Száguldás lefelé a szerpentinen

Az éjszakai hasmenésem ellenére reggel mégis úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk Chattar Plain-ből, mert Manshera már nem volt messze. Az útikönyv azt írta, Manshera-tól délre már nagy a forgalom és nem érdemes bringázni, nem is szép különösebben. Ezért úgy döntöttünk, hogy Manshera-től, vagy Abbottabad-tól buszra szállunk majd és úgy tesszük meg az utolsó szakaszt Iszlamabadig. Addig azonban még volt néhány szép élményünk, a motoros rendőreinket – akik még mindig követtek minket – megszégyenítő módon száguldottunk lefelé a gyönyörű hegyi szerpentinen Chattar Plain után. A táj erdős volt, ahol nem volt szemét vagy település, ott szép fenyőerdő szegélyezte az út mentét, és néhol a kilátás is egészen pazar volt az előttünk elterülő dombos-völgyes tájra. Az „erdő” persze nem olyan volt, mint amit otthon megszoktunk, sehol nem láttunk nagyobb egybefüggő lombkoronát, tehát egy Bükk vagy Mátra mögött még mindig bőven elbújhatott volna, mindezek ellenére azért nagyon élveztem, mert rég nem láttam már ekkora „erdőt”. Így már érthető, miért hívják ezek az ázsiai népek a Bakony-t „dzsungelnek”. :) Valójában tényleg jogos, ha ez nekik az erdő.

Manshera – Nem bringázunk tovább!

Szóval kezdetben szép volt az út, suhantunk lefelé a gyönyörű „erdős” tájban, és csodáltuk a kilátást, sütött a nap, minden szép volt… Aztán végül kellett használni a pedálokat is a bringán, és nem csak mint lábtartót. A tekerés már nem ment könnyen, minden erőm végén voltam, ezért rendre lemaradtam Zitától, persze mindig hamar megvárt, csak hát nem haladtunk túl gyorsan és könnyen így. Ebédelni egy útszéli vendéglőnél álltunk meg, ahol volt egy Kanadából hazalátogató család. A kissrác kiválóan beszélt angolul, a helyiek néha nehezen érthető akcentusa nélkül, így könnyedén megtudtuk tőle, hogy van „coaster” busz már Manshera-ból Iszlamabadba. A „coaster” azt jelenti nagy busz, amibe beférnek a bringák! Ez azt jelenti, hogy már csak néhány kilométert kell megtennünk, és ott vagyunk Manshera-ban! Amikor odaértünk, a rendőreink ügyesen eltereltek minket a város közepét kikerülő útra, így kikerültük az összes szállodát is, pedig már ki is néztük az útikönyvből, hogy melyikben éjszakázunk. Ettől kicsit összedőltem, mert már minden erőm végén túl voltam, és nem volt kedvem visszafelé tekerni. Közben a rendőrségi dzsip újra utolért minket. Merthogy elhúztunk tőlük a dugóban. Megállítottuk őket, és mondtuk, hogy elég, nem akarunk tovább bringázni, ha tudnak, vigyenek el minket Abbottabadba. Azért akartunk Abbottabadba menni, mert az útikönyv szerint van ott néhány katolikus templom, és szerettünk volna ott egy napot eltölteni.

