Zita betegsége és gyógyulása

Mikor eldöntöttük, hogy 37,8 fokos hőemelkedéssel nem bringázunk tovább, már meghívott magához minket Labre. Az ő kezébe adtam a botot, hogy tartsa távol a népeket a bringáinktól, és ő tanított meg minket a Bondu Tin Din első verszakára. Motorral ment előttünk, mi pedig követtük. Hamar letértünk a főútról és egy kis téglából kirakott mellékutcán haladtunk, aminek az egyik oldalán házak voltak, a másik oldalán víz állt. Érdekes, hogy még itt a dombos vidéken is ennyi helyen áll a víz.
Labre egyre kisebb utcákba vezetett minket, a végén már csak egy sikátorban haladtunk, amiből egy még keskenyebb kis utcácskába kanyarodtunk le. Ennek a végén már kaput nyitott és mi betolhattuk a bringáinkat a kis udvarba. Zita ledőlt egy ágyra, és hamar elaludt. Később borogattam, és újra megmértük a lázát. Délutánra úgy tűnt, rendben lesz, mert lejjebb ment, de aztán este sajnos ismét felment. A következő nap már 38 fölé is felment a láza, és ekkor úgy döntöttünk, irány az orvos. Labre Zitát motorral vitte, én pedig követtem őket a rekun. A kórház hála az égnek a faluban volt, így nem kellett messze mennünk. Az orvos megvizshálta Zitát nem állapított meg semmi konkrétat, csak hogy itt, ilyen trópusi éghajlaton gyakran belázasodhat az ember, már egy sima megfázáskor is, pláne ha nem szokott a meleg, nedves levegőhöz. Felírt paracetamolt, valami antibiotikumot és még egy gyógyszert, ezeket kiváltottuk, de még nem kezdte el szedni Zita. .
Estére jobban lett, nem ment fel annyira a hőmérséklete, mint előző este, és reggelre 37 alatt volt, ezért pakoltunk, hogy induljunk. Ekkor azonban eleredt az eső, és a következő 12 órában leszakadt szerintem Magyarország éves össz csapadékának a többszöröse. Valami iszonyatosan, brutálisan szakadt, és ami durva, hogy nem hagyta abba nagyon, de még csak csillapodni sem akart nagyon. Labre azt mondta, örül az esőnek, mert így még egy napot maradunk. :) Hát tényleg nem sok értelme lett volna ilyen időben továbbmenni, hiába csak 20km Kagrachuri, ha közben végig ázunk, akkor az tuti nem lesz jó Zitának, hisz épp csak meggyógyult. A hőemelkedés szerintünk azért jött, mert az érkezésünk előtti este a rendőrök kekeckedése miatt vagy egy órát álltunk fáradtan, kimerülten, a meleg kinti levegő után vizes pólóban a ventilátorok alatt. A gyors gyógyulást pedig annak tudjuk meg, hogy még idejében (azonnal) megálltunk és pihent, valamint minden étkezésnél toltuk magunkba a hagymát és a fokhagymát – utóbbi természetes antibiotikum, legalábbis azt mondják… Nem tudjuk a pontos igazságot, de az tény, hogy placebónak biztos nagyszerű, és azt is megtapasztaltuk, hogy ha nagyon sokat eszünk belőle, akkor már a szúnyogok sem csípnek minket! :D

Labre munkája és boltja – Lungit veszünk!

Na, de ennyit a Labre-ékhez kerülésünk és a maradásunk körülményeiről, és most akkor jöjjön a lényeg, a Náluk eltöltött három nap és az ő történetük.

Labre az UNDP-nek, vagyis az ENSZ Feljesztési Programjának, a United Nation Development Program-nak dolgozik, a Chittagong Hill Tracks-en belüli, távoli, elmaradott falvaknak segítenek, utat építenek hozzájuk, kutakat fúrnak nekik, iskolákat építenek, megtanítják őket egy modernebb mezőgazdaságra, állattartásra, orvosi ellátást biztosítanak nekik, és hasonlók. Ezen kívül van a családjának egy ruhaboltja szemben azzal az étteremmel, ahol találkoztunk. Labre épp ide érkezett meg a motorjával, amikor meglátta szemben a tömeget, és ekkor lépett oda hozzám, így kezdődött az ismeretségünk. Lám, mégiscsak jó, hogy mindig mindenütt annyian körbeállnak minket! :)

