Nászút a Föld körül » Chuquicara

Cañón del Pato #2 – 58 kegyetlen kilométer földúton és 12 alagúton át

Arpi — Tue, 16 Jun 2015 06:00:56 +0000

Chuquicarából korán elindultunk, mert tudtuk, hogy egy hosszú nap vár ránk

Őket Zita fotózta induláskor. Hát így megy errefelé a tömegközlekedés. Mármint ez csak az egyik véglet, de közben már cirkálnak emeletes luxusbuszok is szerte az országban, persze azok csak a nagyobb, vagy népszerűbb városok között közlekednek.

A rendőrörs a falu végén. Azért ezek a lőrések elég kemények!

Az aszfalt balra kanyarodott, mi pedig mentünk egyenesen, rá a murvára… :)

Ez bizony nagyon nem volt finom, iszonyat rázott és dobált minket az út, meglazított telóval vagy anélkül, mindkét esetben borzasztó volt. Ja és nem lapos az elsőm, csak úgy esik rá a nap, mintha… :)

Az első alagúúút! :)

Ahogy haladtunk fölfelé a völgyben, úgy változott a táj. Bár még mindig elég kopár volt…

Az elmaradhatatlan, út fölé visszahajló sziklafalakkal itt is sokszor találkoztunk

Nem teljesen egyenletesen emelkedet eme remek letepert egyveleg. Nem egyszer lett lefele menet.

Egy sok képből összerakott panoráma. Ha ráklikkeltek, ez most nagyobban, 1600px szélesen nyílik majd meg, csak Nektek! :)

Mivel nincs aszfalt, ezért csak ott középen szárítanak valamit… :)

Ahol tud, ott azért előtör a zöld!

Úgy csillogtak szemben azok a fekete sziklák, mintha nem is kőből, hanem valamilyen fémből lennének

Függőhíd ajtóval a közepén! :) Nyílván csak egyetlen birtokhoz vezet, és azért.

Elhagyott szellemfalu.

Ez a kedvenc képünk! :) Szeretem, hogy van zoom is a fényképezőgépen, így lehet vele ilyen képeket komponálni. Csak behúzom a fékem, Zitát hagyom belegurulni a témába, közben jobb kézzel már nyúlok a kameráért, és reflexszerűen kapcsolja be az ujjam a masinát, így mire magam elé tartom, már kint az objektív én pedig már komponálom is a képet, és tüzelek! :) A végeredmény néha engem is meglep, nagyon szeretem ezt a kis Canon masinát. (Powershot SX160, de sajnos vettük, nem kaptuk, így ez ingyenreklám nekik! :D)

Másdoik alagút. Kicsit félelmetes, hogy csak így begurulunk a sziklák közé…

Ugyanez a túloldalról, hát innen se gyengétt a látvány! :)

“Árpi, fotózt le azt a sziklát szemben!” – Zita egyik kedvenc sziklája… :)

Megint csak zoomolt téma, a valóságban nem volt ilyen durva… (Sokkal durvább volt! :D)

A harmadik alagút. Nyugi, nem lesz mindről kép, azt hamar megunnátok! :)

Hatalmas jó sziklák között tekertünk, egész nap

Itt most így írás közben, egy szobában, íróasztallal, és egész napos aszfalton való gurulás után már nagyon könnyű és örömteli kommentálni az előzőleg kiválogatott legjobb képeket, de valójában számomra ez egy fekete nap volt. Najó, szürke. Mert rohadt nehéz volt egész nap a murván haladni és borzasztóan kikészültem, már kb. a közepétől, a végére pedig totálisan. Zitát ez annyira nem viselte meg, talán azért, mert ekkor még csak 2 táskája volt, nekem meg ugye 4. Szóval szörnyű volt, nagyon szenvedtem, főleg a nap végén, borzasztóan kimerültem és ez bizony egy olyan nap volt, amikor legszívesebben a kanyonba hajítottam volna a bringát, és sokat törtem azon az agyam, hogy miért nem inkább egy hagyományos trekkinggel vágtunk neki ennek az útnak. Persze aztán ez később elmúlt, és más napokon már nagyon boldog voltam a fekvőbringával, de ez a terep nagyon nem feküdt nekik. Vagyis valakit/valamit hibáztatnom kellett magamon kívül, mert bugos voltam. :)

