Teherautóstoppolás Chilas határában

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Chilas-ba, ahol térképet töltöttünk Oli navigációjára, és egy forróvizes „backet-shower” után nyugovóra tértünk a hosszú, fárasztó nap végén. Reggel annyira nem sikerült felkelni, hogy Oli távoztát is lekéstük, így nem tudtunk Tőle rendesen elbúcsúzni a lustaságunk miatt. Ezen a napon úgy terveztük, hogy lestoppolunk egy teherautót, mert sok, egymástól független helyi forrásból is hallottuk, hogy Chilas és Dasu között nem biztonságos biciklizni. Az előző napi kődobálós gyerekek után ezt kezdtük is elhinni. A gyerekek önmagában talán még nem jelentettek volna igazi veszélyt, de ez a több mint 100km-es szakasz amúgy sem kecsegtetett semmilyen bíztató éjszakai szálláslehetőséggel, és eleddig nem hallottunk semmi jót Indus-Kohistan-ról, ezért végül kicsit fájó szívvel, de kitekertünk Chilas végébe stoppolni. Ez azért volt fájó, mert attól még, hogy az útikönyv megemlíti, hogy a bringások általában csak Gilgit-ig tekernek a KKH-n, számunkra a Karakorum Highway Iszlamabadig tart, és azért jöttünk ide, hogy mindezt lássuk is, méghozzá bringáról, mert úgy az igazi!

A stoppolás először reménytelennek tűnt, méghozzá azért, mert egyáltalán nem jött teherautó az úton. Mindeközben a helyi gyerekek előkerültek minden irányból. Angolul itt nem beszéltek, de még urduul is alig akartak megszólalni, csak leültek egy közeli kőre, és bámultak minket. Egyre többen, egyre közelebbről. Ez számunkra kicsit zavaró volt, mert nem tudtuk, hogy van-e egyéb indíttatásuk a puszta kíváncsiságon kívül. És valljuk be, hiába utaztunk keresztül eddig egy tucat országon, még mindig van bennünk negatív előítélet – vagy talán egészséges óvatosságnak is nevezhetnénk – akkor, amikor egy kisebb csapat, sötétebb bőrű, és koszos ruhájú kölyök vesz minket körül. Kb. 15 perc várakozás után első teherautó megállt nekünk, és amikor kérdeztük, hogy „Besham?”, akkor erősen bólogattak másodszorra is, ugyanígy legyintettek, amikor rákérdeztünk az árra, természetesen arra is többször, nehogy megint úgy járjunk, mint Iránban. Ezek után nem maradt más hátra, mint felpakolni a bringákat a teherautó üres platójára. Ez nem volt könnyű művelet, mert magasra kellett emelni a őket. Ezért aztán le is málháztunk, így könnyebb volt felrámolni a teherautóra, viszont a stressz az megnövekedett bennünk, mert a cuccunk így 10 felé volt, és a koszos kölykök még mindig a környéken voltak, sőt mi több egyikük felmászott a teherautó platójára is. Ez minket felettébb zavart, mi a francot keres a teherautó platóján, miért érzi ezt ő és a teherautósok is teljesen természetesnek? Aztán amikor végre elindultunk, végül csak leugrott a kölyök, és megnyugodtunk. Bár invitáltak minket a „pilótafülkébe”, mi nemet mondtunk, úgy voltunk vele, hogy bármilyen rázós is lesz az út a platón, jobb, ha minden percben a cuccaink és a kerékpárjaink mellett vagyunk. Hát rázós volt, azt meg kell hagyni. Úgy összerázott minket ez a teherautó platón való utazás, mint még soha semmi. A helyzet valamelyest jobb lett, miután kitaláltuk, hogy ráülünk az bringáink ülésének szivacsára. Nevezhetnénk őket rácsnak is, mivel ez a fekete dolog igazából egy nagyon merev szálakból, ritkán „szőtt” valami. A lényeg, hogy miután a fenekünk alá raktuk őket, már kevésbé volt rázós az út. Később a kamion legénységétől kaptunk még egy nagy ponyvát is, ezután már le is tudtunk dőlni, ha úgy volt kedvünk.

