Cisco Certified World Traveller

Miért egy hét, ha annyira nem szeretjük a városokat?! :) Teljesen jogos a kérdés, de nem igaz, hogy egy az egyben nem szeretjük a városokat, csak tömeget, a dugókat, és a szmogot nem szeretjük bennük, de van egy csomó minden más is egy városban, sőt sok minden csak a városban van. Például Cisco vizsgaközpont – leginkább ezért siettünk ennyire ebbe a városba, itt tudtam, hogy van vagy egy tucat vizsgaközpont, és azt is, hogy hamarosan lejárnak a CCNP papírjaim. Anno buta voltam és egy CCIE írásbelivel hosszabbítottam meg őket, így csak két évig lettek újra érvényesek. Most a switching vizsgát, a kedvenc területem vizsgáját tettem le újra, mert az autógyári „gyakorlat” után ez volt egyúttal a legkönnyebb is számomra, a négy CCNP vizsga közül. Ha nem teszem le a két éven belül most újra ezt a vizsgát akkor később mind a kétszer négy vizsgát újra kellene csinálnom, ami nem csak időbe és fáradságba telik, hanem vizsgánként 200 dolcsiba is. Nem tudom még, mi lesz velem, ha egyszer befejeztük ezt az utazást, de nem akarom megkockáztatni, hogy elveszítsem a papírjaimat, és ennyit ez megért nekem. Frissítésnek sem volt utolsó a vizsgára való felkészülés, amit igazából élveztem is – jó volt kicsit mással foglalkozni, másra koncentrálni. És jó érzés volt, vagyis inkább kicsit őrült érzés volt, hogy egy távoli megalopoliszban fekvőbringával megyek a Cisco vizsgaközpontba, ahol egy gyors regisztráció, egy bankkártyás fizetés, és egy arckép és aláírás összehasonlítása után már ülhettem is be az apró légkondis terembe. Vicces volt látni a két évvel ezelőtti énem az előző általuk készített képen, és csak a fotó után emlékeztem vissza, hogy már akkor is bringával mentem, sőt akkor voltam olyan merész, hogy bringás mezben vizsgáztam. :) Most is SPD cipőben kopogtam be az iroda kőpadlójára, de azért inget azt húztam, mégiscsak idegen helyre mentem. Amíg a recepciónál vártam, sok nálam idősebb emberkével beszélgettem, a legtöbben közülük csak CCNA tanfolyamra vártak. Ez az alapvizsga, amit nekem a próbaidőm alatt kellett letenni anno. Aztán megjelent egy oktató is, aki éppen 3 hónapos szabiján volt, hogy felkészüljön a CCIE laborvizsgájára, második nekifutásra. Ez a legfelsőbb szint, vagyis efelett már az Architect van, vagy mi fene, de ezt már én sem tudom. Otthon én is le akartam tenni ezt a CCIE-t, de végül nem maradt rá időm, kitartásom és lelkesedésem, más kezdett el érdekelni… :) De annyira azért benne voltam a dolgokban, hogy még most is pontosan tudom, mit jelent egy ilyen vizsgára való készülés. Hosszú hónapokig, minden nap legalább 8 órában laborozni, gyakorolni, valódi vasakon, sokat, nagyon kitartóan és céltudatosan…

Na és lássuk az én vizsgám. Ez is izgalmas volt! Két és fél órám volt ha jól emlékszem 60 kérdésre. Rögtön a második kérdésre, amely egy összetett szimuláció volt, előttem 50 percet. :) Alig másfél órám maradt a maradék 58 kérdésre… :) De nem estem pánikbaa, mert tudtam, hogy az ilyen szimulációs, időt és igazi gyakorlatot igénylő feladatokból nem lesz csak 2-3 darab. Végül volt belőlük vagy 5-6, ami meglepett, de meg nem rendített. Kicsit stresszes volt már a végén, de igazából nagyon élveztem, hogy újra CLI-t látok, vagyis fekete képernyőt csak karakterekkel, és adhatom ki a régi jó parancsokat. Sajnos a szimulátor buta volt, így sok parancsot nem ismert, pedig kedvem lett volna néhány régen minden nap sokat használt parancs kimenetét csak úgy a móka kedvéért újralátni. De ezt nem lehetett, csak a szükséges parancsokat ismerte a szimulátor és ami szerintem buta dolog volt, hogy a végén még a konfigurációt sem lehetett elmenteni. Pedig ha ez a való életben elmarad, az elég gáz, mert egy áramszünettel így elszállnak a módosítások.

