Nászút a Föld körül » Cordilleras Blancas

Véééégre elhagyjuk Huarazt és találkozunk 15 évvel későbbi önmagunkkal

Arpi — Fri, 26 Jun 2015 06:00:34 +0000

Kicsit nehéz felidézni, hogy pontosan hogyan is voltak már a napok, de ha jól emlékszünk, csütörtökre ígérték, hogy most aztán már tényleg de aztán tényleg biztosan muy seguro megérkezik. Mármint a csomagok, amelyekre napok óta várunk. De mi rafináltabbak voltunk ennél, és sejtettük, hogy a muj seguro (ugyan most használták ezt a szókapcsolatot először, eddig csak cisas manana volt), nem jelent 100%-ot. (Mint Pakisztánban a “hundred percent sure InsAllah” is kb a “talán” kategóriát jelentette, haha, ezt még azóta is többször felemlegetjük!) Egy szó mint száz, összepakoltunk indulásra, de nem mentünk oda biciklikkel, és a csomagokat is a szobában hagytuk bezárva, valamint szóltunk reggel mikor kérdezték, hogy megyünk-e vagy maradunk: lehet, hogy maradunk, talán megyünk, 1 óra múlva kiderül.

Az a fránya időjárás is hogy nem akkor volt tiszta, amikor mi túráztunk!

Bebaktattunk a postára, már tudtuk a járást, egyből a csomag részre mentünk. Vittünk nekik ajándékba olyan finom csokigolyót, amit a helyi pékségben lehet kapni, mert nagyon segítőkészek voltak. Be is falták hamar. Itt még a felnőttek is olyanok kissé, mint a gyermekek.. :) “Na, megjött-e a német csomag?” Kérdeztük reménykedve sok buenos dias meg reménykedő mosolygás után. “Noooo, no ay”… (“neeeem, nincs itt”) ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁáááááááááááááÁÁÁÁ! “Manana.” – Na persze, suhantunk a másik irodába, hej, nincs csomag! “Manana, muy seguro!” … Hát most mit csináljunk?

Igazából már napokkal ezelőtt le kellett volna fújni ezt az egész dolgot, és hagyni a fenébe és Limában verni az asztalt a lüke irodistáknál. Hát akkor maradunk még egy napot. Igazából Árpi beteg is (sajnos elkapta a túravezetőtől a betegséget, eléggé rosszul is volt, lázzal meg erős köhögéssel), szóval talán nem is baj, csak bosszantó. Kifelé menet mondtam is nekik mókázva, hogy ha meglesz a csomag, kapnak még csokigolyót, ha nem, nincs több! Mintha csak rajtuk múlna…

Hazafelé a reggelizőhelyre menet belebotlottunk egy kisebb fesztiválba. Sok óvodás csoport volt kint, mindenféle egyen színekbe öltöztetve, saját csoportunk/óvodájuk nevét hirdető és éjlenző táblákkal.

Azután pedig egy csoport mindenféle-fajta tarka népi ruhába öltözött lány meg fiú jött szembe. Itt valami készül!

Nem rezes, de banda.

Árpi leült a gép elé írni, én úgy döntöttem, visszamegyek megnézni, mi jót csinálnak kint a népek a téren, mivel reggel még csak készülődés és gyülekezés volt valami rendezvényre.

Volt egy színpad, ahol ének előadásokat tartottak, a színpad előtt pedig táncoltak.

Valamiért a magyar néptáncra emlékeztetett, főleg amikor párosan táncoltak. Lehet, mégis Dél-Amerikából lovagoltunk át Ázsián keresztül Európába? :)

Három Kalap meg a színpad.

Szép ruhás lányok elölről – és

– hátulról. Gazdagon díszített ruháik vannak. A háttérben egy másik térségből származó páros, a különbség felismeréséhez nem kell néprajzkutatónak lenni :))

A rendezvény valami összevont szervezés lehetett, a színpad mellett állt egy sor sátor, ahol a rák megelőzésével és kezelésével kapcsolatosan lehetett mindenféle információhoz jutni. Egyik üzenetük az egészséges étkezés volt, sok zöldség és sok gyümölcs fogyasztására hívták fel a figyelmet. Ez hogy mennyire hatásos konkrétan a rák megelőzésében, nem tudom, de hogy nem árt, az biztos. Be is gyűjtöttem több zacskónyi ajándék almát meg mandarint.

Az igazság pillanata! Két nagyon segítőkész és kedves segítőnkkel pózolok. Tényleg minden tőlük telhetőt megtettek, amennyit csak tudtak, ezért nagyon hálásak voltunk.

Éééééééééééés MEGJÖTT a csomag! Végre ideért Limából! Persze, csak hogy kiszúrjon velünk és rúgjon belénk még egyet a perui vámhivatal, be kellett fizetni 40 amerikai dollárt vámköltségre. Pedig többször is le volt írva a levélre, amivel a csomag jött, hogy ez ingyenes és cserealkatrész. Nem hatotta meg őket. “Nehéz és fényes! Ha! Tejeljen a gringó!” De mivelhogy mégis csak megérkezett, vámköltség ide vagy oda, örömmel bontottuk ki, egészen érdekes futurisztikus alakja van az új dinamónak. A másik pofon akkor csattant, amikor kiderült, hogy rossz dinamót kaptunk. Nekünk 32 küllős kerekünk van, ők pedig egy 36 küllős dinamót küldtek, pedig még a felniméretre is rákérdeztek és még küllőket is küldtek. Na most cipelhetek egy plusz dinamót 40 dollárért. Remek.

Elhagyjuk Hurarazt, már azt hittem, sosem szabadulunk innen. :))

“Gyere amiga igyál sört!” – Ebbe a kis helyi buliba boltottunk bele. Mondtuk nekik, hogy nem iszunk, mert vezetünk. “Ugye, te sem iszol, amikor vezetsz?” … a ‘miért ne innék ha vezetek’ tekintet nem volt túl bíztató, választ nem kaptam.

“Angyal Bár” és egy feldíszített kereszt. Vajon valami vallásos ünnep lehetett, vagy a kereszt csak úgy épp ott volt?

Szép táj fogadott minket a szmogos város után.

Valami sárga magot szárítottak. Azt monták, ez evésre lesz, de a nevét nem mondták meg.

Életkép – az univerzális hordozó kendő.

Egy kis fel, egy kis le. Amikor túráztunk és felhős rossz idő volt, azzal bíztattuk magunkat, hogy sebaj, legalább majd a biciklizéshez hűvös időnk lesz! Na, hát jól megfricskázott minket az időjárás. :)

Pofás kis templom, extra nagy kereszttel az ajtón, csak hogy senkinek ne legyen kétsége az épület rendeltetésére vonatkozólag.

Az ilyen képek azért készülnek, hogy megmutassuk, a hétköznapi dolgok, mint pl egy egyszerű falusi ház hogyan néz ki országról országra.

Helyi régészeti lelet mása lehet.

Havas hegyek

A csomag körüli reggeli mizéria, meg a sok pihenés utáni újra elindulás nehézsége eléggé lefárasztott minket. 44 km-rel egy nevenincs faluban kerestünk szállást. Eléggé kihalt volt a hely, sok ház szerintem lakatlan volt. Pár kilométerrel korábban volt egy étterem, afféle kamion és autós pihenő-megállóhely, eleinte ott kerestünk szállást, de csak sátrazni tudtunk volna, és nem tudtak plusz pokrócot adni, ezért ez eléggé esélytelen volt (fagyoskodtunk volna az éjjel). Ők irányítottak ide, ebbe a falucskába, hogy itt van egy hospedaje. Mikor ideértünk, csak egy háznál láttuk embert, ők mutatták, hogy a kék színű ház az, de ott nem volt senki, lakat volt az ajtón. Szerencsénkre épp ekkor tűntek fel a mezők felől anya és lánya, nehéznek tűnő csomagokat cipelve, így mielőtt a lényegre tértem volna, segítettem neki becipekedni. Igazából nem is volt nehéz, mivel szárított tehéntrágya volt csak a zsákféleségbe pakolva (fűtő-tüzelőanyagnak, nem, nem büdös).

Ha van tüzelő, akkor talán tűz is akad. Itt még rövidnadrágban vagyok, de amint lement a nap, három réteg ruhát kellett magunra venni.

A mezők mögötti hegyek esti fényben.

Ezen az ágyon valamiért sokat vaciláltunk. Elkezdtünk bepakolni, majd visszacuccoltunk az étkezőbe, hogy a matracainkon a földön aludjunk, majd mégegyszer visszapakoltunk. Nem értem, miért volt ilyen nehéz megállapodnunk.

Árpi nagyjából ahogy volt úgy el is vágta magát az ágyon, és elaludt. Én még intéztem a forróvizet teának illetve forraltam vizet iváshoz. Melissa, a szállásadónk épp vacsorát főzött, egy tányért én is kaptam. Nagyon finom krumplileves féleség volt, tett bele juhtúró ízéhez és állagához (morzsolható) hasonlatos helyi sajtot, meg tésztát. Nagyon finom volt! A felét megettem, a másik felével pedig mentem Árpihoz, hogy megetessem vele, ugyanis semmi vacsorát nem ettünk még. Még volt egy dobozni ételünk, de azt nem ettük meg, meg itattam Árpival mézesteát. (Csabi, esszük az aszkorbinsavat, köszönjük!)

És reggel, a csípős hidegben fénylenek a mező mögötti hegyek.