A KKH egy teherautó platójáról

A tájat mindig csak oldalt és magunk mögött láttuk, de ez éppen elég is volt. A teherautó nem mozgott túl gyorsan, így bőven volt időnk csodálni az Indus völgyét. Igazából buli volt így is az utazás. Egy teherautó platóján lassan zötykölődve sem akármilyen élmény utazni, semmiképpen sem nevezhető hétköznapinak. :) A táj legtöbbször kétoldalt sziklás hegyoldalból állt, amire az út sokszor több száz méter magasba is felkapaszkodott a völgy bal oldalában. Ilyenkor gyönyörű kilátásunk nyílt az alattunk világos türkiz színben hömpölygő Indusra, és a ritkán előforduló településekre. Ezeken mindig megcsodáltuk, volt, amelyik a folyó túloldalán terült el, ott ahol azt a terep megengedte. Több falut is csak csónakkal tudtak megközelíteni, mert – feltételezésünk szerint – a közelmúltban történt nagy erejű földrengés tönkretette a folyó feletti függőhidakat. Sok leszakadt függőhidat láttunk, és az út is sok helyen le volt szakadva, vagy rá volt omolva egy nagy rakás szikla. Persze egy autónyi hely mindig volt, így mindig elfért a teherautónk. A táj közben sokkal zöldebb lett, mint amit eddig megszoktunk, a hegyoldalakban, ahol nem voltak sziklák, rengeteg fát és bokrot fedeztünk fel, ezek Chilas felett nem voltak még jellemzőek.

Egy helyen megálltunk, és amikor hátrajöttek hozzánk a teherautó emberei, azt közölték velünk, hogy nem tudunk továbbmenni. Nem volt világos, hogy miért, de amikor sokadjára is megkérdeztem, valami olyasmit mondtak, hogy „az emberek miatt”. Erre föl pár perccel később mégis elindultunk. Egy szűk, emberekkel teli bazársoron haladtunk keresztül. Elnézve az emberek tömegét, örültünk, hogy a teherautó platóján vagyunk és nem a fekvőbringákon. Bár valószínű megint csak előítéletről van szó, de nem tűntek olyan barátságosnak ezek a népek. Egy kölyök még így is „megdobált minket”, illetve csak próbált, mert esélye sem volt, már csak a távolból láttuk, hogy az utca közepéről felvett valamit, és felénk hajította. Furcsa, hogy ez a reflexszerű reakciójuk, ha külföldit látnak. Lehet, hogy az „elődeink”, vagyis az előttünk érkező turisták valahogy, valamiért ellenszenvet keltettek bennük, ezért most rajtunk próbálnak elégtételt venni?

Egy éjszaka Dasu-ban

A lassú menetnek sajnos hátránya is volt, méghozzá, hogy szépen ránk sötétedett. Az eredeti tervünkről, hogy Besham-ig megyünk a teherautón, szépen lassan lemondtunk. Mint később kiderült, ez aztán egyáltalán nem lett volna lehetséges, mivel a teherautónk is csak Dasu-ig közlekedett, ott jobbnak látták, ha itt megállnak éjszakázni, mivel már jó egy órája sötét volt, amikor megérkeztünk. Mi ezen a ponton végre volt újra térerőnk, és fel tudtuk hívni Qadir-t (barátunk Hunzából, Gulmitból), mert tudtuk, hogy valahol Dasu környékén van a szállodája, ahol dolgozik. Sajnos hamar megtudtuk, hogy túljöttünk, a szálloda 8km-re Dasu előtt volt. Viszont javasolt egy hotelt Qadir, ami pontosan azon a helyen találtunk meg, ahol a teherautóról lepakoltunk. Ez a hely tele volt, de a szomszédos helyen sikerült egy szobát kapnunk, kemény alkudozás 400 rupiért. A licit 1000-ről indult, és itt ért véget, igaz, én még ezt is soknak találtam azért a koszos lyukért, amit a pénzünkért kaptunk. A bicikliket egy szemétdombon keresztül tudtuk csak lecipelni, hogy betegyük őket az út alatt egy szinttel lévő szobánkba. Ami pici volt, mocskos, és az áram is csak hébe-hóba járt az egyetlen konnektorban. Nem is időztünk a szobában sokat, kimentünk a vendéglőhöz tartozó étterembe, és dallt, illetve tejes teát rendeltünk. A vacsora után hamar nyugovóra tértünk, mert sejtettük, hogy másnap hosszú napunk lesz.

