A Karácsonyunk

A Karácsonyról sok különlegeset nem tudok elmesélni, de azért megpróbálom. :) Ismét csak ehető ajándékokat vettünk egymásnak, hiszen sok hely már nincs is a táskánkban és mind a ketten úgy érezzük, így is túl sok cuccot hordunk magunkkal. Az ehető alól kivétel volt az én három, Zitának ajándékozott kuponos papírom. Ennek további különlegessége, hogy teljesen ingyen volt! :) Fogtam egy A4-es lapot, három felé vágtam és az egyikből lett a hát-nyak-váll, a másikból a talp, a harmadikból pedig a comb és vádli masszázskuponok. Persze hogy ne maradjon ilyen unalmas a dolog, különböző feltételeket és extrákat tettem mellé, ilyen pl. a csoki/fagyi, az ölelés, vagy az, hogy az utóbbi kuponokat csak 80km-nél hosszabb napok után lehet beváltani:

Mivel volt hűtő a szobánkban, volt lehetőségünk hűtést igénylő élelmiszereket is beszerezni, így vettünk egy nagy csomag, 1kg-os, 80 szeletes új-zélandi sajttömböt, 200 ezer dong-ért. Ez kb. 2200 forint, de lévén Karácsony volt ezt most megengedtük magunknak, különben is ez eloszlott több napra, mert ennyi szelet talán 3-4 napig is elég volt a túlélőszendvicsekhez. Adalékként még néha vettünk hozzá sonkát és az utcai levesárúsoktól szereztünk vörös- illetve zöldhagymát. Olyan nagyon finomak lettek az így készült melegszendvicsek, hogy azokat azóta is emlegetjük. (azóta sem találtunk ilyen sajtot) Az, hogy itt ennyiért kaptunk ilyen sok és ilyen finom sajtot, azt jelenti, hogy talán Ausztráliában és Új-Zélandon sem fog felkopni az állunk a szűk büdzsé miatt, csupán át kell majd állnunk egy másfajta életmódra, boltban, piacon vásárolt termékekből fogunk sütni-főzni magunkra és több nyers ételt fogunk enni. És félek több ipari élelmiszert fogunk fogyasztani, mert azok lesznek csak olcsón kaphatóak…

Visszatérve a Karácsonyra: Zita a bazilika mellől szerzett egy szép cserepes virágot, ez lett a karácsonyfánk amit a már említett dobogóra helyeztünk el. A dobogó két oldalsó fokán így még bőven maradt hely az ajándékoknak, amelyeket ismét újságpapírba csomagoltunk be. Míg Zita mindent szépen leragasztgatott, én leragadtam az egyszerű „szaloncukor” formánál és minden egyes ajándékot így csomagoltam be neki: fogtam egy dupla újságlapot és belecsavartam a közepébe az ajándékot. Ami főleg sütemény volt, csokoládé és egyéb finomságok. Az idei Karácsony kicsit drágábban sikerült, mint a tavalyi, összesen 12297 forintot költöttünk élelemre ezen a napon.

Karácsony este gyertyát gyújtottunk és felhívtuk Skype-on a családunkat, akik mind Kőbányán voltak a nagyszüleimnél. Jó egy órát beszélgettünk velük, meséltünk egymásnak, és mialatt így virtuálisan velük voltunk, kibontottuk az egymásnak csomagolt ajándékokat.

Most jut csak eszembe még egy érdekes momentum a Karácsonyt illetően. 24-én délután megint együtt mentünk ki ajándékot venni egymásnak és megbeszéltük, hogy egyikünk megy az egyik üzletbe, a másikunk a másikba, aztán pedig majd cserélünk. Két üzlet volt ugyanis a közelünkben, amely nyugati élelmiszereket árult. Zita előbb végzett, mert engem feltartott közben egy utcai cipőjavító fiú. Az otthonról idáig elcipelt Nike futócipőm ugyanis már elég kopottas, több helyen szakadt, kilátszott belőle a zoknim. Ezt a srác észrevette és rögtön megállított, hogy ő megvarrja, megragasztja 100 ezer dong-rét. Én mondtam, hogy megőrült, szó sem lehet róla, ennyi pénzért itt veszek egy új cipőt! Végül lealkudtam 20 ezerre, ha mindkét cipőt megvarrja, ezt még mindig soknak tartottam 5 perc melóért, de gondoltam Karácsony van, neki is élnie kell valamiből. Elég sokáig elbíbelődött már az első félpár cipőmmel és közben mindenféle „very beautiful women”-eket ajánlott nekem masszázsra és egyéb szolgáltatásokra, de én mutattam a gyűrűmet neki és mondtam, hogy már ismerek egy gyönyörű nőt, a feleségemet, aki mindjárt itt lesz, ezért most hagy hagyjalak itt a fél pár cipőmmel és addig a fél pár papucsoddal bemegyek a szomszédos üzletbe ajándékokat venni. Ebbe beleegyezett, és ezért történhetett meg az, hogy amikor Zita megérkezett a színre, azt látta, hogy egy fickó fel-alá járkál a fél pár cipőmmel az üzlet előtt. :) Miután végeztem a meglepetések beszerzésével, elmagyaráztam neki a helyzetet, ám ezzel a történetnek még nem volt vége. A fickó amikor befejezte a második cipőmet is, 220 ezer dongot akart kérni, ami elképesztően pofátlan ár volt, a tizenegyszerese a megbeszéltnek, de ő arra hivatkozott, hogy ide is, meg oda is nyomott egy-egy pötty pillanatragasztót és nézzem meg milyen pompásan megjavította a cipőmet. Mindenre vágytam ezen a délutánon, csak erre a küzdelmes beszélgetésre nem, először próbáltam neki türelmesen elmagyarázni, hogy az elején megállapodtunk, és őneki ehhez kellett volna tartania magát, és ha a ragasztásért plusz árat kér, akkor azt a művelet megkezdése előtt közölnie kellett volna. Amikor még 5 perc magyarázás után is ragaszkodtam a 20 ezerhez, miközben ő lekúszott 50 ezerig, végül megjátszotta a sértődöttet és azt mondta, hogy akkor nekem ingyen volt a javítás. Erre végül adtam neki 40-et, mert azt már hajlandó volt elfogadni, de később megbántam a jószívűségem. Ezt a kis kitérőt azért meséltem el, mert az ilyesmi igazán jellemző az utcai életre Hanoi-ban.

