Chandigarh-ból már reggel 9 környékén el tudtunk startolni, ami egy szép hosszú napot ígért. Útvonalunknak tovább Delhi felé a GT Road-ot választottuk. Otthonról ugyan mondták, hogy nagyon zsúfolt lesz, de amikor Satish-t kérdeztük, azt mondta, hogy mindenképpen arra menjünk, mert ez az út India elsőszámú autóútja, a minősége kiváló, soksávos, és a forgalom nem olyan szörnyű rajta. Így hát bevállaltuk, lesz ami lesz! Rögtön az lett, hogy kicsit eltévedtünk, elfelejtettünk felhajtani egy nagy felüljáróra, fordulhattunk, és mehettünk vissza. Persze szembe a forgalommal, itt már csak így megy, ez India, itt minden lehetséges. Miután megtaláltuk a helyes utat, végre rátértünk a Grand Trunk Roadra, és örömmel tapasztaltuk, hogy Satish-nak igaza volt. Az út széles, vadiúj, jó minőségű, és a forgalom nem zavar minket a bal szélen. Szóval örömteli volt a tekerés, és abszolút nem volt unalmas sem. Kezdődött azzal, hogy úgy sütött a nap, hogy idén most először bekentük magunkat naptejjel. Tekintve, hogy ez a nap február hetedike volt, ez nem is olyan rossz! :) Aztán láttunk hosszú sorokban narancsárusokat is az út szélén. Több száz méteren keresztül elfoglalták az út szélét, némelyiküknél több tonna gyümölcs is lehetett, mert nagy halomban álltak a narancsok. Amikor pár kilométerrel odébb a szemétdombot szagoltuk, az már nem volt ilyen vidám. Több méter magasan állt a szemét az út szélén egy mezőn. A tetején gyerekek játszottak és tehenek legeltek. Amikor a szeméthalom végére értünk, akkor láttuk csak, milyen hatalmas, magas szeméthalomról van szó. India elképesztő hely, a szó minden értelmében.

Benzinnel vagy dízellel megy a reku?

Szemben az út túloldalán egy platós riksa haladt el, hátulján nagy fehér zsákokkal. Valószínű valami könnyű cucc lehetett, mert különben talán még fel is borult volna a riksa, annyira hátralógtak a csomagok. Mindezek ellenére azért nem irigyeltem a srácot, mert ha csak a légellenállását nézzük annak a hatalmas motyónak, akkor sem lehetett könnyű vele tekerni.

És hogy továbbra sem unatkozzunk, egyszer csak egy nagy kék szobrot vettünk észre az út bal oldalán a fák mögött. Ahogy közelebb értünk, találtunk egy bekötőutat is, és mivel nem siettünk sehová, letértünk, hogy közelről is szemügyre vegyük a számunkra nagyon furcsa szobrot. Mivel nem vagyunk jártasak a hindu istenekben, és minden csak hindiül volt kiírva, nem sokkal többet tudok elmondani róla, mint ami a képen látható. Hogy a méreteket értsétek, keressétek meg Zitát a fotón, amit amúgy 4 vagy 6 képből illesztettem össze, mert egy képbe nem fért bele a nagy szobor. Hátulról fel lehetett mászni a talapzatára, és egy kör alakú folyóson keresztül odabent is végig lehetett járni az apró, csempézett szobákat, amelyekben hasonlóan furcsa szobrok voltak, csak persze sokkal kisebbek.

Ami számomra sokkal maradandóbb volt még a szobornál is, az a motoros fickó volt, akivel szóba elegyedtem, miközben Zita járta körbe a nagy kék négykezű alakot. Persze emberünket egyből a bringák látványa ejtette fogságba, és én rögtön az első kérdésén nagyot nevettem. Azt kérdezte, hogy petrol(benzin)-al, vagy diesellel megy-e a gép? :) Mondtam neki, hogy nem barátom, ez csápátival, dállal meg csájjal megy, nem benyával, ez kérem maga a fenntartható közlekedés! :) Persze a következő kérdése az volt, hogy mennyibe kerültek a bringák, mire kitérő választ adtam, de ha már így témánál voltunk, rákérdeztem az ő gépének az árára. 47 ezer rupiba fáj egy ilyen moci, ami 70km alatt éget el egy liter benzint. Ebből ha jól sejtem, nem egy erőgép, csupán úgy néz ki, mint egy sportmotor, valójában azonban mindennapi közlekedésre való járgány. Márkáját tekintve Hero Honda, vagyis az indiai Hero és az azt hiszem japán Honda házasságáról van szó, ami egyébként a tavalyi évben felbomlott.

Miután továbbálltunk, egy még viccesebb jelenet következett. Az út szélén egy tehéncsordát tereltek, mire én fogtam a fényképezőt, és bekapcsoltam rajta a videófelvételt:

Hogy mit akarhatott mondani a fickó a riksát, azt nem tudjuk, de kísértetiesen hasonlított egy varjú hangjára, ahogy azt mondja: „Fiiinneeee”! :) Ezen aztán még sok-sok kilométeren keresztül nevettünk…

Ebédelni egy útszéli kis vendéglőnél álltunk meg, ledöntöttük magunk mellé a bringákat, kipakoltuk rájuk a Raman-tól kapott „Please Don’t Touch!” táblákat, rendeltünk két dállt, csápátit, és csájt, majd mikor kihozták, fertőtlenítettünk egyet az iszlámábádi vodkával, aztán nekiláttunk enni. Így megy ez, 60 rupiért egy útszéli koszfészekben… :)