Elhagyjuk Gilgit-et

Gilgitből dél körül sikerült csak elindulnunk. A főutca bazársorán megálltunk egy benzinkútnál és vásároltunk egy liter dízelt, mert már kifogyóban voltunk azokból a  gázpalackokból amiket Kashgarban kaptunk. Miközben Zita „tankolt”, engem egy kisebb csoport férfi vett körül. Barátságosak voltak, és egyikük beszélt angolul. Mikor meghallotta, hogy mi járatban vagyunk errefelé, még jobban megörült nekünk, mint eddig, és a végén már ölelkezve búcsúztunk el egymástól. 2 perc ismeretség után – Ilyenek ezek a pakisztániak…

Gilgitben még megmásztunk kifelé menet egy pár combosabb emelkedőt, aztán kiértünk a városból, és ezzel a lendülettel el is tűnt az aszfalt a kerekeink alól. A durva, köves útfelület még talán nem is lett volna akkora baj, ám az út folyamatosan cikázott az apró völgyek között, hol lefelé döcögtünk a köveken 10-12-vel, hol fölfelé egyensúlyoztunk 4-5km/h-val, fölfelé menet ezekből a kis völgyekből. És ez csak így ment vagy két órán át. Szánalmasan haladtunk, és ez látványos volt, mert ha visszanéztünk, mindig láttuk az előző gerincet, amit 10-15 perce hagytunk el, de talán egy kilométerre sem volt tőlünk.

Egy kanyarban egy teherautó pihent, sofőrje az első lökhárítón ült, és békésen bámult minket, mintha dolga nem lenne ezen a világon. Furcsák ezek az itteni népek, valószínű őket még nem küldte el soha a munkahelye időhatékonysági tréningre, sőt mi több, esélyes, hogy olyannyira máshogy gondolkodnak, mint mi, hogy azt talán megértenünk is nehéz lenne. Egyáltalán az, hogy egy teherautósofőr virágokkal, forgó díszekkel, pillangókkal és nyuszikkal díszítse fel a teherautóját, teljesen érthetetlen. A mi világunk sztereoptítiái szerint a teherautósofőr maximum a testét díszíti tetkókkal, de azok is merőben más témájúak.

Egyszer csak egy terepjáró fékezett le mellettünk. Maggie ült benne, ezért egy kisebb örömködés következett az út szélén. Még csak oszlophoz láncolva látta a bringáinkat, így felmálházva és menet közben még nem, ezért jól megcsodálta őket, na és persze ahogy kiszállt, bele is ültettük a bringámba. Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy Iszlamabadban még találkozunk, mielőtt Maggie továbbrepül. Maggie holnapra ott lesz, nekünk még legalább egy hét, de inkább több, mire lejutunk a fővárosba.

A három nagy hegység találkozásánál

Már két óránk se volt sötétedésig, amikor végre normalizálódott végre kicsit az út. Na nem a felületére gondolok, az továbbra is csak nyomokban tartalmazott aszfaltot, hanem útvonalára. Végre abbamaradt a hullámvasút, és ahogy a meredek sziklában találtuk magunkat, úgy lett egyenletesebb a vonalvezetése is az útnak. Egy emlékművet pillantottunk meg Zitával magunk előtt. Az út bal oldalán egy kisebb kilátót építettek, felmászva rá látható volt a két folyó, az Indus és a Gilgit-folyó, ahogy egymásba ömlöttek. A hegyekről nem tudtunk   neveket, csak azt, hogy magasak. Viszont egy tábla elárulta a kilátóban, hogy miért is ez az egész: Ezen a ponton ahol a két folyó összeér, itt találkozik a három nagy hegységrendszer, a Himalája, a Karakorum és a Hindu-Kush. Ha kérdeznétek, mit éreztem itt: semmit. Pontosabban azt, hogy menjünk már innen, mert mindjárt besötétedik, és addigra jó lenne valami fedett helyen lenni, emberek között, s nem az országúton. Most utólag érzek valamit, amikor leírom. Vagy amikor a minap rápillantottunk egy világtérképre, és láttuk, hogy hol is vagyunk valójában… Nem igazán lehet felfogni az ilyen dolgokat! :)

