Teli körforgalom, üres híd – éljen a bangladesi közlekedésszervezés!

Chittagongból kifelé menet hála az égnek megúsztuk a Bahaddarhat Intersection-t, helyette egy iszonyú zsúfolt buszállomáson kellett átkelnünk, majd még mielőtt a hídra felhajthattunk volna, egy másik, eredetileg körforgalom funkciót ellátó óriási, kaotikus buszmegállón kellett keresztülverekednünk magunkat. Ez a körforgalom talán még szörnyűbb volt, tömött sorokban álltak egymás mögött több sávban a buszok, elállva az egész utat, a körforgalom előtt és a körforgalomban. Hogy mire vártak, és miért, azt nem tudom, de bizonyára ezt nem így találta ki a közlekedésszervezet, hanem ez egyszerűen csak kialakult. Szerintem, aki autóval akart átjutni itt, annak simán órákba telt, mert még nekünk is több buszsofőrt meg kellett kérni, hogy lesz szíves egy fél métert előre/hátra gurulni, hogy elférjünk a busz előtt. Ilyenkor persze olyan éles kanyarokat kellett vennünk, amit a bringán ülve már lehetetlen, ezért itt nem egyszer meg kellett emelni a bicikliket, hogy helyben vegyünk be egy-egy 90 fokos kanyart két mocskot okádó, büdös busz között. Mert persze a motort azt senki nem állította le, hiszen mindjárt előre tudnak majd gurulni pár métert, már csak órák kérdése.

A híd a körforgalom után ennek megfelelően teljesen üres volt, csak egy-két a körforgalmon magát szerencsésen áttuszkoló riksás és mi voltunk rajta. Ezt kicsit abszurd volt látni, főleg itt Bangladesben, Chittagongban, kétszer két sáv makulátlan aszfalt egy modern hídon, tök üresen… De végül is nekünk jól jött, csak azt bántuk kicsit, hogy az a három tuktukos, akiknek szintén sikerült kitörni a buszok torlaszolta körforgalomból, mind minket boldogított váltott kíséretben, amíg a hídon átkeltünk. Egyszer lehetne öt perc nyugtunk az úton, de akkor is lelassít az összes püfögő jármű mellettünk. Egy helyen mi is megálltunk, átugrottam a híd túloldalára, és lefotóztam a folyón parkoló hajórengeteget. Csak utólag vettük észre, hogy a képbe egy madár is berepült. :)

Meg nem bizonyosodtunk róla, de esélyes, hogy egy tehénpiacot csodáltunk az út töltéséről.

A híd után hamarosan lefordultunk a főútról, és egy alsóbbrendű úton folytattuk. Itt a forgalom már mérsékelt volt, kevesebb, mint máshol Bangadesben, és ezt élveztük. Gyönyörű erdősávon hajtottunk végig, jó idő volt, és a nap elején jártunk. Az úttól balra egyszer csak egy nagy mezőt pillantottunk meg, ahol karámok utcájában rengeteg tehén állt. Később egy másik nagy hídra is felhajtottunk, hogy átkeljünk egy másik folyón. Ez már barátságosabb volt, itt a mi oldalunkról nyílt gyönyörű kilátás balra, ahol az egyik sziget zöld árterén állatok legeltek. Ez a kép idilli volt, különösen innen fentről az útról. A folyó túloldalán igazi faluvilágba érkeztünk meg, amit sajnos az is jelzett, hogy sokszor eltűnt alólunk az út. Falvakon hajtottunk keresztül, és rizsföldek mellett haladtunk el. Hol makulátlan, egyenes sztrádán hajthattunk, hol az aszfalt teljes hiányában, saras, gödrös úton, amit téglából kirakott úttal próbáltak pótolni, ám ezek a téglák hamar széttöredeztek és megbomlott bennük a folytonosság, így gyönyörű kis gödrök jöttek létre köztük, amiben csak úgy ugrált, pattogott a kerekünk. Gondolhatjátok, mennyire örültünk ennek.

Reggel alig kaptunk be néhány süteményt indulás előtt Aniknál, ezért most hamar megéheztünk, és megálltunk az egyik nagyobb településen. Gyorsan találtunk egy útszéli éttermet, ám az nem volt jól fedezhető a tömegek elől, ezért a szomszédos mezőgazdasági bolt előtt, vagyis félig inkább már boltban vertünk tábort, és oda kértük át az ételt, ami megint csak tea volt, de most csapatival és tojással. Ezzel jól laktunk és közben a körénk gyűlt népeket csak néhányszor kellett egy szélesebb félkörbe rendezni, amit persze ők rettentő mód élveztek, én már kevésbé, hogy minden két falat étel után fel kellett állnom rendezgetni őket. Ha hagyom, hogy közelebb jöjjenek, egyre csak jönnek és jönnek, többen és többen, közelebb és közelebb, hisz náluk ez normális, és nem is értik, minket miért zavar, illetve észre sem veszik, valószínű nem is értik, miért fogom őket rendre vállon, és kísérem őket ki barátságosan a vonalon kívülre, amit újra és újra meg kell húznom, mert összetapossák és elfelejtik a létezését. Ilyenkor mindig próbálok barátságos maradni, általában átkarolom őket a válluknál (csak férfiakról beszélünk, a nők nincsenek nagyon az utcán, vagy ha igen, akkor sem állnak be a férfiak közé minket bámulni, otthon főznek, mosnak, takarítanak, gyerekre vigyáznak) és szépen elindulunk együtt a körön kívülre. Ennek ők nagyon örülnek, hisz hozzájuk szólok, sőt megérintem őket (ez itt teljesen normális, meséltük már, hogy ők még kézen is fogják egymást, és így sétálgatnak a jóbarátok), a többiek meg persze nevetnek, és azt is el tudom képzelni, hogy aztán legközelebb mások azért lépnek a körbe, hogy velük is foglalkozzam. Szóval az egész valahol hiábavaló, mert ha nincs köztük valaki, aki megért minket és ő maga nem segít őket távol tartani tőlünk, akkor az egész csak játék és nevetés marad, amit ők nagyon élveznek, de mi csak ideig óráig vagyunk erre képesek, utána lefáradunk, nyűgösek, és esetleg arrogánsak is leszünk velük szemben. Ezt jobb nem megvárni, és ez most is így volt, amint befejeztük az étkezést, fizettünk és indultunk tovább.

Jó húsz kilométerrel később szerettünk volna megállni egy üdítőre, na meg hogy pihenjünk, de ott már nem volt ilyen szerencsénk. Ráadásul ekkorra már meleg is volt, fülledt, nedves, forró levegő vett minket körül, így még mielőtt egy percnyit is pihentünk volna, kiszabadultunk az embertömegből és indultunk tovább, noha nem volt kedvünk ehhez, de a tömeg gyűrűjéhez és a hőséghez sem. A biciklin még hagyján a hőség, hisz hűt az ellenszél, ami különösen akkor esik jól, ha még árnyékunk is van az úton. Ezek a kis szakaszok igazi felüdülések.

Kár tagadni, déltájra igen nyűgösek lettünk, pedig ma is úgy indultunk el, hogy türelem, türelem, és nem veszítjük el magunkat, hanem végigcsináljuk a napot, haladunk, és este találunk magunknak egy menedéket, ahol csak mi leszünk, vagy legfeljebb egy szűk bengáli körben, valami családnál, akik megértenek minket.

Az útvonalunknak nem a legkönnyebbet választottuk, hanem a legrövidebbet, ugyanakkor a legérdekesebbet. A Bengáli-öböltől távolabb haladó főút nem ígért annyi kalandot, mint ez a tengerhez közelebbi, kevesebb kerülőt, de több kalandot ígérő alsóbbrendű út, amit választottunk, és ahol most haladunk.