A boltban vásároltunk Zitának és nekem is egy-egy burmai lungit. Már régóta szerettem volna egy lungit, ám a vásárlásnak ez az időszak pont nem jó, mert ilyenkor a ramadán idején nem csak a közlekedési eszközök drágábbak (mert mindenki utazik a családjához ünnepelni, együtt lenni), hanem a ruhák is, mert mindenki ilyenkor vásárol magának új ruhát, hogy szépen kiöltözhessen az ünnepekhez. Ezért mindenki azt tanácsolta nekünk, hogy később, a ramadán után vásároljunk, ha akarunk, mert akkor olcsóbb lesz. A ramadán még nem ért véget, de mivel Labre-ék buddhisták, és a környéken a muszlimokon kívül rengeteg a hindu és a keresztény is a buddhista mellett, így náluk az árak nem változnak a ramadán végett. Meg aztán különben sem sajnáltam tőlük azt a pár száz takát ezért a két lungiért, azok után, hogy 3 éjszakát náluk laktunk és etettek, itatattak, kórházba és vendégségből vendégségbe hordtak minket, az a legkevesebb, hogy veszünk náluk egy lungit, ha már amúgy is terveztünk vásárolni. :) A lungijaink egyébként burmaik, vagyis mianmariak, Chittagongba hozzák be őket hajón Mianmarból. Na majd jól fel fogom venni Mianmarban is, de jó is lesz!

Marmák és Tripurák, 5 népcsoport a Hill Tracks-en

Labre családja buddhista, ezt az is mutatja, hogy a házukon belül van egy kis elfüggönyözhető rész, ez a szentély, ide járnak be imádkozni. A család a Marma nemzetséghez tartozik, amit itt úgy mondanak, hogy Marma Tribe, de én ha nem baj, nem fordítom úgy, hogy „törzs”, mert abból a legtöbben arra gondolnánk, hogy kis kunyhókban élnek és vadásznak-gyűjtögetnek a dzsungel mélyén, holott ez egyáltalán nem így van, éppúgy élnek, mint a bengáli társaik a sík vidékeken, csak épp más egy kicsit az arcuk és a bőrszínük. Itt a Chittagong Hill Tracks-en öt ilyen nemzetség él, vannak még a Tripurák, és még hárman (a jegyzetem nincs nálam… :( ), Labre-ék Burmából vándoroltak át néhány generációval ezelőtt, és a 71-72-es függetlenségi szabadságharc alatt, és utána még egy alkalommal menekülttáborban voltak a közeli Indiában – ekkor Labre még gyerek volt. Az itt élő öt nemzetségnek mind megvan a saját nyelve, ezek különböznek a hinditől és a bengálitól. Labre így öt nyelven beszél: angolul, hindiül, bengáliul, marmául, és tripurául. Ez egyébként kell is a munkájához. Két alkalommal is elénekeltek nekünk egy marma dalt, először amikor vendégségben voltunk Labre unokatestvérénél a tanár családnál a szomszéd utcában, másodszor pedig amikor Labre kollégáinkat képvetítést tartottunk a nappaliban, a TV-nek használt monitoron. (Nekünk is jó volt végignézni a legjobb fotóinkat az útról, ekkor kezdtem el kiválogatni a több tízezer fotóból a legjobb néhány százat, amiből aztán a legjobb néhány tucatot, amelyekből aztán a naptárba kerülnek majd a fotók) A Marma dal a víz fesztiválról szólt, és ahogy ki tudtam venni, ennek a „tavaszi” ünnepnek a lényege, hogy a fiúk és a lányok felállnak két sorban egymással szemben, és jól nyakonöntözgetik egymást vízzel. Ez látszik kívülről, de közben megy az ismerkedés, ugyanis az ő kultúrájukban ez az egyik fő módja az ismerkedésnek, a párszerzésnek, mert máshol, máskor nem nagyon találkoznak (vagyis inkább találkoztak, múlt időben, mert azért náluk is változnak gondolom az idők) a fiúk-lányok.

Amikor kérdeztem, hogy egyébként miért pont itt él ez a sok különböző bevándorolt nép, akkor az volt a válasz, hogy azért, mert ők választották, ők a dombos vidéket szeretik. Ez megnyugtató, mert én kezdetben azt gondoltam, hogy Bangladestől csak itt kaptak helyet az élethez, a nehezebben megművelhető, erdős, dombos vidéken, de akkor ez ezek szerint téves gondolat volt. A dombos vidék egyébként talán azért is jó választás volt részükről, mert itt az átlagmagasság már 50m-el a tengerszint felett van, ami a tízmilliók által lakott, déli lapos vidékeiről nem mondható el az országnak.

A szűk család egy udvaron, a tágabb család egy utcában

Labre teljesen oda van a családjáért, ők a mindene, és ezt nagyon jó volt látni és érezni. Ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy biztosítja számukra a megélhetést. Labre-nak lett volna lehetősége nagyobb projecteken is dolgozni, és ez olyan távolléti díjjal járt volna, amin még én is eltátottam a szám, ám Labre nemet mondott az ajánlatra, mert amikor arra gondolt, hogy távol kell maradnia a családjától, akkor azt mondta, hogy nincs az a pénz! Ez csodálatra méltó tőle, ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy nagyon szerencsések is, hogy ezt megtehették, mert már nem szorulnak rá annyira a pénzre az alapvető megélhetéshez.

