Stoppolás Bukhara-ból

Bukhara-t csak kora délután sikerült elhagyni, olyan sokáig aludtunk, illetve szedelődzködtünk. Kifelé menet a városból felfedeztük, hogy Bukhara nem csak az óvárosból áll, hanem vannak „modern”, új részei is, ahol a széles utakat nagy irodaházak és egyéb, emeletes épületek szegélyezik. És ezeken a helyeken még a szamsza is sokkal olcsóbb, mint bárhol másutt.

A várost észak felé hagytuk el, de csak a pereméig tekertünk, ahol elkezdtünk stoppolni. Mint már írtam, azért nem bringáztunk, hogy mielőbb átjussunk a Bukhara-tól 270km-re lévő Szamarkandba, ahol egy másik fogorvos véleményét is kikérve megcsináltassuk a rossz fogam – és persze megnézzük a várost.

Sok teherautó megállt nekünk, de vagy nagy billenős dömperek voltak, amire lehetetlenség volt felpakolni a bringákat úgy, hogy ne sérüljenek, vagy csak a szomszéd faluba mentek, vagy röhejesen sok pénzt kértek azért, hogy elvigyenek minket Szamarkandba. Az mindenesetre biztató volt, hogy sokan megálltak nekünk, ezért nem csüggedtünk még akkor sem, amikor már több, mint egy órája csak ott álltunk a napon az út szélén. Persze végül nyertünk, jött egy fickó egy kisteherautóval, amibe éppen befértek a bringák. Ezt persze már csak azután tudtuk meg, hogy megbeszéltük vele a fuvart a kb. félúton lévő városig, amiért ő még pénzt sem kért, erre akárhányszor rákérdeztünk, mindig csak legyintett és nevetett. Pár kilométerrel később megtudtuk, miért. Csak pár faluval vitt minket odébb, néhány kilométert, ugyanis ő itt lakik és csak idáig jött, tehát valamit félreértettünk, amikor a térképet mutogattuk neki. Persze mérgesek azért nem voltunk, emberünk jót akart nekünk, szépen megköszöntük a segítségét, aztán újra kiálltunk az útra. Nem jött senki, most alig álltak meg nekünk, aki mégis, az csak a közelbe ment. Már épp elindultunk bringával, amikor megláttam egy teherautót a visszapillantómban. Gyorsan megálltam, sztenderre raktam a bringát, és kitettem a kezem. A teherautó megállt, egy fiatal srác vezette, aki minden további nélkül belement, hogy elvigyen minket és a bringáinkat egy darabon. Felraktuk gondosan hátra a gépeket és a táskákat, majd beszálltunk mellé. Hát egy képet megért volna az a látvány, ami az utasteret jellemezte, de nem akartam vele megsérteni a srácot, ezért elő se vettem a fényképezőt. Élveztük, hogy gyorsan haladunk és magasból látjuk az egyébként igen rázós utat.

Vonat és busz hajhászás Qiziltepa-ban

Qiziltepa előtt tett ki minket bő 10-el a teherautó, innen már bringával tettük meg az utat Qiziltepa-ig, ahonnan már újra volt vonat. Merthogy úgy döntöttünk, hogy ez a teherautó-stoppolás mégsem olyan jó ötlet, mert egyrészt lassan haladunk vele, másrészt annyiszor annyi helyre pakolgatjuk a bringákat, hogy a végén még megsérül valamelyik, aztán nézhetünk… Szóval Qiziltepa-ban egyenesen célba vettük a vonatállomást, igaz, kezdetben azt se tudtuk, merre keressük.

Persze a dolgok megint történtek velünk, ezúttal egy kisautóból kikiáltozó férfi formájában. Csak azért álltunk szóba vele, mert ő volt az egyetlen angolul beszélő, akit találtunk a városban. Igaz, hogy leginkább csak a magáét mondta, de legalább megmutatta, merre van a vasútállomás. A „vlak” szóra errefelé nem reagálnak, én pedig a „railway station” kifejezés után már csak ezt, és a „sihuhu” szót tudom használni, ha a vasútállomást szeretném valamilyen úton-módon kifejezni, ezért épp jól jött nekünk a segítség. Na, szóval ez az ember a kis autójából – amiben egyébként hárman ültek férfiak – állandóan kiszólt nekünk, hogy „Hey Aghbat, I’m a doctor, follow me, dinner, my money, you pay not!”, ami magyarul valami ilyesmit jelentene: „Hé Aghbat, én egy orvos vagyok, kövessen, vacsora, én pénzem, ön nem fizet!”. Aghbatnak hívott, mivel az Árpádot kiejteni és megjegyezni is képtelen volt, ezért pár próbálkozás után feladtam a nevem megtanítását, kisebb tehernek éreztem, hogy Aghbatnak szólít, mint hogy tovább próbálkozzam a lehetetlennel: valamit megértetni ezzel a fickóval.