Zita tombol, kimentenek minket

Az egyik városka végén egy srác angolul szólt hozzánk, talán azt mondta, hogy „Please Stop”, de mi elhajtottunk mellette, mert mindketten nyűgösek voltunk már nagyon, és nem akartunk magunk köré senkit. Ugyanakkor tudtuk, hogy ez lehetetlen, de mégsem volt kedvünk megállni, mert azt is tudtuk, ha megállunk, ismét körülvesz minket az őrület, amiből csak egyetlen menekvés van: felülni a biciklikre és továbbhajtani. Ördögi kör ez, amiben vagy túlél az ember a nap végéig, vagy nem. Hát nekünk ezen a napon nem sikerült. Az angolul szóló srác után kb. 100m-el behúztam a fékjeimet, és szóltam Zitának, hogy ő is álljon meg: „Figyelj, ez a srác beszélt angolul! Ezzel a lehetőséggel élnünk kéne, megkérdezhetjük, hogy tud-e egy helyet, ahol nyugalomban ebédelhetünk, esetleg ő az embereket is el tudná hajtani körülünk.” – Ezzel sikerült meggyőzni Zitát a megállásra, és visszagurultunk a sráchoz. Célratörő voltam, mondtam, hogy csak másfél óránk van, és szeretnénk ez alatt megebédelni, tud-e valami helyet. Leültetett minket az irodájában, ami egy házi fotóelőhívó, utcára nyíló történet volt. Sadek rendes volt velünk, mondtuk, hogy nem ülni akarunk egy irodában, hanem ebédelni egy étteremben, mire ő hozott valami zacskós snack-et, meg üdítőt, műanyag dobozban. (pont ilyet nem szoktunk venni, a zacskó és a műanyag miatt) De mi már túl ki voltunk bukva, túl késő volt, Zita rögtön kiborult a minket folyamatosan egyre nagyobb tömegben körbevevő embereken. Persze mint legtöbbször, most is mindenki csak bután bambult ránk, mintha valami furcsa állatot látnának az állatkertben, és hozzánk nem, csak egymáshoz beszéltek. Zita kikelt magából, és próbálta elterelni őket, szó szerint elkergette őket, de nem telt bele egy perc, és újra, még többen, még szorosabb körben voltak körülöttünk. Közben Sadek kért minket, hogy hagyjuk ezt abba, és én is kértem Zitát, de ő újra kitört magából, és most már ordítva, kiabálta zavarta el a népet, persze megint teljesen hiába, ők csak élvezték a műsort és erre megint még többen lettek. De ezt akkor mi nem vettük, különösen Zita nem, akit én is próbáltam csitítgatni, kevés sikerrel. Ki volt bukva nagyon, és látszott rajta, hogy mindeközben már legjobban saját magát utálja, nem igazán a bengáliakat. Szar helyzet volt na. És, hogy miért bukunk ki így? Mert mindig, minden percben, mindenki megáll megbámulni minket, körül vesznek, eléd is állnak, az orrod alá is püfögnek, és nincs semmi nyugtod tőlük, és erről ők tudomást sem vesznek, nekik csak egy furcsa idegen vagy, aki furcsa dolgokat művel, ami vicces, ezért hívom a haveromat, testvéremet is, mert ezt látnia kell, ilyet még nem látott senki a faluban, mióta világ a világ! Tény, hogy ezt mi talán a lehető legrosszabbul reagáltuk le, nincs mit ezen szépíteni és mentségeket keresni. Utólag már nem ismerek magunkra, mert ez a helyzet valami olyasmit hozott elő belőlünk, ami nem mi vagyunk, hanem valami sokkal rosszabb. Ez nem volt szép és könnyű élmény, mindenesetre azért tanulságos az biztos.

Sadek (így hívták a srácot), felajánlotta, hogy menjünk az otthonába, a családjához, ahol meg tudunk ebédelni. Mi erre mondtuk, hogy nagyszerű és köszönjük, de csak egy órácskánk lenne erre, és különben is, látod ezt a tömeget? Ők mind utánunk fognak jönni, azt akarod, hogy bejöjjenek a kertetekbe, majd a házatokba, mert ez fog történni, ha elmegyünk hozzátok! De ő csak hajthatatlan volt, mondta, hogy egy óra alatt meg tudunk ebédelni, és van két biztonsági őrük, azok kint tartanak mindenkit. Így hát elindultunk, tovább a főúton, a bicikliket tolva Sadek és a testvére mellett, mögöttünk egy-két száz fős tömeg, az út mindkét sávját elállva. Mi néha letámasztottuk a bringákat, és visszafelé, feléjük indulva elkergettük őket, bangául kiabálva, hogy „ne kövessetek!”. Ebben én is részt vettem, inkább csak azért, hogy Zitáról levegyem a terhet, és ne ő tegye ezt, meg hogy érezze, vele vagyok. Pedig valójában ezzel nem értünk el semmi jót, de ezt akkor nem éreztük, el volt borulva az agyunk a fáradtságtól, az éhségtől, és a dühtől. Ahol lekanyarodtunk a főútról egy murvás kis útra, ott megállítottam Sadek bátyját, és kértem, hogy ne engedjen tovább ettől a ponttól senkit. Ez egész hatásos volt, csak néhányan szaladtak körbe egy kerülő úton, vagy keresztül a rizsföldeken, hogy továbbra is a közelünkben maradhassanak, de a tömeg nagy része ott maradt a főúton, nézve ahogy távolodik tőlük a két idegen Sadekkel.

Sadekéknek persze nem volt biztonsági őre, de a ház előtt zárt(nak hitt) kertben le tudtuk tenni a bringákat, és bent viszonylagos nyugalomban lehettünk, hűvösben, ventilátor járatta levegőben, szűk családi (10-15 fő) körben. Itt sikerült lenyugodnunk és magunkhoz térnünk, megköszöntük Sadeknek a segítségét és elnézést kértünk tőle a történtekért és hogy kikeltünk magunkból. Lezuhanyoztunk, teát kaptunk, és amellett beszélgettünk, meséltünk magunkról, az utunkról, Banglades általunk megélt szépségeiről és persze a nehézségeiről is, hisz abból egy apró epizódot az imént is láthattak. Sadek mesélt a családjáról, a 71-72-es szabadságharcról, amiről pontatlan részleteket ekkor már én is tudtam, amin ők nagyon meglepődtek és megörültek, és én pedig kihasználtam az alkalmat, és végre mindent részletesen lejegyzeteltem, mikor is volt és hogyan is volt. Ám ezek a jegyzetek most nincsenek nálam, egy másik országban felejtettem őket, így bocsássátok meg, de nem szolgálhatok velük. Pedig ez fontos és szerves része Banglades történetének (mi több, születésének!), amelyre minden bangladesi rettentő büszke, és valóban, lehet is. Az ország ekkor lett független Pakisztántól, egy tőle földrajzilag India által elszigetelt, szintén muszlim, ám a bengáliaktól magukat felsőbbrendűnek képzelő hatalomtól. És most ezalatt nem a pakisztáni népet értem, hanem az őket irányító, kontrolláló, rájuk hatalommal bíró vezetést. És azt is jegyezzük meg, hogy ez a történések egyik oldalról történő mesélése. Igaz, Pakisztánban Bangladesről egy szót sem hallottunk, és nem is kérdeztünk, mert akkor még talán nem is nagyon sejtettük, hogy jövünk majd ebbe az országba. Na és mindennek a közepén ott van India, akik nem örülnek annyira Pakisztánnak, és ezért szerintem nekik érdekük volt ez a függetlenség és ebben segítették is Bangladest, ha jól tévedek ők vágták el a pakisztániak utánpótlás-vonalait.

Visszaforgatjuk a bangladesiek szeretetét feléjük

Na, de elég a töriórából, ezt elolvashatjátok a Wikipédián is, és nekem még el kell mesélnem, hogyan volt tovább. Még ebéd előtt kitaláltuk, hogy a hat testvéres tanárcsalád, akikkel Rangpur után találkoztunk és laktunk náluk egy napot, amíg az udvarban és a házban felgyülemlett tömeg miatt odébb nem kellett állnunk, nagyon örülnének néhány velünk közös fényképnek. A címük meg volt, már csak Sadek segítsége kellett. Felmásoltam hát a képeket egy SD kártyára, és Sadekkel visszasétáltunk egy hátsó úton az irodájába, ahol kinyomtattuk a képeket, Photoshop-on keresztül, mert csak abban az alkalmazásban tudták használni a nyomtatót! :) Hagy ne részletezzem, hogyan kezelték a szoftvert és benne a nyomtatást, de utána még ollóra is szükség volt, és a képarány csak az erős közreműködésemmel nem változott meg (nem lettünk se soványabbak, se szélesebbek a kinyomtatott képeken, mint az eredetin)– egy hasonló, de nyugati irodában dolgozó kolléga a haját tépte volna a látottaktól. Közben megismerkedtem néhány testvérrel és falubelivel, majd a sikeres nyomtatás és a képek körbeollózása után indultunk vissza. Sajnáltam, hogy nem hoztam magammal a fényképezőt, mert gyönyörű pálmafa ligeteken sétáltunk keresztül. A képnyomtatásért nem kértek Sadek-ék pénzt, és a képeket később tényleg sikerült feladnunk, és a másik család meg is kapta, így sikerült visszaforgatnunk a bangladesiek kedvességét saját maguk felé. Az egyikük szívességéből a másikuknak sikerült örömet szereznünk. Ha meg akarod hálálni egy itteni család vagy egyén kedvességét, ez kiváló módszer, és talán ezzel szerzed nekik a legnagyobb örömöt.

Igaz, több, mint egy órával az érkezésünk után, de elkészült az ebéd is, amit egy teljesen külön helységben, a család nőtagjai készítettek nekünk. Ők egy külön bandát alkottak, akik csak távolról mertek lesni minket, noha közben a férjeikkel és testvéreikkel beszélgettünk. Aztán nagy nehezen végül sikerült velük is megbarátkoznunk, szépen megköszöntük a tényleg csuda finom ételt (csirke, rizs, zöldségek), és az anyukát egy fénykép erejére még az asztalhoz is sikerült leültetni. Sadek ebéd után elmondta, hogy már 2 órája ott állt az úton ránk várva, mert az egyik testvére látott minket azon a bizonyos második hídon, és leadta a drótot Sadeknek, hogy várjon minket. Két órát várt ránk, és mi majdnem elhajtottunk mellette egy szó nélkül! Pontosabban el is hajtottunk, de aztán nyeltem egy nagyot, és visszamentünk hozzá, és most itt vagyunk, és Sadek és a családja rettentő boldog e végett. Még a vallási tanítójukat is áthívták a mecsetből, őt is üdvözöltük. A muszlim vallásban a távolról jött vendég Isten küldötte, akiket – mint azt láthatjuk-, valóban rettentően tisztelnek, és ahogy csak bírnak, segítenek. E nélkül már valószínű réges-rég megbolondultunk volna itt. Bár ilyenen kár gondolkodni, mert ahogy ezt már írtam, a vallás itt olyan szerves része az életnek és a kultúrának, hogy ezeket az országokat lehetetlen lenne elképzelni a vallásaik nélkül.