Gurdwara helyett egy három csillagos szálloda

A délután száradó szarkupacok és lapos, végeláthatatlan mezők mellett haladtunk. Utóbbiakat mindig egy-két fa is tarkította, amitől sokkal barátságosabbak voltak, mint nyugati társaik. Nem tudom, miért hagyják meg itt jobban a fákat a szántóföldeken, de ez mindenképpen dicséretes dolog. Olvastam valahol egy cikket, hogy Indiában a fákat nagyon becsülik, és nagyon megbüntetnek valakit, ha kivág egy fát engedély nélkül, de kétlem, hogy emiatt vannak a fák még meg a mezőkön. Indiában minden lehetséges, és Indiában a legtöbb, legerősebb szabály mind olyan, amit nem meghoztak, hanem kialakult…  Lehet, kialakult a fák felé valami tiszteletük az embereknek, talán a valláson keresztül. Másképp nem is tudom, hogyan lehetne letölteni nekik valami, mi szemléletünk szerinti értelmes dolgot a fejükbe. Na jó, ez nagyképű volt. :)

A napot egy Kurushetra nevű helyen zártuk. Ez pár kilométerre volt a GT-roadtól keletre, de ezt az áldozatot meghoztuk az univerzum közepéért. Ugyanis az útikönyv szerint itt van Kurukshetra-ban az univerzum közepe. Itt szállt alá a gonosz és mérkőzött meg a jóval egy nagy-nagy csatában. Szóval mi is itt kerestünk szálláshelyet. Az útikönyv sok jót nem ígért, ezért gyorsan Gurdwara után néztünk. Miután átverekedtük magunkat egy őrült dugón, találtunk egy három csillagos szállodát. Ennyi csillag alatt sose aludtunk még, de gondoltuk, megkérdezzük, mennyi a legolcsóbb szoba. Letámasztottuk a bringákat egy nagy virágcserépnek a bejárat mellett, és én becaplattam, úgy ahogy voltam, sisak, napszemüveg a hónom alatt, talpig bringásban. Kérdeztem a recepcióst, hogy mennyibe kerül a legolcsóbb szoba, mire mondta, hogy kövessem, megmutatja. Én persze visszakérdeztem, hogy mégis mennyire kerül, de ő csak egyre erősködött, hogy kövessem, mire én: Nézze Uram, ha 300 rupinál több a szoba, fölösleges követnem, ennél többet ugyanis nem tudunk költeni szállásra. Ennél jóval több volt a legolcsóbb szoba is, így aztán még érdeklődtem egy kört náluk a Gurdwara felől, és már fordultam is kifelé. De még mielőtt leléptem volna, megtorpantam, és átadtam az emberünknek egy névjegykártyát, majd röviden felvázoltam, hogy mi járatban vagyunk itt. Ezt csupán azért tettem, mert láttam, hogy nagyon furcsán néznek rám, és nem értik, hogy hová tegyenek. Ennek a vége az lett, hogy mielőtt még elhagyhattuk volna a helyszínt, utánunk jött a kijárat elé, és mondta, hogy tud nekünk egy szobát adni olcsóbban is… Kérdeztem, mennyi az az olcsóbb, mire mondta, hogy ötszáz. Én persze kőkeményen ragaszkodtam hozzá, hogy 300-nál többért nem maradhatunk sehol, mert különben nem marad pénzünk élelemre. Ezt elfogadta, és belement a 300 rupiba is. :)

Pihenő két fuvar között :)

Indiában minden lehetséges! :) Később láttam konkrét árlistát, és egyetlen egy szoba sem volt 1000 rupi alatt… Tény, hogy a mi szobánk egy apró lyuk volt egy angol wc-s fürdőszobával, és kilátással a neonfényekre, de ez egy cseppet sem zavart minket, mert rég laktunk ilyen tiszta és rendezett helyen. Még íróasztalom is volt konnektorral, amihez hamarosan egy széket is szereztem, így tudtam nyugalomban és kényelemben naplót írni.

Reggelire tükörtojás – Az utcán és a szálloda éttermében

Két éjszakát terveztünk Kurukshetra-ban tölteni, hogy az így nyert napon bejárjuk a környéket és megnézzük a látnivalókat. Első reggel megpróbáltunk az utcán ételt készíteni magunknak. A szokásos tükörtojásra készültünk rá. Azért az utcán készítettük, mert a hotelban az étterem túl drága volt, a szobánknak pedig nem volt erkélye, és különben is ki volt írva a recepción, hogy kívülről ételt bevinni tilos. Így hát fogtuk a lábos szettet, a főzőt és az olajat, majd kivándoroltunk. A szomszédos kisboltban vettünk tojást és kenyeret, majd egy hátsóutcában felállítottuk egy térdmagasságig érő kőkerítésen a konyhát. A következők történtek a kb. 20 perc alatt, amíg sütöttük és ettük a tojást: először egy kölyök akarta tőlünk 3 méterre meggyújtani a műanyagszemetet, ami előzőleg hordott oda a kerítés sarkába. Nagyon gyorsan elzavartuk, amiért még ő nézett furcsán. Aztán egy másik ember, egy felnőtt férfi jött oda és állt meg mellettünk két méterre füstölgő cigivel a kezében. Már éppen azon voltam, hogy őrá is rászóljak, hogy mi itt enni szeretnénk, amikor láttam, hogy igazából hugyozni állt meg mellettünk. Hangosan rárivalltam, hogy már bocsásson meg, de hugyozzon és cigizzen máshol, ne mellettünk, amikor reggelizni szeretnénk. Szóval ilyenek ezek az indiaik, a privát szféra, mint olyan, számukra ismeretlen fogalom. És akkor a koszos utcán szálló port és a minket körülálló kíváncsiskodó embereket most nem is részleteztem.

