Viszlát Karimabad!

A 8 napnyi karimabadi tartózkodásunk után nagy örömmel vártuk az újabb bringás kalandokat. Bár remek társaságunk volt Barbara és néhány másik utazó személyében, mégis nagyon jó volt végre továbbindulni a több mint egy hét „veszteglés” után, még akkor is, ha a körülményekhez képes próbáltuk azt megtölteni minél több tartalommal és pihenéssel. Otthon egy hét örökkévalóságnak is tűnhet a munkahelyi kihívások és az egyhangúság miatt, de Karimabadban még a szörnyű fogfájás mellett is hamar elrepült ez az idő. Azt hiszem átléptünk egy valamilyenfajta másik, „utazós” idősíkba, ahol máshogy telnek a napok és a hetek, mint otthon. Egyszerre gyorsan, de mégis lassan, mert ha visszatekintünk, mennyi minden történt velünk az elmúlt fél évben, szinte fel sem bírjuk fogni. – Még jó hogy van ez az útinapló! :)

Karimabadot a bazár főutcáján keresztül hagytuk el, ami azt jelentette, hogy egy jó kis fölfelével kezdtünk, miután Barbara és Abas segítettek feltolni a bringákat az Old Hunza Inn-től a főútig egy elképzelhetetlenül meredek kis utcán. A szűk, meredek utcán ismerős boltosok és arcok mellett haladtunk el, beköszöntünk a kedvenc üzletünkbe, ahol csak 25 rupi volt a „Chocolate Chips” nevű csokiskeksz, na és persze odaköszöntünk a csodálatos „Lucky Star” étterem tulajának is. Ahogy felértünk az erődhöz vezető utca elágazásához, végre megszűnt a fölfelé, és kezdetben egy sík, majd egy lejtős utcán hajthattunk. Ez az út egészen Aliabad túlsó végéig vezetett minket, ahol visszacsatlakozott a fő ütőérhez, a KKH-hoz. Örültünk, hogy ezt az utat választottuk, mert így egy sokkal csendesebb, kertek mögötti kis úton gurulhattunk a zsúfolt és poros KKH helyett. Sok érdekeset láttunk ezen a szakaszon, fás tájakat, moréna lejtőn bevetett meredek földeket, háztetőkön és fákon tárolt szénát, rőzsehordó asszonyokat, na és nem mellékesen a kilátásunk is gyönyörű volt így a hegyoldalból. A hegynek magasan az oldalában haladtunk, így beláttuk egy jó nagy részét a Hunza völgyének, Karimabadnak és a mögöttünk hagyott hegyeknek. A KKH a Hunza völgyének jobb oldalában haladt, és legtöbbször aszfaltot csak nyomokban tartalmazott. Kikerültünk egy nagy mellékvölgyet, majd egy új völgyszakaszban találtuk magunkat, ahonnan már nem látszottak a sokat csodált hegyeink.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Egy kis falu rövid bazársorában megálltunk, és beültünk egy teázóba. Itt frissen készítették a finom tejes teát, és csak 10 rupiba került, ez jóval olcsóbb volt azoknál a „turista” árnál, mint amit Karimabadban, a turistáknak fenntartott helyeken megszoktunk. Persze az is igaz, hogy itt nem találkoztunk más utazókkal, csakis helyiekkel. Kedvesen fogadtak minket, bár legtöbbjük a sarokban bömbölő TV-re koncentrált csak. De legalább nem valami borzasztó hírcsatornát bámultak, hanem az egy fokkal jobb National Geographic-ot.