A vacsora önmagában még tetszett is volna nekünk, még akkor is, ha „nehéz” emberekkel van dolgunk, de mi most épp a vasúthoz rohantunk, nem voltunk különösebben éhesek, ellenben minél előbb tudni szerettük volna, hogy mikor megy a városból vonat Szamarkandba, feltehetjük-e rá a bringákat és ha igen, mennyibe kerül az utazás. A baj az volt, hogy ebben már kevésbé volt segítőkész az emberünk, egyre csak a saját dolgát hajtogatta: „Aghbat, I’m a doctor, do you understand me?” – érteni értettem, amit mond, csak azt nem, hogy ő miért nem értette meg még századszorra sem, hogy előbb vasútállomás, aztán felőlünk lehet étterem, de előbb a vonat! Persze amikor megtaláltuk a vasútállomást, ahhoz már lusta volt, hogy odajöjjön a pénztárhoz és segítsen áttörni nekünk a „language barrier”-t, vagyis a nyelvi korlátokat.

Miután megtudtuk, hogy a vonat felejtős, mert nem rakhatjuk fel rá a bringákat, elindultunk megtudni, hogy merre van a buszállomás. Emberünk ezt is csak sokadjára volt képes elárulni, mert fontosabbnak tartotta százhuszadjára is közölni velünk, hogy ő egy orvos, ezért inkább az útközben hozzánk csapódott kisebb gyerekseregre hagyatkoztunk. Voltak köztük már nagyobb suhancok is, akik megbízhatónak tűntek, kivezettek minket a város széli körforgalomhoz – ahol jövet egyszer már jártunk -, de ott busz nem volt, ellenben megtudtuk, hogy reggel 7 óra körül lesz.

Közben az idegesítő orvosunk a kis autóval és a két barátjával végig előttünk hajtottak, azt játszották, hogy előrementek, aztán orvosunk kiszállt, mikor utolértük, ismét közölte, hogy ő orvos, és hogy azonnal menjünk vele étterembe, mert ő fizet és még tea is lesz. Nagyon furcsa volt, hogy egyszerűen tudomást sem vesz arról, amit mi szeretnénk és csak a saját nótáját hajtogatja, de miután megtudtuk, hogy ezen a napon számunkra már se vonat, se busz nem terem, végre igent mondtunk neki, és mentünk velük az étterembe. Az én ötletemre, mert Zita már ekkor úgy volt a csávóval, hogy inkább hagyjuk. Én még hittem és reméltem, hogy ebből valami jó kisülhet, na meg azt mindketten tudtuk, hogy ezek addig a nyakunkon maradnának, amíg nem vacsorázunk velük, ezzel lehetetlenné téve, hogy egy aranyos, kedves helyinél szálljunk meg, aki nem orvos és nem beszél angolul, és így jobban meg tudjuk egymás és magunkat értetni, mint ezzel az érthetetlen, akaratos emberrel.

Vacsora Mr. Érthetetlenékkel

Szóval beültünk egy étterembe, úgy, hogy mi ketten Zitával pont ráláttunk az odakint parkoló bringáinkra. Ami ezután következett, az igazából predesztinálható lehetett volna az eddigiekből. A háromfős társaság még egy tagjáról kiderült, hogy orvos, igaz ő nem beszélt egy kukkot sem angolul, de igazából sehogy se, ellenben ő kínálta a legerősebben a vodkát. Mi viszont nem voltunk ekkor ivós kedvünkben, Zita meg ráadásul enni sem ehetett, hiszen még nem gyógyult ki a hasmenéséből, igaz egy napja már nem volt ekkor WC-n nagydologgal, de ez csak azért volt, mert a szőlőág főzet teljesen megállította a hasmenését, de annak okát még nem, ezért a szigorú diétát folytatnia kellett. Na most ez itt nagyon nehezen ment, szegény Zitám elég ideges lett, mert ezek az állítólag orvos emberek képtelenek voltak megérteni Zita problémáját, és egyre akaratosabban, egyre több ételt tettek elé, amiket ő nagyon szívesen mind fel is falt volna, de türtőztetnie kellett magát, mert különben visszaesett volna a gyomorbajjal. (A piát már próbálta korábban a gyomrára, nem sokat segített) Hiába mutogattuk, hogy mi a helyzet és hogy nem ehet ilyeneket, csak rizst és főtt krumplit, „orvosaink” csak nem érették a dolgot. Ilyesmi nem volt az asztalon, de embereink nagy nehezen megértették, és rendeltek valamit, amiről később kiderült, hogy egy kis tányér rizs, illetve krumplipüré. Na, aztán persze volt nagy boldogság, amikor Zitát végre enni látták.

