Zita gulyáslevest készít John-nal, odakint kattog a gép, timelapse-et készít a legelő alpakákról (van belőlük 50 a kertben) és ma egy nagyon-nagyon jó hírt kaptunk, ami miatt megszakítjuk az utat, és holnap stoppolunk fel Queenstownba, majd Alexandrába. Az is lehet, hogy először a bringákat hátrahagyva, nélkülük megyünk fel, hogy gyorsabbak legyünk, ezt még nem döntöttük el. Hogy mi ez a jó hír, azt a végén majd elárulom, amikor ide érünk a naplóval, most kezdjük ott, ahol legutóbb abbahagytuk.

Egy eltévedt pingvin álldogál a napon

Reggel a 100 dolláros lakosztályunkból áttekertünk a Curio-öbölbe, volt egy-két emelkedő út közben, ahogy azt a kocsiból már előző este láttuk, de egyik sem volt vészes. Nick-et sajnos nem találtuk a szörfiskolánál, és azt mondta a barátnője, nem is lesz a környéken délután 4-5 óráig, így sajnos wetsuit-ot, vagyis neoprén ruhát a hideg vízbe a delfinekhez sajnos nem kaptunk egyből.

Zita a sütőben több napra előre elkészítette a reggelire való müzlinket: müzli, mogyorók, egyéb magok összekeverve fahéjjal, elkeverve gyümölcslében feloldott mézzel, majd mindez megpirítva, aztán ha kihűlt, tört étcsokoládévaál összekeverve. :) Az ötletet nagyon köszönjük Adriennek! :)

A 100 dolláros lakosztály

A falu korabeli börtöncellája

És egy korabeli traktor maradványai :)

Úton Curio-bay felé

Ugyanez a mélyedés a másik oldaláról fotózva, csuklóból hátrafelé, fölfelé tekerés közben! :) Olyan, mintha rajzolták volna az utat, nem?

A kemping félszigetéről gyönyörű kilátás nyílt az öbölre, és az egész környéket beragyogta a nap, jó hangulatú volt az egész. Épp elengedtük volna kicsit magunkat ebben az életérzésben, amikor az öböl bal, sziklás partja mentén valami furcsát láttunk mozogni a vízben! Mi lehet az, csak nem delfinek, máris kiszúrtuk volna őket? De miért nem figyel rájuk a többi ember, akik a környékükön, a sziklákon mászkálnak?

Vigyázat, oroszlánfóka-veszély!

Kilátás a Curio-öböllel szomszédos öbölre

Ilyen sárgaszemű pingvinnel ezen a napon nem találkoztunk, illetve csak ezzel a kitömött példánnyal

Ahelyett, hogy ezen tovább gondolkodtunk volna, gyorsan ledobtuk az SPD cipőket, strandpapucsot vettünk, becsuktuk a bringástáskákat, kamerát ragadtunk és elindultunk a partra. Még mielőtt oda érhettünk volna a helyre, ahol a különös mozgást láttuk a vízben, meg kellett hogy álljunk, ugyanis pont előttünk, az egyik sziklán, kint, egyedül a tűző napsütésben egy szál pingvin álldogált magában. Hát ez meg hogy? Tegnap olvastuk, hogy csak kora hajnalban meg este, sötétedés környékén jönnek csak elő, de ha ez így lenne, akkor ez a példány mit keres itt most? Mint azt egy a közelben magyarázó helyitől megtudtuk, ez nem ugyanaz a pingvin, mint akik a Nugget Pointnál laknak vagy a szomszédos öbölben, hanem egy másik faj. És valószínű vagy vedleni jött ide vagy meghalni. A pingvinek ugyanis van, hogy levedlik a… nem tudom, mijük van, de azt, szűrük, vagy tolluk, vagy tudomisén. Ilyenkor nem mehetnek be a vízbe nagyon, mert anélkül nagyon könnyen megfázhatnak és elpusztulnak. És ugye, ha az ember közel megy hozzájuk, hová menekülnek legelőször? A vízbe… De ezt sajnos sokan nem tudják, mi meg a fejünket fogjuk, látva hogy néhány méterre megközelítik szegény kis állatot, akin ugyan nem látszik, hogy meg van rémülve és hogy stresszes ettől, de ezt mérésekkel bizonyították, hogy valójában így van, az ember közelében gyorsabban ver a pingvinek szíve. Úgy próbáltuk csendben, pisszegve és csettintgetve rábírni az embereket, hogy kicsit nézzenek fel a kamerájukból és forduljanak felénk, hogy lássák, ahogy integetünk nekik, hogy jöjjenek onnan, de gyorsan. Később egy helyi hölgy, valószínű a kemping üzemeltetője vagy a kisbolt dolgozója is odajött és azt is elmagyarázta, hogy se a pingvin útjába, se közé és a tenger, vagy a bokrok közé ne álljunk, mert lehet, hogy a fészke a bokrok között van, a tengerbe meg ugye menekülni szeret, tehát a legjobb, ha oldalt állunk neki, legalább 20 méterre, akár egy másik szirten, úgy hogy köztünk tenger is legyen.

Látjátok középen azt a fehér foltot a sziklaszirten? Na, az a pingvin! :)

És ugyanez közelebbtől, a szomszédos szirtről, 16x zoommal, manuál fókusszal a pingvinre élesítve (most használtuk először a kamerán ezt a funkciót, mert a világért sem akart az állatra fókuszálni magától).

A mi képeink mind maxra kinyújtott zoomal (16x) készültek, azért tűnik közelinek a pingvin, de valójában távol volt tőlünk. Ja, és hogy mi volt a vízben? Sznorkellezők, valami kagylókat gyűjtöttek. :)

A delfinekkel való barátkozást melegebb éghajlatra hagyjuk

Ezek után elindultunk a végeláthatatlanul hosszú homokos parton sétálva, hátha kiszúrjuk a delfincsapatot. Él itt egy család, a populáció kb. 20 Hector’s delfin, és ez már így van sok száz éve, ezek a delfinek szerte az új-zélandi partok mentén ilyen kisebb-nagyobb csoportokban élnek, és általában csak a csoporton belül választanak maguknak párt, ezért is nagyon érzékeny a populációjuk a környezeti változásokra és az emberi behatásokra. És ezért is olyan nagy szám, hogy itt ezen a helyen, a Curio-bayben, ahol amúgy az emberek szinte minden nap szörföznek, itt él ez a 20 Hector’s delfin, akik egyébként sokszor közel jönnek az emberhez. Megközelíteni elméletben nem szabad őket, de ha az ember bemegy a vízbe, jó esély van rá, hogy a delfinek, ha megtalálják, körbeúszkálják, pusztán kíváncsiságból. Mi is valami ilyesmire vágytunk, de közben éreztük, hogy nagyon hideg szelek fújnak, és el se mertük képzelni, hogy a víz milyen hideg lehet, pláne neoprén ruha nélkül.

Egy csoportba botlottunk, izgatottunk üldögéltek és beszélgettek a parton a víztől kb. 10 méterre. Megkérdeztük őket, hogy láttak-e delfint, és a válaszuk az volt, hogy igen! Csak úgy csillogott a szemük, miközben magyarázták, hogy néhány centire úsztak el mellettük az állatok, és az egyikük mindezt kamerára is vette egy vízálló tokba rejtett GoPro kamerával. Ahhoz, hogy ezt meg is tudjuk nézni, egy másikuk elrohant egy iPhone-ért, a kettő készüléket összekötötték wifin, és egy kört alkotva kizárva a nap sugarait a képernyő körül, és a szelet is kicsit megtörve így, körbe álltuk a kis készüléket, és izgatottan néztük végig a videókat.