Este még elmentünk pizzázni, ilyet se csináltunk már egy ideje, ez is a Karácsonyi ünnep része volt nálunk. Az étteremben a pincérfiú nagy lelkesen azzal jött hogy kapunk ajándékba karácsonyi „shoot”-ot, vagyis felest. Mikor kérdeztem, hogy miből lehet választani, mondta, hogy csak egyféle van, házi készítésű! Te jó ég, mi lehet ez?!? Gondoltuk, hogy valami borzalmas rizspálinkát raknak majd elénk, mint Nepálban, de nagyon pozitívan csalódtunk, a „Special Christmas Shoot” ugyanis forralt bor volt, méghozzá nagyon finom, eltalált fahéjjas fűszerezésű. Az egyetlen szépséghibája a dolognak az volt, hogy tényleg felespohárban hozták ki és az ingyen „repeta” kérésekor nem hatotta meg őket a Karácsony, a második körért már nagyon súlyos összeget számoltak volna fel, ugyanakkor az adag megint csak egy felespohárnyi lett volna, ezért gyorsan elhesegettük a további forraltborozgatásnak még a gondolatát is. Volt nekünk egy finom üveg borunk otthon a hűtőben, inkább arra figyeltünk! :)

Éjfélkor még átsétáltunk a bazilikához a misére, de akkora tömeg volt a templom körül, hogy az ajtók már zárva voltak, be se fértünk. Kivetitőkről ment a mise, egy apró részt felvettünk belőle, hogy szemléltessük Nektek a vietnami nyelv furcsa hangsúlyozását és tónusait. Magamat idézve egy az előbb megírt kommentből: A “dallamviláguk” valóban nagyon érdekes, a mi fülünknek rettentő furcsán beszélnek. Mintha felvennél magnóra egy idegen, ismeretlen nyelvet és lejátszanád visszafelé. Nekem személy szerint az tetszik a legjobban, amikor “beakad a lemez” náluk, és egy szótagot a csingjungjangcsa között megismételnek hirtelen egymás után 3-4x :) Megkérdeztem őket, azt mondták, hogy ez amolyan “Well-well-well”, vagy mint a magyarban az ööö-zés. :)

A Karácsonyról is tudnék még oldalakat mesélni, de nem akarok senkit tovább untatni, különben is, ez egy bensőséges ünnep, nemigaz? :)

A Szilveszterünk két pálmafa alatt – Andi és Krisz, Lenin és Ho Chi Minh

A Szilveszterünk izgalmasan alakult, noha unalmasnak indult. Csak azért nem maradtunk a szobánkban, mert azt azért már gáznak tartottuk volna, ezért átsétáltunk a Backpacker’s Hostel-hez, ahol tudtuk, hogy készül valami – adtunk egy esélyt a bulinak, noha az ott javarészt nálunk nyugatabbról érkező, a miénkénél nyugatabbi „kultúrát” űző, nálunk fiatalabb társaság adja a vendégek sorát.

Azért elmentünk, és nem bántuk meg. A helyen irgalmatlan tömeg fogadott minket, alig lehetett mozdulni és már mindenki szépen készen volt fél 11 környékén, amikor odaértünk. Kb. 10 perc után végre mi is odafértünk a pulthoz és rendeltünk magunknak egy-egy felest. Koccintottunk, letoltuk, majd egy-egy hosszúitallal elindultunk a kijárat felé, hogy levegőt is kapjunk és esetleg valami terünk is legyen, hisz ordít a zene, akkor már jó lenne valami táncmozgást is imitálni, de azt ilyen tömegben már nem lehet.

A kijárat előtt jobbról valaki így szólt hozzám: „Helló Árpi!” :)

Krisszel kiderült, hogy még leveleztünk is a Pakisztáni vízum kapcsán, ő szeptember óta van úton, hátizsákkal utazik, de nem akármilyen módon, ő csak a felszínen nyomja, végigjárta Törökországot, Iránt, Pakisztánt és Kínát. Most itt van a barátnőjével, Andival, aki nemrég csatlakozott hozzá egy-két hónapra, amíg a munkája engedi, hogy itt együtt fedezzék fel Délkelet-Ázsiát. Nagy lett az öröm, hogy honfitársakra leltünk ebben az őrült tömegben az éjfél órája előtt alig 80 perccel. Előkerült egy üveg Unicum és még néhány üveg sör és jöttek a történetek, hogy ki merre járt és mit élt át. Krisz délen, Irán felől érkezett meg Pakisztánba és ez az útvonal sem éppen kalandoktól mentes, erről Ákos is mesélhetne, hiszen ő is ott kelt át. Aztán Krisz járt fent a Hunzáknál, több napot csavarogtak együtt Sayed-el! Az GMT+8 órás éjfélt 11 órakor ünnepeltük, nekünk ez volt az első, de Andiék elmesélték, hogy itt ez megy minden óra egészkor, szóval ünnepelnek már egy ideje itt a népek. Erre meg is volt az okuk, mert talán sejtették, hogy 11 után itt lelövik a bulit. A zene leállt és egy férfihang megpróbált valami üzenetet közölni a tömeggel, amit mi sem hallottunk pontosan. Ez eléggé szomorú fejlemény egy Szilveszter éjjel, de sajnos ez történt velünk. Mivel előzőleg hallottuk, hogy valahol máshol egy másik helyszínen folyik majd a buli, elkezdtük követni a tömeget, miután az szépen kivonult mellettünk a kijáraton és már minket is próbált kitenni a személyzet. A tömeg hömpölygött az utcákon, bennünk pedig gyorsan megtette az Unicum a hatását, elég vidámak voltunk, vonultunk az emberekkel. Átkeltünk egy három részre osztott, soksávos úton, ami elsőre vadnak tűnt, de aztán minden simán ment, csak a szintkülönbség mellé ültetett kaktuszok okoztak némi gondot. Innentől apró utcákban csavarogtunk és egyszer csak egy lakónegyed zsákutcájában találtuk magunkat, a folyótól nem messze. Ekkor eszméltünk, hogy mekkora birkák vagyunk, hát a tömegben elöl senki nem tudta, merre és hová vándorlunk az éjszakában. De ez látszólag már nem sokunkat zavarta. Nagyot nevettünk azon, hogy biztosan egy helyit követtünk és az szegény mennyire meg lehetett rémülve. Követi őt hazáig egy 30-40 fős tömeg teli nyugati fiatalokkal. Fordultunk hát és próbáltunk találni valamilyen szórakozóhelyet magunknak. Először egy karaoke bárból küldtek ki minket, majd egy kocsmából. És tisztességére szolgáljon a nem éppen színjózan csoportunknak, ezeket a helyeket el is hagytuk a tulaj kérésére. Aztán jött egy másik kocsma, itt úgy tűnt tábort verhetünk, de hamar megjelent a rendőrség, és elhesegetett minket onnan. Vagyis előttük még valaki figyelmeztetett minket, hogy ha nem akarunk közelebbről találkozni velük, akkor tünés! Vietnam egy kommunista ország, ahol a legelterjedtebb vallás a buddhizmus valamelyik ága, így a december 31-ét csak valami nyugati nemkívánatos őrületnek tartják és ezért 11 óra után minden helyen véget kell, hogy érjen a buli. Így történt, hogy végül egy nagyon vegyes nemzetközi társasággal, na és persze Andival és Krisszel töltöttük az éjfélt, valahol egy utcasarkon egy pálmafa alatt.