Sadek-éknél egyébként csak részleges nyugtunk volt, a kapu alól folyamatosan leskelődtek az emberek, mindig látszott a lábfejük, hol többen, hol kevesebben gyülekeztek a kapu előtt, alig várva, hogy kijöjjenek az idegenek és újra láthassák őket. A kíváncsiabban valahol oldalt be is jutottak, így mindig volt néhány arc a bringák körül de rájuk már nem akartunk szólni, illetve először azért nem szóltunk, mert azt hittük, Sadek családjához tartoznak, és csak később derült ki amikor kérdeztük, hogy ez nem így van, hanem szomszédok.

Nem akartunk bajt Sadekékre, és nem is marasztaltak minket éjszakára, noha biztosan örültek volna nekünk, de mi tovább akartunk állni még ezen a délutánon, hogy eljussunk legalább még Chakakali-ig, ami már túl volt a félúton Chittagong és Cox’s Bazar között. Ha oda eljutunk, bizonyosak lehetünk, hogy másnap, ha nem jön még nagyobb nehézség, eljutunk Cox’s Bazarba. Ehhez Sadek elmondása szerint még 20km-t kellett megtennünk ezen a napon.

Elindultunk hát, és a kapuban ránk váró gyerektömeg csak a főútig üldözött minket, aztán fel tudtunk annyira gyorsulni, hogy már nem bírták a tempót. Hiába volt a pihenő, a zuhany, az ebéd és a kellemes beszélgetés, az artikulálatlanul, magából kikelve ordító, minket minden erejükkel futva követő gyerektömegtől másodpercek alatt újra kiborultunk, igaz, ekkor már nem álltunk meg rájuk üvölteni és elhajtani őket, csak menekültünk.

Elvesztem az irányítást magam felett

Sajnos a hátralévő táv sem hozott könnyebbséget, pláne, hogy jóval több volt, mint 20km, de ez még nem lett volna baj, hanem az út minősége. Sokszor hosszú kilométereken keresztül bukdácsoltunk az út teljes széltében kátyús, téglaköves borzalmában, és ez már csak azért is rosszul érintette a lelkünket, mert egyre inkább úgy tűnt, ha ez így folytatódik, akkor nem tudunk megérkezni világosban abba a bizonyos Chakakaliba, ahol a következő hotel van.

Az egyik városban, ahol az út éppoly szörnyű volt, ahogy leírtam, aztán megtörtént a baj. Az egyik motoros, ki tudja mit kerülgetve, de jobbról elém vágott, nekem jött, és feldöntött. Elborultam, nem csak fizikailag a biciklivel le a földre, hanem agyilag is, nagyon. Káromkodtam hangosan, magamból kikelve, és üvöltve rohantam a motoros után, aki úgy tűnt, érzi hogy baj van, mert iparkodni kezdett és húzódott át az út bal szélére, ahol aztán egy idő úton már a járdán hajtott, de persze hiába menekült, ebben a káoszban nem volt gyorsabb motorral, hamar utolértem. Közben Zita telefonja, mint mp3 lejátszó, a lábam között himbálózott a fülemből lógó kábelnél tartva, ezt sikerült a forgalomban rohanva elkapnom, és megmentenem a pusztulástól. Ahogy elkaptam a fickót a vállánál, úgy végre megállt. Ekkor ért oda Zita is, és kérdezte, hogy mi van. Én mondtam, hogy feldöntött ez a vadbarom a forgalom közepén, és ekkor eszméltem, hogy a most minden materiális javunk felét jelentő bringámat és rajta a négy táskát ott hagytam eldöntve az út közepén, a mocsokban, ennek a kaotikus forgalomnak a kellős közepén. Hagytam a fickót ott ahol van, és rohantam vissza a biciklihez. Ekkor már remegtem, próbáltam felállítani a biciklit, de ebben mások is próbáltak segíteni, és ezzel tökéletesen ellentétes hatást értek el, mert nem tudták hol és hogyan kell megfogni a biciklit, leszakítottak még egy táskát, és nekem úgy kellett megfeszülnöm, hogy megtartsam a bringát, míg nem őket is leordítottam, mire végre elengedték a bringát. Egyedül raktam fel a két táskát, a forgalom közepén remegve, úgy, hogy közben a biciklit is tartanom kellett, mert sztenderre nem akartam tenni, féltem, hogy oda lesz, és eltörik, ha megint segíteni próbálnak nekem. Közben igen népes tömeg gyűlt össze az út szélén, akik csak azért nem jöttek közelebb, mert a forgalom az azért haladt körülöttem mindkét irányban. Közülük is megálltak néhányan, három fiatal srác, jól öltözve, napszemüvegben egy sportmotoron ülve kérdezte, mi történt, és ekkor már angolul ordítva káromkodtam, hogy egy vadbarom állat feldöntött, és még egyéb cifra dolgokat is mondtam a közlekedés-„kultúrájukról”, és közben magam is meglepődtem, milyen folyékonyan és változatosan tudok káromkodni angolul. Iszonyú, ijesztő energiák szabadultak fel bennem.

Közben Zita kihúzta a motoros slusszkulcsát, és visszament a bringájához, amit aztán odatolt az enyém mellé, és közben arra eszmélt, hogy az emberünk motorja nem állt le a sluszkulcs eltávolítása után, így az továbbhajtott. A kulcs meg nálunk maradt, és már esélyünk sincs visszaadni neki! Elvettük egy ember motorjának a sluszkucslát! :( Ezt nem akartuk, nem így akartuk! A célunk csak annyi volt, hogy megállítsuk a motorost a felelősségre vonástól való elmeneküléstől, és miután összeszedtük magunkat meg a bicikliket-táskákat, elmagyarázzuk neki, hogy nem illik elhajtani, ha karambolt okoztál! Legalább egy „Sorry”, vagy valami? …

Aztán két rendőr is megérkezett, ő velük már az előzőeknél valamivel illedelmesen közöltem, hogy hagyjanak minket békén a búsba, és inkább tanítsák meg közlekedni a népüket.

Továbbindultunk, de én szinte még mindig remegtem, és a történteket próbáltam feldolgozni magamban. Hogyan veszthettem el így a fejemet egy szempillantás alatt? Egy másodperc alatt elborult bennem minden és teljesen irracionálisan kezdtem viselkedni, ami veszélyes volt, illogikus, és ami nem én vagyok. Ezt nehéz volt feldolgoznom és kemény volt ezzel szembesülni, és mindeközben még az is mart, hogy gyakorlatilag elloptuk szegény ember sluszkulcsát, pedig ha úgy nézzük, igazából ő nem tett semmi különlegesen rosszat, éppúgy közlekedett, mint az a másik 155 millió őrült Banglades útjain, és igazából bármelyik másik testvére is feldönthetett volna. Igazán még most sem tudok erre mit mondani, minthogy rettentően sajnálom, amit tettem.

Később, amikor azt hittük, lenyugodtunk, Zita kelt ki magából: már szürkületben, egy nagyobb gyereksereg követett minket, és az egyikük biciklin követve fényképezett, vagy inkább kamerázott minket. Szegényről lepofozta a sipkáját, mire az úgy megszeppent, hogy egyből megszűnt önkívületi állapotban vigyorogva-nevetve létezni, és a könnyeit törölgette. Zita is gonosszá lett, mi történik velünk? Szegény kis kölyköt nyugtatgattam, felvettem a sapkáját, visszaadtam neki, és próbáltam elmagyarázni neki a nyelvén, hogy nincs baj, és hogy sajnáljuk, és hogy „bideshi kamera ná”, vagyis hogy ne kamerázzon legközelebb külföldieket. Alig haladtunk pár száz métert, az eset megismétlődött, és ekkor azért szaladtam oda, mert féltem, hogy Zita a vízbe hajítja a srác okostelefonját, ezért gyorsan kivettem a kezéből. Erre a srác még jobban megijedt, hogy odavész a készüléke, a fülét kezdte fogdosni, és sűrűn „Sorry”-zott. Ez a fülfogdosás valami megbánást jelenthet, érdekes volt ezt látni, még ebben a szörnyű helyzetben is. Zita egyébként nem dobta volna bele a telefont semmi szín alatt az út menti rizsmező vizébe, erről utólag beszéltünk. És persze a srácnak visszaadtuk a mobilját, de előtte beszéltünk a fejével. Ezzel persze nyilvánvalóan nem értünk el semmilyen lényegi pozitív változást a 155 milliós bangladesi társadalom külföldiekkel való viszonyában, de talán a dühünket valahogy kibeszéltük magunkból. Szegény srác meg közben a fülét fogva imádkozhatott a telefonjáért, amit persze a végén visszakapott, csak egy videó felvétellel szegényebben.

