A naptár majré és a lánc nélküli bicikli

Baganban rámtört a naptár majré, és ez elég vacak dolog volt. Ekkor ugyanis már tudtam, hogy azokból a képekből, amelyeket készítünk, a legjobb 5-6 bele fog kerülni a falinaptár decemberi hónapjához. Ez sajnos túlságosan is feszélyezett, görcsösen jó fényképeket akartam készíteni, és görcsösen vártam és kerestem ehhez a jó pillanatokat – nem pedig csak vártam türelmesen, szépen, hogy azok ránk találjanak.

Ennek volt az a következménye, hogy az egész bagani tartózkodásunk alatt minden hajnalban fölkeltünk, és ha szép volt az idő (néha akkor is, amikor nem) kibicikliztünk az egyik nagyobb sztupához, és felmásztunk rá, még mielőtt a nap előbújt volna a horizont alól. Ugyanígy a délutánokon (amikor épp nem szakadt az eső, vagy volt teljesen beborulva az ég) kibringáztunk a templomok közé, és legalább fél órával mielőtt az arany fények várhatóak voltak, felmásztunk valamelyik ezer éves vörös tégla épületre – ahogy sokan mások is. Mindez persze azért nem volt olyan szörnyű elfoglaltság, de gondolom még nem kezdtetek el sajnálni minket! :) Nem is kell! :) A lényeg, és amit akartam mondani, hogy egy kicsit túlzásba vittük ezt a „gyönyörű, felejthetetlen, és egyedi naplementés/felkeltés fényképet szeretnék készíteni Baganról” dolgot.

Ugyanakkor ez valahol tanulságos is volt. Az előző bejegyzésben már írtam, hogy csak az első délután és az este sütött igazán a nap. Na, ez nem teljesen igaz, mert végül az utolsó reggel is sikerült elkapnunk egy egész szép napfelkeltét, igaz, az sem volt „tökéletes”, na de mi az az életben? :) A lényeg az, hogy azon az első délutánon, amikor végignéztünk egy amúgy nem akármilyen naplementét, bennem, ha csalódás nem is, egy kis elégedetlenség volt. Igaz, hogy megállás nélkül fotóztam, de a nap nem úgy tűnt el a horizont mögött, ahogy az a filmekben szokás és nem adta a legszebb arany fényeit az eltűnése előtt néhány perccel, ezért volt bennem egy kis csalódás és egy vele járó várakozás – ami aztán utána jó pár napig bennem is maradt, mert végig borús, felhős, vagy épp esős időnk volt. Pár nappal később újdonsült barátainkkal visszamentünk ugyanarra a helyre, és átéltünk egy újabb naplementét, és én bár még szebbet szerettem volna, mint az első volt, de ez a második még olyan se volt. Sőt, semmilyen nem volt. Olyannyira nem voltak fények, hogy még egy tavat észre sem vettünk a tájban, ami előzőleg ott csillogott a mezők között, teljesen más volt az egész. Ekkor jöttem rá, hogy mi milyen szerencsések voltunk, hogy legalább az első nap láthattuk azokat a szép fényeket és azt az igaz nem „tökéletes”, de gyönyörű naplementét. :)

Ananda Pahto

Na de nézzük sorra, hol is jártunk, és először azt, hogy hogyan: természetesen kerékpárral. 2500 kyat-ért béreltünk egy-egy bringát, vagyis naponta összesen 663 forintért kettőnkre. Mind a két bringa három sebességes agyváltós történet volt, igaz, a váltó csak az enyémen működött, de erre nem is volt nagyon szükség, mert a terep nagyjából teljesen sík volt, csak apró dombok voltak és azok sem meredekek. Ezek a kínai csodák jól gurultak, és ami érdekes volt az én gépemen, az a lánc hiánya. A lánc helyén egy „recés” gumiszalag feszült, ami gyönyörűen ráült a fogaskerekek helyén lévő széles, műanyag „fogaskerekekre”. Nem volt gondom soha a hajtással a dolog gyönyörűen működött.

A bringákat a szállónkból béreltük és az egyik szekrény tetejéről még két a helyiek által is előszeretettel használt kalapot is kaptuk, így már a nap ellen is védve volt a fejünk.

Ez az 52m magas épület az egyik kedvencünk volt, mert a főbejárat előtti placcon mindig lehetett finom leveseket enni viszonylag olcsón, és ez a hely közel volt sok másik „pahto”-hoz, „paya”-hoz, sztupához és pagodához. Ne aggódjatok, ezek mindegyike kb. ugyanazt jelenti: templom! :) Szóval ennél a templomnál többször is jártunk, és először elkövettük azt a hibát, hogy csak odabent jártunk. Belülről sokkal nem különlegesebb néhány társánál az Ananda Pahtó, annyi a történet, hogy mind a négy irányban egy-egy álló Buddha szobor található a templomban és ezeket körbe lehet járni egy keskeny, de magas négyzet alakú folyosón. A főbejárat folyosóján pedig már korán reggel (napfelkelte után egy órával…) kipakolnak a szuvenír árusok.

Odakint meg kígyók cikáznak a porban a kerekünk előtt! Életemben itt láttam először „vadon” kígyót, igaz az olyan gyorsan eltűnt a közeli bozótosban, hogy se felocsudni, se fényképezni nem volt időm.

Na, de járjuk körbe ezt az Ananda Pahto-t, mert az igazi élményt a körülötte tett séta adta. Itt sok érdekeset láttunk és a templom kívülről nagyon szép volt, tele rengeteg díszítéssel. A templomnak több sarka is volt, mint négy, és minden ilyen sarokban egy tigriskutya szerű lény csücsült, amelynek a fenekéből kettő volt, hogy bármelyik oldalról nézzük, egész kutyának tűnjön, s ne féloldalasnak. Ahogy közelebb értünk, és benéztünk a szobor lábai közé, láttuk, hogy nem csak a fenekéből faragtak neki kettőt. :) Szóval itt jól szórakoztunk, és Zita még valamilyen szép lila virágdarabokat is talált, amelyektől egyből táncra perdült. Később eszünkbe jutott, hogy ezt a pocsolya mögött kellett volna, hogy megtegye, így lett volna egy szép tükörképe a fényképen. Na, de majd legközelebb.

Shwesandaw paya

A Shwesandaw paya a legnépszerűbb az összes közül, a naplementéket és a naplementéket nézzük. Meredek, szinte már létraszerű lépcsőjén jó magasra fel lehet mászni, és fent egy néhány méter széles teraszon körbe lehet járni 360 fokban. Itt azt hiszem háromszor is jártunk, az első napfelkeltekor egyáltalán nem volt szerencsénk, mert felhős volt az ég – de legalább a hajnali csillagos ég alatt élveztük a bringázást. Nagy disznóság ám a felhők részéről, hogy míg ébredéskor nem takarják a csillagokat, a napfelkeltére összegyűlnek, és eltakarják a lényeget.

Aztán később idetévedtünk egy hasonlóan felhős naplemente előtt, és ekkor már fel sem másztunk, mert láttuk, hogy nem lesz nagy fényshow ezen az estén, na meg azt is, hogy mennyi turista van a környéken. Buszok hozták őket, és ahogy sorra leszálltak, a kéregető gyerekek körülöttük folyosót alkotva mutogatták portékájukat. Pontosabban nem is voltak ők már kéregetők, csak félig-meddig, mivel vékony, fehér papírlapra rajzolt „képeslapjaikat” árulták. De valahogy ettől sem volt még szívderítő az egész látvány, mert szegények nagyon nyomultak, a turisták meg nagyon jómódúak és kövérek voltak hozzájuk képest, és nem nagyon vásároltak tőlük semmit, persze nincs jogom ítélkezni, mert mi sem vettünk tőlük ilyet. Ha kartonlapra rajzolták volna, talán, de így egy egyszerű, képeslap méretre vágott lapon nem volt meg a rajzoknak az igazi képeslap funkciója, és féltem, hogy ha ezeket használnánk, akkor soha nem érnének célba, mert az első postán összegyűrődnének és papírszemétnek néznék őket. Persze most jut eszembe utólag, hogy kiegészíthettem volna őket magam valami kartonnal, vagy legalább megpróbálhattam volna elmagyarázni a kölyköknek, hogy kartonlapokra rajzoljanak a nagyobb hatékonyság érdekében. Persze valószínűleg így is elég jó bevételeik vannak, de nekem akkor sem tetszik annyira ez az egész, mert közben próbáltak nagyon szánalomkeltőek lenni és nagyon nyomultak.

Utolsó reggelünkön, azon a napon amikor kijelentkeztünk a szállónkból még egyszer utoljára, grátisz megkaptuk a bringákat, és azokkal kiszáguldottunk nagy reményekkel a csillagok alatt a Shwesandaw paya-hoz. Ezen a napon különösen tiszta volt az ég, ezért tényleg nagyon reménykedtünk, hogy végre láthatunk valami szépet. Persze most így hajnalok hajnalán egyáltalán nem volt tömeg, egy nagyságrenddel kevesebb volt az ember, és ők sem buszokkal érkeztek, hanem leginkább szóló vagy páros csoportokban, kerékpárokkal. Ők voltak a mi csoportunk, a önszervezett, hátizsákos utazók. Még oda sem értünk a paya-hoz, már összebarátkoztunk egyikükkel az úton, érezhető volt mindkettőnkben ez a Sunrise rush, ez a nagy izgalom, és tekerés közben, a csillagok alatt száguldva megbeszéltük vele, hogy ki-mikor hol, melyik templomnál járt (általában hiába) az elmúlt napokban egy szép napfelkelte vagy naplemente reményében.

Annyira siettünk, hogy még fogat mosni is elfelejtettünk felkeléskor. Vittünk ugyan magunkkal fogkefét-fogkrémet. de odalent a paya lábánál meg már csak pár lépcsőfok választott el minket az éppen kezdődő és minden percben változó szín-játéktól, és ez olyan izgatottsággal töltött el minket, hogy emiatt megfeledkeztünk a fogainkról. Odafent meg már nem akartunk köpködni a templomon, amire még papucsban sem szabad felmenni. Meg lesz ennek még a böjtje! :) (azóta fogat mostam, tán több százszor is! :D)

A fényképezőgépekről és az elemekről most, hogy másodjára rohantunk ki a hajnalba a napot lesni, nem feledkeztem meg. Már előző nap szerettem volna time-lapse, vagy ha úgy tetszik „fast-motion”, vagyis felgyorsított videót készíteni a jelenetről, és ez most sikerült! :) Az öreg Canon Powershot A720IS-t használtam erre a célra, szegény már bőven megszolgálta, ahogy előbújik a nap a felvételen, úgy látszanak rajta egyre jobban a lencséjén a karcok. Viszont a felvétel elején még csodálatos mélykék az ég és látszanak a csillagok. Aztán valamikor a világosodás középen hirtelen megváltozik a fényképező helyzete. Ez azért történt, mert közben betelt a benne lévő SD kártya, és ezt ki kellett cserélnem – ezzel nem készültem, de a GPS-ben lévő microSD-ben még temérdek hely volt és véletlenül adapter is volt nálunk, így sikerült a csere, csak a fényképezőt nem sikerült pont úgy, pont ugyanabban a szögben lerakni. A vége meg… Hát nem vagyok még mindig egy jó operatőr, se alábeszélő! Na de legalább még bőven van hová fejlődni. És íme a kis kétperces videó, ami valójában közel egy órát ölel fel, csak a közepét megtekertem egy kicsit! :)

Sajnos aztán a második SD kártya is betelt… Legközelebb már alacsony felbontású képek 1-2 másodpercenként egymás után elkészített sorozatát fogom összerakni, de ehhez még le kell tölteni egy szoftvert és meg kell hekkelni a kamera firmware-jét. Erre lehetőség van, hála egy lelkes csoportnak és a kezdeményezésüknek, minden Canon gépre egy egyszerű módszerrel, SD kártyán át, új, bővített funkciójú, „hackelt” CHDK, Canon Hackers Development Kit firmware-t lehet rájuk tölteni, amelyekkel egy csomó új funkcióra lesznek képesek, amelyekkel a gyári szoftver esetében általában nem. Ilyen a RAW formátumban való mentés, vagy a villámfogó funkció, amikor a fényre, változásra exponál a gép, egy képre akár többször. Vagy a time-lapse videók, amiket alig várok már, hogy kipróbálhassak.

Na, de teljesen elkalandoztam, pedig közben egy gyönyörű sztupa tetején éltünk át nem akármilyen pillanatokat. Ahogy előbújt a nap a megintcsak a keleti horizont felett rakoncátlankodó felhők felül, szinte egyik pillanatról a másikra mély, arany szín ragyogta be az egész környéket, és ez igazi varázst adott a helynek, ekkor érdemes volt körbesétálni egyszer-kétszer a szűk teraszunkon, mert mindenfelé érdekes volt a látvány, ahogy ez a fény beragyogta a templomokat minden irányban. Érdekes volt látni a lábunk alatt található robusztus épület árnyékát is, és elképzelni magunkat mondjuk felülnézetből, ahogyan állunk ezen a piramis alakú épületen ennek az elképesztő, templomokkal teli épített területnek a közepén. Hát még abba milyen volt belegondolni, hogy 8-900 évvel ezelőtt ezeket egy uralkodó rendeletére néhány emberöltő alatt építették meg mind, vallási bódulattól indíttatva. És most, majd ezer évvel később még mindig a csodájára járunk ezeknek az épületeknek.

Egyébként Bagan felett lehetőség van hőlégballonos túrára is, persze ennek olyan ára van, ami jóval magasabb a mi büdzsénknél, ezért ez aztán eszünkbe sem jutott.

Pya-tha-da pagoda

Ez a személyes kedvencünk volt, ide bicikliztünk ki az első este, és itt azon az estén egy igaz nem tökéletes (megint a felhők keleten), de nagyon szép naplementét láthattunk. Emlékszem, milyen nagyon izgatottak voltunk, amikor először a biciklikkel lekanyarodtunk az aszfalt utakról, hogy az egész placc közepén, a földutakon a templomok és a mezők között kanyarodva ráleljünk a Pya-tha-da pagodára. Már-már nem is tűnik valóságosnak az egész, olyan gyönyörű volt és mesebeli. Persze ezt félig csak utólag vélem így, ott azért mással is el voltam foglalva.

Ez a pagoda egyébként inkább hasonlít egy kisebb erődre, mint templomra, mert négyzet alapú, és nagyon széles, lapos terasszal rendelkezik, amelyekhez először alig találtuk meg odabent a feljáratot. Ez is egy népszerű naplemente leső hely, de közel sem annyira, mint a Shwesandaw, mert távol van egy kicsit az aszfalttól. Persze ez a buszoknak nem akadály! :) Itt érdekes volt látni, ahogy a nyugati turistáknak árulták – itt már fent a tetőn, mert bőven volt rá hely – a portékájukat a helyiek. Az egyik nő nem tudom honnan, de nagyon ügyesen még franciául is megtanult! Fogalmam sincs milyen lehet a foglalkoztatottság Mianmarban, de valószínű elég vacak, mert az azért elég gáz, hogy valakinek aki megtanult (hallhatóan elég folyékonyan) franciául beszélni egy ilyen országban, szuveníreket kell árulnia a turistáknak Bagan templomain. Persze az is lehet, hogy ez jobban fizet, mint bármi más, nem tudhatjuk.

Egy nagyon érdekes élmény volt itt a Pya-tha-da pagodán, hogy először amikor ott jártunk, csodaszép volt ugyan, de bennem volt egy kis csalódottság, mert a naplemente még lehetett volna szebb is. Később eszméltem rá, mikor visszatértünk ide másodjára is az újdonsült barátainkkal, hogy valójában milyen szép, élénk színeink voltak azon az első estén, és milyen gyönyörű fotókra nyílt így lehetőség. Másodjára sokkal szürkébb volt a táj és nem is volt igazán naplemente, annyira felhős volt az ég – most nyugaton. :)

Sulameni Pahto, Minh-Yen és Wesley, és az amerikai álom

Ez a templom egy elég központi helyen volt, nem tudtuk elkerülni egyszer sem amikor a Pya-tha-da felé bringáztunk, ezért végül ezt is meglátogattuk, mert az útikönyv érdekes doglokat írt róla. Valóban gyönyörű volt, de a legtöbb templommal ellentétben ez leginkább belülről volt szép, a hatalmas Buddha szobraival és a rengeteg történetet ábrázoló falfestményével. Kár, hogy a négyzet alakú körfolyosó olyan szűk volt, hogy ezért nehéz volt élvezni ezt a látványt. Kívülről körbejárva is érdekes volt a Sulemani, igaz, így utólag már tudom, hogy a nyomába sem ér az Anandának, de ez akkor nem zavart, egyrészt, mert minden templom kicsit más, másrészt, mert először jártunk itt, aztán az Anandában.

A templomoknak egyébként még talán a negyedét sem jártuk be, rengeteg templom van, amiket most nem is említettem, de egy rövid időre megfordultunk bennük, rajtuk, és mégtöbb olyan van, amelyet nem is láttunk és most nem is meséltem róluk. Tehát ezeket az élményeket még hetekig lehetett volna folytatni, de mi nem így akartuk, hisz így is sok napig itt voltunk, és annyi minden látnivaló várt még ránk Mianmarban.

Mindenhol emlegettem az új barátainkkal, és a képeket is láthatjátok, hogy sokszor nem csak ketten bringázunk Zitával. Nos, ők Minh-Yen és Wesley, velük egy szállodában laktunk, így ismerkedtünk össze. Ők egy Kanadában, Vancouverben élő vietnami-kínai páros, és nagy érdeklődéssel hallgattuk a közös ebédek és vacsorák alatt egymás történeteit. Pl. elmesélték a eljegyzésüket, amikor Wesley egy óriási témaparkba (azt hiszem, Disneyland) vitte el Minh-Yent és néhány közös barátjukat. Itt aztán napokig vártak azokra az utcai művész rajzosokra, akikkel Wesley tervezte a leánykérést. Végül megérkeztek, és nekiálltak lefesteni Minh-Yent, az ő kérésére valamilyen rajzfilm hősnő alakjával és frizurájával, de az ő arcával. Vagy legalábbis Minh-Yen ezt hitte, de ő közben nem látta a rajzot, csak azt figyelte, hogy meglepően sokan gyűlnek köréjük és készítenek videó felvételt. Persze nem sejtett semmit, ekkor még nem gyanakodott egyáltalán. A végén a kész rajzot meglátva Minh-Yen-nek először még mindig nem tűnt fel semmi, csak hogy egyáltalán nem olyan lett, amilyennek ő kérte és szerette volna és már kezdte volna kritizálni rajta a saját frizuráját, amikor észrevett a képen egy gyűrűvel térdelő herceget is, egy szövegbuborékkal Minh-Yen felé: „Will you marry me?” :) Ez a történet nagyon tetszett nekünk, mert nagyon egyedi volt, és szép volt hallani ezt az ő elbeszélésükben, érezni lehetett közben, hogy szeretik egymást.

Aztán azt is elmesélték, hogy milyen bolondok az Egyesült Államokban az emberek, mindenki hitelt hitelre halmoz, aztán egész életükben azt törlesztik, sőt már úgy kezdik az életüket a főiskola/egyetem után, hogy a tandíj árát évekig törlesztik, és mire ezzel végeznek, már újabb tíz évekre van törlesztésük a házra és az autóra – hisz a szomszéd is vett egy nagyobbat, akkor nekik is muszáj volt. Ha pedig megbetegszel, és nincs biztosításod, akkor a kórházi kezelést törlesztheted évekig, vagy ha van biztosításod, akkor az elviszi a fizetésed egy igen jelentős hányadát. Az emberek ezért dolgoznak látástól vakulásig, képesek ezer kilométerekre elköltözni, más államokba, hogy még több pénzt keressenek, nincs igazán már gyökerük, és ebben a hajszában eltűnnek az emberi értékek.

A bankok persze ennek örülnek, és van egy állam, ahol ha számlát nyitsz és bankkártyát csináltatsz egy bizonyos banknál, akkor adnak neked ajándékba egy pisztolyt! Ez mennyire nagyon gáz már! Ez borzasztó… Ha tényleg szükség van a pisztolyra, akkor azért, ha meg nincs, akkor azért, mert a bankok így akarnak hamis – rossz – biztonságérzetet kelteni benned.

És akkor ugye még hozzájön ehhez az a másik (újabb sztereotípia) dolog, hogy Amerika egy jó hely, biztonságos hely, az Amerikán kívüli világ pedig veszélyes, oda ne menj, jobb ha nem is tudsz róla. Hát, nekem ezek alapján úgy tűnik, inkább ott van csúnya világ, mint a világ többi részein. :) Persze a fene tudja, én csak egy buta utazó vagyok, de ha eljutunk odáig, akkor majd jól megnézzük azt is, hogy ott hogy élnek, gondolkodnak, mosolyognak és nevetnek az emberek. Aztán mindenhonnan magunkba szívjuk azt, ami jó és arra érdemes, és közben ezeket elmeséljük másoknak is, és itt a blogon, Nektek is. :) Amúgy lassan felléphetnénk Pakisztán és/vagy Irán turisztikai nagykövetének, annyit meséljük ezen az úton az ott kapott élményeinket, és azt a már-már őrületes vendégszeretetet.

Persze amiket az előbb írtam, ezek csak sztereotípiák, és biztos nem minden ember ilyen ott a nagy és szép USA-ban, és lehet, hogy arányaiban jellemzőbb ott az, hogy az emberek tudatlanul rabszolgává teszik magukat olyan tárgyak birtoklásáért, amire igazából nincs is szükségük, de kétlem, hogy mindenki ilyen lenne, például azok az amerikaiak, akikkel mi eddig találkoztunk ezen az úton, ettől sokkal normálisabbak voltak.

Aztán persze Kanadáról is meséltek és meghívást is kaptunk Vancouverbe, ahol nemrég téli olimpia volt, és ami valójában szinte már egy parkváros, tele bringa utakkal és innen nézve elképzelhetetlenül fejlett, nyugati infrastruktúrával. Kanadában kicsit jobb a helyzet, mint az USA-ban, a gazdaság még inkább az emberekért van, mint az emberek a gazdaságért, tehát valamivel jólétibb az állam.

Bitről bitre, napról napra

Na, megint elkalandoztam, de sebaj, minden így van nagyon jól, ahogy van. Azt még azért a végén elmeséltem, hogy utolsó este, sötétedés után még elmentünk sétálni kettesben Zitával, és láttunk egy jó kis bábszínházat az egyik étteremben, aztán pedig egy esernyő készítő műhelyben is megfordultunk, ahol gyönyörű, hatalmas esernyőket készítettek. Minh-Yen-el és Wesley a buszunk indulása előtti délutánt is együtt töltöttük, ugyanis ekkor szakadt az eső, így nem volt hová menni, megvacsoráztunk együtt a szomszédos étteremben ahová még a szálló előtti fák alatt át tudtunk rohanni úgy hogy bőrig ne ázzunk két másodperc alatt, aztán beültünk az ő szobájukba, ahol megnéztünk közösen néhány TED videót és felmásoltunk Minh-Yen okostelefonjára a Home (Otthonunk) című filmet, amit később megnéztek otthon (miután másnap egy pekingi átszállással és egy kínai nagyfalas kitérővel hazarepültek Vancouverbe), nagy örömünkre ráadásul egy kisebb baráti társaságban, és nagyon jól visszajelzést adtak róla.

Így változunk emberek, bitről bitre, percről percre, napról napra, egymásra mindig hatással vagyunk, mindig, akkor is, ha nem figyelünk rá és akkor is, ha nem beszélünk róla vagy ha ezt nem akarjuk elhinni, elfogadni. Minden percben minden meghallott, elolvasott, felfogott mondat hatással van a jövőnkre. Ha ebbe belegondolunk mélyebben, ez egyszerre félelmetes (hajítsd a tévét ki az ablakon, de most rögtön!), és csodálatos! :)

Ma már nem ugyanaz vagyok, mint tegnap voltak, és holnap is – remélhetőleg – egy kicsit jobb leszek, ahogy már Te sem vagy ugyanaz, ha elolvastad, amit ide firkáltam. Ezért fontos, hogy ez a bizonyos hatás pozitív legyen, hogy megálljunk néha a rohanásban és figyeljünk oda a gondolatainkra, a cselekedeteinkre, hogy holnap egy picit jobb világban ébredjünk, hosszabb távlatban pedig egy sokkal jobb világot teremtsünk az utánunk következőknek. Ha nem így gondolkodunk és cselekszünk, akkor később megkaphatjuk tőlük, hogy „ez a generáció volt a hibás, ők tehetnek arról, hogy így történtek a dolgok”. Ezért én azt gondolom, hogy egy nagyon jó és rettentően érdekes korba születtünk, tele vagyunk valóban nagy, globális problémákkal, de ezekre úgy kell gondolni, mint lehetőség, és mindjárt megváltozik minden.

Ugyanígy mondhatják majd az ellenkezőjét is az utánunk jövők, hogy ez volt az a generáció, aki hitt, és mert és tett, és megváltoztatta a világot. Csak rajtunk múlik.

Baganba 2012. október 8-án hajnalban érkeztünk meg, és 12-én este álltunk innen tovább. E bejegyzés bekezdései sem időrendben, hanem téma- és templomrendben vannak. :) Talán nem ezen volt a fő hangsúly a beszámolóban, de nagyon nagyon jól éreztük magunkat Baganban, és hatalmas élmény volt ott lenni.

Bagan története flip-flop papucsban

Baganba, mint már írtam, este érkeztünk meg. Nyaung U-ban szálltunk le a buszról, mert az útikönyv azt mondta, itt találjuk a legolcsóbb szállásokat. A buszállomás a kinézett szállóktól 3km-re volt, így sétálni kezdtünk. Volt több mint egy óránk napfelkeltéig, így aztán ráértünk. Úgy voltunk vele, hogy ha már ébren vagyunk ilyen hajnalok hajnalán (a busz valamikor 3 és 4 között tett ki minket), akkor ezt kihasználva felkeresünk egy templomot a sok közül és felmászunk rá, és megcsodáljuk róla a napfelkeltét.

Ja, igen, akkor egyúttal már be is mutatnám Bagant: egy nagy, kerületnyi terület, fákkal, bokrokkal, kisebb mezőkkel és dombokkal, na és ami a lényeg: őrült sok templommal. Kb. ezer évvel ezelőtt egy uralkodó (és most kinyitottam az útikönyvet, nehogy nagy hülyeségeket írjak…), névszerint Anawrahta erőszakkal magához vette az uralmat 1044-ben. Egyesítette az országot, és áttért a buddhizmusra. A király a Mon mestereitől szeretett volna megkapni valami szent iratokat, de ők azt nem adták, hát Anawrahta elvette tőlük erővel. Később ezt a királyt egy vad bölény (wild buffalo) ölte meg, de a családja még 200 évig uralkodott, és ez volt Bagan aranykora, ekkor mint az őrültek, annyi templomot építettek fel, ezért ha ma bármelyiknek felmászunk az oldalába, nem akármilyen látvány tárul elénk, rengeteg sztupa tör az ég felé. Bagant az útikönyvek Angkorhoz hasonlítják, igaz, bár még nem voltunk Kambodzsában, de úgy hallottuk, az jellegében más. Míg itt ez a látvány dominál, ott az a szépsége a templomoknak, hogy körbenőtte őket a dzsungel.

Akárhogy is van, én már indulás előtt felfedeztem magamnak Bagant, igaz, akkor rögtön gyorsan le is mondtam róla, pedig ez a látvány engem is nagyon megragadott az interneten látott képek alapján, viszont amiket írtak az országról, az akkor még teljesen elriasztott tőle. Azóta jártunk egy-két helyen és beszélgettünk nem egy, nem két emberrel, aki járt már Mianmarban, így végül mi is itt kötöttünk ki. Igaz, nem biciklivel, de még mindig jobb így, hátizsákkal, mint sehogy.

Tehát sétáltunk a flip-flop papucsainkban a kinézett szálló felé a sötétben, és vártuk, hogy megtaláljuk a helyünket, letehessük a cuccainkat, felmászhassunk valahová, és elénk tárulhasson ez a régen várt látvány. Persze ez csak leírva hangzik ilyen szépen és egyszerűen, valójában azt kell mondjam, elég nyúzottak voltunk. Ha most visszaemlékszem erre a hajnalra, nem is ezek voltak a legszebb pillanatok számomra, hanem amikor az éjszaka és a semmi közepén megállítottam a buszt, hogy leszálljak pisilni, és odakint felnéztem az égre. Na az valami varázslatos volt, főleg, hogy a busz jéghideg légkondija után a csillagfényes éjszaka kellemesen, barátságosan meleg volt odakint.