Köves, poros úton a Hunza völgyében

A pihenő után ugyanolyan köves maradt a terep, mint előtte, ráadásul amíg a falvakon keresztül haladtunk, még más is nehezítette a dolgunk: a vízátvezető csatornák beton töltései volt, hogy 10-20 méterenként is keresztezték az utat, és ezek rendszerint egy-egy meredek, köves, 2-3 méteres emelkedőt jelentettek nekünk. Persze ahogy véget értek a falvak, úgy ritkultak meg ezek az utat keresztező töltések is. Maradt csak az egyszerű, köves, poros rázós út, amit már kezdtünk megszokni. Az út bár elméletben lejtett, mi ebből a gyakorlatban nem sokat észleltünk, mert leginkább föl s le vezetett minket a hegyoldalban, attól függően, hogy a terep hogyan tette lehetővé az út megépítését. Egy helyen azonban feltűnően közel kerültünk a Hunza folyóhoz, és ahogy már vártuk, ezen a ponton átkeltünk a völgy bal oldalára. A hidat minden bizonnyal kínaiak építették, legalábbis számomra erről árulkodtak a mancsával egy labdaszerűséget tartó, mérges kis oroszlán kőszobrok a hídkorlát tetején. Amikor ezt lefotóztam, egy gépfegyveres őr jelent meg mellettem, és kezével nemet intett, jelezve, hogy tilos a fényképezés! Hát ez remek! Azért legalább kitörölnöm nem kellett a képet. :)

A híd túloldalán természetesen egy jó hosszú, poros kaptató várt ránk. Bűzölgő, az út porát felverő, alig vánszorgó teherautó mellett haladtunk, amíg meg nem untuk őket. Megvártuk, amíg elhúznak tőlünk, bár ehhez türelem kellett, mert a meredeken köves úton ők is csak kb. 6km/h-val tudtak haladni, mi pedig olyan 4-5-el. Újabb falvak következtek, és hamarosan az út bal felén – a mi oldalunkon – egy sokkal egyenletesen útfelületet kaptunk. Ezt aztán kicsivel később aszfalt is követte, méghozzá vadonás új, gyönyörű, sík aszfalt. Ezen szinte egy hihetetlenül könnyűnek hatott a haladás, még a fölfelékben is. Sajnos csak pár kilométert tartott ez a szakasz, utána megkaptuk a régi, megszokott, köves-poros utunkat, és ezzel párhuzamosan vehettünk vissza újra a tempónkból is. De csak néhány falun kellett áthaladtunk, és újra megkaptuk az új aszfaltot, már az út teljes széltében. Az egyik helyen, ahol megálltunk fényképezni, egy jól megpakolt, nagy nyugati terepjáró állt meg mellettünk. Egy holland házaspárral találkoztunk össze, akik szintén világot látnak. Honlapjuk: http://www.lovetheworld.nl. Zita gyorsan elmondta nekik, amit Karimabadról tudni kell, aztán ment mindenki az útjára, mert ekkor már nagyon sötétedett. A völgyünket már teljes árnyék borította, de a mögöttünk magasodó Rakaposhi csúcsát még érte a nap.

A sötét Chalt-ban

Chalt előtt még egy nagy balra kanyart vett a gyönyörű aszfaltsávunk, aztán egy benzinkútnál le kellett térnünk a faluba bevezető útra. Átkeltünk egy hídon, vissza a Hunza jobb oldalára, majd egy hajtűkanyar után egy hosszú, egyenes emelkedőn behajtottunk Chaltba. Ez már kicsit sok volt a nap végére, különösen a körülöttünk rohangáló, és minket követő hatalmas gyereksereg miatt. Amikor megálltunk egy kis boltnál valami kekszet venni az utolsó leküzdendő méterekhez, egy kb. 30 fős tömeg gyűlt össze körülöttünk. Mindenki csak állt, és bámult ránk. Egyikük beszélt angolul kicsit, neki el tudtuk mondani, hogy nekünk az nem jó, ha egy tucat gyerek követ minket, ezért szóljon rájuk, hogy ne jöjjenek utánunk. Ez így is történt, így már nyugalomban érkeztünk meg a szállásunkra, ami viszont nagy csalódást kellett, hogy okozzon. A Lonely Planet egy tiszta, rendes helyet említett az adott cím alatt, de mi sajnos egy koszos lyukat találtunk csak, két szobával. Lealkudtam a nagyobbik szoba árát, bepakoltuk a bringákat is magunk mellé, majd kértünk egy-egy adag dallt csápátival vacsora gyanánt.

