Nehéz kezdet

Ahogy elhajtottunk Chandan lakása elől, úgy tűnt, mintha le sem álltunk volna két hónapra a bringázással. Újra fekve tekerve, újra itt vannak két oldalt a táskák, újra látom magam előtt a lábam pumpálni, és újra gurulunk. …és újra mindenki nagyon megnéz minket!

Az első kilométerek nehezen indultak, mert amíg rá nem értünk arra a nagy, kelet felé tartó útra, ami egyenest kivezetett minket a városból, néhány lámpás kereszteződésnél hatalmas feltorlódott autósor állta az utunkat. Néha 3-4 pirosat is végig kellett várnunk a benzingőzben, mert a járművek olyan sűrűn álltak az úttest egész széltében, hogy nem fértünk el mellettük.

Aztán végre kiértünk a nagy útra, ami keletre vitt minket egy-két másik nagyobb települést délről megívelve. Innen már valamivel gyorsabban haladtunk, de épp ez sem volt egy kellemes menet. A forgalom nagy volt, és volt köztük egy-két barom, akik sajnos belőlünk is kihozták a rosszat. Iszonyat közel jöttek hozzánk, és nagy tömegben idétlenül vihogtak rajtunk, na és persze kérdezés nélkül fényképeztek. Egyeseket nagyon csúnyán leordítottuk, volt hogy a riksa oldalát vertük, amiből ezek a csürhék örvendtek nekünk eszetlenül, és volt, hogy csak az illető reflexein múlt, hogy nem kaptam ki valakinek a kezéből a mobilját és hajítottam az út menti árokba. Mindennek Chandan is a tanúja volt, és szomorúan látta, hogy mit hoznak ki belőlünk honfitársai. Emellett némi megnyugvásra intett minket, mondván, hogy ennek rossz vége is lehet. És nem arra gondolt, amire mi, méghozzá arra, hogy ha közel jönnek hozzánk, azzal veszélyeztetnek minket, azon túl, hogy végtelen idegesítő, hogy minden fél percben valami marha lelassít melletted, és szagolhatod a büdös, hangos járgányát, és még vágj jó képet is a fényképhez, ezredszerre. Persze, mert sajnos errefelé nem ismernek semmiféle illemet az emberek – magyarázta Chandan, és közben ő is szomorú volt emiatt, de mi meg nem voltunk ettől boldogabbak, sőt igazából én szégyelltem magam, hogy így viselkedtünk. Nekünk kellett volna moderálnunk magunkat, ha már ők nem tették, sőt fogalmuk nem volt róla, mi az, és hogy kell. Persze bringázás közben – ahogy nagyon okosan már Reku papa is írta egyszer – mindenféle hormonok elszabadulnak az emberben, és máshogy cselekszik és gondolkodik, mint nyugodt körülmények között, egy netbook előtt gépelve – mint ahogy ezt a beszámolót most írom, de ez még nem mentség. Én egy békés, nyugodt embernek képzeltem magam, de India előhozott belőlem olyat is, amiről nem is gondoltam volna, hogy én vagyok.

Szarkupacok és S.C.A.M. Public School

Mindegy, most már ez történt, nincs mit rajta szépíteni. Viszont ahogy végetért az elkerülő, végre a forgalom is mérséklődött, és tudtunk másra is figyelni. Az út mentén rengeteg szarkupacot láttunk, némelyik akár sok méter magas is volt. Igen, jól olvastátok, szarkupacot írtam! :) Ez kicsit durva kifejezés rá, de tulajdonképpen arról beszélhetünk, amit írtam. A tehenek otthagyott lepényeit a helyiek összegyűjtik, majd kb. fél méteres rétegekben egy nagy kupacot építenek belőle. Mivel sok ilyet láttunk, el tudjuk képzelni a folyamatát a dolognak. Először csak a lepényeket rakják körbe, aztán valahogy egész komoly testet tapasztanak köréjük, hogy végül az egész szabályos kör alakú legyen. És igen, kézzel tapasztják, és hordják a tehénlepényeket. Mindezt már Delhi határában megfigyeltük, de aztán később még inkább, még nagyobb és több kupacokban.

Aztán láttunk még mást is, pl. egy kidőlt felsővezeték oszlopot. A megfáradt tartóoszlop közvetlen az út mellett volt, így a magasfeszültségű vezetékek csak pár méterrel voltak a fejünk felett…

Sűrűn megálltunk pihenni, inni valamit, vagy enni egy dál makhanit, hogy ezáltal is lenyugodjunk, na meg, hogy érdemi időt töltsünk Chandannal. Ő 56 kilométer után fordult vissza, és hazafelé homokvihart, szembeszelet, és erős esőt kapott, a napot 118km-el zárta, és azt írta aztán, hogy minden nehézség ellenére megérte, mert egy nap alatt rengeteg minden történt vele. Hát igen, az ilyesfajta élmények nagyon jók tudnak lenni arra, hogy a hétköznapok alatt bennünk lerakodott dolgokat „kimossák”.

Miután Chandantól elbúcsúztunk, nem sokat tekertünk már, mert Hapur városában nekiálltunk valami szállást keresni. De előtte azonban még láttunk egy-két érdekes dolgot. Az első egy riksás volt, aki egy nagy, széles fotelt vitt a tiksája hátulján. Egy akkorát, amivel majdnem egy egész sávot elfoglalt. Ahogy közelebb értünk, még azt is láttuk, hogy valaki ül a riksában. Egy fényképet is sikerült róluk lőnöm (sajnos eltanultam tőlük, hogy kérdezés nélkül fotózzak), igaz nem lett tökéletes, mert a hátunk mögött már éles szögből sütött a lemenő nap.