Amíg a szállók felé sétáltunk, láttunk egy-két furcsa dolgot. A helyiek talán egy esküvő vagy valamilyen vallási ünnepség első jeleneteit kezdhették meg, egy furcsa, feldíszített kocsin dobok, szintetizátor, és óriási hangszórók ontották magukból a dajdajt így hajnalok hajnalán, kicsit odébb pedig zászlókat tartó gyerekek sora állta végig az utat. Tudom, hogy szép dolog a tradíciók tartása, de micsoda hülyeség zajt csapni hajnalok hajnalán? :)

Hajnalban a Shwe Leik Too templom tetején

A kinézett Winner Hotel túl drága volt, így csak leraktuk a táskáinkat, és a kevés értékünkkel illetve a fényképezőgéppel elindultunk a sztupák felé. A Shwe Leik Too nevű sztupát néztük ki, ez egy kisebb darab, de ez volt közel hozzánk, csak néhány perc további sétára. Az aszfaltozott útról egy poros útra tértük le, kb. száz métert sétáltunk ezen a földek között, amikor megérkeztünk egy nagy, kőkerítéssel is körülvett templomhoz. Már a kapuban le kellett venni a cipőket, odabent pedig egy szűk, meredek lépcsőn tudtunk felmászni az aprócska „tetőteraszra”, amin aztán még feljebb tudtunk mászni a sztupa teteje felé. Itt szinte már csak peremeken mászkáltunk, egészen ki a keleti oldalára a „templomtoronynak”, ahol aztán leültünk és vártunk.

A látvány szép volt, de a nagy élmény ezúttal elmaradt, mert egyrészt nagyon álmosak és fáradtak voltunk – de ez még nem lett volna önmagában baj, másrészt kelet felől az ég alját felhők borították, így az a tipikus naplementés/napfelkeltés aranyba borul a táj élmény teljesen kimaradt ezen az amúgy szép reggelen.

Visszafelé Zita szemfüles volt, és a Winner Hotellel szomszédes New Wave Guesthouse-ban rákérdezett az árra, így végül egy kis alkudozás után megkaptuk a legolcsóbb, legkisebb, légkondi nélküli apró szobát, amiben szinte csak egy ágy volt, összesen 8 dollárért éjszakánként. Ez nagyon jó vétel volt, mert errefelé amúgy nem nagyon kapni szobát 10 dollár alatt, ráadásul később, amikor egy kerékpár körtúra után visszatértünk a szobába, kellemesen hűvös levegő fogadott minket: a szomszéd szoba légkondival lehűtött levegője átért hozzánk is! :) Ugyanígy a szomszéd étterem wifi-je is, amikor bekapcsolták. Ez ugyan kódolt volt, de nem volt meg az infrastruktúrájuk ahhoz, hogy óránként tudjanak számlázni nekünk, ezért aztán akinek egyszer kiadták a wifi jelszót, az ezután bármikor bármennyit tudott netezni. Persze a net csigalassú volt, de ez nem számított, örültünk, hogy egyáltalán van, ráadásul a szobánkban, ahol még hűvös is van.

Az elkövetkezendő napokban mindig hajnalban keltünk, de ebből aztán sokszor csak visszaalvás lett, mert odakint mindig borús volt az idő, vagy épp esett. Ugyanígy a naplementékkel sem volt szerencsénk. Ez alól kivétel volt az első napunk, amikor mind a délután, mind az este viszonylag szép, napos időnk volt.

Első nap, miután délelőtt kipihentük az éjszaka és a hajnal fáradalmait, bringákat béreltünk, és behajtottunk Nyuang U-ba. Ez nem volt egy nagy menet, de sokszor megjártuk, mert sok pénzt spóroltunk így, ugyanis bent a városkában találtunk helyi éttermeket, vagyis leginkább egy éttermet találtunk meg napról napra, ez egy aprócska családi vállalkozás volt, amiről nem is nagyon látszott, hogy „étterem”, mert az utcára nyíló három asztalos kis helyiség tele volt ruhákkal teli szekrényekkel. Lehet, hogy étterem és ruhabolt, de az is lehet, hogy hol étterem, hol ruhaboltról van szó, vagy épp profilváltás közben voltak, nem tudom, de a csirkéjük és a mogyorós rizsük mindig nagyon finom volt, a hozzá kapott kis leves nem különben. Szóval ide jártunk be ebédelni szinte minden nap, amíg fel nem fedeztük a szállodánktól nem messze kipakoló barátunkat, ők már a „street food” kategóriát nyomták, de ezt is nagyon szerettük, amikor nem nyomták tele csilivel.

A Shwezigon pagoda – Eső, arany, fafaragók

Nyuang U-ban az első bringázás alkalmával rögtön meglátogattuk a legnagyobb nevezetességet, a Shwezigon pagodát, egy gyönyörű, hatalmas arany sztupát, szép udvarral körülvéve. Állítólag ez szolgált prototípusként a yangoni Shwedagon Paya-hoz, amely az egész ország leghíresebb, legpompásabb sztupája.

A Shwezigon körül az egész komplexumhoz több irányból hosszú fedett sétányok vezettek, amelyek mellett rengeteg szuvenír árus árulta a portékáit. Itt sikerült barátságot kötnünk egy fafaragó mesterrel, akitől aztán később vásároltunk is, és aki aztán, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, mutatott egy nagyon régi száz pengőst. Az ilyesmit nem akármilyen látvány és érzés volt a világ e távoli csücskében megpillantani, egy ilyen egyszerű, de nagyszerű, mosolygós ember kezében.

Hogy hogyan jutott hozzá, azt nem tudtuk meg, mert a közös nyelvünket az a néhány szó képezte, amit megtanultunk burmaiul. Odabent a pagoda mellett több melléképület is várt minket, amelyekben fekvő, álló, ülő és mindenféle buddhákat láttunk, a számunkra a legmeredekebb egy beöltöztetett Buddha volt. Na nem azért, mert lungit csavartak köré és sapkát raktak rá, hanem mert abból a lungiból végig pénzek lógtak ki, úgy ahogy a sityakjának a pereméből is. Ráadásul az egész figura az én szememben inkább hasonlított egy kis kapzsi koboldra, mint egy világvallás legtiszteltebb, legfőbb alakjára, így az egész kép számomra elég bizarr és érdekes volt.

Ahogy kiléptünk ebből a kis mellékszentélyből, a hatalmas, fénylő Shwezigon aranysztupa előtt egy csapat madár húzott el, Zita mutatott feléjük és közben megfogta a karom, jelezvén, hogy villámgyorsan fotózzak. Én így is tettem, szinte mint egy cowboy a vadnyugati filmekben, kaptam elő csípőből a gépet, és tüzeltem. Még pont elkaptam a madarakat a sztupa előtt. :)

Körbejárva, a Buddha szobor alatt, a kövezeten pihenő, vagy éppen alvó embereket, sőt egész családokat is láttunk, felfedeztük a 37 nat-ot, vagyis „spirit”-et, lelket, amelyek kis szobrok voltak egy külön teremben kiállítva, ezek állítólag a Buddhizmus előtti időkből származnak. Ezek minket különösebben nem nyűgöztek le, igaz, sok időt nem is töltöttünk a csodálatukkal, mert időközben leszakadni készült az ég, ezért rohantunk vissza a bringákhoz, hogy azokat betegyük a hosszú fedett sétány alá. Mire odaértünk hozzájuk, tényleg elkezdett szakadni, bemenekítettük a gépeket, majd következett a kényszerpihenő és vásárlás. Kint ugyanis szakadt az eső és sejthető volt, hogy ez nem fog sokáig tartani. Így ezt az időt a szuvenír árusok között töltöttük. Ide később még többször visszajártunk, tehát gyakorlatilag napokon át alkudtunk, leginkább régi burmai pénzekre, azokra, amelyek még ugyanabból a szériából valók, amelyekből a nagyobb bankjegyek még ma is forgalomban vannak. Ezek gyönyörű bankjegyek, halászokkal, sztupákkal, farönköt húzó elefántokkal, vagy éppen az utcán a szárított bambusz ágacskákból összeácsolt labdával dekázó emberekkel. Ezekbe én teljesen beleszerelmesedtem és végül több egész szettet összegyűjtöttünk belőlük. Vicces volt, amikor később elhajtottunk a folyosó mellett a bringákkal, az a nő, akinél annyit alkudoztam, mindig utánunk kiáltott: „Hey, do you want my money? I give you a cheap price!!” vagyis valahogy így: „Hé, nem kell a pénzem? Neked olcsón adom!”. Persze kellett, de csak harmadnap, amikor már tényleg olcsóbb volt. Néhány másik bankjegyet is vásároltunk, amelyek jól mutatják az itteniek babonás hitvilágát. Talán sehol máshol a világon nincsen 25-ös, 75-ös bankjegy, vagy ha ilyen van is, 15-ös, 35-ös, 45-ös, 90-es az tuti nincs! Hát Burmában volt, mert itt különösen hisznek az emberek a számmisztikában és a babonákban. Vagyis ők nem is babonának hívják, ez csak a mi racionális fejünknek az.

Állítólag a forgalmat is azért tették át a jobb oldalra 1970-ben, mert az akkori vezetés (Ne Win) úgy gondolta, így lesz jó, így lesz szerencsés. :) Hogy ennek pontosan mi a története azt nem tudjuk, egyesek azt beszélik, hogy Ne Win asztrológus felesége jósolta meg, hogy így lesz jó az országnak, mások szerint pedig Ne Win-nek volt egy álma, amiből felkelve megparancsolta, hogy mától a jobb oldalon vezetnek. Ezért van annyi jobb kormányos autó a jobb oldali közlekedésű Mianmarban ma! :)

Deforestation – Elefántok irtják a saját élőhelyüket

Még egy kicsit rátérek a kedvenc bankjegyem kapcsán az elefántokra. Bár ez a kép nekem nagyon tetszik a bankjegyen, valójában mélységesen szomorú, mert Mianmar ugyan még viszonylag nagy elefánt populációval bír, de ez a szám folyamatosan csökken, mert ezen óriási állatok élőhelyét, az erdőt folyamatosan vágják, és adják el a fát Kínának (Kína pedig az egész világnak, ahogy az egyik olvasónk írta – köszi!), és a legironikusabb az egészben, hogy ehhez az erdőirtáshoz az erre befogott és beidomított elefántokat használják, így szegény állat a saját élőhelyét hordja el maga alól. Ezzel aztán fajok százai, vagy ezrei is mennek a levesbe, mindennek az alapját képező talaj pedig a folyókkal bele a tengerekbe, és marad a puszta a sivatag a természet millió csodájával bíró, változatos, fajokban gazdag, egymásra utaltan működő komplex ökoszisztéma, a dzsungel helyett. Óriási!

Mindezt miért? Mert a mélyen tisztelt, szuper intelligens, magát minden más faj felettinek, és a természettől különbözőnek képzelő homo sapiens minél többet akar magának a pénznek hívott ígéretből, mert ilyenek vagyunk, mert ilyen a társadalmi, gazdasági rendszerünk, és mert ez alakult ki, azt hisszük, ettől leszünk majd boldogabbak, hogy ez a „fejlődés”, hogy ez az egyetlen helyes út, ami létezik, amit járnunk kell. Pedig annyira, de annyira nyilvánvaló, hogy mindannyian a természet szülöttei és szerves részei vagyunk, és ha azt eltüntetjük magunk alól, akkor gazdaság se lesz, ahogy pénz se, ez az egész balhé, amit művelünk, valahol annyira abszurd és nyilvánvaló, hogy néha üvölteni lenne kedvem, amikor látom, vagy amikor kicsit mélyebben belegondolok, mint például most is, e sorok írásakor. Na, megint felhúztam magam, elnézést! Csak kibújik belőlem mindig valami zöldség. E bekezdés megírása után találtam egy érdekes idevágó írást a wétiko-n, egyik kedvencemtől, Ran Prieur-tól, olvassátok.

A világ egyetlen thanaka múzeumában

Egyik nap Zita ötletére felkerestük Nyaung U-ban a thanaka múzeumot. Vagyis, hogy egész pontosak legyünk, a világ egyetlen thanaka múzeumát! :) Merthogy a thanakát nem nagyon ismerik és így nem is nagyon használják a világ más részein, csak itt Mianmarban és esetleg a környékén. A thanakáról már meséltem, igaz akkor még azt hittem, hogy kőből van, de valójában nem. Azóta rájöttünk (sőt, nagybevásároltunk belőle!), hogy a thanaka valójában egy fajta fa. Ezt dörzsölik hozzá egy vizes kőlaphoz, és az így kapott sárgás anyaggal nekik be magukat egész mianmarban az asszonyok és lányok. Férfiakon nem nagyon látni, legfeljebb apró gyerekeken. Ez a thanaka hamar megszárad a bőrön, és azután szépen felszívja róla az izzadságot és talán egyéb más csúnya dolgokat is, én ezt már nem tudom részleteiben, csak azt látom, hogy Zita teljesen beleszeretett a cuccban, Mianmarban szinte minden nap használta, és csak estére mosta le magáról, amikorra tényleg tisztább, szebb lett az arcbőre. A helyiek pedig külön szerették ezért, hogy ő is thanakát hord, és nem egyszer megjegyezték, hogy jól áll neki. :) Mert ez itt egyfajta smink és egyfajta népviselet is. Később láttunk falevél mintában felfestett thanakás arcú lányt is, és itt a múzeumban Zita végre megtudta, hogy miért olyan darabos az a thanaka, amit már nagyon régóta használ. A fadarab megkopott, és Zita már csak a közepét súrolta le mindig, a közepe pedig nem való thanakázásra, az „tüzelni való”. :) Csak a fa kérge a jó anyag, a többi csak jön vele. :) Egyébként thanakát lehet kapni kis műanyag tégelyekben is, készre készítve, ám ez nagyon csalóka, mert a tégely alja ki van öntve műanyaggal és a 3cm magas tégelyben csak 1cm a thanaka… Micsoda disznóság! :) Ezen kívül még zacskóban is kapni, kiszárított, apró darabokba gyúrva, ez viszont már garantáltan nem látott gyárat, mert még a készítők ujjlenyomata is látszik a darabokon.

Na, hát ennyit a thanakáról, Nyuang U-ról, a Shwezigonról, a helyi pénzekről, az elefántokról, az erdőkről, a talajról és az emberi hülyeségről. A következőkben majd alaposabban is bejárjuk bringával a bagani templomokat, szinte minden hajnalban és minden napfelkelte alkalmával, most viszont zárom a sorokat, hogy jusson történet más napokra is.

Baganba 2012. október 8-án hajnalban érkeztünk meg, és 12-én este álltunk innen tovább. Ez a bejegyzés az itt ért élményeknek csak egy részét tartalmazza, inkább témák szerint egybegyűjtve, mintsem időrendben.

Magyarok találkozója – A piacon és pickup-on

Nyuang Shwe-ben a tavi túra utáni napon úgy döntöttünk, hogy nem maradunk a városban tovább, mert igazából csak pihenni szeretnénk, és bár szép az a nagy erkély, ahová a szobánk nyílik, és jó ott lenni, de napi 15 dollárt ez nem ér meg. Kalawban a szállás csak napi 6 dollár, és ott úgysem néztünk még szét, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy egy késő délutáni busszal visszamegyünk Kalaw-ba, addig pedig délig kijelentkezünk a szállónkból, de a cuccokat még ott hagyjuk, és a busz indulásáig még biciklit bérlünk és körbenézünk.

Ebből a körbenézésből végül nem lett sok minden, mert elment az idő, mire összerámoltunk, de azért egy kicsit körbenéztünk Nyaung Shwe-ben. Szerettünk volna elmenni egy közeli barlangig, de erre aztán már nem maradt idő, csak a bazárra, ott viszont összefutottunk egy magyar lánnyal, Zsuzsival. Ha jól emlékszem, ők is nászúton vannak a férjével, Tibivel, akivel egyébként ekkor nem tudtunk találkozni, mert se nekik, se nekünk nem volt sok időnk. Így csak Zsuzsival beszélgettünk „5 percig” kb. 20 percen keresztül, ami alatt elmesélte, hogy ők Karácsonytól Karácsonyig utaznak, tehát egy évet. Tavaly Karácsony után indultak, és idén Karácsonyra fognak hazaérni. Ők repülve utaznak, vettek egy világkörüli repülőjegy kombót, és ha jól emlékszem, akkor az utolsó állomás Nepál, ahol az Everest alaptáborba fognak – vagy már másztak fel. Azt kell mondjam, ezt azért jól kitalálták, mi sem lehetne szebb befejezése a földkörüli utazásnak, mint megpillantani a világ legmagasabb hegyét, a 8848m magas Mount Everestet? :) Mi egyébként azért nem ezt a túrát választottuk Nepálban, mert csak repülővel, vagy nagyon hosszú gyalogtúrával lehet megközelíteni, ezért drágább mulatság, mint az Annarpurna. És mert az Annapurnánál épp akkor voltak ott a magyar hegymászók, akik annyi szépet meséltek a körtúráról, hogy végül rábeszéltek minket. Visszatérve Zsuzsira és Tibire, nekik is van blogjuk, és bár szégyellem, hogy még ebbe se volt időm belepillantani, de attól még Nektek megosztom: arkonbokron.blogspot.com. Mindig jó érzés más utazókkal találkozni, ez egyfajta önigazolásnak is jó, meg egyáltalán, jó látni, hogy más is így gondolkodik, nem csak a nagy autó, nagy TV, nagy lakás és a karrier a lényeg mindenkinél, hanem mások is vannak, akik bemerik azt vállalni, hogy bemondják a munkahelyükön a főnöknek, hogy figyi, most egy évig nem láttok, jó? :) Az ilyen színvallásokat videóra kéne venni! :) Kár, hogy én nem tettem anno… :) Bár emlékszem, hogy azzal le is állt a társasjáték a főnökömnél a házibuliban, amikor előálltunk Zitával a történettel, amit most épp írok. :)

A piacon a Zsuzsival való beszélgetéssel annyira elment az idő, hogy már nem is maradt semmi másra, csak visszagurulni a bringákkal a szállónkhoz, ott felkapni a hátizsákokat, és kisétálni a buszállomásra. Pontosabban csak egy riksa fordulóhoz, a piac sarkára, ahonnan ezek a pickup-ok mennek a Junction-hoz, ahonnan meg a buszok mennek Mianmar minden irányába. Nekünk bármilyen busz jó lesz, ami Thaunggy felől jön, és Mandalay/Bagan/Yangon felé megy tovább, hisz csak két órát fogunk utazni vele Kalaw-ig. A piactól éppen elhajtott egy félig teli pickup, amikor odaértünk. Egy másik pedig csak 1000-ért lett volna hajlandó elvinni, mi pedig már tudtuk ekkor, hogy a helyi ár a Junction-ig 500, és ebből nem akartunk engedni. Viszont ők sem az ezerből, így végül nekiálltunk stoppolni, de nem sok sikerrel, egy darab autó nem jött. Végül egy pickup-ot állítottunk meg, ő is csak 1000-ért vállalta, hogy elvisz, de ekkor már belementünk, nem akartunk addig ott állni, amíg le nem késsük az utolsó buszt, akkor nagyobbat buktunk volna, mint 2x 500 kyat. Így végül felpattantunk a platóra, 5 lány mellé, akik közül az egyik rögtön felismerte Zita zöldbolt.hu-s pólóját, és megkérdezte, hogy „Are you Hungarians?”, mire mi mondtuk, hogy „Yes, why are you asking?”, mire ő: „Mert én is magyar vagyok!” :) Gabi Szingapúrban német tanár, most a vakációját tölti itt Mianmarban a barátnőivel. Rögtön vele is nagy dumálásba kezdtünk, ő is sok érdekeset mesélt, és nagyon örültünk egymásnak. Máskor több országot végigjárunk úgy, hogy hónapokig nem találkozunk magyarokkal, most meg rögtön egy nap két magyarral is, csupán egy óra különbséggel! :) Gabi nagyon jó fej volt, végig dumáltuk a két órás buszutat is, mesélt Szingapúrról, az ottani életről, és hogy hol dolgozott előtte, és mennyire élvezi ezt a fajta létet. Elmesélte, hogy itt Délkelet-Ázsiában vigyázzunk az ételekkel, mert ha nem szólunk külön, hogy ne, akkor szinte minden ételbe beleteszik az MSG-t, vagyis az itteni nevén az adzsinomotót, ami nem egy motorolaj, mint ahogy a nevéből gondolnád, hanem egy ízfokozó, ami állítólag ugyan természetes anyag, de azt mesterségesen állítják elő, és allergiás tünetek jelentkezhetnek az emberen, ha túl sokat kap belőle. Egy fehér, szemcsés por, kinézetre majdnem ugyanolyan, mint a só, és minden nagyon ízes lesz tőle, de ha túl sokat kapsz belőle rendszeresen, akkor bőrkiütéseid lehetnek, meg mindenféle bajaid. Ezek nem bizonyított dolgok, de jobb vigyázni, sok utazónak volt valószínűleg ettől mindenféle baja. Szóval mindig mondjuk: „No adzsinomotó”. :)

A busznak pont a Junction és Kalaw volt pihenője, ezen a helyen Zsuzsi meghívott minket egy shan nudlira, és találkoztunk egy japán tengerész fickóval, aki adott a lányoknak egy Say Kyaw nevű tablettát, amely állítólag kiválóan alkalmas a tengeribetegség ellen, ami a lányokra igen erősen rátört az éjszakai kanyargós buszutazás alatt. Mielőtt megijednétek, a fickó normális volt, a cuccot láttuk reklámplakátokon is, és az emberünk nem is a mi buszunkkal utazott, tehát nem az Ázsiában amúgy veszedelmes „enni/inni adok neked, attól elalszol, aztán jól kirabollak” történetről volt szó.

Újra Kalaw-ban: Suzuki, a Sky Net, a paupszi és a palater

Kalawban most egy másik 6 dolláros szobát kaptunk, mert a Golden Lily vendégház tele volt a világ minden tájáról érkező turistákkal. Mi általában a reggeli után lent maradtunk az étkezőhelyiségben, ahol én nagy bőszen naplót írtam, amíg be nem kapcsolták az óriási síkképernyős tévét (áhá, hát ezt vették a sok túravezetési díjból), ezután aztán kimenekültem valamelyik teraszra, vagy be a szobánkba. A szállásadóinkról közben kiderült, hogy nem is olyan rossz arcok, mint ahogy azt mi elsőre gondoltuk. A sikh testvérpárból az egyik ekkor nem volt otthon, mivel az egyik vendégük, valami pilóta figura meghívta őt a „szülőföldjére”, Indiába, ahol jó sikh-hez méltóan, életében legalább egyszer meglátogatta a Golden Temple-t, ami nekik, a sikh-eknek a mekka, vagy a Szent Péter Bazilika, kinek hogy tetszik.

Egy ilyen reggeli naplóírás alkalmával megismerkedtünk egy japán sráccal és a kanadai barátnőjével. Ők már évek óta utaznak keresztbe-kasul a világban, a srácnál még egy gitár is van a hatalmas hátizsák mellett, és ha olyanjuk van, vagy elfogyott a pénzük, akkor megállnak valahol dolgozni – nekik könnyű, japánként és kanadaiként megkapják Ausztráliában és Új-Zélandon a working holiday visa-t, és eleve máshová is könnyebben kapnak vízumokat. Na, ezt nem panaszkodásképpen mondom, mert ha összehasonlítjuk magunkat mi magyarok egy török, iráni, vagy esetleg egy pakisztáni barátunkkal, akkor azután egy szavunk sem lehet panaszra vízum és nemzetközi elismerés szintjén! Szóval legyen minden magyar büszke magára és a magyar diplomáciára! ;)

A japán srácot egyébként Motoshi Suzukinak hívták, és nagyon bírtuk, mert mindenen mindig nagyon nevetett, és mielőtt elbúcsúztunk volna (mert ők továbbálltak), megmutatták a legjobb, legolcsóbb shan noodle helyet a kalawi piacon. Eközben feltűnt Suzuki egy honfitársa is, aki szintén nagyon jó arc volt, és mindenkinek hozott valami innivalót a piaci tésztaleveseshez, mi fiúk így söröztünk. Hát nem sok japánnal hozott eddig össze a sors, de akikkel igen, azok alapján máris szeretem a japánokat! :)

Kalaw-ban második nap felkeltünk hatkor, és elsétáltunk, illetve a végén stoppoltunk a 6:30-as reggeli misére, amiből természetesen én ismét egy mukkot sem értettem, de még azt se, hogy mikor mi történik. Persze ez nem zavart, mert csak figyeltem, illetve olvasgattam Zita mini bibliáját, amikor pedig mindenki felállt akkor én is, amikor leültek, akkor én is. Itt is külön ültek a fiúk és külön a lányok, többségében a fiatalok és a lányok, utóbbi csoport apró, lukacsos kendőt is hordott a haja felett.

Visszafelé már megtaláltuk a parkon át vezető legrövidebb utat, és Kalaw központjába visszaérve a reggeli mellé vásároltunk néhány kókuszos dószát, darabját száz kyat-ért, vagyis 27 forintért. Pontosabban nem dósza ez, csak én hívom így, mert a dósza az, aminek még tudom a nevét és leginkább hasonlított arra, amit vettük: vékony rizsliszt lepény forró vaslapon olajban kisütve, a tetejére kókusz szórva. Reggel nyolcra már vissza is értünk a Golden Lily Guesthouse-ba, és reggeli közben meséltünk kicsit a gyalogtúráról egy svájci lánynak, aki aztán pár órával később el is indult a miénkhez egy hasonló, de csak két napos túrára az Inle-lake-hez. Szegény jól megázhatott ma, mert aztán délután eleredt az eső. Én délelőtt visszaájultam az ágyba, aztán egy forró zuhanytól megélénkülve és ihletet kapva nekiálltam egy az Inle-tóról szóló Origo-s cikk megírásába, majd ezt befejezvén, amikor már a képeket is kiválogattam hozzá, elindultunk a „Sky Net” nevű netcaféba, de csak egy kitérővel a bazár felé, ahol a már ismert helyen ettünk egy-egy shan noodles-t, majd én beültem feltölteni egy bejegyzést és a cikket, Zita pedig elment vásárolni.

Nem mondjuk ki és nem beszélünk róla, ahogy magunktól eszünkbe se jut szétválni csupán azzal a céllal, hogy külön legyünk, de közben azért biztos jót tesz ez is, hiszen heteken, hónapokon át 0-24 mindig együtt vagyunk, egymás mellett biciklizve, vagy kirándulva, vagy egy helyiségben, de legalább egy házban. Ha pedig különválunk egy kicsit, az azért jó, mert máris hiányozni kezd a másik, és ha visszajött, jobban tudjuk értékelni a jelenlétét. Legyen szó öt percről, vagy fél óráról, már ennyi is számít. Amíg Zita mászkált az utcán és én neteztem, addig ő ruhát vásárolt: talált egy turit (turkáló – használt ruha bolt), ahol kiválasztott magának 3 tiszta pamut felsőt, és egy kiváló farmert, aminek csak a sarka van kikopva, illetve az egyik farzsebénél a színe. A négy ruhadarabért 500 kyat-ot, vagyis 130 forintot kértek tőle, de még így is, Zita előbb megkérdezte tőlem, hogy ennyit elkölthet-e ruhára, és csak aztán vette meg. Igaz, közben már elhozta a boltból a ruhákat, fizetés nélkül, csak hogy megmutassa nekem. Ezt szeretjük itt, az ilyesmit nem parázzák túl, ilyet simán megléphetsz itt, bíznak egymásban az emberek. Én pedig azt szeretem az én Zitámban, hogy 130 forintból képes volt felöltözni, és ha még azt is láttátok volna, milyen boldog lett az új ruháktól, már tartott divatbemutatót és most is tetőtől talpig új ruhában van, itt ül mellettem, kókuszos paupszit eszik, és azt tervezi, hogy ha visszaértünk Bangkokba, levágja a farmer szárait és rövidnadrágot csinál belőle.

A paupszit már én találtam meg, akkor amikor ő ült a gépnél a netcaféban, és én jártam az utcákat. Csak az első sarokig jutottam, ahol megláttam egy utcai ételárust. A paupszi kínai eredetű étel, legjobban az osztrák sípályák hüttéiben árult gőzgombócra hasonlít és valójában az is, ám itt frissen reszelt igazi kókusszal töltik meg. Ez az édes változat, és van a sós, a húsos, ami pedig az én kedvencem: gőzgombócban sülthagyma, csirkehús és főtt tojás! Hát hallottatok már ilyen finomat! :) Legszívesebben az ízeket és az illatokat is megosztanám itt, de erre sajnos még nincs lehetőség, pedig amikor az ember végigsétál egy ilyen bazáron, mint ami pl. most itt ma Kalawban is van (mert ma van itt az öt napos rotációban a „Five day market”), akkor szinte agyvihara támad a sok új illat, íz, kép és arc után, és úgy érzi, hogy egy napot is el tudna benne tölteni. Persze én ennél sokkal előbb fáradok el a császkálásban, így mi sem töltöttünk itt ennyi időt, csak még megkóstoltuk hazafelé menet a palatert, amit leginkább egy édes moglájként írnék le. Na most sokat mondtam, igaz?! :) A mogláj Bangladesben volt a rántottás-hagymás-csilis sült lepény, itt a palatert annyi különbséggel készítik, hogy a hajszálvékonyra kinyújtott tésztára csak egy tojást ütnek, azt elkenik, majd jön kristálycukor, és végül az egészet még összehajtva, margarinon is megpirítják, mielőtt ollóval darabokra vágva tálalják Neked. :o Zitának ez is a nagy kedvence lett, mindkét ízcsodát 300 kyat-ért vesztegették, ami nem több mint 80 forint.