Valahogy ezen az estén nem jutott eszembe fényképezni, csak nagy néha indítottam egy videófelvételt, de azokat Andiék kérésére és saját megfontolásból sem akarom publikálni. :) Az estéhez mindenképpen hozzátartozik, hogy hazafelé menet valahogy rájöttünk, hogy Andival van egy közös barátunk, Bander. Ezt a felismerést az Unicum mámorában tett is követte, Bander számát a nemzetközi előhívóval azonnal tárcsáztam is a mobilomon. Beszéltünk néhány percet, de a tömeg zajában sok üzenet nem mehetett át, de nem is ez volt a lényeg, csak arra emlékszem hogy nagyon jó volt a Bander hangját hallani és azt is sejtem, hogy ő (vagyis inkább ők, mert ekkor már együtt voltak egy buliban, aminek ő volt a házigazdája) is épp úgy örült nekünk, mint mi neki. Ja, és érdekes, hogy még a telefonkártyám se merült le ebben a műveletben, vásárláskor került rá 100 ezer dong, vagyis 1100 forintnyi kredit, és azzal még azóta is elvagyunk. Éjjel egy órára visszakóvályogtunk a Backpacker’s-hez, ahol elbúcsúztunk Andiéktól, hogy majd holnap találkozunk és elmegyünk együtt várostnézni. Hazafelé még becsábítottak minket egy nyugatiakkal teli buszba, mondván hogy az valahová a városon kívülre megy majd, ahol szabad bulizni. Kis gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy ez nekünk mégsem lesz jó annyira, látatlanban elmenni valami távoli helyre, ahol aztán majd nyilván belépőt szednek és minden aranyárban lesz – nem jó ötlet. A két magyar barátunk nélkül különben sem lett volna már akkora buli.

Másnap áthívtuk Andit és Kriszt egy kis kijózanító túlélő szendvicsezésre, majd elindultunk a városba csavarogni. Természetesen sétáltunk és a Ho Chi Minh mauzóleumot vettük célba. Útközben láttunk egy elég őrült vasútvonalat, a sínek mentén mindkét oldalt házak sorakoztak, elég közel a pályához. Aztán jött a Lenin park egy nagy Lenin szoborral és egy gördeszkással, ami együtt nekem elég érdekes kép volt néhány fotóhoz. Leninről nekem a kommunizmus ugrik be, a gördeszkázásról Amerika, és ezért ezt a kettőt együtt most érdekes volt látni. A Ho Chi Minh mauzólumról nem tudom, mit írhatnék, ezért inkább rövidre fogom. Egy hatalmas jól őrzött területen, ahová csak egy kapun lehet bejutni, van egy nagy kocka alakú oszlopos épület, annak a közepén egy üvegkalitkában ott van Ho Chi Minh apó feltehetően kipreparált teste. Aki nem tudná, ő volt az itteni kommunizmus egyik legnagyobb alakja, vagy legalábbis ő köré építettek ki egy nagyon szép nemzeti kultuszt, ő a nagy nemzeti hős, tudjátok az ilyen országoknak mindig kell, hogy legyen ilyen hőse. Ami egyébként szerintem nem minden tekintetben rossz, de az, hogy Dél-Vietnam fővárosát az amerikai háború megnyerése után az egyesült, kommunista vezetésű Vietnamban Saigonról átnevezték Ho Chi Minh City-re, nekünk mindenképpen elég meredek és érdekes dolog. :) Bár ha jól emlékszem, anno még Magyarországon is voltak ilyesfajta városnevek.

A mauzóleum környékén még jártunk egyet, az itt található parkban megcsodálható Ho bácsi néhány régi autója, dolgozó szobája és egy szépen berendezett, rendberakott cölöpös ház, az egész egy nagyon szépen rendbe tartott tavacska körül. Kifelé menet még a híres One Pillar Pagoda-ba, vagyis az egy pilléres pagodába is belefutottunk. Ez a tó közepén, egyetlen betonpilléren álló kis templom egy lótuszvirágot hivatott jelképezni. Van itt még egy múzeum is, de oda már nem mentünk be, inkább hazafelé vettük az irányt, és betértünk egy nagyon hangulatos, motorkerékpárokkal és biciklivel dekorált kávézóba. Krisszel megkóstoltuk a Saigon sört (finom, csúszik!) és a lányok ittak egy-egy kávét.

Itt kaptunk az alkalmon, és elkészítettünk a TV2-nek egy újabb riportot, ugyanis sokkal jobb érzés és könnyebb két magyarul beszélő barátunknak magyarul válaszolni az általuk feltett (a Kindle-n böngészőjén megjelenített, onnan puskázott) kérdésekre válaszolni, mint a földre letett kamerába beszélni. Persze a helyiség akusztikájára nem gondoltunk, alig érhető, amit ott beszélünk, de sebaj, mert miközben a felvételeket készítettük, jól mulattunk, többször elröhögtük magunkat vagy az ott található falióra szólt bele a szavunkba. Végül az itt felvett anyagból alig került a kész riportba, de ez nem is baj, Kata, a szerkesztő ismét remek munkát végzett és ebből a vacak anyagból illetve a youtube videóinkból izgalmas öt percet rakott össze a tévének:

Legközelebb majd ügyesebbek leszünk, és valami olyan helyen vesszük fel a válaszainkat, ahol hallani is valamit. Esetleg segíthettek, mit kérdeznétek tőlünk, miről meséljünk a tévének? Mi egy kicsit már úgy érezzük, ismételjük magunkat, persze ez nehéz, hiszen kb. fél évente vagyunk öt percet a tévében, ennyi idő alatt nehéz belemenni a részletekbe.

Minh, István, Trang és Csaba – Találkozások Hanoi-ban

Természetesen a legnagyobb élményt a városban megint a találkozások adták. Nem csak Andival és Krisszel találkoztunk Hanoi-ban, hanem még néhány másik magyarral is. Velük különböző napokon találkoztunk, kezdjük talán Istvánnal. Ő az akivel több levelet is váltottam a Kindle cseréjének ügyében, azt ugyanis az itteni magyar nagykövetség címére rendeltük meg még Laoszból. De az oda sohasem érkezett meg, mert feltartották a vámon és a követségre végül csak egy levelet küldtek, hogy fizessük be az ilyen meg olyan adókat, itt és ott. Ezt a levelet István nagyon rendesen elküldte nekünk e-mailben, én pedig egy hosszas levél és telefonváltás végén rádöbbentem, hogy nincs más út, csak az, hogy kifizetünk kb. 7 ezer forintnyi adót és kezelési költséget a csomagra. A tönkrement Kindle cseréje így végül nem lett teljesen ingyenes, de ez az összeg még mindig töredéke egy új Kindle-nek, és azért az sem mellékes, hogy a DHL motoros futára házhoz hozta nekünk a szállodánkig a dobozt, fél nappal azután, hogy az ügyintézővel tisztáztuk, hogy új címre kérjük a Kindle-t és hogy kifizethetjük a futárnál a pluszadókat.

István pedig az egyik délután jött el hozzánk – szintén egy motoron -, és mivel ekkor még úgy volt, hogy később is fogunk találkozni, vele végül nem készítettünk fényképet, így be kell érnetek a DHL-es fickó képével! :) Szegény futár, még biztos nem találkozott két ilyen hülyével, akik ennyire örültek az általa hozott holminak, mint mi a Kindle-nek. :)

Istvánnal egy nagyon jó órácskát beszélgettünk a szobánkban, de mivel aztán még annyi emberrel találkoztunk és annyi minden érdekes hallottunk, már nem tudom elmondani, hogy mit mesélt pontosan ő, és mit mások, de vegyétek úgy, hogy a következőkben részletezett történetek egy részét tőle hallottuk! :)

Csabának legelőször még Bangkokból írtam egy levelet, amikor megtaláltam az írásait egy üzleti blogban. Ekkor még csak arról kérdeztem, hogy ismer-e magyarokat, és hogy tud-e segíteni nekünk munkát találni, akár az IT-ben, akár az angol nyelvoktatásban. Ő küldött néhány hasznos linket, és megbeszéltük, hogy majd felvesszük egymással a kapcsolatot, ha közelebb értünk Hanoi-hoz. De mire ideértünk, jött néhány állandó cikkírási lehetőség és a naptárat is sikerült publikálnunk és eladnunk a kinyomtatott példányok túlnyomó részét, ezért úgy döntöttünk, nem szükséges még megállnunk dolgozni, hanem tudatos költekezéssel és folyamatos cikkírásokkal fenn tudjuk magunkat még tartani anyagilag Ausztráliáig.

