28 órás buszutazás

Udaipurból nem épp a legideálisabb módon jutottunk át utazásunk következő állomására, Aurangabadba. A hibák ott kezdődtek, hogy a szállodánkban üzemelő „booking office”-ban foglaltunk buszjegyet Ahmedabadig. Ez nemcsak, hogy drágább volt így, hanem még „private bus” is. Oké, ebben volt három jó dolog: egy icipicit kényelmesebb volt, nem állt meg csak minden második bokornál, és minket külföldieket egy kupacba, a busz legelejére ültettek, így történt, hogy összeismerkedtünk egy svájci nénivel, aki 62 évesen utazik egyedül, Indiában. Európát keresztbe-kasul bejárta a kis autójával, aminek a tetején aludt egy kinyitható sátorszerűségben. Vele együtt szálltunk le az átszálláshoz Ahmedabadban. A város szélén, ahol a buszosaink kijelentették, hogy itt kell leszállnunk ahhoz, hogy a buszállomásra jussunk, ahová ez a busz nem megy, mert nincs engedélye. Mivel hármunkon kívül másokat nagyon nem szállítottak le ezzel az indokkal a buszról, ekkor meg voltam arról győződve, hogy nem igaz, amit mondanak. Úgy gondoltam, hogy barátaink „szerződésben állnak” a riksásokkal, mert azok egyenesen ránk támadtak, és nagyon sokan voltak ott, ahol a busz kitett. Aztán később olvastam az útikönyvben, hogy ez általános, a privát buszok nem mennek be a buszpályaudvarra. Persze ettől, még lehet, hogy átverés az egész, aminek az útikönyv írója is áldozatul esett. Ez igazából mindegy is, a lényeg, hogy rövid bosszankodás és a riksások elhajtása után odébb sétáltunk, lenyugodtunk, és gondolkodtunk kicsit. Megkérdeztünk egy-két boltost, és megtudtuk tőlük, hogy van busz, ami bevisz a buszállomásra minket 6-8 rupi fejében. Ez kevesebb mint tizede annak, amit a riksások kértek az imént. Szóval elsétáltunk a buszmegállóba, megvártuk a buszt, ami elrepített minket a buszállomásra. Na, hát ami ott fogadott minket, azt nem lehet leírni. Se a látványt, se a szagát. Brutális volt! Persze, mert rossz irányból, az állomás hátulja felől közelítettünk. Hamarosan megtaláltuk a jegypénztárt, ahol közölték velünk, hogy állami buszok között nincsen „Sleeper”, vagyis alvós. Ülni pedig nem akartunk Aurangabadig, amikor tudtuk, hogy az út több mint 12 óra.

Alvós buszon

Beültünk egy riksába és átrobogtunk egy másik városrészbe, a folyó túloldalára, oda ahonnan a „private” vagyis a nem állami buszok indultak. Megkérdeztem három-négy booking office-ban az árakat, de mindenütt ugyanannyi volt az ára a Non-AC (légkondi nélküli) Sleeper Bus-nak. Megvettük hát a legszimpatikusabb fickónál, és átsétáltunk egy étterembe, hogy megvárjuk a délután négy órát – az indulás időpontját. Megebédeltünk, és még arra is maradt idő, hogy az egyik, épp lemerülni készülő SIM kártyát feltöltsük újabb egy GB internet eléréssel. Négykor átsétáltunk a busztársaság irodájához, ahol rövid várakozás után sokad magunkkal felszálltunk egy városi buszra, ami megállt még néhány helyen felvenni utasokat, aztán kivitt minket a város szélére, ahol már várt ránk két hatalmas busz. Valóban lehet valami ebben a „nem hajthatunk be a városba” dologban a buszosoknál, ha ezt is így oldották meg.

Az alvós busz úgy néz ki, hogy a középső folyosó egyik oldalán két szinten egyszemélyes „ágyak” vannak, a másik oldalt pedig lent dupla ülések, fent pedig dupla „ágyak”. A hely akkora, hogy átlóban éppen elfértem volna benne kinyújtott lábbal, de persze akkor meg Zita nem fért volna el, ezért aztán máshogy próbálkoztunk aludni. A két „Hello Journey” táska is velünk volt ezen a pici helyen, szóval nem volt túl sok terünk. Fel tudtunk ülni, és ezt kihasználva megnéztünk valami bugyuta filmet, aztán pedig Zita írt naplót, de mielőtt be tudta volna fejezni, elfáradt és elaludt. Egyszer megállt a busz valamikor éjjel egy fél órás pihenőre. Ez már nagyon ránk fért, mert nem volt jó úgy feküdni ennyit egy ilyen kis helyen, hogy a busz állandóan mozgott. Persze a pihenőhely sem volt kellemes, mert pontosan ott, ahol leszálltunk a buszról egy CD árus bömböltette iszonyat hangerővel az indiai zenei portékáját. Elmentünk mosdóba, fogat mostunk, szűrtünk vizet a vendéglő asztalain elhelyezett vizeskancsókból, majd vártuk, hogy végre induljunk, és szűnjön a ricsaj. Iszonyú, milyen hangerőt képesek elviselni az indaiak. Nekünk már réges-rég bántóan hangos, ők meg vígan elvannak.