Mi most csak így láttunk delfineket, a hideg szél és a fényes nap ellen szorosan körbeálltunk, így néztük végig a srácok felvételeit a delfinekről

többször is az állatok, de mindezt a felvételen mindig csak pár másodpercig lehetett látni. Nekik volt neoprén ruhájuk, de még így is vacogtak, folyamatosan remegtek a hidegtől, amíg ott voltunk, azt mondták, hogy a lábuk és a kézfejük nagyon fázott még a ruhában is a vízben. Nem akartam elképzelni, milyen lehet a fejünket is beletenni, mert ugye nálunk volt maszk és légző cső is, de ekkor már eldöntöttük, hogy nem fogjuk őket használni. Bár sütött a nap, de a szél nagyon hideg volt, minket is átfújt, és bár bírtuk a srácok társaságát és – egy kis irigységgel teli – öröm volt látni a delfinek okozta boldogságukat, de úgy döntöttünk, hogy ebből mi most nem kérünk, az én arcom jobbik fele amúgy is begyulladt kicsit a tegnap előtti hideg széltől, és a srácoknak már csak a látványától is megfagytunk, hát még ha belegondoltunk, hogy 5-ig várnunk kell, és aztán, ha megkaptuk a ruhákat, és bementünk a vízbe, akkor talán (!) mi is találkozunk majd a delfinekkel. Talán… de az arcüreggyuszi viszont tuti, hogy garantált lett volna, ezért aztán erről lemondtunk.

A Curio-bay partja

A kilátás a kemping vegyesboltjának ajtajából

A srácok egyébként argentínok voltak, illetve németek, utóbbi nemzet egyik fia különösen tetszett nekünk, mert amikor rákérdeztünk, hogy honnan való, viccesen azt válaszolta, hogy „I’m just one of those Germans” – én csak egy vagyok azok közül a németek közül. Mert hogy elképesztően népszerű a német fiatalok körében Új-Zéland, akárhány Working Holiday Visa-t megkaphatnak, kb. 5 perc és nagyon olcsó megigényelni, a távoli sziget pedig abszolút vonzó a kalandvágyó fiatalok körében. Nem csoda, hogy kb. minden második ittlévő fiatal turista német, minket is többször néztek már németnek a helyiek, aztán mindig meglepődtek, hogy magyarok vagyunk, mert általában még sosem találkoztak rajtunk kívül más magyar utazókkal. Ennyit számít, hová születik az ember, Magyarországról indulva már szerencsésnek tarthatja magát az a 20 éves fiatal, aki járt már Nyugat-Európában, miközben ennyi idősen a németek már Új-Zélandon meg szerte Délkelet-Ázsiában kalandoznak. De azért mi sem panaszkodhatunk, ha ugyanezt globális szinten nézzük a Föld teljes lakosságára kivetítve, akkor azt hiszem, még mindig bőven benne vagyunk a legszerencsésebb, leggazdagabb 5%-ban.

Tovább Catlins végeláthatatlan dombjain át

Na, ennyit a különbségekről és a delfinekről. :) Most guruljunk tovább, merthogy elhatároztuk, hogy ha már lemondtunk a delfinekről, akkor legalább kihasználjuk a nap hátralévő részét és biciklizünk egy kicsit tovább az utunkon. Ehhez először egy 13km-es, enyhén dombos, murvás szakaszt kellett kereszteznünk. Ez egész szép volt, és kezdetben még a dombok sem jelentettek különösebb gondot. Talán 200m magasba sem kellett felkapaszkodnunk. Valahol 10km környékén megálltunk müzlit enni egy kis útszéli bódéba behúzódva. Tele van ilyenekkel az ország, nem értjük igazán, mire valók, talán iskola busz jár erre, és ebben várhat rá a gyerek, de ezt nehéz elképzelni… Ezen nem is törtük sokat a fejünket, csak a mogyorókat a fogainkkal, merthogy ez is volt a müzliben, Zita minden jót belesütött és aztán még apróra vágott étcsoki darabokat is beleszórt, ezt ettük a két tálban, tejporral, kakaóporral és vízzel összekeverve. A tejpor azért kell, mert így 8 liter tejet is magunkkal tudunk cipelni úgy, hogy közben csak 1kg a súlya. :) Először óckodtunk tőle, de egyáltalán nem rossz.

Zita fokhagymát vásárol, egyenesen a termelőtől, az út mellé kihelyezett, eladó nélküli becsületkasszás viskóban. :) Így megy ez Új-Zélandon! :)

Megint murvás úton, de ezúttal nem volt olyan kegyetlen

Jó időnk volt…

Épp, hogy elindultunk, egy dombbal később két nagyon lassan, szemből közeledő kerékpárosra lettem figyelmes. Pedro-val és Johanne-el hozott minket össze az út, ők két kanadai kerékpáros, a weboldaluk www.veloreve.blogspot.com – A kedvenc országuk eddig Törökország volt, amire én egyből rávágtam, hogy hát akkor Iránt imádni fogják, de sajnos oda nem mennek, mert a biztosításuk akkor érvényét vesztené. Már 3 éve és 31 ezer kilométer óta úton vannak, nemsokára repülnek Sydney-be, majd onnan Vancouverbe hogy aztán keresztülhajtva Kanadán hazaérkezzenek Quebecbe. Míg Zita Johanne-vel beszélgetett, én Pedro-tól hallottam egy nagyon durva történetet az Aussie immigrációról. Egy fickót elkaptak gyorshajtásért, de nem fizette be a csekket, csak leadta a béreltautót. A kiutazáskor nem szóltak neki egy szót sem, de amikor 5 évvel később, két másik francia barátjával visszatért az országban, a rendőrök már a repülőn előállították a két barátjával együtt, és nem hagyták őket leszállni, fordultak vissza a repülővel Franciaországba, és se az illető, se a barátaik, akiknek csak annyi a bűnük, hogy együtt foglaltak repjegyet egy bliccelő gyorshajtóval, soha többé nem tehetik be a lábukat Ausztráliába. Hogy ebből mi igaz, és mi legenda, azt nem tudom, de Pedro úgy adta elő az információt, mintha első kézből hallotta volna. Szóval vigyázzatok, kivel utaztok Ausztráliába, ki ne tiltassatok örök életre!

Pedro és Johanne – Érdekes védekezés a túl közel hajtó autósok ellen! :) A fekete műanyagbot Törökország óta náluk van, a kutyák ellen!

A murvaélet hamarosan véget ért, és gyönyörű aszfalton suhanhattunk tovább. Ennek örültünk, már csak azért is, mert így most már érezni is véltük a hátszelet, és azon kaptuk magunkat, hogy élvezzük a bringázást. Rengeteg birka, még több zöld mező és sok hosszú fasor mellett hajtottunk el. A tenger felől egyre több felhő gyülekezett, gyorsan siklottak át a dombok felett, de az idő tőlük függetlenül azért többségében még napos maradt.

Birkák mindenütt, ez is egy nagy jellegzetessége Új-Zélandnak

Az a sor műanyagbatekert bála mind-mind finom tehénhami, ínségesebb időkre, amikor nem nő úgy a fű, mint most.

A fák tenger felőli oldala a sós levegő miatt szárad ki ezen a vidéken.

A távolban a Stewart Island, ahol még a vadonban is könnyen megtalálható a Kiwi-madár

A 30m magas fák 300m hosszan szélárnyékot nyújtanak maguk mögött, ezért ültetik őket a farmerek. A szélcsendesebb mezőkön jobban nő a fű, vagyis több kaja nő a tehénnek/birkának.

Ez a bizonyos két másik zászló, az Új-Zélandi is mellettük van, csak az nem látszik ezen a képen

Zita egyszercsak három zászlót fedezett fel az út bal oldalán, amiből kettőt nem ismertünk fel. Én mentem volna tovább, sőt már le is fotóztam a domb tetejéről a ránk váró egyenes útszakaszt, de ő csak erősködött, hogy megkérdezi a zászlók gazdáit, hogy milyen zászlók ezek, s miért.