Ez valami olyasvalami, amit majd én is így szeretnék csinálni, nem tudom még, hogy hogyan fogom ezt elérni, de ha egyszer gyerekeink lesznek Zitával, azt szeretném, hogy sok időt lehessek velük, és többet lássam őket és az édesanyjukat egy hétköznap, mint a főnökömet. Ez biztos nehéz lesz, de én bízom benne, hogy találok olyan helyet, ahol ezt megértik, és ahol ezt megtehetem, mert különben meg a tőlem telhető legjobb munkaerő leszek – Egészen délután háromig, amikor is elbringázok majd a munkahelyről az oviba/iskolába/stb. a gyerekekért, és onnantól csak nekik és velük élek majd, egy tartalmas, értelmes életet. Szerintem az, hogy többet leszek velük, és értékes időt töltök velük, sokkal többet számít majd annál, minthogy több pénzünk legyen. Egy gyereknek majdnem kumma mindegy, milyen körülmények között él, ha megvan egy bizonyos szint, onnantól inkább az számít, mennyit törődnek vele, mennyit vannak vele a szülei. Ez határozza meg az életét, a gyermekkorát, a boldogságát, a világhoz való viszonyát. Ha azt akarjuk, hogy jól lássák majd a világot, megtalálják benne magukat, és értelmes, tartalmas életet éljenek, akkor ahhoz az kell, hogy az értékrendet elsősorban tőlünk lássák, tőlünk tanulják meg, máskülönben kb. a vakszerencsére (iskolák, tanárok, iskolatársak) bízzuk, hogy ki és mi lesz belőlük és hogyan boldogulnak majd az életben. Ezért szerintem rettentő fontos, hogy egy bizonyos ideig, amíg meg nem kapja a gyerek az erős, jó alapokat az élethez, az önállósághoz, az önálló gondolkodáshoz, addig sokat legyünk velük.

Persze tudom, ehhez is nagy szerencse kell, hogy ez sikerüljön, hogy ne egy munkahelyen töltsem majd az időm nagy részét, amikor majd felelős családfő kell, hogy legyek, és el kell tartani a családom, de én majd megkeresem azt a szerencsét, addig éljek! :)

Számolni tanulunk

Szóval Labre otthon van, a családjával, a feleségével, akit Lácsminak, vagyis „szerencsének” szólít. Két gyermekük van, egy 12 éves lányuk, őt „felső világom”-nak hívja (jegyzet híjján nem tudom idézni a konkrét szót), a 14 hónapos kisfiát pedig „földi világom”-nak. Ahogy ezt mesélte, és ahogy közben rájuk nézett, lehetett érezni, hogy Labrének tényleg mindene a családja, hogy nagyon szereti őket, és mindent megtenne értük.

A kislány már kezdettől fogva közvetlen volt velünk, mindig mosolygott ránk, jött-ment a barátnőivel, és amikor egyszer bejött a szobánkba, kopogott, és így szólt: „Excuse me Uncle, may I come in?” – ez milyen aranyos, kedves és illedelmes már? :) Egyrészt, hogy nagybácsinak szólít, pedig csak egy napja ismerjük egymást, másrészt pedig, hogy kopog, és megkérdezi, hogy bejöhet-e? Tudom, ez nálunk tök alap, de itt Bangladesben, ahol a privát tered a ruhád és a bőröd közötti terület, ez nagyon nagy dolog!

A kissrác lassabban nyílt meg nekünk, de aztán annál jobban. A második naptól rengeteget játszottunk vele, beültettük a rekuba, megmutattuk neki a csengőt (onnantól ki sem akart nagyon szállni), építőkockáztunk vele, de ami a legjobb volt, hogy számolni tanítottam. Először a saját kezemen nyitogattam ki sorra az ujjaimat, és mellé hangosan mondtam felé: ek, dui, tin, csár, pász… Erre még nem nagyon figyelt, ám amikor az apró ujjait és lábujjait számoltam meg, már jobban felfigyelt, és ami ezután következett, az egy igazi csoda volt: miután többször megszámoltam a lábujjait, megfogta mindkét kezével a lábát, és közel emelte az arcához, majd kíváncsian és meglepetten nézegette, forgatta azt! „Hogy-hogy ek-dui-tin-csár-pász? Hogy került ez a lábamba? És hol van, nem látom? Miért nem beszélt erről nekem eddig senki?” :) Aztán az is csúcs volt, amikor az édesanyjának próbálta leutánozni a ujjaival a számok mutatását. Még nem volt olyan ügyes, hogy szépen behajtogassa az ujjait, és egyszerre csak néhányat mutasson, de nagyon próbálkozott, és ez nagyon aranyos volt, azt hittük megzabáljuk a kiskölyköt. A gyümölcshéj Labre gyerekkorában az egyik nagy játékuk volt, de még mindig látni gyümölcshéj sisakokban rohangáló gyerekeket. Belül egyébként egy narancshoz hasonló, de annál szárazabb, világosabb, rózsíszín húsú történet van a belsejében. A családhoz tartozik még a nagypapa is, aki már lassú járású, de azért még aktív, ő kísért ki minket a közeli utcába egyszer a teázóba, ahol nem csak finom teát és süteményeket találtunk, hanem egyedül a faluban kettes térerőt is. Így oda jártunk ki életjelet adni magunkról és informálódni.

