunk még eleddig) és szinte ők kértek elnézést, hogy „csak” ilyen elszállásolást adtak nekünk, de mi azt is elmondtuk nekik, hogy ez így volt tökéletes, és nekünk ennél jobb és több nem is kellett. Kedvesek voltak velünk nagyon.

Mikor elköszöntünk, még megemlítették, hogy ha majd felértünk az emelkedőn – ami nem lesz hosszú -, nézzünk balra, mert szélmalmokat („windmills”) fogunk látni. Erre kíváncsiak voltunk, és valóban, fent a távolban megpillantottunk néhány szélkereket, amint állnak a szélcsendben. Az emelkedő pedig tényleg nem tartott soká, hamar felértünk és aztán még néhány másik kaptatón is túltettünk magunkat, mire végül újra sík lett a terep. Jól haladtunk és még korán volt, bizakodva vágtunk bele ebbe a napba, sok kilométert remélve.

Egyszer csak a szemközti sávban valami nagyon furcsa tűnt fel előttünk. Kamionokkal valami nagyon hosszút szállítottak, három darabot, három hatalmas teherautóval. Mielőtt elárulom, mi ez, próbáljátok meg kitalálni! :)

Egy szélerőmű lapátjai voltak azok, éppen vitték őket az építkezéshez. Érdekes megfigyelni a lapát szélén azokat a recéket. Ha jól tudom, ezeket a bálnák uszonyairól „lopták”. :) Na és a méretek! Elképesztő! Azt én is tudtam, hogy nagyok ezeket a szélkerekek, de most láttuk őket először ilyen közelről, igaz, jó gyorsan elszáguldottak mellettünk.

Egy benzinkútnál megálltunk technikai szünetet tartani, majd kicsivel később egy thai tésztalevesre. A nénit nagyon nehezen tudtuk meggyőzni arról, mit is szeretnénk enni, aztán pedig a szél támadt fel és fújta az út porát a levesünkbe, de mindezek ellenére is jó volt ez a pihenő, ránk fért már, mert már 10 óra volt, a lábainkban meg 40km. Induláskor kiszúrtunk egy útmenti grillest, ahol egy két egymásba rakott, félbevágott fém hordóban izzott a parázs, ezen volt egy rács amin sültek a két pálcika közé szorított csirkecombok. Bevásároltunk belőlük és a hozzájuk elmaradhatatlan sticky rice-ból, majd indultunk tovább – teli hassal, étellel felpakolva.

Pickup őrület – avagy egy beteg társasjáték?

Ezen a napon rengeteg érdekes járgányt láttunk. Az első ilyen az oldalkocsis motorkerékpár riksa volt. Ennek még felfüggesztése is van a harmadik kerekén, ami fölött általában egy egész komoly felépítmény volt. A legjellemzőbb egy a menetiránnyal párhuzamos üléssor, ahol ketten-hárman elférnek, plusz még a motoros oldalán is akár ugyanennyien. A másik jellemző felhasználási módja ennek a fajta tákolmánynak az utazó kisbolt, amikor csak a váza van meg az oldalkocsinak, és az tele van aggatva termékekkel teli nejlonzacskókkal, hűtőtáskával, és ki tudja még mi mindennel. Ennek az oldalkocsis motorriksának egyébként a legtöbbször még egy teteje is van.

Itt valahol ezen a délelőttön láttunk egy nagyon érdekes dolgot. Egy kukást. Egy embert, aki a kukákban turkált, de úgy, hogy közben egy ilyen oldalkocsis motorkerékpáron ült. Egy-két országot ugrottunk, és mekkora különbségeket látunk a két társadalom között. Bangladesben ha valakinek már motorkerékpárja van, akkor egy „sikeres”, „befutott” ember. Ott van aki egész életében arról álmodik, hogy majd egyszer lesz egy motorkerékpárja, és sokuknak soha nem sikerül, csak álom marad. Ott photoshoppolt plakátokat láttunk, ahogyan a srácok a motorkerékpárok mellett feszítenek. Nem egy sportmotort kell elképzelni, hanem egy olyan helyi „Simsont”. Itt Thaiföldön meg még az is összeszed valahogy egy motort magának, aki a kukákból él… És közben talán szegénynek és nyomorultnak gondolja magát, a társadalom aljának, miközben ha ugyanennyit birtokolna két országgal odébb, azzal már nagymenő lehetne. Pláne, hogy Bangladesben nem láttak még ilyen oldalkocsis riksát! :)