Christine és Colins vendégszeretetében, egy marhafarmon

Kenyai és skót zászlók voltak a Kiwi mellett, ezt már Christine és Colin mesélte el nekünk, és mire én odaértem hozzájuk a fényképezésből, Christine azzal köszönt nekem, hogy kérek-e egy sört. Ezen egy pillanatra eltöprengtem, mert a torkom már elég csúnyán bedurrant ekkora, de aztán csak elfogadtam, ilyen ajánlatot nem szabad visszautasítani. Az üdítőket egy, a kocsibeállójuk mellett parkoló veterán lakóautóban fogyasztottuk el, s közben meséltünk, ők is, és mi is. 3 éve váltottak a birkáról tehenekre, most 500 tejet adó tehenük van, télire összegyűjtik, lenyírják és ponyvával illetve autógumikkal fedett kupacokban tárolják a füvet, ami olyan szépen megrohad ettől, hogy a tehénkék nem bírnak neki ellenállni, nagyon imádják. Az ötszáz tehén átlag napi 12000 liter tejet ad, amit két-három naponta egy nagy tartálykocsi szállít el, és az egész balhé egy nagy részvénytársaság részét képezi, aminek a tulajdonrészén és a hasznán ők is osztoznak. Azért váltottak, mert a fejlődő Kína elnyugatiasodó polgárainak feltámadt az igénye a tej(por…) iránt, és mivel ők hirtelen rengetegen lettek, a világ nem bírja kielégíteni az ő igényeiket, magyarul a tejpor világpiaci ára mostanság viszonylag magas, talán épp idén tetőzik. Mert hisz erre nem csak az élelmes Kiwik figyeltek fel, akik a világ egyik (talán legnagyobb, vagy az USA után a második…) legnagyobb exportőrei a tejpornak illetve a tejpor alapú termékeknek, pl. bébitápszereknek. Bizony, mi sem gondolkodtunk anno Ázsiában, honnan van az a sok-sok rengeteg bádogkannányi bébitáp ami minden kisbolt legfelső polcain végig sorakozott… Hát innen. És hogy miért van annyi belőlük? Hát egy részt, mert talán az ázsiaiakból sincs épp kevés, másrészt mert talán itt lehet a legjobban hatni rájuk, a gyerek az ugye nagyon fontos a családban, mondhatni a család közepe, és neki mindent megtesznek, megvesznek.

A lakókocsiban

Naplemente a Stewart Island felett

Na mindegy, kicsit elkalandoztam. Maradjunk csak a lakókocsiban. Két éjszakát maradtunk. Christine-ék még ezen az estén körbevittek minket a birtokon, láttunk rengeteg füves mezőt, dombokat, kacsástavat, teheneket, és gyönyörű naplementét a Stewart Island felett. Azon a szigeten ott még élnek Kiwimadarak, sőt egyéb, a nagy szigeteken ritkán vagy már meg sem található fajok is.

Ja, és hogy a zászlókhoz is visszatérjek: Christine-éknek három otthonuk van, egy Skóciában, egy Kenyában, és egy itt. Christine teljesen szerelmes Afrikába, rengeteget utazott fiatalkorában, az egyik lánya is ott él most, oda házasodott, így ők is minden évben igyekeznek meglátogatni. Christine nagyon jól tájékozott a világ dolgairól, rengeteg ismerőse van szerte a világból, és nagy-nagy előszeretettel hallgatta a mi történeteinket is, teljesen felvillanyozódott és mindenkinek lelkesen mesélte telefonon és személyesen, hogy honnan jöttünk, merre jártunk, meg hogy mennyit bicikliztünk.

A lakókocsi mellett egyébként volt egy fóliás üvegház is, benne egy régi medencével, amit eredetileg a gyerekeknek építettek fürdésre, de aztán Christine Akvapóniás halaskertté alakította, de valahogy nem választotta meg jól a növényeit, vagy nem fektetett elég energiát az egészbe, na meg sokat voltak hazulról távol is, így két év után elhalt a dolog – szó szerint. Az akvapóniáról remélem hallottatok már, ez az amikor egy üvegházban halakat és növényeket termesztenek és a kettő között cirkulálják a vizet, így a halkaki jó a növényeknek és a növények meg megtisztítják a vizet. Persze input azért van, ha nem jó a klíma (mint pl. Debrecenben túl hidegek a telek http://www.aquaponics.hu/) akkor kellhet fűtés, a vizet valaminek keringtetnie kell és a halakat is etetni kell. Szóval nem egyszerű és nem is teljesen önfenntartó, de zöldebb, mint sok más alternatívája, és ha beállt a rendszer és beletanultunk, talán éppoly jó lehet, hogy egy 20 éve rendezgetett élelmiszertermelő permakultúrás erdőkert. :) Nekem nagyon tetszett, hogy bár már elhalt/kihalt rendszerrel, de itt a világ túl felén találkoztam Christine által egy akvapónia rendszerrel, vagyis annak hűlt helyével.

Colin egyébként munkamániás, akár a fia is, aki az átállást a marhákra elindította és végigvitte, őket nem is láttuk sokszor, inkább csak esténként. A birtokhoz hozzá tartozott még egy „Garden House” is, egy néhány szobás különálló ház hátul a kertben, amit kiadásra hozattak ide, merthogy az egész házat egyben hozta egy bazi nagy teherautó. :) Valami olyasmi lehetett, mint amit mi is láttunk néhány hete Cromwellben. :) Úgy látszik ez itt tényleg divat.

A pihenőnapot egyébként azért iktattuk be, mert nem volt hol lennünk Invercargillben, illetve bizonytalanok is voltunk, hogy akkor most mikor is és merre is kéne mennünk tovább. Majd a végén megtudjátok, miért. Illetve azért is, mert én elég cefetül voltam (nem volt jó ötlet a sör), akkor már a fülem és a torkom is fájt, nagyon fájdalmas volt a nyelés, egyszóval megint bedurrant az arcom, attól a mocsok hideg déli széltől azon a bizonyos kegyetlen hideg napon. Bár fizikailag eléggé odavoltam, de lélektanilag egyáltalán nem, mert valahogy a légkör olyan volt, hogy ez nem illet volna a képbe, és mert tudtam, hogy hamar rendbefogok jönni, és most erre kell koncentrálnom és a lehetőségekhez mérten élvezni a napot, a pihenést és a nagyszerű társaságunkat.

Christine nagymama létére nagyon otthon van az internet világában

Ez a tartály mind tejjel van tele, az 500 tehén átlag 12 ezer liter tejet ad egy nap

A fejőüzemnél

Déri Dáeri – Vicces nevű napló a fejőüzemben :)

Jó reggelt! :)

A retro-lakókocsi, ahol két éjszakát töltöttünk, nagyon otthonos volt

Búcsúfotó Christine-el és Colin-al, meg a kutyájukkal :)

Christine pedig nagyon örült nekünk, marasztalt egy napra, így hát örültünk egymásnak, és délután még a „milking shed”-be, vagyis a tejfejő üzembe is kilátogattunk egy bödön tejért. Magyarul megcsapoltuk a sok ezer literes tejtartályokat kicsit. Bent az épületben köralakban egyszerre azt hiszem 50 tehenet tudnak fejni a gépek, reggel 5-kor és délután 3-kor terelik ide be őket, és állítólag az egész hely az utolsó centiig rengeteg helyen pontosan ugyanígy néz ki egész Új-Zélandon, tehát ez a sztandard. A teheneknek mind sorszáma van és mindig mindent pontosan vezetnek és dokumentálnak. Ha az egyik tehénnek valamilyen olyan betegsége van, ami miatt nem adhat tejet a szabályok szerint, akkor őt szigorúan ki kell hagyni (van is erre a célra egy elkülönített „kórház legelő” ezen tehenek számára, ez a „hospital paddick”), mert ha véletlenül mégis a fejőgépre kerül, akkor lehet kidobni az akár több ezer liter tejet is, amibe az övé belekeveredik.