Labre és a családja csodálatos három napot szerzett nekünk, jobb helyen, jobb emberek között nem is tölthettük volna a Zita gyógyulására szánt időt, nagyon örültünk, hogy találkoztunk Velük, így ez a néhány nap, amit „kényszerből” egy helyben álltunk, igazán tartalmasan telt. Igazán izgalmas és érdekes volt látni az életüket, az otthonukat, és kicsit részesei lenni mindkettőnek. Úgy tűnt, a mi társaságunkat ők éppúgy élvezték, mint mi az ő vendégszeretetüket. Zita pedig teljesen meggyógyult, már egy napja tünetmentes volt a negyedik nap végére, amikor is elindultunk tovább Kagrachuri felé.

Labréék családjánál 2011. augusztus 18-tól 21-éig vendégeskedtünk (persze még marasztaltak tovább…)

„This is India, here the people are different”

A Gurdwara-t elhagyva, az indulás után jutott eszünkbe, hogy a szokásunkhoz híven most is hagyhattunk volna egy kis „donation”-t, vagyis adományt a sikh barátainknál, hiszen akármennyire is szívből adtak mindent, az alapanyagok, az áram és a víz nekik is pénzbe került. A templom előtte parkolóból Zita visszaszaladt a szakállasokhoz egy kis pénzzel, mialatt engem egy fél perc alatt 20 ember vett körül. Én a bringán maradtam, de Zita letámasztotta az övét a sztenderre, tőlem balra. Épp jobbra fordultam, talán csak néhány másodpercre, mert volt egy ember, aki egész jól beszélt angolul, és érdeklődött felőlünk, amikor balról egy reccsenés-szerű csattanást hallottam. Mire odafordultam, már csak egy indiait láttam a földön fekve, Zita feldöntött bringája mellett. És a kettétört kitámasztót. Ez a hülye beleült a bringába, úgy hogy az a kitámasztón volt! Eszébe se jutott, hogy a bicikli az valaki másé, és kárt is tehet benne, ne adja az ég, esetleg mielőtt hozzá nyúlva, megkérdezhetné, hogy szabad-e? „This is India!” – Ez India. Ez is India. Igazából predesztinálható volt az esemény, és az, hogy eddig nem következett be, csak a fokozott figyelmünknek volt köszönhető, és hogy amikor csak lehetett, nem sztenderen tartottuk a bringákat, hanem valaminek támasztva. Az, hogy nem üvöltöttem le a csávó fejét, csak annak köszönhető, hogy hála a sikh barátainknak, éppen kitörően jó lelkiállapotban voltam, amit persze emberünk Zita sztenderével együtt gyorsan lerombolt. Angolul nem beszélt, ezért az imént említett, angolul beszélő érdeklődő fordított nekünk, miközben az emberek egyre csak gyűltek körülöttünk. Zita is visszaérkezett, és együtt próbáltuk megtudni az embertől, hogy mégis hogy gondolta, hogy kérdés nélkül beleül egy másik ember biciklijébe, egy olyan biciklibe, amit még életében nem látott, egy olyan biciklibe, ami egy külföldié, egy olyan emberé, aki más kultúrából jött, egy olyanból ahol nem szokás más cuccaihoz engedély nélkül nyúlkálni, beleülni. Persze a válasz az csak a „Sorry, sorry…” volt, és a fordítótól, hogy „This is India, here the people are different” (Ez India, itt mások az emberek), amit én el is fogadok, de azért arra még megkértük, hogy mondja el azt az emberünknek, hogy azzal, hogy eltörte a sztendert, nagyban megnehezítette az életünket, és hogy ezt sehol nem tudjuk itt beszerezni, se megjavíttatni, mert nem lehet hegeszteni, mivel alumínium. Erre persze az angolul beszélő barátunk egyből ki akarta fizetni, de mi mondtuk, hogy nem, hagyja, köszönjük, inkább azt árulja el, hogy felfogta-e Mr. Sorry-sorry, hogy mit tett, és hogy szerinte mi mit tehetnénk, hogy ez többet ne forduljon elő? Tegyünk ki feltűnő feliratokat a bringákra, hogy „Don’t Touch”? Akkor a végén még mi leszünk a bunkók…