Aztán egy másik nagyon érdekes dolog volt, megfigyelni a járművek eloszlását. Miből, mennyi van az utakon. Itt Thaiföldön ekkor tűnt fel igazán a pickup őrület. De ezek már nem azok a kopott, régi platós autók, amelyeket Mianmarban kiszuperáltak egy tetővel és néhány paddal hátul, hogy azzal fuvarozzák a népet. Ilyen is van a városokban, de már azok is vadi új járgányok. A forma megmaradt, ebből látszik hogy Thaiföld is ott tartott pár évtizede, ahol most a szomszédai, de azóta továbbfejlődött. Ez látszik a négykerekűek fajtájából is. Ami nem busz és nem teherautó és négy kereke van, azok a járgányok rendre pickup-ok, szerintem legalább a felük pickup. Egy ilyen nagy darab járgány nem lehet olcsó, ráadásul feleslegesen nagy darab, mert általában semmit nem szállítanak a platóján. Városokban is rengeteg pickup-ot láttunk, pedig ott aztán tényleg nem lenne létjogosultságuk. Ez csak amolyan divatirányzat, ez itt a menő. Ugyanígy közel az autók harmada SUV, vagyis „városi terepjáró”, vagy hogy a fenébe is kéne hívni őket. Tudom, ítélkezem, de az ők bűzét mi is szívjuk, miközben ők elférnének egy motorkerékpáron is, vagy ne adj Isten egy vagy két kerékpáron. De nem, meg kell mutatni mindenkinek, milyen okosak és ügyesek vagyunk, és mennyi pénzt összeszedtünk és abból milyen szép nagy dög autót tudtunk venni. Ezért akár éveket is dolgozunk az életünkből, aztán meg vesszük bele a négyszer-ötször annyi benyát, mint egy motorkerékpárba, pedig azon is elférnénk, hiszen a csóró szomszédék is elférnek rajta két gyerekkel – szegény szerencsétlenek, milyen jó, hogy nekünk van már ez a nagy kényelmes autónk.

Az autók eloszlásából nagyon jól látszik, mennyire beteg már itt is a társadalom, mennyire nem a lényegre figyelnek. Mert oké, mondjuk, hogy eggyel toleránsabb sebességbe kapcsolok, és elfogadom, hogy kell az az autó, öregek vagyunk, fáradtak vagyunk, esik az eső, éveket gürcöltünk ezért, hát megvesszük, kell egy doboz, amibe belebújunk, ami a miénk, amivel elzárjuk magunkat a valóságtól, mert az kemény dolog ám, nehéz, fájó, nedves, forró vagy hideg, büdös vagy szeles. Jobb nekünk odabent az autóban, ám legyen, elfogadom, kell az autó, mondjuk, hogy ez rendben van. De a pickup-ok hatalmas platói mind mind tök üresek! És az utakat mind aszfalt borítja, itt Thaiföldön még az apró mellékutakat is, tehát azok a rohadt nagy kerekek meg a négykerékhajtás is felesleges! Az esetek túlnyomó többségében mind csak divatból használnak ekkora böszme nagy dög autókat, mert itt ez lett a menő, kell a státuszszimbólum, kell, hogy részt vegyek ebben a szánalmas társasjátékban. Az, hogy nem logikus, nem fenntartható, az le van szarva, ilyesmire szerintem nem is gondolnak. A szomszédnak is ilyen van, ezt nyomják a tévében is, én nem akarok különbözni, különbözni gáz. Bocsánat, de ez szerintem szánalmas, ennél százszor, ezerszer érdekesebb és érdemesebb életutakat tudok elképzelni azoknak a pickupokban ülő szegény embereknek. Bárcsak el tudnám nekik mondani, meg tudnám velük értetni! Lehet, hogy most megint megkapom, hogy ítélkezem és lehet, hogy elvesztünk néhány olvasót ezzel, de ez akkor is kikívánkozott belőlem.

Na, de most már ezzel leállok, elnézést. Láttunk vidámabb járgányokat is, nyitott első résszel rendelkező teherautókat, más néven „csettegőket” (?). Érdekes volt azt is megfigyelni, hogy itt már ezeket a több célra felhasználható gépeket is áramvonalas design-al látták el: a piros tank elején egy domború lámpatest figyelt.

Az út szélén pedig is egyre jobban feltűnt egy ismétlődő jelenség. Legtöbbször üresen, használaton kívül álltak ezek a még lábbal is ellátott tárolók, amelyeknek a lába, a teste, de még a fedele is teherautógumi részekből volt összeillesztve. Legalábbis mi arra gondolunk, mert annyi helyen láttunk, rengeteg egyforma ilyen „gumiedényt”, hogy csak arra tudunk gondolni, hogy valamilyen újrahasznosítási project keretében készültek.

Újra kolostorban – Kinyomtatjuk a tananyagot

Ezen a napon nagyon jól haladtunk, miután északnak fordultunk, igazán meglódultunk, és végül 121 km után a napot egy Chaiyaphum nevű városban zártuk, ahol találtunk egy buddhista kolostort az ezt jelölő táblákat követve. Ez sokkal díszesebb volt, mint a tegnap előtti, és itt már pár percig kellett mutogatnunk, mire rájöttek, mit szeretnénk. Ezután hátravezettek minket a templom mögé, ahol mutattak nekünk egy emeleti szobát. Kérdeztük mennyi, de csak intettek, hogy semmi, nem kell fizetnünk. Ez most egy teljesen üres szoba volt, még az ajtót sem lehetett becsukni, de legalább konnektor az volt. Én így rögvest nekiálltam tanulni a netbookon, aztán Zita után én is lezuhanyoztam. Este kimentünk a városba, megvacsoráztunk, majd kitaláltuk hogy nem lesz nekem jó ez a „nappal tekerünk – este tanulok” történet így tovább ezért megkérdeztük egy netcafé-ban, hogy tudnak-e nyomtatni. Tudtak, így aztán ráköltöttünk egy kis pénzt, és kinyomtattuk a tananyagot. Azt remélve, hogy holnap a bringán Zita előtt vagy mögött haladva a leállósávban is tudok majd tanulni így tekerés közben, este csak eldőltem a matracon és elájultam a hosszú nap után. Már 4 napja úton voltunk ekkor, az utolsó két nap pedig 100km felett bringáztunk és aztán én még rátettem a késő estig tartó tanulással, szóval kissé kimerültem, nem kellett altatni.