Hazafelé még megálltunk a főút mellett a buszjegy árusok pultjánál, és megkérdeztük, hogy mennyi a jegy Baganba. Kapásból az eddig hallott legolcsóbb árral, 10 ezer kyat-al indítottak egy éjszakai járatra, ami 9-kor indul és reggel 5-6 körül érkezik meg Baganba. Ez ideális, mert így még egy szállóban töltött éjszaka árát is megspóroljuk, ám azért még nem vásároltunk rögvest, sosem mondtunk igent az első árra. Mondtam nekik 7000-et, erre minden viszketés nélkül azt válaszolták, hogy de hát az a helyieknek való ár, nekünk az nem jár, nekünk tízezer! És hozzá még mosolyogtak is, de mindenféle szégyenkezés vagy rosszérzés nélkül. :) Ezért persze mi se tudtunk haragudni rájuk, sőt igazából nevettünk Zitával, hogy ez itt így megy, nem sunyultak sokat, nem ment semmi susmus, sőt rögtön elárulták, hogy 7000 a limit, a helyiek is annyiért utaznak. Persze nekünk nem akarták olcsóbban adni, csak 9000-ért, de mondtam, hogy az sok, és inkább gyalog megyünk, ezzel valóban el is sétáltunk… :) Persze csak a szállónkig, itt majd fogunk valami helyi mukit, aki megveszi a nevünkben a jegyet.

Közben Kispál szól, az egyik sikh szállásadónkkal filmeket és zenéket cserélünk. Amíg másolódnak a gigabájtok, addig én írok, és az aksi is töltődik. Merthogy fent a szobánkban nincs konnektor, le kell jönni, ha használni szeretnénk.

Másnap már sok érdekes nem történt, megvettük a buszjegyeket estére, végül 9000-ért darabját, mert nem ment lejjebb az ár. Az esti indulásig aztán az előző naphoz hasonlóan elütöttük az időt. Este már jó előre kisétáltunk a buszhoz, de arra még közel két órát várni kellett. Majd fel a hidegbe, légkondi nyílásait a függönnyel letakarni, felöltözni, és elheveredni az éjszakára valami kényelmes pózban. Mire rájöttem, hogy az ülések aljából hátul a középső folyosót, ahol már senki nem jár, gyönyörűen ki tudom párnázni, pont megérkeztünk Nyuang U-ba, vagyis Baganba. Természetesen most is a létező leglehetetlenebb időpontban, éjjel háromkor, mikor máskor… :)

Nyaung Shwe-ben és Kalaw-ban 2012. október 4-től 7-ig voltunk.

Az ezüstműveseknél

A piac után visszafelé vettük az irányt, a már ismert úton, amiről aztán letértünk tovább dél felé, és hamarosan megálltunk egy háznál, ahol a fogadtatás már ismerős volt. Itt valami készül, és mindezt megnézhetjük, sőt vásárolhatunk is belőle. Nem, hála az égnek most nem a hosszú nyakú nőknél kötöttünk ki, pedig először nagyon azt hittük, mert ugyanaz a fickó üdvözölt minket, mint aki két nappal ezelőtt a Paudang nőnél. „Ez tartja fogva a hosszú nyakú nőket!” – jegyezte meg Zita, de én csitítottam, hogy ne legyen ilyen rosszhiszemű, valószínűleg mindketten csak alkalmazottak ugyanabban az üzletben.

Valójában most ezüstművesekhez érkeztünk, ahol megnézhettük, hogy hogyan készül a kőzetből az ezüstékszer. Pontosabban a legelső lépést, amikor valami savval kioldják a kőzetből az ezüstöt, azt nem láttuk, de ezután mindent. Egy apró kis tégelyben forró parázs közé tették az ezüstdarabot, amit ezúttal egy hagyományos, gumicsöves, kézzel pumpálós fújóval felizzítottak 800°C fölé, ahol az ezüst folyékonnyá vált, és kiöntötték azt hosszú vájatokba. Így készítik az ezüsrudakat, amit aztán az ékszerkészítő megint megolvaszt, és kedve szerint formál belőle gyűrűt, vagy épp ilyen hajlítható, „úszó” halacskát. Zitának ez a halacska nagyon megtetszett, de sajnos olyan árat kértek érte, hogy végül lemondtunk róla, különben sem akartuk támogatni azt az üzletet, aminek köze van a Paduang nők „fogvatartásához”, akármi is legyen a teljes igazság valahol a rabszolgatartás és a rendesen fizetett, és tartott alkalmazottak között. Mindenesetre az tény, hogy nagyon érdekes volt látni az ezüstékszerek készítését és az ezüst formázását. Épp csak a falon logó Manchester United focihőseit bemutató poszterek rombolták le némileg az amúgy egészen autentikus összképet, de ez nem volt baj, sőt, így tértünk igazán észhez, és éreztük, hogy itt amúgy jó eséllyel nem lenne, vagy legalábbis nem ilyen formában működne ez a mesterség, ha mi turisták nem tartanánk azt fent. Igaz, mi ebből most nem vettük ki aktívan a részünk, senki sem vásárolt közülünk tőlük, és ezért nem is tűntek haragosnak. Valószínűleg megszokták már, hogy kétféle ember tér be hozzájuk: a csóró hátizsákos turista, aki maga szervezte a low-cost utazását, és aki jó eséllyel csak körbenéz, de nem vásárol, és a kicsit eleresztettebb, vásárló kategória, a szervezett utazás kereteiben érkező ipari turisták, akik maximum csak pár hétre utaznak, és materialistábbak, ők az ő embereik, ők azok, akiknek el lehet adni 2-300%-os, vagy ki tudja, mekkora haszonnal a cuccokat. Mondom ezt most minden rosszallás nélkül, mert az ipari turizmus is egyfajta utazás, és az is érdekes, csak az egy teljesen más világ, ott azt kapja az ember, amiért jött, az olyan embereknek való, akiknek kevés idejük, és sok pénzük van. Mi ezzel pont fordítva vagyunk, mi meg mást kapunk: a kalandokat, a kihívásokat, a nagyobb ismeretlent, ami egy fokkal közelebb áll a valósághoz, annak minden gyönyörűségével és nehézségével együtt.

Phaung Daw Oo Pagoda – Az öt arany Buddha, és a lábbal evezős verseny

Ennek következő állomása a Phaung Daw Oo Pagoda volt, ami már kívülről pompás látványt nyújtott. Egy nagy vizi kereszteződésnek a pagodával átellenes oldalán kötöttünk ki, itt fiatalok kerambotoztak, és innen még pallókon át körbe kellett mennünk, hogy végül egy nagy gyalogos felüljárón keresztül megérkezzünk a Pagodához.

Ez a hely arról híres, hogy itt tartják azt az 5 arany Buddha szobrot, amit már a felismerhetetlenségig telerakosgattak a látogatók a pagoda sarkában is megvásárolható aranylemezkékkel. Ettől aztán már csak néhány órmotlan, gömbölyded aranyalak maradt a szobroktól, és ezáltal azok még híresebbé váltak. Ottlétünkkor is rengetegen ragasztgattak rá újabb és újabb aranyréteget, ez itt valamiféle adományt vagy áldozást jelent, és érdekes módon a középső emelvényre, ahol ezek a szobrok vannak, csak férfiak léphetnek fel, csak ők ragasztgathatnak. Ennek sok helyi sem örül, és mi sem értjük igazán, mi ez a férfiközpontúság itt a buddhista kultúrában, ami amúgy nem az, hiszen máshol meg láttunk még női szerzeteseket is. Mindeközben a hangosbemondóból folyamatosan szólt valamiféle beszéd, aminek próbáltuk megtudni az értelmét, de mivel valami ónyelven van, azt a helyiek sem tudják pontosan, csak ilyesmiket hallottunk, hogy „legyen szerencséd, légy boldog, legyen szép napod, életed”… :) Végül is ez szép, csak én azt hittem, ennél összetetted dolgokról skandál a bácsi, akit aztán meg is találtam egy könyv és egy mikrofon felett.

Ekkor szépen el is kaptak a fényképezőgéppel is levámoltak nem kevés, hanem 500 kyatra „camera fee” néven. Na de mi van ezen a jegyen? Férfiak tömege két hajón állva evez lábbal! Hát ez meg micsoda? Ennek utánamentem és kérdezősködtem, olvastam, mire megtudtam, hogy itt minden teliholdkor nagy buli van. Először is azokon a díszes hajókon, amiket érkezéskor láttunk, körbehordják az öt Buddhát a tónak a különböző részeire, meghatározott sorrenben és menetrendben. Aztán ha ennek a több napos körmenetnek vége, az egész móka zárásaként rendeznek egy ilyen lábbal evezős versenyt, ami szerintem oltári jó látvány lehet, és igazán sajnálom, hogy erről mi már lemaradtunk. Azért a csónakokat a Buddhahajó mellett a fedett kikötőgarázsban sikerült megcsodálni: hosszabbak egy átlag csónaknál, még a mi csónakunknál is, és középen kapaszkodókkal vannak felszerelve. Így az egyik kezükkel kapaszkodhatnak az evezők, a másikkal pedig az evezőt foghajták, ami lent a lábukkal is betámasztanak. Gondoljatok csak bele, mekkora buli és mekkora látvány lehet egy ilyen verseny, hiszen egy ilyen hajón így állva sokkal többen elférnek, mint mondjuk a mi általunk ismert olimpiai kajakkenu számokban, hiszen állva sokkal kevesebb helyett foglalhat egy ember. És micsoda egyensúly kellhet az egészhez, hiszen állnak, gyakorlatilag csak egy keskeny ladikon, és közben még mozognak is, nem is kicsit! Áááá, egy ilyen micsoda látvány lehet! Valaki, aki jön majd még közületek Mianmarba (gyertek, érdemes, nagyon jó, könnyű hely, turistának való, tele színes, szagos, teljesen egyedi, oltári élményekkel!), időzítsétek úgy az ittléteteket, hogy legyetek az Inle-tónál teliholdkor, és vegyétek nekünk videóra ezt a versenyt! Látni akarom! Vagy majd mi visszajövünk, ha egyszer leszünk még ilyen nagyon szerencsések, hogy eljuthatunk ide, és lesz akkor még világ. :)

Miközben megcsodáltuk a pagodát, leszakadt az ég, így itt kicsit többet várakoztunk, mint szerettük volna, de aztán a vihar amilyen gyorsan jött, úgy tovább is állt, és mi kiszabadulhattunk újra a szabadba. A közeli bazárban körbejártunk és ettünk egy-egy kör shán nudlit, Sebastian-ék örömére a csípősebb fajtából, így én a végén totál leizzadt, vörös képpel másztam vissza a pallókon a csónakunkhoz. Itt Sebastian kérdezte, hogy láttuk-e a leszakadt pallót, mert ők ráléptek és nagyon megijedtek!? Mondtam, hogy igen, persze, jövet alattam tört meg, azt hittem belezuhanok kamerástul a vízbe…

Így készül a lótuszvirágból lungi

A pagoda utána következő állomás egy szövőház volt, ahol a lótuszvirágtól kezdve a kész anyagig végigcsodálhattuk az egész folyamatot, ami megint nagyon érdekes volt, én végig csak keresgéltem az állam a két emeletes faépületben. Kezdjük az elején: van ugye ez a lótuszvirág, állítólag ebből készül itt minden cérna, de az is lehet, hogy ez csak ügyes marketing, és még sok más hasonló növény szárából is, mert hogy őszinte legyek, se a tavon, se a környéken nem láttunk sok lótuszvirágot, de az is lehet, hogy csak szkeptikus vagyok, és tévedek, és valójában a tó déli, turisták által nem járt része csurig van lótuszvirággal, hogy a hajók már el sem férnek rajta. Szóval akkor inkább így mondom, így kerek és igaz: nekünk úgy mondták, és mi úgy láttuk, sőt, úgy csináltuk, hogy a lótuszvirág szárát megtörtük, abból a vékony rostszálakat kihúztuk, és néhány ilyet összesodorva már meg is kaptuk a cérna vastagságú anyagot, amit szépen az előző adaggal is összesodrunk a végén és kész volt a folyamatos cérna! Pedig az előbb még lótuszvirág szál volt, és igazán nem csináltunk sokat, hogy cérna legyen belőle! Hát nem őrületes a természet és az emberi találékonyság!?

Persze ne legyünk még oda, ez még csak valami elég durva, egyenetlen történet, ezt még orsózzák és színezik is, igaz utóbbit nem láttuk, csak az orsózást, azt viszont érdekes volt megfigyelni, hogy egy biciklikerék segítségével végzik! :)

Fent több nő és egy férfi is kezelt nagy, hat pedálos gépeket, oltári jó volt nézni, ahogy ezt művelték, megpróbálom visszaadni az élményt és a működési elvet, bár nem lesz könnyű, mert egy ilyen szövőgép azért nem egy egyszerű szerkezet. A hosszanti cérnákat egy a szövőgép az szövőtől távoli, felső sarkában, egy hengerre felcsavarva tartják, erre a hengerre súlyokat is akasztanak, hogy ezek a cérnák mindig feszesek legyenek, hiszen a túlvégin épp a szövő előtt vannak, immár kész anyagként. A kereszt irányú cérnát a szövő egy kis lökővel, egy kis tokban tartva löki át egy karhúzással egy kötél segítségével kilőve, mindig egyik oldalról a másikra, csak közben még a pedálokat is kezelnie kell hogy a hosszanti cérnákat azokkal és a hozzájuk kapcsolt részekkel mindig úgy tartsa, hogy azok hol egyszer így, hol úgy legyenek felváltva kifeszítve, hogy aztán amint átlökte közöttük a keresztcérnát, egy fésűvel ráhúzza azt, majd jöhet a következő sor, de már közben a keresztcérna a túloldalt van, és onnan szalad vissza, és a pedálokkal megcserélte a hosszanti cérnákat és már ellenkezőleg állnak felváltva a hosszanti cérnák. Ezt még tovább cifrázzák, ha több színnel dolgoznak, mert akkor az éppen aktuális színnek megfelelően cserélgetik a „rakétákat” amelyekben különböző színű kis orsók vannak. Szóval az egész nagyon látványos, elképesztő, és zseniális!

Lehet, hogy most tévedek, de talán ez az utolsó helyek egyike (meg persze Banglades, ahol sok ilyet hallottunk kattogni az útról, és az egyikbe Zita be is ment körbenézni), ahol ilyen, ember által működtetett szövőgépeket láthatunk, hiszen egész biztos vagyok benne, hogy ezeket a modern világban már rég gépesítették, és itt ezekben az országokban azért maradhatott még fenn, mert sok az ember, és mivel ezért a mezőgazdaságot is egyre inkább gépesítik és iparosítják, ezért aztán az emberek kiszorulnak a földekről és kénytelenek fillérekért ilyen gyárakban dolgozni.

Mindenesetre akkor is szép volt ilyet látni, ha közben tudtuk, hogy ez már eltűnőben van a világban és ez itt most csak nekünk volt egy bemutató és így ez is már csak félig „igazi”.

Cigaretta levélbe sodorva

Erről majdben teljesen meg is feledkeztem, mert ez volt az a ház a szövőház után, ahol megálltunk, de ez az egy dolog engem annyira nem kötött le, és erről meg aztán végképp lejött, hogy a turistáknak van építve, különben minek ülne három asszony egy tóra épített, szépen berendezett ház közepén, és sodorná sorban a cigarettákat. De igazából ezzel sincs baj, még akkor sem, ha egyikünk sem dohányzik, és nagyjából mind a ketten dohányzásellenesek vagyunk. Érdekesek voltak a különböző aromájú, zöld levélbe sodort cigaretták, még így is, hogy csak meggyújtás nélkül szagolgattam őket. Lehetőség lett volna rá, hogy kipróbáljuk a cigarettákat, de mivel életemben soha egy slukkot nem szívtam még, nem akartam most elkezdeni, ehhez a nemdohányzáshoz azt hiszem most már ragaszkodom örökre. De ha nem így lenne, akkor se akartam volna egy első fulladásos élményt ezen az amúgy gyönyörű helyen, a tó közepén.

Annak, aki dohányzik, vagy akinek a barátai dohányoznak, ez a levélbe tekert mindenféle ízű cigaretta tök jó ajándék, nyilvánvalóan ezért van itt ez az egész ház – hisz perszehogy lehetőség volt a vásárlásra is! :) Szerintem ha egy egyedi sodrású cigarettát kértünk volna, azt is elkészítik nekünk.

Az ugráló macskák gyásza

A következő ház, ahol megálltunk, az a Nga Hpe Kyaung volt, vagyis a „Jumping Cats Monastery”, az ugráló macskák kolostora. Ez a hely arról híres, hogy az itt élő szerzetesek megtanították a macskáikat átugrani egy a kezükben tartott karikagyűrűn, és ezt egy kis macskakajára fordított adományért cserébe szívesen be is mutatják az odalátogatóknak. Na, hát tudom, bolondok vagyunk, de erre mind a ketten nagyon kíváncsi voltunk. Amikor odaértünk, először szerzeteseket nem is láttunk, csak macskákat, főleg fekete-fehér cirmosokat, de belőlük vagy egy tucatot. Velük játszottak a földön üldögélő turisták, de közben a bordó ruhás szerzetesek sehol nem voltak, nem ugráltattak macskát, szóval úgy tűnt, nem lesz itt buli. Később, amikor már szépen körbejártuk az amúgy nem csúnya pagodát, megtudtuk, hogy mi történt, és miért nem ugranak most a macskák: öt hónapja meghalt a kolostor vezető szerzetese, és az ő tiszteletére, mintegy a gyász kifejezéseképpen azóta nem ugráltatják a macskákat. Szóval nem volt produkció, de azért mi, turisták megpróbálkoztunk a macskák ugráltatásával, a kezünkkel karikát formáltunk és azt a macskák fölé tartottuk, nézzétek az eredményt:

Elsőre nem vették a lapot a cirmosok, de aztán:

Nos, hallhattátok a nézőközönség csodálatát! :) Ugyanakkor én nem vagyok még meggyőzve, ezért még nem jár cicakajára adomány, merthogy szerintem ez egész egyszerűen csak a természetes, „default cat feature”, vagyis szerintem erre minden macska így reagálna, hisz egyszerűen csak megzavartuk szegény cicát csendes, nézelődős magányában, akinek ebből elege lett, és átugorva Zita karját, odébbállt. Ezt megerősítendő kérnék MKMO-t, vagyis Minden Kedves Macskás Olvasót, próbálja ki ezt otthon a saját cicájával, és egy rövid kommentben számoljon be itt az eredményről. Esetleg kutyások is kipróbálhatják! :) Van egy söröm rá, hogy az esetek 80%-ban ugyanez fog történni a hazai, mezei, karikaugrásra kiképzetlen macskáknál is. A többi macsek, a 20% pedig majd a karotok alatt akar átbújni, vagy megpróbál játszani azzal. Vagy dorombolva hozzátok bújik. :)

Szóval ez volt a Jumping Cats Monastery, igazából élveztük még így is, ugráló macskák nélkül, érdekes és szép hely.

Vacsora és kocsmázás – Tiszta élvezet!

Innen már egyenesen visszasiklottunk a tavon Nyuang Shwe-be, ahol kifizettük és megköszöntük a csónakosunknak az egész napos körtúrát, majd négyesben a német barátainkkal elmentünk vacsorázni, a már az előző napokban bejáratott kis családi „étterembe”. Ez a hely talán a lehető legcsaládiasabb, legpuritánabbika a városkában, az utcára nyílik és csupán két asztalból áll, ezek egyikének mindig a tetején ülve találtuk a család legfiatalabb tagját, aki érdeklődéssel szórta szét majd szedte össze az odakészített fogpiszkálókat. Itt 700 kyat, vagyis kevesebb, mint 200 forint volt egy tál curry, rizzsel és levessel, na meg a mindenütt ingyenes teával. :) Máshol, a turistáknak épített csili-vili éttermekben 2000 alatt sehol nem kapni értelmes ételt, de itt ennyiből is jól laktunk, ezúttal halat ettünk, amit persze agyon szórtak igen erős csilivel, így én majd meg pusztultam. Úgy látszik ehhez nem bír hozzászokni a szervezetem, ahányszor csípőset eszem, legyen az csili, vagy bors, vagy akármi, mindig csurog az arcomról a víz.

Miután egy nagyon jót vacsoráztunk e csodás nap végén, az egészre még egy kis sörözéssel is rátettünk, ez rettentő jól esett, mert már az idejét nem tudom, mikor volt az velünk utoljára, hogy beültünk egy helyre, ami erre volt kitalálva, rendeltünk, és kihozták és az asztalnál jót beszélgettünk, és közben sört ittunk – magyarul kocsmáztunk. Hú, nagyon jól esett, és a 3 db 3dl-es korsótól kicsit meg is bódultam, mert ugye elszoktam itt az úton a hónapok alatt teljesen az alkoholtól. Így kell olcsón berúgni! :) Persze attól még nagyon messze voltam, és ez már nem is cél egy jó ideje. A kocsmában 600 kyat, vagyis kb. 170 forint volt a 3dl csapolt sör, ezért otthon már morognék, és itt pláne, de most nem tettem, mert élvezni akartam az estét, és nagyon jólesett. Zita nem szereti a sört, ő Star kólát ivott, ennek 285ml-es üvege 300 volt. Szóval durván kirúgtunk a hámból, ezen a napon ketten 6571 forintot költöttünk, és ebben benne van a 15 dolláros szállásunk, az egész napos csónakos túra, és ez a kis esti tivornya is. Mianmarban nagyon olcsón el lehet lenni, annyi a titok, hogy egy kis időt és energiát kell fordítani mindig arra, hogy megtaláljuk az olcsó helyeket és megoldásokat. Ha ez megvan, még egy kis „habzsi-dőzsi” is belefér, ésszel. Szóval Mianmart nagyon szeretjük, összehasonlíthatatlanul könnyű, és kényelmes, tiszta élvezet ez az ország Banglades után. Persze ott is nagyon jó volt, de a „tiszta élvezet” kifejezést azért nem használnám az ottani élményeinkre. :) De itt megkapni ezt – igaz, ahhoz, hogy így lássuk a dolgokat, lehet, kellett az a Banglades is, és kell, hogy alapból mi kerékpártúrázók legyünk, és ne hátizsákos turisták. Mert a hátizsákos lét már élből jóval könnyebb, mint a kerékpártúrázás, és ezért bizonyos szempontból sablonosabb, unalmasabb is – persze még mindig nagyszerű! És mivel mi elég sokat bringáztunk már, és legutóbb elég kemény körülmények között, most abszolút tudjuk ezt a fajta létet és utazást is élvezni és értékelni. :) Ez a nap nálam bekerült az úton töltött legszebb napjaink közé, még akkor is, ha most nem volt benne semmi megmérettetés, leküzdendő hágó, vagy feladat.

Tudom, Nektek talán két napba is beletelt ezt és az előző bejegyzést végigolvasni még akkor is, ha egyszerre futottatok nekik, de mi ettől még ugyanaznap jöttünk vissza a tóról, amikor kimentünk rá: 2012. október 3-án. :)

Csónakot és ötödik utast szerzünk

Miután egy teljes napot végighájpáztunk Nyaung Shwe-ben pusztán pihenéssel, naplóírással és a szállónktól nem túl távoli rövid sétákkal, délután összeverődtünk Johanna-val és Sebastian-al. Ők már jobban benne voltak a tervezgetésben, mint mi, és Sebastian kitalálta, hogy holnap kéne mennünk a tóra, mert akkor jár ott a „Five days market”, ahol nekünk jó lesz. Az öt napos piac nem öt napig tart, hanem öt napos körforgásban ismétlődnek a helyszínei. Ma pl. itt volt Nyaung Shwe-ben, és mi jól elszalasztottuk. Ez a Mianmar már csak ilyen, lemaradunk a telihold köré rendezett fesztiválokról, most meg a piacról. Még jó, hogy az ilyesmi már nem zavar minket, annyira mint kezdetben. Ha annyit utaznánk, mint Heinz Stücke, utána is maradna még mit látni, ezért aztán a magunkfajta utazó hamar feladja a „mindent látni akarok” elvet. Az „igyekszem sokat látni, és amit kapok, azt megélem szépen és örülök neki nagyon” elv sokkal jobb. :)

Szóval Sebastian unszolására, miután benyomta mindenki magába a Shan Noodle-jét, kisétáltunk a főutcára, hogy „véletlenül” betévedjünk az egyik utazási irodába, ahol szerveznek „boat trip”-eket, vagyis hajókázást a tavon. Ez az utazási iroda végül a „Villager Tourist Agency” lett, és eltöltöttünk náluk vagy fél órát. Két nagyon vicces srác volt ekkor az irodában, el nem tudtuk képzelni, mit dumálnak össze és veszekednek állandóan a kérdéseinken. Azt például, hogy a csónakon elfér-e hat ülés, vagy csak öt, kb. tíz körmondatban vitatták meg. Amikor pedig nekiálltam volna kőkeményen alkudozni, oda se figyeltek rám, az egyikük eltűnt, a másikjuk leült és a gitárján elkezdett valami Metallica dalt pengetni. Ők szülik a pénzt, vagy izzadják, esetleg errefelé néha hullik az égből, hogy nem érdekli őket az üzlet? :) A gitárszó hallatán kértük a srácot, hogy holnap jöjjön velünk a hajóra hatodiknak a gitárjával egyetemben, de ő mondta, hogy sajnos már foglalt holnapra, de este összejöhetünk „for a party”. :) Hát, ezek a srácok tényleg készen voltak, végül nevetgélve egyeztünk meg egy 7 órás túrában 15 ezer kyat-ért, vagyis összesen, négyünkre 4000 forintért. Fejenként az mindössze 3750 kyat, vagy még kevesebb, ha beszervezünk egy ötödik, esetleg hatodik embert. A srácok nem voltak százasok, még mielőtt üzletet kötöttünk volna, már nekünk ajándékoztak néhány régi papírpénzt, így szert tettünk 1,5,10 és 20 kyat-os bankjegyekre. Ezeknek rettentő mód örültünk, főleg, hogy így leltük meg őket, nem pedig pénzért vásároltuk valakitől, aki erre szakosodott.

Az estéből nem maradt más hátra, mint keríteni még egy vagy két embert a holnapi tavi túrára. Ehhez elkértem Bas bérelt bringáját, hogy amíg ők hármasban Zitával átsétálnak a Pancake Kingdom nevű étterembe, én addig elkerekezzek a település másik szegletében lévő Remember Inn-re, ahol emlékeink szerint az a kanadai pár lakik, akikkel Kinpunban és tegnap este itt a főutcán is összefutottunk. Ők pont ideálisak lennének harmadik párosnak. Sajnos nem kaptam őket a szállójukban, de amikor a Pancake Kingdom előtt megálltam, odabent pillantottam meg őket, egy asztalnál mosolyogva Zitáékkal. Micsoda véletlen, hogy pont itt vannak, épp őket mentem keresni. Mint kiderült, ők már tegnap voltak a tavon, de van egy francia barátjuk, egy Fáni nevű lány, ő velünk tart, így megvagyunk öten.

Másnap 8-kor találkoztunk a csatorna feletti hídon, ahol már várt ránk a csónakos ember, a csónakban pedig a felesége, aki a hajó orrába ült. Helyet foglaltunk kényelmes székeinkben, melyekhez a háttámlát a mentőmellények szolgáltatták, majd elindultunk. A hosszúkás csónakkal, hogy meg tudjunk fordulni, először át kellett mennünk a híd túloldalára, ahol a csatorna kiszélesedett. Még ki sem értünk a tóra, már sok érdekeset láttunk, például ahogy a miénkhez hasonló csónakokkal hozzák be a „földekről”, vagyis az úszó kertekből a paradicsomot nagy, dugig pakolt kosarakban – csoda, hogy nem süllyed el tőlük a csónak.

A tradicionális inle-tavi halászok

Nekem egy igazán nagy vágyam volt a mai nappal kapcsolatban, mégpedig, hogy tudjak igazán jó, közeli fényképeket készíteni a spéci, tölcsérhálós, lábbal evezős, tradicionális halászokról. Sajnos ez ügyben tegnap este az utazási irodás mókamesterek már lelomboztak, azt mondták, kicsi az esély, hogy fogunk velük egyáltalán találkozni.

Ennek ellenére egy nagyon kellemes csalódásként már rögtön a tó bejáratánál, vagyis a csatorna torkolatánál több csónakkal fogadtak minket, írom a fogadást szánt szándékkal, mivel ők valóban a mi kedvünkért időztek ott, ez abban is megmutatkozott, hogy rögvest a csónakunk közvetlen közelében találtuk őket. Héhéé, ennyire azért nem gondoltam közelről azt a fényképet, nem férsz bele a képbe a csónakoddal, a háttérben pedig ott egy másik turistákkal teli csónak, ez így nem eredeti, nem jó! :) De ez még hagyján volt, ahogy mutogatta, hogy milyen halat fogott (gondolom jó pénzért el akarta adni nekünk – de mit kezdünk egész nap a tavon egy hallal, csak ránk büdösödik…), szinte már súrolta egymást a két csónak, és ahogy az ö csónakjának az oldalának csapódtak a hullámok, azok egyenest a mi csónakunkban kötöttek ki, konkrétan rajtam és a táskámon. Szóval a várva várt halászok végül okoztak egy kis meglepetést, persze ezért az első vizes élményt leszámítva nem haragudtunk rájuk. :)

Most viszont nézzük, hogy pontosan miért is van ez a lábbal való evezés, és a tölcsér alakú háló. Utóbbit valóban csak itt láttuk már, nekünk turistáknak bemutatóként felvonulva, ám a lábbal való evezés mind a mai napig működik még, sok halásznál és egyéb csónakosnál láttuk ezt, úgy hogy közben ők minket nem is láttak, tehát kizárt, hogy csak a kedvünkért eveztek volna a lábukkal. Ez az egész lábbal evezés azért alakult ki, mert így evezés közben mindkét kezét tudja használni a halász, miközben az evezőt a hóna alatt fogva és a lábával tolva képes használni.