Nincs többé sztender, mit lehet hát tenni? :)

Végül abban maradtunk Zitával, hogy nem érdemes bosszankodnunk, azzal nem lesz újra sztenderünk. Ahogy elindultunk és elindultak a kilométerek alattunk, úgy párolgott el belőlem a düh, amit Zitában nem is nagyon láttam felfedezni. Igazából jókor történt ez velünk, mert ha egy olyan nap végén történik, amikor már szétdudálták az agyamat és leszorítottak párszor az útról, könnyen lehet, hogy felpofoztam volna a csávót, de az biztos, hogy hangosan ordibáltam volna vele, és talán a sztender és annak ideszállításának költségét is kértem volna tőle. Így viszont még kiabálásra sem került sor, kulturáltak maradtunk, és meghagytuk a szegény ember kis pénzét saját magának, viszont az azért biztos, ha legközelebb idegent lát, nem fog nyúlkálni a cuccához, és végképp nem fog a bringájára ülni.

A nyugodtságunk megőrzéséhez az is hozzájárult, hogy a történtek előtt talán egy héttel tudtuk meg az Evobike-tól, hogy a bringáink holland gyártója, a Nazca fekvőbringák „szülei”, a házaspár, akik tervezik és gyártják ezeket a csodagépeket, lelkes olvasóink, és felajánlották, hogy ingyen és bérmentve küldenek nekünk pótalkatrészeket New Delhi-be. Szóval ekkor már tudtuk, hogy úton van két kitámasztó (kettőt kértünk, mert sejtettük, hogy Zitáéra is ez a sors vár, és tessék…), két lánc, és két első lánctányér. És ami a legszebb az egészben, hogy mindez számunkra ingyen. Szóval ezúton is nagy-nagy köszönet a Nazca-nak ezért az ajándékért! (Most látom, hogy kapható náluk nyártól egy tandem fekvőbringa! Micsoda ötlet! :D)

A jövőbeli megelőzésre pedig két dolgot találtunk ki: ponyva, amit a bringákra dobunk minden pisilésnél, hosszabb megállásnál, vagy néhány feltűnő, angol és hindu nyelvű „Please Don’t Touch” (Kérlek, ne nyúlj hozzá!) felirat, amit kiakasztunk a bringákra, úgy, hogy lehetetlen legyen nem azokat észrevenni először. Végül az utóbbi verziónál maradtunk, gondolván, hogy a ponyva nem akadály ezeknek a közvetlen, a magántulajdont nem ismerő kedves indiaiknak, felemelik, aztán nyúlkálnak, ráülnek, stb… Nem azért, mert lopni akarnak, vagy rossz emberek lennének, hanem mert kíváncsiak, és náluk az normális, hogy más dolgaira ráülnek, megfogják.

Rege a monokulturális ipari mezőgazdaságról

Hoshiarpur-ig nem volt már sok hátra, de ezalatt a nem egész 40km alatt még sok érdekeset láttunk. Először egy éppen beszántás alatt lévő földet az út mentén. Az érdekes ebben az volt, hogy a traktor nyomán fehér madarak lepték el a szétforgatott földet. Nem is tudom már hol láttam, vagy olvastam, hogy ez az ipari mezőgazdaság mennyire tönkreteszi a talajt, még a vetésforgóval és a parlagon hagyott földekkel együtt is.

A felforgatott talaj sérülékeny, a maradak megeszik a gilisztákat és a föld tápanyagháztartásában fontos szerepet játszó egyéb dolgokat a frissen átfordított földben. A szántással ugyan átmenetileg felfrissítjük a talaj felső rétegét, de hosszútávon szépen lassan megöljük azt. A műtrágyázás vagy gyomirtás még ennél is rosszabb, utóbbival nem csak a károkozókat, hanem sok más életet is megölünk a talajban, olyanokat amelyek amúgy hozzájárulnának egy természetes egyensúlyhoz. A talaj azért szorul folyamatos trágyázásra a földeken, mert csak egy, vagy néhány féle növény él rajta, nincs meg a természetes folyamat, a rothadó levelek és a sok-sok faj, ami fenntartaná a talaj egyensúlyát – így az szépen lassan elveszti a tápanyagtartalmát. Szóval alapjaiban van baj az egész kőolaj alapú monokulturális ipari mezőgazdasággal, ami szépen lassan de biztosan öli a talajt, arról nem is beszélve, hogy napjainkban már szinte teljesen csak egy nem megújuló energiaforráson alapul (olaj!), ami megint nagy baj, mert csak a globális olajfüggőségünket növeli a létfenntartás egyik legfontosabb feltételében; az élelem előállításában. Dízellel hajtott traktokkal szántunk, vetünk, aratunk, kőolaj alapú műtrágyával trágyázunk, és szintén kőolaj alapú üzemanyagokkal hajtott teherautókon, repülőkön, hajókon szállítjuk az így nyert élelmet, néha akár kontinensek között is, ami számomra annyira abszurd, hogy szinte már fáj. Erre persze a közgazdászok csak annyit mondanak, hogy hát ez a piacgazdaság, mit tegyünk, ha egyszer így a legolcsóbb? Persze, mert a profit lett az új isten, minden más másodlagos.