Egy koszos szobában Jaglotban

Valahogy sötétedés környékén befutottunk végre abba a Jaglot nevű helybe, amit a gilgiti szállásadónk emlegetett, mint első lehetséges megállót a KKH-n Gilgit után. Az első útszéli vendéglőben csak az emeleten tudtak nekünk szobát mutatni, de azok is olyan mocskosak voltak, hogy végül rá se kérdeztem az árra, akkor se tetszett volna itt aludni, ha nekünk fizetnek érte. Pár száz méterrel odébb találtunk egy másik helyet, ahol egy nem sokkal különb, de legalább földszinti szobát kaphattunk. Ez is hideg, mocskos és büdös volt, és ebben is csak hideg víz volt és az is csak alig. Háromszázról indult a harc, végül megállapodtunk 150 rupiban. Ez nem több, mint 400 forint. Nem értem az itteni embereket. Kétszer ennyit is hajlandó lettem volna fizetni, ha tiszta a szoba, és abból már kijött volna a súrolószer és a munkadíj ára, amivel a takarítás járt volna… Na de hát ők tudják. Vagyis nem tudják, ezért mi meg feküdhettünk a mocsokban. De előtte azonban még körbenéztünk ezen a Jaglot nevű helyen, ami valójában csak két sor ház volt a KKH két oldalán. Visszamentünk az előző helyre, ahol megvacsoráztunk, majd körbenéztünk a közeli boltokban. A különféle magok polcán találtunk egy terméket piros dobozban. Nem tudjuk mi volt az pontosan, mert urduul volt, de egy morcos képű bajszos bácsika is díszelgett a doboz oldalán, ami számunkra nagyon vicces volt. Miféle marketing ez? :)

Rawalpindi 2⁹km

Miután túléltük az éjszakát, másnap magunkhoz képest viszonylag korán el tudtunk indulni, a reggelizés után fél 10-kor már az úton voltunk. Az úton, ami ezen a napon sem volt különb, mint eddig, talán csak abban különbözött, hogy a fölfelék és a lefelék sokkal masszívabbak és hosszabbak voltak. Egy rövid szakaszon, talán 3km-en volt vadonatúj aszfaltunk, de aztán minden visszaállt a régire, és a köves, poros úton folytathattuk. Ez néhol a szélén egész elviselhető volt, ahol egy keskeny sávban nem voltak nagyobb kövek. Egy szakaszon a sávunk hirtelen élesen jobbra kanyarodott, a hegy felé, egy ismerősen szürke poros „úton”. Ez a por pontosan ugyanaz volt, mint a blokknál is. Az eredeti út itt beleszakadt az Indusba, és amit elkerülők készítettek, az minden alap nélkül a sziklákon haladt, pechünkre jó meredeken, és persze jó porosan. De amilyen meredek volt, olyan rövid, és odafentről pedig gyönyörű volt a kilátás a völgyre. Lefelé már gyorsan visszaértünk az útra, ami onnantól igaz, hogy régi és kopott, de aszfaltos volt. Hosszan lefelé gurultunk, és közben nagyon szép kilátásunk nyílt az Indus völgyére. Az egyik kanyarjában egy sziklatorony magasodott, ezt álltam meg lefényképezni, amikor észrevettük, hogy a túloldalt, a folyó által odahordott hordalék sík platóján kisebb sátortábor foglalt helyet. Hogy azok az emberek mit csinálnak ott, és miből élnek, vagy egyáltalán hogyan kerültek oda, azt elképzelni sem tudjuk.

A régi aszfaltot egy hosszú, viszonylag sík szakaszon új aszfalt váltotta fel. Ezen valószínűtlenül gyorsan tudtunk suhanni, de azért még így is észrevettük az útszéli távolságjelző táblát. Ekkor láttuk először leírva így egy táblára, hogy „Rawalpindi”! Zita családjában ennek a városnak története volt, ez jelentette a „világ végét”, és lám, nekünk már csak 512km-re van. Ez pont annyi, mint kettő a kilencediken, micsoda véletlen! :)