Nappal 100km bringa, este tanulás

Bizonyára feltűnt Nektek, hogy az előző bejegyzés elején 688km-t és 8 napot említettem, a végén pedig a naplóírás helyett tanulást. Na, hát a két dolog összefügg, és most azt is elárulom, hogy miért! :) Nos, ez a 8 nap bringázás valójában csak hét nap bringázás volt, mert egy napot valahol pihenéssel töltöttünk. Tehát ez azt jelenti, hogy 7 nap alatt 688km-t tekertünk, ami majdnem napi 100km-es átlagot jelent. Ilyen „eszeveszett” tempót utoljára a Karakum sivatagban nyomtunk, amikor 5 napunk volt abszolválni az 500km-es szakaszt Türkmenisztán területén, a tranzit vízum 5 napos időtartama miatt. Na, hát most is valami hasonló volt a helyzet, ám ennél azért még egy kicsit komplikáltabb.

Utolsó este Bangkokban még nem tudtuk, hogy az az utolsó esténk a városban. Lóránd volt olyan rendes és késő este telefonon keresztül még tartott nekem egy személyes konzultációt a thai vízumról, aminek keretében megtudtuk, hogy ugyan könnyen, gyorsan és ingyen adják a reptéren nekünk magyaroknak a 30 napos vízumot, de aki ezen túl szeretne maradni, azt vagy megbüntetik, vagy végig kell járnia a bürokrácia útvesztőit a vízumhosszabbításhoz, ami megint csak időbe és sok pénzbe fáj. Amikor ezt megtudtuk, már csak 9 napunk volt hátra a 30-ból, de ez még nem lett volna ok önmagában a gyors indulásra. Már nagyon mehetnékünk volt Bangkokból, ám én még nem tettem le azt a két Cisco-s vizsgát, amit megígértem az otthoni kollégáknak. Szeptemberben, amikor először beszéltünk ezekről a viszgákról, a határidő még a „ráér” volt, viszont ezen az estén jött egy e-mail, amiben a „ráér” november 20-ára konkretizálódott. Fontolgattuk, hogy mi legyen, mert vizsgaközpont csak itt Bangkokban, és legközelebb Vientiane-ban van. Az első verzió az volt, hogy maradunk még Bangkokban, vízumot hosszabbítunk, és én villámgyorsan elkezdek a vizsgákra tanulni, hogy mielőbb letehessem őket, hogy aztán mehessünk végre a városból.

Ez nem tetszett annyira egyikünknek sem, mert már nagyon leléptünk volna a szmogból, ki a szabadba. Így aztán kiötlöttük a másik verziót, ami mellett végül döntöttünk: repülő rajtot veszünk, hogy még a vízumunk lejárta előtt el tudjuk hagyni Thaiföldet. A Khao Yai Nemzeti Parkot elhalasztottuk későbbre, mert Kambodzsa felől Bangkokba visszafelé jövet is útba fog esni, és akkor több időnk lesz, mert a következő alkalommal még Vietnamból megigényelünk majd egy 2 hónapos thai vízumot. Erre már csak azért is szükség van, mert ha szárazföldön lépünk be Thaiföldre, akkor csak 15 napos vízumot kapunk, ami végképp nem elég. Szóval úgy döntöttünk, hogy irány Laosz és Vientiane, ahová muszáj lesz odaérnünk november 16-ig, vagyis 8 nap alatt, mert én aznapra kértem a srácokat, hogy addig szervezzék le a vizsgára való jelentkezésemet Vientiane-ba. Addig pedig, mi tekerünk, közeledünk a cél felé, miközben én esténként még is felkészülök út közben. Ezért tanultam előző este a buddhista kolostorban a netbookon (és ezért nem haladt a napló… :( ) és ezért indultunk el Bangkokból úgy, hogy kihagytuk a nemzeti parkot. Nappal 100km bringázás, este tanulás – ez lett tehát a program számomra az elkövetkezendő napokra. Sajnos a repülőrajt annyira nagyon nem sikerült jól, hisz az első két nap csak 72 és 64km-t haladtunk, de ezek inkább még csak félnapok voltak, hiszen közben megnéztük Ayuthaya-t is. Na de eztán aztán belehúztunk, de rendesen, és ez nem is volt baj, mert a táj amúgy nem tartogatott túl sok érdekes dolgot számunkra.