És hogy ne csak károgjak és azt írjam, mi nem jó és hogy nem jó, itt vannak példák arra, hogy hogyan is lehetne másképp, a megoldás lehet a permakultúra, vagy az aquapónia. Az emberi találékonyság határtalan, csak közben a nagy ötletelésben nem kéne ennyire messze elszakadnunk a természettől, és annak szabályaitól. Mi is a természet részei vagyunk, még ha sok városban élő, ember által teremtett környezetben felnőtt pajtásaink ezt már nem is érzik. Nem vagyunk istenek a természet felett, csak részei annak.

Na mindegy, messze szakadtam az országúttól, elnézést. Szóval láttunk sok érdekeset, és végre egyszer nem motorizált, büdös hangos motorokkal eredtek a nyomunkba a helyiek, hanem két lovon! Aztán láttunk indiai teherautókat is, amelyek a pakisztáni kollégáikhoz képest nagyon alulmaradtak a díszítést tekintve, de azért ezek sem voltak gyengék. Mondjuk eleve ott kezdődött, hogy ezek a Tata gyártmányok jobban hasonlítottak egy téglatest alakú mozdonyhoz, így már nagy hátrányból indultak nálunk – és nem is barátkoztunk meg velük azóta sem. Persze ez talán a méghangosabb dudáknak is köszönhető.

Érkezés Hoshiarpurba – A GPS tartó konzolom is elgörbül

Hoshiarpur határában megálltunk egy helyen, leültünk kicsit, hogy a városi kavalkád előtt egy kicsit megpihenjünk. Csokoládét és üdítőt pakoltunk magunkba, miközben a bringákat pár méterre hagytuk magunktól, egy oszlopnak támasztva. Amikor az első emberek elkezdtek gyülekezni körülöttünk, hangosan odakiáltottunk, és hála egy angol jól beszélő embernek, sikerült megértetni mindenkivel, hogy Don’t Touch! Mégis, amikor visszamentünk a bringákhoz, láttuk, hogy a GPS-t tartó konzolom kb. 60 fokot el van hajlítva… Mégis mi a jó fenét gondolt az a sötét, kretén indiai, aki ez elferdítette? Hogy ez jó, amit csinál? Hogy nem okoz vele bajt? Amikor látta, hogy hajlik az anyag, miért nem hagyta abba? Azt hiszem túl nagy a kulturális szakadék köztem és ezek között az emberek között, hogy ezt valaha is megértsem.

Viszont az emberünk, aki beszélt angolul, készségesen segítségünkre volt, elmondta, merre van a hoshiarpuri buszállomás, és azt is, hogy ott találunk zárható cellákat, ahová be tudjuk tenni megőrzésre a bringákat, egy olyan helyre, ahol zárva vannak, senki nem fér hozzájuk, és felelőséget is vállalnak értük, és kb. 40 rupee-ba, vagyis 180 forintba kerül egy napra. Ezen felbuzdulva el is indultunk a buszállomáshoz, amit hamar meg is találtunk, ám a csomagmegőrző már nem ment könnyen. Kérdeztük sorra az embereket, de egyikőjük sem beszélt angolul. Míg végül meg nem pillantottam egy öltönyös embert. Ő volt Raman, és beszélt angolul, méghozzá kiválóan. Kérdezte, hogy mit is szeretnénk pontosan, mire én felvázoltam, hogy mi a tervünk: busszal fel Daramshala-ba majd McLeoad Ganjba, de csak 2-3 napra, miközben a bringákat itthagyjuk Hoshiarpurban. Erre azért van szükség, mert McLeoad Ganj kb. 200km kitérő oda-vissza az útvonalunktól, ráadásul hegy-völgyes szakasz. De a Dalai Láma otthonát (száműzetésben Tibetből) ezért nem akartuk kihagyni, viszont egy hétig sem szerettünk volna csak azért kerülőt tenni bringákkal, ezért döntöttünk a buszos kitérő mellett. Raman egyből megértette a helyzetünk, és felajánlotta, hogy náluk is hagyhatjuk a bringákat, de csak azzal a feltétellel, ha előtte megiszunk vele és a családjával egy teát. Kiderült, hogy a bátyjával az egyik üzletük, hogy cégérnek vagy reklámnak óriási plakátokat nyomtatnak, és amikor meghallotta a történetünket az eltörött sztenderről és az elhajlított konzolról, kérés nélkül felajánlotta, hogy nyomtat nekünk néhány vízálló „Please Don’t Touch”  táblát a bringákhoz! :)