Delfin és cápa, egy öbölben

De a legdurvább sztorit nem a shedben hallottuk Christine-től, hanem a konyhájukban, amikor a Curio Bay-i Hector’s dolphin-okra került a szó. Bár elég rég itt élnek, Christine először hat hete úszott a Curio-öbölben a delfinekkel, és persze ő is nagyon élvezte. (Nekünk ez majd reméljük Hawaii vagy Közép-Amerika melegebb vizeiben megadatik) Este azonban egy helikopterre lett figyelmes a házuk felett, a mentőhelikopter Invercargill felől igyekezett a Curio-öböl felé. Mint aznap este a tévéből megtudták, először a modern, dokumentált történelem során cápatámadás történt a delfinek öblében. Egy nagy fehér cápa, vagyis feltehetően egy nagy fehércápa kölyök egy szörföző oldalába harapott, de az illetőnek nagy szerencséje volt, és megmenekült. Mindez ugyanazon a napon történt, amikor Christine is úszott abban az öbölben… Mi meg ezen a napon, amikor ezt a sztorit hallottuk, nem úsztunk az öbölben. :) Ez egy kis sovány vigasz volt nekünk, hogy mint most kiderült, delfinek helyett akár cápákkal is találkozhattunk volna ott.

Az 50 alpaka, és a gazdáik

Másnap délben nagy nehezen el tudtunk indulni, persze csak egy jó hosszúra nyúlt beszélgetős reggeli és nagy fotózkodások után, de sikerült. Zita különösen kedvelte Christine-t és nagyon jól éreztük magunkat náluk, és azt hiszem, ők is nagyon örültek nekünk. Mindezen találkozás és a belőle következő történetek mind-mind csak Zita kíváncsisága, egy Kiwi, egy kenyai és egy skót zászlónak köszönhető, na meg Christine és Colin mérhetetlen lazaságának, jófejségének és vendégszeretetének. Hát ilyenek ezek a Kiwik! :) És most ne gondoljátok, hogy velünk tettek kivételt, vagy mi vágtunk olyan képet és mondtunk olyanokat, hogy bekönyörögtük magunkat hozzájuk, mert Christine elmesélte, hogy már máskor is vendégül látott egy ázott-fázott francia bringást, aki csak vizért kopogott be Christine-hez, de mivel az idő odakint igen cudar volt, és Christine amúgy is egyedül unatkozott otthon, behívta és megvendégelte az embert. Hát nem szívbajosak ezek a Kiwik, az biztos, de az hiszem, nem is kell, hogy azok legyenek, annyira nincs betyárság és korrupció ezeken a szigeteken, hogy az már szinte hihetetlenül szép. Bizalom, fehér gazdaság, az van és minden olyan szépen és olajozottan működik, hogy az számunkra szinte már felfoghatatlan. De nagyon tetszik, és inspiráló.

Úton Invercargill felé

Zita leleményességének köszönhetően, amikor elindultunk, akkor már tudtuk, hogy Invercargilltől 10km-re keletre, John és Mary már várnak ránk 50 alpakával és egy kutyával egyetemben. Hozzájuk 46km-es távot kellett megtenni, amit én elég türelmetlenül éltem meg, de azért szép volt. Mire megérkeztünk, farkaséhesek voltunk, Zita készített egy kis ételt, azt felfaltuk és közben John-al beszélgettünk. Ő egy amolyan oldschool szemüveges, szakállas, már elsőre is (és aztán is) nagyon jó fej figura, aki éppen a gyönyörű Thorn Sherpa kerékpárját szerelgette, amikor mi odaértünk. A felesége, Mary szülésznő, vagy bába, vagy valami ilyesmi, a lényeg, hogy ezt elég komoly szinten űzi, tegnap este pl. amíg mi itt aludtunk az emeleten, ő autóba pattant a szakadó esőbe, behajtott a kórházba, és levezetett a kórházba levezetni egy szülést. Aztán hazavezetett. :) És mi ezt végigaludtuk.

Emellett, mintegy hobbiból 17 éve vett két alpakát, ami egy dél-amerikai állatfajta, olyan, mint a láma, vagyis annak az unokatestvére, egy hosszú nyakú, finom gyapjújú állat. Vagyis bundájú, mert a gyapjú az csak a birkának van, legalábbis azt hiszem.

Az alpaka egy felettébb vicces kinézetű állat Dél-Amerikából :)

A lényeg, hogy azóta már 50 van belőlük, és egy elmés kis lábbal hajtható géppel, miután megmosták és egy gépen áthajtották az állat levágott szigetelőanyagát, fonalat lehet belőle szőni, a fonalat aztán meg lehet színezni, és szép, könnyű és nagyon finom puha, meleg takarókat meg mindenféle jót lehet belőle varrni. Ezt a sok mindent mind Mary maga, mostanában már néhány segítővel kibővülve végzi, az alpakák etetésétől kezdve a ruha vagy egyéb anyagdarab elkészítéséig és eladásáig. Ez nekünk mondanom sem kell, rettentően tetszett, és az előbb, miközben ezt a bejegyzést írtam, Zita kipróbálta a lábbal hajtós fonalkészítő gépet, illetve a netbook összeillesztette a timelapse videót, amin odakint legelésznek a mókás kinézetű alpakák. :)

Ebből:

Ez lesz:

Mélypontról magasba – Munkát és munkavízumot(?) kapunk

Szóval van itt élet kérem, de ez még mind semmi. Olyan napunk volt, hogy csuda. Először is, kezdjük a tegnap estével. Vagyis a délutánnal. Nálam betelt a pohár. Írtam ugye, hogy nem tudtunk előre tervezni, no azért nem, mert már hetek óta folyamatosan hívogatunk egy szőlészetet, ahol szüreti munkát ajánlottak nekünk. Most végre már meg tudták mondani egész konkrétan, hogy jövőhét hétfőn (ma van kedd) lehet kezdeni, de a vízumügyintézésnél, amit Zita megtudott, és ami bíztató fejlemény volt, azt nekem 10 perccel később egy másik ügyintéző a telefonban megcáfolta, sőt kiröhögött. Nem is akarom leírni a részleteket, mert megint csak ideges leszek, a lényeg annyi, hogy vízum nélkül nem dolgozhatunk és vízumot, mint kiderült, mégsem kaphatunk olyat, amibe tegnap beleéltük már magunkat. Munkavízumról van szó. Szóval a régen várt három heti meló ugrott, vele együtt több százezer forintnyi munkabér is, ami nagyon jó lett volna a büdzsénknek. Közben reményt keltettek bennünk, aztán azt megölték, és kiröhögtek. Igen, ez mind a New Zealand Immigration volt, itt sem minden fenékig tejfel, főleg, ha az ember nincs közte annak a 100 szerencsés magyar fiatalnak, akik tavaly április 22-én gyorsak és szemfülesek voltak, és 48 órán belül jelentkeztek erre a vízumfajtára. A 100 hely ennyi idő alatt betelt, mi meg ugye ekkor még csak valahol tán Malajziában járhattunk, a franc gondolkodott ekkor Új-Zélandon. Még otthon, indulás előtt utánanéztem ezeknek a dolgoknak és láttam, hogy nekünk magyaroknak, ellentétben sok más nyugati országgal, nincs lehetőségünk ilyen vízumfajtára, se Ausztráliában, se itt, írtam is nekik, de akkor nem válaszoltak. És hát azóta már nekünk is van ilyen vízumfajta, de csak nagyon korlátozott számban, és nagyon idióta időpontban nyitották meg. De kár erről több szó, mert már szinte teljesen kész van egy cikkem erről a témáról, ami majd az Origo-n fog megjelenni talán hamarosan, de mindenképpen hetekkel az idei határidő előtt, ami szintén április 22. délelőtt 10 óra, helyi idő szerint.