Mindeközben az egész belső vívódásunkat és a történtek miatti saját magunk felé érzett utálatunkat tetézte, hogy ezekkel a dolgokkal amúgy is nagy küzdelemben voltunk, hiszen ekkor volt csupán pár napja, hogy az idevágó kommenteket kaptuk és a rájuk válaszként írt blog bejegyzést megírtam és publikáltuk.

Ha van tanulsága a dolognak, akkor az az, hogy talán, ha a jövőben olyat látok egy emberen, amilyen én, amilyenek mi voltunk ma, akkor el tudom majd képzelni, mit érez ő belül, és e szerint tudok vele bánni, ha úgy szükséges. Én még soha nem keltem ki így magamból, és ez félelmetes és ijesztő volt, pláne, hogy úgy jött, mint valami robbanás a semmiből. Zenét hallgattam, viszonylag nyugodtnak hitten magamat, nehéz volt az út, de gyűrtük, és akkor bum, belém jöttek és én felrobbantam. Azt látni, hogy a párom is rosszul viselkedik, talán még szörnyűbb volt, mint saját magamat. Ugyanakkor tény, hogy ezek nem mi voltunk, és nagyon nem tetszett nekünk, amilyenekké ezen a napon váltunk, és tovább harcoltunk ellene, hogy ez ne maradjon így, hogy lenyugodjunk, megnyugodjunk, és normálisan tudjuk viselkedni a helyiekkel.

Megálltunk csodálni a naplementét, de hiába volt bennünk a felszínen nyugalom, már tudtuk, hogy ez csak viszonylagos, és elég csak egy újabb szikra, és újra robban bennünk a bomba. A legszörnyűbb talán az volt az egészben, hogy én ezt éreztem, tudatában voltam, de nem tudtam mit tenni ellene, szinte csak reméltem, hogy megérkezünk a szállásra, mielőtt újra lángra kapok.

Este már sötétben érkeztünk meg a szálláshelyre, ami egy mozgalmas bazár közepén volt. Nem tudom, honnan volt Zitának ereje és türelme ehhez, de kvázi ignorálva a tömeget, felszaladt, megnézte a szobát, megkérdezte az árát (lepukkant, sötét lyuk, 200 takáért), és villámgyorsan döntött, hogy ez jó lesz, hisz úgysincs más, és most minden mindegy, csak zárjuk el magunkat a tömegtől. Amikor én még azon gondolkodtam, hogy mivel barikádozzam el magunkat a talán minden eddiginél nagyobb tömegtől, ő már felpakolt egy pár táskát, és szólt rám, hogy forduljak én is egyet a szobába a csomagokkal. A következő körben, amikor Zita volt fent, az erkélyről pont elkapta a vakuval azt a pillanatot, amikor valami nagyon nagy mélységből én is előrántottam a humorérzékemet, és egy hangos „Búúú”-val a szomorú csöndemből kitörve, a kezeimet hirtelen feléjük nyújtva, ráijesztettem a tömegre. Ők ezen oltári jól mulattak, és amikor 10 perccel később a második bringát szuszakoltuk be az első emeleti szobánkba, még akkor is hallottuk, hogy „Búúú”-znak egymásra lent az utcán az emberek.

Este nagyon nagy belső vívódásokkal, szomorúan aludtam el, nehéz nap volt ez nagyon, és fájdalmas volt a tudat, hogy így kikeltünk magunkból, ilyen gonoszul viselkedtünk a helyiekkel, és „elloptuk” egy szegény motoros sluszkulcsát, aki igazából csak annyit tett, hogy éppúgy közlekedett, mint bárki más Bangladesben…

Ez a nap 2012. augusztus 27-e volt, és mindössze 56,5km-t sikerült haladnunk Chittagong és Chakakali között.

Ahogy felidéztem most több mint egy hónappal később e nap élményeit az írás alatt, újra elfogott a szörnyű érzés, ami csak két-három órával később múlt el.

Mókust mentünk a fogságból a természetbe

Két és fél nap Rangmatiban úgy éreztük elég volt, és ideje visszatérnünk Chittagongba, a cuccainkhoz, hogy ismét teljes málhával induljunk tovább délnek, Teknaf, St. Martin korallszigete, és Mianmar felé.
Ahhoz, hogy lejussunk Chittagongba, nem kellett nagy utat megtennünk, a távolság Rangamati és Chittagong között 70km. Több út közül is lehet választani, és mi végül maradtunk a kockázatmentes, jó eséllyel jó minőségű, de magasabb forgalmú főút mellett.

Reggel még összefutottunk Ismael-ékkel, hogy megcsodálják a biciklijeinket, majd a búcsú és a köszönet után útra keltünk. Ismét át a földnyelven, majd ezúttal fölfelé az emelkedőkön. Csak pár napja érkeztünk ide, és most micsoda élményeket hagyunk a hátunk mögött! A kaptatók nem voltak olyan fárasztóak, mint azt vártuk, gyorsan és könnyen leküzdöttük őket, úgy látszik sikerült kipihennünk magunkat. Ez jó érzéssel és bizakodással töltött el minket. Néhány újabb emelkedő után egy hosszabb lefelé következett, ami után úgy tűnt, végetért a dombos rész, és marad a síkság, talán már egészen Chittagongig.

Zita egyszercsak eltűnt mögüllem, úgy kellett visszafordulnom érte, hogy meglássam, mi történt. Reméltem, hogy nem esett semmi baja, és valóban, nem is volt baj, csak egy kis állatot, egy mókust szabadított ki egy gyerek fogságából. Az állatot pórázon tartotta a gyerek, és ezt szegény állat szemmel láthatóan rosszul viselte, valószínű sokkot is kaphatott, már ha ilyesmi érheti egy mókust. Zita kiszabadította a kis bicskájával, és pár kilométerrel később, ahol végre találtunk egy emberektől picit távolibb, erdős részt, elengedte egy bokros helyen, az úttól kicsit távolabb. Reméljük szegény kis állat túlélte ezen megpróbáltatásokat és újra megtalálta a helyét a „vadonban”.

Ebédelni nem nagyon álltunk meg, inkább csak nassolni, már amíg hagytak a helyiek. Sajnos nem találtunk olyan helyet, ahol jó kis vonalat húzhattunk volna és legalább 1-2 méter állandó távolságra tarthattuk volna őket magunktól, ezért végül egy asztalt és két padot felhasználva építettem barikádot magunk köré, de sajnos pár perccel később kiderült, hogy ez is csak átmeneti megoldásnak jó. Banglades nem egy egyszerű hely, és egy idő után minden humorérzék és türelem elfogy itt, azonban mi ezt most ezen a napon nem akartuk megvárni, inkább továbbálltunk.

Széttárt karokkal

A forgalom az úton meglepően kicsi volt, és azt is jó előre lehetett látni, mert az út a dombok után elég egyenes volt, és a járművek nem száguldoztak rajta különösen nagy sebeséggel. Ez lehetővé tette számunkra, hogy tovább gyakoroljuk, és végül elsajátítsuk a elengedett kormányos fekvőkerékpározást. Korábban is próbálkoztunk már ilyesmivel, de egyrészt nagyon nem volt erre alkalmas (üres és egyenes) útszakasz Kína óta, másrészt eddig mindig négy-négy táskával közlekedtünk, és úgy tűnik, hogy ez az elengedett kormányos móka csak úgy működik, ha hátrébb van a súlypontja a biciklinek annál, mint ahogy az lehetséges négy táskával. Magyarul, amikor négy táskával próbáltuk, mindig nagyon hamar elkezdett belengeni a bicikli eleje, és jobbra-balra remegett az elsőkerék és a kormány, amint elengedtük azt. Amikor csak két táskánk volt hátul, mint most, ezt el tudtuk kerülni, és igen hamar sikerült elengedett kormánnyal, széttárt karokkal gurulnunk, sőt, mi több, pedáloznunk! Zita utóbbiban még ügyesebb is lett, mint én, egész hosszan, ameddig a forgalom csak engedte, képes volt elengedett kormánnyal tekerni.