X-edik alagút. :)

Ugyanez belülről

Ahogy kiértünk, rögtön jött a következő

Beton? Az ugyan minek? :) Csak kivájjuk a sziklát, azt jóvan! :) Tisztára olyan érzés volt, mintha egy barlangban bringáztunk volna, vagy legalábbis a hegy gyomrában – ahogy valójában történt, de ez most, az aszfalt a beton borítás híján valahogy sokkal valóságosabbnak tűnt.

A lámpáink ugye a dinamóról működnek, és automatára vannak állíva, vagyis van a hátsó felükön egy kis fényérzékelő szenzon, és ha az érzi, hogy nincs elég fény, akkor felkapcsolja a lámpát. Ez most nagyon hasznos volt, mert így nem kellett minden alagút előtt és után előre hajolgatnünk ki-be kapcsolgatni a lámpát. Az én első lámpám egyébként még az Északi Területeken, Ausztráliában széttört, de összeszedtem a darabjait, és összeragasztottam a lámpatestet. Most nincs rajta elöl védőüveg, de ettől még majdnem ugyanolyan remekül világít, mint Zitáé, ami sértetlen.

Ugye mondtam, unjátok már! :)

Némelyik alagúton oldalt ütöttek egy-egy lyukat a kanyon felé, hogy legyen már odabent valami fény.

Egy mellékvölgy

Emlékszem, itt már kivoltam, mint a liba, pedig vagy 20km volt még hátra, ami itt, a murván, végig fölfelé soknak számít, pláne, hogy tudtuk, hogy az utolsó néhány kilométer még meredekebb is volt, mert kiléptünk a völgyből, ugyanis a falu, amin az út keresztül vitt, és ahol megszállni készültünk, fent volt 200 méterrel a folyó felett.

Angolul úgy mondják, washboard, vagyis mosódeszka. Valamiért a sok jármű ilyenre járja ki egy idő után ezeket a földutakat. Teljes széltébe, nem tudunk hová menekülni, próbáltunk mindig ide-oda cikázni, hátha az út másik oldalán jobb lesz, de legtöbbször nem volt az, és ezen nagyon szenvedtünk, nem csak hogy a lelket kirázta belőlünk és attól féltem, szétesik alattam a gép (ami nem történt meg), hane még nehezebb is volt rajta hajtani.

Lassan lemegy a nap

Ezután a kép után átkeltünk a folyó bal oldalára, és ezzel elindult a meredekebb fölfelé. Én mentem elől, kb. 50 méterrel Zita előtt, amikor egy kis tacskóméretű kutya megugatott, de ahogy szoktam, rá se hederítettem, tudomást sem vettem róla. Ez eddig mindig bevált a kutyáknál, sosem kergettek meg minket igazán, valahogy hallani a hangjukon, hogy csak kötelességtudatból ugatnak, és ennyi. Azt hittem, ezúttal is így van, a dög elhallgatott, én pedig tekertem tovább. Aztán kb. 10 méterrel később egy morgást hallok, és érzem, hogy megrándul a biciklim. Ez a kis vakarék beleharapott a méregdrága Ortlieb vízálló táskámba. Megálltam, leszálltam, és meg is találtam egy kb. 2-3cm-es szakadást a táskám hátulján. :( Mi jöhet még ezen a nyomorult napon? Azóta morgunk, kiabáltunk, hesegetünk a kutyákra, van, hogy meg is állunk, dobbantunk a lábunkat és üvöltözünk velük, nehogy ez mégegyszer megtörténjen. Ennek következtében 3 nappal később sikerült is összeütköznünk, ugyanis Zita megállt hirtelen egy másik dögnek, én meg ugye nem előre néztem, hanem a kutyával üvöltöztem, hogy ne merjen követni, és jól belementem Zitába. Persze nem estem nagyot, nincs honnan, csak picit lehorzsoltam a bal térdem, más nem történt. Szóval nem csak az autók büdösebbek Peruban, mint máshol, hanem meglepő módon a kutyák is aggresszívebbek. Pedig már szinte elkönyveltem magamban, hogy kutyakaland nélkül érünk haza, erre jött egy ilyen kis rohadék, aki suttyomba, ugatás nélkül követett, és kiharapta a táskámat…