Aztán Hapur határában még egy említésre méltó dolgot láttunk, ez pedig egy hirdetőtábla volt. Azt mondta, hogy S.C.A.M. Public School! Namármost az angolban a scam szó átverést jelent, és scam-nek mondják errefelé azokat az eseteket, vagy embereket, akik ezeket az átveréseket elkövetik. Sokszor ellenünk, tudatlan külföldiek ellen – innen volt ismerős a szó az útikönyvekből. Erre most jön egy iskola, aki így hívja magát. Oké, mozaikszó, de akkor is, hogy lehet ilyet kitalálni?! :) Nem is tagadják, hogy átverésekre tanítják a nebulókat? Nem hiszem, hogy erről van szó, egyszerűen csak nem figyeltek a névnél erre. Ha egy étlapon írhatnak croud-ot a curd helyett, akkor egy iskola nevében is benne lehet az „átverés”, nem? Ez India, itt minden lehetséges! Nem adunk az ilyen apróságokra… :)

Menedéket találni ebben a tömegben

Maga a szálláskeresés viszont nem ment könnyen. Kérdeztünk embereket, hogy tudnak-e valami helyet, ahol nyugalomban sátrazhatunk, esetleg egy zárt udvart, vagy ilyesmit. Senki nem tudott semmi értelmeset mondani, csak az innen 30 kilométerre lévő város szállodáit emlegették, és persze egyre csak gyűltek körénk, ellehetetlenítve a helyzetünket. Befordultunk egy kisebb utcába, ahol megint megálltunk kérdezősködni, kerek-perec rá is kérdeztünk egy kertre, de elutasítást kaptunk. Közben az utcán kisebb tömeg gyűlt körénk, főleg gyerekekből, és ennek nemigazán örültünk, mert úgy sejtettük, hogy a tömeg nem jó most nekünk. Te kit engednél be a kertedbe sátrazni? Két magányos bringást, vagy két bringást, akik körül hatvanan tömörülnek. Persze ezen hibás így agyalni, hiszen ők egyáltalán nem úgy gondolkodnak, mint mi, és ez a szomszédos utcában meg is nyilvánult, mert bár én nem hittem benne, de végül befogadást nyertünk egy házba. Hála Zita töretlen lendületében. Betolhattuk a bringákat egy garázsszerű előtérbe, ahol végre nyugalmunk lehetett, mert becsukták mögöttünk a kaput, elzárva ezzel előlünk néhány tucat kíváncsi szempárt. Itt először csak örültünk, hogy élünk, elfogadtuk a felajánlott teát, és mivel nem kaptunk további utasítást arra, hogy hol lehetünk és hol nem, még nem kezdtünk tábort verni sehol. A háziaink nem nagyon beszéltek angolul, de úton volt valaki, aki igen. Amíg őrá vártunk, megpróbáltuk kicentrírozni a féktárcsáinkat, sajnos nem túl sok sikerrel. Kicsivel később megérkezett a házigazdánk, Satendra. Benne egy nagyon kedves, intelligens, és szuper vendégszerető embert ismertünk meg. Satendra az állami szférába felvételiző dolgozókat vizsgáztatja földrajzból, így rengeteg érdekes dolgot tudott Magyarországról is, amivel meglepett minket. Indiában az állami állásokba szakmai és általános műveltségi felvételi is van, erről Chandan is mesélt, mert ő is felvételizett, és mondta, hogy nagyon kemények voltak a vizsgák. Persze ő természetesen átment, igaz, még ő is csak másodjára – szóval tényleg durvák lehetnek ezek a vizsgák! :) Satendra épp most készül egy olyan vizsgára, aminek a letétele után a legmagasabb állami állásokra pályázokat is vizsgáztathatja.

Meghívnak minket egy indiai esküvőre

Ahogy ő megjelent, vele együtt néhány másik emberke is, akik közül az egyik meginvitált minket egy esküvőre. Felajánlotta, hogy értünk jön 9-re és aztán haza is hoz minket, és ennek mi nem bírtunk nemet mondani, igaz a hátunk közepére sem kívántunk egy újabb tömeget, de úgy voltunk vele, hogy ilyesmit nem illik visszautasítani, na meg aztán azért bármennyire is fáradtak voltunk, egy indiai esküvőre azért kíváncsiak voltunk. Szóval elfogadtuk a meghívást, de azzal a feltétellel, hogy nem tudunk sokáig maradni, mert másnap sokat kell bicikliznünk. Ez végeredményben teljesen igaz is volt így.