Kimentünk kicsit a faluba, de csak egyetlen helyet találtunk, ahol adtak tejes teát, ez gyakorlatilag egy TV szalon volt. Szomorú képet festett a hely, lerobbant volt, és minden szék a TV felé volt fordítva,amiből természetesen ömlött a nyugati kultúra „boldogsága”, minden csillogott és mindenki tökéletes volt és mosolygott a reklámokban. A hely, az valami siralomházra hasonlított mindemellett, benne az emberek pedig nem úgy festettek, mint nevető, mosolygó társaik a varázsdobozban. Ellenben úgy meredtek a televízióra, mintha attól várnának valamiféle megváltást. Csak egy koszos kissrác szúrt ki minket igazán, ő viszont úgy bámult ránk, mintha nem is emberek lennénk, le sem tudta rólunk venni a szemét. Mondanom sem kell, hogy ettől a helytől és az ott kapott tejes teától nem vidámodtuk meg túlságosan. Visszamentünk a szállásra, hogy lefeküdjünk, de ott meg a recepción ülő srác bosszantott fel minket az ökör viselkedésével. Kezdődött azzal, hogy a szobánk előterét képező helyiségben bekapcsolta, és ordító hangerőre csavarta a TV-t, majd távozott. Erre mi kikapcsoltuk a TV-t, de amikor 10 perc múlva visszajött, újra bekapcsolta, hasonló, értelmetlenül hangos hangerővel. Mi ekkor már aludni szerettünk volna, ezért megkértem, hogy halkítsa le a TV-t, amit nagy nehezen, de végül meg is tett. Egészen addig, amíg be nem csuktam magam után a szobaajtónkat, mert utána visszahangosította. Hú, de nagyon felbosszantott minket! Hogy lehet valaki ekkora sügér? Nagy sokára sikerült meggyőznünk, hogy kikapcsolja a TV-t, de aztán meg a telefonján kezdett el bömböltetni valami borzalmat, mintha az nem hallatszódna át ugyanúgy a szobánkba… Vagy fogyatékos volt, vagy csak egyszerűen gyökér, mert négyszer kellett rászólnunk, mire végre felfogta, hogy aludni szeretnénk, és ebben ő akadályoz minket.

Reggel gyorsan el tudtunk indulni erről a nem túl szívderítő helyről, aminek igazán örültünk, mert Gulmit és Karimabad barátságos légköre után ez a Chalt nevű falu a sötét utcáival és a sötét recepciósunkkal nem volt épp a szívünk csücske. Egy hídon átkeltünk egy folyó túloldalára, és itt, a falu túloldalán néztünk reggeliző hely után, mondván hátha itt találtunk valami jobb helyet, mint tegnap este. Rögtön a folyó mellett találtunk egy helyet, ami ugyan lehet, hogy nem volt étterem, de kérdésünkre, hogy kapunk-e itt ételt, igennel válaszoltak. Miután megrendeltük a tojást, az egyetlen felnőtt, aki az épületnél tartózkodott, elküldte a legfiatalabb srácot tojásért. Tükörtojást és csápátit reggeliztünk az ég alatt, miközben végignéztük, ahogy a nap előbújik a hegyek mögül. A folyópartról természetesen egy meredek, de legalább rövid kaptatón jutottunk tovább, amit egy hosszú, egyesen lejtő követett kifelé a faluból. Itt egy nagyszakállas öreg így szólt hozzánk: „Very good, very good – in this cold wind!” – gondolkodtunk, hogy mit ért ez alatt, de csak akkor jöttünk rá igazán, amikor átkeltünk egy nagy függőhídon a Hunza felett, és elindultunk tovább a KKH-n lefelé. Kemény szembeszelet kaptunk, ám mindez annyira mégsem nehezítette meg a dolgunk, mert tudtuk, hogy egész Gilgitig végig gyönyörű, új aszfaltunk lesz.