A meredek szakasznak kb. az alsó egyharmadán kaptuk ezt a szép szívárványt. :)

Este, mikor végre megérkeztünk Yuracmarca faluba, itt vacsoráztunk. Barátságos, nem? :) Valójában az volt, mert a vendéglátósok barátságosak voltak, az étel pedig finom volt.

Ez a nap számokban. Feljöttünk kb. 850 méter szintet reggel óta, és ha mindez nem murvás, köves úton történt volna, simán meglett volna a 13-14km/h nettó átlag.

Bocs, nincsenek mindig tökéletes napjaink. :) Ezt van, mikor le sem írom, mert mire az útinaplóban oda érek, már hetek telnek el, és utólag jelentéktelennek tűnik, meg már túl is vagyunk rajta, minek firtatni. Most viszont az úttal volt bajunk, olyannyira, hogy azt nehéz volt elfelejtenem. Ezen a napon egyébként összesen 12 alagutat kereszteztünk. Mindez történt 2015. május 10-én.

Cañón del Pato #1 – A Pan-American Highway sivársága

Arpi — Mon, 15 Jun 2015 06:00:14 +0000

No, csapjunk ismét a lovak közé, indulunk el Trujilloból! Lucho feleségére hiába vártunk, egy nappal többet maradtunk náluk, mert úgy volt, hogy vele együtt indulunk el a híres Cañón del Patohoz, de ebből végül nem lett semmi, mert ezen az újabb reggelen végül nem is találtuk a háznál. Erre gondolhattunk volna, mert mikor legelőször megemlítette, hogy akkor ő is velünk jön, mindezt úgy tette, mintha csak a sarki közértbe mennénk le együtt zsömlét venni. Pedig ennél azért nagyobb vállalkozás feltekerni a kanyonon, hiszen tengerszintről indulunk, és a végén Huaraz már 3100 méteres magasságban van. Mindegy, ezért nem haragudtunk Luchoékra, hiszen nagyon kedvesek voltak velünk, és a plusz egy pihenőnap igazán nem volt fájdalmas. :)

Indulás után, ahogy arra már előre számítottunk, a város végében egy hosszú, kiadós emelekedő várt ránk.

A városból kiérve egy üres sivatagban találtuk magunkat.

Forróság nem volt, ellenben szél igen, méghozzá oldal-szembeszél, ami nem volt túl finom. Emellett az idő is elég párás volt, nem túl jó láthatósággal.

Jobbra tőlünk a tengerpart. Hát nem gyönyörű?! :) Nem, nem az! :) Ezt a 67km-t Trujillotól Chaoig (és még egy kicsit utána is másnap reggel) a Panamarican Highway-en, vagyis Peru és Latin-Amerika fő ütőerén, a nagy partmenti úton tettük meg. Volt egy kis leállósávunk, de ennek ellenére eddig ez volt Peruban a legélvezhetetlenebb szakasza az utazásunknak. Gyors forgalom, szemét a városok mentén, és lélektelen, üres sivatag az útmentén mindkét oldalt. Áldottuk a sorsot, hogy végül nem erre jöttünk, dögunalmas kínszenvedés lett volna végig itt bringázni Ecuadortól, arról ugye nem is beszélve, hogy sok szakaszt a rossz közbiztonság miatt amúgy is átbuszoztunk volna. Egy szó mint száz, ha bringával Peruban jársz, amennyire csak tudod, került a Panamarican Highwayt, itt nem jó bringázni és nincs is miért, legalábbis ha a hegyek között szerzett élményekkel hasonlítjuk össze, akkor kb. 10-1 arányban a hegyek nyernek, még akkor is, ha ott sokkal nehezebben és lassabban lehet haladni. Ha Peruban bringázol, csak a hegyek között tedd, akkor is, ha csak kevés időd van, inkább buszozz bele, de tölts minél több időt a hegyek között, mert ott szép igazán az ország. Mi is csak átkötő szakaszként használtuk ezt a 82km-t két hegyi kaland között, és utólag, más itt járt kerékpártúrázókkal is beszélve úgy érezzük, hogy ezt nagyon jól csináltuk így.