Ebéd és kilátás a Nanga Parbat-ra, bolygónk 9-edik legmagasabb csúcsára

A következő emelkedő szokás szerint egy jó hosszú volt, de a tetején az út jobbra kanyarodott, és néhány vendéglőt is megpillantottunk a „hágóban”. Miután leültünk és rendeltünk (teát és dallt csápátival), rögtön szóba elegyedtek velünk a helyiek. Ez nagy szerencsénk volt, mert különben lehet, hogy elmentünk volna a Nanga Parbat mellett. Ez is egy legendás hegye a bolygónknak. 8126m-es magasságával 9. legmagasabb a tekén, és a második legmagasabb Pakisztánban a K2 után. A KKH-nak erről a szakaszáról látható csak, különösen innen, pontosan erről a helyről, ahol az ebédünket elfogyasztottuk. Eközben Olivér is befutott a motorkerékpárján, csak erős integetések és kiabálások után vett észre minket, mire persze rögtön kitámasztóra rakta a gépet és csatlakozott hozzánk. Indulás előtt Oli és a vendéglő teraszán ülő helyi vendégek nagy mulatságára rendeztünk egy nagy ugrabugrát a Nanga Parbat táblánál a fényképezőgépnek. Igaz, a hegy nem látszik a képeken, mivel a nappal szembe tudtunk csak fényképezni! Ejnye, még ez a fránya nap is rossz irányból süt. De legalább süt, teljes decemberi erejével, ezért egy szavunk se lehet rá, gyönyörű napunk van. Oli elmondta, hogy ettől a ponttól már csak 15km a Raikot híd. Ahonnan már folyamatosan aszfaltozott az út, csak nagyon apró kihagyások vannak az aszfaltsávban, ami igaz, hogy még a régi aszfalt, de viszonylag jó minőségű végig. Ebben a tudatban mindjárt könnyebb volt útra kelni, különösen, hogy egy hosszú lefelé következett. Igaz, hogy az útfelület botrányos volt, de ettől még, vagy inkább éppen ezért még teherautókat is ki tudtunk előzni. Ahogy leértünk a síkabb részre, újra volt időnk nem csak a kerekünk elé nézni, hanem fölfelé, a hegyekre is. Balra az Indus túloldalán, fent a hegygerincen havas, sziklás, fenyőfás tájat láttunk. Gyönyörű volt, és amikor eltöprengtem azon, hogy mikor láttunk utoljára, rendes, összefüggő fenyvest, nem emlékeztem a napjára. Hihetetlen kopár vidék ez az Ázsia…

A Raikot hídhoz viszonylag gyorsan megérkeztünk. A híd persze a völgynek az aljában volt, így a túloldalt szokás szerint egy kaptató várt ránk. De legalább végre aszfalton, méghozzá egész jó minőségű, egybefüggő aszfalton! Amikor felértünk, azt vettük észre, hogy sáros, nedves az út. Most már bal oldalt volt a sziklafal, azon az oldalon, ahol mi is hajtottunk, ezért közelről láthattunk néhány hőforrást, illetve azok levezetését az út mellé. Egy műanyag PET-palackon keresztül volt kivezetve a sziklák közül a tűzforró termálvíz az útmenti árokba. Autosok, motorosok áltak meg ezen a helyen kezet és arcot mosni. Elálmodoztunk Zitával a dolgon, hogy ha majd egyszer netán tényleg visszajönnénk ide, felmászunk a sziklák közé, oda ahol a víz előtör, és építünk egy kisebb medencét valahogy, amiben már nyakig is meg lehet mártózni. Igazából csodák csodája, hogy itt vannak ezek a hőforrások közvetlenül a KKH mellé, és sehol egy akárcsak kisebb komplexum, vagy medence kialakítva. Persze, mint mindennek, ennek is biztos megvan az oka, csak mi azt nem tudjuk.

Követ dobáló gyerekek – Most felpofozzam, vagy ne pofozzam?