Szállodakeresés Aurangabadban

Valahogy átvergődtük az éjszakát, és reggel amikor először bekapcsoltam a GPS-t, már azt mutatta, hogy alig 100km-t és ott vagyunk Aurangabadban. Na ez a 100km még több mint két óra volt, ezért aztán végül csak valamikor 10 óra körül érkeztünk meg. Megint a város elején tettek le minket, ki a porba, a riksás hiénák közé. Most nem volt erőnk másra, csak alkudni náluk egy viszonylag elfogadható árat a vasúti pályaudvarig. Ugyanis azt tudtuk, hogy annak a közelében lesznek olcsó szállodák. Kitett minket a pilótánk három-négy szálloda között, de egyik helyen sem találtam elfogadható árakat, mindenhol 500-600-ról indítottak. Viszont egy tanácsot kaptam, méghozzá azt, hogy menjünk át a buszállomás környékére, mert ott fogunk találni 300-ért szobát. Még ezt is drágának találtam, de nem volt mit tenni, fizettem újabb 30 rupit a pilótánknak, aki tuktukjával átrepített minket egy másik szállodához. Fel is kísért minket a recepcióig, de ott sajnos közölték velünk, hogy nincs már szabad szobájuk. Menjünk szembe, egy másik épület sokadik emeletére. Ott 500-ért volt szoba, és nem volt hajlandó engedni az árból. Viszont ajánlottak egy másik szállodát. A tuktukosunk ekkor is velünk volt, és felajánlotta, hogy átvisz minket oda is. Nekünk közben gyanús lett, hogy azért jön fel velünk, hogy részesedést kérjen utánunk a szállodásoktól, ezért nem kértük a további „segítségét”, és sétára fogtuk. Ekkor már délelőtt 11 óra is elmúlt, és mindezt Hello Journey-kkel a hátunkon műveltük. Nagyon fáradtak voltunk. És az a fránya szálloda csak nem került elő. Az út túlsó oldalán ki volt írva egy kapura, hogy „Hotel”, ezért átverekedtük magunkat a forgalmon, de ahogy közelebb értünk, kiderült, hogy hiába, mert ez csak egy étterem. Igen, Delhiben mesélte Gábor, hogy délen hotelnek hívják az éttermeket is. Hát ezt most benéztük. De ha már itt voltunk, leültünk kicsit pihenni, hogy szusszanjunk egyet az árnyékban és igyunk egy üdítőt. Én közben megmagyaráztam a vendéglősnek, hogy nem jó ez a hotel felirat, mert megtévesztő. Kínomban tettem, mert ki voltam akadva kicsit. Vagyis nem is kicsit, nagyon ki voltunk. Ez a buszút nem igazán volt pihentető, és nem gondoltuk, hogy itt most még ilyen megpróbáltatások is jönnek utána. Ráadásul Zitának közben elindult a hasa is, úgyhogy igazán szépen néztünk ki. Végül feladtuk azt a szállodát, ahová gyalog indultunk, mert egyrészt túl távolinak tűnt a buszpályaudvartól, másrészt a hotelesünk azt mondta, hogy az egy rossz, és drága hely. Elindultunk hát gyalog a buszpályaudvar felé, amitől időközben eltávolodtunk. Betévedtünk egy utazási irodába, mert hirtelen nem tudtunk jobb ötlettel előállni, és nagyon kivoltunk már. Lehuppantunk a kis iroda vendégeinek fenntartott fotelba, és előadtuk a történetünk és a problémánk. A vége az lett, hogy elvittek minket egy szállodába, ahol végre volt szoba, igaz 400-ért. Ezt még mindig sokalltam, ezért nekiálltam alkudni, de nem jutottunk lejjebb 350-nél. Zita eddigre már nagyon ki volt, és nem akartam, hogy tovább szenvedjen, ezért végül elfogadtuk az árat, és felpakoltunk a szobánkba. Ez a szoba a hosszúkás épület végében volt, ezért három oldalról sütötte a nap. Szerintem sose volt 30 foknál hűvösebb a szobában. Koszos is volt, barátságtalan is, de legalább volt egy kis fürdőszobánk végtelen mennyiségű langyos vízzel, bucket showerrel és guggolós vécével. A szobánkat pedig plafonra szerelt ventilátor tudta viszonylag elviselhetővé tenni. Volt tévénk is, ami ellen tiltakoztam, hogy vigyék innen, és ezzel együtt legyen olcsóbb is a szoba, persze ez csak egy ostoba érv volt az alkudozásra.

Napszúrás(?), láz, gyomorbajok

Miután végre lehuppanhattunk egy ágyra, kiderült, hogy nagy hibát követtünk el azzal, hogy egész délig odáztuk ezt a dolgot a szállodával. Zita ugyanis belázasodott, és az a gyanúnk, hogy napszúrást kapott. Mi tagadás, nem túl vidám napoknak néztünk elébe. Zitának 38,5-öt mutatott a lázmérő, ami után azonnal beborogattam vizes rongyokkal a homlokát, a nyakát, a két alkarját és a két lábfejét. Valamint bevett egy algopirint is. Próbáltam nem emészteni magam a dolgon, de nehezen ment. Hibáztattam magam, amiért egy ilyen hosszú (28 órás) és fárasztó utazás után még sétálgattunk a napon a táskákkal, csakhogy találjunk egy kicsit olcsóbb szállást. Végül valahogy elfogadtam a helyzetet, és csak arra figyeltem, hogy tanuljunk belőle, és hogy most Zita minél előbb meggyógyuljon.