Bevallom, ez az érzés nagyon hiányzott eddig a rekuból, mert a sima túrabringával ez már nagyon régen ment és nagyon jó érzés volt rajta elengedni a kormányt, kicsit felemelkedni, kihúzni magamat, és széttárni a karjaimat – mintha repülnék. Ez eddig a fekvőbringákon nem ment, és most nagyon jó volt megtapasztalni, hogy de mégis! De ezen is meglehet csinálni, fekvőbringával is lehet „repülni!”. Persze tudom, négy táskával még mindig nem megy, de talán ahhoz is megtaláljuk majd a megfelelő egyensúlyt, amennyiben lehetséges. Mert úgy emlékszem, anno először a rendes bringán is belengett a kormány a 100napbringa alatt, de aztán valahogy pár ezer kilométerrel később mégis sikerült megtanulni az elengedett kormányt. De ha mégsem megy majd 4 táskával, az se baj, hisz nemsokára következik egy Thaiföld-Laosz-Vietnám-Kambodzsa-Thaiföld karika, amit majd megint csak két-két táskával tervezünk megtenni, mert a másik négyet (sátor, matracok, hálózsák, meleg ruhák, konyha, a vízszűrő kivételével) Bangkokban készülünk hagyni. Igazából ezt már Irán óta megtehettük volna, jó lett volna Irán és az Ausztráliai Darwin között valahogy ezen cuccokat teleportáltatni, vagyis átszállítatni, hogy ezen a pár ezer kilométeren ne kelljen cipelnünk őket, mert úgysem használjuk őket nagyon. Szerintem ha megerőltetném magam, meg tudnám számolni a két kezemen, hányszor szerettünk volna sátrazni Irán óta. Ázsia azon vidékein, ahol jártunk, olyan olcsó a szállás, és olyan kényelmetlen lenne sátrazni, hogy tényleg kvázi holtteher a sátor, a matrac, meg a hálózsák, mert ha meg is próbálnánk sátrazni, abban megsülnénk, vagy bőrig áznánk, vagy ha véletlenül egyik sem, akkor reggelre minimum 15-20 kíváncsi helyi mászna be mellénk a sátorba. :) Persze még mindig nem késő kitalálni valamit, és eljuttatni a négy nem használt táskát Ausztráliába, ahol majd újra szükség lesz a bennük lévő holmikra.

A tenyérre jegyzetelő rendőr

Ahogy megérkeztünk a CHT határához, egy rendőr leintett minket, hogy álljunk csak meg! Mikor léptünk be a területre, és miért nem láttak ők minket? Mondtuk, hogy jó 5-6 napja, és Kagrachuri felől, amit először nem akartak elhinni, de aztán nagy nehezen elfogadták. Emberünk, Ripon, nagyon keményen nyomta, nála már füzet se volt, útlevelet se kért, az engedélyről, amit be kellett szereznünk a területre való belépéshez, szerintem nem is hallott, és miután megértette, hogy hogyan lehetséges, hogy ők nem láttak belépni, és most mégis kifelé megyünk, már csak az országunkra, és az én nevemre volt kíváncsi. Én csak annyit, mondtam, hogy Hungary és hogy Árpi, és ezzel ő boldog is volt, mindkettőt felírta a tenyerére(!), és mi hajthattunk tovább, nem kicsit nevetve… Elképzeltük a szitut, amint Magyarországon leint a rendőr gyorshajtásért, majd miután letekerted neki az ablakot, ő mondja, hogy „A nevét legyen szíves!” és közben jegyzetel egy golyóstollal a tenyerére! Ez nekünk teljesen röhejes, ugyanakkor itt Bangladesben ez is teljesen normális. :)

Újra Chittagongban

Chittagongba beérve a már ismert őrület fogadott minket, szmog, por, dudáló, cikázó járművek, amelyek szépen feltorlódtak a nagyobb kereszteződések előtt, és ilyenkor csak nehezen, vagy nem tudtunk köztük utat törni magunknak. Az egyik ilyen furakodás alatt egy fickó motoron nagyon akart tőlünk valamit, folyamatosan magyarázott, és végül sikerült kivennem, mit akar. Újságíró, és riportot szeretne készíteni velünk, itt és most! Na, apám, ez most nem fog menni, ahhoz, hogy mi most itt megálljunk ebben az őskáoszban, és megvárjuk veled, amíg még jobban bedugul a város, mindezt azért, hogy Neked legyen egy érdekes riportod, amiben megírod, hogy a furcsa bringás nászutasok nem szeretik a csilit és a tömeget, de amúgy nagyon imádják az országod, ahhoz… Hacsak?! És itt gondoltam egy önzőt, és mondtam neki, hogy oké a dolog, de kérünk szépen érte 2000 takát, vagyis 6000 forintot. Erre nagyon gyorsan lelépett, és ismét „egyedül” lettünk. Rosszat tettem, bunkó voltam és önző, hogy el akartam kérni két napi büdzsénket egy riportért? Talán nem, csak üzletet ajánlottam, mert mi fáradtak voltunk már így a nap végén, és oda akartunk érni a helyre, ahol aztán maradni is fogunk éjszakára, és ahol nem leszünk többé kitéve e kinti őrületnek. Mellesleg ekkor ezt a helyet még nem tudtuk, hogy hol lesz, mert Didarult már korábban felhívtuk, és elmondta, hogy sajnos most nem tud fogadni minket, mert más vendégei vannak. De pl. ha ez az újságíró azon a helyen talál meg minket, ahová aznap már megérkeztünk és az éjszakát töltjük, örömmel és pénz kérése nélkül adtam, adtunk volna neki interjút. Igaz az is, hogy elég lett volna a mobilszámunkat megadni neki, és csak annyit mondani, hogy hívjon fel este, de akkor ez ott az őrült forgalomban nem jutott eszembe, csak a kétezer taka, ami végülis hatékony volt, ha azt vesszük, mert egyből lekopott a fickó. :) Viszont az egésznek a másik oldala az, hogy azért lehet, hogy valami értelmes és kerek dolgot is ki tudott volna hozni belőlünk, ami túlmutat egy bulvárhíren, csak én erre sajnos abban az őrült forgatagban nem láttam reális esélyt.

A Bahaddarhat Intersection-ön átkelni ismét egy élmény volt, de utána már kicsit feloldódott a forgalom, itt pillantottam meg ezt az iszonyat lepukkant, mocskos, bűzt okádó buszt, és a hátsójára festett szív alakú freskót. Egyszerre volt szerethető az egész kép, mert a bangladesiek harmatlelkűségét és érzelmességét mutatta, és egyszerre volt visszataszító és utálatos is, mert ugyanakkor önmaga a busz a festmény nélkül még mindig csak egy volt azon büdös, hangos, koszos nagy járművek közül, amelyek miatt nehezen elviselhető csak a lét Chittagong utcáin.

Didarul irodáját könnyen elértük, és itt Anik már várt ránk a másik négy táskával. A CHT-re való indulás előtt nála hagytuk a cuccainkat. Róla azt kell tudni, hogy egy tripula nemzetségű srác, aki alkalmazott Didarul utazási irodájában. Sőt, mi több, ilyenkor az off-season kellős közepén, az esős évszakban sokszor ő az egyetlen, aki az irodában tartozkodik, különösen a nyitvatartási időn kívül, ugyanis ő nem csak dolgozik, hanem lakik is az irodában. Gyorsan lehordtuk a cuccokat az irodában a földszinte lépcsőházba, ahol már ismerős arcok fogadtak minket. Itt bűzölgött a már említett borzalmas csatorna, és itt volt a biztonsági őr az ATM mellett, és a gyógyszer fickó. Amíg Zita Anikkal elment szállodát nézni, én velük mulattam, remekül szórakoztunk, Bondu Tin Din-t énekeltünk, majd amikor megjelent egy kisgyerek is a színen, őt tanítottam meg egy reflex-játékra (ki tud a másik kezére csapni gyorsabban, mint ahogy azt a másik elhúzza), ami szintén nagyon jó móka volt. Figyeljétek meg ezt a képet, a következőket látni rajta: itt Bangladesben minden ATM-hez jár egy biztonsági őr, 0-24, ha az ATM is így tart nyitva (Áhá, hát ezért vonnak le mindig annyi kezelési költséget a számlámról!), valamint az emberek, mielőtt belépnek a pénzfelvevő automata agyonlégkondícionált szent helyiségébe, leveszik a papucsukat. :) Merthogy errefelé ez a maximum, amit egy ember a lábára húz. De milyen már, hogy leveszik? Néhány iroda és otthonba lépés előtt is le szokás venni, és persze a mecsetekbe lépés előtt is, na de egy élettelen, üres helyiségbe, az ATM szobájába lépés előtt?!? :) Miért? Odabent egyébként két hatalmas légkondi hűti a kb. 5 négyzetméteres teret, körülbelül az életveszélyes 12 fokra.

Mikor Zita visszatért Anikkal, mintha valamilyen anyag ellepte volna a teret az út felett, nagyon furcsán nézett ki az utca, amit valószínű annak köszönhetett, hogy a lemenő nap fénye megfestette kicsit a szálló port. Mindenesetre szó szerint szörnyen szép volt, mert a kinti port csak addig tudtam elviselni, amíg elkészült a fotó.

Szállást csak nagyon drágát találtunk, ezért végül éltünk Anik nagylelkű meghívásával, és felköltöztünk hozzá egy éjszakára az irodába. Csak a cuccokat pakoltuk fel a negyedikre, a bringákra odalent vigyázott a biztonsági őr és a két lakat.