Amíg a kilenc óra eljött, kaptunk egy másik meghívást, méghozzá a szomszéd házba, csak úgy, mert kíváncsiak voltak ránk. Itt is rettentő kedvesek voltak velünk, ám ez már annyira nem esett jól nekünk, mint mondjuk Satendra társasága, itt ugyanis csak a legfiatalabb lányok beszéltek angolul, mindenki más csak mosolygott ránk és közös fényképet akartak velünk, legtöbbször úgy, hogy közben kezet fogunk velük. Ezt, ha csak három ember kéri, rendben lett volna, de sorban álltak. :) Pontosabban nem sorba, hanem körbe. Szó se róla, kedvesek voltak nagyon; kaptunk finom teát és süteményeket, csak épp annyian, annyira „szerettek” minket, hogy az már terhes volt nekünk. De hamar jött a kilenc óra, és hamarosan megérkezett az emberünk, mi pedig helyet foglalhattunk egy drága autó hátsó ülésén, ahová ömlött a jeges levegő a légkondiból, noha odakint sem volt már meleg. Nem gurulhattunk 500 méternél többet, amikor megérkeztünk az esküvőhöz. Rögtön a bejáratnál óriási ricsaj volt, szólt a generátor, aztán a vőlegény (szegény…) foglalt helyet egy trónon, majd… Nézzétek meg inkább a videót:

Az történt, hogy miközben a fényképezőt fogtam a vidám fiúbanda berántott táncolni. Én ekkor átadtam a gépet Zitának, aki folytatta a felvételt. Velem az történt, hogy bekerültem egy csupa fiú bandában, akik mint az őrült, úgy táncoltak, de persze indiai módra. Ez még nem lett volna baj de egy külső kört dobosok alkottak körülöttünk, akik igen vadul, és persze őrült hangosan doboltak. Rosszabb helyet el sem tudtam volna magamnak képzelni, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, menekülőre fogtam. Ezután az indítás után nem sok jót reméltünk a továbbiakban, de nagyon kellemesen csalódtunk. A szűk bejáró egy hatalmas, füves udvarra vezetett, ahol már el tudott oszlani a sok száz (de lehet, hogy ezer) fős vendégtömeg. És ami a legjobb volt, hogy nemigen törődtek velünk. Itt nem történt meg a körbeállás, nem gyűlt tömeg körénk, nem voltunk különösebben nagy szám, és ennek nagyon örültünk. Persze néhány ember leszólított minket, hogy mi járatban és honnan, de ők kevesen voltak, és teljesen moderáltan és kulturáltan tették, így öröm volt velük társalogni, mint ahogy a meghívókkal és a később előkerülő Satendrával is. Az udvaron egyébként egészen körbe és belül az udvar belsejében is különböző ételeket, italokat, gyümölcsöket, chipseket, fagylaltokat és édességeket szolgáltak fel végtelen mennyiségben. Nem sikerült mindent megkóstolni, de azért elég sok dolgot megízleltünk. Én pl. csináltam egy olyat, hogy az ilyen főzelékszerű étkekből mindegyikből csak egy apró kanállal szedtem, és aztán az egésznek nekiestem egy kanállal és egy-két csápátival. Természetesen ismét nagy leizzadás lett a vége, de az tény, hogy cserébe megízlelhettem néhány olyan dolgot, amiről előtte álmodni sem mertem volna. Sajnos ahhoz túl kevés időnk volt, és túl sok dolog volt ott, hogy megjegyezzünk neveket és ízeket, de közben gondoltunk egy „gasztroblogger” olvasónkra, aki itt bizony nem csak egy órát maradt volna, hanem tovább, és közben az ízek mennyországában érezte volna magát. Azért Zita járt egy kört, és közben felvett a géppel egy videót, ez talán visszaad valamit a feelingből:

Kifelé menet még láttunk valamit, amin nagyon felvidultunk. A bejárat mellett volt egy nagy díszterem, aminek a túl felén valami fotózást készítettek elő, gondolom az ifjú párról. A reflektorfény közepén egy nagy, díszes fotel figyelt, pontosan ugyanaz, amit pár órával ezelőtt a riksán láttunk! :) Hát most már azt is tudjuk, hogy ide tartott.

Az egész esküvő rettentő óriási volt, és nagyon puccos. Na és persze rengeteg ember volt, majdnem hogy elmondható, hogy egy nagyságrenddel több, mint a magyar esküvőkön, mint pl. ahogy a mi esküvőnkön is voltunk. Ráadásul egy indiai esküvőnek rengeteg része van, mindenféle szokásokkal az egész akár egy hétig is eltarthat. Mondanom sem kell, hogy ez brutálisan sok pénzbe kerül, és ezért én nagyon nem értem ezt az egészet. Oké, oké, rendben van, hogy a legfontosabb ünnepély egy, vagyis két ember életében és a szülők meg a nagyszülők oda meg vissza vannak ilyenkor a boldogságtól, de könyörgöm, azért még nem kéne adósságba verni a családot, vagy szegény bátyók és/vagy az örömapa évek alatt összegyűjtött pénzeit egy hét alatt elverni. Persze ők tudják, itt ez a szokás, az esküvőn show up van, megmutatjuk, milyen gazdagok vagyunk, még ha valójában nem is… Valószínű itt brutális méreteket ölt az esküvő ipar, így van pénze az egészet tovább tolni, és az emberekbe elültetni, hogy ez kell, mert csak így az igazi. Számoljuk csak, 1,3 milliárd ember Indiában, 1000+ fős, egy hétig tartó esküvők… Hmmm!

Ezek után este már semmire nem maradt erőnk, csak eldőlni. Reggel finom teát kaptunk süteménnyel, és még az esküvői süteményesdobozt is felbontottuk hozzá, szóval bevittünk rögtön a nap elején egy jó nagy adag cukrot a szervezetbe. Az indiai sütemények iszonyú édesek, némelyik olyannyira, hogy én meg se bírom enni. Nagyszerű időt töltöttünk Satendra-éknál, és igen jó embereket ismerhettünk meg az ő és családtagjai személyében.