Na mindegy, gondolom már mindenkit untatok, aki nem Ciscos, így elmondom, hogy az egész végén, vagyis 20 perccel az idő lejárta előtt befejeztem, és feljött az ablak, hogy „Congratulations, blablabla…” – én ekkor már nagyon szomjas voltam, mert kb. az idő feléig kikapcsolva hagytam a légkondit és annyira a feladatokra koncentráltam, hogy észre se vettem, hogy teljesen leizzadtam. Szóval úgy ahogy voltam, meglátva a score report-ot azonnal fordultam ki az iroda kis konyhájába, hogy folyadékot vegyek magamhoz. A titkárnő a recepcióról jött utánam, hogy mi van, ne csaljak, nem szabad kijönni vizsga közben. Mondtam, hogy már végeztem, csak nagyon szomjas voltam, de a vizsga kész van, sikerült! Erre ő megnyugodott és visszament a pultjához, hogy kinyomtassa a vizsgaeredményeimet, de ez csak nem akart neki sikerülni, ezért 5 perc után odahívta a CCIE-re készülő fickót, hogy segítsen neki. Mikor ő ránézett a képernyőre, felém fordult, hogy „Maaan, you haven’t finished your exam!?” – Mi? Hogy-hogy nem fejeztem be a vizsgámat, de hát már gratulált is nekem a rendszer, sikerült!? Bementünk a szobába, ahol vizsgáztam, ahol kiderült, hogy még végig kellett volna klikkelnem valami survey-t, hogy hogyan tetszett a vizsgakörnyezet, meg hogy hogyan készültem fel, mennyi ideig tartott idejönni, és ilyen egyéb marhaságok. Amíg ezt végig nem klikkeltem, addig nem jelent meg a rendszerben az eredmény. Persze ez már nem a vizsgaidőmből ment, de azért egy pillanatra megijedtem. Végül nem volt ebből semmi gond, végül megkaptam a papírt, elbúcsúztam a Cisco-s haveroktól, majd hazahajtottam azzal az érzéssel, hogy jól van, ez is megvan, újra 100% az útra koncentrálhatok. :) Jó érzés volt, hogy míg legelőször ugyanerre a vizsgára hónapokat készültem és agyon izgultam magam, most pár nap elég volt, és javarészt még a vizsgát magát is élveztem. – és sikerült, 973 pontom lett az 1000-ből. Amit 300-tól 1000-ig számolnak, tehát ez igazából csak 673 a 700-ból.

Naplementék Vojkannál

Ezalatt az egy hét alatt egy Vojkan nevű szerb srácnál laktunk egy, ha jól emlékszem, 7 emelet magas épület legfelső emeletének „studio-apartman”-jában. Ez jó móka volt, mert esténként gyönyörű naplementéink voltak az erkélyről és közben voltak velünk más Couchsurferek is, Vojkan pedig nagyon jó arc volt. Vojkan fotós, és nemrég megragadott egy lehetőséget, írt egy itt dolgozó szerb fotósnak, hogy nincs-e számára munka, és lett. Vojkan most egy stúdióban dolgozik, portrékat készít megrendelésre mindenféle embereknek. A nyers képeket elküldi a főnökének, aki földrajzilag valahol máshol, valami szigeteken van, ő elvégzi az utómunkákat a képeken, és kész a meló. Ez nem tűnik nagy ördöngösségnek, hiszen „csak fényképeznek és photoshoppolnak”, de mégis, ennyi elég, ha ezt profin csinálják, és jól eladják magukat, van rá akkora igény egy ilyen nagy, „fejlett” városban, hogy ebből vígan meg lehessen élni. És Vojkan-ék kuncsaftjai egyszerű, hétköznapi emberek. :o

Vojkan amúgy ökológus, ezelőtt valahol Spanyolországban, egy nemzeti parkban dolgozott önkéntesként, ahol kiválóan megtanult az egy év alatt spanyolul. Sok terve és ötlete van a jövőre nézve és köztük ezt a bangkoki állomást ezzel a portréfotózással csak az egyik rövid állomásnak, tapasztalatszerzésnek gondolja.