A tölcséres háló szintén érdekes történet, noha ez valójában már kihalóban van, vagy már ki is halt, mint szokás, mivel a mai „modern” műanyag hálókkal könnyebb halászni, és/vagy könnyebb, olcsóbb megépíteni, beszerezni őket. Ennek ellenére azért sikerült megtudni, hogyan is működik ez a tölcséres háló: nagyobb szájával lefelé, kifeszített hálóval leengedik, hogy az alja egészen lesüllyedjen a tó medréig. Ehhez nyilván viszonylag sekély víz kell, mert ahogy elnéztem, egyik tölcsér se nagyobb 3-4 méternél. Ezután egy hosszú bambuszrúddal a halász megpiszkálja a tó fenekét a háló közepén, hogy a halak a tölcsér oldalához, a hálóhoz meneküljenek, amit egy pillanattal később a horgász leenged, rá a halakra, akik így beakadnak a kifelé felgyűrődött hálóba, és már lehet is behúzni a csónakba a zsákmányt. Zseniális! :)

Már csak azt nem értem – valószínű, mert sohasem horgásztam/halásztam –, hogy mi a fenének csapkodják a vizet. Jól néz ki, meg minden, de igazából lövésem sincs, pontosan miért teszik. Azt tudtam, hogy a vadászoknál van terelés, de hogy a halászoknál is? Vagy épp ellenkezőleg, így juttatnak oxigént a vízbe, és csalogatják oda a halakat, vagy esetleg lusták lennének ezek az inle-tavi halak, és így ébresztik fel őket? :) Komolyan nem tudom a választ, de valaki közületek biztos, úgyhogy légyszi, ne hagyjatok minket hülyén meghalni! :) Köszönjük, és ennyit a halászokról, most suhanjunk tovább a tó felszínén.

Floating Gardens – Az úszó kertek

Az úszó kertektől a mai napon nem vártunk újat, mert a gyalogtúra végén a tavat csak egyenesen átszelő csónakból már láttuk őket. Akkor csak oldalról, láttuk hullámozni a paradicsom palánta sorokat, viszont most bementünk, ha nem is a sorok közé, de egy a sorokkal merőleges kis csatornába, ahonnan mindjárt más volt a látvány, már csak azért is, mert ez a kis csatorna aztán olyan szűk volt, hogy igazán le kellett, hogy lassítsunk és így jobban szemügyre tudtunk venni mindent. A sorok között házak is voltak, és sokan dolgoztak „odakint a földeken”, amelyek valójában nem is tudom, mennyi talajt tartalmaztak. Pár hónapja, vagy talán már egy éve is annak, hogy az indexen megjelent egy alföldi fickó cikke, aki azóta elég híres is lett, mert elsőnek Magyarországon épített egy aquapóniás üvegházat, vagyis egy olyan rendszert, ami csak minimális bevitt energia(villamos áram a keringtetéshez és haltáp) mellett képes halat és zöldségnövényeket termelni, azáltal, ahogy amit a halak kikakilnak, azt a növények, akik csak egy kavicságyban eresztenek gyökeret, hasznosítják. Talán itt is valami ilyesmiről van szó, talán a növények a tó vizéből is veszik a tápanyagokat, sőt talán leginkább onnan, mert nehezen tudom elképzelni, hogy ahol valóban úsznak ezek az ültetvénysorok, ott valami érdemleges talaj is megmaradjon. Azt a víz kimosná, legyen megkötve akármilyen sok egyéb fűfélével és növénnyel a talaj, kétlem hogy a hullámzástól megmaradna, és nem mosódna ki a tóba a humusz. Persze aztán a fene tudja, nem vagyok talajmérnök, már ha egyáltalán létezik olyan. Egy biztos, az hogy a tavon vannak veteményes kertek, mindenképpen csodálatra méltó. Hogy van-e alattuk talaj, és hogy pontosan mennyi, azt sajnos nem sikerült megtudni, ezért nem szálltam ki a csónakból, és nem kezdtem el szétbontani egy ilyen valóban úszó szigetet. Amikor elhaladtunk egy ilyen, „üres” zöld sziget mellett, amin tevékenykedtek is éppen, hogy gondolom termékennyé tegyék valamilyen zöldség számára, az ember elkezdett rajta jobbra-balra lépkedni, hogy mutassa nekünk, ez valóban úszik: és valóban himbálódzott a nagy zöldség, amin állt. Talán ha földet sokat nem is, de annyi növényi ágat és levelet építenek ezekbe az úszó szigetekbe, hogy az már elég egy növénynek, és azon keresztül megkap mindent a vízből. Az biztos, hogy (ha a gyökerükön keresztül szívják a vizet, akkor) ezek a növények a vízben nem szenvednek hiányt. :) Már csak azért is nyilvánvaló, hogy ezek az ültetvényesek valóban úsznak, mert egész sűrűn, szinte pár méterenként leszurkálnak beléjük hosszú bambuszágakat, egészen mélyre, le a tó medréig, hogy ezzel akadályozzák meg, hogy ne ússzon el a kert. :) Ahogy az egyik szűk csatornán siklottunk, jobbra egy a növényeiket csónakból gondozó családnál egy macskát fedeztünk fel. A fekete-fehér cirmos a csónak orrában ült és éppen mosdott. Amikor közel kerültünk hozzájuk, a család integetni kezdett nekünk, és az egyik nő egy másik macskát a magasba emelve mutatta, hogy vannak ám itt még többen is! Micsoda „őrült” népség ez, nem elég, hogy a vízen élnek, cölöpös házakban, és a vízen úszó növényeket termesztenek, még macskákat is tartanak, pedig ennek az állatnak aztán végképp nem a természetes közege a víz. :)

Még mindig nem tudok dűlőre jutni az úszó kertek nagyszerűségén, és sajnálom, hogy csak e bejegyzés írásakor, amikor már nem vagyunk ott a tavon a csónakban, most fogalmazódik meg bennem egy csomó újabb gondolat, és kérdés. Persze azért mint mindennek, ennek a dolognak is két oldala van, és a fene tudja, miért építenek kerteket a vízre ezek az emberek. Lehet, hogy így egyáltalán nem hatékonyabb a „föld”-művelés, csak épp erre kényszerültek rá. És sajnos amióta a fényképeinket nézegetve felfigyeltem egy a csónakjából permetező emberre, már afelől is vannak kérdéseim, hogy ez a dolog mennyire zöld és fenntartható. Az mindenesetre tény, hogy lehetséges egy tavon zöldséget termeszteni, és valószínű ez működik különösebben káros növényvédő szerek nélkül is, hiszen itt aztán tuti biztos, hogy azonnal a vízbe kerül az anyag, és ha az igazán nagyon káros lenne, akkor kétlem, hogy lennének még halak a tóban és halászok a felszínén. Egy táblát mindenesetre láttunk a tó Nyaung Shwe felőli bejáratán, ami burmaiul és angolul szólt hozzánk, közölve, hogy óvatosan a növényvédő szerekkel!

Az Inle-tavi népek legendája és egy kis Burma töri

A kertektől egy kicsit messzebb evezve a tavon, tegyük fel a kérdést: miért laknak itt a tavon emberek? Mert mindjárt meglátjátok, hogy laknak is a tavon, de előtte még maradjunk a kérdésnél. A modern válasz: nem tudom! :) A legenda: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy uralkodó ezen a szép vidéken, aki valamiért egy napon nagyon megharagudott a népére, és megparancsolta nekik, hogy hagyják el a földjét. A nép így is tett, beköltözött az Inle-tóra! :) Végül is lehet, hogy így történt, csak „egyszervolt” nélkül, kicsit reálisabban, burmaiasabban. Olvasgatva az útikönyvünk elejét, itt aztán voltak népirtások és üldözések ezen a vidéken, aminek millió egy oka van, de ezek közül egy, ami bennem megragadt, az a britek utáni viszonyok.

Mivel az angol hódítók csak az ország mai területének ezen középső, nyersanyagokban és egyéb kincsekben gazdag részére koncentráltak, a külső területeknek viszonylagos önállóságot hagytak, ám amikor kivonultak innét és az ország független lett, akkor ezek a területek nem kaptak többé semmilyen autonómiát, hanem mind Burma(gyarmati nevén), vagyis inkább most már Mianmar(saját, mostani nevén) részei maradtak, de mivel előtte hozzászoktak a viszonylagos függetlenséghez, azt ezután is szerették volna megtartani. Ám az új mianmari katonai vezetéstől ezt már nem kapták meg, ellenben véres polgárháborúk törtek ki, sokan elnyomásban és üldözésben voltak és vannak kénytelenek élni, gondoljunk csak a rohingya muszlimokra Rakhaing megyében, akik létét mind a mai napig nem ismeri el az állam.

Ez milyen már, ki hallott már ilyet? Kinek és mit ártottak azok a népek? Persze, ennél a dolgok biztosan sokkal keszekuszábbak és bonyolultabbak és biztos minden kisebbségnek és területnek megvan a saját maga története, mindkét oldalról. Ebből aztán én tuti nem fogom kibogozni az igazságot, most csak annyit akartam mondani, hogy Mianmar arany földjéhez (ahogy a turistákat csalogató anyagokban olvashatjuk) sok vér is tapad (ahogy a hírekből kapjuk), és simán el tudom képzelni, hogy valóban egy az eredeti földjéről elüldözött nép él most itt ilyen csodálatra méltóan az Inle-tó vizén.

Ugye, mondtam, minden érmének két oldala van: ha nem üldözték volna őket el, most minek járnánk a csodájára, és miről koptatnám épp a billentyűket? :)

A piacon – Vissza az időben

Na de nézzük, hogyan is néznek ki azok a bizonyos „floating village”-ek! Azt már előre tudtuk, hogy nem fognak úszni a víz felszínén, mert amikor erre rákérdeztünk, három percig röhögtek rajunk a gitáros barátaink tegnap este az utazási irodában. Ezek a falvak nem úsznak a vízen, és soha nem is úsztak, csupán rájuk ragadt ez a név valahogy. Az igazság az, hogy szinte minden ház, köztük még sok emeletes is, cövekeken áll. Szóval ez itt Délkelet-Ázsia Velencéje, Countryside Edition-ban! :) A házsorok, ahol sűrűbben vannak, utcákat alkotnak, amelyeknek egyik oldaláról a másikra keskeny gyalogos hidacskákon lehet átjutni, na és persze csónakon.

Az első úti célunk, amit kifejezetten kértünk, hogy legyen benne a túrában, az egy piac volt, ahol éppen a „Five Day Market” volt aznap, Than Taung-nál. Az irodában ezt javasolták, mondván ez nem a turistáknak maradt csak fenn, és itt nem fogunk háromnál több szuvenír árussal találkozni, ellenben igazi piaci élettel igen. Erre voltunk mi is kíváncsiak! A piachoz 20 percet sétálnunk kellett, de előtte még a járművünknek „parkolóhelyet” kellett találnunk a szűk csatorna végén, ami dugik volt tömve csónakokkal. Itt, aki először érkezik, az utolsónak távozik! Vagy mégsem? Emberünk nagyon ügyesen tolja félre a csónakokat, és szorít így nekünk helyet ott, ahol az előbb még nem volt, és mi úgy láttuk, nem is lesz a csónakok sűrű sorában.

Így már ki tudtunk szállni anélkül, hogy át kelljen másznunk több csónakon, és kezdődhetett a séta. Ahogy mentünk a nap alatt, egyre inkább azt kezdtük sejteni, hogy baj van, hogy vége van már a piacnak, mert egyre csak jöttek az emberek, mindenki csak szembe velünk, fejükön, vagy egy bambuszág két végén a vállukon árukat, vagyis azok maradékát cipelve. Már azt gondoltuk, hogy ezt is benéztük és a vicces srácok jól megtréfáltak minket a 8 órai indulással, de aztán egy helyen, ahol egy üres szekerekkel és legelő ökrökkel teli mezőt kereszteztük, egy érdekes zsivajt hallottak meg füleink, és sejtésünk hamarosan beigazolódott, ahogy felértünk a töltésre, elénk tárult a piac.

Rögtön a hídon evezőket árultak, és az is leesett, hogy a mező, amit kereszteztünk, az valójában a piac parkolója volt, az állati erővel hajtott járművek számára! Hát nem óriása? Van még ilyen a Földön! Persze a hídon túl, a sátrak alatt már biciklik és néhány motorkerékpár is parkolt, ahogyan sok árusnál műanyagba csomagolt tömeggyártott termékeket is találtunk, de különben, ha ezek felett szemet hunyunk, az egész piac ugyanígy nézhetett ki több tucat, vagy akár száz évekkel ezelőtt is. A furcsa piros és narancsságra „törölközőt” a fejünk hordó törzsi nők magokat és zöldségeket árultak, de tofut is láttunk, na és rengeteg o lajban sütött történetet, szamoszát, és egy csomó olyan dolgot is, amiről azt se tudtuk, micsoda.

Mivel mindketten éhesek voltunk már, valami étel után néztünk magunk is, a többiektől fél órára szét váltunk, és ekkor fedeztük fel a piac bejárattal átellenes sarkában a kis étkezdénket. A már megszokott liliputi asztalsorhoz ültünk le, még kisebb székekhez, és a mianmarban mindenütt ingyenesen felszolgált zöldtea mellett vártuk, hogy kihozzák nekünk a kért ételt, amiről csak annyit tudtunk, hogy „noodles”, vagyis tészta lesz. Hát, levest hoztak ki, minimális zöldséggel az alján. Sejtettük, hogy ennyire nem értettük félre egymást, és valóban, hamarosan egy másik tálkán megérkezett a tészta is. De az a leves… Pontosan olyan íze volt, mint otthon egy tyúkhúslevesnek. Látnotok kellett volna Zitát, mielőtt belekóstolt, egy picit búskomor volt, de az első kanál után kihúzta magát és nem kicsit elmosolyodott, elment volna reklámfilm szereplőnek is ezzel a mozdulatsorával. A leves gyorsan eltűnt a tányérból, mire én tettem szemrehányást, persze csak viccesen, hogy de hát csak arról volt szó, hogy megkóstolja. :) Persze ebből drámát nem csináltunk, helyette kértünk még egy tányér levest, ami, mint az a fizetésnél a végén kiderült, ingyenes volt. A tészta szintén nagyszerű volt, ám ízvilágban nem nyújtott újat a már kóstoltaknál, viszont állagra minden eddigi tésztánál jobban hasonlított a spagettiére. Amíg ettünk, figyeltük a helyiek jövés-menését: senki sem sietett vagy rohant, közösségi életet is éltek itt a piacon, sokan megálltak egymással beszélgetni, a bambuszrúddal a vállukon, a kosárral a fejükön, vagy épp egy ruhadarabbal a testükhöz fogott csecsemővel, az asszonyok kis csoportokban pletykákat cseréltek, mindenkinek az arcán őszinte, szép mosolyt láttunk, már-már idilli volt ez a kép.

Az étterem mellett találtunk egy szerszámkovács sort, ahol igen érdekes módon szították a tüzet. A kovács mögött, fölött, egy kis emelvényen ült egy fickó, aki felváltva két nagy bambuszcsövet pumpált, így fújva levegőt és izzítva folyamatosan a tüzet. Micsoda találmány, és ezt vajon mikor találhatták ki? Nincs benne gumicső, se semmi ördöngösség, ez csak két fadarab, belül egy kis toll tömítéssel és tényleg izzik az a vas, a szemünk előtt ütik, itt a piac sarkában, mint valami korabeli regényfilmben!

Az idő úgy elrepült, hogy mire észrevettük, hogy a fél óra lejárt, úgy kellett visszaszaladnunk a megbeszélt találkozási helyre, ahol a többiek már leültek teázgatni és kipróbálni az itteni szamoszát és a hozzá hasonló tésztában kisütött finomságokat. Mi is csatlakoztunk hozzájuk, és meglepve tapasztaltuk, hogy az asztal közepére helyett teás termosz borításához, csak hogy legyen rajta valami szép színes, egy rovarirtó spray matricáját ragasztották! :o Én itt nagyon összebarátkoztam egy a sok bételből igen bordón, és igen szélesen mosolygó emberrel, aki megtanított nekem néhány újabb burméz szót. Csak azt nem tudom még, hogy hogyan írja és mondja helyesen a szép magyar nyelvünk azt a nyelvet, amit ők beszélnek: burmai, burméz, búrméz, bárméz, vagy mianmari, vagy egyik sem? A kapott szavakat csak nagy sokadjára tudtam helyesen elismételni és leírni, de cserébe nagy nevetéseket kaptam, hát még a végén a búcsúzkodáskor: Námádöme! – azaz viszlát!

Át a parkolón, ami most is lenyűgöz, keresztül az üres vásárcsarnokon, ahol idefelé biztosra véltük, hogy teljesen lekéstük a piacot, majd vissza a szekérúton a csónakokhoz. Itt útközben köszönhetően Johanna szemfülességének észrevettük ezt az apró lepkét, ahogy éppen a virág nedvét (?) szívja, és akit én merészeltem nagyon közelről, néhány centiméterről is lemakrózni. Ezek a dolgok éppúgy lenyűgöznek most is, mint pár napja, ahogyan az is, hogy hogyan a fenébe nem vettem eddig őket észre, és ha őket nem vettem eddig észre, akkor hány apró feltáratlan csodája van még a világunknak, aminek megpillantása (ízlelése, szaglása, tapintása, hallása, érzése…) mennyi-mennyi felfedezni való örömöt jelenthet még. Egy gyerek ártatlan szemével kezdek újra rácsodálkozni a világra, de ez most még jobb, mint gyerekként, mert közben már lett valami eszem is a dolgokhoz, ezért így most még jobban, és mélyebben is érdekelnek a dolgok.

Ez a piac nagy-nagy élmény volt, itt tényleg úgy éreztük, mintha időt utaztunk volna, és ez nagyon tetszett. Én ezek után végképp hiszem, hogy van élet, és van boldog élet egy fosszilisok nélküli, fenntartható világban, mert a kisebb, lassabb, kevesebb, egyszerűbb nem feltétlenül jelenti azt, hogy rosszabb, nehezebb, keservesebb. Talán csak első blikkre, de ha jobban belegondolok, a mi utazásunk is azért szép, mert lassan haladunk, kicsi távokat teszünk meg minden nap, mert örülünk az apró dolgoknak is, mert észrevesszük és megbecsüljük a keveset, az aprót és olcsón élünk, minden nap kis pénzből, nagyon örülünk már egy tál ajándékba kapott ételnek vagy egy éjszaka vendégségnek is, ahogy akár egy jó szónak is, de még a szép napos időnek is.

Lehet, hogy innen az előre az már hátrafelé van? :) Na persze, beszélhetek itt ilyenekről, de minden csak ábránd marad addig, amíg a többségünknek még megállni sem egyszerű a mai rohanó világban, és körbenézni, hogy jó felé rohanunk-e! :)

Mivel megint öt oldalt írtam már és még csak egy fél napot részleteztem, és úgyis mindig az a baj, hogy nem jut minden hétköznapra bejegyzés, legyen most ez a zárszó, és legközelebb tovább csónakázunk a tavon az ezüstművesek, a szövőházak, a cigarettacsavaró asszonyok és az ugráló macskák kolostora felé.

Az Inle-tóra 2012. október 3-án mentünk ki.

Mon Szán története

Harmadik nap a túrán valóban nem a sárban kezdtünk, de erre még előbb várnunk kellett, több csoporttal együtt néztük a reggeli után a kolostor tornácáról, ahogyan odakint szakad az eső. Amikor kicsit alábbhagyott, Mon Szán intett nekünk, hogy induljunk, mert különben megint túl késő lesz. Zita a szandálját még tegnap megszerelte, a Golden Rock-hoz kapott nyakba akasztható belépő madzagját fűzte be cipőfűzőnek. Így végül ő maradt a szandáljában, én pedig a futócipőmben.

Mivel a kolostortól, ahol aludtunk, egy széles, száraz, murvás úton indultunk el, végre volt lehetőségünk újra beszélgetni, nem csak libasorban haladtunk egymás mögött az esőben. Mon Szánt kezdtük kérdezni az életéről, és nagyon érdekes dolgokat mesélt. Amit most leírok, azt nem csak ez alkalommal, hanem a három nap lefolyása alatt több részletben mesélte el, csak én nem akartam annyit csapongani írás közben, ezért most egyben írom le.

Mon Szán 46 éves, két fiú és két leánygyermek édesapja, de a feleségével elváltak, és ő most csak a 7 és 10 éves leánygyermekének viseli gondját. Vagyis egész pontosan az unokatestvére családjánál laknak a lányok, ő van, hogy egy hónapban csak egyszer látogat haza, mert mindenfelé dolgozik. Amikor nem túrát vezet, akkor krumpliszsákokat hord a termelőktől a vasútállomásig. Ezzel egy nap 300 kyat-ot (80 forint) tud keresni. Régen el tudott cipelni 40 kiló krumplit is, de amióta egy súlyos bambuszág cipelése közben eltört a bal válla, már csak 30kg megy. A vállát megmutatta, valóban furcsán áll a vállcsontja a bal oldalt, van benne egy hullám, mintha két válla lenne egymás mellett. De az élet csak a vállát törte el Mon Szán-nak, a kedvét nem. Amíg vele voltunk, még a legdurvább szakadó esőben is mindig mosolyogva fordult hozzánk, mindig segített, nyújtotta a kezét, ha nagyot kellett lépni vagy kapaszkodni, soha egy rossz szót nem szólt, még ezt a háromszáz kyat-os napibérét is mosolyogva mesélte. Ahogy azt is, hogy 19 évesen lezúgott valami szikláról, és utána 6 évig nem ment a dzsungelbe, mert nagyon összetörte magát és fel kellett épülnie. Egyszer egy kobra is megmarta, nem értettem pontosan, mi történt ezután, de tény, hogy látható egy kb. 30 cm-es seb nyoma az egyik lábán. Ha jól értettem, a marás körül kivágták a húsát, akkor kapott morfiumot is. Mon Szán amúgy nem egy ivós fajta, és ebből egy kicsit kitűnik a társai közül, mert amikor pl. kérdeztük, hogy hol a kuktánk, a következő választ adta: „He is at home, he don’t like rain, he needs to drink liqueur. I don’t like liqueur very much”. Ezen a “likőrt kell innia” megfogalmazáson jót nevettünk, és hozzátettük, hogy igen, valószínű a kuktánk nem szeretné így összesarazni a szép zöld Converse tornacipőjét. :)

Mon Szán lányai olyan ritkán látják az apjukat, hogy Mon Szán azt mesélte, néha már félnek tőle, idegen nekik. Ezt nagyon szomorúnak találtuk, de Mon Szán amikor ezt mesélte, se keserűség, se panaszkodás nem látszott rajta. Kérdeztük, mennyi a tandíj, mert mesélte, hogy a nagyobbik lánya most kezdi az iskolát. Egy hónapra 3000 kyat-ot kell fizetnie a sulinak, hogy a lánya iskolába járhasson. Ez elég durva, ahogy az is, hogy Mon Szán úgy beszél 5 nyelven (angol, burmai, és három, egymástól és a burmaitól nagyban különböző helyi nyelven), hogy soha nem tanult meg írni és olvasni. Mikor kérdeztem, hogy-hogy nem járt iskolába soha, elmesélte, hogy születése után 9 nappal a házukat részeg banditák felgyújtották, az édesanyja meghalt, Mon Szán-t a nagymamája mentette ki, ő nevelte fel, mert az édesapja aztán elhagyta őket és máshol alapított egy másik családot, Mon Szán őt sosem látta.

Szóval Mon Szán-nak nagyon nem egyszerű az élettörténete, de ami igazán csodálatra méltó, hogy ezek után abszolút nem egy megtört ember, sőt épp ellenkezőleg, nekünk egy örökvidám fickónak tűnt, aki azt mesélte magáról, hogy ez a túravezetés csak a szenvedélye („hobby-hobby” – ő így mondta), szeret külföldiekkel csavarogni a dzsungelben és beszélgetni velük, így tanult meg angolul is. Sokáig csak mint segédvezető és szakács ment a csoporttal, de aztán, mivel ő beszélte a helyi törzsek nyelveit, és az angolt is hamar megtanulta, túravezetővé lépett elő. Azt is mesélte, hogy előtte senki nem mert végigmenni csoporttal ezen a Kalaw – Inle-lake útvonalon, mert nem beszélték helyiek nyelvét a vezetők, így tartottak tőlük. De aztán jött Mon Szán, aki egyébként Pao, vagyis az egyik ilyen helyi törzs szülötte, és megbeszélte, megértette a helyiekkel, hogy ez a sok idegen akikkel ők jönnek, semmi rosszat nem akar az ég világon, és nem kell tartani tőlük. Szóval, ha ez igaz, akkor Mon Szán volt, aki bevezette ezt a túrát, ami ma már a Lonely Planet-ekben is szerepel és az összes szálloda is ajánlja, és vezetők tucatjai viszik rajta végig a csoportokat.

Egy bambuszház építése és a Thaunggy maraton

Mon Szán a házépítésről is mesélt, pontosabban én kérdeztem rá, hogy mennyi idő alatt építenek meg egy bambuszkunyhót, mivel ugye a Kinpun – Golden Rock túrán annyi sok bambusszal való építkezést láttunk, hogy én nagyon érdeklődő lettem ebben a témában. Mon Szán elmondta, hogy két barátjával három nap alatt fel tudnak húzni egy már nagyobb, „két szobás” bambuszházat, ami elég egy kisebb család számára, és amit, ha megfelelően nagy, 5 éves bambuszágakból építenek meg, akkor csak 7 évente kell újraépíteni. Ennyi idő alatt ugyanis megrohad és meggyengül a bambusz ezen az éghajlaton. Mon Szán életében 4 ilyen cölöpös bambuszházat épített és nagy szenvedéllyel mesélt ezekről az időkről, érezhető volt, hogy ez is az igazi énjéhez tartozik, távol a városok zajától és a pénzvilágtól, bent a dzsungelben, találni egy nagy, érett bambuszfa csoportot, azokat kivágni, odahordani a háznak kinézett helyre, és ott megépíteni magad a saját házad. Ez még működik ma itt Burma ezen, törzsek lakta részein, az emberek így építkeznek, kvázi ingyen, vagy legalábbis mindenképp pénz használata nélkül. Ez azért valahol csodálatos, nem?

Vajon mindenki ilyen „bolond” errefelé (a szó legjobb értelmében), vagy mindig csak mi fogjuk ki az ilyen őrülteket? Mert ez még mindig nem minden, Mon Szán még azt is elmesélte, hogy egyszer a Thaunggy-i maratonon, 2 óra 30-al harmadik lett! Ez az ember tényleg nem százas! Soha nem járt iskolába, de öt nyelven beszél, 4 házat épített magának, megmarta egy kobra, leesett egy szikláról, eltörte a vállát, és lefutott 42 km-t 3,6 perces kilométerátlaggal! 3km-t alig bírtam ilyen tempóban lefutni csúcskoromban, ő meg gyakorlatilag egy „vadember” hozzám képest… Talán éppen, hogy ezért ilyen kőkemény csávó! :)

Ha Mianmarban vagytok, és szeretnétek vele kirándulni, hívjátok a 09-493-84903, és kérdezzetek Mon Szán után, a kalaw-i trekking guide után.

Egy 12 éves kislány egymillió forintot terel az úton

Na, hát ennyit Mon Szánról, és most nézzük, mi történt velünk ezen a harmadik napon az úton. Először is Mon Szán 4 óra gyaloglást ígért, és a kb. 1 óra gyaloglás után elállt a eső, és kicsit később még napsütést is kaptunk. Kielőztünk egy nagy csorda tehenet, akiket egy 12 éves kislány terelt. Mon Szán elmondta, hogy egy tehén 200 dollárt és, és ők voltak legalább ötvenen, ami azt jelenti, hogy a kislány 10 ezer dollárt, vagyis több, mint 1 millió forintot terelt az úton. :) Egy 12 éves kislány… Mi otthon ötezer forintot félve bízunk egy ilyen idős lányra. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy 12 évesen már képes az ember ilyen feladatok felelős ellátására – ha megbíznak benne és rábízzák.

Ugyanezen úton később elhaladtunk egy gyönyörű, óriási, terebélyes banyana fa mellett, majd később felfedeztük, hogy az út jobb szélén kialakult egy kisebb mini-kanyon, egy vízelvezető árok. Érdekes volt látni, ahogy a víz kivájta a kanyargós, hullámos vájatait, főleg, hogy a mélyedés eleve egy földletörésnél volt, mert a túloldala magasabban volt, mint az utunk szintje. Az útról kétszer is letértünk, először csak fülledt, nedves, erdős részeken vágtunk át egy ösvényen, majd újabb néhány kilométer után megint egy ösvényen találtuk magunkat, ami nagyon érdekes patakmedreken vitt minket keresztül. Ezek a szakaszok nagyon tetszettek nekünk, különösen a sziklás részek. A kövek látványosan kitüremkedtek a vörös talajból, és ez érdekes hatást kelltett, valahogy elvesztek a méretek. Ezt éreztük akkor is, amikor apró vízmosásokat láttunk – mint a Grand Kanyon, csak kicsiben.