A Boldog riksás

Este a kívánságára elmentem neki görögdinnyéért. A szálloda recepciósa azt mondta, hogy túl messze van gyalog, ezért menjek riksával, 20 rupiért elvisz és vissza is hoz. Ebbe belementem, már csak azért is, mert különben nem találtam volna oda a görögdinnyéhez, és mert különben túl sokáig egyedül hagytam volna Zitát, ha gyalog próbálkozom meg. A riksás, akit a szálloda előtt szedtem össze, rendes fickó volt, hamar belement a 20 rupis árba, és gyorsan talált nekem görögdinnyét. A dinnyék viszont nagyon kicsik voltak, úgyhogy végül kettőt is vettem, 10-10 rupiért. Közben kitaláltam, hogy ha már ilyen rendes volt velem ez a riksás, akkor én is szerzek neki egy jó napot. A riksát úgy kell elképzelni, hogy elöl középen ül a sofőr, te pedig mögötte. A pilóta háttámlája minimális, így a háta nagy része és a vállai szabadon vannak, pontosan az utas előtt. No, hát én ezt kihasználva, elkezdtem jó alaposan megmasszírozni az emberem hátát és vállait, mondván, hogy „This is my gift!” – és közben gondolván, hogy „A fene egye meg, ilyen rohadt pocsék napunk van, de nem, nem nem és nem, nem hagyom, hogy letargiába süllyedjek, inkább örömöt szerzek ennek a figurának – úgysincs épp jobb dolgom -, hátha attól még én magam is felvidulok!” – Hallanotok kellett volna a fickót, olyan hálás volt, és úgy örült a masszázsnak…

Aztán kitaláltam még hazafelé, hogy nekem gyorsan és hatékonyan, na meg főleg olcsón vacsoráznom kéne. Ez a muki meg itt jól ismeri a város. És egy ilyen városban biztos, hogy kapni 10 rupiért ámlettet, úgy hogy Amberben is lehetett. A képletet összerakva azzal az ötlettel álltam elő az emberemnél, hogy még 10 rupi üti a markát, ha 5 percen belül elvisz egy „10 Rupee Omlett” helyre. Ezt ő teljesítette is kb. 3 perc alatt, aminek következményében én hamar megszabadultam 40 rupitól, és négy, újságpapírba csomagolt hagymás-kenyeres-tojással voltam boldogabb, a sofőröm pedig kiérdemelte nálam a „The Best Driver in the town” címet, na meg egy kis további masszázst. Ekkor már nagyon-nagyon fülig ért a szája, látszott, hogy nagyon örül a bolond utasának, és már előre láttam lelki szemeimmel, hogy a munkája végeztével otthon a családnak meséli, hogy fuvarozott valami őrült külföldit, aki végig masszírozta, és a legjobb sofőr címet akasztotta rá. :) Boldogan szaladtam fel Zitához, csak 100 rupit költöttem, de tele voltam kajával és görögdinnyével, ráadásul azt hiszem, a sofőrnek is jó napot szereztem. Ettől én is feltöltődtem kicsit, és örömmel faltuk fel az egyik apró görögdinnyét. Finom volt, csak sajnos kicsit langyos. A másikat betettük egy vödörbe, hogy másnapra legalább a víz hőmérsékletére lehűljön.

Nem csak a dinnye, Zita is lehűlt, este már 37 fok alatt volt a hőmérséklete. Sajnos másnapra újra hőemelkedése lett, és a hasa sem lett jobban. Tovább borogattam, mindketten rengeteg vizet ittunk és lementünk rizst és főtt krumplit enni, és kb. más nagyon nem is történt. Megnéztünk pár Human Planet epizódot, és délutánra lement Zita láza, beállt a testhőmérséklete stabilan 37 fok alá, ám még továbbra is gyenge volt. Ez teljesen érthető volt azok után, amin keresztül ment az elmúlt három nap.

Este eldöntöttük, hogy ha másnap reggel jobban lesz, betankolunk kekszből, vízből, és csinálunk is valami olyasmit, amiért ide jöttünk: elmegyünk busszal Ellora sziklatemplomait megnézni, persze csak nagyon lassan, nagyon kíméletesen, fehér színű, mindig vizesen tartott fejkendővel a fejünkön, olyan tempóban és stílusban, ahogy az a legkevésbé megerőltető.

Bocs, de ez a bejegyzés nem lett épp a legvidámabb és legderűsebb, de ha egyszer ilyen nehéz napjaink voltak, akkor nem tudok mást írni. :) A következőkben megnézzük a már említett barlangtemplomokat, és tetőtől talpig színesre leszünk festve a Holi Fesztivál keretében.

Pushkar és az odajutásunk története

Jaipur után a következő állomásunk India Rajasthan államában Pushkar volt. Még Barbara, és azóta sokan mások is mondták, hogy Pushkar egy nagyon jó hely, ezért nem szabad kihagynunk – és nem is hagytuk ki.