Sajnos nem csak a privát tér fogalmát, de a tükörtojást sem ismerik az indiaiak. Valahogy a hotelvezetőnk tudomására jutott a reggeli akciónk, aminek a vége az lett, hogy közölte velünk, hogy a következő reggel nyugodtan reggelizzünk a szálloda éttermében. Kérjünk amit akarunk, és fizessünk érte, amennyit jónak látunk. :) Tükörtojást kértünk pirítóssal, amire jó 20 percet vártunk, mire kihoztak két darab tükörtojást egy-egy tányérban, az aljuk szénfeketére volt égve, és a tetejük nyers volt, az ízük pedig sótlan. Ettől még persze felfaltuk őket, de a fél fogunkra sem volt elég ez az adat, ezért Zita meglátogatta a konyhát, hogy lássa, mégis hogy csinálták ezt a tükörtojást, mert ha ő megpróbálná, akarva se tudná ennyire elrontani. Az angolul nem beszélő séf a következőt tette: egy nagy serpenyőben olajat öntött, megvárta míg felforrósodik, majd amikor ez megtörtént, leöntötte az olajat hogy csak egy vékony réteg maradjon a serpenyő alján. Erre ráütötte a tojást, majd azt elkezdte elégetni maximum lángon. Ezt látva Zita persze átvette az irányítást a konyhaszemélyzet legnagyobb meglepetésére és örömére (ilyet is ritkán látnak, azért örültek ennyire – mindenki sorba állt Zitával fotózkodni, míg a tojásokat készítette), és hamarosan 3-3 gyönyörűen elkészített, finom tükörtojással tért vissza. :) Ezzel persze elment megint egy csomó idő, és csak később tudtunk elindulni tovább Delhi felé. Na de ne rohanjunk ennyire előre, mert közben a „pihenőnapunkon” azért történt egy-két érdekes dolog.

Kurukshetra látnivalói – röviden

Meglátogattuk India legnagyobb mesterséges medencéjét, vagy ha úgy tetszik, téglalap alakú tavát. Egy kis mesterséges szigeten helyet kapott rajta egy templom, amelynek a közepén belül volt egy kék istenség, a feje körül körben színes neonfényekkel volt díszítve a fal. Az egész rettentő furcsán hatott számomra. Viszont a tó közepén található nagyobb szigeten a hatalmas indiai zászló nagyon szépen lobogott a napfényben, és a lovaskocsis szobor is szép volt. Erre a szigetre egy a tó felett vezető egyenes sétányon lehetett besétálni két oldalról.

Innen visszafelé meglátogattunk két múzeumot, az egyik a Krisna múzeum, a másik egy panoráma és tudományos múzeum volt. Ennek az emeletén volt egy nagy – ismét zajokkal tarkított – panoráma India történelmi eseményeivel, lent pedig egy csodák palotájára emlékeztető, megannyi érdekes, különböző fizikai jelenségeket ismertető rész, itt eltöltöttünk egy kevés időt, majd hazafelé megcsodáltuk, ahogy egy helyi a kutyájára virágkoszorút rak. A virágok eredetileg a múzeumok kerítését és épületeit díszitették, abból az apropóból, hogy ezen a napon India miniszterelnöknője látogatta meg Kurukshetra városát.

Este még a szállodatulaj nagy fehér autójával megnéztük a város szélén található, nagyon híres banyána fát egy szent helyen, aztán hálából a szíves és kedvezményes ellátásért adtunk egy interjút az újságíró ismerősének.

Bocsássátok meg, hogy nem mélyedtem el Kurukshetra történelmében és legendáiban, egyszerűen most nincs kedvem előbogarászni és felidézni ezeket a dolgokat, de ha kíváncsiak vagytok, itt van róla az angol wikipedia szócikk. A továbbindulásunk napján nem kis médiaszembeszelet kaptunk, bár az interjúk közel sem voltak olyan fájdalmasak, mint vártuk, sőt… Na de az elcelebedésünkről már csak legközelebb! :)

El ne felejtsünk köszönetet mondani a Silver Sand Hotel-nek: Köszönjük!!!

Satish és a Couchsurfing

Chandigarhban mint azt már írtam, egy Satish nevű Couchsurfernél laktunk két éjszakát. Ő egy igen izgalmas figura volt, nagyon örültünk, hogy megismertük. Már az a történet, ahogy először találkozott a Couchsurfing-el, megéri a továbbközlést: Satish szeret utazni, és épp egy nagyon muszlim országban járt Ramadán idején, amikor mindez történt vele. Már a reptérről menet meglepődött azon, hogy egy japán házaspárral közelte a taxisofőr, hogy külön szállodában kell lakniuk – mivel Ramadán van. Aztán mindez Satish-t is utolérte, amikor közölték vele a szállodában, hogy naplementéig nem tudják étellel kiszolgálni, de még ivóvízzel sem. Ez érzékenyen érintette, lévén, hogy aznap még nem evett semmit, és eleve nagyon éhesen érkezett meg a szállodába a hosszú repülőút után. Kétségbeesésében felhívta egy dubai barátját, aki valami couchsurfing.org-ról magyarázott neki. Egy weboldal fog nekem enni adni? – gondolta Satish és már szaladt is le az utcára, hogy találjon valami ennivalót, de mind hiába, sehol nem kapott se enni, se inni, és egy óra múlva még éhesebben tért vissza, hogy végül regisztráljon. Kiküldött egy CouchRequest-et egy újonnan regisztrált fickónak, aki egy fél órán belül felhívta őt. Nem tudta mi tévő legyen, beszélt még egyszer a barátjával, akinek a bíztatására végül visszahívta a leendő vendéglátóját, aki mint később kiderült, vagy 200 olajkút tulajdonosa volt. Egy limuzint küldött sofőrrel Satish-ért a szállodába, aki nyomban kijelentkezett, és átköltözött az új barátjához, egy kastélyszerű, hatalmas házba, ahol külön szobát és fürdőszobát kapott, valamint bemutatták a ház séfjének, akinek a főnök meghagyta, hogy főzzön, süssön rá amit csak akar, de úgy, hogy arról senki nem tudhat a ház falain kívül. Szóval így nem halt éhen Satish, és így ismerkedett meg a Couchsurfing-el. Meredek kezdés, meg kell hagyni! :) Az ország nevét sajnos nem értettük rendesen, így megjegyezni sem tudtuk, az mindenesetre elég durva, hogy a muszlim szabályokat a külföldiekre is ráerőltetik. Nekünk Törökországban nem voltak ilyen gondjaink Ramadán idején, az utazó kivételnek számított, és nem csak a külföldi utazók. Satish ezek után nagy Couchsurfer lett, rengeteg utazót vendégül látott már, csak egyszer tartott egy kisebb szünetet, amikor egy nigériait drogozáson kapott a saját lakásában. Azonnal elzavarta, de ettől az élménytől a szülei megriadtak – joggal – és ezután egy darabig szünetelt a vendéglátás. Hála az égnek aztán újra kedvet kapott és most már óvatosabban, de újra fogadnak CSer-eket, így mi is megismerkedhettünk Satish-al és a szüleivel.