Ezúton is ezer köszönet az önzetlen és nagyszerű segítségükért!

Természetesen ők is marasztaltak minket, ahogy a szomszéd is, akinek erre a következő napra esett az esküvője, de nekünk menni kellett tovább, várt Nepál, és a további kalandok. Na de addig volt még hátra volt több mint kétszáz km és 3 nap Indiában, ezekről majd a következőkben.

„India először elvesz, aztán ad” – és ezt ez a napunk kiválóan megmutatja. Sajnos mi nem voltunk mindig elég türelmesek mindenkihez, ezért én utólag kicsit szégyellem is magam, de úgy tartottam korrektnek, hogy leírom az igazat, ami és ahogy történt velünk, ahogy reagáltunk a dolgokra, még ha nem is vagyok mindenre teljesen büszke. Legyen ez tanulság nekünk, és azoknak, akik Indiába készülnek. Csomagoljatok sok-sok türelmet és kitartást! ;) Ha ezeket jól használjátok, és nem borultok ki, hanem nyitottak maradtok, fantasztikus élményeket kaptok cserébe!

Delhiben nem akartunk sokat időzni. Április 18-án este azzal a céllal érkeztünk meg, hogy 19-én és 20-án összekészülünk, 21-én találkozunk Ritával és 22-én vasárnap, hogy Chandan is velünk tudjon jönni, elindulunk Nepál felé, újra a bringákon!

Ez egy kicsit szoros terv volt, de végül sikerült. Chandant jó volt újra látni, és mesélni neki, illetve hallgatni az ő további történeteit, ezért aztán első este, ahogy arra előre számítottunk, egész késő estig fent voltunk. Reggel mégis sikerült felkelni nagyjából emberi időben, és a már ismert üzletekben, az ismert embereknél bevásárolni. Épp csak annyi volt most a különbség, hogy ezúttal már vadásztam a különböző érmékre. :) Reggeli után kölcsönkértem Chandan gyönyörű fehér bringáját (a neve: Viktória!), és elvágtattam vele a táskákkal a táskás céghez, és most is, mint ezelőtt, egyenesen a tulaj-igazgató irodájába kopogtam be. Most is azonnal fogadott, és miután megpróbált másik táskákkal traktálni, szívélyesen visszacseréltük a két nap alatt szétszakadt táskákat a pénzre. Ez rendes volt tőle. Kérdeztem, hogy sikerült-e Couchsurfereket fogadnia, de mondta, hogy nem, nem volt ilyesmire ideje. Próbáltam neki röviden előadni, hogy pénzt, akármennyit kereshet és költhet még az életében, de az ember ideje az véges, és ezért… és innen már nem is tudtam folytatni, mert ő is elkezdte a mondókáját és azt sokkal erősebben tolta már, mintsem hogy én megszólalhassak. De nem is akartam, mert látszott a helyzeten, hogy nem is vette volna a lapot. Na meg azt a kevés idejét sem akartam rabolni, azok után, hogy végül még a táskákat sem vettük meg tőle! :) Elkezdte mondani, hogy ő már túl van azon, amit mi most a feleségemmel mi csinálunk, és most komoly cége van, amivel 30 családot tart el, és ez nagy felelősség és nem lazíthat, ezért nincs ideje ilyen dolgokra. De a drága almás notebook, a márkás karóra, a szemüveg, a mese az olaszországi nyaralásról arról árulkodtak, hogy mindezt azért csinálja, hogy fenntarthassa azt a „magas életszínvonalat”, amit kialakított magának, és amihez hozzászokott. És ha a szívére tenné a kezét, valójában kiderülne, hogy nem a 30 családért csinálja, még ha ez olyan jól is hangzik. Hanem egyetlen egy dologért, amit úgy hívunk: profit! Félre ne értsetek, nem vetem meg a fickót, még csak nem is sajnálom, rendes volt, és tényleg munkát teremt ennek az óriási putrinak a közepén, amit azalatt a két hónap alatt, mióta legutóbb itt jártam, félig leaszfaltoztak, de én nem hiszem, hogy ez lenne a jó irány egy jobb jövőért mindenkinek, beleértve a 30 családot és a cég igazgatóját is.

Visszafelé megint elnéztem egy felüljárót, így sikerült egy kilométeres vargabetűt tennem, mire hazaértem Zitához. Másnap a Magyar Nagykövetségre voltunk „hivatalosak”, no persze nem hivatalos ügyben, hanem ebédre, és beszélgetésre. Ezúttal Bognár Lajosék is csatlakoztak, így egy nagyot jót beszélgettünk nagyon-nagyon finom magyar ételek mellett. Rántott hús… Galuska… :) A 10 hónap alatt nem sokszor ehettünk ilyesmiket, ezért most is nagyon értékeltük ezt. Lajos és Sándor nemrég jártak Kathmanduban, így tudtak mesélni az élményeikről, és el tudták mondani, mi az, amit nem érdemes majd kihagynunk, ha oda érünk. Persze ez nekünk nem lesz olyan gyors menet, mint Nekik volt repülővel, bele fog telni néhány hétbe, pláne, hogy megállunk Pokharában és felnézünk kicsit az Annapurna oldalára. :) Ezúton is nagy-nagy köszönet minden segítségért és finomságért, amit Tőletek kaptunk, ismét nagyon jól éreztük magunkat! Ezúttal a finomságokból, Zita bátor kérdése után haza is vittünk, így néhányat a magyar konyha remekeiből Chandan és a testvére is megkóstolhattak.