Egy hosszú egyenes, rettentő saras, csúszós patakmeder (vagy talán csak ösvény, amit megtalált magának a víz) után ismét kiértünk egy széles murvás útra, de azt már nem bírtam követni, hogy ez ugyanaz-e vagy egy másik, amiről fél órája letértünk. Itt gyönyörű, óriási fák árnyékában sétáltunk, majd jött megint egy saras, köves, patakmedres rész, ahonnan már megpillantottuk az Inle-tó déli részét lent a távolban, egy dombokra épített sztupacsoport mögött. Mon Szán itt azt mondta, fél óra múlva megérkezünk az ebédlőhelyre, ami ugyanott van, ahol a hajóállomás is, a sztupák mögött. Ezt nem akartuk elhinni, mert a távolságnak nagyobbnak tűnt annál, de végül igaza volt a vezetőnknek, hamar leértünk egy nagyobb útra, amin már csak egyenesen, és vízszintesen kellett haladnunk. Utolsó közös ebédünkhöz Sebastian-ék vettek egy sört, amit mindenkivel megosztottak, és négyen összedobtunk egy kis kereset kiegészítést Mon Szán-nak, mert igazán jó volt hozzánk. Fejenként 1000 kyat, vagyis 265 forint nekünk igazán nem nagy pénz, viszont Mon Szán-nak 4000 kyat, az azért már biztosan valami, és abban is biztos vagyok, hogy ha neki adjuk, akkor jó helyre kerül a pénz. Azt Mon Szán nem árulta el, hogy mennyit kap a napi 10000-ből, amit a sikh testvéreknek fizettünk fejenként az útért. Vagyis egyre csak azt hajtogatta, hogy ő ezt „hobby”-ból csinálja, és hogy ha majd visszament Kalaw-ba, megkapja tőlük a jussát, de most még nem tudja, mennyi az. Szerintem csak diplomatikus akart lenni, mi meg túl kíváncsiak voltunk. :)

Ha most indulnánk, ma már személyesen Mon Szán-t keresnénk meg, és nem csak azért, hogy olcsóbban túrázhassunk, hanem, hogy oda is több jusson a pénzünkből, ahol arra nagyobb szükség van.

Csónakkal át az Inle-tavon – A „hosszú nyakú nők”

A csónak előtt elkaptak minket és ki kellett fizetnünk egy fájdalmas 5 dolláros belépőt fejenként az Inle-tó területére való belépéshez. A bosszantó ebben az volt, hogy ezt később soha sehol nem kérték, pedig egy hétig érvényes, és hogy ez az államnak megy, valamint, hogy utólag kiderült, ha Nyaung Swhe felől közelítettük volna a tavat, ezt el tudtuk volna kerülni.

A csónak a tó északi, turisták által látogatott és ismert részének egyik déli csücskében rakott ki, innen csónakkal még hosszú csatorna rendszereken száguldottunk végig, és már itt sok érdekeset láttunk. Sztupák mellett haladtunk el, hidak alatt suhantunk át, cölöpökre épült házak mellett, mígnem az egyiknél ki is kötöttünk. Ebben a házban szuveníreket árultak és leghátul megnézhettük a „hosszú nyakú nőket”. Ők eredetileg a thai határ mellett élő Paudang népcsoporthoz tartoznak és odavalóak. A nyakra rakott karikákat eredetileg azért kezdték viselni a nők, hogy így váljanak kevésbé vonzóvá az őket elraboló, megerőszakoló szomszéd törzsek férfijai számára, és állítólag egy bizonyos számú karika és nyakmagasság után már képtelen megtartani a karikák nélkül önállóan a fejüket. Ez számomra elég szörnyű, mint ahogy az is, hogy állítólag kvázi rabszolgasorsban tartják őket Thaiföld egyes részein, miközben turistalátványosságot csinálnak belőlük.

Mi ebben a házban egész pontosan egy nőt, és két kislányt láttunk, ők tény, hogy majdnem, mint egy kiállítási tárgy voltak itt, csak közben még szőttek is valamit. Sokan az előbb említett okok miatt bojkottálják az ő látogatásukat és fényképezésüket, de igazából a fene tudja, hogy tehetnénk velük jobbat. Tény, hogy csak a turisták kedvéért vannak itt, távol az otthonuktól, de ha nem tanúsítunk irántuk érdeklődést, munkájukat veszthetik… Ha egyáltalán valóban munka ez, és nem rabszolgaság, amit én remélek. Szerintem valamennyire meg lehetnek fizetve, mert nem tűntek túl boldogtalannak vagy letörtnek, és az ilyesmit azért nehezen tudja tettetni az ember. Persze a fene tudja, mi az igazság, én nem kérdeztem meg tőlük, túlságosan meg voltam szeppenve, mindenre számítottam ezen a napon, csak arra nem, hogy ma még Paudang nőket is fogunk látni.

Még egy háznál ki akart kötni a csónakunk, de mondtuk, hogy nem szeretnénk most ezüst- és aranyműveseket látni, csak menjünk már ki a tóra és keresztül rajta, mert mindjárt esni fog, és előtte még szeretnénk megérkezni a mai végállomásunkra, Nyaung Shwe-be, de ami még fontosabb, a tavon szeretnénk látni azokat a bizonyos lábbal evező halászokat és az úszó kerteket! Végül igaz, hogy a csónak le sem lassított sehol, de mindkettőhöz volt szerencsénk. Ez a lábbal evezés tényleg nem semmi, kellhet hozzá egyensúlyérzék. A kertek pedig tényleg úsznak, a képeken ugyan nem látszik, de láttunk hullámzó paradicsompalántákat. A tavi életről majd lesz egy teljesen külön bejegyzés, mert később egy teljes napot a tavon töltöttünk, úgyhogy ezt sem fogjátok megúszni 4-5 oldal alatt, de most egyelőre csak egyszerűen érkezzünk meg Nyaung Shwe-be. Ez a város az ÉK csücskében van a tónak, pontosabban már kicsit távolabb is van a tótól, mert ezt a helyet is egy csatorna köti össze a tóval. Kikötés után elbúcsúztunk Mon Szán-tól, és megbeszéltünk egy találkát este 7:30-ra Johanna-val és Sebastiannal. Innen külön indultunk el, mert azt gondoltuk Zitával, hogy megkeressük a város legolcsóbb szálláshelyét. Hát ez sajnos nem sikerült, mert nincsen olyan, hogy legolcsóbb. Csak rengeteg 15 dolláros dupla ágyas szoba van, de az alá képtelenség volt bárhol is lealkudni az árat. Így végül, egy három kilométeres ráadás sétát követően nem a legolcsóbb, hanem a nekünk leginkább tetsző szállót választottuk, ahol aztán, ha árat lejjebb nem is, de a reggelihez (mert az mindenütt jár a szálláshoz, és ha nem kértük, csak egy dollárt engedtek el, annyit pedig megér nekünk, hogy „ágyba kapjuk” a reggelit) kialkudtunk egy kicsit több pirítóst, a tágas reggeliző erkélyen pedig, ahová a szobánk nyílt, több napon át áradt belém az ihlet és sok tíz oldalt le tudtam írni, nem csak a mianmari kalandjainkról, hanem még a bangladesi elmaradt útinaplókból is.

Nyaung Shwe-be a gyalogtúránk harmadik napján, 2012. október 1-én 16,5km gyaloglás után érkeztünk meg.

A túráról készült GPS trackünk sajnos néhol hiányos. Ahol nagyon egyenes vonalat láttok, és az nem a tavon halad, ott lemerült a GPS és nem sikerült időben elemet cserélni benne.

Buddha(?) reggelije

A túránk második napjának reggelén a szoba közepén a kis asztalra már meg volt terítve, amikor én magamhoz tértem a matracon. Reggeliztünk egy nagyon finomat, a néni, aki valószínű az amúgy a házban lakó család asszonysága, hozott nekünk rizst, zöldségeket, gyümölcsöket és egy érdekes állagú fehér valamit, amit talán rizspudingnak tippelnék. Aztán nem csak minket, hanem az isteneket is megetette, vagy inkább Buddhát, vagy én nem is tudom, kit vagy mit, mert ugye a buddhizmusban, ha jól tévedek, nincsenek istenek… Szóval a néni hozott a szobába egy tálkában mindenféle finomságot, ám ezt már sajnos nem mi kaptuk, hanem elhelyezte a kis szentélyben, mint áldozatot, vagy felajánlást, és aztán letérdelve még imádkozott is. Ebben nem zavartatta magát, közben mi még a kis asztalnál reggeliztünk.

Eztán következett a nap fénypontja, igen, már így rögtön az elején: a vizes cipők felhúzása! :) Aki csinált már ilyet, az tudja, milyen nagyszerű érzés, de csak az első néhány percig, amíg meg nem szokja az ember. Amúgy meg, ha van újságpapír a háznál, akkor éjszakára ki kell bélelni velük a cipőt, és akármilyen nedves is legyen az idő, azért a sok begyűrt papír mindig kiszívja valamennyire a nedvességet a cipőből, és ha ezt még megspékeljük egy száraz zokni alá vételével is, akkor szinte már elértük a „tisztább, szárazabb érzés”-t. :)

Virágok, vízcseppek és pillangók

A túra szépen indult, annak ellenére, hogy veszettül csúszkáltunk a sáros utakon, és az elején kicsit fel-le/oda-vissza mászkáltunk, mert először rábólintottunk Mon Szán ötletére, miszerint tegyünk fél órás kitérőt a falujába, majd látva, hogy milyen út vezet oda, azt mondtuk, hogy inkább menjünk egyenesen a normálúton, hogy talán ma megérkezzünk sötétedés előtt a napi célunkhoz, a kolostorhoz, ahol aludni fogunk.

A gerincekkel és a völgyekkel merőlegesen haladtunk, magyarán fel, majd le, aztán újra fel, és le, és így talán négy-öt gerincet is, de mindez nem volt különösebben fárasztó, mert se a gerincek nem voltak magasan, se a hegyoldalak nem voltak nagyon meredekek. Ellenben mindeközben a kis csodák ma is szembejöttek, először főleg a vízcseppek formájában. Ezt én nagyon élveztem, és persze fényképeztem, na meg aztán rohanhattam a csoport után, mert amíg én a makróval bűvészkedtem egy virág, egy pillangó vagy egy vizes pókháló előtt addig engem szépen otthagytak. :) Az egyik völgy aljában egy patakon kellett átkelnünk, egy talán 20cm széles pallón, 2-3m magasságban. Ez izgalmas volt, hát még utána a sárfalon való felkapaszkodás… Egy kicsit tovább, egy oldalban, három virággal és két vízcseppel később gyönyörű kilátás nyílt magunk mögött, majd a gerinc előtt érdekes, apró hangyavárakat fedeztünk fel, aztán közvetlenül utánuk ember nagyságú, a földből rögtön virágként szétágazó kaktuszokat. Mon Szan azt mesélte, hogy ennek a nedve kiváló orvosság malária ellen, vagy annak a gyógyítására. Apropó, ha már itt tartunk, malária: ide is elhoztuk magunkkal a Malária elleni „védőoltást”, vagyis a Malarone tablettákat, de itt sem szedjük őket, ahogy azt az oltóközpontban a doktornőkkel megbeszéltük, mert a májunkra mért hatásuk rosszabb lenne, mint amennyit a malária kockázata jelent. Szóval nálunk vannak, és ha malária tünete lépne fel rajtunk olyan esetben, amikor nincs doktor egynapnyira, akkor be kell vennünk belőlük 4 szemet. De ilyen még nem volt, mint ahogy olyan területen sem jártunk soha, ahol a helyiek szerint malária veszélye fenn áll. Mindig csak távolról mondták, hogy igen, majd Nepálban lesz malária, aztán amikor odaértünk, ott már nem mondták… Aztán Banglades, de mire odaértünk, már csak a CHT-n, de amikor ott voltunk, a helyiek azt mondták, csak a távoli területeken… Szóval mire odaérünk a „veszélyes területre”, a malária mindig elmenekül előlünk! :) De ha el is kapnánk, abba sem halunk bele, a malária időben felfedezve kezelhető betegség, csak a nyugati világ túlparázza onnan messziről. :)

Az egyik gerincen egy piros-sárga virágot próbáltam lefényképezni, de a színek valahogy sohasem lettek olyan szépek, vagy én nem is tudom, mintha nem bírna rendesen a pirosra fókuszálni a fényképező, és ezt már a régi Canon-on is észrevettem. Lehet, ez még a technológia korlátja, a CCD érzékelői kicsit hadilábon állnak még a piros színnel és annak árnyalataival? Van egy ilyen gyanúm, de nem vagyok benne biztos… De az is lehet, hogy a képfeldolgozás, a jpg tömörítés a ludas, mert olyat is sokat láttam már, hogy a piros szín élei kockásak lesznek a képeimen. :o Még jó, hogy a virág csak egy „mezei” büdöske volt, amit otthon is látni sokfelé. :)

Telihold: Bamboo Rocket Competition

Első komolyabb pihenőnk egy teázónál volt, itt majd 15 percre megálltunk, ittunk egy-egy teát, vettünk nagyon finom mogyorós nápolyit tízes csomagban 500-ért, és valami ropogtatni valót, amit ott azon nyomban fel is faltunk a teához. Közben a ház mellett a helyiek valami furcsa dolgot szerelték, és amikor kérdeztük Mon Szánt, hogy mi ez, elmesélte, hogy ma délután egykor itt a közelben lesz a Bamboo Rocket Competition, lévén ma van telihold. Na, ez egyből megragadta a fantáziánkat, de hiába kérleltük Mon Szánt, nem tudtunk itt maradni, még több, mint három és fél óra volt hátra egyig, ezért valóban butaság lett volna ennyit itt dekkolni, hiszen úgy már tuti, hogy durván ránk sötétedett volna a nap végén, na de azért így látatlanban, Mon Szán mesélése alapján elmondom, miről szól ez a móka: Bambuszból, puskaporból, és drótdarabokból (ezért vágta nagy bőszen a drótot minden éjjel a kinpuni szállásadónk!) minden arra hajlamot érző helyi ember rakétát épít, amelyeket aztán egy közös helyről, egy időben lőnek ki, és azért nappal, mert ez egy verseny. Az nyer, akinek a rakétája a legmesszebb repül, tehát ezt nem csak valami tűzijátékos móka, hanem meg is kell keresni aztán a rakétákat, hogy eldönthessék, ki nyeri a 100 dolláros fődíjat! Ezt az egészet nagyon aranyosnak találtuk, tetszett, ahogy mindenki nagy lelkesen építgeti a saját rakétáját.

Ugyanakkor elképzeltük, hogy egy ilyen verseny a mi világunkban mennyire életképtelen lenne, vagy ha működne is, mennyire nagyon elfajulna azonnal. Valószínű már az első években megemelkedne a fődíj összege a szponzorok révén, aztán szinte csak arról szólna az egész, hogy kinek van több pénze, ki tud jobb cuccokat rendelni e-bay-ről a rakétájához, kinek vannak ügyesebb barátai, mérnökei, és valószínű pár év alatt valaki megépítene a sufnijában egy interkontinentális rakétát, bár az is lehet, hogy idáig már el sem jutna a történet, mert előző évben valaki szétlőtte már az egyik szomszéd ország falujának disznóólját, ezért lefújnák az egész bulit, mielőtt még odáig fajulhatna. :)

Ezt a teliholdat egyébként kicsit benéztük, mert ugye mivel 28 napos a vízumunk Mianmarra, egyértelmű, hogy csak egy teliholdat leszünk itt, de erre sajnos nem figyeltünk időben, pedig Eszter (Katmandu, licsi, Eupolisz túravezető, Vándorboy párja) is mesélte, hogy micsoda pompás hőlégballon fesztiválon vett részt teliholdkor. Na, de sebaj, amiről lemaradtunk, azon már nem vesződünk. Inkább leírom, hogy Ti viszont figyeljetek majd arra, hogy ha Mianmarba jöttök, teliholdkor valami érdekes helyen legyetek, ahol valami izgalmas fesztivál vagy ünnepség történik.

Leugrik rólam a fényképezőgép…

Miközben itt időztünk a bambuszrakéta építőknél, eleredt az eső. Megvártuk hogy alábbhagyjon, de amikor elindultunk, alig értünk be a következő mező közepén található fa alá, újra rákezdett. A fa alatt előtúrtuk az esődzsekiket, és a táskák esővédőit, de mire ezeket mind felszereltük magunkra, az eső újra elállt. Ez szórakozik velünk! :) Azért maradtunk már az esőruhában, és jól tettük, mert pár perccel később nagyon rázendített, egyre csak szakadt és szakadt, percről percre hevesebben. Egy betonoszlopokra épülő kolostor alatt találtunk menedéket. Itt jó fél órát eltöltöttünk, én közben azért próbáltam fotótémát találni, de nagyjából csak untuk magunkat itt, pont ahogy szemközt a gyerekek a lépcsőn. Illetve ez nem igaz, mert olyat éreztünk, amit nagyon rég nem: fáztunk! :) …és végre nem csak a hülye légkonditól. Én már kezdtem összeépíteni egy asztalt székekkel a kártyázáshoz, amikor végül alábbhagyott az eső. Ez új fotótémákat teremtett, ugyanis az emberek elkezdtek kifelé özönleni a szemközti épületből, és aztán mi is indultunk, akkor meg a táj jött szembe: egy domb tetején sztupa, és egy hatalmas fa, majd túloldalt a mező, és indulunk lefelé, az út gyakorlatilag patakká változott az eső után, ami közben már teljesen elállt. Szóval nem akármilyen helyeken jártunk.

Az egyik ilyen patakátkeléskor egész nagyot kellett ugrani, és az ugrás közben azt éreztem, hogy valamilyen súly, valami szorítás elhagyja a mellkasomat. Lenéztem, és a fényképezőgépet láttam tokostul a saras vízben úszni lefelé. Villámgyorsan utána kaptam, még mielőtt elsüllyedhetett volna. Kivettem a fényképezőt a tokjából és rögtön odaadtam Zitának, hogy törölje meg. Az aksit is gyorsan kivettük, úgy tűnt, nem lett különösebben nedves belül, csak néhol a burkolatán. A tokjának a belsejében viszont állt a víz. Valószínű, ha csak pár másodperccel később kapom ki a vízből, nagyon beázik masinának, úgyhogy nagy mázlink volt. Épp kezdtük megszokni és megszeretni ezt a fényképezőt is… Ez a nászajándékba kapott Panasonic DMC-ZS7 gépünk, ami már kétszer tönkrement, és mindkétszer megjavítattuk, de csak tartaléknak mertük használni, nehogy újra elromoljon. Aztán valahol Banglades végén, mivel az öreg Canon már alig akart bekapcsolni, előlépett elsődleges fényképezőgéppé. Mivel féltem, hogy az objektívbe is víz ment, illetve az azt kihajtó kis motorokba, jobbnak láttam rögtön megpróbálni bekapcsolni, hogy lássuk, mekkora a baj. A gép bekapcsolt, kinyílt az objektív, ahogy szokott, a lencsevédővel beragadva, amit már Bangkok óta kézzel kell kipöckölnünk. Ezt most is megtettük, és tádá, működik! Micsoda szerencsénk volt! Ez már csak azért is nagy mázli, mert máskülönben a hűséges kis Canon karcos lencséjével kellett volna fényképeket készítenünk a 2013-as falinaptárunk decemberi, mianmari hónapjához. A zuhanás úgy következett be, hogy a gép tokját a hátizsákom mellpántjára fűztem fel, ám annak varrása az egyik oldalt pár napja elengedett, ezért csak egy dupla csomóval kötöttük meg. Ez a csomó most elengedett a megázástól és az ugrálástól, a fényképezőgép tokja pedig lecsúszott róla

Megáradt patakokon, piócás rizsmezőkön át

Az esettől kicsit belém állt az adrenalin, vagy én nem is tudom mi, de utána még 10-20 percig éreztem a testemben, miközben sétáltunk lefelé a vizes mezőn a rizsföldek teraszai között. Odalent egy durván megáradt patakon kellett átkelnünk, ekkor a lányok feladták, egyszerűen átsétáltak. Én Sebastiant követtem, a kis szigeten keresztül ugráltam át a túlpartra. Bár kb. mindegy lett volna, mert később eleredt újra az eső, csak ezt akkor még nem tudtuk. Mint ahogy azt sem, hogy a piócák a rizsföldek környékén szeretnek lakni, és a fűszálak végén nyújtózkodnak, hogy rámászhassanak áldozataikra. Vagyis ahogy vesszük, áldozat az, aki annak gondolja magát. Az első ilyen eset után sikítva, pánikolva dobáltuk le a lábbeliket és a zoknikat magukról, majd mindent tüzetesen átnéztük, és sorra lepöcköltük róluk a rajtuk mászó piócákat, amikor pedig magunkon láttunk egyet, még kétségbeesetten kapálódzva söpörtük le magunkról őket. Ezek egyébként még aprók voltak, csak néhány centiméteresek, de akkor is undorítóak. Később én már beletörődtem, hogy rám másznak és a véremet szívják, mert egyszerűen könnyebb volt nem törődni velük, mint állandóan azon parázni, hogy hol másznak a cipőmön és megállni és a hátizsákkal a hátamon levenni, megtisztítani, majd visszavenni a cipőt-zoknit. Főleg azok után éreztem így, hogy Monszan elmondta, nem terjesztenek semmiféle kórt, és nem veszélyesek a piócák. Ez azért így még nem teljesen kerek, mert azóta hallottunk egy elég meredek sztorit: a pióca sebet hagy az emberen, és ezen a seben keresztül bejuthatnak a véráramba más élősködők, akik az erekben elterjedhetnek és petét rakhatnak. Uááááárghhh! :P Jó, hogy ezt a sztorit akkor még nem hallottuk.

Szóval caplattunk fölfelé, árkon-bokron át, most épp egy szűk kis vízmosásban, hol sárfalon, hol a szilárdabb sárkupacokon, csak, hogy megússzuk az igazán nedves, süppedős sarat. Pedig, ha tudjuk, hogy mi vár ránk a gerinc túloldalán, a lefelé aljában. Egy akkora patak, amit teljes lehetetlenség lett volna átlépni vagy átugrani. Ezt meg se próbáltuk, itt már Sebastian és én is megadtuk magunkat, különben is tiszta sarasak voltak már a cipőink, most legalább le tudtuk őket mosni a patakban. Persze már ez sem számított sokat, mert aztán a következő fölfelé mászásban újra sarasak lettünk.

Innen már csak két dombra és másfél óra szakadatlanul zuhogó esőre volt az ebédlőhely. Egy házhoz érkeztünk meg a hátsókerten keresztül. Az első emeleti szobában már meg volt terítve nekünk, hamarosan kaptuk a levest és a rizst, mindenféle zöldségekkel, és persze a kólát is kitették középre, darabját 2000 kyat-ért. Mindössze 10 kólából megvan a napi költségünk, egy 11. már nem fér bele, és nem is hiányzik, kértünk cukrot a zöldteához. Én nagyon lemerültnek éreztem itt magam, ráadásul a vállaim és a lapockáim között az izmaim eléggé fájdalmasan beálltak a táskacipeléstől. Merthogy a derékpánt csatjai is összeragadtak, már valamikor. Szétválasztani nem lehet őket, csak kifűzni tudtam őket, és most egy csomót kötök a derekamra, de ez nem túl jó megoldás, mert valahogy mindig visszakerül a teher nagy része a vállaimra menet közben. Vacak egy táska ez, az egyszer biztos, hogy nem eredeti Lowe Alpine, hiába egy plázában árulták Bangkokban, úgy látszik, az nem számít.

Elhagyjuk a tárcánkat

Indulás előtt felhívta Mon Szán a figyelmünket rá, hogy egy „foreigner” otthagyta a tárcsáját azon a helyen a délelőtt, ahol megálltunk a bambuszrakéta készítők mellett. Más csoportok is jártak arra akkor, ezért rögtön arra gondoltunk, hogy szegény ember, hogy lehetett ilyen figyelmetlen. Aztán eszünkbe jutott, hogy ott mi is vásároltunk, és hogy azóta nem láttuk a nyakba akasztható bordó szütyőnket amiben a tárcánkat hordjuk. Ebben a pillanatban Zitának be is ugrott, hogy hová tette le, és hogy onnan többé nem vette magához. Sok pénz nem lehetett benne, mivel oda mindig csak egy, max. két napra elegendő pénzt pakolunk, pontosan ezért, hogy ha valami történne, vagy meglopnának minket, akkor ne legyen nagy a veszteség. A többi pénz, az útlevelek és a bankkártyák kettőnk között vannak úgy felosztva és elrejtve a táskáink mélyére, hogy ha az egyikünk táskája teljesen eltűnne, akkor se kerüljünk nagyon-nagy bajba. Ennek ellenére szerettük volna most visszakapni valahogy a tárcánkat, ezért Mon Szán telefonált még néhányat, és a végén azt a hírt hozta, hogy vagy utánunk hozzá egy következő csoport, vagy visszaküldik Kalaw-ba, azt majd az Inle tónál kell megtelefonálnunk, hogy végül melyik verzió történt.

Mi jöhet még? Beledobom a vízbe a fényképezőt, elhagyjuk a tárcánkat, ráadásul egész nap ázunk, alulról meg piócák támadnak… Ez így összefoglalva elég rosszul hangzik, de mindezek ellenére azért jól voltunk, és indultunk tovább, bele a délutánba, amiről Mon Szán azt mondta, még három óra a kolostorig. Délután kereszteztünk egy dombot, majd még egyet, és még egyet, de már valahogy harántirányban. A GPS-re csak néha néztem rá, mert amúgy a táskámban tartottam, volt nekünk GPS-ünk, Mon Szán, aki nem pont ugyanazon az útvonalon vitt minket, amit a GPS is mutatott, de mindig közel hozzá, mellette és vele nagyjából párhuzamosan. Néha kereszteztük is ezt az utat, és akkor láttam, hogy ez egy széles, nagy út lenne, ha jelenleg nem változott volna át egy őrült mély sártengerré. Valószínű aki trackelte, majd feltöltötte ezt az útvonalat az OpenStreetMap-re, az száraz évszakban járt itt, amikor az az út szilárd halmazállapotú, és könnyen járható. Mon Szán nélkül csak annyit tudnánk, hol megy ez a nagyon saras út, de ezeket a kis utakat, ahol ő visz, nem ismernénk. Azt hiszem már csúnyán elkeveredtünk volna nélküle, és ha vezető nélkül indultunk volna el, akkor mostanra már vagy feladtuk volna és visszafordulunk, vagy hozzácsapódtunk volna egy csoporthoz. Mon Szán olyan kis csapásokon visz keresztül a dombokon, amiket magunktól az életben meg nem találtunk volna.

Végül is valahol jobb ez, mint egy széles földúton sétálni, így még közelebb vagyunk a természethez, pl. a piócák is ránk mászhatnak! :) Micsoda öröm, főleg a lányoknak, akik még mindig nem törődtek bele abba, hogy piócásak lesznek. Jobb erről nem is tudomást venni és nem gondolni rá, csak menni, aztán ha megszívták magukat, úgyis lemásznak rólunk maguktól. Mon Szán egy szélesebb völgy felé vezényelt minket, aminek az aljára leláttunk a fák felett, és lent kisebb vízeséseket fedeztünk fel. A víz a rizsföldek alatt leszakadt földletörésen zúdult alá, látszott rajta, hogy csak ideiglenes, csak nekünk van szerencsénk látni, mivel ilyen esős időben érkeztünk ide. Közelebb érve kiderült, hogy pontosan a vízesések felett keresztezzük a völgyet, sőt igazából miattuk, vagyis inkább a földletörések függőleges sárfalai miatt kellett megívelnünk kicsit az utunkat. Ennyit megért, mert érdekes volt ilyet is látni.

Magas barna, felemás szandálban

A bajoknak nem ért vége a fényképezőgéppel és a tárcával a mai napra, ugyanis a délután elszakadt az egyik Zita szandálja a fűzőjénél. Ilyet már többször tett, de mindig olyan helyen szakadt el, ahol gyorsan meg tudtuk javítani. Most nem így volt, ezért egy szép kis piócás rész kellős közepén kénytelen voltam előtúrni az én szandálomat, ami egy nagyon régi, kopott bőr darab, de még mindig jobb, mint a flip-flop. Zita bakancsa sajnos Bangkokban maradt, így kettőnknek összesen egy pár cipője, két pár szandálja (vagyis most már csak másfél), és két flipflopja volt, amit a lábainkra vehettünk.

Amikor elővettem a szandált, akkor vettem észre, hogy az enyém is szét van szakadva, az egyiken a sarokrész levált a talpról! Na jól nézünk ki, most mit vesz fel Zita? Az én cipőmet és én megyek flip-flopban, vagy mezítláb? Nem, Zita ennél leleményesebb volt, kiszúrta, hogy az a félpár szandálom még ép, ami neki elszakadt. Így felemás szandálban folytatta, de ezt még nézni is rossz volt nekem mögüle. Nem azért, mert „ez így hogy néz ki?”, az ilyesmi nem zavarna, hanem mert szegény Zitám úgy csúszkált a lábfejével hamar a nedvessé, sarassá váló szandálomban, hogy azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán képes így haladni.