Szóval a Hanoiban való munkáról végül lemondtunk, de Csaba egy napon írt nekünk egy rövidke levelet, hogy merre vagyunk, mert ha már a városban, akkor szívesen körbevezet minket és összefuthatunk beszélgetni. Először egy pho bo-ra és egy kávéra ültünk le, Csaba már ekkor is sok érdekeset mesélt az országról és az itteni életről, az itteni viszonyokról, de talán a még érdekesebb beszélgetés akkor történt, amikor másodszor is találkoztunk vele és akkor már a feleségével is, Trang-al, aki vietnami. Trang sok jót mesélt nekünk, mi leginkább arra voltunk kíváncsiak, hogy mi az, ami vietnami szemmel olyan furcsa a nyugati emberekben és viselkedésmintákban, mint amilyen furcsa nekünk a vietnami élet. Nem tudom már pontosan idézni a válaszát, de az egyik dolog az volt, hogy mi nagyon kockák vagyunk, nagyon ragaszkodunk a szabályokhoz és mindent pontosan úgy szeretnénk, ahogy mi azt elképzeltük. Pl. ha egy kávézóban nem pont azt hozzák ki nekünk, amit kértünk, akkor mérgesek leszünk és szólunk érte, sőt kérjük újra azt, amit eredetileg és nem elégszünk meg azzal, amit kaptunk. Ez összefügg azzal, hogy itt az emberek nem szeretnek konfrontálódni, sőt egyenesen kerülnek mindenféle konfrontálódást. Ezért történik meg velünk annyiszor a „Yes Story”. – Így emlegette Trang már előre mosolyogva azokat a történeteket, amikor abból adódik félreértés, hogy itt is, mint annyi más helyen Ázsiában, az emberek nem mondanak nekünk nemet. Ez is pontosan azért van, mint a kávés példa, nem akarnak konfrontálódni soha semmiben. Inkább igent mondanak mindenre, nem számít, hogy egy mukkot nem értenek a kérdésből, a válasz akkor is egy igen, vagy egy nagy mosollyal tarkított heves bólogatás. És közben elküldenek minket rossz irányba, rábólintanak az általunk bemondott árra, miközben nem arra van és nem annyiba kerül a dolog. :) Szóval a végén még nagyobb ügy lesz a dologból, mint hogy ha az elején nem-et, vagy nem tudom-ot mondtak volna, szóval nálam ez a „Yes Story” továbbra is felfoghatatlan dolog és félek ez már így is marad, eltölthetnénk itt Ázsiában még egy évet, akkor sem érteném meg, hogyan forognak itt a fejekben a fogaskerekek. :)

Persze tapintatlanul arra is rákérdeztünk, hogy hogyan működik náluk a vietnami-magyar házasság, különösen a két kultúra közötti családcentrikusság tekintetében. Őszintén válaszoltak, valójában nincs nagy gondjuk ezzel, Csaba elfogadta, hogy itt bizony néha összejön a nagy család, sokkal jobban és sokkal sűrűbben, mint nálunk otthon, és mivel Csabát is hamar elfogadták Trang családjában az idősebbek, így nekik sincs bajuk Csabával. Kivéve, ha hátizsákkal érkezik hozzájuk, mert a hátizsák az anyósánál a csóróság egyik jelképe! :) Így Csaba kénytelen néha a laptop hordozó hátizsákját elrejteni egy nagyobb kofferban, nehogy a nagymama meglássa! :) Istenem, bár csak a szállodatulajdonosok is így gondolkodnának a hátizsákos turistákról, mint Trang nagymamája! :) Nekik a hátizsákkal utazó nyugati turista a gazdag külföldit jelenti… Sztereotípiák és előítéletek! :) Velük operál az emberi gondolkodás, legyen szó anyósról vagy szállodásról, vagy akárkiről. Még mi is így gondolkodunk, lépten-nyomon észreveszem magamon, pedig mi aztán már megtapasztaltuk kismilliószor ezen az úton, hogy a világ nem ilyen fekete-fehér.

Jöjjön a végén a legérdekesebb találkozásunk! :) Minhről még szintén Bangkokban olvastunk először egy nagyon érdekes riportot Csaba blogján. Csaba említette nekünk, hogy szállás kérdésben esetleg Minh-t keressük majd, de úgy voltunk vele amikor megérkeztünk a városba, hogy nem akarunk senkit zavarni magunkkal az ünnepek alatt, így végül abban maradtunk Zitával, hogy megyünk szállóba és lesz egy saját kis kuckónk és persze azért emellett majd szocializálódunk. Az idő gyorsan elrepült a városban és Minh-nek végül nem írtunk és nem hívtuk, aztán pedig már azon kaptuk magunkat, hogy ezerrel készülődünk a továbbindulásra és el vagyunk maradva az elintéznivalóinkkal. Ekkor írt nekünk egy sort Minh, hogy nagyon szívesen vendégül látna minket egy ebédre. Ezt először illedelmesen lemondtam, hogy már sajnos indulunk tovább, de aztán beláttam, hogy ez hülyeség, hisz nem rohanunk sehová. Így aztán toltunk még egy napot az indulás dátumán, elintéztük, ami még hátravolt és találkoztunk Minh-el.