Szivatnak minket a rend őrei

A rendőrök némi értetlenkedés után belementek, hogy elvisznek minket a következő rendőrségi terület határáig. A tanakodást azért furcsáltuk, mert előzőleg már párszor megkérdezték, hogy miért nem megyünk az autójukkal. A határnál persze még várakoznunk is kellett, de mint később kiderült, hiába. Úgy éreztük, a rendőrök sem tudnak igazán mit kezdeni velünk, 15-20 percet is vártunk rá, hogy visszahívja őket a főnökük és elmondja, hogy mi legyen. Egyszerűen töketlenek voltak. Megint az N.O.C. után kérdeztek, és amikor elmondtuk, hogy se a vízumkérelemnél, se a határon nem említette senki, hogy nekünk ilyen kéne, és azt sem tudjuk micsoda, akkor nem tudtak velünk mit kezdeni… Végül mégis intettek, hogy pakoljunk a dzsipbe, de épp amikor ezzel végeztünk, a főnökük visszaszólt nekik telefonon, hogy N.O.C. nélkül nem vihetnek el minket. Ekkor már sötét volt. Kipakoltuk a bringákat, felkapcsoltuk a lámpáinkat, és nekivágtunk az országútnak, ami elmondásuk szerint már csak lejtett Abbottabadig… Persze valójában igen kemény, meredek kaptatókat kaptunk, és erős forgalmat. Hagy ne írjam le, milyen mérges voltam. A töketlen rendőrök miatt most sötétben kell tekernünk, fáradtan, ráadásul fölfelé, holott azt mondták, végig lejt. Na de mit is várhattunk volna autót és csak autót, vagy maximum motort használó emberektől? A távolságot órákban vagy percekben mérik, arról, hogy mi az emelkedő, pedig fogalmuk sincs. És a legfurcsább az egészben az volt, hogy ahhoz képest, hogy eddig mennyire féltettek minket, most hogy ezek a Gézák megtudták, hogy nincs N.O.C.-nk (akármi is legyen az…), végre teljesen egyedül hagytak minket… Sötétben! Mi van, most, hogy nincs enoszink, már rögtön senkik vagyunk, és nincs szükségünk az eddig oly nélkülözhetetlen kíséretükre? Ez teljesen őrült és abszurd volt nekünk. Ezek a sügérek nem a józan eszüket követik, hanem a hülye szabályaikat, meg egy kényelmes, meleg irodában csücsülő nagyfőnök szavait. Persze hamar ők is rájöttek, hogy ez így nem jó, és pár kilométerrel később meg akartak minket állítani, de az „I’ll give you a car!” ekkor már nem hatott meg minket, és mentünk tovább. Nem sokáig, mert hamar utolértek minket a dzsippel, de azok után, amit eddig műveltek velünk, nem akartunk beszállni, csak aztán, hogy megígérték, hogy egyenest, megállás és átszállás nélkül a kért szállodához visznek minket Abbottabadba. Megígérték, bepakoltunk a dzsipbe, ami egészen egy rendőrkapitányságig száguldott velünk, ahol behajtottunk egy udvarra. Itt kiszálltunk, és bekísértek minket egy irodába, ahol várhattunk közel egy órát, őfelsége a rendőrfőkapitány érkeztéig. Ez szöges ellentétben állt az ígéretükkel és legfőképpen a mi vágyainkkal, hogy egy szállodában végre letegyük magunkat és eldőljük az ágyon, és ne kelljen már sehová menni és egy métert se bringázni, és legfőképpen az összes cuccunkat fel-le pakolni egy rohadt rendőrségi terepjáróra. Persze amikor megérkeztünk a rendőrkapitányságra, először csak 5 perc volt azaz egy óra, aztán 10-15 percet mondtak, végül egy egész órát ott töltöttünk. Nem az volt a baj, hogy itt kellett lennünk, és hogy kísértek-cipeltek minket, hanem az, hogy mindezt ilyen töketlenül tették, és nem értették meg, hogy mi fáradtak vagyunk, és véget akarunk már vetni a napnak egy szállodában. Ha nem csak a főnökük percenként változó utasításaira vártak volna, hanem önállóan cselekedtek volna, akkor nem kellett volna feleslegesen ki-be pakolni a bringákat a dzsipbe. És azt sem értettük, hogy milyen dolog az, hogy egy órát váratnak minket a rendőrségen, amikor semmi rosszat nem tettünk. Ezt a szabadságunk ellen éreztük, ami különösen azért fájt, mert fáradtak és elgyötörtek voltunk, részben a rendőröknek köszönhetően. Ennél a bánásmódnál még az is jobban tetszett volna, ha a területük határán kijelentik, hogy nem bringázhatunk egy métert sem, és aztán eszerint cselekednek mindvégig. Végül megérkezett a törzsfőnök, most először az egy hónapos pakisztáni tartózkodásunk alatt tüzetesebben is megnézték az útleveleinket, és nem csak hagyták, hogy csak úgy fejből beírjuk az adatainkat egy füzetbe. Ezt Zita szóvá is tette, és gratulált hozzá. :)