A hely története a következő: minden hindu istenségek közül a legősibb, Brahma. Ő egyszer egy lótuszvirágot ejtett az égből a földre. Ez a virág három részre szakadt, és az egyik a sivatag peremén, a mai Pushkar helyén ért földet. Itt forrást fakasztott, ez a forrás pedig tavat duzzasztott, ez a tó megtalálható mai is Pushkar közepén. Mivel időközben ez a hely lett a hinduk legnagyobb zarándokhelye, a tó több mint 50 különböző szakaszához (Ghats) lépcsők vezetnek le. És minden egyes szakasz különböző dolgokat gyógyít vagy tesz jóvá, ilyen-olyan betegségek ellen jó, ha ott megmártózol, vagy különböző módokon megváltozik az életed, természetesen pozitív irányban. :) Mostanra már nem csak a hinduk szeretnek idelátogatni, hanem a turisták is, mert a helynek van egy különleges varázsa, és a légkör nagyon kellemes Pushkarban.

Szóval ide tartottunk, Pushkarba, de az út odáig Jaipurból nem volt olyan egyszerű, mint azt gondoltuk. Emiatt persze csak magunkat hibáztathatjuk. Pushpendra-val elrepült az idő, és mi hallgattuk rá, amikor azt mondta, hogy ne izguljunk, sűrűn vannak buszok. Csak fél hat körül szálltunk fel egy Ajmerba tartó buszra. Ajmerből már csak tizenakárhány kilométerre volt Pushkar, de ezalatt át kellett kelni még a „Kígyó-hegységen”, ráadásul már sötét is volt, mire Ajmerba értünk, ezért eszünkbe se jutott, hogy nekiinduljunk gyalog. A tuktukosok és a mikrobuszosok sok száz rupiért ajánlották szolgálataikat, és a legnagyobb ledöbbenésünkre a buszpályaudvar pénztáránál azt mondták, már csak egy busz van ma Pushkarba, és az 11:20-kor indul. Hát ez remek! Szóval ha nem akarunk kifizetni egy ezrest (forintban – ez hatalmas összeg ezen az úton nekünk), akkor várnunk kell három órát! Fájdalmasan elfogadtuk a tényt, és leültünk egy közeli dhaba-ba vacsorázni, a szokásos kör dállt ettünk, lilahagymával és csápátival, közben a mellettünk ülő két orvostanhallgató sráccal beszélgettünk, és valahogy, de végül csak elrepült az az idő, és jött a busz.

Az útikönyvünk 2011-es, de úgy látszik már ez is régi, mert az említett 8 rupi helyett 12-t kellett fizetnünk a buszon, nem értjük miért. Bár most valószínű nem ez történt, de különben nem szeretjük, ha lehúznak minket, mert lehet, hogy most csak 4 rupiról van szó, de ha ez minden egyes fizetésnél megtörténik, a nap végére simán lehet, hogy másfélszer-kétszer annyit vesznek ki a zsebünkből. Szóval mindig kétkedünk, mindig gyanús mindenki, és mindig próbálunk -főleg a buszokon- először kisebb összeget adni, mert visszaadni is „elfelejtenek”. Egy más trükkje néhány „conductor”-nak a buszon, hogy azt mondják, nem tudják felváltani a pénzedet, de közben persze elveszik azt, és azt ígérik, hogy amint összegyűlt náluk annyi apró, visszaadnak. Persze közben csak arra megy ki a játék, hogy Te megfeledkezz az odaadott pénzről, ami könnyen lehet, hogy négy-ötszöröse a buszjegyed árának. Na mindegy, elég a negatívumokból! (Igazából már nem is úgy írom ezt, mint negatívum, hanem mint „érdekes tény”).

Szóval robogtunk a sötét szerpentinen a busszal Pushkar felé, és közben szóba elegyedtünk két másik turistával, akik még csak pár napja érkeztek Indiába, ezért sok hasznos dolgot tudtunk nekik mondani, és ezt meg is tettük, olyannyira, hogy elfelejtettünk leszállni a megállónknál, így végül Pushkar túloldalán dobott le minket a busz. Ez végül nem volt akkora tragédia, mint a buszon megéltük, mert egy jó kis séta sosem árthat. A hátunkra vettünk a Hello Journey táskákat, fejünkre a fejlámpákat, én az egyik kezembe a GPS-t a másikba a Kindle-t, utóbbin megnyitva a szállásunk, a Sukha’s place weboldala, s azon belül is a térképet, ami azt mutatta, hogy hogyan találunk oda. Hamar összeillesztettem a valóságot, az OpenStreetMap, és Sukha térképét, innentől a navigációval már nem volt különösebb baj. Pushkar utcái ilyen késő este többnyire már csendesek és kihaltak voltak. Ahogy közeledtünk a szálláshoz, úgy kerültünk egyre kijebb a városközponttól, és lett még csendesebb, még sötétebb a környék. A csillagos ég alatt sétáltunk egy poros úton, előttünk egy hegyvonulat alakja rajzolódott ki. Szép volt az éjszaka, és én úgy éreztem magam, mintha otthon járnánk valahol a magyarországi vidéket, hogy túlélőverseny keretében. Az utóbbi években sorra minden téli 24 órás versenyen elindultunk a barátaimmal, és oportói sárgaszöcskék néven randalíroztunk végig a rafkósabbnál rafkósabb feladatokon. Ezekre emlékeztetett most egy kicsit ez az éjszakai fejlámpás menet. Csak a hőmérséklet nem stimmelt, hiszen nekünk ekkor 15-20 fokos kellemes éjszakánk volt.