A szobánk mennyezete és egy újabb randevú a médiával

Aztán más érdekeset is hallottunk még Satish-tól. A mesterségét tekintve, Steel Bazaar-ja van, vagyis használt acéllal üzletel. Megveszi az innen-onnan lebontott acélelemeket, máshol pedig eladja drágábban. Pl. az ikertornyok ledőlése után Amerikában senkinek nem kellett az a rengeteg acél ami a romokban volt, ezért ő vette meg és adta tovább valahová a világ másik sarkába. Egyszer azonban nagyon megjárta, amikor afgánokkal üzletelt, azok használt háborús eszközöket, töltényhüvelyeket és hasonló dolgokat pakoltak a használt acélelemek közé. Ezt az indiai vámon persze kiszúrták, Satish-nak azonnal oda kellett utaznia a vámállomáshoz, tisztáznia magát, megmutatni a papírokat, miszerint ő nem ilyesmit várt a konténerben. Ezzel persze még nem úszta meg, hatalmas büntetést kellett fizetnie, nagyon nagy volt a tanulópénz, de azóta már ellenőrökkel dolgozik, akik mindig figyelik, hogy mit pakolnak az eladók a konténerekbe.

Satish egy külön szobát biztosított számunkra, aminek a mennyezete nagyon megtetszett nekünk, de csak miután lekapcsoltuk a villanyt. A plafon tele volt foszforeszkáló csillagokkal, tejúttal és holddal, meg még ki tudja mivel… Az egész varázslatos látványt nyújtott, már amennyire a mennyezeten elhelyezett foszforeszkáló matricák képesek erre. Rögtön el is határoztuk Zitával, hogy ha egyszer majd lesz gyermekünk, ilyen lesz a mennyezet az ágya felett. Aztán kicsivel később azt is eldöntöttük, hogy nem csak a gyerek, hanem a mi szobánkban is ilyen lesz! :) És miközben ezt írom, én azt is eldöntöttem, hogy ezt amennyire csak lehet, házilag fogjuk megoldani.

Satish másnap reggelre áthívta egy újságíró ismerősét, aki egy fotós társaságában viszonylag gyors és fájdalommentes riportot készített velünk, ám amikor később felolvasta nekünk egy másik barátunk, találtunk benne néhány érdekes dolgot, például, hogy a bringákon feküdni is(!) lehet, és hogy van nálunk laptop is. Ez utóbbi igaz, ám ilyesmit nagyon nem szerettem volna olvasni magunkról az újságban, és erre nagyon oda fogunk figyelni a jövőben. Még jó hogy rég elhagytuk Punjab államot ahol az újság megjelent, mire kiment ez a cikk rólunk.

Erre persze az újságíró is figyelhetett volna, de legközelebb most már mi is külön kérni fogjuk, hogy ha lehet, ne kürtöljék szét néhány milliós példányszámban a nálunk lévő értékek tételes listáját. :) Ennek ellenére ez a riport már nem negatívan él bennünk, most sem írtak rosszat rólunk, és nem történt baj sem, sőt megint tanultunk valamit! :) Például azt is, hogy a szokásos kérdésekről (neveink, állampolgárságunk, korunk, esküvőnk és indulásunk időpontja, megtett táv bringával, országok listája) és az arra adott válaszokról készítünk egy kis dokumentumot, így mindkét fél számára értékes időt spórolhatunk meg.

A rózsakertben

Miután megreggeliztünk és az interjú is megtörtént, Satish körbevitt minket Chandigarh látnivalóin. Elsőnek a Rose Garden-t látogattuk meg, ahol rögtön már a bejárat előtt találtam valami nagyon érdekeset. Egy szépen letámasztott, viszonylag új – vagy szépen rendben tartott – Hero márkájú kerékpárt. Általában csak és kizárólag szakadt bringákat láttunk eddig, de ez szép volt. Jól meg is csodáltam, volt rajta mit nézni, pl. a csomagtartó igen masszív volt, a kitámasztó szintén irigylésre méltó volt, persze csak ha nem nézzük a súlyát. :) A fékrendszer pedig igazán különleges volt, ugyanis nem bowenekkel működött, hanem merev fémszálakon keresztül lehetett mozgatni a fékpofákat. Szóval az egész bringa igen masszív volt a maga egy sebességével. Satishtól pedig megtudtuk, hogy mindez nem kerül többe újonnan, mint 1700 rupee, vagyis kb. 7500 forint! Ennyiért igazán megéri egy ilyen gépmadár, persze ezt lehet, hogy csak mi érezzük így, a helyieknek jóvan többet jelent ennyi pénz.

Maga a Rose Garden is nagyon érdekes volt, a város zaja után egy kellemes, csöndes hely volt, és Satish-tól megtudtuk, hogy ez Ázsia legnagyobb rózsakertje, csúcsidőben több mint 800 rózsafaj található meg a kertben, köztük egy nagyon ritka, fekete szirmú rózsa is. Ez az ottlétünkkor sajnos nem volt látható, mert az évnek csak néhány napjára telepítik. A park egyébként ilyenkor (február 6-án jártunk ott), télen a legzöldebb és a legkellemesebb, mert nyáron akkora a hőség, hogy nem lehet meglenni napközben, csak hajnalban és este. Nekünk még valóban kellemes volt az idő és látszólag a virágok is jól bírták.