Már kipakoltunk, várunk a reggelire. A kislány, Nieves Celis igazi kacagás-bomba.

Itt épp azon nevet, hogy Árpi fel-le húzza a fejére a sálkendőt, hol eltakarva vele az arcát, mint egy bankrabló, hol nem:

Itt pedig a bringát próbálják ki:

Nem tudjuk, hogy kapott közben levegőt is itt közel 4000 méteres magasságban, mi megfulladtunk volna ennyi nevetéstől… :)

Reggeli közös kép.

Kackac kukac, Árpi játszott vele és azt is nagyon élvezte, meg a biciklit is.

A kutyának huskykat megszégyenítően ragyogó, világító kék szemei vannak! Kár, hogy morcos volt velünk, nincs a szemeiről kép…

Az ajtót nézzétek! Nem igazán a mi méretünk… :))

Árpi lesből fotózta a madarakat. Amikor Nieves Celis, a kislány észrevette, hogy Árpinak mi keltette fel az érdeklődését, akárhányszor leszállt egy madár a tetőre, hangos sikoly-kacagás közben mutatott a madárra, ezzel elzavarva a madarat és ellehetetlenítve a fotózást, na de hát jó móka volt, nem? :)

Ez egy igazán jó kép lett!

A kedvenc képem.

Amikor ilyen szép a táj, akkor nagy öröm biciklizni, még ha fárasztó, akkor is!

És ünneplünk! 36.000 km! :)))) Köszönjük, hogy velünk vagytok és hogy szurkoltok nekünk minden nap! Köszönünk minden bíztatást és támogatás! :))

Megyünk bele a végtelenbe.

Őrzi a nyájat.

Gyönyörű hely állatokat legeltetni.

Találkoztunk Szent Ferenc helyi verziójával. Ilyen extrahosszú nyakú lámák biztos nem voltak Assisiben, de rövid nyakúak sem az biztos!

Jaj, de figyelmes! Nehogy fázzon Szent Ferenc feje, kötött neki valaki egy sapkát.

Átértünk a 4100 méter hágón, és fáradtan éhesen begurultunk a következő városba. Kerestünk egy helyet, ahol ehetünk. Amolyan Murphy törvénye szerint pont egy olyan helyet sikerült kinézni, ahol épp/már/még nincs étel. Mindegy is, van saját a dobozban (még mindig ugyanaz tegnapról – mindig kérünk elvitelre, ha olyan környéken járunk), van a termoszban forró víz, leültünk egy asztalhoz enni. Már a desszert-mandarinnál tartottunk, amikor bekukkantott egy külföldinek kinéző fel az ajtón. Bizonyára látta a bicikliket kint, és kíváncsi lett. Joáo kérdésére, hogy miénk-e a két bicikli, igennel válaszoltunk és örömmel mondta, hogy ők is biciklivel vannak. Nahát! Ez mindig öröm, hasonszőrűekkel találkozni! Hamarosan bejött Valérie is, szóval ők egy páros, mint mi, csak idősebb kiadásban. Egyből beszélgetni kezdtünk, hogy merről merre mióta meddig és hasonló dolgok. (Ők egy másik helyen ettek, ahol történetesen volt is mit…) Ekkor ért minket a meglepetés, ugyanis besétált az ajtón két gyerek, sisakban, SPD cipőben, biciklis ruhában. Na, mi a fene! Egyből erről kezdtük őket kérdezni! A történetük dióhéjban ennyi: világkörüli kerékpártúrára indultak, de végül csak Ázsia lett belőle, tehát félbeszakadt az út. A első gyermek érkezése kissé hidegzuhany volt nekik, de egyik pillanatról a másikra megszerették ezt az új életformát (ti. hogy mostmár van gyermek is a családban), lett kistesó is, és mintegy 14 évvel később, immár gyerekekkel együtt nekivágtak befejezni a félbeszakadt utat. A fiúk – Sinai és Yacha – ha jól emlékszem 9 és 11 évesek, nagyon szeretnek úton lenni, az iskoláztatást útközben a szüleik végzik az úgynevezett homeschooling, vagyis “otthon iskoláztatás” keretein belül. Ez azt jelenti, hogy értelemszerűen nem kell iskolába járni, hanem a fő tárgyakat a szülők (esetleg magántanár, de leginkább maguk a szülők) tanítják a gyereknek, majd országonként változó jogszabályok szerint hol félévente hol évente kell a gyereknek egy szintfelmérő vizsgát tennie bizonyos tárgyakból, ezzel kontrollálja az állam, hogy az ilyen gyerekeknél ne maradjon ki semmi. Maga az ötlet nekem nagyon szimpatikus, lehet, mi is erre vetemedünk majd, ha újabb karikára indulunk a gyerekcsapattal. Addig pedig amíg ez aktuális lesz, van bőven idő utánaolvasni ennek és átgondolni, hogy tényleg akarjuk-e, hogy a gyermekeink egy semmihez sem hasonlíthatóan csodálatos 1-2 éves élettapasztalatból (is) tanuljanak, vagy marad a 2 hónapos nyári szünidei csavargás?

Az őrült család.

A maci, vagy mi a szösz hátul utazik, hogy lássa a tájat. (Fanni, gondolunk rád! A te macid is hol jobbra, hol balra nézett a Szegedig tartó úton! :))

Még egy vicces egybeesés: Joáo-nak május 22-én, Árpinak május 23-án, Valerie-nak május 24-én (a találkozás napján) van a születésnapja! :))

A gyerekek az utat nagyon élvezik, elképesztő, micsoda élmény és tapasztalat ez nekik.

És ott suhan jövőbeni önmagunk, nekünk is ideje indulni.

És a jóhír: Innen (többnyire) már csak lefelé megy az út.

Sok a szerpentin, és egy szép vízesés is kedveskedik nekünk a kanyarban.

Úgy szeretem az ilyen szép sziklákat!

Mi volt előbb? A ház a sziklán, vagy a szikla és lett rajta a ház? Ha ez utóbbi, ki ilyen antiszociális, hogy a folyó közepén lévő sziklára építkezzen? :))

Ilyen, amikor megy le a nap és még mindig nem értünk oda. Ahova süt a nap, az szép, ahol árnyék van, ott hideg van.

A fényviszonyok miatt ez a nap utolsó képe. Tudom, tudom, sötét, meg nem sok látszik és kicsit homályos is, de nézzétek csak ott a nagy sötét hegyoldalban az a fehér halmazt! Az ott egy falu! A meredek hegyoldalban, úgy, hogy csak szamárösvény vezet oda. (Nem, mi nem oda tartunk.) A mi városkánk, Cajcay még pár kilométer előre, jobb lesz belehúzni, hogy mihamarabb odaérjünk, mert hamarosan cudar hideg lesz!

Santa Cruz gyalogtúra #3 – A Paramount Pictures hegy és egy paradicsomi völgy

Arpi — Thu, 25 Jun 2015 06:00:32 +0000

Utolsó, harmadik reggelünkön is kipihenten és viszonylag korán ébredtünk a Santa Cruz túrán

Induláskor kicsit kitisztult az idő, aminek nagyon megörültünk.

A térkép közepén található a Santa Cruz völgy, na azon gyalogoltunk végig keletről nyugatra ezen a napon.

Íme a völgy, ahogy a térképen is látszott, annyira egyenes, hogy így végig látni rajta. Azok a havas hegyek ott szemben már a mai végállomásunk, a Rio Santa völgyének túloldalán vannak, és Cordilleras Negrasnak hívják őket. Ebből következik, hogy igazából nem kéne havasnak lenniük, hiszen ez a név kb. annyit takar, hogy “Fekete-hegység”, de hát a kedvünkért megbolondult mostanság az időjárás, és lehavazta ezt is. :)

Még egyszer ugyanez tágabb zoommal

A nap legelején volt egy elágazás ahonnan egy ösvény felvisz az Alpamayo-kilátóhelyre. Ide a vezetőnk azt mondta, hogy nem megyünk fel, mert nincs rá idő és mert különben sem lesz jó kilátás onnan, hisz minden felhőben van. Emiatt nagyon fájt a lelkünk Zitával, de elfogadtuk a döntést, hát mi mást tehettünk volna? Aztán, mikor odaértünk az elágazáshoz, megkérdeztük mégegyszer a vezetőnket, aki azt mondta, hogy ha szeretnénk, felmehetünk, és majd utolérjük a bandát, akikkel ő lent marad a völgyben. Csak egy út van, nem lehet eltéveszteni. Rikkantottam Chrisnek, mert tudtam róla, hogy ha akar, még nálunk is gyorsabb tud lenni, hiába ő is csak sportcipőben és farmerban nyomja. Megkérdeztem az izraelieket, de ők nem akartak jönni. Elindultunk hát hármasban az ösvényen, ami egy meredek, bokros, füves hegyoldalban vitt minket fölfelé a völgy oldalában.

Egy pici tavacskában az ég tükre, lent pedig a völgy, a többiek valahol odalent gyalogolnak. :)

Kb. 20 perc alatt felértünk arra a helyre, ahová a kilátóhelet jelölte a GPS. Ezt a helyet különben nem találtuk volna meg, nincs itt semmi jellegzetes.