És akkor még nem is említettem az újabb szeretetcsomagot, amit Rita hozott el nekünk, kb. egy hónappal ezelőtt. Ő a bátyámék szomszédja, a Barackos utca első lakója Nadapon. Nepálba látogatását egy kis Indiai kitérővel, Delhivel (Chandannal), Taj Mahallal, Varanasival fűszerezte. Ahogy elkezdtünk levelezni a csomagról, meg az átvételről, Chandan bekerült a képbe, mint kézbesítő, illetve mint hűtőszekrénnyel rendelkező személy (Indiában ez Unicumnak számít!), így a vége az lett, hogy amikor márciusban érkezett Rita repülője Delhibe, találkoztak Chandannal, sőt mi több, Chandan el is szállásolta Ritát, majd fel is rakta pontosan ugyanarra Agrába tartó vonatra, amire anno minket is. Mindez alatt Rita átadta Chandannak a nekünk küldött csomagot, amelyet ezúttal leginkább a magyar finomságok tettek ki, és amikért ezúton is nagy-nagy köszönet! Chandan ezeket megőrizte nekünk az érkezésünkig, amit egyébként azért időzítettünk ekkora, hogy találkozhassunk Ritával, amikor hazafelé utazik Nepálból Delhin keresztül. Ez meg is történt április 21-én, szombaton. Delhi főterén találkoztunk, amit ekkor elleptek a medvék. Valami „United Buddy Bears” néven futó kampány alatt minden nemzetnek készítettek egy medvét, amit a nemzet egy vagy több művésze kipingálhatott az adott országra jellemző színekkel, témákkal, motívumokkal. Megtaláltuk az örmény medvét! :) …és aztán persze a magyart is, de le kell hogy írjam őszintén, a magyar medve csalódás volt számunkra. Piros alapon, fehér-szürke szellemszerű nők voltak ráfestve, amit egyáltalán nem értettünk. Később a medve háta közepén találtunk egy „Liszt F.”-et felfestve egy zongorázó szellem mellé, de számunkra még ez sem magyarázott meg semmit, miért nem lehetett volt erősebb, tarkább, többfélébb és sokszínűbb magyar motívumokkal ezt a szerencsétlen magyar medvénket. Más országoknál olyan szép, kreatív, vagy épp vicces medvéket láttunk, de a miénk olyan semmilyen volt. Ráadásul ahogy elolvastuk, a művész, aki készítette, az se magyar volt. És hogy mi köze a szellemalakoknak Liszt Ferenchez, azt nem tudom, de mondjuk lehet, hogy e téren bennem van a hiba. :) Mindegy, azért medve volt a miénk is, ráadásul közvetlenül az Indiai barátja mellett állt, így ez okot adott egy közös fényképre.

Ezek után már nem is mentünk nagyon sehová, beültünk Ritával beszélgetni egy kávézóba, amíg Chandan végzett a munkahelyén, majd hazarobogtunk mindannyian Chandanhoz. Itt még pár órát együtt voltunk Ritával, amíg ki nem kellett mennie a repülőhöz, és ezalatt sikerült elfogyasztanunk a finom magyar étel maradékot, amit a nagykövetségről kaptunk, valamint néhány túrórudit, és még abba a nagyon finom pálinkába is belenyaltunk, amit Rita Chandannak, illetve nekünk hozott. Jó volt ez az este és jó volt Ritával beszélgetni. Rita rengeteg hasznos és megnyugató (nincs őrült tömeg, az utakon szinte nincs autó – elképzelni sem lehet India után!) infóval szolgált nekünk Nepálról, Pokharáról és az Annapurnáról, ráadásul az egész szitu nagyon izgalmas volt. Ritával ezelőtt még soha nem találkoztunk személyesen, viszont ő egy utcában (A legendás Barackos utcában!) lakik a bátyámékkal. Ahol most született az első kisfiú, az első unoka (vagy, ha úgy tetszik, Lali papáéknak dédunoka!) a családban, akit mi még nem láthattunk, ahogy a bátyámék új életét sem a Barackos utcában, mivel most költöztek oda. Rita elmesélte, hogy az utóbbi években sokan költöztek oda a falu szélére, ezért egyszer gondolt egyet, és szervezett egy kerti partit, hogy megismerjék egymást az emberek az utcában. Szólt a juhásznak, hogy vágjon le egy bárányt, és délután már készült is a pörkölt! :) A buli olyan jóra sikeredett, hogy azóta szinte minden héten (vagy minden nap?) összejárnak, ráadásul az egész utca nagyon mozgékony, sportos közösség, futóversenyekre járnak, kijárnak együtt futni… Szóval még kicsit irigy is lettem az ilyen történetektől! :) Az is furcsa érzés volt, hogy tudtuk, Rita holnap hazamegy, és találkozhat a bátyámékkal. Később megtudtuk, hogy még a szüleimmel is összefutott, pontosan másnap! :) Ez érdekes érzés volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem mentünk volna kicsit mi is haza, de az is biztos, hogy azt néhány hét után nagyon megbántuk volna. Erről már csak a néha-néha visszatérő álmaim is árulkodnak. Néha azt álmodom, hogy otthon vagyok. Ilyenkor már az álomban is általában tervezgetek valami nagy utazást. Aztán elkezd derengeni, hogy valami nem stimmel, valahogy nekünk nem otthon kéne lenni… Nekünk úton kéne lenni, hisz már útra keltünk! Aztán felébredek, és megnyugtatóan tudomásul veszem, hogy már rég elindultunk, benne vagyunk a nagy álomutazásban, és fogalmam sincs, mi ez a sötét helyiség, ahol éppen alszom Zita mellett. :)