…és közben vendégül lát embereket a világ minden részéről, és rólunk és készít egy 100 részes fotósorozatot. Vojkan megkért minket, hogy írjuk bármilyen üzenetet egy papírtáblára az ő személyében Szerbiának címezve – bármit, ami eszünkbe jut. :) – Aztán lefényképezett minket a táblákkal. Ezt nemrég kezdte, mert ha nem tévedek, mi voltunk Zitával a 3-4. a sorban. :)

Fék, gumi külső, sátorrúd, naptár és útlevél

Bangkokba már jó előre megrendeltünk néhány holmit ebay-ről, amelyek rendre meg is érkeztek mind gond nélkül, még előttünk. Ezek a következők voltak: 10 pár utángyártott fékpofa (párja kevesebb, mint 5 dollár) egy pár féktest, egy Schwalbe Marathon Plus 26-os gumi külső, ez utóbbi nekem a hátsókerekemre kellett, mert el volt kopva már nagyon a régi, gyakorlatilag tükörsima volt a 18 ezer futott kilométer után (mert e túra előtt is használtam kicsit). A cserét a vizsgázásom előtti napon tettem meg, és valamit rosszul csinálhattam, mert másnap reggel, amikor indultam a vizsgára, 200 méter után tök lapos volt a hátsókerekem. Ez elég szörnyű látvány és érzés volt egyébként… :) Idő nem volt a javításra, és ekkor még nem tudtam, hogy csak a szeleppel lehetett valami, ezért visszatoltam a bringát Vojkan mélygarázsába, és végül Zita bringájával mentem vizsgázni. :)

Sátorrúdra azért volt szükségünk, mert elhagytunk egyet belőlük, még az előző itt-tartózkodásunk alatt. Szerencsére Vientiane-ba menet találkoztunk egy túramotoros párossal, akiknek kemping és kemping-tűzhely boltjuk van. Noppagornt hónapokkal a találkozásunk után, amikor már újra Bangkok felé tartottunk, felhívtam, és ő megnyugtatott minket, hogy ne izguljunk, csak látogassuk meg, ha majd a városba értünk, és nála lesz sátorrúd. Mivel a honlapjukról láttam, hogy kemping-főzőkkel is foglalkoznak, elvittük a mi Primus Omnifuel-ünket is hozzá. Nem tudtuk, mit várjunk a találkozástól, azt hittük, csak egy egyszerű adás-vételről lesz szó, esetleg egy kis beszélgetésről, de nem így történt, sőt végül adás-vétel egyáltalán nem történt, mert Noppagorn semmiért nem engedett fizetni minket, pedig nem csak az üzletében méretre vágott sátorrudakat kaptuk meg tőle, hanem a főzőnkket is teljesen kipucolta (el volt dugulva, nem adott nyomást a tartály pumpálás után), és még egy töltést is kaptunk a híresen tisztán és jól égő „white gas” nevű anyagból. Ilyet sehol eddig nem találtunk, se Ázsiában, se Európában, igaz akkor még nem is kerestük. Azóta kipróbáltuk, és tényleg nagyon jól és könnyen ég ez a white gas, miközben jó hőt ad le és szinte nem is hagy koszt. De ezzel még nem volt vége a vendégségünknek Noppagorn-nál, mivel ilyen kedves volt velünk és ennyi mindent adott, nem bírtuk visszautasítani a közös vacsorát vele (amit persze megint nem hagyott kifizetni), ez már-már bunkóságszámba ment volna, és még így is kicsit annak éreztük magunkat, mert igazából csak be akartunk ugrani a sátorrúdért, de végül sokkal többet kaptunk annál. Mivel anno csak 5 percet beszélgettünk, nem ismertük meg igazán egymást Noppagorn-ékkal, ezért nem számítottunk semmire, mikor indultunk hozzájuk. Milyen szerencse, hogy nem csak a vizsga előtt ugrottam be Noppagorn boltjába, egyedül, futtában. Így végül jól jött ki a dolog, leszámítva azt, hogy aznap amikor végül meglátogattuk őt, a barátnője sajnos nem volt otthon. A vacsorával végül annyira elment az idő, és én annyira kimerültnek éreztem magam a nap végén (vizsga és egyéb rohangálások a városban), hogy aznap már nem mentünk ki az esti buszhoz, hogy tovább induljunk Koh Tao-ra.