Persze azért még itt is látni érdekes dolgokat, csak arányaiban sokkal kevesebbet.

Jézus és a nádból készült huanchacoi csónakok :)

Ugye mondom, hogy nem volt itt semmi izgalmas, csak sivatag…

No meg cukordánültetvények a sivatagban. Honnan a fenéből szedik az öntözéshez a vizet? És egyébként miért ilyen sivatagos errefelé a vidék, el tudja valaki magyarázni? Fent a hegyek között minden csupa zöld volt, itt meg kopár, miért? Miért csak ott csapódik ki az óceánból felvett nedvesség a levegőből, és itt miért nem?

Az útlezárásnál vidáman integettek nekünk.

Mások meg csak néztek, hogy kik ezek a furcsa bringások? :)

Azért a távolban már látni a hegyeket! :) Csak lennénk már köztük, az a zajos, koszos, forgalmas főút nagyon nyomasztó tud lenni a gyönyörű Utcabamba apró, forgalommentes gyönyörű útjai után.

Este Chaoban a szállónk udvarán felfedeztük ezt a… Nem is tudom, minek nevezzem? Giccsparádé? A lényeg, hogy a gyerek beleülhet a lovacskába, és pénzért ezzel a háttérrel lehet vele készíteni egy fotót. Hát nekem nagy pénzt kéne fizetni, hogy ilyet megengedjek majd a gyereknek… :D

Ennyi lett mára a táv. +7,2km, amikor a GPS-ben lemerült az elem, és nem vettem észre. Ilyenkor útvonaltervek a track végéig, ahol elfogyott a kraft belőle, és a nap végén ezt hozzáadom a távhoz. Azért nem veszem észre, hogy lemerül a GPS, mert beállítottam, hogy 10mp után kapcsoljon ki a képernyője. Amikor nem kell vele navigálni, akkor ne ezt nézzem már, hanem a tájat. Meg így az elem is kevésbé merül. Ja, és azért tud lemerülni az elem, mert már nem kötjük rá az agydinamóra az átalakítóval. Minek? Mindenütt van áram, és egy pár AA-val másfél-két napot bír, azokat meg este fel tudjuk tölteni.

Így írjuk a költségeket, hisz nyilván nincs kéznél az Excel mindig, de ez a notesz igen. 9,3-al kell szorzni, hogy forintot kapjunk, a dupla vonal az elválasztó a napok között. Ha számolgattok, láthatjátok, hogy Latin-Amerika drágább, mint Ázsia volt. No meg talán mi is elkényelmesedtünk egy kicsit a 4 év alatt.

Itt reggeliztünk, illetve innen vittünk magunkkal packlunchot is, mert a térképen úgy láttuk, hogy nem nagyon lesz település estig az úton.

Kb. 15km-rel délre Chaotól végre letértünk a nyomasztó Panamarican Highwayről… Erre az útra, ami nem töltött el minket túl sok bizakodással. Egy cement és/vagy aszfaltgyárból hordták innen kifelé a teherautók az anyagok. Hála az égnek, a valóságban nem volt olyan szörnyű a maguk után húzott porfelhő, mint ahogy az ezen a képen látszik. Az út egyébként valamiféle privát út, sorompós, kapuőrös, fel is írták a nemzetiségünket, de ezen felül simán bejuthattunk, és a túloldalt a kiementnél semmit nem kérdeztek. Ha nem erre mentünk volna, vagy 50km-el és sok szinttel hosszabb lett volna.