A pattogó kerék rejtélye és megoldása

A kolostorban valamikor 6 előtt keltünk és valamivel a napfelkelte után már kint álltak a bringák az ajtónk előtt felmálházva, tele belül hagymás, kívül barnára sült tojásos szendvicsekkel, amelyeket Zita már előző éjjel elkészített, miközben én tanultam. Még az udvarban kiegészítettük ezt néhány cukros-tojásos paratával amit a kolostor udvarában sütött ki nekünk egy néni a kis tolható, kétkerekű üzletének pultján. A napot egy rövid emelkedővel kezdtük, aminek a tetején egy cementgyár mellett húztunk el, majd kiértünk egy főútra, amin észak felé kanyarodtunk. Két viszonylag forgalmas sáv mellett a leállósáv volt a miénk. Az út nyílegyenes volt, és ezen is meg kellett másznunk néhány dombot, mire kiértünk a sík részre. Ennek a dombnak a túloldalán a lefelében észrevettem, hogy ugrál a bringa orra. Nem ijedtem meg, mert sejtettem, miről van szó, és amint megálltunk, erről meg is bizonyosodtam. Az első kerék gumiköpenye egy helyen nem ült fel rendesen a felnire, amikor a bangkoki repülőtéren felpumpáltam a kereket. Ezt eddig azért nem vettem észre, mert se ilyen sima úton, se ilyen gyorsan nem haladtunk azóta mint ebben a lefelében. Az ugrálást persze innentől kezdve már mindig éreztem, és most már zavart is. Megálltunk egy benzinkútnál, de csak az időnket vesztegettük, hiába kentem be a nálunk lévő zsíros krémmel a gumi peremét, az csak nem akart felülni rendesen a felnire pedig még egy nagyobb pumpát is kaptam a benzinkutastól, de hiába. Fél órát elrontottunk így, ráadásul én jó ideges lettem, és a dolog nem hagyott nyugodni, később, amikor megéheztünk, megint megálltunk egy kútnál, és itt már a szappanos vízzel végre sikert értünk el, nagyon boldog voltam, amikor sok-sok bárt belepumpálva a kis kézi pumpával a kerékbe, annak gumiköpenye végre kiugrott a helyére. Ezt a látványt, ezt a pillanatot vártam amióta észrevettem, hogy ugrál a kerék.

Boldogan tekerünk tovább, és most, hogy az én bringám eleje már nem ugrált, észrevettem, hogy Zita hátsókereke sincs rendben hasonló okokból kifolyólag. Később ezt is megjavítottam, de ez se ment elsőre, ehhez már egy kompresszort is kellett kerítenem, és amikor már szépen másodjára is végigszappanoztam a gumiköpeny szélét, 5 bár nyomás alatt végre ez is kiugrott! :)

A király boldog új évet kíván!

És hogy ne csak a saját bajainkra koncentráljunk, hanem a külső világra is, elmesélem, micsoda gyöngyszemet láttunk az egyik kúton, miközben a kerékkel kínlódtunk. Egy plakátot, amely egy 2009. 12. 27-én, 15:25-kor készült fényképet ábrázolt a thai királyról, amint éppen egy kertben ül, két hűséges kutyája pedig két lábon állva pitizik neki. Ezzel a képpel kívánva boldog 2010-es esztendőt a népének. Hát nem tudom, nálam az a két engedelmesen pitiző kutya negatív hatást érne el, ha én lennék a nép – így meg csak megmosolyogtat a dolog. :) Szerintem egyébként az egy jó dolog, ha egy országban van egy ember, akire felnéznek és akit tisztelnek, és ha itt csak ennyiről van szó, akkor ez önmagában még teljesen rendben is lehet. Később még rengeteg a királyt és családját ábrázoló díszes képet láttunk az utak mentén, sőt, a városok elején gyakori volt az út felett is átívelő „királyi kapu”, amiről megint csak a király nézett le ránk. Szóval a király mindenütt ott van Thaiföldön! :)

Szedd magad hamburger, fékkarra akasztott zacskós shake, és 11 ezer kilométer

Később, ahol letértünk az útról, hogy kelet felé kanyarodjunk egy alsóbbrendű úton, megálltunk egy 7Eleven-nél. Erre nem vagyunk büszkék de hát itt vásároltunk, mert mást nem találtunk, és mert kínálnak 24 bath-ért, vagyis kb. 175 forintért hamburgert, amihez a személyzet adja a zsömlét és a húspogácsát melegen, aztán pedig mi magunknak annyi hagymát, salátát, uborkát, paradicsomot, kechupot, majonézt és mustárt pakolhatunk bele egy jég fölé rakott pultról, amennyit csak akarunk. Persze mi nem szégyenlősködtünk, alaposan megpakoltuk a szendvicset, hogy a zsömle és a hús már kis sem látszott a sok zöldség közül. :)

Az ebéd után egy tavon keltünk át, de nem hídon, hanem egy töltésen. Itt végre ismét láttunk egy-két hegyet a távolban, és éreztük, hogy végre mérséklődött a forgalom. Egy útszéli shake árusnál megálltunk a délután legforróbb órája közben, hogy szusszanjunk egyet az árnyékban, miközben a jeges, édes löttyöt iszogattuk. Ezt is zacskóba kaptuk, én valami kávés történetet, Zita pedig valami gyümölcsöset. Ezeket nem is bírtuk meginni ott, várni pedig ezért nem akartunk, ezért Zita ötletére felakasztottuk a zacskókat a fékkarra, és tovább suhantunk.