Sajnos a vodka folyamatos kínálásával ezután sem álltak le, és ez számomra teljesen felfoghatatlan és érthetetlen volt. Mi a fenét nem lehet azon megérteni, hogy nem akarunk alkoholt inni? Egyre csak kiáltozták, sőt később szinte már ordítoztak, hogy „friends, friends” (barátok, barátok), és koccintani akartak velem, de amikor én ezt teával, vagy üdítővel tettem, csalódottak voltak. Ha a feles pohárral tettem, de utána nem ittam meg, az se volt jó nekik. Az akaratos doktorunkat aztán egyszer majdnem rajtakaptam, hogy a teába vodkát tölt, ez már-már gyerekes volt. Fel nem tudtam fogni, hogyan lehetnek ilyen sügérek, ha tényleg orvosok.

Közben szépen ránk sötétedett, és odakint megjelent pár kölyök, akiket emberünk gyorsan elhajtott a bringáktól, majd az enyémet a megkérdezésünk nélkül megfogta és azzal a mozdulattal feldöntötte. Valószínű be akarta vinni az étterembe, de azzal nem számolt, hogy nem tudja akárhogy akárhol megfogni az 55kg-s kerékpárt, főleg nem annyi vodka után, mint amennyit bevedelt. Amikor kérdőre vontuk, hogy miért nyúlt a bringához, letagadta, hogy hozzáért volna, noha mi bentről pontosan láttuk, hogy mi történt. Ez már sok volt, Zita jól rárivallt az emberünkre, teljesen joggal, amitől átmenetileg megszelídült, de ez csak pár percig tartott. Én is nyomatékosan kijelentettem, hogy „I’m an engineer, now you listen to me…” – Én meg egy mérnök vagyok, most Te figyelj rám: ha még egyszer alkoholt kínálsz nekem vagy a feleségemnek, vagy ha még egyszer hozzáérsz a bringáinkhoz, azonnal távozunk!” – persze azt mondta érti, és rendben van, csak barátság legyen, de két perc múlva már újra kínálta a szeszt, és magyarázta, hogy orvos, és ezért ő nagyon jól tudja, hogy egy kis piától semmi bajunk nem lesz. Én meg azt tudtam nagyon jól, hogy mostanában már egy sörtől is másnapos leszek, mert annyira elszoktam a piától, és ez nem hiányzott, ahogy egyre inkább ezeknek a részegeknek a társasága sem.

Igazából már sokkal korábban le kellett volna vágnunk, mekkora orbitális sügérekkel hozott minket össze a sors, de ez nekem nehezen ment, én igyekszem mindig a jó oldalát nézni az embereknek is, de ezeknek már egyetlen jó oldala sem volt számunkra, ezért ügyesen távoztunk, amikor a sofőrjük WC-n volt, nehogy követni tudjanak minket. Ezt valószínű meg se próbálták, hanem inkább a vodkás üveg fenekére néztek, mert utána hála az égnek, soha többet nem találkoztunk velük.

Orvosnak túl sügérek voltak, szélhámosnak túl bénák, a legvalószínűbb, hogy egyszerűen csak néhány helyi hülye volt, akik úgy próbáltak az izgalmas távolról jött külföldiek barátaikká válni, hogy a „legokosabb”, aki beszélt pár szót angolul, orvosnak hazudta magát és a barátját. Ahhoz viszont már egyszerűen túl csököttek voltak, hogy megértsék, új barátságok (a fajtájuktól különböző emberekkel) nem csak és kizárólag az alkohol mámorában köttethetnek. Igen kellemetlen volt a velük való találkozás, az elvesztegetett idő és a velük töltött kellemetlen percek miatt az a pár falat étel sem esett jól, inkább azt kívántuk volna, bár sose találkoztunk volna velük.

Éjszakázás Bakhtiyor irodájában

Már sötét volt, amikor otthagytuk az embereinket, ezért gyorsan és egyszerűen akartunk szállást találni, nem maradt már erre a célre, mint az étteremtől csak pár száz méterre lévő hotel. Ez sajnos tele volt, és még a hall-ban sem alhattunk a matracon. Ez sem volt túl pozitív, hogy ebben a nyomorult hotelban nem tudtak számunkra néhány négyzetméter helyet keríteni akárhol, még akkor sem, ha fizettünk volna érte. Az alkalmazottaknak teljesen közömbösek voltak felénk, igazából szinte ránk se hederítettek, csak mondták, hogy menjünk tovább, ez a hotel tele van, a következő Navoi-ban van, 50km-re innen… Valószínű elvoltak a saját dolgukkal, és bele sem gondoltak, hogy ez a táv, ami autóval pár perc, biciklivel több óra.

Nem volt mit tenni, elindultunk az utcán, hogy ha majd látunk valami fényt valahol, bekopogunk, aztán csak kapunk valami helyet, jó lesz a kertben is, csak pár négyzetméter kell a sátornak. Ilyen élmények után nem nagyon volt kedvünk csak úgy kint maradni a semmi közepén, pláne, hogy már sötét volt, hiszen ilyenkor már lehetetlen jó táborhelyet találni, mivelhogy sötétben egyetlen hely sem szimpatikus sátrazásra, legalábbis számunkra nem.