Csak épp jó kilátás! :)

Ez a hegy a 6025m magas Artesonraju, amiről vezetőnk utólag elmondta, hogy ez szerepel a Paramount Pictures filmek bevezetőjében. Ennek mi nagyon örültünk, és élveztük a tudatot, hogy mostantól ahányszor csak ilyen filmet fogunk nézni, mindig eszünkbejutnak majd ezek a szép élmények. :) Ezt ki is írtuk a Facebook falunkra e kép mellé, mire kiderült, hogy Endre és Erika, a Miradoros páros is tudnak egy hasonló hegyet Bolíviában, amiről ugyanezt beszélik. :) Aztán jött Tawn Gale barátunk az arizonai Phoenixből, és némi netes nyomozás után kiderítette, hogy azt a rajzot, ami alapján ma egy a valósághoz megtévesztésig hasonló számítógép animációt látunk a filmek elején, valójában egy észak-amerikai hegy látványa ihlette, még abból az időkből, amikor az efféle természetfotózás egyáltalán nem volt népszerű, magyarul az alkotó emlékezetből skiccelte fel a hegyet. :)

Na de nem baj, voltak itt más szép hegyek is. :)

Pedig tényleg nagyon hasonlít rá! :)

Ezekre a hegyekre láttunk rá a térkép tetejéről

Jobbra volt egy kis szúrós is

Sajnos az Alpamayo felé, amiről a kilátóhely kapta a nevét és ami szintén egy ikonikus, szép hegy, egyáltalán nem láttunk rá a felhők miatt.

Lefelé menet a kilátóból megálltunk makrózni is

Az milyen, hogy amíg én megálltam ezt fotózni, és Zita 20 méterrel előttem várt rám, addig ő is lőtt egy szinte pont ugyanilyen képet a másik fényképezőgéppel!? :)

Tüskés virág :)

Újra lent a Santa Cruz völgyében egy rövid erdős sávon vágtunk át

Majd kiértünk erre a nagy lapos homok- és kősivatagra, ahol utolértük a szamarainkat.

Itt azért nem nő ennél komolyabb növényzet, mert hóolvadáskor akkora ár önti el a völgyet, hogy az elsodort mindent és igazán a talaj se állandó.

Zita felett az a néhány apró pont a csapatunk többi tagja! Nincsenek is olyan messze tőlünk.

A völgy oldalról

Vas lehet valahol a kőzetben, hogy így megszínezi a patak a medrét

A patakon átlépve a völgy bal oldalában nagyon barátságos kis ösvényünk volt.

Meeekkora virágbokor már! :)

Chris előreszaladt, és kicsit később lépte át a patakot, ahol így járt! :) Milyen jól tette, hogy levette a cipőjét.

Egy-két gleccser még innen is ránk kacsintott a magasból.

Felettünk sorra zubogtak a vízesések, egymást érték…

Megérkeztünk a tó partjára

Egy másik, velünk szembe haladó csapat szamárkaravána. Vajon ez egy prémium túra és a hűtőtáskában lehet, hogy sörök vannak? :)

Ezzel a séróval biztos nagy nőcsábász lehetsz barátom! :) Érdekes volt látni, hogy az itt legelő, félig szinte már vadon, de mindenképpen nagyon szabadon tartott tehenek sokkal tisztábbnak és egészségesebbnek tűntek, mint amiket az út mentén szoktunk látni.

Szamarakat is láttunk, csak úgy, szabadon, emberi felügyelet nélkül, messze minden civilizációtól. Vajon ők vadszamarak, vagy csak ekkora birodalmat hagytak nekik a gazdáig, mint ez a 20km hosszú völgyszakasz? Végül is hová szökne, a völgy egy zsákutca, a szamár meg annyira nem hülye, hogy oda menjen, ahová nem talál vizet és legelőt.

Volt némi sár itt is, de ez semmi nem volt az első naphoz képest, és mivel közben a nap is szépen kisütött, a kedvünk is felhőtlenül derűs volt.

Ezt a képet elfelejtettem megvágni, de aki szemfüles, az így is ki tud szúrni rajta egy szürke madárkát! ;)

Egy kócos vörös, ez a legújabb, 2015-ös divat a Santa Cruz völgyben

Egy négy fülü, egy fejű, de két testű szamár!!! :)

A kép talán nem adja vissza, de úgy éreztük magunkat, mint akik a paradicsomban sétálnak. Végig enyhén lejtett a terep, a kevés pocsolya között gyerekjáték volt ugrabugrálni az eddigiekhez képest, és a táj csodaszép volt, sütött a nap, és mi nagyon élveztünk minden lépést itt. :)

Sziklából kinővő szürke alien növény, ilyenekkel lehet a Marsot is be lehetne telepíteni! :) Hogy tud valami kinőni a puszta sziklából, ott nincs is talaj!?

Kaktusz – Ahogy mentünk lejjebb, egyre többféle növényt láttunk

Ugye mondom, hogy földi paradicsom! :) Első mexikói vendéglátónknak kéne már írni egy e-mailt, és elküldeni az ilyen képeket, hogy lássa, milyen messze jutott a táska, amit ajándékba adott nekünk, és hogy még mindig boldogan használjuk.

Néha egész közel haladtunk a patakhoz.

Ezt a gyönyörű kolibrit én szúrtam ki, és Zita bíztatására másztam át a kőkerítésen, hogy ilyen egész közelről le tudjam fotózni (természetesen még így is a max. 16-os zoommmal). A fején szinte már nem is tollas, inkább bolyhos, szőrös, még szempillaszerű valamilyei is vannak. :)

Kedvenc parazitáim épp kivégeznek egy patak közepére nőtt fát. Nem tudják, hogy ebbe ők is belepusztulnak? Vagy ez már nem lényeg, rég repordukálták magukat?

Itt futni sem lenne rossz. A völgyről készült tájfutótérkép rá is férne egy 20cmx3m-es papírra. :D

Néhány házikó mellett ülve utolértük a csapatot, akik épp ebédszünetjüket kezdték meg 15 perccel ezelőtt. Itt mi is falatoztunk, és szárítottuk a napon a cipőinket, majd indult tovább a horda.

Ekkor már a vezetőnk maradt hátul Lilivel, de mi sem voltunk sokkal előttük, mert állandóan megálltunk fényképeket készíteni.

Nem tudom miért, de nagyon tetszik az a hatalmas kőszikla lent a pataknál.

Lovakat is láttunk szabadon a völgyben

Itt szinte a zöld mező felett zubog a patak. Valójában tényleg a fű szintje felett zubog, de mivel oldalt egy szakadékban folytatja, nem folyik ki a rétre.

Fekete-fehér tehén – Ha tudná, mi mindenre lenne képes… De talán nem is tudja, ezért teljesen jámbor. Ezek csak úgy ültek a turistaösvény mellett és unottan nézték a vonuló túrázókat.

Az ilyen zubogókkal tele volt a völgy

A völgy a kijárata előtt meredeken elindult lefelé

A végén még egy gyíkot is kiszúrtunk az erdőben! :)

…és visszaérkeztünk a civilizációba! :) Az Ott már a Rio Santa völgye!

Ennek ellenére azért még volt hátra bőven és e hosszú nap végén, fáradtan nem volt túl finom a csúszos, poros lefelében menetelni. Persze már nagyon húzott minket a megérkezés élménye. :)

Ilyen betoncsatornákon vezetik el a patakvizet, gondolom öntözésre.

Onnan jöttünk.

Az első házaknál megtaláltuk a két izraeli srácot és Christ, barátunk éppen nyújtja a vádliját.

Hát ez jó muri volt! :) Végül mégsem bántuk meg, hogy elmentünk rá.

Hazafelé egy bal hátsó ablak nélküli 8 fős kisbuszba rámolták be a holmijainkat és minket, de becsületükre legyen mondva, tizen voltunk, de nekünk hatunknak mind volt külön ülése. Ez tartott Yungayig kb. két órán át, majd utána újabb másfél óra következett egy menetrendszerint (=akkor indul, mikor megtelik) közlekedő nagyobb mikrobusszal, amiben a sofőr az idős férj volt, a minden egyéb szerepet ellátó személyzet pedig a feleség, aki a pénzt szedte, az ajtót nyitotta, vagy éppen a csecsemőt takargatta annak az aszonynak a hátán, aki a szakadó esőben egy kisbabával a hátán szállt fel. Közben a férje reflektorral hajtott az éjszakai szakadó esőben, és kb. minden második szembejövő autó villogta le ezért, de ez őt nem zavarta, valószínű csak így látott rendesen valamit az útból. Huarazban a vezetőnk külön kérésére a pályaudvar után hatunkat elvitt az utazási iroda hátsó parkolójáig is a busz, ahol mindannyian kiszálltunk, majd kiválogattuk a cuccainkat. A szamárpakkban cipelt Ortlieb táskánkról eltűnt az egyik pánt, de ennek ellenére adtunk végül némi borravalót a vezetőnknek. Bár ő is hibázott, de a legtöbb hibáról nem ő tehetett, ahogy a rosszidőről sem, ami őt is sújtotta, miközben ő főzött, pakolt és konyhasátrat állított ránk, mindezt betegen. Az esőben hazasétáltunk a kb. 6 sarokra lévő szállásunkra, útközben ettünk egy olcsó hambit, majd lezuhanyoztunk és ágynak dőltünk. Holnap reggel posta, reméljük megérkeztek már a cuccaink és egy pihenőnap után indulhatunk tovább a bicikliken! :)

Santa Cruz gyalogtúra #2 – A Punta Union hágó, 4750m

Arpi — Tue, 23 Jun 2015 06:00:45 +0000

Oké, na kezdjük el! :)

Második napunkon a Santa Cruz túrán meglepetten kipihenten ébredtünk, az alvás a sátorban jól, könnyen és pihentetően ment. Csak annyi kényelmetlenségünk volt, hogy a két új matrac – amiből az egyiket épp a képen hajtom össze – teljesen kitöltötte az egész sátorteret, így végül még a cuccunkat is a matracon, magunk mellett tároltuk az éjszaka.