No meg aztán nem is hazafelé koncentráltunk ekkor tájt, hanem a ránk váró újabb kalandokra, végre újra kerékpáron! Én már nagyon vártam ezt a pillanatot, hogy visszaüljünk a bringákra, mert hiányzott a kerékpártúrázós életérzés, annak ellenére, hogy tudtam, az itt Indiában sok stresszel, és az otthon nem megszokott nehézségekkel jár. Este még kicsit rendbe raktam a bringákat, igazgattam a fékeken, és megjavítottam a töltő elszakadt kábelét. Még este összepakoltunk, így reggel már viszonylag hamar el tudtunk készülni. Én vállaltam a reggeli elkészítését, felkeltem a többiek előtt és kisütöttem jó sok pirítóst, azt ettük foghagymával, teával. Amikor már a bringák is készen voltak, újra felmálházva két hónap után, még egy kis pumpálást kaptak a kerekek, aztán végre elindultunk Chandannal hármasban! Igen, a következő bejegyzésben újra bringás élmények lesznek!!! :)

Említettem már, hogy a vendéglátónk Delhiben egy Chandan nevű Couchsurfer volt, akivel több szempontból is nagyon nagy szerencsénk volt. Chandan az a fickó, aki általában olyan CS-ereket fogad be, akik nagyon nem találnak senkinél szállást. Foglalkozását tekintve jelenleg ügyvéd, és egy apró két szobás állami lakásban él a főváros déli részén, Ez a negyed Delhiben, kb. csak 10km-re van a központtól, ami itt közelinek számít. Chandan kaphatott volna egy sokkal nagyobb lakást, ahogy sok kollégája is, viszont azt csak jóval kintebb a központtól. De ő nem akart palotában lakni, fontosabbnak tartja, hogy fél óra alatt be tudjon jutni minden nap a munkába. Amúgy van egy gyönyörű fehér bringája, szép, nyugati fajta, váltóval, V-fékekkel, s mindennel, ami kell. Sokat jár ezzel is a munkába és túrázni is, előbbit általában 30-40-es átlaggal teszi, amit el tudok képzelni, mert a táv nem sok, a bringa talán nincs 14kg sem, Chandan pedig egy igazi őrült, sétálni is elképesztő gyorsan sétál, néha még mi sem tudtuk követni. :)

Az étel nem, de a tudás ingyenes

Az élettörténete pedig szerintem éppúgy filmbe illő, mint a „Slumdog Millionary” című amerikai film főszereplőjé, bár utóbbi azt hiszem csak valós történeteket is magába foglaló kitaláció. Szóval Chandan egy olyan faluba született, ahol a mai napig nincs elektromosság. Édesapja Filozófiát végzett egy híres egyetemen, már ekkor nagy ember volt, ám később “megbolondult”, ahogy Chandan mesélte, és hazaköltözött a faluba. Mivel nem keresett pénzt a családfő, így nagyon szegények voltak Chandanék, és a legszomorúbb, legironikusabb dolog az egészban az volt, hogy a tágabb család tehetősebb volt, ám mégsem segítették meg Chandanékat. Annyira szegények voltak, hogy nem hogy ruhára, még ételre is alig volt pénzük. Sokszor nem volt mit enniük, Chandan viselete pedig tizenéves koráig egy-egy rövidnadrág volt. Papucsot is valamikor ekkortájt kapott először, de azt gyorsan elhagyta, mert nem volt hozzászokva, hogy hordjon valamit a lábán. A családjában ő volt a legvéznább, legalacsonyabb gyerek, és ezt szóvá is tették neki, ami persze nem tetszett a kis Chandan-nak, ezért a kedvenc fáján mindig csimpaszkodva lógott percekig, hogy „megnyúljon”. Ezt a hosszan tartó, egész napos könyvolvasások között tette, mert imádott olvasni, világ életében úgy szívta magába a tudást a könyveken keresztül, mint a szivacs a vizet. Ezen a fán épített magának egy kisebb házikót is, ez volt az ő kuckója, ott töltötte olvasással ideje nagy részét gyerekként. Indiában a „használt” könyveket még itteni viszonylatban is fillérekért meg lehet kapni az utcai árusoktól, és Chandan elég hamar összebarátkozott velük, ezért egy idő után ingyen megkaphatta ezeket a könyveket egyszeri elolvasásra ezektől árusoktól. Arra persze a szülei is felfigyeltek, hogy Chandan nem hétköznapi gyerek, hanem okosabb, szorgosabb az átlagnál, már ami a tanulást illeti, ezért amikor a falubeli iskolát kijárta, felküldték a legközelebbi városba, ahol a nagybátyjánál tudott lakni, amíg iskolába járt. Ez a rokon azonban nem volt túl jó ember, miközben a saját gyerekeinek mindig mindent azonnal megadott, Chandannak csak akkor vett egyetlen egy új nadrágot, amikor már az iskolából szóltak rá, hogy hordjon valami rendes ruhát. Amikor pedig látta, hogy Chandan sokkal jobban teljesít az iskolában (mindenütt, ahová élete során járt, ő volt az évfolyamelső), mint az ő gyermekei, akkor vagy ezért, féltékenységből vagy ki tudja miért, de kiutálta őt az otthonából, így Chandannak nem volt ott többé maradása. Hogy tudjon fizetni egy lyukat, ahol aludni tud, beállt egy Dhaba-ba (egy útmenti kis koszos „étterembe”) dolgozni. Itt hajnali négykor kezdett, délelőtt és délután kapott pár szabad órát, ekkor tudott iskolába járni, és tanulni, de este kezdődött az újabb műszak, egészen éjfélig. Ez sem tarthatott így sokáig, mert a főnöke javasolta neki, hogy hagyja ott az iskolát, és dolgozzon többet nála, keressen több pénzt. Amikor erre Chandan nemet mondott, kirúgta. Valahogy mégis elvégezte a sulit, ám jött volna az egyetem, amire semmi reménye nem maradt, hiszen pénze se neki, se a családjának nem volt, de Chandan égett a vágytól, hogy tovább tanulhasson, ezért felszállt egy Kalkuttába tartó vonatra. A család erről nem tudhatott, ők szerették volna otthon tudni Chandant a faluban, viszont számára bármi áron is, de Kalkutta ígérte a jövőt.