Egy öreget követtünk, aki bringával volt, szemtanúja volt a hotelben töltött perceinknek és azóta integetett, hogy kövessük, igaz fogalmunk sem volt, mit akar és hová hív minket, csak reméltük, hogy jó helyre. Miközben őt követtük, valaki leszólított minket angolul, erre persze azonnal behúztuk a fékjeinket. Bakhtiyor volt az emberünk, aki az előző sügérekkel ellentétben teljesen értelmes és kedves volt, azonnal megértette a problémánkat, és hamar felajánlotta az irodáját éjszakai maradásra. Az irodája egy nemrég épült épületben volt a város közepén, a öccsével húzták fel és most egy Beeline fiókot üzemeltetnek benne. A Beeline az egyik mobil szolgáltató itt Üzbegisztánban. Ezen kívül az épület része egy étterem is, amit Bakhtiyor-ék egy modern, fiatalos vendéglőnek szerettek volna, de ez sajnos nem működött, ezért kiadták és most egy az országban százszámra megtalálható, olcsó ebédlőhely lett belőle. Az irodában internet is volt, de erre most különösebben nem vágytunk, csak egy üzenetet dobtunk rajta haza a FB oldalunkra, hogy élünk és jól vagyunk, aztán pedig inkább Bakhtiyor-al szocializálódtunk, amíg el nem dőltünk a fáradtságtól. Ő is megemlítette nevetve a vodkát, de még mielőtt kiderült volna, hogy komolyan gondolja-e vagy sem, elmeséltük a nemrég történteket, ezután se vodkáról, se egyéb szeszről nem esett szó, ellenben sok-sok kellemesebb témáról. Zenéket cseréltünk, és próbáltam segíteni Bakhtiyor egyik barátjának egy internetes ötlet beindításában, igaz ez végül sok technikai segítségben nem merült ki, inkább csak az ötlet nagyszerűségét erősítettem meg a srácokban. Az étterem még megérdemel pár szót, mert volt szerencsénk látni a hátsóhelyiséget is, és ez a látvány sok mindent elárult az itteniek higiéniás fogalmáról, vagyis inkább fogalmatlanságáról. Bakhtiyor persze nem így képzelte el az éttermet és az üzemeltetőre többször próbált már hatni, de ami az étterem konyha helyiségében van, az európai szemmel egyszerűen katasztrofális, levesek otthagyva lefedetlenül, minden szana-szét a mocsokban, és egyáltalán, az egész konyha úgy nézett ki, mintha sose lett volna takarítva… Ez egyébként igaz szinte az összes WC-re is, amikkel Irán óta találkoztunk.

Lesz fogorvosunk a következő városban!

Na de visszaevezve kellemesebb témákra: Bakhtiyorról kiderült, hogy nyolc testvére van, közülük az egyik huga, Gulya fogorvos, méghozzá nem is akárhol, hanem Navoi-ban, ami Qiziltepa után a következő nagyváros Szamarkand felé. Felhívta és hamarosan már le is volt beszélve, hogy másnap délután 1 órakor megjelenünk nála Navoi-ban a rendelőben. Bakhtiyor megmutatta, pontosan hol van a kórház, és én nagy boldogan el is mentettem a helyet a gépészben. Nagy volt az öröm, micsoda véletlenek vannak, és micsoda szerencsénk van. Navoi ugyan még nem Szamarkand, és lehet, hogy ha komoly a baj, 1-2 napot ott kell majd vesztegelnünk, amíg Gulya rendbe hozza a fogam, de rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy ezt a szálat meg kell ragadni, és nem szabad elengedni, csak azért, mert a fogorvos nem Szamarkandban van, ahol sok a látnivaló és ahová ezért eredetileg terveztünk menni a fogammal. Ami egyébként ezen a napon egyáltalán semmilyen fájdalmat vagy tünetet nem mutatott, de én már eltökéltem, hogy megcsináltatom, nemcsak azért, mert később ebből még nagyobb bajunk is lehet ezen az úton, hanem azért is, mert jobb még most egy egyszerű tömés, mint később egy esetleges gyökérkezelés (ahol gyakorlatilag „megölik” a fogam), vagy egy húzás.

Szóval a nap vége mégiscsak jól zárult, lett egy kedves, érdekes, értelmes, önzetlen és segítőkész üzbég barátunk. Erre egyébként a félreértések elkerülése végett mindig is vágytunk, a baj a „orvosokkal” az volt, hogy rájuk a fenti jelzőkből az üzbégen kívül talán egy, ha nagy nehezen illet, de később már azt is elitták. Szóval boldogan és nyugodtan zártuk – az amúgy nem minden percében kellemes – napot a hálózsákban, Qiziltepa-ban egy Beeline fiók hátsó helyiségében, a lépcsőfordulóban.