Szóval tegnap este és ma reggel nagyon le voltunk taglózva, de aztán történt egy csoda. A telefonunk egy olvasatlan sms-t mutatott, ami már eleve furcsa volt, mert azt hittük, hogy a házban nincs is térerő, csak kint az úton, ha 30 métert odébb sétálunk. (oda kellett kisétálnom, hogy kiröhögjenek) Hát volt térerő, az ebédlőasztal közepén két csík is, és az sms azt mondta, hogy valami Mike egy Amisfield nevű szőlészetben keres két embert. Kis gondolkodás után leesett, hogy ez volt a legeslegelső borászat, ahová beköszöntünk munkakeresés céllal. Ez volt már vagy egy hónapja, valahol Queenstown határában. Megadták ennek a Mike-nak a számát, mi felhívtuk őt, és ő felírta az adatainkat, hogy majd értesít, ha lesz valami, és most lett, és visszaírt. Felhívtuk, kiderült, hogy Seasonal Solution partnerek, ami most csak röviden, annyit jelent, hogy jók nekünk, sőt számunkra csak ez az egyetlen legális lehetőség maradt, munkavállalás a Seasonal Solution-ön keresztül. Felhívtuk Sonját Alexandrában a Seasonal Solution-nél, aki már csak úgy ismer minket, mint a két magyart, aki rettentő módon, nagyon-nagyon szeretne munkát kapni. Elmondtuk, hogy miről van szó, Mike-ot névről ismerte, és megígérte, hogy még ma beszélnek és egyeztetnek, hogy működhet-e a dolog. Ekkor már majd ki ugrottunk a bőrünkből Zitával és a nyilt utcán ugrándoztunk, örömködtünk és ölelkeztünk, pedig ez még közel sem volt teljes győzelem. Délután ötkor végre Zita újra elérte Mike-ot (már direkt ő telefonál és intéz ilyen ügyeket, mert én elvesztettem a hitemet e téren és csak bevonzom a bajt, legalábbis ezt tapasztaltuk), aki azzal a jó hírrel szolgált, hogy megállapodtak Sonjával, tehát miénk a meló, már csak el kell intézni a papírokat. Ezért holnap reggel bemegyünk Invercargillba, lerakjuk a bringákat John barátjánál, és a John-tól kapott két hátizsákba átpakolva a legszükségesebbeket (meleg ruha, sátor, matrac, hálózsák) elindulunk autostoppal Queenstown-ba. Ott felvesszük az útleveleinket (turista vízum hosszabbítása miatt vannak ott a helyi bevándorlási hivatalban), majd stoppolunk tovább Sonjához Alexandrába, ahol elindítjuk a Registered Seasonal Employee ideiglenes, speciális, csak Central Otago-ban igényelhető vízumfajta kérelmét, amit egy hét alatt, fejenként 270 dollár ellenében el is készítenek nekünk Dunedinben. E szerint tehát jövő hét szerdán kezdhetjük a szőlőszüretet (reméljük ez a kis csúszás nem nagy gond a munkáltatónknak, vagy ha igen, akkor addig majd WOOFFingolunk vagy dolgozunk nála „szívességből”), ami majd kb. május első hétvégéig tart. Tehát sok-sok hetet fogunk dolgozni, remélhetőleg minden héten 6-7 napot. A vízumdíjat az első néhány nap majd ledolgozzuk, többit meg majd végig Közép- és Dél-Amerikában, a bicikliken. :) Már ha értitek, mire gondolok: ott fogjuk elkölteni, amit most itt majd megkeresünk.

A Tuatara, aki még a dinóknál is öregebb, és itt él köztünk

Na, de miközben ez a sok egyeztetés meg telefonálgatás történt, azalatt közben a mobiltelefon-kommunikáción kívül is zajlott az élet. John-al betekertünk a városba, találkoztunk egy honfitársunkkal a Pak N’ Save nevű szupermarketben (vagyis csak Zita és John, mert mivel nem vittünk láncot, én kint maradtam a bringáknál), bevásároltunk a gulyás leveshez, majd elmentünk a múzeumba, ahol megnéztük a Tuatarákat.

Ez az egykor mindkét nagyszigeten megtalálható hüllő ma már csak a part menti kisebb szigeten él és a kihalás szélére sodródott, de mesterséges körülmények között itt először, ezen a helyen Invercargillban sikerült szaporodásra bírni. A hidegvérű állat nem az amúgy megszokott gyíkfélékhez tartozik, hanem egy 250 millió éve a Földön lévő fajhoz, magyarul öregebb, mint sok dinoszaurus és már a dinók korában is e földet taposta. A dinók kihalásához vezető meteor-becsapódást (ha az okozta…?), ez a gyík csak itt Új-Zélandon élte túl, de a fosszíliák tanúsága szerint anno a világ több táján is megtalálható volt.

John-el a városba menet

…és a múzeum előtt, egy Tuarata emlékműnél. A valóságban jóval kisebb az állat. :)

Ez a példány több mint 110 éves

Akár a Jurassic Park filmből is lehetne ez a képrészlet, nem?

Nem sokat mozogtak, inkább meg voltak dermedve az idő nagyrészében

Nézzétek a szemét!

Jött egy múzeumi dolgozó, aki egy gyerekcsoportnak ki is hozott egy állatot

Az ő ükükükükük-apája már a dinoszauruszok előtt is élt ezen a bolygón, amikor nemhogy ember, de még majmok sem léteztek.

Nehéz leírnom, milyen volt ott állni és csak csodálni ezt a kis őshüllőt, ami olyan rég jelen van a világunkba, hogy azt szinte felfogni is nehéz. Ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy helyes-e az, amit tesz. Hogy nem figyel a környezetére, aminek ő is része és ami százszorta több figyelmet érdemelne. Az egyik kis állatról a tábla azt mesélte, hogy több mint 110 éves és hogy valószínűleg a 19. században született. Elképesztő! :) Erre most nincsenek szavaim, túlságosan örülök a kapott munkának, úgyhogy már csak egy történetem maradt mára.

Google: The World’s Fastest Indian, és nézzétek meg a filmet! :)

Az új-zélandi, invercargilli Burt Munro egy öreg 1920-as Indian motorból 200 mérföld/órás sebességgel száguldó, rekorddöntő masinát tákolt össze két saját kezével.

Egy hobó, aki nem hajléktalan, hanem fekvőbringás

Hazafelé menet még sok napsütötte fotót készítettünk Invercargill városáról, és ahogy azt terveztük, sőt most inkább ünnepelni, bementünk a Domino Pizzához rendelni két 5 dolláros pizzát. De úgy kirúgtunk a hámból, hogy végül az egyik pizza 6 dolláros lett. Miközben ezeket faltuk, közben jött meg a jó hír, hogy tuti a meló és Mike és Sonja megegyeztek. Eközben már egy igazi hobó is letelepedett mellénk, először azt hittük, hajléktalan, de nem kért a pizzánkból és meghívott magához lakni, ebből arra következtettünk, hogy tuti nem csöves, hiszen laknia is van hol és nem is éhes. :) Ellenben Chris épített néhány rekut hagyományos vázú bringákból és azt is elmesélte, hogy Penny Farthing Avanti biciklijét, amin éppen lovagolt, 10 dollárért vásárolta. :) Hát ilyenek ezek a bolond Kiwik, és valahogy még közülük is mindig megtalálnak minket a legbolondabbak. Vagy mi találjuk meg őket?

Chris-el beszélgetve

Kicsit körbejártunk Invercargillban

A város nem nagy, nem is dombos

Ellenben tök lapos és a belvárost képező utcái pár perc alatt bejárhatóak

Nem tudjuk miért, de valahogy tetszett nekünk a város

Pedig semmi különös nem volt benne.

John kedvenc patakparti kerékpárútján

„Megtámadott egy cápa, menj egyenesen a kocsmába!”