A világ legnagyobb hajóbontója – Chittagong Ship Breaking Yard

Chittagong a Ship Breaking Yard-járól, vagyis a hajóbontójáról is híres. Itt van a világ legnagyobb hajóbontója, itt szedik szét a legtöbb óriási tengerjáró hajót, a hatalmas teherszállító hajókat, amelyeket valamilyen oknál fogva kivontak a forgalomból. Ezekben még mindig sok ezer tonna hasznos anyag van, amelyeket itt Bangladesben, a Bengáli-öböl partján, Chittagongtól északra bontanak ki a hajókból. Ez egy veszélyes üzem, rengeteg a veszélyes vegyi anyag, ám mégis, itt ebben az országban rengeteg a vállalkozó erre a munkára, mert ez összehasonlítva más kereseti lehetőségekkel, igen jól hoz a konyhára. Akinek pedig el kell tartania a családját, az idejön, és elvégzi ezt a piszkos munkát, relatíve még mindig sokkal olcsóbban, mintha ugyanezt a munkát egy másik országban kéne elvégeztetni. Így lehet, hogy itt, Bangladesben van a legnagyobb, legmocskosabb hajóbontó az egész világon. Szerte a világ tengereiről és óceánjairól jönnek ide a hajók a végső útjukon, állítólag még magyar hajókat is találni. Samiul-t fel is hívtuk ezen az estén, hogy be tud-e juttatni minket másnap, és ő körbe is kérdezett nekünk de sajnos végül arra jutott, hogy most lehetetlen a bejutás nekünk külföldieknek. Ezért aztán a másnapi továbbindulás mellett döntöttünk, így ezt a hajóbontót csak megemlíteni tudtam most, bővebben mesélni róla a saját tapasztalataink után nem tudok. Annyit viszont tudok javasolni, hogy ha jöttök Bangladesbe és Chittagongba, Ti próbáljátok meg nem kihagyni! Szerezettek gumicsizmát és próbálkozzatok kevésbé hivatalos úton bejutni, kérdezősködjetek a szállodák recepcióin és a riksa sofőröknél.

Tánchangya vendégségében

Anik az este nagyon rendes volt velünk, elkísért pót fékkart és fékbowdeneket venni, és nem csak, hogy le tudtunk zuhanyozni az iroda fürdőszobájában, hanem még főzött is ránk, rizst ettünk mindenféle zöldségekkel. Anik ugyanis buddhista és vegetáriánus. Később írt nekünk e-mailt és a FB-on is írt nekünk, és amikor ezt Zita látta, először nem értette, mert Anik nevét Onik-nak ejtjük, így tehát se az Anik, se a Tanchangya, Anik családi neve nem volt Zitának ismerős, amikor a postaládánk tartalmát nézte. Amin pedig jót nevettünk, az a Tanchangya, amit igaz, hogy valójában valahogy úgy ejthetnek, hogy tanszhangija, de mi magyarok úgy is olvashatjuk, mint az ékezetek nélkül írt Tánchangyát. Így történt, hogy Zita kérdezte tőlem a leveleinket nézve, hogy ki az a Tánchangya? Hát, ő csak a mi Anik-unk Chittagongból. Ha a CHT-ra indultok, és nem vagytok olyan bátrak, mint mi, vagy csak egyszerűen nem akartok „vakon”, vezető nélkül belépni a CHT-ba, ő az emberetek lehet, mint vezető, hiszen oda való, beszéli a nyelveket, és tudja, mit érdeme megnézni! Az engedélyeket pedig Samiul-tól tudjátok megkapni, vagy az iroda is el tudja intézni.

Rangamatiból Chittagongba 2012. augusztus 26-án gurultunk át, 69,7km-t. Ezen a napon összesen 2124 Ft-ot költöttünk, 1464-et ételre és 660-at felszerelésre. Lesz majd újra költség és kilométer összesítő táblázat diagramokkal, amint megérkezünk az 500. utazott napunkhoz! ;) Addig is még vár ránk és Rátok néhány kaland és beszámoló megírása, illetve elolvasása! :)))

Fekvőkerékpárokkal a kikötőbe

Azzal, hogy kitaláltuk a kijutásunk mikéntjét Dhakából, a kalandok még éppen csak elkezdődtek. Másnap hajnalban keltünk és indultunk a Sadarghat hajóállomásra a bringánkon. Eleinte könnyű volt, mentünk a nagy sugárúton, még nem volt nagy forgalom. Aztán elérkeztünk arra a pontra, ahonnan a soksávos utakon már nem lehetett folytatni a gurulást a kikötő felé, és innentől egyből érdekesebb lett a menet. A kis utcán való közlekedésről videót is készítettem, utólag magam sem értem, hogy voltam erre képes:

Ez bizonyára nem sikerült volna kezdő rekusként, vagy akkor, ha nem kaptunk volna néhány hónap kiképzést a dél-ázsiai káoszból eleddig. :) Ha belegondolunk, tulajdonképpen szép, hogy így tud működni minden, emberek hajtotta, csilingelő riksákon szállítanak mindent, vagy épp nagy, kétkerekes kocsikon húzzák a holmit. Most mikor írom, csak ekkor gondolok bele igazán, hogy miért ennyi az ember hajtotta járgány. Bizonyára több oka is van, pl. hogy szűk az utca, és ahogy azt megtapasztaltuk többször, itt egy teherautó hamar elakadna, de emellett talán nyomos indok rá az is, hogy itt Bangladesben kétségtelenül sok az ember, és ez itt Dhaka, ide „jön fel” mindenki munka reményében vidékről, és gondolom rettentő olcsón be lehet őket fogni ilyen melókra. Ekkora szegénység, és ilyen sok ember ilyen kevés helyen talán nincs is máshol a világon, tehát valahol törvényszerű, hogy itt lássuk a legtöbb, legkülönbözőbb közvetlen ember, s nem gép végezte munkákat.

Hajóval Chandpurba

A kikötőhöz pont egy hajó indulása előtt érkeztünk meg, épphogy áttoltuk a bringákat a pallókon a hajó orrába, az már tolatott is kifelé a vízre. Ezzel szerencsénk volt, mint ahogy a hajó orrával is, ugyanis rögtön itt parkolnak a szállított járgányok, amelyekből egyébként nincs sok: egy motorkerékpár, és a mi két bringánk. Chadpurba dél környékén érkeztünk meg, én addig le tudtam dőlni egy falnak, ahová nem vert be az eső, és ki tudtam magamból gépelni egy bejegyzést. Innen a hajóorrból nagyon nem is mozdultunk el, csak egy-egy alkalomra, hogy felkeressük a mosdót. Ez a távollét Zitának jó negyed órába telt, és ezt csak akkor értettem meg, amikor én is elindultam, hogy könnyítsek magamon: mivel a nagy vasajtót bezárták, hogy ne jöjjön előre a sok kíváncsi népség minket bámulni és ne borítsák fel a hajót, ezért a hajó külső peremén (ahonnan a zsákokat dobálták le a másik hajóról a Dhakába érkezésünkkor) kellett végigsétálni egy hátsó bejáratig, ahol bejuthattunk a fedélzetre. Bent a földön mindenütt emberek ültek, elképesztő tömegben, rajtuk kellett keresztülmászni a lépcsőig, majd ugyanezt az első emeleten a mosdóig, majd indulhattam visszafelé… – Nekem is negyed óráig tartott, mire végigküzdöttem magam a több száz emberen.

Shandpurban baj nélkül ki tudtunk szállni a hajóból bringástul, majd miután megcsapott minket a kinti hőség, a bazárban „ránktámadt” embertömeg elől is sikerült elmenekülnünk és viszonylag gyorsan megtaláltuk a vonatállomást, ahol megtudtuk, hogy 3-kor indul egy vonat Chittagongba. Később a három órából négy lett, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy mégiscsak keresünk egy éttermet, ami nyitva is van. Hiába mondták többen is azt, hogy ramadán van, és minden zárva, száz métert sem kellett megtennünk egy utcán, és találtunk egy étkezdét, ahol nagy mázlinkra még parotájuk és volt éppen, a bringákat pedig le tudtuk támasztani az utca túloldalán, úgy, hogy pont rájuk láttunk. Amíg ettünk, egy kisebb zuhé is leszakadt, ezzel is szerencsénk volt. Pont háromra értünk vissza a vasútállomásra, és ekkor be is futott egy vonat. Bírom, hogy ennyire képtelenek értelmesen információt közölni velünk a helyiek! Na mindegy, végül is nem maradtunk le a vonatról, sőt egy viszonylag értelmes, angolul is beszélő segítőnk is támadt a felpakoláshoz, ő volt Swapan.

Vonattal Chittagongba

Mikor végre nagy nehezen megállt a vonat az állomáson (a vonatok is szeretnek gurulgatni érkezés/elindulás előtt/után/helyett, akárcsak a buszok), elkezdtük felrámolni először az én bringámat, majd a táskáimat egy postakocsi vagonba. …és ekkor történt egy újabb izgalmas momentuma az utazásunknak: elindult a vonat! :o Én még a peronon álltam és a kezemben volt az utolsó táskám, mikor hirtelen nem tudtam mitévő legyek, úgy kiabált rám Zita, hogy menjek már és dobjam fel a táskát magammal együtt a vonatra. Ez amúgy okos döntés volt, hisz még mindig jobb, ha egymásttól válunk el, mint az egyik bringától és csomagjaink egy részétől.