Lórándékat is meglátogattuk újra, és egy fantasztikus vacsora keretében újabb élménybeszámolót tartottunk, most a kis lao-viet-kambodzsai kitérőnkből. Ezen helyek egy részén ők is jártak, és Lóránd egy nagyon érdekes történettel egészítette ki a vietnami számőrületet. Tudjátok, ők nagyon „babonásak”, vagy nem is tudom, minek kéne ezt nevezni. Amikor egy nő teherbe esik, kiírják a szülés dátumát az orvosok, majd a család elmegy egy asztrológushoz, aki megmondja nekik, hogy az idő tájt mely dátum a legmegfelelőbb egy új élet születéséhez, és a babát akkor fogják világra hozni – javarészt ezért a szüléseknek egy nagyon nagy hányada (90% talán?) császármetszéssel történik Vietnamban. :o Ez azért valljuk be, nagyon meredek dolog számunkra! De ilyen is van, és ez nekik „normális”.

Lórándéktól később az új útleveleinket is megkaptuk, ezeket már az első találkozáskor is megkaphattuk volna, de ahhoz, hogy hivatalosan és szabályosan átvegyük őket, az előzőeket érvényteleníteni kellett volna, ezért vártunk ezzel mostanáig – amíg be nem teltek szinte teljesen a régi útleveleink. Emlékeztek, ezeket még Iszlámábádban kértük meg az ottani magyar nagykövetségen, mert a pakisztáni határon megijedtünk, hogy mennyire elfogytak az üres lapok az útleveleinkben. Akkor ide Bangkokba kértük meg az okmányok átvételét, és most meg is érkeztünk ide. Akkor még nem tudtuk, hogy ez háromszor is meg fog történni. :) Mármint a megérkezés Bangkokba. :)

Ja, és a legjobbat majdnem el is felejtettem! Mivel itt Bangkokban Attila is, Lórándék is, és a magyar nagykövetség úgy általában is nagyon rendes volt velünk és sokat segítettek nekünk, küldtünk nekik egy-egy naptárat, és mivel az egyik ilyen naptár Lórándék konyhájában csüng a falon, így végre most először láthattuk a saját naptárunkat élőben is, nem csak a netbook apró képernyőjén. :) Sőt, Zita maga lapozott az áprilisi oldalra, mert ekkor volt április elseje. Ja, és locsolkodtunk is, mert ugye Húsvét is volt! :) Csak úgy törnek fel belőlünk az élmények, nem is volt olyan “semmit nem csináltunk” ez az egy hét Bangkokban. Mert most ugrott be, hogy még Barbarát is meglocsoltam! Vele is találkoztunk néhányszor a városban, ő az az ausztrál-magyar lány, aki már sok-sok éve utazgat a világban, és az összes elektronikai cucca egy elemlámpa. Vele Hunzában találkoztunk először és most jó volt újra látni és újra beszélgetni vele pár napot mielőtt tovább repült volna Melbourne-be.

Rodeó az elevated highway-en

Na, szóval így teltek a napok Bangkokban, és most térjünk rá az elmenetelre, mert az aztán nem volt egyszerű. A buszállomás 15km-re volt Vojkantól, de nekünk sikerült 38km-t megtenni, mire megtaláltuk. Először a Kao Shan Road-ra tekertünk be, ekkor találtunk rá az egyik magasvasút (skytrain) pályájának a végére, ahol elolvashattuk, hogy az egészet a király 6. „cycle” születésnapjának tiszteletére építettek, akármit is jelentsen ez. :) Aztán itt találkoztunk egy magyar párossal az ezüst ékszersoron, és ugyanitt tudtuk meg, hogy a vonatokra már vagy egy hétre előre elkelt minden jegy. Ezután sikerült pár percre elhagynunk egymást, majd amikor meglettünk újra, végre elindultunk a buszállomás felé, vagy legalábbis oda, ahová nekünk az utazási irodában mutatták a térképen a buszállomást. Ekkor elkövettem egy hibát, felhajtottunk egy felüljáróra, ami nem csak egy kereszteződésen ívelt át, hanem egyenesen felvitt minket az „elevated highway”-re, vagyis egy végtelen hosszú hídra, amely a városból kifelé haladó sugárutak közepén és felett húzódik. Ezeknek jellegzetessége, hogy le- és feljáratai sokszor csak 5-10km-enként vannak, hiszen ezekhez a felhajtókhoz sok hely kell, az pedig kevés van a városban. Így történt, hogy egy ilyen őrült nagy, végtelen hídon szépen elhajtottunk a buszállomás mellett, amit fentről gyönyörűen láttunk, száz méterre sem volt tőlünk, de közben mi tudtuk, hogy még ki tudja, hány kilométert kell megtennünk, mire oda leérünk. A lehajtó néhány kilométeren belül jött, de ezzel megfordulni még nem tudtunk, az „U-turn”-re még néhány kilométert várni kellett, hogy a fordulás után aztán újra elhaladjunk a buszállomás mellett, mert persze az most az út túloldalán volt, és itt sem tudtunk csak úgy átvágni a kétszer hat sávon, plusz az elevated highway alatt – megint tovább kellett hajtanunk, hogy találjunk egy fordulót. Mikor végre megérkeztünk a buszokhoz, közelről már minden olyan kihaltnak tűnt, alig kószált néhány lélek a környéken, ami gyanús volt. Hamar kiderült, hogy ez a buszállomásnak csak a hűlt helye, az nemrég kijjebb költözött néhány kilométerre és valószínűleg valahol éppen előtte fordulhattunk meg az előbb. Ááááááááááá!!! Hajthattunk tovább megint, de most már végre meglett legalább az állomás. Én ekkor már annyira kész voltam, hogy mondtam Zitának, menjen ő jegyet venni, én meg csak leülök, figyelek a bringákra és lecsendesedek, mert ha így mennék a pénztárhoz, abból a végén tuti nem lenne buszjegy. Zitának nagy szerencséje volt, talált egy nagyon okos, angolul jól beszélő maláj segítőt, aki azután, hogy a pénztárnál egyértelmű nem-et mondtak a bicikli busszal való szállítására, rákeresett az okostelefonján a „bicycle” szóra a google képkeresőjében. Megmutatta a bicikli képét, mire a pénztárosok felfogták, hogy biciklit akarunk szállítani, és így végre jegyet is kaphattunk, immáron minden gond nélkül. Ezzel a trükkel és az ötletgazdájával nagy mázlink volt, mert állítólag az a nem olyan határozott volt, hogy attól lehet, hogy megtorpantunk volna, és esetleg stoppolásba kezdtünk, vagy biciklizésbe. Pedig az a nem csak annyit jelentett, hogy nem érti, mit szeretnénk. De így végül fel tudtunk szállni a buszra, csak ki kellett várni az este 9 órát az indulásig.