Osamab Bin Laden és Abbottabad

Továbbra se tudtuk, meg, mi azaz enoszi, és baj-e, ha nincs nekünk, meg egyáltalán, hol tudjuk beszerezni. Erre nem kaptunk választ. A GPS-ünk térképén közben észrevettem egy „Osama Bin Laden” útvonalpontot, és ez felkeltette a kíváncsiságomat. Amikor kérdeztük, hogy mi köze van Abbottabadnak Osama Bin Laden-hez, nem kaptunk konkrét választ. Utólag megtudtuk a netről, hogy az amerikai média, vagyis inkább egyenesen Obama elnökúr azt állította, hogy ebben az évben (2011) itt kapták el a híres katonai vezetőt, aki sok más gaztette mellett állítólag a 9/11 miatt is felelős volt, és akit még jóval 2011. szeptember 11-e előtt, amíg az oroszok ellen volt, Amerika pénzzel és fegyverekkel is támogatott. Érdekes, utóbbitól nem zengett soha a nemzetközi média. :) Akárhogy is volt valójában, minél jobban beleástam magam ezekbe a dolgokba, annál inkább hányhatnékom támadt a nagyhatalmak egymás ellen játszott „játékától”.

Végül, miután látta a nagyfőnök, hogy nem vagyunk terroristák, csak számára érthetetlenül furcsa turisták, elengedett minket. Visszapattantunk a dzsipbe, és végre tényleg elvittek a szállodánkhoz. Felpakoltunk, és kimentünk vacsorázni egy közeli olcsó, de viszonylag igényes kis étterembe. Itt épp a Predátor ment a falra felszerelt tévében: sorra haltak meg a kigyúrt testű főhősök a láthatatlan gyilkoló gép által, aztán egyszer csak egy pillanat alatt mindenki meghalt és minden elsötétedett. Elment az áram és végre nem kötötte le többé a figyelmünket a TV. A sötétben aztán két kedves pakisztáni társaságában találtuk magunkat, akikkel nagyon jól elbeszélgettünk, és akik végül ellenállást nem tűrően kifizették a vacsoránkat. Pontosabban csak Zita vacsoráját, mert én ugye még mindig csak egy zöld teát vacsoráztam a hasam miatt.

Sajnos majdnem pont ugyanúgy kell kezdjem a bejegyzést, mint az előzőt. Battagram-ban este lefekvéskor még semmi nem tűnt fel, de miután az éjszaka közepén kilátogattam a WC-re, és egy egészségesnek tűnő csomagot otthagytam, utána még vissza kellett járnom. Nem egyszer, nem kétszer, rengetegszer, mígnem újfent nem maradt bennem semmi. Hiába voltam tünetmentes két teljes napig, ez csak a hasfogó széntabletta eredménye volt, valójában még bennem maradt a fertőzés, nem voltam túl a dolgon, és hiba volt előző nap a “királyi vacsora”. Ez nem volt túl jó fejlemény tekintetbe véve, hogy Chattar Plain-ig még hátravolt közel 800m fölfelé, de nem volt mit tenni, mivel vesztegelni nem akartunk Batagramban, elindultunk szépen lassan.

Rendőri kíséretünk most is volt, ugyanazon a „Rider City” motoron két másik fickó, egyikük vezette, másikuk fogta a gépfegyvert.