Szaladni kezdtem a legközelebbi ajtó után és felugrottam a mozgó vonatra. Na de most mi lesz? Integetek Zitának, és aztán? A vonat elmegy, szétválnak útjaink… :o Ilyen se volt még, végülis ezt is ki kell próbálni! De, hogy találjuk meg egymást? Gondolkozzunk csak, nálam van a mobilom bangla simkártyával, nála ott van a mobilja a magyar simkártyával… Aha, hát az nincs nála, mert én használom a készüléket zenehallgatásra, és itt van nálam a táskámban. Oké, akkor ez a lehetőség kilőve. És még mielőtt tovább gondolkodhattam volna (kinél van pénz és mennyi, netre ki tud felmenni, és e-mailezni Kindle-vel, stb…) egy vasúti alkalmazott kezdett nyugtatgatni, és ahogy kivettem a kézjeleiből, azt magyarázta, hogy a vonat vissza fog menni az állomásra, ahonnan az imént elgurultunk. Később pár kilométerrel odébb tényleg megálltunk, és ekkor sikerült összeraknom, mi történik: A Gangeszhez közelebbi főállomáson áll most a vonat, ahonnan nincs is tovább sin, emellett elhaladtunk a bringákkal, csak nem ismertük fel, hogy ez egy vasútállomás(mert nincs itt semmi, csak fű, tehenek, meg sinek), és a vonat igazából ide érkezik meg, és innen indul négykor, amott csak megállt jövet menet, de valójában ez a végállomása. Ezt persze előzetesen elfelejtették nekünk megemlíteni, de így már érthető, miért volt a kavar a 3 és 4 órás indulásokkal. Reméltem, hogy időközben erről Zitát is tájékoztatták és ő sem aggódja magát túl a helyzeten. A végállomáson 50 percet álltunk, ezalatt felfedeztem, hogy Swapan táskája is itt van a mieink között, így végleg megszűnt bennem a nyugtalanság, elővettem a telefont, és elolvastam a sörkollektor működését és építési útmutatóját, amit már rég meg szerettem volna megtenni.

A vonat néhány perccel négy előtt valóban elindult, és én epekedve vártam az ajtóban állva, hogy végre újra befussunk arra a bizonyos Chandpuri állomásra, ahol végre újra megpillanthattam Zitát. Ő annyira nem volt meghatva ettől, mint én, mert hatalmas tömegen kellett áttolnia a bringát, hogy odajusson az ajtóhoz, ahol aztán villámgyorsan feladott mindent, és mint utólag kiderült, szükség is volt a gyorsaságra, mert nem sokkal később elindult a vonat.

Bahaddarhat Intersection – Hell on Earth

Maga az út már egyáltalán nem volt izgalmas, beszélgettünk kicsit Swapannal, és próbáltunk aludni, de ez talán csak Zitának sikerült egy rövid időre. Este 11-kor szálltunk le Chittagongban, és itt ért minket a sokk, hogy a város még ilyen késői órában is él, méghozzá nem is kicsit. Konkrétan dugó volt, nem gyenge, ráadásul egy zárlat (fránya monszun – beázott a vezeték) miatt elment az első lámpám. De mindez még nem lett volna baj, ha nincsen a Bahaddarhat Intersection. Ez talán a világ legkoszosabb, büdösebb, járhatatlanabb csomópontja, komolyan mondom, valami elképesztő, ami ott van. Kezdjük lentről fölfelé: először is, az út az egy akadálypálya, ennél még egy egyszerű földút is jobb lenne, de ez nem az, ez egy kátyúhalmaz, és olyannyira sűrűn, hogy a gödrök egymást érik, ezért még bringával is lehetetlenség kikerülni őket. Az út csak nyomokban tartalmaz aszfaltot, de a legtöbb helyen köves, vagy téglákkal van kipótolva, ami talán a legrosszabb, mert a téglák szétcsúsznak, és ha két ilyen közé kerül a bringánk kereke… Aztán mindezen ugye a már megszokott legkülönfélébb járgányok közlekednek, megspékelve a nagy dögökkel is, merthogy Chittagongnak komoly átmenőforgalma is van, és mivel nincs elkerülőút, a teherautók nincsenek kitiltva a városból. Szóval van cikázás rendesen, plusz a vele járó bűz, por, szmog, na és meg ne feledkezzünk a dudálásról. Mindehhez még egy jó kis csatornaszag is társul, és ha elered az eső, akkor hurrá van, hiszen a szállóport felváltja a sár, és ideiglenesen a maszkon keresztül talán elviselhető a lélekzetvétel. Mindez egy nagy-nagy csomópontban, ahol már ki tudja, mióta, de épülget egy nagy felüljáró, ezért aztán munkagépek is vannak középen, és talán ugyanez okból a lenti „ideiglenes” utat nem aszfaltozzák le. Szóval egy igazi pokol ez a Bahaddarhat Intersection, ahogy az angol mondaná „Hell on Earth”, számomra legalábbis a legmocskosabb hely, ahol eddig valaha jártunk, és ez nagy szó, mert megfordultunk egy-két nem éppen kellemes bugyrában a szubkontinesnek az elmúlt 8 hónapban. :)

Na, de bocsánat, hogy negatívkodtam, de ezt le kellett írni, mert nem volt gyenge ennek a napnak a végén, kb. éjféltájban ezen keresztülverekedni magunkat.

A vendéglátónkat, Didarult viszonylag könnyen megtaláltuk, és egy rövid beszélgetés után már tusoltunk is, majd felszereltük az ágyunk fölé a tőle kapott szunyoghálót, és mint akit agyonlőttek, úgy eldöltünk az ágyon a hosszú és kalandos nap után.

Didarul sajnos se ezen az estén, se később nem sokat tudott velünk foglalkozni, de ezért nem hibáztattuk, hálásak voltunk, hogy egyáltalán fogadott minket. Didarul ugyanis dolgozna, de már nagyon kivan, mert amúgy is beteg, de az igazi nehézség a ramadán. Hajnali négykor kelnek, a cseléd főz, esznek, majd visszaalszanak, és kb. 10-re bemegy dolgozni, de már kora délután tisztára ki van, hisz négy óra óta nem evett, se nem ivott, már nem tud rendesen gondolkodni, ingerült lesz, egészen a hat óra körüli iftár-ig, amikor is újra ehetnek. Ez a ramadán nehezen összeegyeztethető a mai világgal, hisz dolgozni muszáj, mert ha egy egész ország leállna egy egész hónapra, bedölne itt minden. Ugyanakkor éhgyomorra… Szóval nehéz ügy. A monglai történetből kihagytam, de ott történt meg velünk, hogy egyszer egy étteremben szemtanúi voltunk az iftár kezdetének. Az asztaloknál mindenütt emberek ültek, szép ruhában, étel előttük, de nem nyúltak még hozzá. Aztán egyszercsak csengettek (igen, frankón csengő jelezte az időpontot!), és mindenki elkezdett enni. 20 perc múlva már üres volt a hely, csak mi maradtunk Zitával. Az egész filmbeillő volt, és az is érdekes volt, hogy annak ellenére, hogy ez nekik egyfajta ünnep, vagy legalábbis nagy pillanat volt a hajnal óta tartó éhen-szomjan koplalás után, nem tartott sokáig – mi tovább étkeztünk, akik csak a rendes vacsoránkat (parotába csavart csirke-fokhagyma-hagyma-uborka) ettük.

Egy egyszerű állami alkalmazott

A Chittagongi kalandjainknak ezzel még nem volt vége, igaz a bringákat a következő két napra letettük – nem is hiányoztak. Helyettük sétáltunk és riksáztunk. Didarul tanácsára első nap sétára fogtuk, és miután reggel az irodájából (egy utazási iroda) feltöltöttünk egy bejegyzést, elindultunk a városba. Első nap csak egy Samiul nevű illetőt látogattunk meg, aki egy állami alkalmazott, és akinek a feladata hogy a külföldieknek kiállítsa a Chittagong Hill Tracks nevű kisebbségi csoportok által lakott, dombos területre az engedélyt. A vele való találkozás egyáltalán nem úgy sült el, ahogy vártuk. Azt hittük, be kell majd fáradnunk egy irodába, ahol mindenféle papírokat ki kell majd tölteni és igazolványfényképet, egyéb igazolásokat leadni, majd napokkal később visszafáradni, befizetni valamilyen összeget, és átvenni az engedélyt a terület látogatásához. Ehhez képest Samiul az otthonába hívott minket (ezt csak akkor tudtuk meg, amikor a ház előtt álltunk), és ott ültetett le, majd kínált meg minket étellel, itallal, amit egy egész délutánt átívelő beszélgetés követett.

Nem csak az engedélyt, hanem millió egy jótanácsot is kaptunk, mindent teljesen ingyen, így ezen a napon körvonalazódott a következő útiterv bennünk: a cuccaink felét hátrahagyva két-két táskával Chittagongból elindulunk ÉK felé Kagrachuriba, majd onnan le Rangamatiba, és vagy onnan vissza Chittagongba, vagy ha még érzünk további kedvet a dombokhoz és a vidékhez, akkor tovább délnek Bandarban felé, majd onnan vissza.