Kalkuttában, a folyóparti lépcsőkön

Semmije nem volt, és senkit nem ismert az új városban. Keresett egy nyomornegyedet a folyó partján, ahol befogadták. Itt megismerkedett egy családdal, akiket az egész nyomornegyed tiszteletben tartott. A családfő összehívta az egész nyomornegyed lakosságát, és elmondta nekik, hogy mostantól ez a fiú közéjük tartozik, és ne bántsák, ne lopják meg. Tehát Chandan-nak meglett a maradása, ám ezt sem kell túl rózsásan elképzelni. A folyóparti lépcsőkön éjszakázott, és ugyanitt olvasott, még mindig teljesen odavolt az olvasásért, őrült módjára falta a könyveket. Egy évet csak azzal töltött, hogy a British Library-ben nyitástól zárásig folyamatosan falta a könyveket. Egyszer, egy napon valaki felfigyelt rá a folyóparton, ahogy a könyveket bújja, már a sokadik héten, minden nap. Ez az ember írástudatlan volt, ám pénzes, és épp egy magántanárt keresett a fiának, aki erősen bukásra állt egy tárgyból a suliban. Felkérte Chandant a tanítására, és Chandan elvállalta, de csak azzal a feltétellel, hogy úgy tanítja a fiút, ahogy ő akarja, és ebbe az apjának nincs beleszólása. Napi két órában járt a fiút okítani, akinek egy hónapja volt hátra a vizsgáig. Chandan megmutatta nekem, hogy néha hogyan fogta meg a fiút, emelte magasba, és engedte el, hogy észhez térítse. Szóval fizikai fenyítést is alkalmazott rajta, mert a srác kemény dió volt, mindent csinált, csak nem tanult, és nagyon nehéz volt ebben megtörni. Végül mégis sikerült ez Chandannak, olyannyira, hogy a fiú átment a vizsgán, méghozzá osztályelsőként. Ezek után hatalmas tiszteletet kapott a családban, ahol a családfő felkérte a másik két gyermeke tanítására is. Chandan kapott náluk szállást, ételt, ruhákat, bért, és nagy-nagy tiszteletben tartották. Azóta az egyik gyerek doktor lett, a másik foglalkozását elfelejtettem, de nem is ez a lényeg, hanem hogy egyetemet végeztek, és most nagyszerű életük van. Mindezt úgy, hogy a saját apjuk iskolázatlan és írástudatlan, aláírás helyett az ujjlenyomatát használja mind a mai napig. De hála annak, hogy megtalálta Chandan-t, a fiúk végül szép karriert futottak be, és meg tudtak házasodni. Indiában az esküvő alapfeltételei a jól képzettség, jó munkahely, jó anyagi háttér. Akkor tudnak neked a szüleid „jó nőt” leakasztani a felhozatalból, ha ezekben minél jobb vagy.

Chandan azóta is családtagnak számít ennél a családnál, és természetesen a tőlük kapott ellátás és bérezés lehetővé tették Chandan számára is az egyetemet. Több szakra is felvételizett, és mindenhová felvették, mivel mindenütt jó pontszámokat ért el, ha nem is elsőre, de másodikra mindenképp. Sokáig nem találta meg, amit igazán szeret, egy-egy félévig tanult mérnöknek, informatikusnak, míg végül ki nem kötött a jogász karon, és ügyvéd nem lett belőle.