Mit is mondjak, nagy hiba lett volna sietni és ezért kihagyni ezt a találkozást! :) Minh sok-sok inspirációt öntött belénk a több kancsónyi kukoricalé és egy üvegnyi helyi készítésű pálinka mellett. Ugyanis az irodájával szomszédos étteremben ebédeltünk, ahol a finom étkek mellett több kancsó kukoricalevet is az asztalhoz hoztak nekünk. Ez egy triviális ugyanakkor nagyszerű ital és azt hiszem ez akadályozott meg minket abban, hogy a végig nagyon jó hangulatban eltöltött ebéd alatt nem sikerült berúgnunk, pedig közben jó néhányszor koccintottunk azzal a szép barnás helyi itallal. Minh elmondta, hogy nagyszerű dolog, amit csinálunk és hogy ezzel mint magyarok, tulajdonképpen úttörők vagyunk és nagyon bátrak voltunk, hogy ebbe belevágtunk. Jó volt ilyet hallani így szemtől szembe személyesen valakitől. Minh éreztette velünk, hogy nagyszerű és nagy dolog, amit csinálunk, és hogy mindezt meg is osztjuk, ezzel példát mutatva sok ember számára. Pontosan ráérzett arra, ami nekem tulajdonképpen személyes célom azzal, hogy ország-világ előtt megmutatjuk a blogunkkal, a facebook oldalunkkal és most már máshol is publikált cikkeinkkel, hogy az ember olyan dolgokra is képes, ami elsőre őrültségnek, lehetetlenségnek tűnik, és hogy a világ egy remek hely, tele remek, nagyszerű, barátságos emberekkel, az élet pedig nem csak abból kell, hogy álljon, hogy gyerekek vagyunk, iskolába járunk, végzettséget szerzünk majd karriert csinálunk. Ez egy klisé és ebbe a mondatba tulajdonképpen majdnem minden mai emberi sors belehúzható és ha ebbe mélyen belegondolunk, ez az elménk, a szívünk az életünk monokultúrizálása. Ebből kitörni nehéz, sok bátorság, elszántság és önbizalom kell hozzá, de érdemes átlépni a küszöbön, mert az lesz életünk legizgalmasabb, legszebb, legtanulságosabb utazása. És értsd most a küszöböt és az utazást jelképesen, távol álljon tőlem, hogy mindenkit csak arra biztassak, amit mi csinálunk, nem, nem, ez csak egy helyes út, a mi utunk, de mindenkinek a sajátját kell járnia, és az a jó, ha ezek az utak mind különbözőfélék. Az utazás persze egy nagyszerű látókör tágító tevékenység és talán nem tévedek, ha azt írom, hogy mindenkinek jót tenne, ha látná hogyan élnek, hogyan gondolkodnak az emberek a Föld más vidékein és más kultúráiban, de mint írtam, mindenkinek a saját útját kell járni, amiben önmaga lehet és amit a legjobban élvez és szeret.

Talán ilyen mélyen már nem is mentünk bele ezekbe a dolgokba Minh-el, csak most elragadtattam magam, nem tudom, de arra emlékszem, hogy feltöltött lélekkel sétáltunk ki az étteremből, és nem csak azért, mert Minh bíztatott és dícsért minket, hanem mert közben a saját történetéről is mesélt. Minh ’88-ben került Magyarországra ösztöndíjjal. Egy év magyar tanulás után az ELTE prog.mat.-on kezdett tanulni és ’93-ban már az IQSoftnál kezdett dolgozni (aminek egyébként a „testvérénél”, az LNX-nél kezdtem én is, csak kb. egy évtizeddel később), ami után hamar saját céget alapítottak, Minh-ből gyorsan vezető programozó lett és egykettőre projektvezetőként találta magát különböző finn IT és telekom cégeknél.

Szóval már otthon nagy sikereket ért el, és nagyon szerette és még most is nagyon szereti Magyarországot, noha elmesélt olyan történeteket is, hogy egyszer egy aluljáróban szembe találta magát egy csapat skinhead-el. Még be se fejezte ezt a történetet, én máris erősen szégyellni kezdtem magam az említett bőrfejű fiatalemberek gondolkodása és viselkedése miatt, de Minh folytatta: blöffölt, rezzenéstelen arccal átsétált közöttük, és azok nem bántották. Az ilyen élmények ellenére Minh végig örömmel és pozitívan beszélt Magyarországról ahová mind a mai napig sokat jár vissza, sok minden odaköti, hiszen 14 évet élt ott, néha úgy beszélt Magyarországról, hogy oda is „haza mennek”.

Már Magyarországon sikeres lett, elmesélte, hogy fiatalon milyen bolond volt, sportautóval száguldozott, amit ma már nem tenne, sőt most itt Hanoi-ban nincs is egyáltalán autója, mert nem tartja szükségesnek és fontosnak. Mindeközben itt is megcsinálta a szerencséjét, sok vietnami-magyar üzletnél ő a kapcsolattartó, hiszen azzal, hogy két helyen élt és dolgozott a világban, jó rálátása van a dolgokra, mind a magyar, mind a vietnami viszonyokat nagyon jól ismeri, és jártas az üzleti és IT világban, így ő egy ideális személy az ilyen szerepekre. Mindemellett saját vállalkozásai is vannak, ezek közül talán a legnagyobb egy vietnami fociportál, az ország legnagyobb football site-ja, napi egymillió látogatóval és több százezer regisztrált taggal. Amikor átmentünk borozni Minh irodájába, elmesélte azt is, hogy borokat is importált Magyarországról Vietnamba (itt ebben a városban Mui Ne-ben, ahonnan írom ezt a beszámolót találtunk BB borokat, talán épp Minh jóvoltából), és miközben a finom vörösbort kortyolgattuk, már két fiatal srác és Minh felesége valamint gyönyörű kislányuk is csatlakozott hozzánk. Ezt én nagyon bírtam, azt hiszem nekem az itteni üzleti és IT világ sokkal jobban feküdne vagy csak otthon tartottam magamat túl távolinak ezektől a dolgoktól, nem tudom, de amit írni akarok az az, hogy itt kicsit másként mennek a dolgok. Miközben a Minh fociportáljára játékot fejlesztő két srác és Minh családja is velünk voltak, Minh elmesélte, hogyan mennek itt a dolgok. Az is lehet, hogy ezt Csaba vagy Csaba is elmesélte, igazából lényegtelen. Szóval itt Vietnamban nem a tárgyalóasztalnál, hanem az éjszakában, a tízedik (vagyis inkább talán a kilencedik?!) sör után köttetnek a szerződések, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy kivel kötnek szerződést. Fontos a személy, és hogy személyesen ismerjék egymást. Erre egy nagyon általános mód itt a közös piálás, szinte nincs is olyan, hogy valami komoly üzlet előtt nem mulatnak egy jót együtt a felek, és egyáltalán nem ritka, hogy valóban egy ilyen átbulizott éjszaka közepén kerül aláírásra a szerződés.

Ugyanakkor emellett Minh elmesélte azt is, hogy itt a számmisztika is nagy szerepet játszik, különösen a bizonyos felsőbb körökben. Ahogy nálunk a nagy fekete autó és az öltözködés a fontos, úgy itt az számít, hogy hány kilences van az illető telefonszámában. Mert a kilences egy „szerencsés” szám, és az a telefonszám amiben nagyon sok kilences van, akár több millió forintnyi dong-ba is kerülhet. (mint ahogy nálunk a nagy fekete BMW) Extrém példa, de igaz, hogy vannak olyan körök, ahol szinte nem is állnak veled szóba, nem vesznek elég komolyan, ha nincsen kellő számú kilences a telefonszámodban. (otthon se állíthatsz be akárhová farmerban, nagy fekete autó nélkül) A szerződéseket pedig bevizsgálják asztrológussal, hogy biztosan szerencsés dátum alatt, szerencsés számokkal köttessen meg az üzlet, hiszen különben eleve kudarcra lenne ítélve az egész. Érdekes… :)