A legoltáribb sztorit majd el felejtettem! :) John-al beszélgetünk, minden féléről, a világ nagy és kicsi dolgain át a Linux-tól a vírusírtókig tényleg mindenről, amikor egyszer csak begépeli nekem a keresőbe, hogy „james grant bbc shark”, mire az kidob egy videót, ahol egy halálfejes polós srác egy cápatámadás nyomait mutogatja a lábát a magasba emelve egy skype-os interjún keresztül a BBC World riporterének, egyenesen a számítógép animált stúdióba kapcsolva, mintha élő lenne. Kiderült, hogy John-ék nagyobbik fiát, James-et is megtámadta egy cápa, mikor spear fishing-elni, vagyis kilőhető lándzsával halra vadászni mentek a barátaival. James nem volt itthon, amíg itt voltunk, így nem tudtunk gratulálni a média és az internetes mémvilág által ráakasztott Shark Fighter címhez, de az is élvezetes volt, ahogy a szülei előadták a történetet, na meg azt, ahogy ezt a sztorit felkapta és felfújta a média. Tényleg beleharapott egy kisebb cápa James vádlijába, és James tényleg azt hitte először, hogy csak az egyik haverja hülyéskedik vele, és tényleg nem fordult hátra az első pillanatban, csak amikor az a valami nem akarta elengedni. Aztán látta, hogy ez nem a haverja, hanem valami hosszú kékesszürke valami, és ettől ő tényleg nem esett pánikba, hanem tényleg azt gondolta, hogy „bugger, now I have to try and get this thing off my leg,”, vagyis kb. így: „Bakker, most meg kell próbálnom leszedni valahogy ezt az izét a lábamról!”, és e gondolatot tényleg az a tett követte, hogy az amúgy is kéznél lévő késsel elkezdte gyepálni a cápát, ami így gyorsan tovább állt. Ekkor James tényleg elkezdett üvöltözni a barátainak, és ők tényleg azt hitték, hogy hülyéskedik, mert hát James a saját lábán állt, hát mi baja lehet? Csakhogy ekkor erről a lábról már lyukakban hiányzott a neoprén ruha, és azokon a lyukakon piros vér folyt ki a tenger vizébe, így James jobbnak látta felhagyni a lándzsa halászattal, és kisétált a partra. A haverjai még ekkor sem hittek neki, tovább folytatták a sporthalászatot a cápa társaságában. A lényeg, és ami még mindig a valóság, hogy James kisétált a partra, és mikor végre a haverjai is kijöttek a vízből, tényleg elmentek kocsmába. James sokat járt vaddisznóra kutyákkal vadászni, ezért volt nála steril tű és cérna, arra az esetre, ha a vadkan felöklelné a kutyát és annak oldalát össze kéne varrni elvérzés elkerülése végett. Na már most, James lévén orvos, az egyik újságírónak poénból elsütötte, hogy ő varrta össze magát a steril tűvel és cérnával, mert hát a barátai bent voltak a vízben, nem hallgattak semmilyen szavára, élvezték a halászatot, ő meg ott ült a parton, és unatkozott – Hát összevarrta magát. Ezt a média nagyon szerette, „egy ember, akit meghapatt a cápa, de elkergette, aztán összevarta magát, és elment a kocsmába”, és másnap már a tévétől hívták, aztán az ausztrál médiáktól, majd végül még a BBC World-től is, ahol ezt az interjút adta skype-on keresztül, halálfejes pólóban. Egy igazi Kiwi, mit mondjak! :)

James története mémként terjedt az interneten – Ez pl. egy monopoly-os esélykártya, amely azt mondja “Megtámodott egy cápa, menj egyenesen a kocsmába!” :D

A riport alatt egyébként egy rövid pillanatra látható Amy is, aki most épp itt szuszog mellettem. A már süket, 15 éves szürkés-fekete kutya minden, csak nem „pigdog”, szegényke olyan öreg és süket, hogy már csak a ház körül bír elmászkálni, nemhogy vaddisznókat kergessen a vadászoknak… :) Erre a történetre persze előkerült Sziráki Árpi sztorija is a batyuból, és jót beszélgettünk arról, hogy amit a hírekben hallunk, annak jobb, ha a felét sem hisszük el. De az még mind hagyján, ha ilyen könnyed témákban füllentenek nekünk, a gáz az, amikor komoly hírekről van szó, gazdaságról, politikáról, országokról. Ilyenkor az a legjobb, ha először azon gondolkodunk el, hogy ki, és miért akarja hogy én ezt lássam és gondoljam, és vajon mi lehet vele a szándéka? Kik és miért akarják, hogy én ezt gondoljam és mi a céljuk vele? …és vajon mi lehet a teljes igazság? Hát közel sem mindig az, amit a hírekben látunk, legjobb esetben is csak az egyik oldalról megvilágított részvalóság.

Búcsúfotó Mary-ékkel. John ekkor már elindult otthonról egy hétvégi túrázásra a barátjával, azért nincs a képen

Na, én viszont most megyek, mert elmúlt éjfél, és holnap sok száz kilométert kell stoppolnunk és sok mindent kell elintéznünk. Drukkoljatok, hogy egy nap alatt megjárjuk a kört és még vissza is tudjunk ide térni, mert az azt jelentené, hogy négy napunk maradna az eredetileg tervezett kör utolsó szakaszának teljesítéséhez. Ha szűkösen is, de ennyi idő alatt be tudnánk fejezni Queenstown-ig a tervezett bicajtúrát és aztán hétfőn kezdhetnénk a szőlőszüretet. Ha marad majd erőm az egész napi szőlőszedések után, esténként nekiállok majd az elmaradt beszámolók bepótolásához. ;)

Ui: a gulyásleves nagyon finom lett, a legjobb amit eddig Zita készített, volt, aki háromszor szedett! :)

Zita éppen feltálalja az általa készített gulyáslevest :) A magyar paprikát nagyon szépen köszönjük az ausztráliai magyar barátainknak! :)

Idáig tartottak a friss élmények, mostantól már nem a szigetről írok, hanem onnan időben és térben távolabbról. Szóval most már nekem is úgy kell előhívni az élményeket és az érzéseket, nem pedig csak kiereszteni őket magamból bele a billentyűkbe.

Szóval a szigeten ott hagytam abba, hogy megvolt a két merülésünk, és a házi feladat befejezése után lefeküdtünk a sátrunkba aludni. Tényleg nagyon vártuk a másnapot, mert erre a napra újabb két merülésünk volt betervezve. Ezeket a délelőtt folyamán, a már ismert Japanese Gardens-nél, és a „Twins”, az Ikrek nevű korallzátonynál tettük meg. Utóbbi ugyanannak a szigetcsoportnak, a Koh Nang Yuan-nak a nyugati, tenger felöli oldalán található, átellenesen a Japanese Gardens-el. A szigeteket összekötő homokföveny sávon átsétálva is el lehetne jutni az egyik helyszínről a másikra, ám ez körülményes lenne a búvárszerkóban, és még költséges is, mert a sziget magántulajdonban van és aki kiteszi rá a lábát, annak fizetnie kell, ha jól emlékszem fejenként 100 bath-ot, vagyis kb. 800 forintot. Arról nem is beszélve, hogy a merülések közben nekünk palackot is kellett cserélni, ezért egyértelmű és logikus volt, hogy az első merülés végeztével visszamegyünk a csónakra, és azon a szigetet körbehajózva átvonulunk a második délelőtti merülő helyünkre, a Twins-hez.

Ezúttal is úgy zajlottak a merülések, ahogy az első kettő is: az elején csináltunk néhány gyakorlatot, amelyeket már jövet a hajón elmagyarázott nekünk Dan, majd azokat a víz alatt be is mutatta nekünk, hogy aztán mi is utána csináljuk. Közölni a másikunkkal, hogy elfogyott a levegőnk, vagyis a kezünkkel jelezni a nyakunknál, hogy mindjárt kampec, ha nem segítesz haver, aztán jól megrángatni, amíg oda nem adja az ő elsődleges regulátorát. Amíg mi elkezdünk így az ő palackjából lélegezni, addig ő előkapja magának a másodlagosat, hogy ő is tudjon miből levegőt kapni. Majd ugyanez fordítva és végül ugyanez úgy, hogy a levegőre szoruló kapja meg először a másodlagosat.

A vízalatti élővilág most is éppúgy lenyűgözött minket, mint az első két alkalommal, csak most már én is egy kicsit nyugodtabban és magabiztosabban éreztem magam a vízben. Ezzel Zita már az elejétől így volt, de én csak ettől a harmadik merüléstől kezdve éreztem igazán jól magam a vízben, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy mostantól kezdtem igazán önfeledten élvezni a merülést. Közben azt is jó volt látni, hogy Zita éppígy, vagy talán még jobban élvezi az egészet, és mivel értelemszerűen én voltam a „diving buddy”-ja, akivel mindig szorosan együtt kellett mozognia, és akivel figyeltünk egymásra, ezért lépten nyomon azon kaptam, hogy valamit nagy kíváncsisággal szemlél, miközben Dan és Hannah távolodnak tőlünk. :) Ekkor mindig a lelki szemeimmel láttam magam előtt a kisiskolás Zitát, akit csak Kati néni meséiből ismerek, azt a kislányt, aki dolgozatírás helyett a pókot nézte a sarokban, ahogy a hálóját szövi. Ugyanez a csodálat még most is megvan Zitában, és ez abszolút látszott a víz alatt, nagyon élvezte a merüléseket a vízbe ugrástól az utolsó pillanatig.