Sukha’s place – A boldogság szigete

Közelebb érve már táblák is jelezték a Sukha’s Place-t, és ahogy beléptünk az amúgy nyitva tartott kapun, egyből megcsapott minket egy életérzés. Jóformán az egész ott lakó társaság egy pofás kis tábortűz körül gyűlt össze, ahol gitároztak, doboltak, énekeltek és beszélgettek az emberek. Mi is gyorsan helyet kaptunk köztük, és hamarosan az egyik kunyhóba is bepakolhattunk. Talán a legkisebbet kaptuk meg, de nem bántuk, mert az is nagyon takaros volt. Az egész talán lehetett úgy 4-5 négyzetméter, de a négyzet szó igazából nem illik hozzá, mivel az egész kis épületnek kör alapja volt, belül pedig ennek a körnek a kétharmadát az ágy foglalta el, különben alig volt egy kis helyünk, ahová az ajtó nyílt és ahová a cuccainkat le tudtuk tenni. De ennél többre nem is volt szükségünk, a wc és a fürdőszoba odakint volt, ahogy asztalok és székek is bőségesen. Odabent a házban az ágyon kívül már csak egy villanykörte, egy villanykapcsoló, és egy konnektor volt – pont ami kell, se több, se kevesebb. Illetve egy kicsit több volt, de ezt csak később vettük észre. A nádtető alá ki volt feszítve vízszintesen egy piros ruhadarab, és eleinte nem értettük ennek a célját, ezért majdnem le is szedtük, de még előtte rájöttünk, miért is van ott. A házikóban ugyanis nem voltunk egyedül. Egy verébpár is fészkelt a házban, méghozzá a nádtetőben. Reggel vidám szárnycsapkodás hangjára ébredtünk, mígnem végül ki nem repültek végleg a fal és a nádtető apró rései között. A nádtető lehet, hogy nem pontos, itt talán a bambusz amit ilyenre használnak, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a ház nem volt több, mint egy kevés beton alap, néhány tégla és egy természetes anyagokból készült tető. Ez mind nagyon tetszett nekünk, különösen a madárkákkal. Később Zita észrevette, hogy a verebekkel nem vagyunk egyedül, mások házikójában is voltak madarak. Amúgy a legtöbb másik házhoz volt hozzácsatolt fürdőszoba, ami úgy nézett ki, hogy egy tető nélküli, talán 2 nm-es épületrész volt a főépület oldalába építve, ez volt a zuhanynak és a wc-nek helyet adó fürdőszoba. Elől pedig a tábortűz mellett volt egy „Sukha’s Place Restaurant”, ahol olcsó és finom ételeket tudtunk enni.

Sukha – Siker és boldogság iskolázottság nélkül

Na és akkor essen szó végre erről a Sukha gyerekről is. Couchsurfingen találtunk rá, ahol már a profilján közölte, hogy ő igazából egy ilyen helyet üzemeltet, de minden CSer more then welcome, és az első este ingyenes. Én ezt korrekt dolognak tartottam, mert ezt előre közölte már a profilján, és ha valaki csak egy éjszakát akar maradni, vagy máshol akar megszállni, az ugyanúgy „anyagilag ingyen”, barátilag maradt Sukha-nál, mintha csak hagyományos módon kanapészörfölne. Valaki nem szereti az ilyesmit, ha a CS-t ilyenre is használják, de tekintve, hogy Sukha az első éjszakát ingyen adta, és a további éjszakákért sem kért sokat, én ezt korrekt dolognak tartottam. 100 rupit kért a kis házunkért minden napra, ami nem több, mint 450 forint. A hely – ahogy a neve is mutatta – az övé, de ez nem az első, amit ő létrehozott és felépített a semmiből. Sukha Pushkar környékéről származik, sokfelé csavargott már szerte a világban, éttermeket, vendéglőket épít és futtat fel, majd eladja őket, és máshol, máshogy, még jobban újra kezdi. Volt egyszer egy spanyol barátnője, akivel már kitalálták a tuti, hogy Izraelben hol és hogyan nyitnak egy vendéglőt, de végül az a lány lelépett valaki mással, Sukha pedig visszajött Indiába.