Sárkányeregetés a tél utolsó napján

Raman egy utcával odébb lakott öccsével és húgával, azok családjával, apukájukkal, na és persze a saját családjával, feleségével, 5 éves fiával, és a fiúnál valamivel idősebb lányával. Ezt hívják ők „Joint Family”-nek, amikor több generáció és/vagy több testvér családja él együtt. A ház maga is megér pár szót, mert ilyet még nem láttunk eddig – a nappaliba beesett az eső. :) Persze mert mint utólag megtudtuk, az igazából nem is nappalinak indult, csak a helyiségek a házban egy szűk udvarra nyíltak, ami később részben tetőt kapott, és alul kövezetet, így amíg be nem esett az eső, észre se vettük, hogy van egy rész a plafonon, ahol nincs semmi, csak egy rács. Szóval ebből a kicsi, de magas helyiségbe nyílik a bejárat, innen lehet bejutni a konyhába, három szobába és a fürdőszobába, valamint innen megy fel egy szűk és meredek lépcső, ahonnan fél úton be lehet jutni még két szobába, majd ki a tetőre, ahonnan még két szoba nyílik és egy kis konyha. Azt már csak másnap reggel vettük észre, hogy van két apró helyiség még a tetőn, az egyik a WC volt, a másik a fürdőszoba, de egyik sem haladta meg a másfél négyzetméteres alapterületet. Ezen a tetőn kötöttünk ki érkezésünk után öt perccel, mivel itt volt az egész család. Méghozzá azért, mert búcsúztatták a telet, ez a nap volt január 28-a, a tél utolsó napja, a nem tudom milyen ünnep mert nincs google-öm és elfelejtettem a nevét, de a lényeg, hogy ekkor mindenki papírsárkányt ereget, lévén, hogy vége a télnek, és jön a tavasz. Hát mit mondjak, nem volt egy kemény telük, se nem hosszú! :)

A sárkányeregetés egyébként egy generációval ezelőtt még nagy népi játék volt a gyerekek körében, persze a mai srácok már átpártoltak a WoW-ra, vagy ami talán még rosszabb, egy plakáton láttuk, hogy virtuálisan is tudnak sárkányt eregetni. Persze én jobb ha nem szólok, életemben először most próbáltam ki ezt a remek játékot, és nagy élmény volt. Igaz, egyszer sem tudtam messze az égbe engedni a papírsárkányt (Zitának egyszer sikerült), de ezt megtették helyettem a segítőim, akik aztán az utolsó pillanatban kikapták a kezemből a damilt, miután pár perc játék után már annyira megsüllyedt a sárkány, hogy esélyes volt, hogy felcsavarodik a damil egy antennára, vagy egy szomszédos háztetőre. Az egész nagyon jól nézett ki, és nagy hangulata volt. Tele volt az ég papírsárkányokkal, ha pedig a háztetőkkel szabdalt horizontra néztél, mindenütt láttál embereket a tetőn. Szemben az utca túloldalán egy a nálunknál kb. 2 emelettel magasabb tákolmány tetejére néhány fiatal srác települt ki, még egy hangfalból zenét is bömböltettek, és sárkányokat eregettek az égbe, amit szemmel láthatóan nagyon élveztek. Nem volt náluk alkohol. Ha pedig jobbra néztem el a távolba, apró gyerekek körvonalait láttam a háztetőkön. Mindez igazán hangulatos volt, most éreztem, hogy Indiában vagyunk, és ez szép, ez jó. „This is India!” – Ez is India! :)

„Joint Family” Családmodell – Élősködés vagy közös élet a szüleinkkel?