Olyan sokáig maradtunk Samiulnál, hogy végül még a vacsorára is marasztalt minket, ami ugye náluk egy külön kis ünnep volt, hisz ramadán lévén egész nap koplaltak. Mindezek után még a sofőrjét is felajánlotta, így a céges autójával és sofőrjével mentünk haza Didarulékhez! :) Micsoda luxus, nem kell újra átélnünk se gyalog, se riksán a Bahaddarhat Intersection poklát.

Még egy dolog eszembe jutott Samiul-al kapcsolatban. Nem csak, hogy sofőrje és autója, hanem saját „cselédje”, vagy ha úgy tetszik, személyi titkára is volt, amit mindenféle kisebb-nagyobb feladattal el tudott látni. Az, hogy egy állami alkalmazottnak két al-alkalmazottja is van, megint csak arra vezethető vissza, hogy itt Bangladesben milyen sokan vannak. :) Az állam nem magasabb fizetést, adott Samiulnak, hanem autót, sofőrt, és titkárt. Ezzel nem csak, hogy hatékonyabban tud dolgozni Samiul, hanem még két másik munkahelyet teremtett az állam – milyen okosan! Szóval errefelé így mennek a dolgok, egy egyszerű állami alkalmazott alatt két ember dolgozik. :)

Föld és Élet legenda (kéne e világra)

Másnap csak várost nézni mentünk, mert elindulni a Hill Tracks-re még nem volt erőnk és kedvünk, ám otthon ülni sem lehetett. Ezen a napon megtapasztaltuk, hogy még az eddigieknél is durvább tud lenni Chittagong. Didarulék irodájának épülete, és a gödrös-poros főút között van egy csatorna, ami csak úgy bűzölög a szennytől. Elképesztően büdös a cucc, ami benne van, és nem csak a szaga, de már a látványa is szörnyű, és a legszörnyűbb az egészben, hogy pár száz méterrel odébb, egy másik, szélesebb csatornában, a fekete színű, olajos állagú vízben gyerekek játszottak. Ezeknek az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy tönkreteszik a környezetüket, és velük együtt saját magukat is… :( Vagy csak nagyon kevés.

Elhiszem én, hogy az iszlámot Mohammed bácsi anno nagyon jól kitalálta, és szükség volt rá, és még most is van, és jól elterjedt és jóra tanítja az embereket, és ez mind nagyon jó, de nem kéne kibővíteni ezt a tudástárat, mondjuk azzal, hogy védjük, szeressük és tiszteljük az anyatermészetet és ne csak egymást, mert mi is a természet részei vagyunk, és mint túlnépesedett csúcsragadozók, nagyon is függ a létünk tőle. Lehet, kéne valami új világvallás? :)

Azt látom és tapasztalom, hogy bár az én életemben nem sok szerepe volt a vallásnak, ezzel a legtöbben, főleg ezen világokban, nem így vannak, hanem épp ellenkezőleg: alapjaiban határozza meg az életüket, a gondolkodásukat, a felfogásukat, de még a mindennapjaikat is a vallás. Legyen szó most hinduizmusról, iszlámról, buddhizmusról, vagy az itt ritka, de itt is jelen lévő kereszténységről. Emberek hiszik, és követik ezen vallások eszméit és gondolatvilágát, és ez nyilvánvalóan hatalmas dolog, hisz ezért is lehet, hogy van itt vagy másfél milliárd ember, akik vallástól függetlenül igen nagy békében élnek egymással, ami szerintem képtelenség lett volna a vallás nélkül, vagyis inkább úgy fogalmaznék, az emberek létét itt alapvetően határozza meg a vallás, értsd ez alatt, hogy a vallás végett léteznek, az ad nekik tartást és az tartja őket életben, generációról generációra, évszázadról évszázadra. E vallások nélkül nem is lehet elképzelni, se Indiát, se Pakisztánt se Bangladest, se Nepált se az egész szubkontinest, olyannyira részesei a vallások a kultúrának. Ugyanakkor ennek a kultúrának olyan szerves része a természet tisztelete, vagyis ez lehet hogy így nem igaz, lehet, hogy (és erre most írás közben jövök rá) inkább az van, hogy a nyugati világ találmányai, mintái, és kultúrája olyan gyorsan betörtek ide, hogy az őshonos helyi kultúrának nem volt ideje felocsudni sem, nemhogy még helyesen reagálni, esetleg távol tartani a helytelen dolgokat, vagy legalább tájékoztatni az embereket arról, mi jó, és mi nem az és miért… Így lehet, hogy a gyerek játszik a szemmel láthatóan és orral szagolhatóan igen szennyezett csatornában, aminek én ha tehetném a közelébe se mennék, és így lehet, hogy itt Chittagongban ekkora az őrület az utakon, ahol száll a por és a bűz és mindenki rohan, siet valahová, épp mint a mi világunkban, csak épp itt még veszettül dudálnak is mellé, és a járgányok százszor lepukkantabbak és tízszer annyian ülnek benne.

Az örök teknőslétre kárhoztatott gonosz lelkek

Na mindegy, ez csak úgy eszembejutott, ahogy visszaemlékeztem, de ne higyjétek, hogy mindezen „szörnyűségek” ellenére nem voltak szép perceink ebben az őrületes Chittagongban, mert voltak. Séta közben megcsodáltunk néhány újabb riksa díszítést, amelyek közül a kedvencünk az a belső huzat volt, amin világtérkép minta volt. :) Aztán Zita képzeletben vezetett egy autóriksa roncsot, majd rájöttünk, hogy az út közepén található téglából épített töltésen a legjobb sétálni, mert ott nem kell minden pillanatban azt lesni, hogy honnan készülnek éppen elgázolni – merthogy járda az nincs, azt ugye nem kell már mondani, hogy az ilyesmit errefelé keresni sem érdemes. Akkor lepődnénk már meg, ha valahol mégis találnánk járdát, amit rendeltetésszerűen használni is tudnánk.

Ezen a második napon egyébként egy sírhelyet igyekeztünk csak felkeresni, legalábbis ezt tűztük ki célnak a sétához (persze a lényeg maga a séta maradt), ezt Zita találta az útikönyvben, Bayazid Bostami sírja egy kis mecsetben található egy külső városrészben, és az egésznek a különlegességét az adja, hogy van egy medence is a mecset mellett, amiben teknősök élnek, konkrétan a Bostami Turtle, ami a szabadban már kihalt, erősen veszélyeztetett faj. Itt azonban (és talán még néhány helyen a világban) életbentartanak a gondozók néhányat, amelyet az idelátogatók előszeretettel simagatnak és etetnek meg farudacskákra szúrt banándarabokkal. A fa pálcikák gondolom azért kellenek, hogy nehogy egy-egy kézfejből is teknősvacsora váljék. :)

A monda szerint a gonosz lelkeket mintegy büntetésként változtatták ezen teknősökké, ezzel büntetve őket az örökkévalóságig. Hogy a gonosz lelkeket miért kell etetni és simogatni, ne kérdezzétek… De jó lenne kitalálni a talajnak, a levegőnek, meg úgy egyáltalán az élővilágnak, a természetnek is valami könnyen és gyorsan emészthető legendát, amit villámgyorsan le lehet tölteni még az egyszerű népeknek is… Bár a baj nem itt van, nem csak ez a baj, hanem hogy távol kerültünk a valóságtól. Az „odakint” van, azt nem látom, mert falak, ablakok választanak el tőle, mert lehúzom a vécén, kidobom a kukába és onnantól nem érdekel, nem is gondolok rá, mint ahogy az sem érdekes, honnan van az energia, amit használok, vagy az az étel amit megeszek. Kit érdekel, különben is, rá van írva, mi van benne és a fogyasztóvédelem dolga ez, nem az enyém, különben sincs ilyenre idő, rövid az élet, és rohanni kell, ma még nem éreztem jól magam, pedig már este van és holnap újra menni kell a melóba. Nektek is ismerős? :)

Ugyanakkor ebben a kultúrában itt Bangladesben még megvan az, amitől képesek örülni az élet millió apró csodájának, jobban, mint bárhol eddig, ahol jártunk, szóval nem veszett el minden, ez egy nagyon érdekes, vegyes világ, amelyben rengeteg benyomás ér minket minden nap. Nem csak rosszak, jók is dögivel! Illetve inkább azt mondanám, hogy igyekszünk nem úgy nézni a dolgokra, hogy „Ez Rossz! – Ez jó!” Elnézést, ha ez a bejegyzés kicsit borúsnak tetszik át, nem annak szántam, és remélem, nem annak látjátok, tudjátok, minden probléma egy lehetőség is egyben, és mindig mindenből és mindenkitől lehet valamit tanulni.

Chittagongba augusztus 14-én érkeztünk, és 15-16-án időztünk, a következőkben pedig csökkentett málhával bebringázunk a Chittagong Hill Tracks-be! ;) Izgalmas lesz… ;)