Mivel már valamikor a tegnapi nap folyamán átléptük a 11000km-t a Hősök terétől számolva, ezért ideje volt ezt megünnepelni valahogy, és legalább egy fényképet készíteni, ahogy azt szoktuk minden ezer kilométer után. Erre a célra most egy buddhista kolostor udvarát néztük ki, természetesen Buddha szoborral és thai zászlókkal. Csak később esett le nekünk, hogy a 11000km-ben csak három nulla van, ezért aztán az egyik bicikli hátsókerekét később levágtuk a képről! :) Ez a fotó is, a csapatunk kreatív felelősének, Zitának az ötlete volt. :) Ez nem lett olyan jó, mint a bangladesi, de most nem is volt olyasmire lehetőségünk Thaiföld, mint ahogy a legtöbb országa a világnak, egy kihalt, ritkán lakott országnak tűnik Banglades után. Nem volt a környékünkön egy lélek se, a fényképezőgépet is úgy kellett lerakni valahová időzített kioldóval.

Másfél órával a naplemente előtt megálltunk egy ebédlőnél, és kikértünk két zöldséges tésztalevest. Mire kihozták, leszakadt az ég, ömlött az eső. Még akkor sem állt el, amikor már befejeztük a levest, a néni pedig marasztalt minket. Itt is kedvesen és érdeklődően fogadtak minket, de mi még menni akartunk, mert erre a napra több, mint 100km volt előirányozva, és ekkor még csak 84km-nél jártunk. Az eső aztán alábbhagyott, pont, amikor már tetőtől talpig beöltöztünk esőruhába és rászántuk magunkat az elázásra, teljesen elállt. Levezkőztünk és nekivágtunk újra a kilométereknek, most már egy sokkal hűvösebb, kellemesebb idő fogadott minket, csak úgy szeltük az utat és a friss eső utáni levegőt.

Otthonunk a cölöpös ház… alatt! :)

Egy városban megálltunk, hogy bevásároljunk élelemből, de kenyeret sehol sem találtunk, sőt még azt se tudtuk nagyon megértetni velük, hogy mit is akarunk. A kulcsszó aztán a „szendvics” (az angol „sandwich”) lett, ebből megértették már mit is akarunk, de ettől még nem termett kenyér egyetlen boltban sem, pedig néhányat körbe jártunk. Kínunkban vettünk még több tojást és néhány zacskó instant tésztalevest. Utóbbi itt nagyon népszerű, tonnaszámra lehet kapni mindenütt, és ha nem figyel az ember, néha még éttermekben is felszolgálhatják neki.

Ebből a városból már csak néhány kilométert haladtunk tovább, mert hamar teljesen ránk sötétedett és fölfelét is kaptunk, ezért aztán úgy döntöttünk, mára elég lesz ebből. Találtunk egy étterem-hotel együttest az út mentén, gyönyörű nagy kerttel. Itt gondban voltuk, mert a rendes szoba itt nagyon drága volt, viszont sátrunk az nem volt. Épphogy hátra hagytuk, máris szükségünk lett volna rá. De nem tágítottunk, mert az embereinken látszott, hogy jóféle, segítőkész fajtából vannak, és segíteni is akarnak rajtunk, csak még azt nem tudják, hogyan. Végül előkerült egy feldobható „2 másodperces sátor”, amit megkaptunk, és először a kertben, majd az esőtől tartva az egyik cölöpös ház alá felállítottuk. Itt aztán rendeltünk a legolcsóbb ételből egy adagot, és lefürödtünk a hideg vizes fürdőszobában. Így teli hassal, tisztán, lefürödve egyből könnyen ment a tanulás az étterem tetőterén talált konnektor mellett. Még egy kis naplót is írtam, mikor kimerültem az olvasásban, majd valamikor 11 környékén eloltottam magam után a villanyokat és bemásztam Zita mellé a sátorba, hogy reggel korán tudjunk kelni, még a nap előtt.

Ezen a napon, 2012. november 11-én 103km-t haladtunk.

Kietlen kősivatag a folyómeder

Kagbeniből nehezen indultunk el, de végül csak a hátunkon volt a hátizsák, és sétáltunk kifelé a faluból. Amint elhagytuk a zöld mezőket a falu határában, a Kali Gandaki hatalmas, kopár völgyében találtuk magunkat. Ez a szakasz, be kell valljam, nekem nem tetszett annyira. Húzott a hátizsák, és a helyiek elmondásával ellentétben már délelőtt szembeszelet kaptunk. A táj ráadásul minden eddiginél kietlenebb volt, gyakorlatilag egy kősivatagban caplattunk a Kali Gandaki medrében, vagy annak a szélén. Közben a szél folyamatosan tépett minket és néha egy-egy dzsip is elhaladt mellettünk, ezzel nagy port verve, ami persze aztán megint csak nem volt finom, amikor az arcunkat érte. Jomson-ba dél körül érkeztünk meg, de ez nekem egy örökkévalóságnak tűnt, és sajnos nem volt az egekben a morálom, mire megérkeztünk. Hála az égnek ezzel Zita épp ellenkezőleg volt, nem tudom, hogyan csinálta, de ő élvezte ezt a szakaszt, épp csak az én bosszússágom miatt lehetett talán egy kicsit borús, ami miatt így utólag már szinte szégyellem magam.