Ahogy beértünk egy településre, egy gyereksereg vett körül minket. Egyik sem volt több tizennégynél, viszont vagy kéttucatan biztosan voltak. Már messziről gyanúsak voltak nekünk, és végül a gyanúnk beigazolódott. Ahogy elhaladtunk mellettünk, néhányuk az út menti sziklák között foglalt helyet magának „lőállásban”, és apró kövek záporában részesítettek minket. Nem találtak el minket, de azért gondolhatjátok, hogy nem volt kellemes élmény. Több embertől is hallottuk a KKH-ról, hogy van egy szakasz, ami úgymond „veszélyes”, az Indus-Kohistan, de ez a szakasz Chilas-tól Dasu-ig, egyesek szerint Chilas-tól Dasu-ig húzódik. És általában a veszély az ilyen köveket dobáló gyerekekben merül ki. Ennek ellenére sokan azt is tanácsolták, hogy ezt a szakaszt hagyjuk ki, és itt ne bringázzunk, na de hát sokan azt is mondták, hogy Gilgittől egyáltalán nem bringázzunk, és lám mennyire nem volt igazuk, mert eddig gyönyörű volt az út, érdemes volt bringával jönni, minden nehézség ellenére, még akkor is ha bele vesszük ezeket a kölyköket is.

Gondolkodtunk Zitával, hogy hogyan tudnánk ennek legközelebb elejét venni és arra jutottunk, hogy hangosan és nagyon vidáman köszönni, és integetni fogunk nekik. Sajnos sort kellett, hogy kerítsünk eme pedagógia elv kipróbálására, mert egy faluval odébb újabb útszéli gyerekekbe botlottuk, ráadásul egy hosszú fölfele kellős közepén. Mikor észrevettek, vidáman integettünk nekik és hangosan köszöntünk: Asalam Aleikom, vagyis Béke Veled! – De hiába, mert nekik nem béke kellett, hanem valami más, valami a békénél egyszerűbb, materiálisabb dolog, aminek a nevét folyamatosan mondogatták nekünk, miközben követtek minket. Két kölyök maradt csak velünk sokáig, valószínű pénzt szerettek volna (Mily gyönyörű…), és ezért képesek voltak sok száz métert mellettünk kocogni, aztán a falu vége felé már a táskáinkat is ráncigálni. Ez a pont volt az, amikor már mi sem maradtunk barátságosak, mutattuk, és mondtuk, hogy ezt ne csinálják. Erre föl ők is pontosan ugyanazt tették, amit az előző falubeli társaik, az útszéli kövekből felmarkoltak párat, és megdobáltak minket.

Nagyon közel voltam ahhoz, hogy egy hirtelen mozdulattal leugorjak a bringáról, és egy gyors sprintet levágva elkapjam az egyiket, és irtózatosan elverjem, úgy hogy azt sose felejtse el, mert volt bennem egy erős düh. Aztán ezt hála az égnek nem tettem, ami talán jobb is, mert valószínű nem értem volna el vele semmit, csak azt, hogy a legközelebbi szerencsétlen kerékpártúristákatt újult erővel és lelkesedéssel dobálja meg a srác, valószínű szövetségben az erre felszított kispajtásaival. Hogy is mondta Einstein? Ahhoz, hogy megoldjunk egy problémát, meg kell tanulnunk elvonatkoztatni attól a gondolkodásmódtól, ami a problémát „létrehozta”. Nem pont így volt, de valami ilyesmi a lényege. És a fontos, hogy végül nem poroltam el a kölyköket, noha nagyon erős indíttatást éreztem hozzá. Egy kanyarral később aztán találkoztunk egy kisebb csoport felnőttel, akiknek dühösen elpanaszoltuk a történteket, és kértük őket, hogy neveljék meg a falubeli gyerekeket. Bár valószínű nem jutott el ebből semmi az agyukig, mert ahogy elnéztem a vigyorgó arcokat, valahol ott leakadhattak, hogy „Hogyan működik ez az…? Egyáltalán mi ez, egy kerékpár?”.

Késői érkezés Chilas-ba

Az utolsó 15-20km-t már sötétben voltunk kénytelenek megtenni, mert Chilas-ig még ennyi volt hátra, és odáig mindenképpen el szerettünk volna jutni, nem csak azért, mert megbeszéltük Oli-val, hogy este ott találkozunk a Karakorum Inn-ben, hanem azért is, mert nemigen volt értelmes alternatíva máshol a maradásra. A terep ugyanilyen megpróbáló maradt sötétben is, a völgy baloldalán haladtunk, általában a meredek sziklafalban. Ahogy a nap eltűnt előttünk a hegyek mögött, úgy bújt elő a telihold mögöttünk. Szóval fantasztikus érzés volt ez a kis éjszakai tekerés, mindamellett, hogy már nagyon fáradtak voltunk, és nem igazán találtuk biztonságos és jó ötletnek az éjszakai menetet. Persze nagyon más választásunk nem volt, szürkületkor próbáltunk lestoppolni egy-két teherautót, de nem jártunk sikerrel.