Sőt, még azután is, hiszen sokszor volt még időnk a hajó körül azután is, hogy mi már végeztünk. Amíg vártunk a többi csoport visszaérkezésére, a sznorkelling maszkokkal és az uszonyokkal csak így „lightweight” visszaugrottunk a vízbe, hogy körülnézzünk. Ezt hívják egyébként sznorkellingnek, amikor a „pipával” lélegezve, „békatalpakkal” a lábunkon úszkálunk a felszínen vagy annak közelében. De ezt a két kifejezést állítólag nagyon nem szeretik a búvárkörökben, ezért én nem is fogom többet használni. Szóval így sokszor visszamentünk még a vízbe, és még így is sok érdekeset és izgalmasat láttunk. A Twins korallzátonynál tett merülésünk után Zita talált egy, a felszín közvetlen közelében úszkáló apró, színes halrajt. Voltak köztük még apróbb, halak is, ők egy kis külön csoportot alkottak, ez a kis óvoda külön összetartott még a csoporton belül is az ő saját klikkjükben. Mindezt úgy képzeljétek el, hogy a két karunk között, kint az igazi, „vad” vízen. :) Közre tudtuk őket fogni a karjainkkal, és mivel se a felszín közelébe, se mélyebbre nem úsztak valamiért, ezzel gyakorlatilag ketrecbe tudtuk őket zárni, és addig nézhettük őket a szemünk előtt pár centire úszkálni, ameddig csak akartuk. Ez csodálatos volt, ráadásul egy olyan csoda, amit nem vártunk, hiszen azt gondoltuk, a legnagyobb élmények azzal véget értek, hogy levettük a búvárszerkót, de nem! :)

.Ugyanitt találtunk egy, az előzőnél sokkal nagyobb, több ember nagyságú, ezüstösen csillogó halrajt is, amit egy kb. fél méter hosszú, keskeny hal üldözött. A vadász néha hirtelen mozdulatokba kezdett, és belekapott az ezüst halrajba, legtöbbször tette ezt sikeresen, mert a szájánál ezután láttuk az elejtett prédát. Az ezüst halak pedig mindig összetartottak, ezzel hatalmas rajt alkotva a vízben, amit viszont már mi sem tudtunk körbekeríteni a karjainkkal. Megpróbáltuk, de a halak gyorsabbak voltak, bármilyen ügyesen is helyezkedtünk Zitával, ők már túljártak az eszünkön, ezért nem is szekáltuk őket sokáig.

Délután letettük az elméleti vizsgát, ha jól emlékszem mind a ketten két hibával, talán valami 50 kérdésből, és izgalommal vártuk a következő nap reggelét, amikor is az utolsó két merülésünk következett.

Shark Island – Cápa és Trigger Fish nélkül, de rájával és kamerával

A tanfolyam utolsó napján a Shark Island nevű helyre hajóztunk ki, a sziget DK csücskéhez. Ez egy sziklaszirt, ami a felszínről nézve semmi különöset nem mutat, ám odalent a víz alatt annál több élményt tartogatott.

Odalent a víz alatt kicsit olyan, mintha lebegnél, egy teljesen más közeg vesz körül, amelyben máshogy kell mozognod. Ez csak elsőre furcsa, de ha ráérzel, akkor nagy móka tud lenni. Mi ekkor már éreztük, hogyan kell mozognunk, és amennyire ez egy ötödik merülését végzőtől elvárható, jól mozogtunk a víz alatt, és persze nagy élvezettel.

Dan-nek volt egy nagyon jó gyakorlata, ami egyben jól is szemlélteti a ránk ható felhajtóerőt, illetve annak összefüggését a testünk térfogatával. Le kellett feküdnünk hassal lefelé a tengerfenékre, és egy nagy levegőt vennünk. Némi késleltetéssel ugyan, de ezzel párhuzamosan a felsőtestünk elindult fölfelé, magyarán szinte felálltunk – csupán attól, hogy egy mély levegőt vettünk a palackból, és kitágult a mellkasunk. :) Ezt többször is begyakoroltuk, hiszen odalent a vízben három dimenzióban mozogtunk, nem csak egy síkban jobbra-balra, hanem fel és le is – és ezt meg kellett tanulnunk, hogy hogyan csináljuk. Ezek alatt a merülések alatt már ez is szinte külön odafigyelés nélkül ment – felemelkedni, amikor egy korallhoz túl közel kerültünk, vagy közelebb menni valamihez, hogy jobban szemügyre tudjuk venni.

Az én nagy kedvenceim a Christmas Tree Worm-ok lettek, ahogy behúzzak magukat, ha vizet lökök rájuk, és a vulkánkorallok, mert imádtam föléjük úszni és belekukucskálni a belsejükbe. :)

E merülés előtt Dan egy kis oktatást tartott a Triggerfish-ről, annak veszélyeiről és arról, hogy hogyan kell viselkednünk, ha esetleg ránk támadna ez a kb. fél méteres hal, melynek van egy elülső uszonya, innen kapta a nevét a pisztoly „triggere” után. Egyébként így is mutatják egymásnak a búvárok ezt a fajta halat, hogy egy pisztolyt formálnak a kezükből, és a hüvelykujjukat, mint a pisztoly kibiztosítóját mozgatják hozzá. Minden halnak megvan így a maga jele, de mi most maradjunk csak a triggerfishnél, mert érdekes fajzat ez a hal. Ha az utódait védi, minden esélyünk megvan rá, hogy ránk támadjon, és ez általában abban nyilvánul meg, hogy nekünk úszik, meglök minket, illetve harapdál. Akkorát nem tud harapni, mint egy cápa, de kezdő, tudatlan búvárra azért veszélyes lehet, mert a területét mindaddig védelmezi – mindaddig ránk támad és harapdál minket – amíg azt el nem hagyjuk. Ez a terület pedig tölcsér alakú, és itt van a trükk! Fölfelé ugye amúgy sem szerencsés hirtelen emelkednünk, és ha megijednénk a triggerfish támadásától, azért sem jó, ha fölfelé menekülünk, mert ezzel az ő területén belül maradunk és továbbra is ostromolni fog minket. Ezért ha ránk támad egy ilyen hal azt kell tennünk, hogy a „hátunkon” úszva, az uszonyainkkal a hal felé evezve kihátrálunk a területéről. Így kiúszunk a területről, miközben a hal jó eséllyel csak a lábunk kiterjesztésének használt műanyag uszonyokat harapdálja meg, ami ugye nekünk nem fáj. :) Ez történt az imént talált videón is a kamerát hordozó búvárunkkal, ő nem szart be és nem is kezdett egyből kihátrálni, hanem inkább megharapdáltatta kicsit a kameráját a halacskával.

A Shark Island ugye azt jelenti, hogy „Cápa-sziget”, ám cápákról nem sok szó esett, úgy kellett rájuk kérdeznem, hogy tényleg nem veszélyesek ugye? :) Persze ekkor már tudtam, hogy nem, hiszen erről már az előre aggódó édesanyáinkat is megnyugtattam, ezért most csak hallani akartam róluk. A sziget tényleg azért kapta a nevét, mert itt gyakoribb, hogy látni cápákat, ám ez a gyakoribb még mindig nagyon ritka, szóval ahhoz nagyon nagy szerencse kell, hogy cápát lássunk, és ha így lesz, akkor nem kell félnünk tőle, de tiszteletben kell tartanunk. Magyarán a cápát ne próbáljuk meg körbefogni a karunkkal, mint ahogy azokat a kishalakat, mert az simán kiszabadul majd, minekünk meg nem lesz mivel belekapaszkodni aztán a hajólétrába, hogy kimásszunk a vízből, mert egy emberi kart simán leharap egy cápa. Ha piszkálják. Mi nem piszkáltunk cápát, mert nem is láttunk. Helyette láttunk más sok érdekes dolgot, és még a cápa nélkül is alig győztük kapkodni a tekintetünket és csodálkozni a vízalatti világon. Dan kiszúrt egy szikla alatt rejtőzködő ráját, ő egy „Bluespotted stingray” volt, gyönyörű teremtmény.