Csepcsoru, a pakisztáni szamsza, és a pakisztáni „higiénia”

10km-t alig haladtunk, amikor megálltunk egy útmenti bazársornál, ahol csepcsorut lehetett kapni, vagyis a pakisztáni szamszát. Nekem annyira a kedvencemmé vált ez az eledel, hogy amikor még csak a buszon jöttünk Pakisztán felé Arman Ali-val, már akkor kikérdeztem őt a szamszáról. Így tudtuk, hogy itt lesz valahol az a hely, ahol kapni ilyet. Leültünk egy hotel előtt az asztalokhoz, és jóízűen, kényelmesen elfogyasztottunk néhány csepcsorut tejes teával. Élveztük, hogy végre nem kell rohannunk, hogy megérkezzünk naplemente előtt, tudtuk, hogy bőven van még hátra időnk a napból. Miközben ültünk és falatoztunk, megfigyeltük a környéket. Egy fa mellett egy vízcsap nőtt ki a földből, a fa ágára pedig egy pohár volt akasztva. Az asztalunkra is csak egyetlen pohár volt kitéve a vizeskancsó mellé. Szemben egy útszéli hentesnél lógtak a húsok csak úgy az utcán, kutyák mászkáltak alattuk, nem is értettük, hogyan és miért nem ugranak fel egy falatért. Csirkét is árultak ugyanitt, az élő állatok még rács mögött voltak, de a már megkopasztott példányok ki voltak akasztva az utcára. Pakisztánban mások a higiéniás fogalmak, mint amihez mi hozzászoktunk… :) Még egy érdekes dolgot észrevettünk, az udvari világítást is egyedien oldották meg: a fáról lelógó neonizzó „lámpabúrája” egy meghajlított „Pak Milk” tejesdoboz volt. Ezek után már csak mi kellettünk ebbe a furcsa képbe, ahogy megérkezünk a fekvőbringákkal és nekiállunk az asztalon található vizeskancsókból vizet szűrni a pumpánkkal. :) De a helyiek barátságosan fogadtak minket, és aki tudott angolul, az kedélyesen elbeszélgetett velünk legalább pár mondat erejéig. Honnan valóak vagyunk, muszlimok vagyunk-e, mennyibe kerültek a bringák? A szokásos kérdések… Szóval jól telt a pihenésünk ezen a kis útszéli bazársoron, igaz, amiért jöttünk, a szamsza, vagyis a helyi megfelelője, a csepcsoru – autentikusan újságpapírban tálalva – nem olyan volt, mint vártam, mert a belsejében a húsos-hagymás történetet megszórták valami erős fűszerrel, ami mind a hús, mind a hagyma ízét elnyomta… és én pont ezeket az ízeket szerettem a szamszában! :) De hiába, közeledünk Indiához, jó lesz, ha hozzászokom szép lassan a csípős ízvilághoz.

A pihenő után még egyszer megálltunk, ugyanennek a településnek a végén, egy benzinkútnál üzemanyagot venni a főzőnkbe. A kút olyan modern volt, amilyet Törökország óta nem láttunk, éppen csak a bejárat melletti fából és kötelekből készült ágy nem illett sehogy sem a képbe. De mi éppen ezt a kis priccset élveztük a leginkább, amíg egyikünk a mosdón időzött, a másik az ágyon heverhetett. És ahogy megnéztem, csak természetes anyagból készült, ráadásul nagyon kényelmes is volt – ez nagyon tetszett. Belegondoltam, hogy lehetne ilyeneket otthon készíteni, magunknak, vagy eladásra… Aztán kicsit tovább gondolkodtam, és rájöttem, pontosabban visszaemlékeztem, hogy tulajdonképpen az ágy, mint olyan egy teljesen felesleges bútordarab, hiszen a földön vagy a szőnyegen is tökéletesen meg lehet ágyazni egy-két pokrócból és takaróból, mint azt annyiszor láttuk már Iránban, vagy a Pamírban a családoknál.

Apokalipszis mégsem, avagy lesz-e TEOTWAWKI, és ha igen, hogyan, miért, mikor? – Szólj hozzá!