Chandan Delhiben

Az egyetem után rögtön kapott munkákat, többet is, de ő megelégedett azzal, ahol most is dolgozik, mert itt jól érzi magát, azt csinálja, amit szeret, és elegendőt keres ahhoz, hogy haza tudjon küldeni a szüleinek, alkalomadtán a testvéreinek is. Otthon az egész család büszke rá, hogy a „kis Chandan” végül ilyen nagyra vitte, és felköltözött Delhibe. Ez a helyzet egyben felelősségteljes is Chandan számára, mivel most ő látja el a családja egy jó nagy részét az alapvető életszínvonalhoz szükséges léthez való pénzzel. De Chandan nem csak a családját segíti ilyen önzetlenül, egyszer a faluból felutazott Delhibe egy család, akinél az 5 éves kisfiú nagyon beteg volt, és egy sürgős szívműtétre volt szükség, hogy életben maradjon. A családnak azonban se szállásra, se kórházra nem volt pénze, arról nem is beszélve, hogy a kisfiút egy végtelennek tűnő várólistára tették, ami számára egyet jelentett volna a biztos halállal. De a faluban ekkor már tudtak valakiről, aki Delhiben él, és ő volt Chandan. A gyermeket végül megműtötték, és a család a kórházi ellátás alatt Chandan nappalijában lakott (ahol mi is egy hétig). Ennek persze híre ment a faluban, és Chandant már az egész faluja nagyon tiszteli, amikor csak hazalátogat, mindig rengeteg meghívást kap a falubeli családoktól.

Mindezek mellett Chandan megmaradt egy szerény, végtelenül őszinte, és jó értelemben véve kicsit őrült embernek, akivel egy fantasztikus hetet töltöttünk együtt. A lakása is végtelenül egyszerű volt, pl. a hűtőszekrényt és a víztisztítót csak a Couchsurferek tanácsára szerezte be, de pl. nincsen mosógépe, pedig megtehetné, hogy legyen, ám ő inkább kézzel mossa azt a kevés ruháját, ami van. Többek között azért sem fogadott el egy csomó olyan állami szervezettől kapott állásajánlatot, amire mások egy életen át vágynak, mert nem képes öltönyt fölvenni, egyszerűen rühelli, és nem képes azonosulni vele. Néha furcsán is néznek rá a bíróságon, amikor be kell ugrania (mert általában amúgy háttérügyvédként működik, aki megmondja a bíróságon a cégét képviselő ügyvédnek, hogy mikor mit mondjon).

Chandan minden nap hálát ad azért, hogy van mit ennie. Gyerekként a fán csücsülve sose gondolta volna, hogy felnőtt korára ilyen sokra viszi. Nem ezért olvasott, hanem mert egyszerűen érdekelte az a sok érdekes dolog a világról, amit a könyvekben talált.

Chandan azt mesélte, hogy végeredményben örül mindannak a nehézségnek, amin ezidáig keresztül ment az életében, mert ettől lett igazán erős és önálló. Ha nem megy ezeken keresztül, most rosszabb ember lenne. Mivel sokáig éhezett, pontosan tudja, milyen az, éhesnek lenni, éppen ezért a tudat számára, hogy valaki éhezik a környezetében, nem elfogadható számára. Nem is éhezik senki azok közül az emberek közül, akiket ő ma ismer. Ha valaki valaha valami rosszat is tett Chandannal, ő valahogy mindig rájött, hogy azt hogyan fordítsa az előnyére, és tanuljon belőle. Sok olyan embert ismer, akik tehetősebbek, jólétben élnek, és mindent meg tudnak adni a gyermekeiknek, ám azok mégsem viszik semmire az életben. Ő boldog, hogy az élet ennyi mindenen vitte keresztül, és ő fedezhette fel magának, ő járhatta ki a saját útját.

Az hogy minden nap ehet, számára még mindig egy nagyszerű dolog, csodaként éli meg, hogy akkor, azt és annyit ehet, amennyit csak akar, mert szinte egész gyermekkorában a szó szoros értelmében éhezett. Ez látszott is rajta, tényleg nagyon boldog volt, és látnotok kellett volna, ahogy örült az ételnek, a gondolatoknak, vagy csak egész egyszerű dolgoknak. Vagy ahogy ezt az élettörténetét elmesélte egy este, főzés közben, miközben én a segédszakács (add ide ezt, add ide azt, kevergesd) voltam. Ottlétünk alatt többször főzött ránk, és azt is elmesélte, hogy amikor felköltözött Delhi-be, még egyáltalán nem tudott főzni, az utcai kaját ette egy hónapig, amitől viszont annyira rosszul lett, hogy a család segítségét bevonva gyorsan megtanult főzni. Egyik este elvitt minket egy étterembe, ahol 90 rupiért annyi indiai ételt ehettünk, amennyi csak belénk fért. Chandan állítása szerint ez egy „must eat” étterem, ami kihagyhatatlan Delhiben. Tényleg nagyszerű volt, és végtelenszer kérhettük újra az adagokat, igaz, némelyik olyan nagyon csípős volt, hogy az első adagot sem bírtuk belőle megenni. Ezeket mindig átpasszoltuk Chandannak, aki született indiai lévén jól bírta ezeket a csípős dolgokat, és mivel ekkor velünk volt egy másik, horvát kanapészörfös, és neki egy útközben szerzett barátja is, Chandan elé jó sok csésze eledel került. :)

Húhh, Chandanról és az életéről még oldalakat lehetne mesélni, és javasoltam is neki, hogy írjon egy könyvet, de tőlem azt hiszem most ennyi elég lesz róla. Ha még valami érdekes eszembe jut, akkor megosztom Veletek a következő bejegyzésekben, ahol találkozunk majd egy nagy magyar világutazóval, Csonka Gáborral, és ellátogatunk Delhi egyik nyomornegyedébe és egy kézműves-művészeti fesztiválra is.