Rossz hírek és szembeszél

Miután elbúcsúztunk a kedves vendéglátóinktól és Bolyhostól Olotban, nem nagyon vitt minket a lendület Bukhara irányába, mondhatni vánszorogtunk az úton. Nyolcadik napja voltunk már folyamatosan úton és ezeknek a napoknak a nagy részét szembeszélben tettük meg. Nem volt ez másképp ezen a napon sem. Végig úgy éreztük, mintha fölfelé tekernénk, 15-el is nehéz volt vánszorogni, mert folyamatosan szembeszelünk volt.
Aztán egyszercsak hozott magával a szél egy francia srácot is, bringán, utánfutóval. A különleges az volt benne, hogy az utánfutó tetejére egy hatalmas, vízszintesen elfektetett napcella volt szerelve. Ez a napcella a bringa csomagtartójánál található akkumulátort töltötte, amiről a hátsó kereket lehetett meghajtani, segítve ezzel a haladást. Még nem láttunk ilyen megoldást, pedig életképesnek bizonyult, hiszen a Thibaut Shanghai-ból tervez hazatekerni fél év alatt Franciaországba, és találkozásunkkor jól állt ezzel a projecttel. Elmondása szerint a rendszer egy nap 50km-t tudja segíteni és így átlagban olyan 120-150km-eket képes megtenni egy nap alatt kényelmesen. Persze a rendszert nem csak a napcellákról, hanem ha lehetősége adódik rá, konnektorról is tölti. Azt már nem tudtuk meg, hogy egy napsütéses napon mennyire tudja feltölteni az aksikat közvetlen a nap energiájából, de ha érdekel Benneteket Thibaut projectje illetve a kerékpárja, a honlapján biztosan többet is megtudhattok: www.aventureelectrique.com – nekünk sajnos még nem volt alkalmunk megnézni, pedig biztosan érdekes. Jobban belegondolva egészen pazar érzés lehet, amikor egy szakaszon – mondjuk egy jó kis kaptató közepén – egyszer csak úgy gondolod, hogy na most már tényleg nagyon fáradt vagy, és bekapcsolod az elektromos rásegítést.

Hogyan fogunk bejutni Kirgizisztánba?

Nekünk nem volt ilyen segítségünk, viszont a szembeszél az megmaradt az után is, hogy sűrű integetések közepette elbúcsúztunk Thibaut-tól. Sajnos rossz hírekkel is szolgált a srác számunkra. A határátkelő, amit mi is kinéztünk magunknak Tadzsikisztán és Kirgizisztán között, hivatalosan csak helyi embereket enged át, turistákat nem. Thibaut átjutott, igaz hat órát vesztegelt és csak azután engedték át, miután felhívta a nagykövetségét, vagyis a Franciaországban tanyázó kirgiz nagykövetséget. Na hát nekünk sajnos ilyenünk nincs, csak Bécsben van kirgiz nagykövetség, a vízumainkat is ott szereztük. Szóval ez a dolog eléggé elkezdte nyomni a lelkemet a Thibaut-al való találkozás után. Rögtön nekiálltam agyalni, hogy akkor most mi legyen. Érdekes, hogy amikor Bécsben megkértük a vízumot, a kérdőíven azt is kérdezték, hogy hol szeretnénk belépni Kirgizisztánba, és mi beírtuk ezt a határátkelőt, de akkor nem szóltak, hogy ez nem lesz jó. Természetesen nem adtam fel, mert ha neki is sikerült, nekünk is sikerülhet, igaz mi hátrányból indulunk, de nem ismerünk lehetetlent. Persze fel kell készülni arra is, ha nem engednek át, ez esetben marad a Pamír magashegyi út, de az biztos, hogy nagyon-nagyon durva lesz, hideg és kalandos.

Érkezés Bukhara-ba

Nem volt könnyű ez a nap, se fizikailag, se lelkileg. Zitának hasmenése volt előző nap reggel óta, és ez most teljesedett ki nála. Tíz percenként megálltunk, és amíg ő egy bokor mögött guggolt, én türelmesen előkaptam a Kindle könyvolvasót, és mindig elolvastam egy-egy fejezetet a Central Asia Lonely Planet útikönyv Üzbegisztánról szóló részéből. Így mire Bukharába értünk, már célirányosan mentünk egy olcsó hotelba. Az útikönyvből kinéztem a legolcsóbb hotelt, aminek volt dormitory-ja (nagy közös hálószoba) is 5 dollárért. Ennek a helyét megtaláltam a GPS-ben is, így már csak követnünk kellett a gépész utasításait. Végre valahára, egyszer az életben, most először nem a város összes dombján vezetett át minket a célunkig, hanem épp ellenkezőleg, gyakorlatilag az egész óvároson átvezetett minket.