Visszatérve Ramanra és a családjára, nagyon értelmesek voltak, Raman abszolút átérezte a nászutunk lényegét, és képben volt a dolgokkal (fenntarthatóság, a világ és az emberek jók, csak a média mutatja a 0,0001% rosszat), és nagyon tetszett neki, hogy számunkra az a követendő példa, ahogy ők élnek, már ami a családot illeti. És meg kell, mondjam őszintén, őket elnézve komolyan nem értem a nyugati társadalmakat. Nem akarok most senkit bántani ezzel, mert több rokonom, barátom vett fel lakáshitelt, de elnézve azt, ahogy Raman-ék élnek együtt, ennyien, kicsit érthetetlen volt számomra, hogy nyugaton mindenki azon töri magát, hogy saját, önálló élete legyen, karrierje, lakása, autója, kiskutya füle, de a lényeg, hogy szakadjon el felnőtt korától a szüleitől, éljen külön, fizessen külön rezsit, legyen saját háztartása, legyen önálló. Komolyan, hogy nézünk arra, aki harminc évesen a szüleivel él, esetleg egy házban a három generáció? „Nem vagy önálló, nem álltál a saját lábadra, nem tudod milyen az, saját háztartást vezetni, anyádékon/anyósodékon élősködsz!”. Inkább fizetünk lakáshitelt 30 évig, csak hogy külön éljünk a szüleinktől, hogy ne legyen senki, aki figyel a gyerekre, hogy ne legyen senki, akivel megoszthatnánk a rezsit, a lakbért, de ami még fontosabb, a nehézségeket és az örömöket. Pedig ha belegondolunk, annyira, de annyira logikus, hogy három, vagy akár négy generáció együtt éljen. A nagypapa lehet, hogy már nem egy atléta, de egy kisgyerekre tud vigyázni, és biztos, hogy örömét leli az unokájában, és az unoka is tud tanulni a nagypapától, arról nem is beszélve, hogy valószínű egy nagyszülő életének egyik nagy álma, hogy annyit lehessen az unokáival, amennyit csak akar. Mindeközben levesz egy terhet a szülők válláról, akik így könnyebben tudnak főzni, pénzt keresni, és egyáltalán, ez annyira triviális, hogy együtt, nagyobb közösségben mindent könnyebb. Oké, minden érmének két oldala van, nyílván nehéz is együtt élni, kell egy tolerancia, és kell hozzá egy fajta nyitottság is (többek között le kell sz@rni az aktuális „költözz külön, és kezdj saját életet” trendet), és nyílván ez nem minden esetben könnyű, de könyörgöm, lakáshitelt fizetni hosszú évekig, és egy életen át a „saját lábunkra állni” talán még nehezebb. Aki így akarja, és megteheti, tegye, de szerintem rengeteg az olyan ember, aki csak azért költözik külön, mert épp ez az aktuálisan elfogadott társadalmilag, és talán eszébe se jut, hogy lehetne másképp. Együtt mindent könnyebb.

Szóval ezen pörögtünk Raman-ékkal, és ez nagyon tetszett. Zita és a lányok egy nagy ágyban ültek körben, a lába mindenkinek a takaró alatt volt (középen az egyik nő ölében egy baba is fekszik, de ő nem látszik a képen), és így teáztak, beszélgettek. Egy sikh, néhány hindu, és egy magyar katolikus. :)

Visszatérve az érme sötétebb oldalára, kérdeztem, hogy nem nehéz-e, hogy szoktak-e veszekedni tizenketten egy ekkorka lakásban? (Mert az egész lakás nem lehet több 90-100 négyzetméternél, a tetővel együtt) mire mondták, hogy persze dehogynem szoktak, de aztán mindig hamar kibékülnek, és ha baj van, vagy esemény van, akkor egyként teszik oda magukat, együtt. Komolyan mondom, mélységesen megdöbbentem a nyugati társadalomra gondolva, hogy lehet ez, hogy ennyire eltávolodtunk ettől a családmodelltől? A lakásipar, az építőipar és a bankok akarják, hogy külön éljünk, építkezzünk, vegyünk fel még több hitelt, legyen külön rezsink, és fogyasszunk még többet? Vagy azért van ez az egész, mert a felgyorsult világban már túl nagy lesz a szakadék a gyerek és a szülei között, mire előbbi is felnő? Mert a szülők éjt-nappallá téve dolgoznak és alig van a gyerekre idejük, így az a suliból és a haveroktól, vagy a legrosszabb esetben a TV-ből látja követendő példát, és így annyira más ember lesz belőle felnőtt korára, hogy a szüleitől már csak menekülni akar, mire felnő? Én sem tudom a választ, csak találgatok, de ha van hozzáfűzni valótok a témához, ne tartsátok magatokban! :)

//Mielőtt arra gondolnátok, hogy mi is menekülünk ezzel az úttal a szüleinktől (Igen, kaptunk ilyen „vádat”), ez nem így van! Talán „menekülünk” is valami elől ezzel az úttal, de ha már muszáj így titulálni ezt a világcsavargást, akkor inkább hívnám útkeresésnek, mintsem menekülésnek. Ha valami elől menekülünk is, az semmiképpen nem a családunk, ők nagyon is hiányoznak nekünk, a barátainkról nem is beszélve.//