ű

És hogy miért mentünk busszal? Ahogy Graham tanította nekünk Szamarkandban: “Az okos kerékpártúrázó azt is tudja, mikor kell biciklizni és mikor kell buszra szállni.” És mivel mi pontosan tudtuk, hogy Thaiföld ezen elkövetkező középső szakaszán, ahol csak egy keskeny földnyelven osztozik Burma és Thaiföld a Thai-öböl és az Andamán-tenger között, ott valószínű, hogy még szélesebb, unalmasabb, kihaltabb, veszélyesebb autósztráda szerű utakkal találkozhatunk majd, mint eddig. Ehhez nem volt kedvünk az idevezető szakasz után, és időpocsékolásnak találtuk volna a Ko Tao-i hajóig, vagyis a Chumpton-ig való biciklizést, ezért döntöttünk a teleport mellett. De még csak a buszon voltunk fent, a hajnali átszállás és a hajózás a szigetre, a következő állomásunkra még hátra volt. Chumpthonban hajnalban tett ki minket a busz egy kis placcon. Se tengernek, se hajóállomásnak nyoma nem volt a környéken, és valóban, amikor bekapcsoltam a GPS-t, láttam, hogy a tenger és a partján a két hajóállomás 15 és 25km-re vannak tőlünk. Beletartott egy kis időbe, amíg megtudtuk, melyik hajóállomás a miénk, és közben mondtak olyanokat is, hogy kár izgulnunk, mert jön majd a pickup, és arra felférünk majd. A kerékpárok is? A kerékpárok is… Persze később láttuk a pickup-ot, és állíthatom, ha ebben hiszünk nekik, csak bajba kerültünk volna a bringákkal, de pickupra nem. Így viszont, hogy időben elindultunk, éppen odaértünk a hajóállomásra, igaz, közben vagy ötször megálltunk megkérdezni, merre is van az, mert biztosra akartunk menni, és ugye ez Ázsiában nagyon nehéz, sokszor majdnem hogy lehetetlen. Az állomás előtt még arra is volt időnk, hogy a tenger felől felkelő Napnál végigjárjuk a kikötő melletti homokszobrokat. Ez hangulatos volt így a kis kora reggeli tekerésünk végén. A kikötőnél láttunk egy Thaiföldre jellemző, hülyére dekorált, festett emeletes buszt. Sok ilyen szaladgál az utakon, néhányuknak hátul a motortér fedele plexiből van vagy ritka rácsokból, így belátni az általában csillogóra sikált, dübörgő motorra. Perverz! Ahogy az egész busz kinézete is teljesen abszurd számunkra, arról nem is beszélve, hogy ennek a busznak szinte nincs is csomagtere. Ha egy ilyennel jöttünk volna Chumptonba, a bringák nem fértek volna be – Szerencsénk volt!