Nem tudtuk, mit várjunk Bukhara-tól, csak azt tudtuk, hogy szent város, a selyemútnak az egyik történelmi állomása volt, de azt nem gondoltuk volna, hogy ilyen gyönyörű lesz megérkezni a városba. Egyszer csak ott találtuk magunkat az óvárosban, ami úgy nézett ki, mintha csak több száz évet visszautaztunk volna az időben.
Bazársorok mellett haladtunk el, gyönyörű tereken és kupolával lefedett útkereszteződéseken keresztül. Jobbra tőlünk egyszer csak megpillantottunk két gyönyörű, díszes kaput, és egy hatalmas, monumentális tornyot, egy minaretet, de olyat, amilyet eddig még soha. A legszebb az egészben az volt, hogy ugyan voltak turisták a városban, de Bukhara még így is üresnek hatott, nem volt az az őrült tömeg sehol, annak ellenére hogy a város magával ragadó.

Így érkeztünk meg pontosan naplementekor egy mesés kis terecske sarkára, mint utólag megtudtuk, ez volt a Liab Hauz nevű tér, ami arról nevezetes, hogy egy medence található a közepén, egy azon kevés medencék körül, amit a szovjet időkben nem szüntettek meg higiéniai okokra hivatkozva. Valamint ez a tér a legcsendesebb, de egyben az egyik legközpontibb tere is a városnak.
Igazából nem kellett volna érintenünk ezt a teret, de a GPS-en elnéztem egy utcasarkot és véletlenül keveredtünk ide. Épp, mikor megállítottam Zitát, hogy fordulandusz van, elrontottuk az irányt, megszólított minket egy srác angolul. Mikor válaszoltunk neki, hogy Magyarországról jöttünk, angolról hírtelen magyarra váltott. Magyar turistákkal hozott minket össze a véletlen, Norbert és két barátja egy hétre jöttek Üzbegisztánba, körbenézni Taskentben, Szamarkandban és Bukhara-ban. Nagyon tetszett nekik a fekvőkerékpáros világ körüli nászút gondolata, és a tény, hogy javarészt bringán tettük meg idáig az utat Budapestről indulva 4 hónap alatt. Na és persze nekünk is tetszett, hogy ilyen távol az otthonunktól, ilyen véletlenek folytán három honfitársunkra bukkantunk. Jó 20 perc örömködés után azért elkezdtünk szállás után kérdezgetni, mert közben néhány környékbeli szállodatulajdonos is bepróbálkozott nálunk. Mi persze mondtuk, hogy a már említett 5 dolláros megoldásra lennénk csak vevők, persze a dormitory üzemeltetője nem volt a szállodásaink körében.

Mikor Norbert meghallotta, hogy mire készülünk (dormitory-ban aludni), egy kis gondolkodás után kijelentette, hogy meghívnak minket egy szállodába. Ennek nem kicsit örvendtünk, nem számítottunk ilyesmire, se a meghívásra, se arra, hogy ilyen jó dologban lesz részünk a Bukhara-i tartózkodásunk alatt. Nem kellett minket sokat kéretni, hamar elfogadtuk Norberték nagylelkű ajánlatát 8 nap javarészt sivatagi tekergés után pontosan erre volt szükségünk, egy szobára, ahol csak mi vagyunk, nyugalomban, ahol kipihenhetjük magunkat. Sajnos ott, ahol ők laktak, már nem volt hely, de egy másik, szintén nagyon közeli és központi szállodában találtunk egy jó kis szobát. Ez persze már nem 5 dollár volt, kicsit több, még mindig baráti ár, de ennyit mi már nem adtunk volna ki magunktól szállodára. Leírni nem tudom, milyen érzés volt lezuhanyozni meleg vízben, aztán eldőlni egy pihe-puha ágyon, abban a tudatban, hogy ugyanitt leszünk még két éjszakát, és nem kell sehová továbbmenni, egyetlen dolgunk csupán az lesz, hogy szépen körbejárjuk Bukhara városát, és persze pihenjünk. A szálloda kényelme duplán jó érzés volt, hiszen mindezt egy honfitársunk nagylelkűségének köszönhettük.

Séták Bukhara-ban, több száz évet vissza az időben

Szóval Bukhara nagy élmény volt, de nem csak azért, mert egy kényelmes helyen laktunk Norberték nagylelkűsége végett, hanem mert Bukhara egy fantasztikus hely!
Nem is tudom, hol kezdjem, az egész város valami elképesztő, még egyikünk sem látott semmi hasonlót. A szállodánk a Liab Hauz-tól csak pár méterre volt, a tér gyönyörű és rendezett, közepén a medencével, körben pedig medressa-kkal. A medressa oktatási célokat szolgált anno, vallási, kulturális és tudományos fejtágítások is folytak az általában téglalap alakú hatalmas épületekben. Minden medressa-nak van egy hatalmas, díszes kapuja, belül pedig egy nagy udvar, négy oldalt díszes erkélyekkel és bejáratokkal. A kis ajtók túloldalán apró helyiségek vannak teljes körben mind a négy oldalán az épületnek. Ezekben a helyiségekben laktak a tanoncok, illetve az oktatások is ezekben folytak, na meg persze gondolom a tágas udvaron is. Mindez legtöbbször gyönyörű, díszes kivitelben. Az udvarokon néha egy-egy fa is megtalálható, a kis helyiség pedig vagy múzeumnak, vagy ami még gyakoribb, hogy szuvenír, vagy szőnyegboltnak vannak használva.