A reggelire rántottát kaptunk kenyérrel és teával, aztán pedig néhány szendvicset, csokikat és narancsos pack-lunchnak vagyis magunkkal cipelős ebédre.

A terv a mai napra az volt, hogy a Huallipampa völgyéből, a térkép jobb alsó sarkából, a H betűtől felmászunk a túránk legmagasabb pontjára, a 4750m magas Punta Union hágóba, majd onnan leereszkedünk a Santa Cruz völgyébe, a Tuallipampa nevű táborhelyre, 4200-ra, ahol ismét éjszakázunk majd, hogy másnap folytathassuk tovább nyugat felé le a völgyben a gyaloglást.

Reggel némileg tisztább volt az idő, mint ahogy este ránkborult az éjszaka, így már láttunk valamit az éjszaka alatt behavazott hegyekből is, és ez némi bizakodással töltött el minket.

A távolban nagy hegyek fehérlettek

Mi pedig elindultunk. Kezdetben még ugyanolyan volt a táj, mint tegnap délután, de érezhetően közeledtünk a nagy hegyekhez, és ez már izgalmasabbá tette az egészet! :)

Az a nagy fehér egy szép kis gleccser, ez mán tud recsegni meg ropogni, esetleg lavinát is indíthat. Később hallottunk is lavinákat morajlani, de ekkor sajnos már a felhőben jártunk és semmit nem láttunk belőlük.

Ugyanez közelebbről. Nem tudom megmagyarázni, miért de szerintem csodazép.

Még nem a hóban, de hamarosan elérjük azt a magasságot, ahol már a lábunk alatt is lesz.

Menet közben a frászt hozta ránk azzal a mondatával a vezetőnk, hogy “So Los Burros no quiero pasar…” szóval ha a szamarak nem akarnak(!) átkelni a hágón, akkor vissza kell majd fordulnunk. Merthogy sok a hó a hágó környékén, szokatlanul sok és ezt nem szeretik a szamarak. Húúú, a büdös mindenit, mégiscsak saját magunk kellett volna jönnünk, saját szervezésben, nagy hátizsákkal, magunk cipelve mindent. Ha vissza kell fordulnunk, akkor nem látjuk a másik völgyet, és ugyanezen a nyomorék, borús, szürke, saras völgyön kell visszacaplatnunk oda, ahonnan jöttünk, amitől nagyon bugos leszek… Ezért adtunk ki ennyi pénzt? Próbáltam nem gondolni erre a lehetőségre, és csak mentünk tovább előre bizakodva.

Hátrafelé ezt láttuk.

Mindjárt elérjük a havat! :) Milyen érdekes, ahogy a sziklák aljában megült a felhőzet.

A napból ennyit láttunk csak.

Hát Te meg mi a manót keresel itt fent 4000 méteren? :) Ez még hagyján, ami durva, hogy ahol még voltak fák, ott én még egy kolibrit is láttam. Hogy hogyan nem fagy meg ez az apró madárka ilyen magasságban, arra állítólag, egyik kedves hozzászólónk szerint az a válasz, hogy éjjel lelassítja a szívverését. :o :)

Azért a felhőkkel is szép, meg kell hagyni! :) De a remény a napsütésre, az erős volt ezen a napon… :)

Annyira vad, akár egy másik bolygó is lehetne… :)

Megérkeztünk a havas részhez. A képen Lili látható, a Hong Kongi leányzó, aki ezen a napon is lassan és nehezen haladt. Ebben a fölfelében én kísértem, eleinte a vezetőnk is velünk volt, de aztán elhúzott tőlünk és már nem is láttuk. Végül Zita várt be minket és fentebb már hármasban mentünk, biztattuk, szóval tartottuk Lilit, és folyamatosan hírül adtuk neki, hogy már mennyit haladtunk és már csak milyen kevés van hátra.

A csapat többi tagja, Chris és a két izraeli srác teljesen elhúztak tőlünk, így nagyon szétszakadt a csapatunk. Mi úgy éreztük, hogy ha Lili nem tud átkelni a hágón, az ugyanaz, mintha a szamarak nem kelnének át, no go van, vagyis fordulhatunk vissza, egy csapat vagyunk, csak egy vezetőnk van, nem lehet szétszakadni, ha egy valaki nem jut át, egyikünk sem jut át. Ezt mintha a többiek elfelejtették volna, sőt még a vezetőnk is. Ja, ő egyébként közben megnyugtatott minket, hogy nincs is olyan nagy hó, itt át tudnak majd kelni a szamarak. Ez a nyugalom kb. fél órát tartott, amíg meg nem jött az a francia csapat, akiknek tagjai elújságolták nekünk, hogy az egyik szamár valahol lentebb a hasáig süllyedt a sárban, és nekik kellett segíteni kihúzni az állatot ebből a kelepcéből, mert a szamaras emberünk nem bírta egyedül. Na, jól nézünk ki, ha már odalent így viselkedtek a szamarak, mi lesz velük itt fent a csúszós hóban?!

Na, de legalább azt sejtjük már, hogy mit keresett az a madár ilyen magasab a hegyek között! :D Hát nem tündéri ezekkel az apró fülekkel? :)

Ahogy másztünk feljebb, úgy lett egyre brutálisabba terep. Hó, sár, vagy szikla, ez a három választásunk volt a lépéseinkhez.

A hó csúszott, főleg, ha már valaki előttünk letaposta. A sarat talán nem kell magyaráznom, az nem csak hogy csúszott, hanem tiszta gempa is lettünk tőle és azt sem lehetett felbecsülni sokszor, hogy 3cm-t, vagy 30cm-t süllyednünk el benne.
Így maradt a szikla, már ahol volt szabad sziklafelszín. Ezek rendszerint azok a felületek voltak, ahol a hólé csorgott lefelé a hegyről, magyarul azon találtuk magunkat, hogy a vízmosásokban lépkedünk fölfelé. “Te Lili, hány óra alatt lehet körbebiciklizni Hong Kong szigetét?” :) Közben próbáltuk őt is szóval tartani, nehogy csüggedjen. Aztán a GPS működéséről is regéltem neki, hogy nem fizetős, egyirányú kommunikáció, az én készülékem pl. csak egy vevő, cellainfót nem is tud, nem is lenne miért fizetni, a térkép is ingyenes és SD-kártyán rakom bele, ingyen wifin töltöm le és utána offline használom, stb… Mindenről beszéltem, csak hogy eltereljem a figyelmét arról, hogy mennyire nehezen és lassan halad. Annyi hülyeséget összehordtam, hogy attól a végén még nekem is jobb kedvem lett. :)
Ó és azt majd elfelejtettük hozzátenni, hogy Lilivel a hágó előtt kb fél órával kezdtünk el vizet itatni, mert ekkor derült ki, hogy több órája – egész nap – a reggeli egy bögre teán kívül szinte csak két korty vizet ivott!! És még ő csodálkozott, hogy fáj a feje meg szédül és nem bír megállni rendesen a lábán. Egyszerűen nem jutott eszünkbe, hogy nem iszik elegendő vizet, annyira természetesnek vettük, hogy a bőséges vízfogyasztás magától értetődő. Hát mégsem.

Itt még a vezetőnk is velünk volt.

Aztán jött mögülünk ez a fickó, trikó nélkül! :D A nyakában eg Taizé nyaklánc lógott, aminek Zita nagyon megörült és rögtön jól meg is ölelgette a félmeztelen emberünket. Na szép… :) A lábán látható zacskós megoldást egyébként mi is alkalmaztuk, egy ideig meglepően jól működött, és miután beázott, azután se fáztunk vele nagyon a lábfejeinken.

“Lili, gyere, már nincs sok hátra! Már csak 5 hajtűkanyar a szerpentinen, és fent vagyunk a hágóban, légvonalban már csak 350 méter!”

A baj csak az volt, hogy közben egy helyen elvesztettük az ösvényt, és a GPS-t kellett használni, hogy újra rátaláljunk a hófoltok között eltünedező lábnyomokra (mások is a sziklán lépkedtek, az ösvényt már már rég befedte a hó, a vezetőnket meg már fél órája nem láttuk…) Ja, és a 350 méterből 200-at függőlegesen kellett érteni, de ezt próbáltuk nem hangsúlyozni Lilinél. :) Nem akarok ezen lovagolni, hogy mekkora jófejek voltunk, de Zitával mindketten úgy gondoljuk, hogy ha mi nem segíjük így Lilit, nem jut fel a hágóba, és az egész csapat fordulhatott volna vissza. Ja, azt el is felejtettem írni, hogy Lili hátizsákját már 2 órája én cipeltem, az enyém tetején. Ez nem jelentett szinte semmilyen pluszterhet nekem, mert e két kistáska együtt még mindig messze volt súlyban egy emberes, 80l-es rendes nagy hátizsák súlyától. Lilinek viszont így valószínű kicsit könnyebb volt. Igazából ez is oka volt, hogy nem nagyon szakadhattam el Lilitől, azon túl, hogy nem is lett volna logikus. Lilinek egyébként tréfából mondtam is, hogy pusztán merő önzőségből segítek neki, de ezt ekkor még nem értette, el volt foglalva a maga bajával, de megígértem neki, hogy ha a túloldalt leértünk a hóhatár elé, elmondom, mit értettem ez alatt.