Nek Chand Rock Garden – Szabadidő és művészeti park építkezési hulladékból

A rózsakert után a híres Nek Chand Rock Garden felé vettük az irányt. Ezt a sziklakertet egy Chandigarh építésénél dolgozó út ellenőr (Nek Chand) kezdte el építeni 1957-ben mindenféle építési és egyéb hulladékokból a város szélén. A park egyre csak terebélyesedett, amíg 1976-ben fel nem fedezték. Az akkori városi vezetés nem dózeroltatta el Nek Chand művét, hanem éppen ellenkezőleg, támogatni kezdte azt, így valamivel később azt a nagyközönség számára is láthatóvá tették. A park egyes útikönyvek szerint a legnépszerűbb látványosság Indiában a Taj Mahal után. Én ezzel azért veszekednék, annak ellenére, hogy a park valóban nagyon érdekes, és a mi érdeklődésünket is felkeltette a története. Maga a park pedig nem okozott csalódást, valóban nagyon szép volt és izgalmas, nem csak az alapötletét tekintve.

Már rögtön a jegyvásárlásnál szembesültünk egy nagyon pozitív dologgal, mégpedig, hogy mindezért nem kértek el tőlünk egy vagyont, csak mindössze 15 rupee-t fejenként, azaz kb. 70 forintot. A parkot magát nem is tudom, hogyan jellemezhetném. Érdekes! :) Amikor törött tányérdarabokat fedeztem fel a falban, az nagyon tetszett. Labirintus szerű járatok vezetnek a különböző kisebb-nagyobb terek között, ahol vízesések, mini falvak, hintát, vicces torz tükrök, színes halakkal teli akváriumok és egyéb érdekes dolgok kötik le a figyelmünket. Miután túljutottunk két vízeséses szakaszon, egy nagyobb üres térre lyukadtunk ki, itt egész hosszan, hatalmas hinták sorakoztak egy fedett sétány oldalában, és minden úgy volt kialakítva, hogy semmi sem volt szokványos, avagy „normális”. A betonból épített oszlopok úgy néztek ki, mintha homokzsákokból lennének összerakva, legalábbis a forma abszolút így nézett ki, és ha közelebb mentünk, még a homokzsákok mintázata is látszott a betonban, azonban homokzsákot mégsem láttunk sehol. Arra jutottunk, hogy valószínű csak a zsalunak használták a zsákokat a betonozáskor, így érték el ezt a mintát és így lett ilyen furcsa, random alakja az oszlopoknak és a falaknak. Ezeregy ilyen dolgot lehetett felfedezni a parkban, de most nem állok neki felsorolni őket, egyrészt nem is néztük és értettük meg mindet, másrészt a képek jobban beszélnek.

A park utolsó harmadában kisebb terek között bujkáltunk át az átjárókon. A terek oldalában egy szinttel felettünk mindenféle alakok voltak építve, általában emberi alakok, cserépdarabokból, valami furcsa színes műanyagdarabokból (hulladékból!), vagy az idő alatt már berozsdásodott régi üdítős kupakokból. Ez is nagyon érdekes volt, bár az előzőleg látott képekről azt gondoltuk, hogy ezek a szobrok sokkal nagyobbak, ám valójában a legnagyobb sem volt ember nagyságú.

Vizibiciklivel a Sukhna tavon

A park után a szomszédos Sukhna tóhoz sétáltunk át, ahol megebédeltünk, majd Zita kívánságára kibéreltünk egy vizibiciklit. Nem elég, hogy fekve tekerve jöttünk el idáig, akkor most még a tavon is tekerhettünk, persze csak Satish és én, Zita volt a királynő, csak élvezte a tavat, a libák társaságát, és hogy ő kormányozhat. Megkerültünk egy szigetet, majd az állatok közelébe pedáloztuk a csónakunkat. Mire visszavittük a vizibiciklit, bőven lejárt már a befizetett fél óra, ám ez senkit nem zavart, szóvá se tették – nem is tehették volna, mert senki sehol nem mérte, hogy hány percig vagyunk oda a tavon. This is India, here everything is possible. – Szokták nekünk mondani, és ez most is így volt, és végre egyszer nem csattant rajtunk ez a mondat, hanem pozitív volt számunkra.

Egyszerű reggelitippek Indiából – Satish-tól és tőlünk

Este már nem mentünk sehová, csak bevásárolni a lángoshoz, amit megígértünk Satish-nak, hogy elkészítjük. Ismét jól sikerült, bár azért az otthoni az igazi, mert itt nem kaptunk teljesen ugyanolyan alapanyagokat… Viszont lett néhány új kedvenc eledelünk, az egyiket közülök Saitsh készítette el számunkra először Indiában, de később megtaláltuk több helyen utcán kapható kivitelben és nagyon megszerettük. Ez az omlett, vagyis ahogy ők mondják: „ámlett”. És ahogy ők csinálják: Egy nagy, vastag, tűz felett tartott vas lapon bő olajba beleöntenek egy vagy két felvert, lilahagymával és mindenféle számunkra ismeretlen és csípős indiai fűszerekkel és apró zöldségekkel összekevert tojást. Amikor az egyik oldala ennek már szépen megsült, a tetejében belemártanak két szelet zacskóban kapható „kockakenyeret”, majd azt megfordítva, az imént betojásozott felével fölfelé ráteszik a tojásra. Így amikor az egészet megfordítják, a történetnek a bundáskenyérszerű alja fog megsülni, és már lehet is enni. A végeredmény isteni finom, főleg ha nem csapják agyon az egészet sok csilivel és még érezni valamit a tojás, a hagyma és a só eredeti ízéből. Ezt készítette el nekünk indulásunk reggelén Satish. A másik újdonságot mi fejlesztettük ki, már nem is emlékszem, hogy hol és mikor. A lényeg, hogy nem kell hozzá semmi, csak tűz (vagy ha rendelkezünk ilyen luxuscikkekkel akkor kenyérpirító), kenyér, fokhagyma és vaj. A pirítóst jó alaposan bedörzsöljük fokhagymával, majd gyorsan amíg még forró megkenjük vajjal. Egyszerű, de nagyszerű eledel, valószínű egészséges is a fokhagyma miatt, és isteni finom reggelinek, kakaóval vagy kávéval, ki ahogy szereti! :)

Még több kép erről és az előző két napról itt! De csak akkor ér megnézni őket, ha már hagytatok hozzászólást! :)

Irány Chandigarh! De merre?