2013. március 26-án este érkeztünk meg Bangkokba és ez a kalandos buszpályaudvar vadászat április 3-án történt, a homokszobrokat 4-én reggel láttuk.

Reggel azonnal kipróbáltam a tanulást a biciklin, és úgy tűnt, működni fog.

Sőt, ahogy komolyabban nekiálltam, kiderült, hogy nem csak, hogy működik, hanem közben még repül is az idő és vele a kilométerek. Gyorsan a végére jutottam az egyik vizsga anyagának, majd nekiláttam a másodiknak. Kiderült, hogy az két olyan vas konfigurálásáról szól, amellyekkel én két éve nyáron játszadoztam egy hónapot. A vizsgát is le akartam anno tenni, de végül az ősz kezdetével jöttek a projectek és ez elmaradt. Most meg itt vagyok, Zita előtt tekerve magolom újra az anyagot. Egy óra alatt ennek is a végére értem, és ekkor jött egy nagy megkönnyebbülés: már túl vagyunk ma 30km-en, és én a végére értem mind a két anyagnak. Igaz, hogy még csak egyszer, de így legalább már látom, hogy nem olyan rémes történet ez, mint ahogy az elsőre tűnt. Ekkor jött meg igazán az önbizalmam a vizsgákkal kapcsolatban, és innentől már igazából csak ismételnem kellett – ezt meg is tettem egy-egy órát rászánva még a nap folyamán, amikor meguntam a tájat.

Ez a táj lapos volt, de szép, mert a mezők körülöttünk már nem voltak olyan üresek, mint délebbre az elmúlt napokon, mindig volt valami, ami lenyűgözött minket, hol a földeken dolgozó emberek, hol a mezőkben meghagyott fák látványa. Így már inkább tűnt egy ligetesnek az út menti táj mintsem „üres” mezőgazdasági területnek. Nem sokszor álltunk meg ezen a napon. Egyszer vettünk pomelo-t, egy mandarinszerű, de annál nagyobb gyümölcsöt, Zita kedvencét, egyszer ebédeltünk, egyszer megpihentünk egy épülő cölöpös ház alatt, és egyszer fagyiztunk a délután, igaz, ezt a fagyit már a bringákot, tekerés közben nyaltuk el. Ezután jött este a szálláskeresés, de előtte még vacsit is vettünk, ismét csirkét rizzsel.

Egy nagy, tágas udvarral büszkélkedő buddhista kolostorhoz fordultunk vissza, hogy megnézzük, kaphatunk-e valami fedelet az éjszakára. Kaptunk, bár most mosolyogtak hozzá a legkevesebbet, de egy fás terület alatt megengedték, hogy egy kicsempézett emelvényen, egy tető alatt aludhassunk. Itt konnektor is volt, így tudtunk szendvicseket készíteni, és nem messze fürdőszoba is volt (víztartály, merőedény, villanykörte). Este még odajött hozzánk a szerzetes, kérdezte hogy nem kérünk-e takarót, mire végre a mosolyt is megkaptuk tőle, méghozzá egész széleset. Zita előkapta a hálózsákot és kihúzta az apró tokjából, majd kiterítette. A szerzetes erre nagyon nézet, mert ilyet még nem látott, ekkora ágyneműt ilyen kis helyről előhúzni! :) Ezen az estén eljött az ideje, hogy a másfél éve nálunk lévő, nászajándékba kapott szúnyogriasztó karkötőt kibontsuk és elkezdjük használni. Légmentes volt a csomagolása, így nem vesztett az erejéből, nem csíptek a szúnyogok az éjjel, köszi Ádám! Ezen a napon 116km-t tekertünk.

Buddhista kolostor – Udon Thani: 128km – Potyautast kapunk

Hajnalban nagykoncertet tartottak a kakasok, nem telt el 5 másodperc csendben, folyamatosan kukorékoltak. Nem csak a kakasok, hanem a tyúkok is szinte egytől egyig fent ültek valamelyik fa magasabb ágán, ez egy fura látvány volt, mert bárhol máshol eddig mindig csak a földön láttuk őket rohangálni.