Magasabb, meredekebb oldali hegygerinc tornyosult előttünk, és amikor kérdeztünk Mon Szán-t, hogy most merre, egy alacsonyabb nyereg felé mutatott – ott fogunk átkelni, és még két óra innen az út a kolostorig. Te jó ég, csak egy órányit jöttünk?! Három órának tűnt. Mintha már napok óta vándorolnánk ebben az esős időben.

A nyeregbe a feljutás nagyon érdekes volt, mert egy száraz patakmederben másztunk fel, ami azért érdekes, mert mindenhol máshol csupa sár és víz volt minden, de a patakmeder, mivel ezen a részen kavicsos volt, gyorsan elnyelte a sok vizet, és mi csak egy nedves kavicságyon sétáltunk, ami így még mindig messze a legkellemesebb felület volt a haladáshoz ebben a környezetben.

Még mielőtt sötétedni kezdett volna, Mon Szán már csak 30 percről beszélt, amit el sem akartunk hinni, olyan közelinek tűnt. Félig kínunkban, mert már minden mindegy volt, és mert már magától jártak a lábaink így a nap végén, akármilyen fáradtak is voltunk, tréfálkozni kezdtünk Sabestian-al. Először csak egy teára akartunk megállni, nehogy odaérjünk a kolostorhoz sötétedés előtt, hiszen már bekészítettük a fejlámpákat a zsebeinkbe, hogy kéznél legyenek. Aztán kértük Mon Szán-t, hogy forduljunk vissza, meggondoltuk magunkat, mégis meg szeretnénk látogatni az ő faluját! Hány óra oda vissza az út?! :) Közben persze el sem tudtuk volna képzelni, hogy annyit még sétáljunk a mai napon, pláne visszafelé.

Zita közben talált egy bambuszágat, amit botnak tudott használni, így sokszor megúszta, hogy elessen, vagy hogy le kelljen tennie a kezét, amikor egyensúlyát vesztette a csúszós szandál miatt.

Az út nyílegyenesen vitt neki egy gerincnek, aminek a tetejét sűrű erdő borította. Úgy sejtettük, hogy oda már nem kell felmásznunk, hanem előtte lesz a kolostor, ahol megállunk. Nem tévedtünk ebben, csak annyiban, hogy végül mégis elő kellett venni a fejlámpákat, mert hiába hallottuk már egy közeli falu hangjait, közben úgy ránk sötétedett, hogy már nem láttunk volna máskülönben a lábunk elé. Egyszer csak kiértünk egy nagyon széles útra, aminek valamilyen széles borítása volt. Nem csúszott sehová, nem volt nedves, sőt még sík is volt… Egyből szédülni kezdtem… Najó, ez csak vicc. :) De innen már csak egy lépcsősoron kellett felmásznunk, és a sötétben megpillantottunk egy épületet, amiről Mon Szán azt mondta, ez a kolostor! Megérkeztünk, hát el sem hiszem!

Amúgy erre a túrára a sikh testvérek valamelyike azt mondta, 4 órás könnyű séta, és Bas-éknak azt is mondták, hogy nem kell esőkabát! :o Lehet, hogy arra gondoltak, hogy úgyis bőrig ázunk, úgyhogy teljesen mindegy. :)

Zita rögtön eltűnt a kolostorban, hamar átöltözött és lefürdött, én még maradtam kint, és egy nagy pocsolyában kimostam mindkét cipőmet, majd Zita három fél pár szandálját, amit a mai napon használt. Úgyis mindegyik csuromvizes volt már, úgyhogy mindegy volt nekik, gondoltam legalább tiszták legyenek holnapra, hiszen Mon Szán azt ígérte, holnap már „easy walk” lesz, nem megyünk többet sárban. Ezt nehezen tudtuk elképzelni a mai nap után.

Este a vacsora után már nem hogy naplót írni, de még a képeket lementeni és a költségeket felvezetni a táblázatba se volt erőm. Ki se nyitottam a netbook-ot, csak eldőltem és elaludtam egyből.

A Kalaw – Inló-tó gyalogtúránk második napja 2012. szeptember 30-ra esett, és 23km-t gyalogoltunk ezen a napon.

Kalawban, amikor lesétáltunk a Sztupához tényleg ott várt minket a szakállas sikh barátunk (vagy a bátyja, mert a pár perc ismeretség alatt nem sikerült megtanulnunk megkülönböztetni őket), ám a túrát nem ő vezette, hanem átadott minket egy Mola nevű helyinek, akiről annyit kellett tudni, hogy ő még nem a vezetőnk, csak egy segéd, aki amúgy a kukta is. Mi a manó, még saját séfünk is van? Azért arra haragudtunk kicsit, hogy nem a sikh testvérpár valamelyike vezet minket, ahogy a reggelinél ígérték. Ha felfogadott vezetőjük van, az azt jelenti, hogy nekik már jól megy a biznisz, ők csak szervezkednek, és leadják a melót alvállalkozóknak, ergo az igazi melót nem ők végzik már, csak lefölözik a hasznot. Ez azért nem tetszett, mert így ergo hazudtak nekünk, és mert nem szeretjük azoknak adni a kevés pénzünket, akiknek már eleve van, jobbszeretjük azt azoknak adni, akik inkább szűkölködnek benne. Akik maguk építették a kis szállodájukat, vagy akik maguk vezetik a túrájukat. Úgy látszik Harri és Rambo Singh (mert frankón így hívják őket!), már nem ezek az emberek, ezért túravezetésre nem tudom tiszta szívvel ajánlani őket annak ellenére, hogy az útikönyv nagyon dicséri őket. A szállójuk viszont tényleg nagyon király, 12 dollárért már olyan szobát ajánlottak, hogy ihajj-csuhajj, csak ne hagyjátok magatokat bepalizni a túrára náluk. Mondjuk én is buta voltam, az lehetett volna gyanús, hogy a túráról azt mondták, hogy azonnal indul, és hogy külön kértek minket, hogy ha a lent ólálkodó zöld turbános fickó kérdezi, hogy hová megyünk, mondjuk azt, hogy a buszhoz megyünk. Ezt az egészet még így utólag sem értem, ha az az ürge rontja az üzletüket, akkor miért hagyják, hogy a szállodájuk körül ólálkodjon, és miért nem beszélhetek vele? Mit ajánlana, egy olcsóbb, de rosszabb túrát? Vagy ugyanazt a túrát, alvállalkozók beiktatása nélkül, olcsóbban? A válaszokat még most se tudom.

Ez most már mindegy is, kifizettük az egész túra árát, ezen már mind kár rágódni, főleg, hogy nem volt drága, még így is jutányos üzlet volt. Amit ezek után tehetünk, az az, hogy nem gondolkodunk azon, hogy hogyan lehetett volna nekünk jobb vagy olcsóbb, hanem csak megyünk, és élvezzük, amit kapunk, ami szembejön velünk. Azért a minket ért disznóságok sorát még befejezem, csak hogy tanulhassunk belőle mind. 12km-el később, egy szép nyeregben, összetalálkoztunk az igazi vezetőnkkel, Mon Szan-al, és a csoport többi tagjával, egy német párral, Johanna-val és Sebastian-al. Mikor beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy Nekik is azt mondták, hogy a sikh testvérek valamelyike fogja vezetni a túrát, és ami még felháborítóbb (vagy viccesebb – felfogás kérdése :D), hogy eredetileg ők is egy nappal később szerettek volna indulni, pont azon a napon, mint mi, de nekik is azt mondták, hogy holnap (vagyis ma) indul egy csoport, és csak velük áll az ajánlat, a 12 ezer / fő / nap, amit ők még nem tudtak, vagy nem is próbáltak lejjebb alkudni. Szóval jól bepaliztak mindnyájunkat, és amikor azon gondolkodtunk, hogy ez vajon miért történt, két lehetőség merült fel bennünk: valakik lemondták, és mi Zitával az ő helyükre érkeztünk meg pont időben, vagy egyszerűen csak úgy kombináltak az amúgy elsőre nagyon szimpatikus sikh testvéreink, hogy minél előbb elstartoljunk mindannyian Kalaw-ból, nehogy megtaláljon másvalaki az olcsóbb/jobb/szebb, vagy annak tűnőbb ajánlataival és ők elessenek az üzlettől. A kép még most sem világos, de igazából mindegy is, mert a túrával és a vezetőnkkel, Mon Szan-al, mint ahogy azt olvasni is fogjátok mindjárt, végül nagyon elégedettek voltunk, csak azt sajnáltuk kicsit, hogy nem Mon Szan kapta a pénz nagy részét, holott azt ő érdemelte volna. Ezen utólag már csak úgy segíthetünk, hogy én most megadom Nektek Mon Szan „közvetlen” elérhetőségét: 09-493-84903, itt állítólag nem beszélnek, de értenek angolul(?!? :D), és ha itt a kalaw-i guide-ot, Mon Szan kéritek, akkor eljuttok hozzá. Ezt a számot egyébként nem ő adta meg, hanem mi kértük tőle, hogy így segítsük őt hozzá közvetlenül, a túraszervezők bevonása nélkül hozzá a jövőbeni vendégeihez. Hogy a számot tudjátok-e hívni külföldről, mianmar előhívóját elé téve (ha egyáltalán van ebben az országban olyan…?), azt nem tudom, de ki tudjátok próbálni!

Námádöme Barátom! – Burmai nyelvleckék

Na, de most már jöjjön a konkrét túra, és annak a története végre! Szóval az első 12km-en még csak Molával, a kuktával sétáltunk, ő is nagyon jó fej volt, sokat beszélgettünk vele és sok új szóra megtanított minket. A nagy kedvencünk a NámáDöme lett, ami annyit jelent „See You Later”, vagyis hogy viszlát / remélem, később még látjuk egymást. Ez a Námá Döme olyan jól hangzik, hogy tovább is költöttük, biztos a magyarból jött „Ne má Döme, ne hagyj itt, ne menj el, maradjunk még együtt!” :) El is határoztuk, hogy a mianmariak gyűjtőneve nem Géza és nem is Sanyi lesz, mint az előző országok lakóié, hanem ők mostantól Dömék lesznek mind! :) NámáDöme: Viszlát Döme! :D

Aztán egy másik érdekes dologra is megtanított minket Mola, méghozzá, hogy a „Mennyibe kerül?”-t, nem úgy mondják, hogy „Eu’lálé?”, mint ahogy azt mi eddig tudtuk, és használtuk, hanem úgy, hogy „D’ou Lá Lé?”. Ezen megint nagyon jókat mulattunk, mert Mola azt is elmondta, hogy mit jelent az „Eu’lálé”: valami olyasmit, hogy „Gyere át az én otthonomba, meghívlak egy teára!” :) Ó, ezt jól félreértettük, biztosan valaki nagyon meg akart hívni magához, akitől mi csak annyit akartunk megtudni, hogyan mondják errefelé, hogy „Mennyibe kerül?”, mi pedig jól leírtuk az „Eu’lálé”-t, és azóta mindenütt mondogattuk, és csodálkoztunk, hogy csak sokadjára, nagyon nehezen kaptunk rá árakat. Mennyi utcai árust, és éttermest meghívhattunk magunkhoz teázni, Te jó ég… :)))

Tengelyig a sárban, mosolyogva

A nagy nyelvtanulás közben azért nem felejtettük el megcsodálni a külső környezetet is. Még a faluban voltunk, amikor egy hosszú sor bordó ruhás szerzetes kígyózott végig mellettünk. Mindennapi élelemgyűjtő kőrútjukra indultak, ez így megy errefelé, ilyet már láttunk Bago-ban is, a helyiek kiállnak az útra, és egy-egy pohár rizzsel vagy egyéb élelemmel tömik meg a szerzetesek ételhordó edényeit.

Az útról később végre eltűnt az aszfalt, és szép szerpentinben kanyargott a domboldalban, gyönyörű kilátást nyújtva a környező dombokra, és mezőkre. A rizsmezők élénkzöldbe fedték a völgyek teraszos, lapos alját, és ez a zöld olyan erős volt, hogy szinte már elütött a természetes környezettől, a domboldal bokros-fás részeitől. Egy helyen egy nagyobb földcsuszamlás nyomait is felfedeztük, amit valószínű maga az út okozott, amin épp álltunk, na meg persze az errefelé gyakori nagy esőzések együttesen. Az úton nem csak mi közlekedtünk, hanem nyakig sáros mocsarasok, akarom írni motorosok is. Először még nem értettük, hogy hogyan lettek ennyire nagyon sárosak és csak reméltük, hogy mi nem megyünk majd arra, amerről ők jöttek, de aztán végül persze megérkeztünk a sáros szakaszokhoz, igaz, ez nem volt olyan fájdalmas, mint véltük, hogy lesz, mert gyalogosan mindig találtunk egy talpalatnyi viszonylag száraz, szilárd talajt, így gyakorlatilag teljesen szárazon megúsztuk ezeket az átkeléseket, míg szegény motorosoknak ugyanitt nagy mutatvány volt átkelni. Ezt a Nepálból már ismert, széttárt lábas pozícióban tették, pont ugyanúgy tengelyig a sárban mosolyogva, mint a nepáli barátaik. Valószínű ez a sár itt a mindennapok része, és nem akadnak fent ezen, örülnek, hogy van alattuk út és motor.

Azért a pár kilométerrel később látott elakadt teherautó sofőrjei valószínű már nem voltak ilyen vidámak. A járgány igen szépen megborult a mély sárban, és ezzel nem csak ők akadtak el, hanem a többi négykerekű elől is elálltak az utat. Utánuk láttunk egy az út felszabadulására váró másik járgányt, ami ismét fényképezésre késztetett, mert ilyesmit otthon nem látni az utakon. A motort és az első kerekeket valahogy a karosszéria elé sikerült felszerelni, ami igazából csak a lámpák helyéből tűnt fel először, azok ugyanis a motor mögött vannak. Vagy eleve így tervezték ezt a járművet, mondván, hogy minek a motorháztető meg a kasztni a motor köré, úgyis mindig lerobban, így legalább nem kell nyitogatni a szereléshez, vagy volt valahol odabent a kasztniban egy másik, kisebb motor, és… de nem, nem utóbbi lehetetlen, mert akkor az első kerekeknek a helyét is látni lehetne a kasztnin, de azoknak nincs helye. Ez tehát egy ilyen tervezés, és ahogy elnézem az ajtón a karaktereket, kínai.

Ebéd egy csepp ésszel, Star Colával

Vezetünk, Mola kitartóan mesélt, és még egy kisebb, hüvelyujj vastagságú, félméteres kígyót is félrezavart előlünk az útról, az idő gyorsan repült, és gond nélkül megérkeztünk abba a nyeregbe, ahol először két a szekerük mellett pihenő bikát pillantottunk meg, majd egy kicsit továbbsétálva a domb mögött három embert. Ők voltak Mon Szan, Johanna és Sebastian, velük fogjuk tehát tölteni az elkövetkező három napot. Vezetőink az ebéd elkészítésével foglalatoskodtak egy erre a célra épített kunyhóban, míg mi odakint az asztaloknál egy tető alatt a berlini barátainkkal kezdtünk ismerkedni, illetve megvitatni azon disznóságokat, amelyeket fentebb már részleteztem.

Az ebéd finom volt és bőséges, teljesen jól laktunk mindannyian és a folyadékot is tudtuk pótolni a végtelen és ingyenes zöldteából, amit kaptunk mellé. Ezen étkezések alatt minden alkalommal kérés nélkül az asztalra tettek egy kis kosárkában néhány doboz Thaiföldről importált Coca-Colát is, csak hogy emlékeztessenek minket, az átkozott fogyasztói társadalom gyermekei vagyunk, imádjuk ezt a cukros löttyöt, hisz ez az a márka, ami talán a legismertebb és legerősebb az egész bolygón, így még ide is eljut, a mianmari dombok közé 1500 méter magasra, ahol az ide felmászott nyugati hátizsákos turista képes érte kifizetni 2000 kyat-ot (540 forint) is. Persze ha a hátizsákos turistának van három csepp esze, akkor erről eleve „lemond” úgy ahogy van, és beéri a finom natúr zöldteával, ha pedig csak két csepp esze van, akkor inkább az ingyenes cukrot kéri az ingyenes zöldteájába, hogy így csillapítsa cukoréhségét. Ha pedig csak egy csepp esze van, és a kóláról nem akar lemondani, mint megérdemelt, édes jutalomról a fáradtságos gyaloglás után, akkor legalább költséghatékonyan a helyi Star Colát kéri, ami helyi gyártmány, üvegben adják, és csak 1000 kyat. Minekünk ez egyszer még csak egy csepp eszünk volt, de csak most először, és e három nap alatt utoljára, utána legfeljebb már csak én cukroztam a teámat, amikor úgy éreztem, le vagyok nagyon merülve.

Apró csodák lépten-nyomon

Az igazi csodák csak az ebéd után kezdődtek, először úgy, hogy leszakadt az ég, majd fél órával később kiderült és kisütött a nap. Ahogy ott álltunk az ebédlőhely kis teteje alatt az esős, felhős időben, mindent gondoltunk, csak azt nem, hogy egy óra múlva levetjük majd az esőruhákat, mert majd meg fölünk a melegtől a nagy napsütésben. Itt már mi is kaptunk néha a mocsárból, egy két helyen le kellett térni egy a dzsungelben kerülő ösvényre a széles dzsipútról, hogy kikerüljük a nagyon saras részeket. A kilátás közben fenomenális volt, szemben teaültetvények fedték a dombokat, és itt-ott felfedeztünk néhány házat is.

Egyszercsak egy fénylő, zöld bogarat fedeztem fel a lábam alatt az úton. Nem mozdult, a furcsa zöld páncélján fénylett a nap, és mindezt hagyta is egészen közelről lefényképezni, ezzel nem kis örömet okozva nekünk. Nézzétek a szemét, a szeme előtt a csápját, az apró sárdarabokat a szemén és a fénylő páncéljának az üregeiben! És az egész lény csak pár centiméter, és esélyes, hogy a hátsó páncélja alatt szárnyakat rejteget, amelyekkel képes repülni is! Elképesztő! :) …és az is, hogy ennek én így tudok örülni, egy apró kis bogárnak! :)

A bogár után egy településen haladtunk át, ahol teát szárítottak, és ahol az egyik háznál a gyerekek a korláthoz szaladtak, amint megláttak minket.

Sorra gyűltek és aranyosak voltak, folyamatosan beszéltek hozzánk valamit a helyi gyereknyelven, persze mi ebből egy kukkot sem értettünk, sőt ők sem a frissen tanult szavainkból, mert ahogy azt a vezetőink elmondták, nem beszélnek errefelé az emberek burmaiul, csak a helyi nyelveken. Itt többféle törzs él, mindegyiknek meg van a saját nyelve és kultúrája, ami szinte faluról falura változik, és mind különbözik a burmaiul.

A következő apró kis csoda, ami az úton szembejött velünk, egy picike kis gekko volt, amit a testénél sötét, pöttyös volt, a farka viszont világos barna, sávos. De a legérdekesebb nem ez volt benne, hanem hogy nagyon apró volt és ennél fogva igen tréfásan nézett ki, ahogy mozgott. Ezt talán már említettem régebben is, minél kisebb a gekko, annál inkább az egész testébe mozog és hullámzik ahogy teszi egymás után a lábacskáit, és ez nagyon mókásan néz ki, mert az egész állat jobbra-balra ráng teljes testében ahogy lépked. :)

Az iramzsír-bokor, a mimóza, a breki, és a megbánt biosz órák

Aztán nem csak az állatokat, hanem a növényeket is megcsodáltuk, és ehhez már a vezetőnk Mon Szan kellett, ugyanis ő hívta fel a különböző bogyókra és növényekre a figyelmünket. Elmondta, hogy mi mire jó, mutatott bogyót, ami gyomorbántalmakra nagyon jó, és mindenféle mást is, de ezek közül kettő keltette fel igazán a figyelmünket és maradt meg bennem. Az egyik a iramzsír-bokor volt. Iramzsírnak, vagy izomzsírnak a futók hívják egymást közt azt a krémet, ami ellazítja és bemelegíti az izmokat ezáltal segítve a gyors regenerálódásukat, de ami a fontos és most a lényeg, hogy ennek a sportkrémnek (ilyen pl. a Perskindol, de futnak ezek több márkanév alatt) van egy nagyon jellegzetes, erős, összetéveszthetetlen szaga, amiről én mindig is azt hittem, hogy egy mesterségesen előállított anyag mesterséges szaga, amit csak a gyógyszertárak képesek létrehozni bonyolult vegyi folyamatok révén. Na, hát ez nem így van, mert a természet állítja elő ezt az anyagot és ezt a szagot, az iramzsír-bokor révén. Ezen vagy negyed óráig nem bírtam túllendülni, és ekkor már egy jó nagy darab az egyik ilyen bokorból a táskám oldalán díszelgett – jó lesz ez még este, valahogy kisajtoljuk belőle a hatóanyagot és bekenjük vele a megfáradt izmainkat.

A másik növényi csoda a mimóza volt. Ismertem ugyan eddig ezt a szót, de se a jelentésével, se az eredetével nem voltam tisztában – mert egyszerűen nem foglalkoztatott, ám most szépen összeraktuk együtt a teljes képet a mimózáról: ez eredetileg egy növény, ami érintésre összehúzza a leveleit és behajtja a szárait!

Emberre pedig akkor mondják, hogy mimózalelkű, ha az illető visszahúzódó, félénk, vagyis ha úgy viselkedik, mint a növény, ha közelednek felé. :) Óriási, miket megtanulok itt az úton! Még mindig jobb később, mint soha.

Az apró csodák sorát ez a kis breki zárja, ő is hagyta magát közelről lefényképezni. Az előtte lévő kis faág talán már Nektek is sejteti, hogy ő sem egy nagy teremtmény, talán az egész lény két centiméter lehetett, tehát a szép fekete-sárga szeme kb. két mm-es! Ő meg ugrik nagyokat, és ő is megél valahogy ebben a környezetben. A természet különböző szépséges lényei és növényei ezen a napon valahogy nagyon megtalálták a szememet, és igazán elvarázsoltak, ezért ahogy sétáltunk bele a délutánba, egyre azon járt a fejem, hogy ha majd egyszer lesznek gyerekeink, akkor őket azonnal fogjuk vinni a természetbe, és sorra felkutatjuk az összes apró lényt és növényt, és együtt megkeressük és megtanuljuk ezen dolgok nevét a magunkkal vitt növény- és állat határozóból, hogy nekik már olyan természetes legyen mindez, mint a szék, az asztal, a ház, és hogy már gyerekkoruktól közel érezzék magukat a természethez, annak részeiként gondoljanak magukra is, és ne csak, mint külső környezetként gondoljanak rá és ne úgy kezeljék azt.

Most kezdem bánni, hogy nem figyeltem biosz órán sem, mint ahogy a német órákat is kvázi ignoráltuk, ez nagy-nagy hiba volt, és ez utóbbit mind a ketten elkövettük Zitával gyerekként. Engem négy évig tanítottak németül, de most megszólalni is alig tudok, pedig milyen jó lenne, ha még egy nyelven tudnék beszélni, még akkor is, ha a német az angol mellett igazán kevés helyen létszükséglet. Ott voltak az órák, ingyen voltak, ingyen lehettem volna egy beszélt nyelvvel gazdagabb, de én nem éltem vele, és nem is sejtettem, később mennyire nagyon fogom ezt bánni. De legalább most már rádöbbentem, és ez is nagy dolog, mert ha egyszer megérkezünk Ausztráliába, onnantól nem lesz tanulandó helyi nyelv, és ráállhatunk majd a spanyolra, amit aztán rengeteget használhatunk és alaposan begyakorolhatunk majd Patagóniától Mexikóig majd’ minden Dél- és Közép-Amerikai országban, és ez nagyszerű lesz, és ezt a lehetőséget már nem fogjuk elszalasztani! :) Mint ahogy majd gombászni, fanedvet gyűjteni, de talán még méhészkedni is megtanulunk majd, ha hazaértünk. Az új álmok és tervek gyűjtögetését fontosnak tartom és már most előszeretettel tesszük, mert ha egyszer hazaérkezünk, bizony az sem lesz egyszerű feladat, hogy újra megtanuljunk földrajzilag egy helyen élni, állandó, ilyen nagyméretű változások nélkül, mint amilyenek ezen az úton érnek minket.

De az már biztos, hogy sokkal gazdagabbak leszünk, vagyis már most vagyunk ezáltal az út által, mert ha holnap haza kéne utaznunk, akkor már két teljesen más ember érkezne haza, mint akik elindultak. Tele csodákkal, barátságokkal, élményekkel, és ezek igazán nagyszerű dolgok, és össze nem hasonlíthatóak azzal a napi 5400 forinttal, amibe most ez a gyalogtúra például kerül. És akkor se bánnánk meg, hogy elindultunk, ha nekem mondjuk elölről kellene kezdeni az egész IT karrieremet, hogy az élethez és családhoz szükséges pénzt előteremtsem majd. De ez persze bizonyosan nem így lesz, mert ezen az úton olyan dolgokkal, képességekkel, tudással és tapasztalatokkal is gazdagodunk, amit majd nem csak a munkaszerzésben és munkában, hanem az élet összes más területén is kamatoztatni tudunk a jövőben. Ezért mondogatjuk és írogatjuk interjúkban, riportokban egyre sűrűbben, hogy ha tehetném, én mindenkit elküldenék egy ilyen útra, mert elképesztő, mi mindent tanul és lát az ember – ez e legjobb, legolcsóbb, leghatékonyabb és hathatósabb tanítás, amit valaha kaptunk az életben. Persze azért nem mindegy, mikor és hogyan indul az ember útnak, de azt hiszem, mi a legjobb életszakaszunkban vagyunk ehhez, bár az is lehet, hogy ezt mindig így gondolnám, bármikor is indultunk volna útnak – indulunk majd útnak, mert az egész élet egy nagy utazás. (…megérkezni halál – kitől is van ez? Azt tudom, hogy Léna kedvence, de neki sajátja, vagy csak kedvenc idézete?)

Sámánvárás és szakadó eső a villámló fekete ég alatt

Na de most szálljunk vissza szépen a kis gyalogtúránkra! Egy jó nagy szakaszt sínek kesze-kusza talpfáin tettünk meg. Ezt talán még a britek építették ide, olyan réginek és ócskának tűnik. Itt aztán vonat is jött szembe (napjában hatszor jár). A keskeny nyomtávon meglepően széles vonat közlekedett, szó szerint a bokrokba kellett bemásznunk, hogy biztonságos távolságba húzódjunk előle. Csak azt nem tudom, szegény bivalyok hogyan és hová mennek a vonat elől, ha netán szembetalálkoznak vele. Bár valószínű a hajtóik és talán már maguk az állatok is megtanulták, mikor és merre járnak vonatok, hogy ne menjenek arrafelé.

A mai napra még egy be volt ígérve nekünk egy sámán, akinek a házához meg is érkeztünk, de sajnos ő nem volt otthon, és hiába vártunk rá egy tűz körül zöld teát iszogatva fél órán át, nem érkezett haza, így végül kénytelenek voltunk továbbindulni. Ekkor Mola már nem volt velünk, ő előrement egy rövidebb úton, hogy előre elkészítse nekünk a vacsorát az esti szálláshelyünkön. Ez a fajta jól szervezettség nagyon tetszet nekünk, és dacára a sikh testvérek disznóságainak, örültünk, hogy Mon Szan-al és Mola-val túrázunk, ily szervezetten.

Arra a kérdésünkre, hogy hogyan lesz valaki sámán, és pontosan mit is takar a sámánság, nem kaptunk teljesen kerek választ, de a lényeg valami olyasmi, hogy a Sámán errefelé egyfajta gyógyító személy, akit mindenki tiszteletben tart, és akit az apja, illetve nagyapja tanított meg mindenféle gyógynövények és gyógymódok használatára. Bizonyára ezek javarészt valóban hasznos és működő gyógymódok, ám az megint egy jó kérdés, hogy ebben mekkora része van a gyógynövényeknek és mekkora része van a hitnek, vagyis a placebo hatásnak. Ez igazából nekünk most mindegy is, nem találkoztunk a sámánunkkal, aki itt a hegyek között a faluvilágban egy helyi, olcsó, természetes gyógymódokat alkalmazó orvosnak és tanácsadónak számít.

A sámánvárással sajnos elment az idő, ezért a közeli vasútállomásra megérkezve nyilvánvalóvá vált, hogy a mai napon ránk fog sötétedni. A dolgot tetézve, hogy közben az eső is újra eleredt, így kénytelenek voltunk az esőben caplatni. Már javában szakadt és szépen áztunk, amikor pár perc alatt olyan sötét lett, hogy Zitával úgy döntöttünk, előtúrjuk a fejlámpákat, mert ez így nem vicces tovább ekkora sötétségben botorkálni, még kitörjük a bokánkat. A lámpákat nem sikerült megtalálni, mert nem voltak bekészítve és nem emlékeztünk, melyik zsebbe tettük őket. A táskáinkban sajnos csak három nagy zseb van, és az apró dolgok mindegyiknek az aljára csúsznak le, oda pedig nehéz letúrni anélkül, hogy nem pakolunk ki szinte teljesen a táskából. Hála Sebastian-nek, ezt nem kellett meglépnünk, mert ő volt olyan önzetlen és volt olyan majrés a felettünk tomboló „Thunderstorm”-tól, hogy egy perc kutakodás után felajánlotta az ő egyik fejlámpájukat (Petzl Tikka 2, pont mint a miénk), amivel így már biztonsággal közlekedhettünk – öten három lámpával világítottunk a lábaink elé, az egyre csak szakadó esőben.