Ahogy átkeltünk a folyó másik oldalára a buszállomáson elkezdtem kérdezősködni, hogy mikor mennek és mennyibe kerülnek a buszok. Elég vad árakat és időket hallottam, ráadásul nincs is közvetlen járat Pokharába, csak többszöri átszállással lehet visszajutni. Szóval egyelőre napoltuk a busz gondolatát, noha ekkor, ebben az állapotban nekem kedvem lett volna azonnal abbahagyni a túrát, úgy gondoltam, hogy ennyi elég volt.

Azonban azt is tudtam, hogy következő nap egy éves házassági évfordulónk van, és hogy ezt a hegyek között terveztük ünnepelni, vagy legalábbis semmiképpen nem egy egész napos, rázkolódos buszutazás keretében. És azt is tudtam, hogy a felhők felett mindig kék az ég, ezért aztán próbáltam megemberelni magam. A reptér közelében találtunk egy ACAP Checkpointot, itt amíg pecsételtek az engedélyünkbe, addig Zita elrohant az ATM-hez, én pedig próbáltam lenyugodni, és kitalálni, hogy mi legyen. Közben eleredt az eső… De viszont Zita tudott felvenni pénzt! Ez alapjában határozta meg a továbbiakat, nem gondolkoztunk tovább a buszozásban, hiszen újra volt elegendő pénzünk akár több hét túrázásra is. Ha az ATM nem működött volna itt Jomsonban, már csak egy-két napra elegendő pénzünk maradt volna, és ezért kényszerből vissza kellett volna utaznunk Pokharába. Ezt ekkor annyira nem bántam volna, bár be kell valljam, a legendásan rémes, hosszú buszutazásra sem vágytam. Így viszont, a pénzzel a zsebünkben úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább, gyalog, saját erőnkből, a hátizsákokkal a hátunkon. A mai napra Marphát néztünk ki, a következő falut. Jókat írt róla az útikönyv, és már csak azért is tovább szerettünk volna menni Jomsonból, mert itt drágaság volt, és amúgy sem vágytunk egy ekkora településen maradni. Jomson a környéken a legnagyobb város, még reptere is van, persze aprócska, de akkor is, légikikötő! :) Vicces volt látni a repülőtér bejáratát teleaggatva az imazászlókkal, a háttérben pedig látni a tőlünk alig néhány méterre lévő irányítótornyot és a kifutópályát, ami majdnem olyan hosszú, mint az egész település maga.

A 10km-es délelőtti szakasz után már éhesek voltunk, ezért beültünk egy kis vendéglőbe, ahol ugyan relatív olcsóságot találtunk, de az étel nem volt egy nagy durranás, a chowmein-t instant tésztából készítették, és a „Big Pot” tea arányaiban drágább volt, mintha csak kis csészékkel vettünk volna. Ezt megreklamálva kaptunk még egy kancsóval, így már pont kijött az ár. Az apró ostyaszelet, a „ChokoFun/ChokoKid” nevű, egyetlen helyi, és nem import csokoládé ára itt végre újra elérte a 10 rupis normál árát, így ebből is bevásároltunk, mielőtt továbbindultunk volna.

A Kali Gandaki folyó – Öregebb, mint a Himalája

Az ég borús volt, és az eső szemerkélt, ahogy elhagytuk Jomsont, én mégis jobban éreztem magam, mint délelőtt, abban a szélben. Jomson határában megálltunk a „Mustang Eco-Museum”-ot megnézni. Sok érdekeset láttunk itt, de ami a legjobban megmaradt bennem, az a Kali Gandaki folyó története. A folyóról azt mondják, öregebb, mint a Himalája. Ezt azzal magyarázzák, hogy a Kali Gandaki az egyetlen folyó, amely keresztül szeli a hegységet. Az Annapurnától 80km-re északra ered, és lent a hegységtől délre belefolyik a Gangeszba. A Himalája fiatal hegység, a mai India földterülete egykor Afrika keleti partjairól vált le, és 70 millió évvel ezelőtt ütközött neki Eurázsiának, felgyűrve ezzel a világ legmagasabb hegységrendszerét, a Himaláját. Ezen a hegységen folyik keresztül a Kali Gandaki, amelynek völgyét a világ legmélyebb völgyének is mondják, mivel az őt körülvevő csúcsok és a folyó magassága között itt a legnagyobb a magasságkülönbség. Ez a környék a geológusok álma, mert itt akár 3000m felett is találni olyan ősmaradványokat, amelyek egykor – több tíz millió évvel ezelőtt! – a tenger fenekén voltak. Ez tényleg így van, mert mi magunk is láttunk rengeteg utcai árust, akik fekete köveket árultak. Amikor közelebb mentünk, szétnyitották két darabba a köveket, és megmutatták a belsejükben lévő csiga alakú formát. Számomra ez kicsit vad jelenet volt, mert el tudom képzelni, hogy a Föld más tájain, a geológiai kutatás szempontjából kevésbé szerencsés vidékeken hónapokig, vagy évekig kutatnak egy-egy ilyen maradványért, míg itt a helyiek árulják őket kilószámra a turistáknak néhány száz rupiért. :)

Mi persze nem vettünk ilyesmit, csak akkor örültünk volna egy ilyen kőnek, ha mi magunk találtuk volna, mondjuk jövet a folyómederben, nem pedig egy árus asztalán.