Ahogy kiértünk az útra, egy nagyon furcsa dolog előzött le minket:

Most visszanézve látszik számunkra is, hogy valószínűleg valami politikáról van szó, avagy egy „Szavazz a Józsira!” autó lehetett ez. Most igazán hajnalban indultunk el, így volt alkalmunk megfigyelni az ébredő Thaiföldet. Ez főleg az iskolába bicikliző vagy sétáló gyerekek jelentették, de később a földeken is láttunk embereket, és a király is feltűnt néhány kapun a fejünk felett, azt hiszem a feleségével a jobb sáv felett. :) Aztán még egy John Deere traktorszalon is elhúzott mellettünk balra.

Tízóraira benyomtunk egy tésztalevest sok csírával és egy üdítővel. Egy család étterem-boltjában álltunk meg, és velük egészen összebarátkoztunk ezalatt a fél óra alatt. Mikor indulni készülődtünk bele akarták ültetni az 5 éves forma gyereküket a fekvőbringába, de a srác hangosan bömbölni kezdett. Majdnem készült egy olyan kép, hogy a srác az ülésben bömböl, míg mi felnőttek körülötte mosolygunk, de aztán végül nem erőltette tovább a család a dolgot, hanem inkább kipróbálta az anyuka, hogy milyen egy fekvőbringában ülni.

Az egyik rövid pihenőnknél Zita észrevette, hogy van egy potyautas a bringámon. A bal hátsó táska pántjába kapaszkodott bele egy nagy zöld, hosszú csáppal büszkélkedő tücsök, és aztán el sem akarta engedni azt. Mi hagytuk, hagy maradjon, nem kellett semmi abból a táskából, így nem zavart minket. Ő pedig maradt ott ahol volt, talált magának egy kis szélárnyékot, és kapaszkodott tovább.

Egy nagy, aludobozokkal is megpakotl motoron egy talpig motorosruhába öltözött páros lassított le előttünk, hogy lefényképezzen minket. Erre mi megálltunk, és tartottunk egy rövid bemutatkozást és összebarátkoztunk velük. Hála az égnek, az az idő már elmúlt, hogy felhúzzuk magunkat azon, hogy fényképeznek minket. Mondjuk ehhez valószínű az is hozzájárult, hogy ezt már nem több százan teszik velünk egy nap, csak néhányan. A thai páros csak néhány napra indult csavarogni Laos felé, és megtudtuk róluk, hogy egy outdoor boltjuk van Bangkokban, így aztán kaptunk is tőlük egy névjegyet, és azóta már meg is írtam nekik az elhagyott sátor rúd darabunk paramétereit. Ha minden jól megy, márciusig beszerzik nekünk a hiányzó elemet és még néhány tartalékot is, így ha visszaértünk Bangkokba, utána újra meglesz minden a sátorhoz. Micsoda véletlenek, lám érdemes volt megállnunk! :)

Ebédelni egy már untig ismerős 7Eleven-benzinkút pihenőhelyen álltunk meg, ahol ismét a saját magunk által dugigtömött hamburgert ettünk az alatt az apró fa alatt, ami egyedül az árnyékot nyújtotta az egész terepen.

Az ebédre egy kisebb emelkedőt kaptunk, amit gyorsan túltettük magunkat. Valahol itt egy dinoszaurusz park bejáratánál lekanyarodtunk egy fénykép erejére. Ezt a parkot már tegnap is láttuk kitáblázva, és most végre ide is értünk. Nagyon odalehetnek ezek a thai-ok a dinókért, hogy külön őslényparkuk van, és még néha a kolostoroknál is ott figyel egy-egy dinó.

Az utolsó 20km ismét sík volt, itt nagyon meglódultunk, és Ödön végre megkapta a várva várt gyorsabb tempót:

Kapaszkodni is bírt, így a nap végéig velünk volt. Udon Thani-ban Couchsurfing-el laktunk egy Best nevű lánynál, illetve a családjánál. Durván ránk sötétedett, mire megtaláltuk a város északi részén, a körgyűrűn kívül az otthonukat. Náluk aztán a kapujuk melletti medencés, növényes zöld sarokban Ödönt Zita áttelepítette az új otthonába, a táskámról a növények közé. Ödön aztán eltűnt a zöldben, és többet már nem láttuk.