Mindeközben ezek a helyiségek sokszor olyan szintű díszítésben pompáznak, hogy ha mindez Európában lenne, valószínű üvegfal mögött őriznék és még a fénytől is óvnák. Itt viszont nem hogy szabadon lefényképezheted vakuval, de még a szőnyeget is kipakolják a gyönyörű mennyezet alatt, illetve ugyanitt megveheted a régi pénz vagy bélyeggyűjteményeket, szovjet érdemrendeket, de láttuk a tradicionális tadzsik sipkák közvetlen szomszédságába kipakolva egy régi orosz gázmaszkot is. Szóval volt minden, vegyesen, élmény volt végigcsodálni a legkülönfélébb portékákat. Ugyanez volt végig a kupolás bazárokban, a fedett utcákban is. Itt éreztük először, hogy kicsit nyomulnak ránk, mint két lábon járó pénztárcákra. Nem volt még kellemetlen, de azért észrevettük, hogy lépten nyomon leszólítottak minket, és próbáltak pénzváltásra, vagy szőnyegvásárlásra buzdítani minket. Persze ez még nem volt zavaró, mert hallottunk sokkal durvább történeteket is, szóval lesz ez még rosszabb is. Ahogy túlverekedtük magunkat a bazársorokon és a medressákon, megérkeztünk a minaretünkhöz, amiről ekkor már tudtuk, hogy Kalon minaretnek hívják és 46 méter magas.

Soha nem kellett különösebben felújítani az 1127-es építése óta, 10 méteres alappal rendelkezik és kezdetleges földrengésvédelemmel, így élhetett túl ennyi időt a robusztus torony. Feljutni sajnos nem jutottunk fel, mert sajnáltuk rá a 10 dollárt fejenként, de a szomszédos Kalon mecsetbe benéztünk, és érdemes volt, fantaszitkus látványban volt részünk. A mecset díszes udvara, középen egy fával, és egy kúttal, háttérben a kapuval és a minarettel, valami egészen fantasztikus látvány volt. Jó egy órát bent töltöttünk és csak ámultunk, bámultunk, na és persze kattogtattuk a fényképezőgépet rendesen.
Második nap még megnéztük a város erődjét, „Az Ark”-ot, ami egy hatalmas, ferde falakkal és bástyaszerű „kitüremkedésekkel” határolt erőd, ami állítólag az 5. század óta létezik, igaz 1920-ban az oroszok szinte az egészet szétbombázták. Ehhez képest most kivüről egészen jól néz ki, igaz belülről nem láttuk, mert sokalltuk a belépőt a bent található néhány múzeumért. Amit így kívülről, belépők nélkül láttunk a városból, az is épp elég volt nekünk ahhoz, hogy egy szép és nekünk elegendő képet kapjunk róla. Megnéztünk még egy medresszát, és egy Char Minar (négy torony) nevű, kitalálhatjátok – négy tornyos kis mecsetet, majd visszamentünk a szállodánkba.

Irány a fogászat!