Minh persze ezeket nem tartja ennyire fontosnak, ő nem mozog sokat ilyen körökben, mert nem is érzi magát kényelmesen köztük, ahogy ő mondta, neki inkább rengeteg kis ügyfele van, a fociportál látogatói. Hogy őszinte legyek, számomra nem is tűnt fel addig, amíg vele voltunk, hogy Minh „milyen nagy ember”, hiszen valljuk be, a hallottak alapján elég sikeres vállalkozó és üzletember, de ezekből nálunk csak az „ember” jött át, annyira szerényen, közvetlenül és természetesen beszélt és viselkedett velünk, hogy igazából csak utólag esett le, hogy valójában ő egy „nagy üzletember” és ezzel bennem egy újabb sztereotípiát döntött le az ilyen emberek terén. Én úgy gondoltam (lehet hogy néhány volt főnököm révén), hogy aki ilyen nagy üzleteket és céget visz, az rettentően elfoglalt ember és nincs se ideje, se figyelme „holmi csavargókra”, vagyis ránk. Hát ez Minh esetében nagyon nem így volt, először is ő hívott meg minket magához és egyáltalán nem nézett minket csavargóknak, hanem épp ellenkezőleg, „pioneer”-eknek nevezett minket és egy ebéd alatt akkora motivációs bombát adott, amivel tényleg nagy lendületet kaptunk. Másodszor volt ideje arra, hogy hétköznap együtt ebédeljen velünk, és közben nem telefonált minden percben és nem kellett rohannia sehová, sőt utána még a családjának és az üzletfeleinek, a két játékprogramozó srácnak is bemutatott minket. Tetszett, hogy ilyen lazán mentek a dolgok, nem arról volt szó, hogy most meetingem van, beülök ezzel a három másik nyakkendőssel egy tárgyalóba, magunkra csukjuk az ajtót, és helló, hanem az egész ennél sokkal lazább és barátságosabb volt. Minh kislánya egyébként magyarul köszönt nekünk és Minh elmesélte, hogy már alig várja, hogy újra Magyarországra látogassanak együtt.

Mesélhetnék még, de sose lenne vége! :) Szóval most zárásként legyen elég annyi, hogy nagyon nem bántuk meg, hogy még egy napot maradtunk és ezalatt a nap alatt találkoztunk Minh-el és a családjával. …és Minh irodája és az étterem között sétálva láttunk egy nagyon érdekes, pótüléses tandemet! Ilyen vagy ehhez hasonló járgány feltétlen kell majd nekünk az életünk következő fázisában!!! :)

Köszönjük Istvánnak, Trangnak, Csabának és Minhnek a vendégszeretetüket, nagyszerű volt Veletek találkozni és örülünk, hogy megismerhettünk Benneteket.

Hanoi-ba 2012. december 20-án este érkeztünk meg és 2013. január 4-én reggel álltunk onnan tovább. Ám közben még dec. 28-30. elruccantunk a híres Ha Long öbölbe, a következőkben erről fogom mesélni, aztán elindulunk délre a bicikliken! :)

Még Gokarnán kaptunk egy e-mailt. Csaba írta, hogy itt dolgozik Indiában, Bangalore-ban, és szívesen találkozna velünk. Nosza hát, felvettük vele a kapcsolatot, és pár telefonbeszélgetés és e-mail váltás után már ki is volt találva, hogy találkozunk vele mácius 26-án vasárnap, amikor ő szabadnapos, hogy elmenjünk együtt megnézni Mysore-t. Ez utóbbi ugye must see, tehát nem hagyhatjuk ki, és hogy összekössük a két dolgot, így találtuk ki a találkozót. Kérdeztem Csabát, hogy tud-e valami olcsó, de tényleg nagyon olcsó szállást Bangalore-ban, mire fél napra rá írta, hogy a pontjaiból lefoglal nekünk egy szobát a Taj-ban! :) Ekkor még nem tudtam, mi az a Taj, de később kiderült, hogy egy ötcsillagos szállodalánc a Indiában, a Tata tulajdonában! Csabának pedig azért vannak „pontjai” az ötcsillagos szállodában, mert a magyar munkahelye fizeti neki a szállást a külföldi kiküldetésekben, így itt Indiában is. Viszont a bónusz vagy akármilyen pontokat, már Csaba kapja, és volt olyan jó fej, hogy ezeket ránk „költötte”. Így két-háromszoros várakozással és kíváncsisággal vonatoztunk át Bangalore-ba a éj leple alatt. Csaba már az állomáshoz kijött elénk, ahol némi kavarodás után sikerült megszereznünk másnap estére a tatkal jegyeket a továbbutazáshoz. Már a nyolc órás pénztárnyitás előtt hatalmas tömeg volt, és ezt csak úgy tudtuk áthidalni, hogy Zita állt sorba egy nőknek fenntartott külön sorban, ez a sor viszont csak 10 főt bírt el, szóval kockázatos volt, de végül bejött. Mielőtt elindultunk volna Mysore-ba, még felmentünk Csaba szállodaszobájába lezuhanyozni, hogy ne legyünk a koszos vonatút után dzsuvásak egész nap.

Mysore Csabával

Mysore 2-3 óra autóútra volt Bangalore-tól, szóval volt időnk dumálni Csabával. Mivel ő is és én is IT-ban dolgozunk (illetve én –tam, most egy ideig szünet van), volt hogy szegény Zitát kicsit untattuk… :) De jó volt ilyenekről is dumálni, és az is tetszett, hogy kiderült, ismerünk pár közös arcot a szakmában. Csabát egyébként elsőre talán most biztos mindenki irigyli, hogy micsoda menő állása és jó dolga van, de azért ez csak félig igaz, mert azt is vegyétek bele, hogy közben sok ezer kilométerre van az otthonától, és az öt csillag azért is kell, mert én egy alacsonyabb rendű helyről már simán el tudom képzelni, hogy csotányos-patkányos-ótvardzsuvás. Az egy dolog, hogy mi ilyen helyeken lakunk néha, de ha a munkahelyem küldene valahová, és emiatt kéne ilyen helyeken laknom, nem pedig önszántamból, az más lenne. Ha már távol vagyok a családomtól és a barátaimtól, mert elküldenek a világ végére dolgozni, akkor legalább had érkezzek haza valami szép és kényelmes helyre. Szóval én az öt csillagot nem irigylem Csabától. Meg a melót sem, mert ahogy elmondta, néha brutál sokat melózik éjjel-nappal és hétvégén, ahogy azt az IT-ban sokunknak sokszor kell. De egyszer, ha egyenesbe jön és meglesznek hozzá a körülmények, szerintem ő is visszavesz majd kicsit, vagy nagyon. Máshogy nem is lehet talán csinálni ezt a szakmát. Vagy igazi őrült szenvedélyes kockának kell lenni, aki piszkosul élvezi, amit csinál. Én nem voltam ilyen! :D Illetve mindig szorgalmas voltam és sokáig nagyon lelkes is, de ez utóbbi az elmúlt években egyre nehezebben ment, annak ellenére, hogy minden motiváló körülmény adott volt hozzá. Na mindegy, hagyjuk ezt, érkezzünk meg Mysore-éba.