Ezt a helyet – mint sok előzőt – ő maga építette, a saját két kezével, és persze barátai segítségével. Korábban már volt egy étterme itt Pushkarban, valahol beljebb a városban, de azt eladta, és aztán kezdte megépíteni ezt, valamivel kijjebb, csendesebb, nyugodtabb helyen, de még gyalogtávolságra a központtól. A vendéglőn és a házakon valóban látszott, hogy ki vannak találva, minden nagyon egyedi, találó, és hangulatos volt, az egész helyből sugárzott Sukha életérzése, ami egyfajta hippiszerű történet volt, mindenki laza, boldog, barátságos, szeretetteljes és élvezi az életet. Ami pedig a legdurvább az egészben és számomra eleinte kissé ledöbbentő volt, az az, hogy Sukha gyakorlatilag majdhogynem analfabéta. Először nem értettem, hogy mit magyaráz, hogy gyenge az írásban és hogy a CS profilját is valaki más készítette el neki, mert ő nem ért az íráshoz-olvasáshoz. Elmesélte hogy sosem járt iskolába, viszont már 8 éves korában kezdett üzletelni, 14 évesen rájött, hogy az alkoholban mint üzletben sok pénz van, de pár évvel később arra is rájött, hogy amit csinál, az nem jó és nem helyes. Ekkor kezdett bele az éttermekbe, számos vendéglőt elindított már, ebbe nagyon belejött és ehhez nagyon ért, felépíti, berendezi, kitalálja a design-t, és ételeket, az étlapot, betanítja az embereket, és felfuttatja a helyet. Aztán eladja, és felépít egy másikat, egy még jobbat. Mindezt úgy, hogy soha nem járt iskolába, az életből tanult meg mindent, az utca és a barátai voltak a tanárai, írni és olvasni mind a mai napig nem tud még rendesen, de mindezek ellenére számos vállalkozást sikerre vitt már. „This is The Life” – ez a mottója, amit számtalanszor hallottunk tőle és láttuk kiírva, lefestve mindenhová. Ennek mélyebb jelentésére nem sikerült rájönni, vagy talán nem is kell mély jelentést keresni benne, mert ez az a mondat, amit kb. mindig mindenütt az életben ki lehet jelenteni, és mindent jelenthet. Ez az élet.

"Hello Journey" Árpi, A Mesterszakács, Sukha, "Hello Journey" Zita

Félre ne értsetek, Sukha számunkra extrém példájával nem azt akarom sugallni, hogy az iskolára nincs szükség, és iskolázottság nélkül is képes bárki boldogulni az életben, mert ez nem így van, különösen a „fejlett” országokban nem. De mint tudjuk, „In India, everything is possible”, így Sukha is sokra vihette, és rajta keresztül csak annyit szeretnék mondani, hogy az iskola önmagában(!) csak egy alaptudást ad, és nem minden. Hogy boldoguljunk az életben még sok-sok olyan dologra is szükségünk van, amit nem minden esetben kaphatunk meg az iskoláktól. Bátorságra, intuícióra, barátságokra, kapcsolatokra, amelyek lehetővé teszik, hogy el tudjunk jutni a „jókor jó helyre”, majd ezt fel is ismerjük, és élni tudjuk a lehetőségekkel.

Sukha ezt a helyet két éve kezdte el építgetni, és már nagyon profin nézett ki az egész amikor ott jártunk, egy igazi kis hippitanya volt, tele fiatalokkal a világ minden részéről. Volt velünk olasz, magyar, amerikai, izraeli, szóval sok érdekes ember, de Róluk és Pushkarról majd csak a következőkben! ;)

Busszal Hoshiarpurból

McLeod Ganj-ba busszal mentünk Hoshiarpurból. Erre azért volt szükség, mert ez amúgy több, mint 100km kerülő lett volna, ráadásul hegyvölgyes úton, tehát oda-vissza legalább négy, de talán több napot is igénybe vett volna kerékpárral. Ezért döntöttünk a buszozás mellett. Raman, a hoshiarpur-i vendéglátónk kikísért minket a buszállomásra, ami egy igazi őskáosz volt a mi szemünkben. Hatalmas tömeg és rengeteg busz, mindegyik dudálva keresi a helyét. Óránként indult busz Dharamsala-ba, de az elsőn már olyan mennyiségű ember volt, hogy állni is alig maradt volna helyünk rajta, ezért megvártuk a következőt. Sűrűn megkérdeztem a jegyárusító embereket, hogy mi a helyzet, mikor jön a busz, mikortól lehet jegyet venni a buszra. Mert állítólag, ha jegyed van, le tudsz majd ülni. Persze ez India, itt nem ilyen egyszerű a dolog: mire megtaláltuk, már a következő buszra is felszállt mindenki, még azelőtt, hogy az beállt volna a terminálra. Persze jegyük az még nem volt, ezért aztán Raman valamit beszélt a conductorral, és hirtelen a fél busz leszállt, így le tudtunk ülni. A buszút nem volt gyenge, mert hamar hegy-völgyre váltott a terep, és azt vettük észre, hogy nem távolról közelre mozog a táj az első szélvédő előtt, hanem viharos gyorsasággal balról jobbra és jobbról balra. Ugyanis szerpentinen kanyarogtunk, egész hosszú, nagyon kanyargós szerpentinen, hol fel a hegyre, hol le arról. Zita gyomra ezt nem nagyon bírta, ezért inkább ledőlt aludni a vállamra. Én amíg bírtam wetiko.hu-t olvastam a Kindle-n, aztán amikor én is kezdtem kikészülni a folyamatos kanyaroktól, inkább csak bámultam kifelé a buszból. Ekkor láttam életemben először vadon élő majmokat. Az út széli pihenőkben, vagy a betonkorláton üldögéltek, egymást kurkászták, vagy csak néztek ki magukból. Egész családokat láttam így, kis makikkal is.