Amikor megláttuk a szemből, fenről lefelé menetelő szamárkaravánját egy másik csapatnak, az némileg megnyugtatott minket.

Szandálban 4700 méter magasab, hóban, fagyban. Normális? Egy másik csapat szamárhajcsára volt ilyen jól felkészült. Hozzá képest Lili a városi kis bakancsával a Mount Everestre is jó lenne! :)

“Itt a hágó mögöttem!” :)

Mikor kicsit kitisztult az idő, feltűnt alattunk az ösvény, amin feljöttünk. Ezt Lilinek is jól megmutattuk, hogy innen vegyen erőt! Onnan már mind felmásztunk, ehhez képest már semmi ez a szikla, ami felettünk van.

Közben fáztunk is, és csúszkáltunk is, én zanyáltam is egy szépet a combomra, de ezeket most ne ragozzuk. Totál átáztunk már ekkora.

….és igeeeen!!!! :) Megcsináltuk! Lili a legnagyobb hős! :)

A hágóban némi tolongás volt a szűk kis helyen…

…mert mindenki ilyen fotót akart magának… :)

Némi gyors étkezés után, mikor a három srác már elindultak lefelé, mi is elkezdtünk szedelődzködni. Alig haladtunk tíz métert a hágóból, mikor vezetőnk kissé zavartan és “most nem tudom, mit kéne lépni” arckifejezéssel kijelentette, hogy a szamaraink nem tudnak átjönni, de ugye a csapatunk másik fele már előrement, ezért… Ezért most mi legyen? Mondjuk nem kellett volna előreengedni, mondjuk végig legalább halló- és látótávolságba kéne mindenkinek haladni egymástól, mondjuk, mondjuk… Mondjuk nem én vagyok a csapat vezetője, hanem Te, ne nézz rám, nekem fingom sincs a szamarak lelkivilágáról, és életelmben először járok itt. Emberünk nem is nézett sokáig, hanem ledobta a hátizsákját, szippantott egyet az orrán (taknyos, beteg volt szegény ember, inkább sajnáltam, mint mérges voltam rá), majd mondta, hogy ő visszamegy segíteni a szamarakon, mi pedig induljunk a többiek után, és várjuk meg őket a Taullipampa táborhelyen lent a völgyben. Ki van táblázva, nem tudjuk eltéveszteni! Megnyugtattam, hogy nem bizony, csak egy völgy van lefelé és a GPS-emen is rajta van a táborhely, nem lesz gond. Zita felvette a vezetőnk Queachua márkájú, könnyű 40l-es hátiszákját, és elindultunk lefelé, nem kis kételyekkel a fejünkben.

Ereszkedés a hágóból. Imádom a hegyek világát, még ilyen drámák közepette is.

Lefelé menet valamivel kevesebb hó volt, és a sziklás ösvényt szépen lemosta a hótól a vízfolyás, Lili pedig végre megkapta a vezetőnk egyik túrabotját, így egész ügyesen tudott haladni. Én közben lőttem egy “hangulatvideót”, amely közben összegeztem a történteket és a kilátásainkat.

Ha csak néhány percre is, de kisütött a nap, amitől olyan vakító lett a táj, hogy mindannyiunk azonnal napszemüveget húzott – Még jó, hogy volt mindenkinél! :) Ez komoly probléma tud ám lenne, mert ilyenkor hóvakságot is tudunk kapni, ami nagyon nem vicces dolog magashegyen. A lavinaveszélyt valószínű azért eltúloztam, erősen kétlem, hogy ennyire embert ideengednének erre az ösvényre, ha bármi esélye is lenne itt egy lavinának. Annyi friss hó pedig azért nem esett.
Ami inkább jobban aggasztott, az a szamarak, és hogy mi lesz velünk, ha nem tudnak átkelni? Mire a többieket utolértük, már annyira lent voltunk a hágóból, hogy nagyon, és elképzelni sem bírtuk volna már, hogy visszakapaszkodjunk, majd a túloldalt, ahol jöttünk, és ami sokkal havasabb és csúszósabb volt, mint ez az oldal, ott még le is ereszkedjünk. Főleg nem Lilivel. Így hát nem volt más hátra, mint előre, kételyek közt.

Lili a túrabottal! :) Mondtuk neki, hogy ezután használjon majd ilyeneket, és hogy kettővel még jobb.

Zita épített egy kis hóembert. Ezzel a képpel tréfálkoztunk egy kicsit, hogy majd címlapon lesz: “Az éjjel megfagytak a felszerelésük nélkül, de előtte még legalább mosolyogtak!” :)

A viccet kicsit félretéve, elgondolkodtunk azon, hogy mi lesz, ha a szamarak nem érkeznek meg a sátrakkal, matracokkal, hálózsákokkal és száraz ruhákkal. Vagy menetelünk egész éjjel vissza a civilizációba lefelé a völgyben, vagy bekéredzkedünk más túrázók táborába a fagyhalál elől. Mindkét eset elég kényelmetlen, de legalább van opciónk, nem kell kétségbe esnünk, legfeljebb rossz lesz, de meg nem halunk. :)

Valahol lent ott van a Taullipampa táborhely

Már a hóhatár alatt, ezen legalább túl vagyunk! :)

Ilyen alpakás sapkám azóta nekem is van! :)

Már látszik a tábor! :) Egyébként innen még nagyon messze volt, bár közelínek tűnik a képen.

Megérkezve a táborba egy volt budiépület eresze alá húztuk be magunkat az eső ellen, ami közben nyomorultul el kezdett esni. A szamarakról közben a franciák hírt adnak, mikor mondtuk nekik, hogy van egy kérdésünk feléjük, meg se várták azt, egyből mondták, hogy megvannak a szamarak, de nekik is vissza kellett fordulni kicsit a hágóból, ugyanis az ő cuccuk egy részét is rápakolták az állatokra ezen a reggelen. Csak ezért fordultak vissza a szamarakhoz a vezetőnk kérésére és csak ezáltal sikerült többedmagukkal áttuszakolni a szamarakat a hágón. Hát ez remek, nélkülük nagy kelepcébe kerültünk volna… Miért nem hívott minket is a vezetőnk a szamarakhoz segíteni mikor elválltunk? Miért nem jutott nekünk eszünkbe segíteni? Utólag ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem. Egy biztos, vezetőnk, és főleg a szamaras ember, nem volt a helyzet magasságán, utóbbi figura állítólag hót bunkó volt a franciákkal, egy köszönömöt, se semmit nem mondott nekik a segítségeikért cserébe. Persze mi nem győztünk hálálkodni, és elnézést kérni a szamarak és az egész dolog miatt.

A lényeg, hogy végül minden jól alakult, megérkeztek a szamaraink! :) Vezetőnk elmondta, hogy egy másik karavánból, ami szembe tartott a miénkkel, látott egy szegény állatot csomagostul lebucskázni a hegyoldalban, de azt nem tudja, hogy végül mi lett a szegény állattal. Ezt megrendülve hallottuk, szegény szamarakat miattunk, gringók, illetve a pénzünk miatt micsoda megpróbáltatásoknak és kínoknak teszik ki…

Mikor megjött a vezetőnk és megérkeztek a szamarak, én kirohantam eléjük az esőbe. Ugyanekkor elkezdett kisütni a nap, és bár még mindig esett, én elkezdtem fényképezni, arra gondolván, hogy lehet, hogy ezek az egyetlen napsütötte percek ezen a kalandos napon, és ha így van, akkor ki kell használni őket!

Megmentőink, a franciák! :) …és odanézzetek, kilátszik az ég kéke, hát gondoltátok volna ezt?! :)

[caption id="" align="aligncenter" width="600"]Az, hogy kezdett kitisztulni körülöttünk az ég, és hogy kisütött a nap, teljesen valószínütlennek tűnt ennyi kálvária után, de azért örülni tudtam neki, és elkezdtem fel-alá rohangálni a tábor körüli dombokra, hogy minél több szép fotót tudjak készíteni. Ebbe a sátorba is berohantam, hogy a bent ülő figurának elújságoljam, hogy ideje körbenézni mert végre kibújtak a hegyek a nagy szürke dunnájukból, de az illető nem egy izgága gringó volt, hanem egy unott tábori szakács, aki valószínűleg már ezerszer látta a völgy körüli hegyeket ennél még szebb időben is, így nem sikerült túlságosan felvillanyoznom az ürgét. :)

[/caption]

Én viszont annál lelkesebben szaladgáltam a fényképezőgéppel a legjobb témákat keresve. Még a hátizsákomat is elfelejtettem levenni. Lilié már őnála volt, ráparancsoltam, mikor elkezdett esni az eső, hogy vegye fel a poncsóját és alá a hátizsákot, különben ő is és a holmijai is eláznak. Nálam nem volt védve az esőtől a táskája.

Hoppá, micsoda hegyóriás! :)

Ez a kedvenc képem az összes közül. Hát volt értelme a sok esőnek mostanában! :) Így lett ez a pocsolya és benne ez a tükörkép. :) Egyébként ott a távolban, a hóhatár jobb oldali csücskében van a hágónk, amin ma átkeltünk.