Hoshiarpurból mint már írtam, csak délután tudtunk elindulni, de akkor viszont már mobilinternettel a zsebünkben, és hennával Zita kézfején. Azt hiszem Hoshiarpurt sem felejtjük el, amíg élünk.

A várost ÉK felé hagytuk el, vagyis a rossz irányba. A városba érkeztünkkor még úgy volt, hogy arra megyünk tovább, de aztán átterveztem az utat egy egyszerűbb, rövidebb útvonalra, mondván, hogy még egy sikh templomért ne másszunk meg hegyeket, ha van rövidebb út is. Hiszen így is késésben voltunk az eredeti tervhez képest, ami persze nem baj, mert nem akárhogy telt ez az idő, de még többet késni már nem akartunk. Szóval amint realizáltam a helyzetet, még a város határában, visszafordultunk. Az egész talán 5-6km kerülő lehetett csupán. Így lett a nap végére 50km-ünk, ami elég jó ahhoz képest, hogy délután indultunk el. Ezen a napon sok érdekes nem történt velünk, ha csak azt nem nézzük, hogy láttunk egy állattemetőt. Ez valami olyasmi volt, amit előtte csak filmekből láttunk… Lehet, hogy csak tehenek voltak, mert hogy az szent állat, de nem tudjuk biztosan… elég komoly látvány volt, ahogy a kutyák falatoztak. Persze ez valószínű csak a mi szemünknek durva, amúgy nem az, sőt ez a természet rendje.

Ezen a napon már én is füldugóval hajtottam, Zita unszolására. Szerinte bár kényelmetlen hordani, de budapesti szintűre csökkenti a zajokat. (Szóval ezért tudott eddig mindig olyan nyugodt maradni a forgalomban…) És tényleg, így egy fokkal kellemesebb volt a történet, sokkal kulturáltabbnak hatott a forgalom, a kisebb autókat és motorokat alig lehetett hallani. Már persze, ha nem dudáltak, ami ritkán történt meg. Talán az egész 50km-en csak kétszer álltunk meg, egyszer a temetőnél, egyszer pedig egy település közepén, egy kis csokoládét vásárolni, motivációnak és üzemanyagnak. Zita ment be a boltba, és engem persze teljesen körbeálltak ezalatt az egy perc alatt a helyiek. Úgy tűnt, a „Please Don’t Touch” tábla működik, miután néhányan elolvasták és felfogták, azután már ők figyelmeztették a többieket.

Éjszaka egy Gurdwara mellett

Este egy városkában álltunk meg, kb. fél órával a naplemente előtt. Az első turbánost megkérdeztük a Gurdwara-ról, így hamar egy sikh templom udvarában találtuk magunkat. Itt nagyon kedvesek voltak velünk, de mondták, hogy itt nem tudunk megszállni, azonban odébb, a szomszédos templom mellett van erre lehetőség. Viszont ne siessünk sehová, mert enni meg itt tudunk. A vacsora ellen nem volt kifogásunk, így hamar levetettük az SPD cipőket, és mezítláb átsétáltunk a menzára. Szépen leültünk az üres sorba, ahol hamarosan tálcát, és ételt kaptunk, természetesen a szokásos köröket, dállt és valamilyen vegyes zöldséget, csápátival. Ezt némi adománnyal viszonoztuk, majd a kedves sikh barátaink kíséretében átgurultunk az innen kb. egy kilométerre lévő másik gurdwara-ba, ahol kaptunk egy szobát. Ebben a szobában nem volt semmi, csak egy ágy, de így legalább a bringák befértek, aminek nagyon örültünk. Ja és volt még egy villanykapcsoló és egy konnektor is, ezeknek szintúgy örültünk. Itt öten laktunk, egy kisegér, a két bringa, és ketten Zitával.

A szomszéd szoba egy recepciószerű helyiség volt egy nagy íróasztallal, székekkel és egy priccsel. Nekem ez az íróasztal-szék páros annyira megtetszett, hogy nem bírtam neki ellenállni, és megkérdeztem az emberünket, hogy szabad-e elfoglalni az amúgy tök üres és használaton kívüli asztal egyik sarkát. Szabad volt, így leültem néhány órácskára végre naplót írni nagy boldogan. Ezalatt Zita festeni kezdett, de ez nála nem tartott sokáig, mert megjelent egy helyi figura, akivel hamar összebarátkoztak, aminek a vége az lett, hogy az emberünk addig kérdezgette, hogy miben tud segíteni, mire végül Zita rákérdezett egy forró zuhany lehetőségére. A vége az lett, hogy átment vacsorázni és zuhanyozni a családhoz. Én maradtam, de azért mielőtt elengedtem Zitát, megkérdeztem, hogy biztosan jó-e ez az ötlet. Zita megnyugtatott, hogy nála van a kése, de amúgy ne izguljak, mert a sikh pappal (vagy a papnak a sikh megfelelőjével, nem tudom, mi a neve…) ismerték egymást, úgyhogy biztos nem gázálarc a fickó. Valóban nem volt az, mert kb. egy óra múlva együtt tértek vissza Zitával – aki ekkor már frissen és üdén illatozott -, egy kisgyerekkel és egy jó adag étellel számomra. Hát, ettől a fickótól tényleg nem volt miért tartani! :) Szóval így már a reggelink is megvolt. Előtte azonban még az este folyamán skype-oltunk egy nagyot a családdal és egy baráttal, aztán pedig egy kiadós alvás következett. Élveztük, hogy végre akkor és úgy és onnan netezünk, ahonnan akarunk. Igaz, a sávszélesség nem volt eget rengető, de nem is voltak nagy igényeink, örültünk, hogy van netünk.