Az igazság az, hogy annyit dumáltunk, hogy ki se nyitottuk az útikönyvet. :) Nem is tudom, mit néztünk meg először, de valahol Mysore mellett egy templomot, amit kinézetre hasonlított a Hampi Bazaar-beli templomra. Viszont itt rengeteg hívő volt és tömött sorokban álltak bent a templomban, hogy bejussanak oda, ahová nekünk idegeneknek tilos volt bemenni. A templom mellett megtaláltuk Tippu szultán sírját. Végre egy szultán, egy vezető, aki szerény volt, gondoltuk naívan, aztán ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy az egyszerű apró kis műemlék valójában nem a sírja, hanem a „The body of Tippu Sultan was found here”, tehát ezen a helyen halt meg. Ahogy tovább mentünk egy nagy mecsetet is találtunk, aminek az ajtajában azonnal mellénk szegődött egy figura, és magyarázni kezdett. Ilyen és hasonló nagyon hasznos információkkal árasztott el minket, mint pl. hogy két tornya van a mecsetnek, és hogy azok nagyon magasak. :) Távozásunkkor pedig mindezért pénzt várt volna el, noha mi nem kértük a szolgálatait, sőt, igazából zavart minket. Az ilyen történetek sajnos arra késztetnek minket, hogy mindig, mindenben és mindenkiben azt keressük Indiában, hogy éppen hogyan akarnak benyúlni a vékony pénztárcánkba. Persze ezt részben azért is van, mert leszálltunk a biciklikről, és a vonattal meg a busszal pedig csak olyan helyekre megyünk, amelyek felkapott turistahelyek. Ott pedig ez sajnos elég elterjedt viselkedés. Nem minden embernél, de soknál, és ők már elegen vannak, hogy megnehezítsék az életünket Indiában.

Na, de ne csüggedjünk el, hanem menjünk tovább. A következő állomásunk egy sokkal kellemesebb hely volt, egy mauzóleum, nagy-nagy kerttel. Ezt szépen körbejártuk, merthogy körben elég jól rendben tartott park kapott helyet, amit élveztünk. Engem kicsit a Humayun’s Tombra emlékeztetett a hely, bár annyira azért nem volt összerakva a kert, de itt is sok helyi család piknikezett a fák árnyékában.

Ezek után már nem maradt más hátra, mint Mysora maga. Először a város egyik legfelfutottabb éttermébe mentünk be, de itt már egy ital is annyiba került, mint a fél napi büdzsénk, ezért aztán kerestünk egy kis helyet a szomszédos utcába, ahová a helyiek is járnak. Táli 40-ért, na ez mindjárt jobban tetszik! :) Erre persze egy fertőtlenítő felest is rá kellett tolnunk, és ebben Csaba jól felkészült volt, hozva a laposüveget a pohárkészlettel.

Egy Chamundi domb nevű helyre mentünk fel, ahonnan szép kilátás nyílt egész Mysore-ra. Engem jellegében Normafára emlékeztetett a hely, ugyanúgy feljártak ide a helyiek sétálni egyet. Persze azért gyökeres különbségek azok voltak dögivel, az egészet indiai kivitelben kell elképzelni: a tömeg, a kókuszdió árusok, a bazársor, na és egy óriási hindu templom! :)

Lefelé menet megáltunk a Maharadzsa palotának a déli kapujánál. Innen a legszebb az éjszakai díszkivilágítás, amit minden hétvégén és nemzeti ünnepen felkapcsolnak, hála az égnek, csak egy órára! :) Ennek persze valószínű, csak gazdasági okai vannak, ugyanis 100 ezer hagyományos izzóról beszélünk. Éppen Csabát igyekezte Zita lefényképezni a palota kapuja előtt, amikor az egészről lekapcsolták az áramot. A díszkivilágítás egyébként nagyon szép volt, annak ellenére írom ezt, hogy nem értek vele egyet. Pont Indiában, ahol rengeteg államban vannak időszakos áramkimaradások a kevés termelt energia miatt. Meg ugye egyáltalán, minek a fényűzés!? De legalább csak egy órára, már ez is valami, és mindig a jó oldalát kell nézni a dolgoknak. Felkapcsolhatnák egész éjszakákra is minden nap, de nem teszik.

Egy öt csillagos szálloda vendégeként – Csóró világutazóként :)

A hazafelé vissza Bangalore-ba már alaposan ki voltunk fáradva. 11 óra körül értünk vissza a városba. Először Csaba szállodájába mentünk, ahonnan felmartuk a táskáinkat, és tűztunk „A Taj”-hoz. Na ez nagy műsor volt! Már előre vártuk, hogy fognak nézni ránk az öt csillagos szállodában. Ahogy beslattyogunk a kis papucsainkban, „Hello Journey” táskákkal a hátunkon, plusz még egy vászonszatyorban üres műanyagpalackok, az én egyik kezemben pedig egy „tablettás vízzel” teli 5 literes palack. Csaba kinyomtatta nekünk a foglalást visszaigazoló e-mailt, amin az is jól látszott, hogy a reggelit is tartalmazza a foglalás. Viszont ezen kívül rengeteg olyan szolgáltatás van, ami pluszba fizetős, és nekünk kínosan végig ügyelnünk kellett, nehogy bármi ilyet is igénybe vegyünk, mert arra a gatyánk is ráment volna. :) A személyzet nem nézett ki minket a helyről, sőt abszolút természetesen fogadtak minket, bár meg mondom őszintén, nem nagyon tudtunk figyelni rájuk, mert el voltunk bűvölve attól az őrült luxustól, ami körülvett minket. Ilyet nem hogy Indiában, még egyáltalán nem láttunk. A szobánk nem egy lakosztály volt ugyan, de bőven benne volt, minden, amire szükségünk volt, és minden luxuskivitelben. Patyolat tisztaság (Indiában!!!), hatalmas ágy, zuhany, íróasztal és hozzá egy olyan kényelmes szék, hogy olyanban én eleddig még nem ültem! :) Volt is nagy boldogság naplóírás közben, na de ne rohanjunk annyira előre.
Szóval amire nem volt ráakasztva egy „Complementary” cetli, az nem volt ingyen. Így volt az ásványvizekkel, de a minibár és a snack-ek már fizetősek voltak, ezért hozzájuk se nyúltunk. Igaz, végül a vizekhez sem, mert volt nekünk bőven a saját vizünkből, és nem akartunk újabb műanyagpalackokat bontogatni. Zita viszont talált megannyi apró sampont, testápolót és tusfürdőt, amiket nagy örömmel elpakolhatott és tehette ezt több alkalommal is, mert a takarítók ezeknek a fiókját mindig „utántöltötték”. Volt egy dolog, ami „Complementary” volt, méghozzá a „házimozi”. Feltárcsáztunk egy számot, kiválasztottunk egy filmet egy listából, és pár perc múlva kopogtak, de nem ám csak a DVD-vel, hanem két adat kólával és pattogatott kukoricával. Késő volt már, de mégis éltünk ezzel a lehetőséggel. Hisz ki tudja, mikor leszünk legközelebb 5 csillagos szállodában? Valószínűleg soha többé. Ha sok-sok pénzünk lenne, akkor is sajnálnám ilyesmire költeni, sokkal jobb a Couchsurfing, vagy a barátságos, lokális helyek. Ha olyat szeretnék, ami igazán-igazán kényelmes, otthon maradok. :) Persze ennek ellenére, most ezen az egy napon nagyon élveztük ezt a luxust. A film, amit választottunk, egy legalább 40 éves darab volt, a „Guess who is coming for dinner?” című remekmű. Inkább korrajznak volt jó, vagy színházi darabnak lett volna még jó, mert a mai őrült filmekkel ellentétben nem volt benne sok akció, ellenben a párbeszédeken nagy volt a hangsúly. A második felét már másnap néztük meg, mert éjjel nem bírtunk fennmaradni, olyan fáradtak voltunk.