Van rajtuk porcukor rendesen! :)

Táborunk egy közeli dombról. Zitától elnézést kértem, hogy nem a sátrat állítom, de éreztem, hogy ha most ezzel foglalkoznék, azt később megbánnám, hiszen a nap már amúgy is eltűnőben volt, ha a felhők nem takarják el újra, akkor 20 percen belül a közeli hegygerinc teszi meg, és azzal annyi lesz a színeknek, amelyek végre valahára megjelentek! :) Zitának megígértem, hogy kárpótlásul kap majd egy masszázst, csak hagy fényképezzek most, és ő ezt azonnal megértette, szinte úgy zavart el a sátraktól. :)

Na, őt kellett kihúzni a hasáig érő sárból. Szegény állat…

A ruhákat és a hálózsákokat is kiterítették száradni a bokrokra.

A vacsoránál befigyelt egy boci a konyhasátrunkba. A vacsora ezen a napon is gazdag volt és bőséges, többen nem tudták megenni a porciójukat, így nekem sikerült a második fogásból vagy 2,5 tányérral felfalni. :)

Gondolván arra, hogy talán többé nem lesz ennyire jó idő ezen a túrán, gyorsan lőttünk egy közös képet a nálunk lévő állatfarmmal is. :)

Majd egy kevésbé kalandos, de élményekben épp ilyen gazdag holnapot remélve eltettük magunkat a hálózsákokba.

Folytatása következik! :) Történt 2015. május 17-én, lejegyezve június 21-én.

Cañón del Pato #4 – Fel a zöldbe, 3000 méterre

Arpi — Fri, 19 Jun 2015 06:00:31 +0000

Carazban ellustálkodtuk a reggelt, ezért végül ott is maradtunk egy egész pihenőnapra. Más bringásoktól hallottuk, hogy Caraz sokkal barátságosabb hely, mint Huaraz, ezért annyira nem is bántuk ezt a dolgot. Azon vaciláltunk kicsit, hogy nem lenne-e jó felmenni busszal Huarazba, ott felkapni a csomagokat, és visszajönni Carazba, majd innen gyalogtúrázni, merthogy a híres Santa Cruz túra igazából sokkal közelebb van Carazhoz, mint Huarazhoz. Ezt végül nem léptük meg, csak egy egyszerű lusta pihenőnapot tartottunk Carazban.

Reggelire egy Panaderiában, vagyis pékségben vettünk magunknak zsömlét, vajat, párizsit és kakaót, mert egy kis hazai ízre vágytunk :)

Carazi utcakép

Egy múzeumnak az udvarán, sajnos tatarozták

…és elindultunk! :) Kalap az persze hogy van a bácsin! :)

Fő a bővíthetőség! Ez nagyon jellemző Peruban, hogy így kiállnak az égbe az házak tetején a betonvasak…

Ez az a falu, Yungay, amiről Zita már mesélt, amit a 70-es években egy nagy földrengés miatt betemetett a föld, és csak ezek a pálmafák látszódtak ki. Ez egy akkora erejű földrengés volt, amit a helyiek a mostani Nepáli földrengéshez hasonlítanak.

Kalapos hölgy, szoknyában, tarka kendőbe kötött csomaggal (vagy gyermekkel) a hátán, ez is nagyon jellemző Perura

Igazából úgy emlékeztünk, mintha Andrés úgy mesélte volna, hogy lavina temette be a Yungayt, de mikor ott voltunk, ezt nem bírtuk elképzelni, a havas hegyek túl messze voltak ehhez. Aztán utánakerestünk, és nem is említettek sehol lavinát. Igazából mindegy is, lavina és földcsúszamlás nélkül is elég borzasztó pusztítást tud végezni egy földrengés.

Ezek a lőrés ablakok… Csoda, hogy a rendőrség ezt engedi nekik, hogy a viharba látnak ki ezen?

Zita megnézte belülről. Nem olyan szörnyű, mint kívülről látszott, de attól még elég gáz. Szimbólumokkal és szövegekkel fontosabb teleragasztani a járványt, mint a jó átláthatóság a szélvédőn?

Ha balra felnéztünk, a felhők közül néha kikandilást egy havas hegyóriás a Cordilleras Blancas hegyláncból

…és néha előttünk is, bár ez sajnos nem volt jellemző.

A Rio Santa és Cordilleras Blancas :)

Carhuaz főutcáján. A város valószínű onnan kapta a nevét, hogy Caraz és Huaraz között félúton van :)

Kupaktanács a kalapos hölgyek és egy hajadon férfi között: “Lányok, valamit kezdeni kéne már ezzel a Joséval, hát még mindig nincs neki felesége…” :D Viccet félretéve, ezt csak feltételezzük, hogy a kalap azt jelzi, hogy a hölgyemény már elkelt és nem “hajadon”. :)

Ebédünk első fogása, kukorica a levesben – és egy méretes húsdarab. Ez a ritka alkalmak egyike, amikor két tányérral eszünk.

Második fogás, Trucha risszel, babbal és zöldségekkel. És tudjátok, mi az a Trucha? Azt ugye láttuk rajta már kezdetek óta, hogy egy halfajta, de csak most nem rég ütöttem be a Google Translatebe (az Origo cikkem miatt), és ekkor tudtam meg, hogy tulajdonképpen egész Peruban végig pisztrángot ettünk, ha nem is minden nap, de szinte minden másnap. És tudjátok mennyibe került ez a két fogás, aminek egyébként a másodikját eltettük dobozba későbbre, mert annyi volt, hogy nem bírtuk megenni? 5 sol… :) Ennyibe kerül egy normális, nem turistás helyen egy ilyen “Menú”. :) 5×93 az annyi mint 465 forint, ennyiért eszünk pisztrángot levessel, körettel és üdítővel :) Ilyen jó dolgunk se lesz többet az életben… Vagyis remélem igen, de értitek na, jó hely ez a Peru, és mi nagyon élvezzük minden nap. :)

Na ő aztán paparazzi a javából! :D Ha nem látnátok, az illető éppen a mobiljával fényképez minket! – Az oszlop tetejéről… :)

Van, hogy szimmetrikusan, tükrözve két nájki jelet is felfestenek, úgy még menőbb!

Sajnos nem egyenletesen emelkedett a terep, sokszor legurultunk 30-40 métert, aztán kezdődött újra a mászás.

Őt megkérdezhettük volna, hogy mit jelképez a kalap… Majdnem biztos, hogy a házasságot, mert az egyik típusú kalapban egy szívben benne volt hogy “Yo y tu” vagyos hogy “Te és én”. :) A férj egyébként szégyenlős volt, ővele nem lehetett fényképezkedni. Mondjuk nem is volt érdekes ruházatban, inkább csak a nők tartják az efféle tradíciókat.

“Vigyázat, nehezen látható, vézna emberek keresztezik az utat!” :)

Hitler!? Ez most komoly? Valaki ezzel a névvel indult a választásokon?

A kalapos nő gyermekkel annyira tipikus kép, hogy szobrot is kapott! :)

Huaraz előtt 5 kilométerrel beborult az ég és elkezdett esni az eső. Behúzódtunk egy autószalonba, ahol szeretettel láttak minket, jót nevettek rajtunk, és mire beöltöztünk esőruhába, már el is állt. :)

Két kilométerrel a cél előtt megint elkezdett esni, ekkor már a város közepén, annak fő ütőerén bicikliztünk, beálltunk egy irodaépület eresze alá, és ekkor éreztük azt a borzalmas kipufogógáz szakot, ami egész Huarazt ellepi. Iszonyú erős, fojtó szag, nem is tudom, hogy bírják a helyiek, én már rég tömegtüntetést vagy nem is tudom, mit szerveztem volna, ha az én városom ilyen undorító büdös lenne. Nem tudjuk, mi teszi ezt, de azóta már több magashegyi perui városban is tapasztaltuk ezt, irtózatos bűz tud lenni ezeken a helyeken. Talán a magashegyi levegő miatt nem oszlik el, talán ugyanemiatt a járművek károsanyag kibocsájtása magasabb, talán az üzemanyag rossz minőségű, vagy az autókak nem tartják karban, vagy mindezek együtt, nem tudom, csak azt hogy ez borzasztó volt sokszor, sok helyne.

Ők az AndesCamp Lodge dolgozói, ők voltak olyan rendesek, hogy megengedték, hogy ide küldjük a holmijainkat: a tönkrement matracok után kapott garanciális cseréket, a hazulról utánunk küldött Rudy Project napszemüveg sötét lencséit (Tudjátok, már Bankok óta zavart, hogy a fényre sötétedő lencse nem elég sötét, most két évvel később sikerült sötét lencsét szerezni! :D), és csereolajat a Rohloff agyváltókba. Köszönjük a segítséget az AndesCamp Lodge-nak!

Ezen kívül még két csomag is volt, de ezek nem érkeztek meg hozzájuk sajnos. Így az agydinamó és a Mexikóból utánunk küldött saját holmijaink ügyében felkerestük a postát Huaraz főterének oldalában. A csomagok kikereséséhez valami csomagszámra volt szükségük, hála az égnek ezt mindkét esetben ki tudtam bogarászni az e-mailjeim közül. A pult mögött ülő hölgy készségesen beütötte a számokat, és a rendszer kidobta, hogy a csomagjaink még Limában vannak. Jó, de mikor lesznek itt, már hónapok óta feladtuk őket? Hát, azt ma nem tudják már megválaszolni, Limába már nem dolgoznak, jöjjünk vissza holnap reggel!

Ennyi lett a nap vége.