Hogy ne érezzük magunkat olyan felhőtlenül egy üvegablakkal elzárva a kinti élet lármájától (dudálás, forgalom), a conductor, vagyis az egyetlen személyzet a buszon a sofőrön túl, rendelkezett egy síppal. Ő kezelte a jegyeket, de ezen túl is volt feladata: ő állítatta meg a busz, ha le- vagy felszállás volt, illetve ugyanígy ő jelzett a sofőrnek, hogy indulhat, ha megtörtént a művelet. Mindezt egy igazán hangos síppal tette, és ez nagyon fülsüketítő volt nekünk, főleg amikor mellettünk fújt bele. Persze kénytelenek voltunk megszokni, és egy idő után már csak nevettünk az egészen. Még a buszon belül is muszáj valamilyen szuper hangos jelzésrendszert használni. Az indiaiak mindig, mindenütt kitalálják, hogy hogyan csapjanak olyan zajt, ami elképesztően fülsüketítő a mi kényes európai fülünknek. :) Őket ez a sok ricsaj szemmel láthatóan nem zavarja, ezért jobb, ha mi is inkább megszokjuk minél előbb, különben megőrülünk. Illetve van még ugye a füldugó, mint lehetőség… Sötétedés előtt feltűnt a láthatáron egy hatalmas, sziklás, hófödte hegygerinc, a Himalája egyik alacsonyabb, 4-5000 méter magas vonulata. Ebből is tudtuk, hogy már nem lehetünk messze a céltól.

Őszentsége a XIV. Dalai Láma otthona – Számüzetésben

Dharamsala-ban átszálltunk egy másik buszra, hogy végül valamivel több, mint 5 óra buszozás után megérkezzünk McLeod Ganj buszállomására. Innen egy rövid sétával a város központján át eljutottunk a Hunted Hill nevű szállodához. Ezt a helyet egy dán pár ajánlotta nekünk Amritsarban, ők itt laktak 6 napig, mindössze napi 200 rupiért, egy olyan szobában, ahol volt melegvizük és ahonnan gyönyörű kilátásuk nyílt a hegyekre. Nekünk persze rögtön egy 400 rupis ajánlattal nyitottak, ami hamar lement 300-ra, végül nagy nehezen, hosszas alkudozások árán 200-ra. És másnap reggel valóban megpillanthattuk az erkélyünkről a hegyeket. Rendszerint rántotta vagy tükörtojás készítéssel kezdtük a reggeleket, mivel az elhozott egyetlen 20l-es Ortlieb táskába sikerült a konyhát is belesuvasztanom az iroda és a ruhák mellé. És mert az éppen kerozinnal hajtott főzőt nem akartuk beltérben használni.

Na, de most már térjünk rá McLead Ganj-ra. Ez a hely arról híres, hogy Őszentsége a 14-edik Dalai Láma otthona, száműzetésben Tibetből. Legalábbis én így fordítanám az „Exile home of His Holiness, the XIV. Dalai Lama”-t. Ez a város és környéke itt a hegyekben egy buddhista, vagy ha úgy tetszik, tibeti sziget, Indián belül, Himachal Pradesh megyében.

A város konkrétan egy gerincen helyezkedik el, de pl. a mi szállásunkhoz jó 50m szintet le kellett adni a központtól, ami egy kis terecske. Emellett a tér mellett van a Chorten, egy buddhista templom, amit három oldalról imamalmok („prayer wheels”) vesznek körül. Ezeket az óramutató járásával megegyező irányban körbehaladva, jobbra meg kell forgatni, hogy a bennük lévő több százezer vagy millió mantra kifejtse a hatását. A templom második emeletén egy hatalmas Buddha szobor található, ide volt szerencsénk bejutni egyik este naplemente előtt:

A Tsechokling Gompa

A Chorten-től nyugat felé, egy kis lépcsőn le tudtunk jutni a Tsechokling Gompa-ba, ami egy olyan buddhista kolostor, aminek az eredetije megtalálható Tibetben. Anno a kínaiak szinte porig rombolták az egészet Tibetben és csak egy-két túlélő maradt a szerzetesek között, de azok újra kezdték az életet, többet között itt is, egy új helyen, amit ugyanígy neveztek el.

A kolostorban a szerzetesek kis lakásaihoz nem szabadott odamennünk, de a gyönyörű templomot megcsodálhattuk. A bejárat mellett kétoldalt egy-egy nagyon érdekes festmény volt, az egyik az emberi elmeállapotokat és a nirvánát ábrázolta.

Az egész kép elképesztően részletgazdag volt, középen egy több részre felosztott koronggal, ennek a szeletei voltak a különböző elmeállapotok, és ezt a nagy korongot egy szörnyeteg tartotta a kezében. Hogy mi mit jelképez, arra pontosan nem jöttünk rá, annyira nem mélyültünk el a buddhizmusban. A másik képhez még ennyit sem tudtunk hozzászólni, egy elefántot ábrázolt, amint az ormányával egy fáról piros gyümölcsöket szakít le, és azokat odaadja a hátán csücsülő majomnak, a majom pedig tovább a fején ölő nyuszinak. :) Bent a templomban láttunk gyönyörű vaj szobrokat (tormas), és bár nem láttunk eredetit, de olvastuk, hogy homok mandala-kat is készítenek a szerzetesek. Ezeket a „sand mandala”-kat színesre festett homokból készítik, és eredetileg csak annyi volt a lényegük, hogy az alkotás folyamata alatt a készítőik meditálnak. Magyarán, egy másik olvasatban: nem a végcél a lényeg, hanem az út odáig. Persze ezt megcáfolja az, hogy manapság már eladásra készítik ezeket a mandala-kat, hogy az így befolyt bevételekből fent tudják tartani a kolostort.