Végül minden gond nélkül megérkeztünk Chilasba, ahol megtaláltuk a Karakorum Inn-t, és benne Oli-t. 85km tekertünk ezen a napon, ami ilyen terepen nagyon soknak számít, ezért elég alaposan elfáradtunk a nap végére. Ez volt az egyik legkeményebb napunk eddig. Chilasban kaptunk egy viszonylag tiszta szobát 400-ért, amihez járt volna melegvíz is, de mivel az nem akart jönni a csapból, végül egy nagy vödörben kaptuk, és maradt a „bucket shower”.

OpenStreetMap Oli-nak és Nektek! :)

Amíg Zita zuhanyozott, én Oli-val ügyködtem, az öreg Garmin nüvi navigációjára telepítettük fel a nálam lévő, openstreetmap-es Pakisztán és India térképrészleteket. A művelethez nem volt túl nagy tudásom, de végül sikerült, amin én magam is meglepődtem. Oli pedig rettentő boldog lett, hogy végre akadt használható térképe a navigációjára, én pedig azért örültem nagyon, mert érdemben tudtam neki segíteni. Ez nagyon feldobta az estémet, ezért az éjjel még néhány órát naplóírással töltöttem.

Hogy Veletek is megosszam az OpenStreetMap csodáját, elmondom, hogy ez egy ingyenes világméretű térképkészlet a webem, amit bárki használhat és letölthet a navigációjához. Világszerte számos országban tartalmazza a nagyobb (és Európában szerintem a kisebb) települések utcaneveit, „waypoint”-jait (benzinkutak, szállások, éttermek, stb…). Közösségi alapon működik, tehát úgy, hogy a hétköznapi emberek, mi készítjük – amennyire én tudom. Tehát Pistike autózgat az országban, közben track-el, este feltölti merre járt, és nevet ad az utaknak, utcáknak. A végeredmény egy meglepően pontos és részletes térkép. Ez szerintem egy közel olyan nagyszerű találmány, mint a Wikipedia, csak kevésbé ismert, mert kevesebben használják. A gyakorlati használatát én kezdetben kicsit bonyolultnak találtam, mindaddig, amíg rá nem találtam a http://garmin.openstreetmap.nl/ oldalra, ahol néhány klikkeléssel ki tudod választani a Neked szükséges területet, vagy országot, majd, ha úgy szeretnéd, a rendszer pár percen belül elküld e-mailben néhány linket, ahol a legkülönbözőbb formátumban letöltheted a kívánt térképeket. Ez azért nyilván nem lesz olyan profi térkép, mint a fizetős társaik, de ingyenes, és elég jó ahhoz, hogy használható legyen. A térkép „routeable”, vagyis működik rajta az a funkció, amikor a hang és a jelek megmondják Neked, hogy merre menj! :) Én ezt legtöbbször csak távolságmérésre szoktam használni, mert ha nem, előbb vagy utóbb mindig ráfázunk! :) Szóval a GPS nem helyettesíti az emberi agyat.

—

Ma péntek van, holnap kezdődik a Karácsony. Mi még nem nagyon készültünk fel erre, de jobb később, mint soha, majd lesz valahogy, attól még nem marad el a Karácsony! :) Nem ígérjük, hogy lesznek bejegyzések az ünnepek között, de azt igen, hogy az új évvel visszatérünk, és újult erővel vágunk neki a ránk váró kalandoknak – és közben persze blogolunk is mindenről, ahogy eddig! Ezúton köszönünk minden hozzászólást, visszajelzést, és biztatást, amit Tőletek kaptunk! Nem is gondolnátok, sokszor milyen sokat jelentett ez nekünk!

Ééés…

Minden Kedves Olvasónknak Áldott, Békés Karácsonyt Kívánunk!

Szeretettel Pakisztánból:
Zita és Árpi