Mire olcsó szállót találtunk, újra leszakadt az ég, jól megáztunk, ráadásul ránk is sötétedett, szóval nem voltunk vidámak, de aztán a forró zuhany, és a csomagok kibontása újra feldobott minket:

E terecske mellett laktunk

Az északi látóhatáron ilyen hegyek bújtak ki olykor a felhők közül

A posta mellett utcai gépírók dolgoztak

…és ugyanezen a sarkon egy bácsi szatyorból olyan empanadast árult, hogy az ízvilágra teljesen az üzbegisztáni kemencék belsejére tapasztva kisütött, hússal, fűszerekkel és hagymával töltött szamszára emlékeztetett… :) Ettem is belőle minden nap vagy ötöt, egy sol volt darabja.

A postáról visszaküldtek az AndesCamp Lodge-ba, hogy ott kellett, hogy kapjanak valami értesítőt. És valóban, ott volt náluk egy papír, amin az szerepelt, hogy használt ruha nem jöhet csak úgy be az országba, küldjünk hitelesített útlevél fénymásolatot nekik, ami tartalmazza a belépési pecsétünket is.

A postán rettentő készségesek voltak, órákat foglalkoztak az ügyünkkel és mosolyogtak hozzá, kedvesek voltak, látszott, hogy ők mindent megtesznek, de a bürökrácia miatt lassan haladnak a dolgok. A képernyőn a német SON cégtől kapott számla látható, ezt is el kellett Limába küldenünk. Elküldtük e-mailben, és két-két példányban papíron is, biztos, ami biztos.

Google Translattel fordított levelet is mellékeltünk hozzá. “Légyszi, itt nagyon hideg van, sürgősen szükségünk van a ruhánkra!” :D Ez végülis igaz volt.

A hivatal, ahol megcsinálták nekünk a hivatalos másolatokat az útleveleink megfelelő oldalairól, szerencsére csak 1 perc sétára volt a postától. És amíg sorban álltunk, még latin-amerikai szappanoperát is nézhettünk a fenti képernyőn! :)

A dolgok sajnos nem haladtak jól, csütörtökön azt mondták, péntekre talán itt lesznek a holmik, pénteken pedig, hogy talán hétfőre. Ez annyira nem volt biztató, ezért visszamentünk az AndesCampbe, ahol kikérdeztük őket, hogy mennyibe kerül egy olyan szervezett Santa Cruz túra, ahol ők biztosítják a sátrat, a hálózsákot, és az ételt – az ilyen túra egyébként az általános, megszokott itt. Ez a 4 napos túra 250 solba került – csak nekünk. :) Osztottunk, szoroztunk, számoltunk, hogy mi van, ha magunk megyünk és bérlünk mindent, és végül az jött ki, hogy így a saját holmink nélkül jobban megéri, ha a szervezett túra keretében megyünk. Egy ilyen túra másnap reggel indult, és végül úgy döntöttünk, hogy benevezünk rá. Nem csak a pénzünk, az időnk is kevés már, és egy hétfői “talánra” várni és itt vesztegelni ebben a szmogos városban, ehhez nem volt kedvünk. Inkább elmentünk túrázni és elfeledkeztünk erről a sok ügyintézésről és gondról a csomagok kapcsán, hogy aztán, mire a hegyek közül visszatérünk, remélhetőleg már minden itt legyen, és mi indulhassunk is tovább a bringákon dél felé, a Machu Picchu, a Titicaca-tó és Bolívia irányába. No de ennyire végképp ne rohanjunk előre, hiszen a következő bejegyzés még csak a kalandos kis gyalogtúránkról fog szólni. :)

Történt 2015. május 12. és 15. között.

Cañón del Pato #3 – Még 36 alagút és újra aszfalt a kerekeink alatt! :)

Arpi — Thu, 18 Jun 2015 06:00:57 +0000

Yuracmarcában reggel azt a hírt kaptuk, hogy a tőlünk 12km-re lévő Huallancától már aszfalt van végig Huarazig. Ez olyan jól hangzott, hogy először el sem akartam hinni, több embernél rákérdeztem, de mindenki megerősítette. Elhittük hát, és ez máris bearanyozta a napomat. Már csak 12 nyomorult kilométert kell kibírnunk ezen a borzalmas úton, és utána újra aszfalt lesz a kerekeink alatt. Aszfalt!!! :) El se tudtam képzelni, micsoda jó lesz… Ha én aszfaltot kapok a kerekeim alá, feltekerek a Mount Everestre is, csak legyen végig sima aszfalt. A tegnapi hosszú, kemény nap után az aszfalton való biciklizés valóságos kánaánnak tűnt, még úgy is, hogy nyilvánvalóan továbbra is fölfelé fogunk bringázni rajta.

Reggel ugyanabban az étteremben reggeliztünk, ahol előző nap vacsoráztunk. Ugye nem is olyan barátságtalan? :) Ja, és közben persze ment a reggeli vízszűrő session, mert ugye a közelmúltban volt néhány hasmenésünk és nem akartunk ebből szokást csinálni sok több méter magasban.

Így nézett ki a falu, mi is most láttuk először világosban, mert tegnap már sötét volt, mikor megérkeztünk.

Kifelé menet a faluból ezek a kedves nénik megengedték, hogy lefényképezzük őket. :)

Nagyon édesek voltak ezek a gyerekek, kár hogy nem sikerült jól a fotó.

Na itt van a kosaras kiscsávó mégegyszer! :) Úgy látszik a bal kezét véletlenül odaragasztotta a szájához… :)

Onnan lentről szenvedtük fel magunkat tegnap este.

Juhhúúú, már csak 11km a murván! Ráadásul ennek is az eleje ugye lefelé, mert visszaereszkedik az út a völgy aljába.

Milyen takaros kis főterecske! Egy akkorka faluban, amit nem is jelölt a térkép.

Azt gondolhatnánk, hogy az ilyen alatt nagyon veszélyes bringázni. Pedig szerintem nem, épp ellenkezőleg, kevésbé veszélyes, mint a nem visszahajló sziklák alatt. Elmondom, miért gondolom így, aztán cáfoljatok meg, ha tévedek! Egy nem visszahajló sziklafal alatt az egész felettünk lévő hegyoldalból bárhonnan megindulhat egy kő, vagy egész kőomlás, földomlás, és ez akár ugye sok kilométer hosszú és magas hegyoldal is lehet. Míg ha ilyen visszahajlás alatt, vagy pl. alagútban tekerünk, akkor csak az épp felettünk lévő kövek eshetnek ránk a sziklafalból, és ami fölötte van, az nem, mert a fölénk nyúló szikla védelmet nyújt. Feltéve, ha nem akkora a földindulás, hogy ledönti az egész sziklafalat, vagy akár magunk alatt az utat. Na, rosszul tévedek?

Ott megy lefelé az utunk, kellemes látvány, na meg jó érzés tudni, hogy a következő kilométerek még mindig lefelé visznek minket.

Onnan jöttünk! :)

Meglesz ennek a lefelének még a böjtje! :) Na de mit csináljunk, örüljünk, hogy egyáltalán van út ebben a völgyben! :)

Környezettudatosság terén még rengeteget van hová fejlődniük a peruiaknak. Persze-persze a nyugati világ, a kapitalizmus, a globalizmius hozta be ezt a sok terméket, amelynek egy része (a csomagolás) csak szemét, amit azelőtt az emberek itt (ahogy régebben nálunk se) nem is ismertek, így nem tudják, mit kezdjenek vele, nem tudják, hogy káros a környezetre és saját magukra, stb. Csak azt tudják, hogy a tévéből az dől, hogy meg kell venni ezt a sok szart, mert akkor olyan boldogok leszünk, mint a reklámok szereplői. Meg különben is, egyáltalán, menő! A multinacionális cégek meg ugye csak azt nyomatják, azzal terjeszkednek a “fejlődő” országokba, amiben jó profit van, de a szemétkezelésben, begyűjtésben, újrahasznosításban, esetleg az emberek tudatosításában… Nos, ezekben nincs akkora üzlet, mint eladni az ásványvizet, meg a kólát, meg a többi szart. :) :( Tudom, tudom, szabad piac, ne rinyáljak. De akkor mi a megoldás?

Az ott már Huallanca, szinte már érzem az aszfalt szagát, és hogy mindjárt simán fogunk gurulni… Jajj, el sem hiszem! :)

Igen, beton, szilárd és sima!!! :) Tudom-tudom, ezt is azok a görény büdös teherautók hozták ide, amiket annyira utálok… :)

Na azt a lábost néztem limonádénak! :) Erről majd később. Ettől a kezdves hölgytől vásároltunk szendvicseket, és tőle kaptuk ajándékba(!) azt az üveg quinoát, amiről szintén lesz szó még később.

Amikor elhagytuk Huallancát és elkezdtünk felkapaszkodni a szerpentinen, szembejött Bastian, Franciaországból. Szegény bekapott valami nagyon csúnya ételmérgezést, és még ekkor is csak lábadozott belőle, a kórházban infúzióra tették és elmondták neki, hogy nagyon ki van száradva. Nem lehet így könnyű bringáznia… Elmondtuk neki, mi vár rá, és hogy Trujilloba jelentkezzen be Luchoékhoz egy hosszabb pihenőre, nézze meg a romokat, és nehogy bringán induljon tovább északnak a Pan-American Highwayen, mert ugye Trujillotól nem sokkal északra van az a falu, ahol rengeteg kerékpártúrázót kiraboltak már. Bastian is elmondta, hogy csodaszép szakasz vár ránk feljebb, aztán elbúcsúztunk, mert vagy fél órát beszélgettünk így az út szélén, és neki is, nekünk is bőven volt még hátra. Bastian kalandjait itt éritek el.