Zöld erdők, zöld törekvések, és majomcsordák

Na, de mivel annyira nem vagyunk otthon buddhizmusból, és még itt McLeod Ganj-ban sem mélyültünk el benne igazán, térjünk rá az egyszerűbb dolgokra. Pl. nagyon tetszett, hogy végre ebben a városban nem akartak nekünk nejlonzacskót adni minden boltban. Az egyik eladótól megtudtuk, hogy ennek egy új szabály az oka, miszerint amelyik boltost a rendőrség rajtakap a nejlonzacskón, azt pénzbüntetésben részesíti. Ezért aztán a tojást, és a kenyeret mindig egy házilag, újságpapírból készített kis szatyorban hordtuk haza – vagy a saját vászonszatyrunkban. Máshol is próbáltak zöldebbek lenni, pl. a város több pontján felállítottak víztisztító állomásokat, ahol egy nagy tartályból bárki utántölthette tiszta ivóvízzel a műanyagpalackjait. Erre rengeteg felhívás, és plakát is bíztatott minket. És mi sokszor éltünk is a lehetőséggel, amikor lusták voltunk a saját víztisztítónkat használni.

Ezen törekvések ellenére sajnos nem volt túl rózsás az összkép, mert az utcákon sok helyen láttunk szemétdombokat, és azokat nem egyszer meggyújtották, égett minden, sok műanyag is. Ezt nem volt jó látni, hát még szagolni mennyire nem volt kellemes. Mindezek ellenére azt nem lehetett nem észrevenni, és nem érezni, hogy a természet mennyire tombol a környéken. Úgy látszik a kiöntött, meggyújtott szemét önmagában még vajmi kevés ahhoz, hogy megfékezze a természetet, mert a város környékén mindenütt gyönyörű fenyőerdők voltak a dombokon, és nem csak az erdőkben, hanem a McLeod Ganj utcáin is rengeteg állatot láttunk, teheneket, kecskéket, szamarakat, majmokat, kutyákat, macskákat, és olyan vadon, de az emberhez közel élő állatokat is, amiket nem tudtunk beazonosítani. Épp egy ilyen szemétdomb mellett, ahol tehenek és majmok falatoztak a halomból, egy kis játszótér volt néhány mászókával. Na, ezt úgy, ahogy van, elfoglalták a majmok, a vezetékekről átcsimpaszkodva felugráltak az egyik mászóka tetejére, ahonnan a csúszdát használták lefelé. Hogy kedvtelésből tették vagy egyszerűen csak ott közlekedtek, azt nem tudom, de nagyon mókás volt látni, ahogy csúszdáznak. Ezek a majmok amúgy nagy bandákban – valószínű családokban – közlekedtek, ezzel kisebb konvojokat alkotva vonultak végig a vízvezetékek, vagy egy kidölt fa tetején, hogy aztán egészen ellepjenek egy-egy utcát, mígnem újra el nem tűntek annak a túloldalán valahol a zöldben.

Séták McLeod Ganj környékén a természetben

Zitával több sétát is tettünk McLeod Ganj környékén. Egyszer átsétáltunk a szomszédos településre, Bhagsuba. Gyönyörű kilátás nyílt az útról a szemközti völgyre, így nem is igazán törődtünk azzal, pontosan merre járunk, csak mentünk. Végül egy helyen megelégeltük a bizonytalanságot, és egy szálloda térképén megkerestük a pozíciónk. Kiderült, hogy már jócskán eltávolodtunk McLeod Ganj-tól, ezért visszafordultunk, de hogy ne ugyanott sétáljunk, kinéztem egy alternatív útvonalat, kicsit odébb. Persze a térképen nem voltak szintvonalak, nem volt feltüntetve a domborzat, ezért aztán nagy hegymászásnak indultunk a kerülő úton. Egy jóval magasabban haladó úton tértünk vissza McLeod Ganj-ba, és ez az út sűrű erdőben haladt, amit nagyon élveztem. Végre igazi erdőben jártunk, olyanba, amit még én is erdőnek hívok, egybefüggő lombkoronák alatt sétáltunk, és friss levegőt szívtunk.

Az érzéshez még egy jó nagyot hozzátett a tibeti feeling, amit az úton útfélen a fákra, oszlopokra, vagy épületek közé aggatott kék-fehér-piros-zöld-sárga imazászlók adtak. Gyerekkorom óta vonzz a tibeti kultúra, olvastam és filmen is láttam a 7 év Tibetben-t, és bár ezen túl nem sok részletet tudok, de az biztos, hogy nem is olyan rég még egy távoli, számomra csak az interneten, filmeken és könyveken keresztül létező világ volt ez, és fantasztikus érzés volt, hogy most ezek a – számomra – varázslatos zászlók ott lebegtek a szemem előtt, és itt voltunk a hegyekben, a természetben. Ha nem is Tibetben, de India egy tibeti sarkában. El is határoztam, hogy következő nap elindulok egy kisebb futásra fel a hegyekbe, mert nagyon tetszett és nagyon élveztem, hogy végre újra igazi zöldben vagyunk, kint a természetben. Azok a vidékek ahol eddig keresztül jöttünk, mind nagyon-nagyon kopárak voltak, és nagyon hiányzott már az otthon megszokott, sűrű erdő.