A dízel nem, de én lángra kapok

Két kilométert sem haladtunk, és megálltunk egy benzinkútnál dízelt venni, ugyanis az előző, Gilgitben vásárolt dízel az istennek sem akart begyulladni a tábori főzönkben. Amit most vettünk, azt rögtön ki is próbáltuk, persze se a rendőreinket, se a benzinkutasokat nem zavarta különösebben, hogy a kút mellett tüzelünk. Ellenben ez az üzemanyag sem akart meggyulladni, ugyanolyan olajos állagú volt, mint az előző. Amikor végre meggyulladt, lassan kapott nagy lángra, és sokáig éget, sok korommal. Ez mondanom sem kell, hogy nem túl ideális főzéshez. Azért a vásárolt egy liter üzemanyagot duzzogva, de eltettük. Nem értettük, mi a francért nem működik úgy a főzőnk az itteni üzemanyagokkal, mint a Dushanbe mellett vásárolt dízellel. Valószínű Pakisztánban jóval gyengébb az üzemanyagok minősége.

Mindeközben természetesen kisebb tömeg gyűlt körénk a helyiekből, és szokás szerint úgy bámultak ránk, mintha egy másik bolgyóról jöttünk volna, és nem is emberek lennénk. Ez engem nagyon idegesített, mert nyűgös voltam és gyenge, mindenre vágytam, csak arra nem, hogy néhány tanulatlan paki az én mozdulataimat lesse. Megint belenéztem az egyik legbámulósabb barátomnak egyenesen a szeme közepébe, és mikor észrevette, hamar zavarba is jött, összepiszmogott a társaival és már csak a hátsó sorokból folytatta a bámulást. Egyikük, aki beszélt angolul, közelebb jött hozzánk, és a bringák áráról kérdezett. Ezen nagyon mérges lettem. Miért ez a legfontosabb kérdés? Miért ez a második kérdés azután, hogy „Honnan jöttünk?”? Komolyan nagyon begurultam. Mondtam, hogy nem tudom, de ő folytatta, hogy Magyarország biztos nagyon gazdag ország és mi biztos nagyon gazdagok vagyunk, hogy megengedhetünk magunknak ilyen utazást. Végülis igaza volt, relatíve gazdag ország vagyunk, de ő neki csak egy kép él a fejében a nyugatról, és én túl mérges és elgyötört voltam ahhoz, hogy elkezdjem neki magyarázni, hogy mi annak a világnak a keleti pereméről jöttünk, és amit csak lehetett, támogatókon keresztül szereztünk be, mert minden, az évek alatt spórolt pénzünkre szükség lesz ezen az úton, ami még nekünk is nagyon drága… Azt se mondtam el neki, hogy nem csak anyagi gazdagság létezik, és azt se, hogy az a fajta gazdagság, amit ő „kerget”, sok jó helyre nem vezethet, és önmagában csak rövidtávú boldogságra elegendő. Nem voltam olyan idegállapotban, hogy ilyesmiben leálljak vele vitatkozni, csak mérgesen a képébe vágtuk, hogy koránt sem vagyunk olyan gazdagok, mint azt ő gondolná, és Magyarország sem olyan gazdag ország, mint hiszi. Bár talán összességében valamivel jobbak a viszonyok, mint Pakisztánban, de ez egy kis ország, 10 millió emberrel, és a legmagasabb hegyünk „csak” 1014m. Félre ne értsetek, szeretem és becsülöm Magyarországot, és nagyon élvezem amikor biciklivel vagy a Téli Mátra túrák alkalmával megmásszuk a Kékest, de abban a pillanatban nem jutott eszembe más arra a célra, hogy valamilyen módon szemléltessem annak az ék egyszerű pakisztáni léleknek, hogy az én országomban sem hullik a pénz és a boldogság az égből, és igazán gondolkodhatna máshogy is, mint állandóan abban a rohadt pénzben, és megbecsülhetné a saját országát, Pakisztánt, a tengerpartjával, síkságjaival, a gyönyörű, hatalmas hegyeivel és a 180 milliós lakosságával.

Bár mivel nem voltam épp kedvemben, ebből valószínű semmi nem jött át neki, talán csak egy furcsa idegenre emlékszik, aki azonnal méregbe gurult, mikor szóba hozta nála a pénzt.