Szivárvány Marphában

A múzeumtól ismét esőben indultunk tovább, de tudtuk, hogy csak 6km-t kell megtennünk, és úgy voltunk vele, hogy ez akár egy óra alatt is meglehet. Szóval nem csüggedtünk, hanem inkább nekiindultunk! Én nem voltam oda ettől a naptól, de valahogy éreztem, hogy még szebb is vár ránk. A dzsip útról gyorsan letértünk, mert az fent kanyargott a sziklás oldalban, mi pedig inkább a folyómeder szélén szerettünk volna haladni, minél kevesebb szintet fölvéve és minél gyorsabban. Ezt a levágást a GPS térképe is jelölte, így aztán magabiztosak voltunk. Csak néhány a Kali Gandakiba a mellékvölgyekből betorkolló patak okozhatott volna gondot, de hála az égnek, mindenütt volt egy kis híd vagy egy gázló, amin át tudtunk kelni anélkül, hogy bele kellett volna lépnünk a vízbe. Közben az eső már csak szemerkélt, és mire Marpha határába értünk, el is állt.

Marpha egy olyan falu, amely a főút mellett fekszik, de nem a főút mentén. A falu központjába egy, csak gyalogszerrel járható út vezet be. Az egész település egy félkör alakban helyezkedik el a völgy egyik kanyarulatának oldalában. Ahogy letértünk a főútról és ezen az ösvényen találtuk magunkat, egyből barátságosabb lett minden. A faluba egy kapun át vezetett ez a kis út, és a kapun túl egyből megváltozott az utca kinézete. A szűk járda alatt egyik oldalt a csatorna folyt, de ezt lapos, széles kövek fedték, csak onnan tudtuk, hogy nem föld van alattuk, mert néhol leláttunk a követ közötti résen. A járdát amúgy is teljes széltében faltól falig ilyen kövek fedték.

A szálláshelyünket hamar megtaláltuk, a Daulagiri Guesthouse egy nagyon takaros kis vendégház, virágos belső udvarral, és tetőterasszal. Amikor felmásztunk először ide a tetőre a vendégház tulajával, aki egyben a főszakács is, elállt a lélegzetünk. Először is kisütött a nap és egy az alsó ívén teljes, dupla szivárványt láttunk a völgynek azon a részén, ahonnan érkeztünk, másodszor pedig ráláttunk az egész falura, méghozzá felülről, a háztetőkre. Errefelé a házak mind lapos tetősek, és ennek a tetőnek a peremére, mintegy kerítésszerűen felpakolják körbe száradni a tűzifát. Mikor kérdeztük, hogy nem gond-e, hogy megázik, az emberünk elmondta, hogy nem, mert akkor, amikor szükség van a fára télen a fűtéshez, előtte hónapokig nem igen esik semmi. Ez lehet az az időszak, amikor a környék dugig van turistákkal a főszezonban, október és november környékén.

Ezt a látványt a szivárvánnyal és a háztetőkkel még tetézte a szomszédos buddhista kolostor nagy épülete, és a szemközti sziklába épített és festett sztupa, chorten – vagy a jóég tudja, mi! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Egy éves házasok vagyunk! :)

Szóval egyből beleszerettünk ebbe a helybe, és miután körbenéztem a faluban, és nem találtam semmit, ami a nyomába érhetne, elhatároztuk, hogy itt maradunk, és ezen a tetőn fogjuk elkölteni az egyéves házassági évfordulónk napján a reggelinket.

Az évfordulót kicsit úgy ünnepeltük, mint a Karácsonyt. Elengedtük magunkat, egy napot pihentünk, amikor nem mentünk sehová, csak a faluban mászkáltunk és a kolostorhoz mentünk csak fel. Ezt leszámítva otthon voltunk, finomakat ettünk, és az ágyban dögölve filmeket néztünk, amikhez olyan édességeket és rágcsálnivalókat vásároltunk, pontosabban ajándékoztunk egymásnak, amelyeket amúgy nem engedünk meg magunknak – se a másiknak. :) Nyugati csokoládét ettünk, és chipset, de még üdítőnk is volt, sőt este a kártyapartihoz megengedtem magamnak egy sört. Az étteremben ettünk, ami nem volt vészesen drága, sőt az otthoni árakhoz képest igen olcsó volt, csak a mi szűk pénztárcánkhoz mérten volt kicsit sok, de ezt a mai napon elfelejtettük, és megengedtünk magunknak mindent – ez amúgy is jólesett volna, évforduló nélkül. Ezeket az apróságokat pont úgy vásároltuk meg, mint a karácsonyi ajándékokat anno Iszlámábádban: együtt járva a „várost”, de külön-külön „titokban” beszaladva egy-egy boltba. Ez itt, egy ilyen kis egyutcás hegyi faluban nehezebben ment, mint Karácsonykor, mert most tényleg csak néhány bolt volt azon az egy kis utcán, azokat is végig tudtuk járni 10 perc alatt. Először természetes együtt, hogy lássuk, mik azok a termékek, amelyeken a másiknak vágyakozóan megakad a szeme.