Másnap reggeli 6:30-tól 10-ig. Svédasztal az udvari úszómedence mellett! :) 6-kor kelés, fél óra úszás, fél óra evés, héttől fél óra úszás, majd 7:30-tól 8:30-ig egy maratoni második kör, rántotta hegyek sok szalonnával. Kilencig újabb fél óra úszás, hogy lemenjen a reggeli, majd jöhet még egy óra, az utolsó nagy hajrá, ami belénk fér, na és persze a zacskókkal kibélelt zsebeinkbe. :) Nem így csináltuk, de reggeli közben elgondolkodtunk rajta, hogy így kellett volna. :D Kb. 8 körül kászálódtunk le. Ámultunk, de rendesen. Sajtok, müzlik, tojás, ahogy kéred, baconszalonna, saláta, péksütemények, barnakenyér, felvágottak, ááá, és még mi minden… Nem bírtunk annyit enni, amennyit szerettünk volna, és szégyenszemre nem is a legegészségesebb falatokat választottuk – pedig ilyenekből is volt bőven -, hanem azokat, amiket a legjobban kívántunk. Három-négy kört jártunk az asztalunk és a svédasztalos pult között. A legnagyobb finomságot a sajtokat jelentették számunkra. A keményebb, ementáli és edámi-szerű sajtok mellett még Brie sajtot is találtunk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen ritka és drága finomságok ki fognak nekünk járni ezen az úton. A személyzet pedig nem értette, hogy miért vágatjuk fel az utolsó apró darabjait is ezeknek a sajtoknak, amik amúgy a kutyának sem kellenek. :) Ilyesmi Ázsiában nincs, vagy ha találni, akkor az arannyal hasonló a grammonkénti ára. :) Volt a reggelinél még egy fura fiú. A szálloda személyzete volt, és egy teniszütővel járkált fel s alá, hogy néha hadonásszon egy kicsit vele. Először nem értettük, mi a jó fenét csinál, vagy mi a szerepe, aztán ahogy közelebb ért, és hallottuk a halk kis csattogásokat, megértettük. A vendégek körül legyeskedő rovarokat csapkodta agyon a teniszütő alakú eszközzel, aminek a hálós részébe egy kis feszültséget is vezettek a nyelében található elemekről. És ezzel mászkált egy srác az ötcsillagos szálloda reggelijénél az asztalok között! :) Tulajdonképpen tetszik, hogy még ezen a szinten is inkább emberekkel, mint gépekkel oldják meg ezeket a problémákat. Amik amúgy nem zavarnák őket, csak hát itt mégis. Mert ha kimegyünk egy utcai étterembe, ott százával hemzsegnek a legyek mindenen, és ez látszólag a kutyát nem zavarja. Bár ha már gép nélkül, akkor az lett volna az igazi, ha kézzel kapja el a legyeket. :)

Reggeli után muszáj volt az úszómedencét is kipróbálni, ha már van, és ha már ingyen van. És ha már elcipeltem idáig hazulról az úszószemüvegemet és talán eddig még egyszer sem használtam. Délután Complementary „Late Checkout”-al 4 órakor hagytuk el a szállodát. Gyorsan elrepült itt az idő, el tudtunk volna tölteni még pár napot ilyen reggelikkel, úszkálással és naplóírással, bár meg kell hogy valljam, 5 csillag ide vagy oda, a második naptól valószínű már egy kicsit unalmas és steril lett volna a környezet. De így pont jó volt, maximálisan kihasználtuk és kiélveztük az öt csillag nyújtotta örömöket, és még azelőtt eltűntünk onnan, hogy egy pillanatra is hozzászoktunk volna bármiféle luxushoz is. Ezúton is hatalmas köszönet Csabának, amiért beáldozta nekünk a pontjait. Nagyobb élményt nem is tudott volna szerezni vele, mint amit nekünk szerzett! :)

A Visvevayara Industrial and Technical Museum-ban

Délutánra Csaba is végzett a hétfői munkával (indiaiakat oktatott), így újra találkozhattunk. Erre a célra a „Visvevayara Industrial and Technical Museum”-ot néztük ki. Itt még Csaba sem járt, én pedig egy olyan helyre akartam elmenni Bangalore-ban, ami érdekel is. Ez a város amúgy csak egy nagy metropolisz, ami az itt kirobbant IT iparról híres. Templomokat, romokat már láttunk annyit, hogy talán sok is, de amikor az útikönyvben megláttam, hogy van ilyen múzeum Bangalore-ban, egyből eldöntöttem, hogy ez kell nekem. Ha lesz rá idő – és lett, igaz nem elég, mert csak későn vettük észre, hogy a múzeumban 5 szinten, 10 külön szekcióban mutatják be a technikai találmányokat, interaktív, játékos formában. Mi túl sok időt eltöltöttünk a legelső részen, ahol gépészeti szekcióban, ahol egy gőzzel hajtott autó, a Wright fivérek első repülőjének pontos mása, és még megannyi érdekes dolog volt kiállítva. A felső három szintre így már fel sem jutottunk a 6 órás zárás előtt. Pedig még nekünk felnőttek számára is érdekesen mutattak be dolgokat, egészen a golyóstolltól kezdve a varrógépen át, a szélerőműveken keresztül teljes villamos hálózat működéséig mindent, úgy hogy közben te nyomogathattad a gombokat, indíthattad be a rendszereket és nézhetted végig, mi történik. Ha egyszer még visszatérünk valaha Indiába, és véletlenül még Bangalore-ba is, és ne adj isten, egy vagy több 3 és 16 év közötti bambinó is a családunk részét fogja akkor képezni, tuti eltöltünk egy teljes napot ebben a múzeumban. :)

A Hard Rock Caféban

Most viszont még csak ketten vagyunk, illetve Bangalore-ban hármasban voltunk Csabával, ezért elsétáltunk egy kocsmanegyedig, ahol az utcán ettünk egy gyros féle finomságot, aztán pedig végül a Hard Rock Café nevű helyen kötöttünk ki. Ilyen helyen Zitával mindketten most jártunk életünkben először. Ez egy rockkocsma lánc, aminek szerte a nagy világon van kocsmája, vagy ha úgy tetszik pubja. Bent hatalmas hangszórókból üvölt a rock, és tele van a fal ereklyékkel, amitől az egész helynek megvan az a hangulata, amit a rockzene maga is áraszt. – Kedvem is támadt ezek után letölteni néhány rég nem hallgatott albumot. Itt az indiai Hard Rock Caféban egy sör annyiba kerül, mint otthon egy közép-alsó kategóriás kocsmában. Igaz, ez most ezen az úton, itt Indiában nekünk soknak számít. :)

Innen már csak a Tajhoz mentünk vissza a cuccainkért. Senki nem itta meg az öt literes palackból a saját magunk által tisztított vizet, így megvolt mindenünk. :) A riksánk viszont defektet kapott, így majdnem lekéstük a vonatot. Bizony, ha nem áll meg mögöttünk egy nem túl együtt érző kolléga (itt szeretnek nevetni egymáson az emberek, nem rosszból, csak egyszerűen ilyenek), akihez azon nyomban át tudtunk pakolni, könnyen lehet, hogy lekéssük a vonatot. De így még épp elcsíptük, és mire felpakoltunk az Upper Berth-ekre, már gurultunk is a kalandjaink következő állomása felé, Kerala-ba!