/Zita a forró zuhanyról:/

Gondolom, sok nőtársam fogja most a fejét, hogy mertem elmenni egy idegennel ismeretlen helyre zuhanyozni. :) Felelőtlenség lett volna? Talán. Azért elmesélem, hogy is alakult a dolog. A férfi átjött hozzánk az irodahelységbe beszélgetni a szomszédos boltjából, és látszott hogy jóban van a Sikh férfival, aki fogadott minket. Kedvességből elmentem meglátogatni a boltját, ami történetesen egy kozmetikai és esküvői kellékeket árusító-bérbeadó bolt volt. Sokat beszélgettünk, családjáról, az esküvői szokásokról, és megcsodálva az árukészletét – kapaszkodjon meg minden nő –, felajánlotta, hogy bármit, amit szeretnék, vihetem. Ahh, egy nagy sóhajtás közepette utasítottam vissza kedves ajánlatát… mindenem van, amit kapnék,  csak cipelnem kéne… pedig micsoda ajánlat!…

Visszamentünk Árpihoz, ott hozakodott elő a vacsoraajánlattal. Mondtuk, hogy már ettünk, de (mivel mindenképp szeretett volna segíteni valamit) megkérdeztem, kaphatok-e lehetőséget fürdésre? Gondolkodott, felhívta a feleségét, rábólintott, motorra pattantunk és átrobogtunk hozzá. Megismerkedtem anyukájával, kedves feleségével és két aranyos kisfiával. A kisebbikkel nehezen törtem meg a jeget, nagyon félt tőlem, a nagyobbik boldogan szállt be a kukucskálós, csikizős, bohóckodós játékokba. A víz is megmelegedett közben a „bucket shower”-hez (vödrös zuhany), majd a vacsorát is kaptam finom kávéval. Még Árpinak is csomagoltunk vacsorára valót egy kis ételhordóban. És mint kiderült, katolikus keresztények, nagyobbik fiúk (5 éves) iskolai alsó csoportba jár (ha jól emlékszem) Kármelita rend által fenntartott iskolába. (Az „óvoda” mint iskola-előkészítő létezik az iskolás kort megelőző 2-3 évben, az adott iskola szervezésében.)

Hát, így jutottam kedves barátokhoz, friss zuhanyhoz és jóleső ételhez – nem vakmerően, gondolkodás nélkül, de bizalommal fordulva egy barátságos embertársamhoz.

Kacsalábon forgó házak és elhagyott vendéglők az út mentén

A következő, második és egyben utolsó nap Hoshiarpur és Chandigarh között már abszolút nem nevezhető eseménytelennek. Ezen a napon, február 5-én 108km-t tekertünk, ami soknak számít nálunk, egy átlagos napnál jóval hosszabbnak. Erre azért volt szükség, mert a két város között 150km a távolság, ráadásul nekünk a Chandigarh túloldalán lévő Panchkula nevű negyedbe volt CS hosztunk. Szóval felkötöttük reggel a gatyamadzagot és nekivágtunk a nagy útnak. A délelőtt még viszonylag nyugodalomban telt a már megszokott tájon, de aztán délutánra besűrűsödtek az események. Sok érdekes dolgot láttunk az úton és az út mentén.

A gazdagabbak errefelé kész kis palotákat építenek, és sose felejtenek el valami díszítményt is felhúzatni a három-négy emeletes, sokteraszos sok ablakos kacsalábon forgó házaik legtetejére. A focilabdának látszani akaró gömbforma a leggyengébb alkotások közé tartozott, mert láttunk még rengeteg féle madarat a háztetőkön, tehenet, repülőt(!), lovat, lovasszekeret…  Szóval volt minden, és ezeken mindig nagyon jól szórakoztunk! :)A táj amúgy szinte teljesen lapos volt, és ezért jól tudtunk haladni, igaz nem olyan jól mint előző nap, mert most valahogy nyomottabbak voltunk. Mintha nedvesebb, nehezebb lett volna a levegő, talán azért. A megállóink rendre útszéli kis vendéglők voltak, nem mindig az épp legbizalomgerjesztőbb fajtából valók, na de hát azért kaptunk a katonai attasétól jó fél liter vodkát, hogy ilyenkor igyunk az iszlámábádi magyar barátaink egészségére, na és persze a sajátunkra, minden gyanús helyen való étkezés előtt! :) És képzeljétek, ez eddig bevált! Nem mindig kortyolunk bele a töménybe, de ha nagyon lepukkant, nagyon koszos helyen étkezünk, akkor általában igen, és ez eddig úgy tűnik, működik! Iszlámábád óta nem volt hasmenésünk. Még Zitának kezdetben volt egy-két apróbb tünete, de a bajt még csírájában elfojtottuk a Joseph-től kapott virágszirmokkal, így azt mondhatjuk, hogy jól vagyunk! És ezt mondhatjuk azóta már lassan két hónapja! Azért is szerettük az ilyen városon kívüli étkezdéket, mert ezeken a helyeken általában nyugalom volt, és nem volt nagy a népsűrűség, így viszonylag nyugtunk lehetett. Egy-két ember mindig megnézett minket, de aztán ennyiben abba is maradt hála az égnek a népszerűségünk. És ehettünk nyugalomban a dáll mákhnit a csápátival meg a csájjal (híg lencsefőzeléket lepénnyel és teával).

Állatfajták az úton

Aztán az utakon is láttunk egy-két cifra dolgot. Ilyen volt például az a járgány, aminek nagyon furcsa orra volt, egy elnyújtott, hosszú tuktuk volt, aminek az elején még mindig csak egy kerék volt, de az nagyobb volt, mint a hagyományos, kisebb tuktukokon, és az egész orr-rész is, mintha csak valami félig felhajtott motorháztető lett volna. De nem az volt, mert több ilyet is láttunk, ez volt így az automobil maga, eredeti formájában. Szóval ilyenek dudáltak ránk állandóan az úton, na meg az állat teherautósok. Értem én, hogy itt ez a szokás, így figyelmeztetik egymást, hogy jönnek, előznek, léteznek, de szerintem ez akkor is egy primitívebb és sokkal rosszabb módszer, mint amit én megszoktam. Mert ez a rohadt duda, ez egy broadcast üzenet, és én nagyon sokszor nem lennék rá kíváncsi. Van tükröm és nem félek használni, valamint van két karom is és kiválóan alkalmasak indexelésre. Itt viszont ez nem a közlekedési kultúra része, ezeknek nincs tükre, vagy ha van is, legtöbbször be van hajtva, az indexről pedig fogalmuk sincs, az csak valami sárga nyavalya, „some fancy yellow stuff on the edges of the car”, biztosan csak valami előírás miatt van rajta. De használni azt eszükbe se jut, csak a dudát nyomják mindig, nem számít, hogy azt mindenki hallja, sokszor akár száz méteres körzetben is, mert ugye az a jó, ha minél hangosabb a duda, annál gyorsabban repeszthetsz, mert annál jobban, annál messzebbről meghallanak. Így süketül, és így őrül meg az európai kerékpártúrás az út szélén tekerve. Vagy talán még inkább ezért nem láttunk rajtunk kívül más külföldit még bringázni Indiában.