Pár perc alatt annyira megáztunk, hogy már nem voltak többé érdekesek a pocsolyák, bárhová léphettünk, nem lettünk vizesebbek már, mert eleve bőrig volt ázva a cipőnk, így tehát már csak arra kellett figyelnünk, ha el ne csússzunk.

Mon Szan egy ponton lekanyarodott az útról és egy keskeny, csúszós meredek ösvényen kaptatott fölfelé, hátra-hátra nézve, hogy megvannak-e még az emberei. A dombra felérve végre házakat pillantottunk meg, és hamarosan már az egyik belsejében örvendeztünk a megérkezésünknek. Levedlettük és kiteregettük a nedves ruháinkat, majd felnéztünk az emeletre, ahol egy nagyon hangulatos kis helyiség várt ránk, négy matraccal és egy alacsony, kerek asztallal, aminek a közepén egy gyertya adta az egész szobának a barátságos fényét. Erre az asztalra hamarosan tálalták az ismét finom és bőséges vacsorát, ami megint nagyon-nagyon jól esett. Örültünk, hogy nem magunk indultunk el erre a túrára, hanem szervezett keretek között, vezetővel és társakkal.

A Kalaw – Inle-lake túránk első napja 2012. szeptember 29-ére esett, és ezen a napon 20,5km-t gyalogoltunk, ám ennél a Mon Szan által vezetett „hivatalos” útvonal kicsit hosszabb, tán 23km lehet. Mi azért rövidítettünk, mert az első szakaszt, amíg utol nem értük a többieket Mola-val, rövidítettük, hogy beérjük a csoportunkat.

Folytatása következik… :)

Negyed óra múlva…

Kinpunból Kyaikto-ba két időpontban járnak pickup-ok: „negyed óra múlva”, és „most”. Ha még nem teltek meg utassal, akkor a kérdésünkre, hogy mikor indulnak „negyed óra múlva” a válasz. Ha pedig a plató megtelt emberekkel, akkor azonnal elindulnak. A kettő között lehet, hogy csak 5 perc a különbség, és így volt ez velünk is: az útszéli étteremben reggeliztük a rántott karfiol rúdjainkat az ingyenes zöld teával, amikor a pickup-os srác intett, hogy indulnak. Az autó már elindult az „állomásáról”, amikor felugrottunk rá. Hiába próbáltam alkudni, hogy de hát mi nem az állomástól utazunk, hisz 30m-el később szálltunk fel, nem engedtek az 1000 kyat-os árból. :)

Az út Kyaikto-ig rövid volt és közben velünk utazott egy kis pöttöm is az anyukájával. Kyaikto-ból Bago-ba eredetileg úgy terveztük, hogy megpróbáljuk ismét a pickup-ot, mert a kinpuni szállásadónk azt mondta, a busz 5000 kyat (1350 Ft) lesz, míg a pickup, mint azt már tudjuk, csak 2000. Amint leszálltunk a pickupról, körbeálltak minket a buszjegy üzérek, és mivel eleve nem akartunk busszal menni, rögtön kőkeményen alkudni kezdtem: mondtam, hogy 2000-ért elmegyünk busszal. Mondták, hogy az lehetetlen, mert 3000 a jegy rendes ára (persze először ők is 5000-el jöttek), ennyiért utaznak a helyiek is, és ennyiért megkapjuk mi is a jegyet. Tyű, ez gyorsan ment, pár másodperc alatt megérkeztünk a normál, helyi árhoz, persze csak ha nem hazudnak az embereink – ami utólag bebizonyosodott. Ez már tetszett, főleg, hogy azt mondták, hogy másfél-két óra alatt odaér a busz Bago-ba. Ez a 2-3 órás időkülönbség már megért nekünk fejenként 270 forint többletet az 5 órás, négyszeri átszállásos és még ki tudja, milyen kalandokat magában tartalmazó pickup-ozással szemben, ezért aztán befizettünk a buszozásra, és nem bántuk meg. Nem várt kényelemben volt részünk, az ülések között elfértek a lábaink, és útközben tudtuk csodálni a tájat – na meg a mianmari mozifilmek csodálatos világát, kihangosítva a busz összes belső hangszórójába. :) …és a busz tényleg odaért Bago-ba két óra alatt.

Nem versz át, lefotózlak!

Bago-ban még le se kellett szállnunk a buszról, mert arra előbb felpattantak a jegyüzérek. Miután közöltük velük, hogy Kalaw-ba szeretnénk továbbutazni, jöttek a 16 ezres jegyárral, de én ezt már ismertem, valami újat akartam hallani, mondtam, hogy nem kell „éjszi” (A/C – légkondi), se minibár, se TV, csak egy busz, ami elvisz minket viszonylag gyorsan és a lehető legolcsóbban Kalaw-ba, mondjuk 8000-ért? Erre kinevettek, hogy annyiért nincs jegy, amit utólag nem értek, mert végül 10 ezerben meg tudtunk állapodni, ami azért nincs olyan messze attól. Előre el akarták kérni a buszjegy árát, amikor a busz csak 4 óra múlva indult, de mi vissza kérdeztünk, hogy hogyan bízhatnánk meg bennük, 20 ezer kyat (5600 forint) nagy pénz, és most látjuk őket életünkben először, és nem is egy buszállomáson vagyunk hanem egy útszéli étteremben, és ez akkor is egy étterem marad, ha ők az irodájuknak nevezik. …és hogy bocsájtsanak már meg, hogy bizalmatlanok vagyunk, de muszáj, mert ez nekünk most sok pénz. Végül csak 10 ezret adtunk előlegben és kértük, hogy mosolyogjanak! :) Ennyivel beértük: készítettünk Róluk egy fotót, és lefotóztuk a helyet is, ahová kérték, hogy jöjjünk vissza. Utóbbit már csak azért is, hogy visszataláljunk majd.

A busz egyébként Yangonból indult az Inle-tóhoz és a teljes szakaszra is ugyanennyi a jegy, hiába van Yangontól 2 órára északra Bago, és hiába kell majd leszállnunk a tó előtt hajnali hatkor Kalawban. Úgy terveztük, hogy a hajnali érkezésre rápihenünk egy napot Kalawban, majd következő nap elindulunk a három napos Kalaw – Inle-tó túrára, amit igaz ugyan, hogy az útikönyv csak vezetővel ajánl, de mi majd megoldjuk okosba, állítólag fejlett arrafelé már a turistákat kiszolgáló infrastruktúra és a GPS-em OSM térképén is látszik egy „ösvény” a két hely között, azt meg nem lesz nehéz követni.

Rövid pihenő Bago-ban

Mindezek előtt azonban még volt négy óránk Bago-ban az átszállásig, leintettünk hát egy kis platós háromkerekűt, és elrobogtunk vele fejenként 150-ért a már jól ismert San Francisco Hotel-be, ahol tényleg úgy fogadtak minket, mint régi ismerőst: mosolyogva, kedvesen. Ezért is választottuk ezt a helyet három napja a maradásra. A vendéglátóink most is bebizonyították, hogy jól döntöttünk, természetesen maradhattunk a földszinti recepció-hall-családi-nappali helyiségben erre az időre, és még lavórt is kaptunk, illetve lezuhanyozhattunk. A nénink nagyon kedves volt velünk, Zita skeptikus volt az eljövendő buszutunkkal kapcsolatban, ezért megmutattuk a fényképet az ürgéinkről a néninek aki megnyugtatott minket, hogy ezek jó gyerekek, és nem vertek át minket, sőt a 10 ezer kyat nagyon jó ár, ő maga is meglepődött rajta, hogy ennyiért utazunk. Pedig igazán nem volt nehéz idáig lealkudni az árat, úgy látszik indiai testvéreink az elmúlt 8 hónapban jó kiképzést adtak nekem alkudozásban. Itt Mianmarban úgy tűnik, gyorsan és egyszerűen meg lehet érkezni a valódi árakhoz, ahol aztán viszont kőkeményen megáll a licit, és nem megy lejjebb az ár – legalábbis ez az eddigi tapasztalat, aztán ki tudja még, milyen furmányos ürgékkel találkozunk még! (Gyertek csak, túljárok az eszeteken! :P)

A lavór azért kellett, mert őrülten tűzött a nap ezen a délutánon, és ez kiváló alkalmat teremtett egy kézi nagymosáshoz. Ezt Zita végezte el, nekem már csak a teregetésben kellett segítenem a végén, és amíg ő mosott, én bekészíthettem egy bejegyzést, hogy otthon a feltöltéssel édesanyámnak már alig kelljen foglalkozni. Mostanra már megtanultam előre megírni az egész bejegyzést, az egészet HTML kódban, az előre megvágott, leméretezett és átnevezett, beillesztett képekkel együtt. Így a bejegyzést feltöltése már csak néhány klikk és egy CTRL-C – CTRL-V, persze csak akkor, ha nem rontok el semmit. :) Amúgy lesznek majd még fejlesztések a weboldalon, amelyek reményeim szerint az én életemet nem teszik majd nehezebbé, de a módosítások után Nektek még élvezetesebb lesz a blog. (az egyik ilyen az azóta bevezetett klikkelhető, nagy ablakban felnyíló képek)

Na de ezt majd meglátjátok, most csak ebédeljünk meg, netezzünk egy-egy órát két számítógépnél fejenként 400-ért a netcaféban, majd menjünk ki a buszállomás melletti „irodába”, vagyis abba az étterembe, ahol az üzéreink mondták, hogy várjuk a buszt.

Sorszámozott személyzet – Tiszta nyugat…

Pontban háromra megérkeztünk, ahogy kérték, de ők még sehol nem voltak. Ez kicsit gyanús volt, de nem pánikoltunk be, inkább rendeltünk egy tojásos curry-t, hogy ne éhgyomorral induljunk útnak. Még a felét sem tudtuk megenni, amikor jött a kalapos emberünk a motorján, hogy azonnal menjünk a buszállomásra, mert a busz csak ránk vár! Mi van? Azt mondtad, hogy fél4-4 között érkezik? Na mindegy, villámgyorsan burkoltunk, fizettünk, és felültünk az ő és a haverja motorjára, mert így kérték. Kb. 100m-t tettünk meg a motorokkal a buszállomásig, ahol tényleg ott állt egy busz, ami rögvest el is indult, mihelyt felszálltunk rá. Persze előtte még kifizettük a második tízezret is az embereinknek.

Hiába kértünk középre jegyet, leghátul kaptunk helyet, pontosabban nem is leghátul, mert a hátsó néhány sor ülés le volt szerelve és hátra volt dobálva, hogy így helyet biztosítsanak a buszon velünk utazó 3-4 vadonatúj robogónak. Itt a buszokat vegyesen használják csomag- és személyszállításra, már ezelőtt is láttunk olyat, hogy egyszer csak megállt a busz az úton, néhány ember bepakolt egy raklap sört az alsó csomagtérbe, majd indultunk tovább.

A buszút viszonylag jól telt, igaz ezt annak is köszönhettük, hogy kipróbáltunk már egy a busznál sokkal rosszabb alternatívát, a pickup-ot, így tudtuk értékelni a busz kényelmét, ami még mindig nem ér fel egy hálókocsis vonatéval, de árban annak a harmada sincs, így nekünk ez jutott – és boldogok vagyunk vele. Még egy fejezet naplót is sikerült írni, és az evéssel-ivással-pisiléssel sem volt gond, mert 3-4 óránként megálltunk az erre a célra megépített óriási, csili-vili pihenőhelyeken. Ezek azt mutatták, hogy itt azért van fejlődés, mert ezek a helyek tényleg jól néztek ki, kínáltak minden földi jót, és nem a földről a helyi árusok, hanem tiszta, rendezett éttermekben a szépen felöltözött, sorszámozott személyzet. Ez semmi olyanhoz nem hasonlított, amit az indiai szubkontinensen láttunk, ez a thai és kínai hatás lehet itt Mianmarban.

Autópálya autók nélkül

Az út első felét, amíg még világos volt, a főváros (Nepjida) és Yangon között megépített kétszer kétsávos autópályán tettük meg, ami arról nevezetes, hogy tök üres. A kormány megépítette a kihelyezett, újonnan felépített főváros és a legfejlettebb, legnyüzsgőbb város, Yangon között ezt az autópályát, hogy a kormánytisztviselők tudjanak ingázni a „munkájuk”, és az életük között, de rajtuk és néhány teherautón és buszon kívül kevesen használják ezt az utat, mert a nép nagy részének egyszerűen nem telik utazásra, nemhogy még autóra. Ezt alá tudom írni, ugyanis hosszú perceket töltöttem az autópálya belső sávján álldogálva anélkül, hogy egyetlen motorizált járműt láttam volna a lerobbant buszunkon kívül. Kb. egy órát álltunk így, amit annyira nem bántunk, mert így legalább nem hajnalok hajnalán fogunk megérkezni Kalawba – gondoltuk.

Az út második felét pedig sötétben utaztuk. :) Szóval arról nem tudok nyilatkozni, milyen volt az út és a világ odakint, mert én a középső folyosó legvégén feküdtem a hátamon, kinyújtózva, mint egy cövek, hogy elférjek. Közben Zita és egy másik utas is rám nyitotta az ide kinyitható középső üléseket, így a felkelés igen érdekes kúszó-mászó mozdulatokat igényelt, mert a térdem és a fejem fölött is néhány centire voltak a kihajtott ülések aljai. Ennek ellenére állítom, hogy nekem volt a legkényelmesebb helyem az egész buszban, de csak azután, hogy előtúrtam és magamra húztam egy pár zoknit és az Ironclad pulcsimat, mert a légkondi hidege az csak úgy áradt rám. Hogy miért kell egy buszt lehűteni 16 fokra, amikor a légkondi köztudottan egész komoly hatással van a fogyasztásra, és amikor az este 22-25 fokos hőmérséklete is teljesen kényelmes, azt ne kérdezzétek, mert én sem értem és engem is nagyon bosszant, pláne, hogy nem csak anyagi okok miatt, hanem avégett sem akartunk „erkon”-os (Air Conditioner) buszt, mert előre sejtettük, hogy ez lesz. Itt Ázsiában még nem jutottak el egy bizonyos tudatossági szintre, ezért ha valahol van A/C-jük, akkor azt csutkára tekerve használják is, nem számít, hogy benzint/áramot fogyaszt – van, és menő, ezért használjuk. Az sem számít, hogy jó kis tüdőgyuszikat lehet tőle kapni… :)

Mindent elénk tesznek, mindent leszerveznek

Az éjszaka közepén egy muksó megrángatta a lábamat és felkeltett, mondván, hogy „Kalaw”, vagyis hogy megérkeztünk, tessék leszállni! De hát kukk sötét van, és még el sem aludtam igazán, mi történt, hogy máris megérkeztünk?! Ha egy teljesen másik város közepén tesznek le, az se tűnt volna fel, persze a dolog nem így volt, valóban Kalawba érkeztünk meg, és amikor megnéztem az időt a GPS-en, az azt mondta, hogy hajnali 3-kor! :o Egy ember még ebben az időpontban is várt ránk, vagyis ő azt mondta, hogy egy másik csoportra, de azért minket is elkísért a Golden Lily Guest House-ba, ahol, ahogy mesélte, valóban kaptunk egy kétágyas szobát reggelivel, külső fürdőszobával 6 dollárért. Ez az ár messze a legolcsóbb volt eddig Mianmarban, és mi is csodálkoztunk rajta. Persze azért próbáltam még ebből is alkudni, de nem ment lejjebb az ár. 6 dollár az kb. 1380 forint, ami több mint 400 bangladesi taka, ennyiért már tomboltam volna Bangladesben, ez ott nagyon magas ár lett volna egy szobáért, itt viszont alacsony. Mianmar tehát drágább, viszont cserébe az ország is sokkal élhetőbb egy turista számára és a szolgáltatások színvonala is jóval magasabb.

Mire eltettük magunkat a takaró alá (merthogy hideg volt, vagy 15 fok, mivel 1100 méteren voltunk), már fél négy volt, az ébresztőt pedig 7:45-re állítottuk, mert 8-ig lehetett a reggelit kérni. Tehát alig aludtunk 4 órát, és a reggelinél a sikh szállásadónk, akit amúgy az útikönyv is említ és ajánl, máris traktálni kezdett gyönyörű fotókkal és túravezetési ajánlataival. A három napos Kalaw – Inle-lake trekking 12 ezer kyat / nap / fő, ebben benne van a két éjszaka, a vezető, és a 7 étkezés ára. Első nap ebéd, vacsora, második nap reggeli-ebéd-vacsora, harmadik nap reggeli-ebéd, a tavon a hajó pedig még 4 ezer kyat lesz. A 12-ből hamar sikerült 10-et csinálnunk, az kettőnkre tehát napi 20 ezer kyat, vagyis a napi álombüdzsénk duplája, 5400 forint. Hú, de anyagias vagyok ma! :) De hát ilyen az élet itt most Mianmarban, ahol bringák nélkül vagyunk, és ahol illegális a sátrazás, vagy a helyieknél való vendégeskedés – mindenért fizetni kell. Szóval napi 5400 forint kettőnkre, és ezért kapunk angolul beszélő vezetőt, aki tud majd nekünk énekelni és burmait tanítani, és aki gondolom majd sok egyéb érdekes dolgot is tud majd mesélni amellett, hogy mutatja az utat. Ebben az árban a szállás és az étkezés is benne van, tehát ha minden jól megy, a következő 3 napon napi 5400 forintból el tudunk lenni ketten, és közben még helyi társaságunk is lesz, mindent elénk tesznek, mindent leszerveznek, nem kell nekem megtalálni az utat és a szállás és étkezési lehetőségeket az úton, csak lépni – jobb-bal, jobb-bal, és élvezni a gyalogtúrát.

Ezt átgondolva az egész olyan jól hangzott, hogy befizettünk rá. A dolog furfangja viszont az volt, hogy ez az ajánlat azonban csak a mai napi, azonnali indulásra szól, merthogy ma indul egy háromfős csoport 9 órakor, vagyis 40 perc múlva! Tyű, a kutya mindenit, adjatok egy konnektort és még negyed órát! Feldugtam minden akkumulátort és a netbookot tölteni, pakoltunk és zuhanyoztunk, a szemközti kisboltban vásároltunk némi kekszet és csokoládét, majd ahogy megbeszéltük, negyed tízre kisétáltunk a sztupához, ahová kérte a sikh barátunk…

Folytatása következik! :) A következő bejegyzésekben gyalogolunk majd, árkon-bokron át az Inle-tóig! ;)

Kinpunból Kalawba 2012. szeptember 28-án bumliztunk át, fogalmam sincs, hogy hány kilométeren keresztül, mert így utazva már csak pénzben és órákban számoljuk az utat.

Vigyázat, ezt olvasni is hosszú lesz! Közben ne felejtsetek el a képekre klikkelni, ez már a 3. bejegyzés, amiben minden kép nagyban is megtekinthető! Elnézést, hogy csak most jött ki és nem magyar reggel 8-kor, bicikliztünk, s nem volt net egy bokor mögött sem! :O Az útinapló ott és akkor íródott:

Ma fantasztikus napunk volt! Reggel ugyanitt ébredtünk, Kinpunban ahonnan a nap végén most a beszámolót írom. Szóval reggel már 7 előtt kikászálódtunk nagy nehezen az ágyból, és Zita eldöntötte, hogy ő is gyalog jön a hegyre, fel a Golden Rock-hoz. Hogy ez mekkora távot és szintemelkedést jelent, akkor még nem tudtuk, mert az okos Lonely Planet csak annyit említ, hogy kemény, és hogy készülni kell rá, mert 4-6 óra az út fölfelé, és a teherautó parkolóból még 45 perc „or so”, vagyis vagy még több… A kanadai szállótársaink azt mesélték, hogy ők 4 óra alatt felértek, de nagyon kemény volt, és többet nem akarnak túrázni, pláne nem fel hegyre. Én mondtam Nekik, hogy márpedig ha 4 óra alatt felértek, akkor bizony kemények, mire ők elárulták, hogy persze, mert rohantak, meg akarták csinálni 4 óra alatt. Én erre diszkréten hallgattam, de magamban mondtam, hogy „Ááááááá, miért rohantatok? Megpurcantatok és most még hegyet sem akartok többé látni, hát kellett ez?”. Akárhogy is, én örültem, hogy Zita is velem jön és nem a teherautót választja 1500 kyat-ért, hogy aztán egy platón zötyögve egy műúton tegye meg az út nagy részét, és nem az erdő mélyén, leszámítva persze az utolsó 45 percet, ahol már nincs mese, gyalogolni kell, és állítólag nagyon meredek és kemény, az útikönyv, és a kanadai barátaink szerint.

Tanakha az arcra és thámenphju az arcba

Indulás előtt még mi is, ahogy tegnap a kanadaiak, kértünk tanakha-t az arcunkra. Ez az a világosbarna porszerű anyag, amit majdnem minden mianmari arcán látunk, vagy legalábbis minden nő és gyermek arcán. A tanakha-t a vendéglátónk készítette el: egy nagy, barna kőszerű valamit kezdett el villámgyorsan körkörösen súrolni egy lapon, ami vagy eleve vizes volt, vagy a kő eresztett meg, de a végén a lényeg, hogy kaptunk egy világosbarna sárszerű valamit, amit ők szépen szétkentek először Zita, majd az én arcomon. Még egy kis ecsetük is volt, azzal kenték szét mindenütt a nyakunktól a homlokunkig és a két fülünkig, majd egy-két helyen még vastagabb, látható foltokat is hagytak. Ezek után kb. 8 óra körül elindultunk, és rögtön az utcánkban, ami egyébként egy nagy bazársor, megreggeliztünk. Én valami furcsa levest kaptam, Zitának pedig kértünk Thámen-phju-t, vagyis üres, „fehér”(=phju) rizst. Ugyanígy a fokhagyma csetonphju, vagyis fehérhagyma, a vöröshagyma meg pont úgy, mint nálunk, vörös: csetoni – a ni jelenti a vöröset burmaiul. Szóval már tanulgatunk, de a kiejtésekkel még erőst bajban vagyunk. A natúr rizs pedig azért kellett, mert Zitának 2 napja még 38,9 fokos láza volt, és nagyon durva hasmenése. Egy ideje már nem volt vécén, igaz, nem is evett sokat, de tegnap szinte jobban viselte a bagoi körsétát hajnali 6-tól, mint én, ezért lettünk ilyen bizakodóak, és ezért mert elindulni velem erre a nagy útra. Én persze cserébe megígértem, hogy nem leszek hajcsár, hanem helyette most türelmes, amennyire tudok.

Bételt rágó, dohányzó buddhista szerzetesek

A reggeli után mentünk, amerre mondták, hogy menni kell a Golden Rock felé, de ez a bazársor csak nem akart soha véget érni. Már kilométereket haladtunk, amikor még éppúgy kis kunyhók szegélyezték az út mindkét szélét, csak épp az erdő nőtt meg körülöttünk. Az utat nemcsak mi jártuk, hanem a helyiek is, és volt köztük sok bordó ruhába öltözött, ételhordó edényeket cipelő buddhista szerzetes is. Ők is jöttek fölfelé a hegyre, és közben kapták és hordták az ételt is. Ez nem számít kéregetésnek, ez a kultúra része itt Mianmarban. A lakosságnak számottevő hányada szerzetes, vagy legalábbis az életének egy szakaszában az, és cserébe az ő szolgálataikért (ami gondolom tanítás, és hasonlók), a többiek ételt szolgáltatnak nekik. Ez a cigarettázó szerzetes a képen megmutatta nekünk az ételhordóját, mert mi is beletettünk egy kis csomag kekszet a fényképért cserébe – az ételhordó csurig volt thámenphju-val, vagyis fehérrizzsel.

Most biztosan leakadtatok, hogy mit dohányzik egy buddhista itt, hát milyen világ ez?!? Hát ilyen… :) Sőt, még a bételt is rágják, piros a foguk, mint annyi sok honfitársuknak is. Ez itt úgy látszik normális, de nekünk is furcsa volt elsőre, mert valami olyasmi, leegyszerűsített előítéletünk van (volt…) a buddhizmusról, ami szerint a lényege az, hogy a vágyak az élet megrontói, és ha lemondasz minden vágyadról, akkor jutsz el a nirvánába. Persze tudom, a buddhizmus biztos nem ilyen egyszerű, és ahány ország, annyiféleképpen élik meg és gyakorolják. Itt Mianmarban a cigi és a bétel belefér a szerzetesek életébe, és mivel minket nem bántanak ezzel, jól van ez így. :)

Mire összebarátkoztunk három-négy bordóruhással, akikkel folyamatosan oda-vissza előzgettük egymást, végre a bazársor is eltűnt, és már csak hébe-hóba láttunk házakat 50-100 méterenként. Ekkor a terep is meredekbe váltott, és hosszú lépcsősorokon kaptattunk fölfelé a dzsungelben, amitől én úgy elkezdtem izzadni, hogy hamar kénytelen voltam egy pataknál lemosni magamról a tanakha-t, mert különben a füleimbe, számba és a szemeimbe csurgott volna. Ugyanitt a kendőinket is megvizeztük és a fejünkre kötöttük.

Itt mindenki csak Ember

Egy helyen, ahol utolértük a kedvenc öreg szerzetesünket, mi is ledőltünk kicsit, nem csak, mert erre biztattak, hanem mert tényleg meg voltunk kicsit purcanva már. Pedig még nagyon a nap elején voltunk, de jólesett leülni. Hát még látni, hogy az öreg milyen boldog, amikor elügyetlenkedtem neki néhány szót burmaiul. :) Ezen a helyen mi is kaptunk friss, forró zöldteát, amiért én induláskor megkérdeztem, hogy fizethetünk-e valamit, de a válaszuk egy mosoly volt, és hogy nem! Ez nagyon-nagyon jólesett nekünk, nem azért, mert így megspóroltunk az a nyavalyás egy-kétszáz csattot, hanem mert itt embereknek néztek minket, fáradt hátizsákosoknak, akiknek jólesik a pihenés, a jó szó és a tea. Pedig ezt az utat sokan járják külföldiek is, a Golden Rock Mianmar egyik legnagyobb nevezetessége, sok tehát errefelé a „gazdag külföldi turista”, de úgy látszik, ennek ellenére nem néznek „sétáló pénztárcának”. Vagy egyszerűen ezt nem is nézik, nem érdekli őket, nem számít, honnan jött és ott milyen „fejlett a gazdaság”, és mennyi pénze van, itt mindenki csak Ember. Ez nagyon király!

Kicsit feltöltődve, és jókedvűen indultunk tovább. Most éreztük először igazán, hogy elindultunk Mianmarban, hogy történik velünk Mianmar, hogy benne vagyunk. Még csak pár napja az országban, de már volt Yangon, láz, hasmenés, Bago, és most itt vagyunk, mászunk fölfelé a dzsungelben a kunyhók között ezen a szépen kiépített zarándokösvényen a Mt. Kyaiktiyo-ra.

Zöld tető a dzsungelből

És a csodák jöttek is, ahogy szoktak, most sem maradtak el. Az egyik kunyhó előtt egy fickó nagy zöld levelekből tetőelemeket hajtogatott:

Ez nekünk rettentően tetszett! Annyira jó, hogy ide még nem érkezett meg az a sok bádog, farostlemez, műanyaglap meg ponyva, ami Nepálban már mindenütt ott van. Itt, ha ránézek egy házra, akkor az a ház álhatott volna ugyanúgy kétszáz éve is. És annak a háznak az ökolábnyoma olyan kicsi, hogy szinte már nincs is. Persze kell hozzá ez a jó kis trópusi éghajlat, ahol minden őrült mód növekszik és zöldell, de ez nem vesz el az értékéből. A levelek egyébként nem egész levelek, hanem félbe, vagy harmadba vágott darabok, és ami köré hajtogatta őket az emberünk, azok hosszában vékonyra vágott bambuszágak.

Kitérő a Dat Paung Su Pagodába

Talán egy kilométerrel sem később, egy tábla és egy szép díszes kapu is azt jelezte, hogy balra a másik úton 5 perc kerülőre eljutunk a Dat Paung Su Pagoda-ba. Tudtuk, hogy ez az a „Fake Golden Rock”, ami egy órára van Kinpuntól, és ajánlja az útikönyv, ráadásul a kérdésünkre az utunkon az iskolába lefelé szaladó kislány is nagyon bólogatott, hogy arra érdemes menni, így aztán egy hamar úgy döntöttünk, hogy kitérünk a Pagoda-hoz. Majdnem megbántuk, mert az ötös elől valószínű lekopott egy egyes, mert vagy negyed órát mentünk, mire végül kilyukadtunk valahová, ahol épületek voltak és emberek követ törtek (mi ez a nagy építkezés mindenütt?). Itt valóban megpillantottunk egy nagy sziklán egy aranyrafestett másik nagy sziklát, aminek a tetején ott figyelt egy sztupa. Hát így fog majd valahogy kinézni odafent a Golden Rock is, csak máshogy és nagyobban. Ezen a helyen megettem a reggel vásárolt piadzsuk végét, és Zita is betolt néhány kekszet, amiből a minket étkezés közben szomorú, éhes szemekkel bámuló kutya is kapott.