A szerpentin csak néhány hajtűkanyarból állt.

Magunk alatt egy vizerőműhöz tartozó lakónegyedet láttunk. Még medencéjük is van, igazi kis zöld oázis! :)

Aztán fordultunk mégegyszer…

Táblák szólítottak fel minket, hogy dudáljunk!

De vajon miért? Ó, ha harminccal tudnánk hajtani ezen a fölfelén… :)

Na, hát ezért kell dudálni! :) Hogy az alagút túloldalán, ha valaki jön, tudja, hogy mi is jövünk. Ugyanis ezek az alagutak csak egy sávosak, csak egy jármű fér el bennük. Mondjuk az út se sokkal szélesebb, de itt legalább, ha nehezen is, de elfér két jármű egymás mellett. Vagy egy autó, és egy fekvőkerékpáros. :)

Az alagút túloldalán elképesztő táj tárult elénk. …és még több alagút! :)

Itt valósággal egymáts érték az alagutak, néha szinte percenként kereszteztünk egyet.

Szemben, a kanyon túloldalán pedig ilyen vízeséseket fedeztünk fel.

Ha pedig kimerészkedtünk az út bal szélére, és lenéztünk, ezt láttuk. Elég félelmetes! :) A valósában ennyire nem hajoltam ki, csak a fényképezőgépet tettem ki a mélység fölé.

Ugye mondtam, egymást érik. :)

Na, végre eltűnt a beton, ismét barlangokban bringázhatunk, de most már végre aszfalton! :)

Mielőtt a Canyon del Patoba látogattunk, előtte alaposan utánaolvastunk ennek az útnak, és emlékszem, hogy a crazyguyonabike-os beszámolókon láttam ugyanezeket az alagutakat egy 2013-as túra fotóin, és ott még bizony nem volt itt aszfalt, tehát szerencsénk van, az utat azóta csinálták meg. Aki néhány év múlva jön erre, annak talán a tegnapi 58km-es szakasz is le lesz már aszfaltozva. A hely neve egyébként azt jelenti, hogy a Kacsa kanyonja, mert állítólag valahol, valahogy Kacsa alakja van, de én ezt se térképen, se a valóságban sehol nem láttam meg benne… :)

Hopp, még egy vízesés balra, ezekből sem volt hiány.

Vajon ezeket hogyan ásták ki? Géppel, robbantással? Nem féltek, hogy rájuk omlik? Mindezt egy elképesztően kitett, helyenként függőleges sziklafalban… Egyáltalán, hogy építették ide meg ezt az utat?

Ezen a képen elsőre talán nem látszik, de egy sok képből összeállított panoráma.

A kedvencünk. Nem tudom, miért, de nekem nagyon tetszett az, hogy egy ilyen hatalmas szikladarab alá hajtottunk be, meg hogy a felső sziklára ránött valami zöld növény.

Az előző vízesés, de most szemből, így már látszik, hogy valójában sokkal hosszabb, több szakaszból áll, és az előbb csak az alját láttuk.

Át is lehet menni egy drótkötélen, de csak a vizerőmű dolgozóknak, azok közül is csak a bátraknak. :)

Egy helyen jól összeszűkült a kanyon

Kicsik voltunk ennyi hatalmas szikla között

Szép, de egyben veszélyes hely is

Egy másik vízerőműnél, ez a vízesés már mesterséges

Hoppá-hoppá, mi van ott a távolban! :) 3 napja még a tengerparti homoksivatagban voltunk, azóta feljöttünk majdnem 2000 méter szintet, átkeltünk vagy 40 alagúton, meg ezen a félelmetes kanyonon, és végre már nem csak kősivatag van körülöttünk, hanem némi zöld, és a havas hegycsúcsok! :)

Na, itt már ki is írták végig betűvel: “Mielőtt behajtasz az alagútba, dudálj!” :)

Ahogy elhagytuk az utolsó, a tegnap reggel óta 48-ik alagutat is, az út és a táj is kiszélesedett, egy tágas, zöld völgyben találtuk magunkat, makulátlan, jó minőségű aszfalton, ami alig emelkedett az előzőekhez képest.

Balra pedig feltűntek a Cordinellas Blancas, vagyis a Fehér Kordinellák első csúcsai! :) Ezért is jöttünk meg magáért az idáig vezető útért. Persze még ezekkel a hegyekkel is terveztünk egy s mást… :)

Azért az milyen már, hogy a part mentén homok, majd beljebb kő sivatag van, aztán mikor az ember megérkezik 2000 méter magasra, akkor egy ilyen tágas, zöld, termékeny völgy fogadja. :) Otthon a Tátrában 2500-ön meg már csak kő meg moha van… :) Ennyit számít, hány ezer kilométerre vagy az egyenlítőtől! :) Elképesztő sokszínű és érdekes hely ez a Föld nevű bolygó, szerencsések vagyunk, hogy földlakónak születtünk. Ráadásul milyen érdekes korban!

Azok ott a távolban legelők és földek, ezeket a völgyeket szép számmal emberek is lakják, a GPS a mai célpontunk, Caraz után tovább délre sorra jelölte a városokat és falvakat.

Bár a táj jelentősen megváltozott, de még mindig a Rio Santa völgyében haladtunk, csak közben kb. 150km eltávolodtunk a Csendes-óceán, és feljöttünk 2000 métert, valamint közben 4-5 ezer méter magas hegyek közé érkeztünk, és a völgy befordult észak-déli irányba, párhuzamosan a hegyekkel és a parttal. Innen még 200 métert kellett másznunk egy állítólag nagyon kellemes kis városig, Carazig, ahonnan tovább délnek még egy napnyi tekerésre és további 900 méterrel magasabban várt minket Huaraz, egy nagyobb város, amely állítólag a környéken túrázni és hegyetmászni vágyók központja, és ahová nem mellesleg Mexikóból Rodrigo a hátrahagyott két táskánkat elküldte. Benne a sátrunk, a másik hálózsák, a tábori konyha a lábosokkal, és az olyan meleg ruháink, mint pl. garbó, sapka, sál, vastag kesztyű, és hasonlók. Ha szeretnénk közelebb merészkedni ezekhez a hegyekhez, akkor ezekre szükségünk lesz, illetve azért is, mert Huaraz után az a terv, hogy tovább megyünk dél felé, még feljebb a völgyben, egészen egy 4100 méter magas hágóig, amin átbukva visszafordulunk a part felé, és legurulunk egészen a tengerszintig, Barrancáig, ahol visszacsatlakozunk a Pan-American Highwaybe. De most ne rohanjunk ennyire előre, még csak kétezer méteren vagyunk! :)

Micsoda pofás kapu vezet be a faluba! :)

Na, ezt a plakátot nem sikerült értelmezni. Kinek, miért jó, vagyis miért jófejség pórázon tartani azt a szerencsétlen méhet? Már ha ilyesmire képesek lennénk a valóságban, de hála az égnek, ez nem így van…

Már megint kezdik… :) Ez is mutatja, hogy Peruban több a fölfelé, mint a lefelé, a táblás srácok kifogytak a fölfelé táblákból és így ferdén rakják ki a lefelé táblákat a fölfelékre! :)

“Te, Jose, pakoljuk már be a lucernát a mototaxidba, hát muszáj az állatoknak enni adni!” :)

…és megérkezünk Carazba! :) Valóban pofás, legalábbis a főtér bizonyosan! :)

Szállodaszobát 15 solért kaptunk, amin meglepődtünk, mert ez ugye még olcsónak számít, pedig Caraz valamennyire már a turistarégiót képezi, vagy legalábbis annak a peremét. Amit a képen láttok, az pedig egy, az ágyunk fölé bedöntve kifüggesztett tükör. Mi csak “szextükörnek” hívtuk :)

Oké, az előző ilyen képen lehet, hogy nagyképű voltam. Ma igaz, kicsit meredekebb volt, de csak 12km murva és a többi 44km aszfalt, ehhez képest nem voltunk sokkal gyorsabbak, mint tegnap. De a táj még elképesztőbb volt, sokkal jobban élveztük, és fizikailag is sokkal könnyebb volt ez a 900m mászás a tegnapi 800-nál.

Nagyon belejöttem a blogírásba, és már közben az Origo cikket is elküldtem a szerkesztőknek, úgyhogy ha nem vágnak nyakon (és nem kell újra dolgoznom vele) azért, mert 24 ezer karakteresre sikerült az iromány, akkor holnapra is lesz folytatás! ;) Egyszer megkérdeztem, hogy mekkora terjedelmű cikket várnak tőlem az Over Magazinba, amire azt a választ kaptam, hogy “Minek kérdezed? Úgysem szoktad betartani!” Merthogy mindig jóval többet írok a kelleténél… :D Egy másik esetben meg Zita elkezdett írni egy cikket, de néhány óra munka után elakadt vele 4000 karakternél, pedig 10 ezret vártak tőlünk. Átvettem hát, nagy lelkesen elkezdtem püfölni a billentyűket, majd fél óra múlva, mikor megnéztem a karakterszámot, rémülve láttam, hogy 16 ezer karakternél járok. :) Azt hiszem mára is elég lesz ezekből a betűkből, holnap folytatjuk! :) Történt 2015. május 11-én.