Pihenő- és Vizsganap Best-ékkel

Best-ék nagy szeretettel fogadtak minket, sok érdekeset meséltek és azonnal marasztaltak minket még egy napra. Erre végül szükség is volt, mert Best anyukájának az Iphone-ján végre hosszú idő óta először elértem a gmail-emet, és el tudtam olvasni az e-mailjeimet. Ekkor derült ki, hogy fölösleges volt ez a nagy rohanás (ezen a napon 128km-t tekertünk), mert a vizsgámhoz nem kell vizsgaközpontna menni, azt online és csak is online lehet letenni. (persze vannak más előfeltételei, egy csomó másik vizsga és képesítés, ezek nekem mind megvannak régről és ezeket már csak vizsgaközpontban lehetett letenni) Ez azért elég vicces fejlemény volt, mert kb. csak azért tanultam minden éjjel és azért tettünk meg már sokadik napja 100km feletti távot, hogy a határidő előtt Vientiane-ba érjünk, ahol a helyi egyetem vizsgaközpontjában majd én jól leteszem a két vizsgát. Képzelem, hogy mulattak otthon a kollégák, amikor erre a fejleményre fény derült! :) Én is inkább csak megkönnyebbültem a hírtől, mintsem hogy bosszankodjak rajta. Így legalább jól meghúztuk ezt az amúgy nem túl izgalmas, sík szakaszt itt Északkelet-Thaiföldön. Ez egyben azt is jelentette, hogy éltünk Best-ék kedves marasztalásának, és a következő napot szinte teljes egészében egy közeli kávézóban töltöttük, ahol történetesen volt wifi. :) Itt vizsgáztam le, és innen töltöttem fel néhány új bejegyzést. Nem tudtuk, hogy Laoszban mennyire lesz stabil és gyors az internetkapcsolat, ha lesz egyáltalán, ezért nem akartam, hogy ott vizsgázzam, nem akartam kockáztatni és túl akartam lenni rajta minél előbb. Izgalmas volt online vizsgázni így egy ilyen helyen, már csak azért is, mert az egyik vizsga egy csomó meglepetést tartogatott, és így majdnem elvéreztem rajta. De csak majdnem, vagyis nem, tehát átmentem, mind a két vizsgán, és ez a lényeg, sikerültek! :) Ha nincs az az egy hónap ismerkedés a vasakkal anno, bizony esélyes, hogy bebuktam volna a vizsgát. De így nem, szóval volt nagy öröm, ezt is letudtuk, most már újra csak az útra kell koncentrálnom, a figyelmem 100% az utazásé lehet újra! :) Amúgy buli volt felkészülni és letenni ezeket a vizsgákat, de mondjuk egész évben nem vizsgázgatnék így. Persze jövőre is kell majd, legalább egyszer, mert ezeket a vizsgákat 1,5-2 évente meg kell ismételni, és van, ami jövő év elején fog lejárni, tehát még egy kör vizsga lesz majd valahol Ho Chi Minh City-ben, vagy talán már újra Bangkokban. Ezt muszáj, ha valaha még tervezek Cisco-val foglalkozni, mert ezeket az IT vizsgákat jóval könnyebb és olcsóbb meghosszabbítani, mint újra letenni őket.

Este Best-ék elhívtak vacsorázni egy nagyon kellemes étterembe, ahol nem engedték, hogy mi fizessük ki a saját fogyasztásunkat. Majd Budapesten mi fizethetünk… – Mondták. :) Reméljük, tényleg eljönnek egyszer.

Udon Thani – Laosz, Vientiane: 82km

Best még aludt, amikor reggel elindultunk és ezt előre tudta, ezért más este elbúcsúztunk. Udon Thani-tól aztán végképp nem volt semmi érdekes az úton, mert innentől már egy magasabb rendű főúton tekertünk. Ez az út Bangkoktól indult, de mi nem akartunk ezen jönni, ezért egy hosszabb, kacskaringósabb, alsóbb rendű utakon kanyargó útvonalat néztem ki Laosz felé, amin végül végigjöttünk. És nagyon jó, hogy ezt választottuk mert ezen a főúton kb. megölt volna minket az unalom. Még így sem volt annyira eseménydús ez a szakasz, mert ha azt vesszük, talán még soha nem írtam le ilyen sok száz kilométernyi élményt ilyen kevés oldalon. :)

Nong Khai határvárosban ebédeltünk egyet, megnéztük kicsit a várost, majd a Mekong folyót, aztán a határ felé kanyarodtunk. Egy 7Elevenben még vettünk magunknak egy búcsú shake-et, mert tudtuk, hogy ilyesmivel Laosz nem valószínű, hogy kényeztetni fog minket, aztán odagurultunk a határállomáshoz. Ez az utolsó nap csak 82km-es volt.