Volt itt egy nagyon furcsa Nepáli fickó, Zitának is, és nekem is mindenféle dolgokat magyarázott és mutogatott. Zitának a következőt adta elő: átdobott a saját lába között köveket, amelyek aztán rögvest a korlát mögötti mélybe zuhantak, majd mutogatta a szexuális közösülést az egyik mutatóujját ki-be húzogatva a másik gyűrűs és mutató ujjával formált körben. Ugyanezt nekem is megmutatta, de előtte büszkén mutogatott a sztupára, mintha ő maga építette volna saját kezűleg (ami meglehet…), és aztán egy injekciós tűvel egy pohárból vizet szívott fel, amit aztán ráfröcskölt egy újságra, ami épp egy olyan hirdetésnél volt nyitva, amin lányok voltak… Ismernék a Húsvétot? :) Nem hiszem, inkább Zitának lehet igaza abban, hogy ez a Sztupa (és ha mellette köveket dobálsz át a lábad között a mélybe) gyermekáldást, vagy férj/feleséget hoz a házhoz, vagy legalábbis a helyiek így hiszik, de az is lehet, hogy csak ez a kedves bolond szeretné csak így. :) Akárhogy is van, nekünk mindegy, csak lehessen halasztást kérni két évre, mert mi most még világ utazunk!

Bambuszból és pálmalevélből kész a ház!

Visszaérve a „főútra”, közelebbről is megcsodáltunk néhányat a helyi kunyhókból. Itt az emberek nemhogy a kerítést, de még az ajtót sem ismerik nagyon, rendszerint a kunyhó egyik teljes oldala legalább félig nyitott, vagy csak a nyílás feletti tetőt lehet ráhajtani a ház oldalára. Ezek a házak mind egy szálig kivétel nélkül cölöpökön állnak, gondolom azért, mert itt is szépen le tud szakadni a monszun és akkor bizony, ha a talajon lenne a ház, akkor úszna nappali, vagyis az egyetlen nagy helyiség, ami van benne. Na jó, az azért túlzás, hogy minden ház ilyen lenne, de a szolidabbakban tényleg nem volt semmi elosztás. Végül is minek, hiszen ha főzni kell, lehet azt kint is, a gyerekszobának meg ott van az egész dzsungel, meg a szomszédok háza. :)

A következő, soha véget érni nem akaró lépcsősor tetején újabb építkezésnek lehettünk szemtanúi, illetve itt még csak az építőanyagot készítették elő. Egy férfi a padon rövid, vékony bambuszdarabokat hasított ketté hosszában, és szelte őket még vékonyabb darabokra. De minek is írogatok itt, hisz a videó mindent elmond:

Óriási!!! Bambuszlevél a „cserép”, bambusz a gerenda, és ilyen vékonyra szelt bambuszszálakkal össze is kötöznek mindent! Később egyébként láttunk szögeket, mert direkt figyeltük, de most még ne menjünk tovább, hanem figyeljük meg az emberünk gyermekét!

Apró gyerek nagy bárddal

Láttátok a videón, mekkora nagy bárddal szaladgált, és utánozta az apját a bambuszaprításban? Megszámoltátok Ti is a végtagjait, az ujjait és a lábujjait?!? :) Megvan neki még mind! Hogy csinálják?!? Lehet, mi gondolunk valamit rosszul? Ezek után biztos vagyok benne… Ó, micsoda utak várnak majd még ránk, ha ez véget ér! Hogy a viharba nem sérti meg magát ez a gyermek? …és hogy nem féltik a szülei? Egy nyugati szülő sikítva-visítva rohanna az ekkora gyerekéhez, ha azt meglátná egy harmad ekkora késsel a kezében, itt meg az apuka halálos nyugalomban teszi a dolgát, oda se nézve a gyerekére, aki amúgy, ahogy azt a gyerekeknek illik, nagy vidáman másolja az apját – egy pontosan ugyanakkora bazi nagy pengével, mint az apja! :) Megint csak: Óriási! :)

Ha nincs más lehetőséged, akkor örülsz annak, ami van

Ekkor már majdnem félúton jártunk, de mind a ketten odavoltunk. Igaz, hogy közben elbújt a nap, és felhős lett az ég, de a meleg nem tűnt el, és énrólam csorgott a víz, teljesen átáztattam a ruháimat. Nem is értettem, Zita ezt hogy bírta egyáltalán… Persze szóvá tette ő is, hogy fáradt és kivan, na meg le is ültünk sokszor pihenni, de ennek ellenére, ha lassan is, de haladtunk.

Épp csak egy lépcsősorral a nagy bökős gyermek után egy „szerkezetkész” bambuszépítményt pillantottunk meg. Tudom, tiszta hülye vagyok, de engem ez is lenyűgözött. Itt már láttunk szögeket is, szóval a 100% természetes anyagokból nem igaz, de azért nem rossz, mert ha belegondolsz, tényleg csak egy nagy marék szög, egy kalapács, meg a nagybökő kell a gyerek kezéből, és össze tudsz rakni egy ilyen kunyhót, ha tudod, hogyan kell. Padlónak szét tudod vágni az idősebb bambuszágakat, és kifelé fordítva sorba lerakni őket, mint a hajópadlót. Kicsit homorúak lesznek a lemezek, de mit számít, legalább könnyen kifolyik köztük a víz… :) Nem tudjátok, megél esetleg a bambusz Magyarországon? :) Kétlem, pedig nagyon király lenne építőanyagnak.

Az utat egyébként nagy ritkán beton építmények is szegélyezték, ezek rend szerint valamiféle buddhista szentélyek voltak, és mindegyikben ott volt ez az oroszlánalak. Biztosan valamilyen köze van Kyaiktiyo-hoz és a Golden Rock-hoz, de hogy mi, azt én most meghagyom rejtélynek, mivel magam sem tudom, és fontosabb, hogy továbbsétáljunk, mielőtt kimerülök a naplóírásban, mintsem, hogy ilyesminek utánajárjak.

Még az út kétharmadánál sem jártunk, amikor mindketten éreztük, hogy tényleg nagyon, de nagyon odavagyunk. Nem tudom, jobb lett volna, ha csak egyikünk van oda, de azt hiszem, jobb volt ez így. És az is nagyon jó volt, hogy szinte végig értek minket az élmények, így végül is nem maradt elég figyelmünk a fáradtságra – és persze Zitának az éhségre. A kekszen kívül tegnap este kezdett el rizst enni, de ezen kívül most már így a délutánban mondhatni, hogy három teljes napja nem evett mást, csak kekszet és rizst (na jó, most hogy így alaposan végiggondolom: meg uborkát és fokhagymát), és ehhez képest igen jól bírja, komolyan nem tudom eldönteni, melyikünk van jobban oda. Elszoktunk a túrázástól, és ez a menet tényleg kemény. 40m-ről indultunk, és most járunk 700-nál, és talán a legnehezebb az egészben, hogy fogalmunk sincs, milyen magasra kell majd még mennünk, csak légvonalban látom a vélt célt a gépészen, és mellé még azt tudjuk, hogy az utolsó 45 perc kőkemény lesz.

Persze mint mindig ezen a napon, ismét szembejött egy „csoda”, vagyis egy dolog, ami meggyönyörködtetett, elgondolkodtatott, vagy ha úgy tetszik, rendbetett, pofonvágott, persze jó értelemben. Azt hiszem engem ez a gyerek segített át a holtponton. Épp a pihenőjéből indult, és egy hatalmas zöld csomagot vitt a hátán, a homlokára kötözve, ahogy annyi sok nepáli testvérénél láttuk. Biztos, hogy jóval nehezebb volt, mint az én hátizsákom, mert látszott a mozgásán, hogy nem kis súly az, amit cipel. Mégsem szólt egy rossz szót sem, nem panaszkodik, se kifelé, és bizonyára magában sem, mert mosolyogva köszön nekünk, és indul, megy tovább a dolgára, viszi fel a hegyre a holmit. Én ezt választottam, mégis panaszkodom, őneki ez a sorsa, még nehezebb, mint amit én választottam, mégsem szól egy szót se, csak megy. Talán épp ezért… Érdekes ez. Ezt is egy TED videóban láttunk, talán már linkeltem itt régebben, a lényeg annyi, hogy ha nincs más lehetőséged, akkor örülsz annak, ami van. Ha viszont van sok választásod, akkor simán megbánod a döntéseidet, nem örülsz annak, amit kapsz, mert benned van, hogy volt/van másik lehetőséged is, és az talán jobb is lehetne… Ezért vannak emberek, akik soha életükben nem akarnak megházasodni, és nem csak a párjukat, hanem az autójukat is évről évre lecserélik, és mégsem igazán boldogok. De ez is csak fejben dől el, ha én eldöntöm, hogy úgy jó lesz nekem, ahogy választottam, ahogy történni fognak a dolgok (akár a befolyásomon kívül), akkor pozitívan fogom megélni a dolgokat, és a jövőmet. A srácnak valószínű nincs sok lehetősége, és elfogadja a sorsát, ami valahol a mi nézőpontunkból szörnyű, de ugyanakkor szerintem valahol csodálatos is. Persze, mert én így akarom látni… :) Na, de elég ebből, ne filozofálgassunk itt, hanem menjünk tovább, mert mindjárt elered az eső, és még van hátra vagy 3 kilométer!

Még egy mérföld a ködben

Ködbe érkezünk, kitett ösvényen sétálunk egy gerincen, de ezt csak akkor vesszük észre, amikor benézünk a dzsindásba mindkét oldalt. Van, hogy 20 méterig alig látni, sűrű a köd, felhőben járunk, néha látni is, ahogy átbukik a gerincen a ködpára. Na, szépen nézünk ki, ezért caplatunk egész nap, hogy aztán csak egy körvonalat lássunk majd a híres Golden Rock-ból, amikor az egy aranyban fénylő kő is lehetne, a sztupáról a tetején nem is beszélve…

Minden házhoz odaköszönünk, hogy „Menglábá”, és mindenhonnan mosolyogva visszaköszönnek, ez sok erőd ad nekünk, hát még az, amikor egyikük szavából harmadjára nagy nehezen kiveszem, hogy „one mile”, vagyis már csak egy mérföld. Na, akkor már csak azt kéne tudni, hogy mennyi az a mérföld méterben számolva? Ha jól emlékszem, 1300 körül… Vagy 1600 környékén? Mindegy, a lényeg, hogy jóval kevesebb, mint 2km, tehát már nem vagyunk messze.

Egy domb után egy csomó házat pillantunk meg egyszerre! Végre, megérkeztünk valahová. De hová? Egy háznál férfiak hatalmas, 15cm átmérőjű bambuszágakat hasítanak szét hosszában, de valahogy nagyon ügyesen úgy, hogy a tömbjeinél (a kör keresztmetszetű ágakban egyenlő távolságokra van egy-egy „merevítés”, ahol nincs üreg középen, csak egy „dugó”) vágják csak szét, a többi részt inkább csak széthajtják, kivéve a végén, ahol egy helyen szétvágják teljesen az ágat, így az egészet végül ki lehet gördíteni. Ekkor értettem meg, hogyan készül a „padló”, és a sok útszéli pihenő ülő része, amire a fáradt hátsóinkat tettük le. Sajnos ezt a műveletet nem tudtam lencsevégre kapni, mert embereink 1000 kyat-ot / 1 dollárt kértek egy fotóért… :o Ezért először kicsit haragudtam rájuk, de később ez elmúlt, végül is meg lehet ezt érteni valahol, jön ez a sok kényelmes turista, csili-vili színes cuccokban, gazdag országokból, én meg itt ütöm a bambuszt egész életemben, ők meg csak fényképeznek, akkor már hagy legyen nekem is jó. El tudom képzelni, hogy mások, akik nem ilyen sovány pénztárcával vagy ilyen hosszan utaznak, mint mi, simán odaadják az 1 dollárt egy fotóért, minden rossz érzés nélkül.

A vízhordók

A falun áthaladtunk, és a végén kettéágazott az utunk. Balra egy betonútba(!) torkollott, jobbra még meg se néztem igazán, merre halad tovább, mikor egy szerzetes integetett a betonról, hogy menjünk arra, mert a műút túloldalán folytatódik az ösvényünk, és arra van a pagoda! Ezt nem igazán értettem, de később másokat is megkérdeztünk, és mindenki azt mondta egyértelműen, hogy jó felé megyünk a Golden Rock felé. Persze még messze voltunk, lépcső lépcsőt követett, és mi csak másztunk-másztunk, és csak nem akartunk odaérni sehová. Közben már egy meredek hegyoldalban jártunk, ahol az igazán vészes részeken már betonhidakon keltünk át.

Az egyik ilyen hídnak a pihenőjén egy gyermek pihent, mellette egy erre a célra megformált bambuszág két végén egy-egy hatalmas sárga műanyagkanna tele vízzel. Kérdeztem, hogy ezt ő cipeli-e, mire bólogatott. Megemeltem a csomagot, hát legalább harminc kiló volt, ráadásul két külön helyen, így egyensúlyoznom is kellett vele. Az orrunk előtt felrakta a vállára a srác a terhet, és elindult vele. Őt követte egy másik gyerek, pontosan ugyanolyan felszereléssel. Nagyon komolyak voltak. Ezt kéne látniuk a minden földi jóban fürdő nyugati gyermektársaiknak, amikor panaszkodnak, mert nem kapják meg a legújabb méregdrága videojátékot, csak jövő Karácsonyra, amikor a szomszédban a Sanyika már a még újabbal játszik. Addig ők itt ketten hordják a vizet, és mi azon gondolkodunk, hogy tudnánk-e nekik segíteni, de hamar rájövök, hogy egyszerűen nem. Itt viszi előttem ez a legfeljebb 12 éves kissrác a 20 liter vizet, és én nem tudok neki segíteni! Ha csak egyet veszek el, nem tudja vinni a másikat, mert nincs ellensúly a tartón, kettővel viszont én szakadok meg, a vállamon pedig nem tudom vinni, mert nem vagyok olyan ügyes, mint ő. Meg aztán ők ketten is vannak. Közben komoly arccal egyikük átfordította a tarkóján a másik vállára a bambuszág tartót, ami csak úgy nyögött ettől, látszik, ahogy hajlik a súlyos kannák alatt. A gyerek szuszog, majd ugyanolyan komoly, koncentráló arccal, továbbmegy lihegve. Ez a lihegése még gyermeki volt, de amit vitt, és ahogy vitte az felnőttes.

Később megálltunk fotózni, így ők eltűntek, de egy lépcsősor tetején megláttuk mind a két-két kanna vizet és kettőjüket. Most láttuk csak, mennyire hasonlítanak egymásra. Ők testvérek, és ez az otthonuk, ide hozták a vizet. Most már mosolyognak, de még mindig csurog róluk a víz. Mutatom, hogy ez kemény munka volt, kemények vagytok, gratulálok! Mutatom, hogy erősek, befeszítem a bicepszem, majd az egyikük karjára mutatok, mire ő is befeszíti az övét. Tényleg izmos srácok. :) Előkerül a kishúguk is, összehívom őket egy fotóra, örömmel felkapják a testvérüket, mutatják neki, hogyan tegye össze a kezét a Menglábá-ra, és puszilgatják, szeretgetik, pont, mint egy édesapa tenné. Ezek a srácok bizonyos értelemben már komoly, felelősségteljes egyének, gondoljunk csak bele, hogy létfontosságú feladatot látnak el a háztartásban, és tanítják, nevelik a kisebb testvérüket! Micsoda önbizalmat, micsoda egészséges énképet adhat ez egy gyermeknek! Nagyon jó volt ezt látni, és azt, hogy mennyire őszintén, mennyire szeretik egymást, a kistestvérüket. Örültem, hogy legalább egy kis elismerést adhattunk a srácoknak – azt hiszem ennél többet nem is tudtunk volna ezen körülmények között.

Sűrű ködben a Golden Rock

A srácok után egy kis boltnál megálltunk két zacskó mogyorót venni, amiből az egyiket rögtön fel is faltuk. Eközben előtúrtam a táskából a GPS-t, és megnéztem rajta, hol járunk. 150m-re volt tőlünk az út, az egyetlen út, amit az OSM térkép jelölt, és amiről úgy véltem, a vége a Golden Rock-nál van. De innen az már egy kilométerre sincs, és nem látok rajta szerpentint. Biztosan nincs meg végig az út a térképen, mert valahol még jönnie kell 45 perc kőkemény meredek fölfelének, ez tuti, mert a kanadaiak is meséltek róla, és az útikönyv is írja.

Megérkeztünk egy bazársorra, ahol megettük a késői ebédünket (rizs, fokhagyma, zöldtea), megvettük a belépőket kettőnkre 10 ezer kyat-ért, majd egy helyen, ahol kérték, levettük a cipőinket, majd mezítláb folytattuk, de ekkor már széles, kerámia lépcsőkön. Mindaddig, amíg a lépcső tetején meg nem pillantottuk a távolban a körből előtűnő, a képeslapokról már ismerős formát, úgy gondoltuk, hogy valószínű még hátra van a „The Hardest Part”, a legnehezebb rész, a végén a meredek 45 perc fölfelé. De ekkor egyértelművé vált, hogy nem így van, megérkeztünk, nincs több lépcső, nincs több fölfelé, és igaz ugyan, hogy nagy köd van, de itt vagyunk, egye meg a fene a Golden Rock-ot, hogy nem aranylik a napfényben, úgy kell neki, hát akkor nem lesz benne a 2013-as falinaptárunkban, az ő baja! :)

A Golden Rock legendája és a kuka rejtélye

Na jó, ennyire nem voltunk boldogok a ködtől, de elkeseredettek sem. Tudtuk, hogy este hatig, az utolsó lefelé induló teherautóig még hátra van három óra, és ezalatt még előbújhat a nap, ha van egy kis szerencsénk. Azért közelebb mentünk így is, hogy jól szemügyre vegyük ezt a bizonyos Golden Rock-ot. Ez egy varázslatos módon egyensúlyozó kő, állítólag 60 ezer éve áll így, 1 nm-es felületen, a maga 240 tonnájával. Ennek a tetejére a derék buddhistáink építettek egy szép arany sztupát, s aztán még az egész követ is aranyba vonták. Az Ő Legendájuk szerint Buddha egyik hajszála az egésznek a tetején a sztupában hajszál pontosan a megfelelő helyre helyezve tartja egyensúlyban az egészet, és ezért nem zúg le ez a hatalmas kő az őt tartó szikláról. :O Hmmm… Oké, Ti higgyétek ezt, én tiszteletben tartom, de azért én keresnék egy másik elméletet magamnak. :) Hopp, meg is van, nézzétek csak azt a kukát a jobb oldalán a Golden Rock-nak! Na, az tartja az egészet, megvan a megfejtés, ez az, nincs itt semmiféle hajszál kérem, a kuka tartja! :) Később arra is fény derült (a szó szoros értelmében), hogy van egy másodlagos szerepe is a kukának.

Aztán kisütött a nap, és én meg mint aki megkergült, jártam, rohantam körbe-körbe az arany követ, hogy megtaláljam a legjobb képekhez a szöget, amíg még tart a csoda, és el nem tűnik újra a nap a felhők mögül, ki tudja, meddig, talán egész napra. Valóban csak öt percem volt, és ezalatt sikerült több nagyon jó képet készíteni, köztük ez talán a legjobb, amiből már csak azt a fránya villanypóznát kéne kifotosoppolni bal lentről. :) A jobb szélen a fickó nem lelökni próbálja a követ, hanem egy arany lapkát simít rá, ahogy az előző videóban is láthattátok, hallhattátok, ez itt a szokás, mint ahogy az is, hogy az aranylapka csomagolóanyagát a kukába dobja. :)

Érkezés után egyébként eldöntöttük, hogy várunk még, hátha kisüt a nap, de ezt akkor nem igazán reméltük, mert nagyon nem úgy nézett ki az ég, mint ami még fel fog szakadozni ezen a napon, sokkal inkább az ellenkezőjére számítottunk, mert amíg jöttünk fel a ködben, bizony dörgött is rendesen. Az tehát, hogy ha csak öt percre is, de végül kiderült az ég, nagy öröm volt számunkra, amit nem is igazán reméltünk. Ez, és hogy nem kellett még 45 percet egyhuzamban lépcsőznünk a végén, nagyon feldobta a kedvünk, ami egyébként amúgy sem volt annyira oda, így 1080m magasan, miután megmásztunk egy kékesnyi magasságot, trópusi éghajlaton, azok után, amin keresztül mentünk az elmúlt napokban. Ez különösen Zitától nagy hőstett, és ezért irtó büszke is vagyok rá! Komolyan csodálom azért, hogy úgy döntött, elindul velem gyalog, és aztán gyakorlatilag szinte semmit nem nyafogott, hanem jött végig. És lám, milyen érdemes volt! :) Amíg a napfényre vártunk, addig sem unatkoztunk, találtunk az egyik fémkorlát végén egy gömböt, amit szépen megpucoltunk, majd tükörnek használtunk. Gondoltuk, hogy ha már nem lehet a napfényes, aranyszínben úszó Golden Rock-ról fényképünk, akkor lesz olyan, amilyen senkinek sincs! :) Szóval eljátszadoztunk szépen, tényleg mint a gyerekek, jól elvoltunk, legalább 5 percig bohóckodtunk a gömb előtt, és egy cseppet sem izgatott minket, hogy esetleg néhányan odafentről bolondnak nézhetnek ezért minket. Voltunk már két hónapig földönkívüliek Bangladesben, és azok után, ha teljesen hülyének néznek valamiért, az egyszerűen nem tud minket zavarni egy picit sem. :)

Az albínó batmanbogár és testvérei

Aztán nem csak a torz képünkön mulattunk jól, hanem a természet újabb ezer apró csodáján, vagyis őket inkább csodáltunk, és nem is voltak olyan aprók, sőt, bogár létükre néhányan egészen nagyok voltak ahhoz képest, mint amit mi megszoktunk. Már ha ezek a lepkeféle élőlények bogárnak számítanak… Az irodalmi szöveggyűjteményeket és a kötelező olvasmányokat középiskola után kezdtem el olvasgatni, és a biosz óra se érdekelt egyáltalán, most viszont épp úgy meg tudok őrülni egy apró lepkétől, mint Zita. Nézzétek meg ennek a szemét, az mind a szeme!(?) Elképesztő… A kis albínó batman-el biztosan unokatestvérek, mert mindkettőnek vannak visszahajtható csápjaik. Meg ahogy ez a tücsök néz, hát komolyan, ez a természet valami elképesztő!

Hogy nem vettem eddig észre őket? Tényleg körülöttem volt eddig is mindez, csak én nem láttam? Hogy élhetünk ennyi sok csoda között úgy, hogy elzárjuk, elszigeteljük magunktól őket, és tudomást sem akarunk venni róluk? Élünk a magunk modern, „fejlett” emberi társadalmában, és mindezt kizárjuk, elzárjuk magunktól. Ez csak a természet, ami odakint van, ez a veszélyes vadon, vagy a még rosszabb: a kiaknázandó, fatális(?) tévedésként végtelennek hitt erőforrás. Egy bogár szemén keresztül az egész emberi társadalom eszeveszettül meg lehet bolondulva, de ugyanakkor az is igaz, hogy az ember a legcsodálatosabb lény e föld kerekén, viszont ezért még nem kéne ilyen önteltnek lennünk. Ebbe most ne is menjünk bele mélyebben, mert soha nem jövünk le erről a hegyről.

Kudu-kudu, a szerzetestanonc

Miután megfordultunk a komplexum mellé épített bazársoron három piadzsu erejéig, szépen lassan elindultunk visszafelé. Ekkor jött egy szerzetes négy kis tanoncával, mind ugyanabban a bordó szerzetesi ruhában voltak, ami azonos talán a világ összes buddhista kultúrájában. Ez olyan látvány volt, amit ugyan először elengedtem, de egy fél perc gondolkodás után utánuk szaladtam a fényképezőgéppel, és azt hiszem érdemes volt. Az egyik kisrác valami kudu-kudu-t mondott oda mindenkinek, és ezt olyan pajkosan tette, hogy minden nyugati turista egyből visszamondta neki, hogy kudu-kudu, mire a kis bordóruhás még nagyobb kacarászásba és kudu-kuduzásba kezdett, mint akit éppen agyon csikiznek, csak úgy bugyborékolt belőle a nevetés, és közben ugrabugrált, meg fel alá szaladgált… :) Hát, mindenhogy elképzeltem eddig egy buddhista szerzetestanoncot, csak így nem. :)

A mesterük nem szólt rájuk, csak nyugodt mosollyal nézte a jókedvüket, és amikor megkérdeztem, hogy lefényképezhetem-e őket, összehívta nekem a bandát. A fényképért nagy-nagy köszönet járt, és ennél nem is vártak többet, ami lehet, hogy alap, főleg a szerzeteséknél, nekem most mégis nagyon jól esett, megint.

Kukurikk…Óó-ó! :)

Szóval ez a nap telis tele volt csodákkal, és ezek csak nem akartak véget érni. Lefelé menet megtaláltuk az utat, ami egy hosszú, meredek lépcsős bazársoron, majd egy széles, betonozott szerpentinen vezet lefelé a teherautó állomáshoz, Kyaiktiyo-ba, le 800m-re. Az útkönyv csak ezt az utat ismeri, és valahogy a kanadaiak is lekanyarodtak rá tegnap, mi pedig valahogy rajta maradtunk a gerincen, ami egyenest a sztupához vezetett minket, így megúsztuk ezt hosszú, meredek fölfelét a végén, amit most így csak lefelé kell megtennünk. Az egyik kanyarban muszáj volt elindítanom a videót, mert a kakas az asztalon úgy kukorékolt, mint az őrület:

Ezen aztán rengeteget nevettünk még, óriási az a pillanat, ahogy észrevesz a kakas, és belétörik a kukori, majd még a következőbe is belezavarodik. :) Zita a nyugati kultúrára az integetést értette a videó alatt – merthogy itt nem nagyon integetnek az emberek, vagy legalábbis az a kissrác még nem ismerte az integetést.

Hazafelé a teherautó platón való utazás is egyfajta élmény volt, bár így utólag, ha lett volna más mód a lejutásra, nemhogy 1500 kyat-ot sem fizettünk volna érte, de még ha nekünk fizetnek, akkor se ültünk volna fel rá. Az ülésként szolgáló deszkák olyan sűrűn voltak szerelve a platón, hogy mi, magas európai emberek egyszerűen már nem fértünk el, mert ha beékeltük a térdünket az előttünk lévő deszka elé, akkor már annyira hátra csúsztunk a mi deszkánkon, hogy valójában már nem is azon, hanem a mögöttünk ölő térdén ültünk. Ráadásul a sofőr úgy vette a meredek kanyarokat, mint valami ámokfutó, mi pedig hátul kapaszkodni sem tudtunk nagyon hol, sok helyen csak egymásba. Akárhogy is, de lejutottunk élve, aztán rögvest megvacsoráztunk, és most itt vagyunk a Pann Myo Thu Inn-ben, ahol Zita már vagy két órája alszik, én meg végre mindjárt befejezem ezt a rekord hosszú bejegyzést így a 8. oldal elején.

Még egyszer meg kell említenem az én hős Zitámat. Szinte érthetetlen számomra, hogy bírta ilyen jól, úgy látszik még annál is szívósabb, mint eddig hittem. 19km-t sétáltunk ma összesen, több mint 1000m szintemelkedéssel, trópusi hőségben, és olvastátok az előzőekben, mennyit evett és milyen rosszul volt az elmúlt napokban.

A masszírozást igaz, jobban szereti, mint a szavakat, és ma este ebből is kijárt neki a fürdés és a naplóírás között. Ezt tudom, hogy órákig el tudná viselni, de ma 10 perc után végül ő küldött el naplót írni, úgyhogy legyetek neki Ti is hálásak, lehet, hogy én írtam meg ezt a bejegyzést, de ha ő nem lenne ilyen, akkor nem íródott volna meg (ma)! ;) Ezen a napon azt hiszem türelmet is gyakoroltam – érdemes volt! –, úgyhogy kicsit magamra is büszke vagyok, mert egyszer sem sietettem egy szóval sem Zitát, pedig hívtak engem régen Harkányi [Nem állunk meg! / Induljunk már!] Árpádnak is.

Ja, és a Tanakha nagyon bevált, egy nap használat után Zita bőre szebb lett, és ez most teljesen komoly! :) Ennyit a laboratóriumban kifejlesztett kozmetikumokról! :P Valahol be kell szereznünk belőle az eredetit, „fa” formájában, mert közben megtudtuk, hogy valójában nem egy kőről, hanem egy fajta fáról van szó.

Ez a skorpió meg az előbb jött szembe a folyosón, jó kis helyen lakunk, elállta az utat a WC felé, szegény Zitának úgy kellett riasztania a személyzetet, mert én csak fényképezni voltam hajlandó a kis dögöt, azt is csak kinyújtott karral és 12x zoom-al! :D

2012.09.28. 0:43 – Mianmar, Kinpun, Pann Myo Thu Inn, a repeción, az európai konnektorok mellől