Áhá, hát innen volt vízük a cukornád ültetvényekhez! Kibetonozott csatorna, ami még a hegyek gyomrában is halad…

Néhány errejáró finn vicces kedvében lehetett. :)

A homoksivatagból kősivatagba érkeztünk

Elég vacak volt az út minősége, rázott, és nehéz volt rajta a haladás

Újabb gyöngyszem a gyűjteménybe. – Itt meg valami külszíni fejtés mellett haladtunk el.

Na végre, valami barátságos vidék. Ez már a Rio Santa, vagyis a “Szent folyó”-ból öntözik, ennek a folyónak a völgyében fogunk fölfelé haladni az elkövetkezendő pár nap – konkrétan az útinaplóban csütörtökig, ha sikerül mindent megírnom zsinórban. :)

Megérkeztünk a Tanguche nevű

Találtunk egy kis boltot, ahol le tudtunk ülni egy tuskóra, itt ettünk meg az ebédünket némi vásárolt üdítővel és süteménnyel együtt.

Itt voltak ezek a gyerekek is, akik kíváncsian lesték minden mozdulatunkat. :)

Aztán befordultunk a szárazföld felé, és végre már magunk előtt láttuk a hegyeket. :)

Babakocsit csak városokban láttunk már hónapok óta, ott is csak nagyon keveset.

Itt az út, bár földút volt, de olyan szépen le volt döngölve, mintha csak aszfalt lett volna, szépen suhantunk. Sajnos csak pár kilométert tartott így a falu után.

A völgy féli oldala. Középen a folyó környékén minden zöld, a túloldalt pedig ott húzódik az aszfalozott út. Aki délről érkezik a part felől, annak ez a túloldali út a nyerő, de aki északról, mint mi, annak ez a 125-ös számú kis út jobban megéri, ha ezt a kevés terepet kibírja a bringája. Amit ki kell, hogy bírjon, hiszen a kanyonban később ennél még sokkal durvább is jön. Feltéve, ha később nem aszfaltozzák végig az egész útszakaszt.

Hiába a folyó mellett haladtunk, voltak azért kaptatók is, de nem sok és nem is meredek.

Szép, szép, de kicsit kietlen… Miért áradozott mindenki annyit a Cañón del Patoról?! Eddig nem nagy szám… Igaz, még meg sem érkeztünk, várjuk ki a végét! :)

Kaktuszok és kövek

Vagy csak kövek

Kiértünk a főútra a 215-ösről, ennél a hídnál volt a másik kapu és a másik őr.

Aszfalt, óóó igen, szeretünk téged!!! :) Sokkal könnyebb és gyorsabb lett így a haladás.

Egyből nagy lendületet kaptunk, ami kellett is, mert már a nap végén jártunk.

Megérkeztünk Chuquicarába, ez egy apró falu egy útelágazkodásnál. Mivel a következő település sok tíz kilométerre volt, egyértelmű volt, hogy itt szállunk meg.

Ennyi volt a táv mára, Chao és Chuquicara között. Közben a tenger mellől felmásztunk közel 500m magasra is. Már csak 2600m van hátra! :) Függőlegesen… :D

A faluban egyetlen egy szálló van, ha nyugat felől jössz, az első étteremmel szemben, jobb oldalt. Ez a puritán szoba 15 solba került.

Este még kimentünk sétálni, de igazán nem volt itt mit látni. Rövid bazársor, két étterem, rendőrőrs, ennyi a falu. :)

Gyerekek játszanak. :)

Történt május 8-én és 9-én. Hamarosan folytatjuk! ;) Közben kaptam egy megbízást fizetős cikk írására, és már nagyon soványan állunk, úgyhogy most inkább annak kezdek neki, szóval nem biztos, hogy sorban naponta jön majd a folytatás, de jön majd, azt megígérhetem! :)