Ennek oka az volt, hogy a morálunk nem volt éppen a legmagasabb, pontosabban ezen a napon én nem voltam a toppon. Előző nap szegény Zita szenvedett a hasmenése miatt – amit aztán a vízben kiforralt szőlőágak szépen el is mulasztottak – , ezen a napon pedig én voltam a soros. A fogam fájdult meg, sajnos már nem először az elmúlt hetekben. Kívülről csak annyit láttunk, hogy előbújt hátul a bölcsesség fogam, és azt feltételeztük, ez a fájdalom forrása. Hónapokkal indulás előtt elmentem a dokihoz, hogy minden rendben legyen, készítettek rólam panoráma röntgent, és kiderült, hogy jön a bölcsesség fogam, aminek viszont már nincs helye a számban, mert az őseimtől nagy fogakat és kicsi szájüreget örököltem, így már nincsen ott több hely még egy bölcsesség fognak. Az viszont mégis elő akar bújni, okozva ezzel nekem fájdalmat és kellemetlenséget. Indulás előtt sajnos a nagy rohanásban már nem maradt idő kihúzatni ezt a bölcsesség fogat (mert mivel hely nincs, tehát csak a baj lehet belőle), pedig már a beutalóm is megvolt a szájsebészetre, de egyszerűen nem maradt rá idő a munka, az esküvő- és útszervezés közben. Nem is maga a fájdalom zavart, hanem a tudat, hogy valami nincs rendben velem, és ez tönkreteheti a napjainkat ezen az amúgy életre szóló úton. Mit ér az egész, ha közben nem élvezem, mert fáj az arcom? Szóval ennek a napnak a délutánján elhatároztam, hogy elég, nem működhet a halogató módszer, jobb előbb elmenni a fogorvoshoz, mint túl későn, nem érdemes tovább halogatni, mert ha azt gondolom, hogy sikerülhet így átjutni a Pamíron és a Karakorum magashegyi úton, akkor lehet, nagyon tévedek, aminek az utunkra nézve nem túl kedvező következményei is lehetnek. Szóval visszaviharzottunk a szállodába, és megkérdeztük a szállodás emberünket, hogy tud-e a városban egy jó fogorvost. Ő nem tudott, de egy taxis haverja igen, potom pénzért elvitt minket egy kórházba, ahol a sötét lépcsőházban felsétáltunk a kihalt épület első emeletére. Itt volt a fogorvosi rendelő, egy szocreál kinézetű, nagy rendelőben vizsgált meg, egy amúgy szimpatikus, fiatal fogorvos. Kisült, hogy nem a bölcsesség fogammal van a baj, hanem van egy lyukas fogam. Ezt a lyukas fogat a doki azonnal gyökérkezelni akarta 35000 sum ellenében, és bár a doki jónak tűnt és a pénz sem volt sok, amit kért, nekünk az mégis csak gyanús lett, hogy pár perc kocogtatás után kijelenttette, hogy kitépi nekem a fog gyökerét mindenféle röntgen nélkül, ezért úgy döntöttünk, gondolkodási időt kérünk, és legfeljebb majd visszajövünk másnap reggel.

Zavar az erőben

Minden olyan zűrzavaros lett, ez a fogprobléma, meg az a turisták számára lezárt határátkelő miatt sok minden borult, amit eddig biztosnak hittük… Hiába írtam egy szép hosszú, illedelmes kérelmet és magyarázatot a helyzetünkről, nem válaszolt senki a bécsi kirgiz nagykövetségről. Közben a tél is közeleg, és mindenkitől azt halljuk, hogy a Pamír magashegyi út ilyenkor már nagyon hideg. Az Anzob-hágóról meg nem találtam rendes infót, nem tudtuk, hogy elkészült-e már az alagút, vagy még mindig életveszélyes, és ha nem járható, akkor felette a 3300m magas hágó járható-e, vagy sem. Mert ha az Anzob-hágó felé hagyjuk el Üzbegisztánt, és aztán kiderül, hogy nem tudunk átkelni azon a hegyen, akkor ott ragadhatunk Tádzsikisztán egy északi szegletében, Üzbegisztán felé lejárt vízummal, nagykövetségek nélkül, ami nem túl jó kilátás. Szóval az egész olyan kesze-kusza volt, mint egy átláthatatlan logikai feladvány, sok-sok hiányzó részlettel, ami miatt nem tudtuk kirakni a megfelelően megnyugtató képet, hogy akkor most mégis merre tovább, merre lesz a jó út? Órákat nézegettük a Közép-Ázsia térképet Zitával és gondolkodtunk, merre lenne jó továbbmenni.
Minderre még rájött Zita hasmenése, ami igaz, hogy ekkor már múlóban volt, de aztán meg jött az én fogfájásom. Szóval kicsit összedőlt bennem minden, amit eddig biztosnak véltem.
Azért nagyon mélyre nem jutottam, mert tudtam, hogy majd lesz valahogy, és mi azon leszünk, hogy az a valahogy jól legyen, és szép élményeken keresztül túljussunk a következő hetekben ránk váró hegyi szakaszokon. Épp csak azt nem tudtuk, hogy konkrétan hogyan lesz majd, igaz volt már ilyen, de most még azt is nehezen döntöttük el, melyik város felé folytassuk az utunkat, és ilyen még nem nagyon volt eddig az utunk során.
Végül Szamarkand mellett döntöttünk, de nem a régebben tervezett 3 nap alatt kerékpárral, hanem amilyen gyorsan csak lehet, stoppal és/vagy busszal, vonattal, hogy az így nyert napokat fel tudjuk használni Szamarkandban a fogam megcsináltatására, majd utána lesz, ami lesz alapon nekivágunk az Anzob-hágónak! Utolsó este a Lonely Planetben találtunk róla pár sort, és azt írták, elkészült már az alagút, és a hágó is csak télen nem járható. Október második fele pedig még nem mondható kimondottan télnek, tehát nekivágunk! Pont jó lesz aklimatizálódásnak és edzésnek az igazán nagy hegyekre! :) A terv jó volt, persze újabb váratlan fejlemények következtek, és a Szamarkandba vezető út se ment olyan simán, mint terveztük, na de ezek a dolgok megérdemelnek már egy következő fejezetet.