Na de térjünk vissza a pozitívabb dolgokra. Például, hogy lelassítanak mellettünk a motorosok, hogy lefényképezzenek. Átlag három-négyen 10 perc alatt. Ebből egy jó, ha megkérdezi, hogy szabad-e fotózni, a többiek csak egyszerűen teszik. Ez sokáig bosszantott minket, de aztán valamikor ezen a napon beletörődtünk, mondván, hogy úgysem tudjuk ezeket a kedves indiaiakat megváltoztatni. Vannak akik angolul sem beszélnek – de azért a kamerás mobil az van náluk – velük végképp lehetetlen lenne megértetni, hogy nem szeretnénk, hogy fényképezzen minket. Nem csak azért, mert számunkra már rettentő fárasztó és unalmas, hogy minden két percben ez történik, hanem azért is, mert eközben veszélyhelyzetet teremthet (fogalmuk sincs arról, hogy az út egy veszélyes üzem…) és mellesleg feltartja a forgalmat és újabb dudálásokat generál azzal, hogy mellettünk halad. Mégis, úgy döntöttünk, hogy belenyugodunk, és hagyjuk, hogy fotózzanak. Más választásunk amúgy nem is nagyon volt, csak a konkrét őrület, mert hiába próbáltuk megértetni velük, hogy ez nekünk nem jó, totál reménytelen volt, csak mosolyogtak és fotóztak, videóztak tovább, amíg meg nem unták. Szóval elhatároztuk, hogy ám legyen, csinálják, és amikor csak tudtunk és érdemesnek láttuk, adtunk nekik szórólapot is a webcímeinkkel.

Elvégre a kamerás mobil után az internetes mobil már csak egy apró lépés, és így talán meg is értheti, hogy mit és kit is fényképezett aznap az út szélén, amikor ezt a furcsa, vékony, fekete-fehér fénymásolt névjegykártyát kapta azoktól a földönkívüliektől. :) Így mindjárt nekünk is könnyebb volt – ha nem egy újabb tökkelütött motorost láttunk a fotós barátainkban, hanem egy lehetséges leendő „követőnket”, legyen szó Facebook-ról, blog olvasásról, vagy ne adj Isten bringázásról, utazásról.

Egy egész család egy platós riksán

Még egy elképesztő dolgot láttunk az úton, és azok a távolsági, avagy faluközi riksások voltak. Ezek valószínű egyszerű, kispénzű családapák voltak, akik a platós riksa hátuljába fölpakolták a családot, aztán belökték a gépet, és uccu neki irány a szomszéd falu! Egyszer láttunk egy riksát, amin így ült 7 gyerek és 2 felnőtt, plusz a combos apuka a pedáloknál. Persze az is lehet, hogy ovi/suli járat volt, nem tudom, de nem is ez a lényeg, hanem hogy az az ember bőven több, mint 200kilót húzott maga után azon a bringán. Elképesztő!!! :) Minden elismerésem ezeké az embereké! És ezt nap mint nap nyomják, ez az életük része, sokaknak a megélhetésük forrása. Mi meg itt heccelésből nyomatjuk és szájalunk a mindössze 55kilós bringámmal, meg Pamír átkelésekkel… :) Ha muszáj hőst választanom, akkor most megteszem hősnek ezeket a riksásokat. Láttuk elindulni ezt a már említett 10 fős riksát, csak úgy tudták megoldani, hogy a két férfi betolta a gépet, és amikor az már lendületben volt, felpattanták rá. Az egyik hátra a plató sarkára, a másik pedig a nyeregbe, hogy nekiálljon hajtani a súlyos gépet.

Mire Chandigarhba értünk, már egy óránk sem maradt sötétedésig, és bizony, mire Punjab és Haryana állam fővárosán keresztül tekertünk, ránk sötétedett. Persze néha volt valami közvilágítás, és többnyire az úton lévő járgányok is világítottak. Legalábbis a miénk mindenképp, elöl és hátul is. Mire átkeveredtünk a városon, rendesen megfáradtunk, és meg is éheztünk. Egyszer meg is álltunk enni, Zita a titkos tartalékai közül elővett valami cukros kekszfélét, azt majszoltuk nagy éhesen az egyik körforgalom mellett. És közben rájöttem, hogy azért mi is nagyot tekerünk, mindegy hány kilométert, és nem számít, hány kilót húzunk, minden csak viszonyítás kérdése – nekünk ez számít nagynak és soknak. Csak az számít, mit hogyan élünk meg… ha nagy dolognak élünk meg egy 108km-es napot, akkor az számunkra nagy dolog lesz. Ha elfáradtunk, és megküzdöttünk a nap végére, akkor megérte, lényegtelen, hogy hány méter és hány kiló, nem mással versengünk, csak saját magunkat kell legyőzni, és ha ez megvolt, akkor megvan a diadal, megvan a győzelem. Ha pedig a nap végén mindezek után még finom ételt és meleg zuhanyt is találunk, akkor örvendünk neki, úgy, mint máskor soha, mert most megküzdöttünk érte. Emellé a sok jóság mellé még egy igazán nagyszerű ember is járt, ő volt a Satish, a Couchsurfing-es vendéglátónk a következő, Chandigarhban eltöltött napon. De arról már csak legközelebb. :)