Természetesen nagyon jól estek ezek a finomságok, de közben volt már bennem egy apró rosszérzés is. A szemeteszsákunk mérete most a többszöröse volt, mint máskor, és egy-két napi büdzsénket elköltöttük olyan termékekre, amelyek éppen csak pillanatnyi örömöt nyújtottak a fogyasztásuk közben, de emellett nem mondható el róluk, hogy túl egészségesek vagy fenntarthatóak lettek volna. Ez kicsit furcsa érzés volt, mert egyben önellentmondás is volt, hisz hiába próbáltuk volna tagadni, vágytunk a csokira, a chipsre és az üdítőre. Mindegy, kár ezen már rágódni, igazából jó volt, csak egy kis bűntudatunk lett, nem csak az elköltött pénz, és az így termelt szemét miatt, hanem azért is, mert ezzel az egésszel pontosan megfeleltünk a nyugati emberről felállított sztereotípiának. Zita emlegette, hogy kicsit rosszul érezte magát, amikor egy nepáli kisfiú végignézte, ahogyan chipset és kólát vásárolt. Hát milyen példát mutatunk Nekik? :( Már régebben elhatároztam, hogy folyamatosan lemondok, vagyis inkább elfelejtem az ilyen dolgokat, és helyettük inkább a róluk való lemondásban találom meg az örömöt, és megtalálom azokat a dolgokat, amelyek természetesebbek, fenntarthatóbbak, – jó eséllyel még olcsóbbak is – és ugyanilyen boldogságot ad a fogyasztásuk. És ezután a következő ilyen ünneplésnél majd kiötlünk valami okosabb dolgot, főzünk egymásra, vagy nem is tudom, most téma lezárva, térjünk vissza Marphára, és az évfordulónkra!

Az ajándékokat nem csak egyszerűen megvettük és átadtuk egymásnak, hanem én a sok apróságot a szoba különböző sarkaiban elrejtettem, és hagytam, hogy Zita sorra megtalálja őket, ezzel egy kis kincskereső játék örömét megteremtve. Az ajándékok nagy része ehető, vagy iható dolog volt, de azért ügyeltünk arra, hogy valami maradandót is adjunk egymásnak, ami mindig emlékeztet minket az első házassági évfordulónkra, ami történetesen a Himalája hegyei között ért minket ezen a csodálatos gyalogtúrán – még a nászutunkon, amit világkörülire álmodtunk! :) Ezek természetesen apró dolgok voltak, hiszen a pénztárcánk és a bringás táskáink szűkösek, hosszan akarunk még utazni a pénzünkből, és közben nem akarunk nagy tárgyakat cipelni. Zitának nagyon megtetszett még Muktinathban egy utcán árult kis fülbevaló, ami egy apró kék imamalom volt, benne a mantrával „Om Mani Padme Hum”, és még forgatható is volt. Sajnos elsőre az eladónő sehogy sem akart bemenni 800 rupi alá, így otthagytuk az apróságot, pedig láttam Zitán, hogy nagyon tetszik neki, de 2000 forintot nem akartunk kiadni egy ilyen apró tárgyért, bármennyire is tetszetős volt. Aztán az indulásunk reggelén megkértem Jan-t, hogy foglalja le Zitát, én pedig leszaladtam a szobából, azzal, hogy fizetek a vendéglátóinknak. De nem csak ez történt, hanem rohantam ki az utcára nagy titokban, hogy megleljem a fülbevalót, és szerencsémre még megtaláltam, újra alkudni kezdtem rá, és gyorsan megállapodtunk, én pedig boldogan rohantam vissza a zsebemben az értékes zsákmánnyal. Ez igazán egyedi ajándék, és igazán jellemző erre a vidékre, ahol vagyunk! Imamalom fülbevaló, micsoda ötlet! Sikerült biztonságos helyre elrejtenem, ahol két napig Zita nem lelt rá, sőt nem is sejtett semmit az egészből. Azt bevallotta, hogy remélte, hogy megszerzem a fülbevalót neki, de a meglepetés így is teljes volt, mert nem tudta, hogy végül meg is tettem.
Én két pakli kártyát kaptam, de nem ám akármilyet, hanem a Nepál leghíresebb, és a világ 14 legmagasabb, 8000m feletti hegyével díszítetteket. Ezzel a két paklival már rengeteg vidám rabló römi partit játszottunk különböző társaságokban, úgyhogy ez az ajándék is telibe talált, mert ez se túl nagy, se nem túl nehéz, viszont már sokszor használtuk, és sok szép percet szerzett nekünk, arról nem is beszélve, hogy ez is egyedi, a helyre jellemző ajándék.

Szóval jól telt az évfordulónk, és közben sikerült pihennünk és feltöltődnünk, ezért eldöntöttük, hogy a következő napokban nem csak az egy napra lévő Letéig – addig a faluig, ahonnan a magyar hegymászók indultak az alaptáborba -, hanem két hosszú nap alatt Tatopani-ig is továbbmegyünk gyalogosan, hogy a túra végét az ott található forró termálvizes strandon ünnepelve zárjuk.