Odalent lenni nem csak fantasztikus élmény és csodálatos tapasztalat volt, hanem egyben nagyon elgondolkodtató is. Mi minden van még itt ebben a kerek nagy világban, amit nem láttunk, amiről nem tudunk, amit nem ismerünk? A természet még annál is sokszínűbb és összetettebb, mint eddig gondoltuk, pedig már ez idáig is láttunk ezt-azt, de ilyet vagy ehhez foghatót, mint most a víz alatt, még nem. Odalent egy számunkra teljesen új világ van, amely legalább olyan gazdag, mint a felszíni élővilág. A bolygónk 72%-át fedi víz, ebben a 72%-ban mi emberek csak vendégek vagyunk. Hallottuk ezt vagy egy tucatszor az oktatóinktól, míg a tanfolyam tartott. De miért csak a víz alatt? Miért csak az odalenti világban kell figyelnünk annyira, hogy mire lépünk rá, és mit pusztítunk el? Mert ez rögtön látható, közel van, érezhető? Mikor leszünk annyira tudatosak – ha leszünk valaha, ha megéljük -, hogy az ökológiai lábnyomunkra is ennyire figyeljünk? Hogy ezzel kezdje az okosítást minden szülő a gyermekével, amikor az már képes megérteni a szavát? Hogy ne csak a búvároktatók kezdjék így a búvártanfolyamot, hanem az általános iskolai osztályfőnökök is a legelső tanév legelső tanítási napján. Én még mindig optimista vagyok, és hiszem, hogy van remény. Látnotok kéne, mi van odalent, mindenkinek látnia kéne, hogy odalent még egy másik világ is van, amit szintén pusztítunk, lassan szinte már bármely tevékenységünkkel. Bennem a víz alatt töltött idő tovább erősítette a természet szeretetét és tiszteletét, és azt a tudatot, hogy egy elképesztő bolygón lakunk, ami szóval le nem írható mértékben gyönyörű és sokszínű. Az, hogy mind mi emberek ezt bejárni, látni, megtapasztalni, felfogni és egymással megosztani is meg tudjuk, arra kell, hogy kötelezzen minket, hogy felelőséggel legyünk iránta, ne pedig mint valami eszét vesztett őrült, pusztítsuk azt olyan felszínes dolgokat üldözve, amelyeket a mai uralkodó materialista világrend 360 fokban tol ránk. Ki kell bújnunk ebből az ördögi gyűrűből és muszáj látnunk a valódi világot, mert az túl csodálatos ahhoz, hogy elpusztítsuk, miközben fel sem figyelünk rá. Új utakat kell találnunk, mert amik most közismertek, azok sehová nem vezetnek, vagy valami nagyon rossz helyre, amit elképzelni sem akarok.

16.000km – Ünneplés a víz alatt

Ezen az úton, amit igazából csak valami iskolának fogunk fel, de nászútnak és világ körüli utazásnak hívunk, történetesen nemrégiben átléptük, vagyis átgurultuk a 16 ezredik kerékpárral megtett kilométerünket. Ez egész pontosan a Bangkokba érkezésünk napján volt, valahol a városba befelé menet, de ott se a hely, se az idő nem volt alkalmas az ünneplésre, ezért sejtve azt, hogy nem sokára hol leszünk, elhalasztottuk azt, egészen mostanáig. Ugyanis az utolsó két merülésre velünk jött egy washingtoni leányzó is, aki magával hozta Dan vízálló tokba helyezett kameráját is, és végig filmezett. „Rodeóztunk”, kört alkottunk a nap alatt, ültünk törökülésben és csináltunk még ezt-azt a kamerának Dan ötletére, és ami nekünk a legfontosabb volt, hogy Dan kis fehér táblájára a ceruzával rajzolt 16.000km mellé is odamosolyogtunk a kamerába, már amennyire mosolyogni képes egy, a hatodik merülését végző kezdő búvár, a légzőkészülékkel a szájában. :)

Ezt a videót, mint utólag kiderült, a mi külön megállapodásunktól függetlenül készítették a csoportunkkal, így ezt nem kaptuk, hanem vettük, mert végül kénytelenek voltunk megvenni, ami elég fájdalmasan érintett minket anyagilag. Ha ezt előre tudjuk, a föld alól is, de beszerzünk valahonnan ingyen, vagy olcsón egy vízálló kamerát, vagy egy tokot valamelyik kameránkhoz. De nem tudtuk, mert erről nem kommunikáltunk eleget Rocktopusékkal, mivel náluk mindig nagyon pörgött az üzlet és az ezer vendég között így mi nem is igen kaptunk, és nem is nagyon akartunk külön figyelmet. Ezért a végén így patthelyzetbe kerültünk, mert már kint voltunk a vízből, mikor megtudtuk, hogy 1000 bath lesz a felvétel… Na mindegy, kár ezen már bosszankodni. Ez van. A leányzó, aki végül nem csak operatőre, hanem a vágója is volt az alább látható kis zenés filmnek, szerintünk már kicsit kínosan is sok figyelmet szentelt a filmben ránk, a kisállatfarmunkra és a 16 ezer kilométerünknek, de megint csak: ez van. :) Most már ezt kell szeretni, lettem volna ott a video szerkesztésnél vagy barátkoztam volna vele össze annyira, hogy a végén barátiból odaadja az anyagot. De nem, én inkább egy asztallal odébb pötyögtem a gépbe a friss élményeinket, így most nem szólhatok egy szót sem. :)

A videót egyébként az utolsó merülésünk estéjén, miután kézhez kaptuk a gyönyörű szép SSI plasztikkártyáinkat is a tanfolyam elvégzéséről, egy a turistagettó főutcáján található, menő ausztrál bár kivetítőjén nézhettük végig legelőször. Itt olyan árak voltak, hogy nem nagyon mertünk megengedni magunknak semmit, és nem is nagyon éreztük jól magunkat, mert az egész hely nekünk valahogy túl nyugati volt, túl drága és túl zajos. Hamar le is léptünk, és átmentünk vacsorázni 50 bath-ért a már jól ismert Mrs. Udon Thani-hoz, vagyis egy észak-thaiföldi hölgy kis útszéli vendéglőjébe, aki onnan való Udon Thani-ból, ahol mi is jártunk, ezért hívtuk őt így magunk között. :) Itt már nem volt zaj, se drágaság, és itt aztán már jól éreztük magunkat, egész későig beszélgettünk egy Svédországban élő maláj és svéd csajjal. Ők felvidámítottak minket, mert kicsit le voltunk törve attól a ténytől, hogy mindenki sokkal felszabadultabb volt nálunk az előző helyen, mi meg csak elhűlve néztük az elképesztő árakat, és hiába próbálkoztunk a lehetetlennel, miután Dan, az oktatónk hazament a feleségéhez vacsorázni, már nem maradt senki, akivel bármit is értelmesen tudtunk volna kommunikálni az üvöltő zajban.

Összességében mindezekkel együtt is nagy hálával tartozunk a Rocktopusosoknak, mert hatalmas élménnyel gazdagodtunk a víz alatt eltöltött idők alatt. A búvárkodás nagyszerű dolog, és ha egyszer majd pénzben is gazdagabbak leszünk, biztos, hogy rendszeresen fogjuk ezt is művelni. Addig pedig rendelek Balira egy-egy sznorkelling maszkot magunknak ebay-ről, mert azt hallottam, arrafelé is nagyon szép vizek vannak, hogy Ausztrália keleti partjáról ne is beszéljünk… :) Szép ez a világ, érdemes felfedezni! A szigeten ért élményeink ezzel még közel sem értek véget, a következő bejegyzésben körbefutjuk a szigetet, kajakot bérlünk és sznorkellingezünk…