Belső küzdelem a szerpentinen 1670m-ig

A benzinkúti megálló után szép erdős részeken kanyarogtunk fölfelé, de én hamar a kevés erőm végére értem. Nagyon nem volt könnyű így a haladás, és nagyon nem élveztem. Maszk is volt rajtunk, mert bár nem volt nagy forgalom, de amikor elhúzott mellettünk egy teherautó, akkor kegyetlen büdöset hagyott maga után. Nem is értem igazán, hogy bírtam tekerni fölfelé a súlyos gépet. Amikor megálltunk, és át kellett tolni az út túloldalára a bringát, alig bírtam, majdnem megszédültem. Mégis, amikor „nyeregben” voltam, valahogy mindig haladtunk. Közben evett a fene, hogy miért vagyok beteg, és miért vagyok gyenge, miért kísérnek minket a rendőrök gépfegyverrel és motorkerékpárral, hogy miért ez a sok büdös teherautó, meg ez a sok értetlen pakisztáni. Először haragudtam a pakisztániak higiéniátlanságára, amiért meg kellett betegednem. De ez nem tarthatott sokáig, mert aztán rájöttem, hogy igazából én akartam idejönni ebbe a „koszos” országba, és az én gyenge baktérium-háztartásommal van a baj, hiszen a helyiek biztosan nem betegednek le így és ennyiszer mint most én. Aztán a teherautókra voltam mérges, de az mégis kicsit furcsa volt, ezért aztán a teherautó sofőrökre haragudtam. Ez sem tarthatott sokáig, hiszen ők is csak megélni próbálnak valahogy ebben az őrült világban. Aztán az egész világra haragudtam, hogy ilyen lett, ahol száz és ezer kilométereket kell szállítani a kaját, büdös, koszos teherautókon, aminek a füstjét aztán mi szívjuk. Miért és hogyan alakulhattak így ki a dolgok, miért muszáj az egyiknek a másikon taposni (esetünkben a teherautósoknak a tüdőnkbe pöfögni) ahhoz, hogy boldogulni próbáljon ebben a világban? Akárhogy is, de nem jutottam igazán dűlőre, ellenben miközben ezeken „dühöngtem” magamban, a dühömet a pedáloknak is kiadtam, és kanyart kanyar követett, mi pedig sok száz méterrel feljebb találtuk magunkat. Épp csak a hegyre és az útra felejtettem el haragudni. :)

Ebédelni megálltunk egy rendőrőrsön, pontosabban én csak néhány száraz kekszet és cukormentes teát ettem. A rendőreink dall-t és valami rizses ételt ettek, előbbit csápátival lapátolták magukba, a másikat kézzel. Zitával is megosztották az ebédjüket, mint ahogy azt már korábban is tették egy az út szélén vásárolt édességféleséggel. A rendőrőrs ugyanúgy nézett ki, mint sok másik errefelé: vörös téglából épített kisebb erődszerű építmény teraszokkal, és egész apró, már-már lőrésszerű ablakokkal. Türelmetlen voltam, de ugyanakkor jólesett egy kis pihenő, igaz, közben sok kalóriát nem sikerült magamhoz vennem a továbbiakhoz. Mert bőven volt még hátra…

A rendőrőrstől úgy indultunk el, hogy csak az egyik rendőrünk ült fel a motorra, a másik sétált mellettünk. Ezt könnyedén megtehette, ugyanis az emelkedő volt olyan meredek, hogy 6-nál gyorsabban nemigen tudtunk rajta haladni. Ez pedig egy tempós, de még kényelmes gyaloglás sebességének felel meg. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek a helyzeten, de végül a magamban való mosolygás mellett döntöttem. Ő csak egy gépfegyvert cipel és szolgálatban, én viszont a kényszerdiétámmal az 55kg-os kerékpárt a sok cuccunkkal együtt. Ez az 55kg teszi lehetővé számunkra, hogy minimális költségek mellett akkor és ott főzzünk, táborozzunk, szerezzünk ivóvizet, olvassunk könyveket, vagy írjunk naplót, ahol csak akarunk. Cipelem magammal a fél otthonunkat – a másik fele Zitánál van. Ennek tükrében mennyi-mennyi felesleges dolgunk van odahaza? Minek annyi cucc, ha ennyivel és boldog lehet az ember? :)

Aztán persze újra elmérgesedtem, és a már fent leírt dolgokra kezdtem el haragudni. Végül kibékültem magammal. Tudtam, hogy most nehéz és most magam alatt vagyok és ezért mindent sötétebbnek látok, és azt is tudtam, hogy ez majd meg fog változni, még ha ezt éppen most egyáltalán nem érzem, akkor is. Magam sem értem, hogyan, de megkockáztatom, hogy végül még élveztem is kicsit az amúgy kemény fizikai igénybevételt igénylő fölfelé menetet. Nem tudom, honnan, és hogyan maradt erőm végigcsinálni, de sikerült, pedig a közepén azon gondolkodtam, hogy fel kéne dobni magunkat és a bringákat egy olyan büdös, mocskos, utálatos teherautó platójára. Végül nem kellett, hanem végig tekertünk, Zita haladt előttem türelmesen, én pedig, amikor azon kaptam magam, hogy nagyon lemaradtam, utána iramodtam, és visszaálltam mögé.

Chattar Plain – Egy lepukkant szállóban, rendőrök vendégszeretetében

A délután közepére feljutottunk 1670m magasra, a hágóba, ahol egy újabb rendőrségi ellenőrző állomás volt. Itt kíséretet váltottunk, és az új őreink azt mondták, mutatnak a közelben olcsó és jó szállodát. Csak pár száz métert kell megtennünk a PTDC szállodáig. Ez így is volt, ám az utolsó méterek egy meredek kocsi feljárón át vezettek az épületig, ráadásul feleslegesen, mert egy szoba 1500 rupi volt, és bár ezt hamar sikerült lealkudni 1000-re, még így is túl drága volt nekünk, ezért mégegyszer, nyomatékosan megkértük a rendőreinket, hogy olcsó!!! Szállodához vigyenek minket. Lehet, hogy otthon olcsó lenne 2700 Ft-ért aludni kettőnknek egy szállodában, de amikor évekre tervezünk utazni, mint most, akkor nem az! Pedig tiszta volt, és még kilátás is volt Chattar Plain előttünk elterülő medencéjére a kertből, de a magas ár és a „mindentől távol” való fekvés esetünkben nem volt szerencsés. Legurultunk Chattar Plain-re, ahol egy vendéglő előtt megálltunk, és rendőreink elkezdtek tanakodni, és telefonálni. Végül meguntuk az egészet, és Zita bekanyarodott a vendéglőhöz, döntöttünk a rendőrök helyett, itt maradunk, mert én nem vagyok hajlandó és nem is nagyon bírok továbbmenni. A hely lepukkant volt, nem turistának, hanem pakisztáninak való. Egy koszos, zajos, emeleti szobát kaptunk, ahová a rendőrök és néhány helyi segítségével felpakoltuk mindenünket. A rendőreink semmit nem hagytak kifizetni nekünk állták a szállásunkat is, és amikor Zitával elmentek vásárolni (mert a bazársorra sem mehettünk egyedül!), akkor is minden kifizettek neki. Ez nagyon rendes volt tőlük, hiszen ez már nem volt „szolgálati kötelességük” és ez már nem tartozott hozzá a biztonságunkhoz. A vacsorám szárazkeksz, répa és cukormentes tea volt. A teherautók egész éjjel az ablakunk alatt tülköltek, és én egész éjjel jártam a WC-t, ami a reggel bevett gyógyszerek miatt nem jött ki belőlem napközben, az most mind, kisebb-nagyobb turnusokban. De nézzük a dolgok jó oldalát: mindig sikerült időben kiérnem a mosdóba! :)