Az út Gilgitig még egy-két kaptatóval várt minket, de legalább az aszfalt továbbra is kifogástalan, makulátlan állapotú volt, ahogy Chaltban elmondták nekünk. Ez egyedül akkor nem volt igaz, amikor leszakadt a Hunza folyóba, vagy rázuhant néhány kisebb vagy nagyobb szikla. Egy helyen magasan a völgy alja felett haladtunk, és gyönyörű kilátásunk nyílt az odalenti falura. Pont alattunk egy kisebb tanyát láttunk, és ez a kép szinte hihetetlenül idilli volt: Az egész egy amúgy kietlennek tűnő kőtenger kellős közepén volt, de a kőkerítéseken belül nagyon is volt élet. Néhány parcella szántóföld épp parlagon volt, egy másikban állatok legeltek, a ház mögött, a patak mellett pedig egy még ilyenkor is zöldellő veteményes kert foglalt helyet. A kőkerítésen ruhák száradtak, a háztetőkre fel volt halmozva a széna, és az udvaron gyerekek szaladgáltak. Számomra szinte félelmetesnek tűnt, hogy a kőrengeteg közepén így meg tudnak élni, de úgy tűnt, ez megy nekik, és innen fentről az útról még boldognak is tűntek. Erről eszembe jutott egy írás, amit még a fogfájásom alatt olvastam a Kindle segítségével az interneten, és nagyon megtetszett. Toby Hemenway írta, és a címe Apokalipszis mégsem. Íme egy részlet Endrédy Tibor fordításában:

„…kultúránk, mely a gazdasági növekedés fogja, először fájdalmasnak fogja találni annak hiányát, de a „több mindig jobb” korának vége helyet hagyhat más típusú növekedéseknek, olyanoknak, ahol az értéket nem a pénzben mérik: kulturális, művészeti, intellektuális, szociális – mindazon dolgoknak, amiket a gazdasághoz, mint az élet legfontosabb részéhez való nyers ragaszkodásunk hajlamos elpusztítani.”

Ezek az emberek ott lent biztos nem ápolnak szoros kapcsolatot a gazdasággal, viszont a természettel annál inkább, hiszen gyakorlatilag abból élnek, közvetlenül a természetből nyerik az ételt, nem a boltban veszik (vagy legalábbis túlnyomó részét biztos nem onnan). Vajon értékelik ezt, és tudják, hogy mennyire függetlenek, vagy a fogyasztói társadalom által diktált dolgok felé már olyan erősen vágynak, hogy előbbit észre sem veszik, fel sem fogják?

Eddig nem volt szokásom belinkelni más írásokat ide, de most kedvet kaptam hozzá. Toby az írása elején emlegeti a TEOTWAWKI (The End Of The World As We Know It – Az általunk ismert világ vége) híveket. Itt van például az egyik jeles tagjuk, egy velünk kb. egyidős srác Amerikából, Ran Prieur, aki már ki is költözött egy erdőbe, mindössze évi 200 dollárt költ, és egészen konkrét tanácsokat ad abban a témában, hogy hogyan „szálljunk ki”. Egy másik nagyon érdekes esszéjének pedig ilyen szerény címet adott: „Hogyan éld túl az összeomlást és mentsd meg a Földet”. Vagy itt van Derrick Jensen, aki inkább elméleti szakember, és írásai nem csak nagyon érdekesek és elgondolkodtatóak, hanem néha viccesek is, pl. az elbomlásról írt cikkében megemlíti, amit mi is megtapasztaltunk a Pamírban a kakival és a kutyákkal, a „Ki vagy te?” című előadásának szövege pedig még kifejezetten motiváló is.

Bár a nem is olyan távoli jövőnket mindegyikük eléggé borúsan látja, néhány dologban azonban mind a hárman egyetértenek: az „összeomlás” (ha eljön ilyen) egy lassú folyamat lesz (vagy már elkezdődött), és az átállás egy fenntarthatóbb életformára az emberek gondolkodásmódjával fog elkezdődni / kezdődött el. Elég hosszan fájt a fogam, ezért elég sok cikket elolvastam a témában (Minden rosszban van valami jó!), viszont Zitán kívül nem nagyon volt kivel megvitatnom őket, ezért most arra kérnélek Benneteket, ha van rá időtök és kedvetek, olvassátok el a linkelt esszéket (érdemes!), kezdjétek Toby írásával, nehogy hamar öngyilkosok legyetek nekem! És osszátok meg hozzászólásban a véleményetek a témában, velünk és egymással! Tessék bátran kritizálni, vitatkozni! Melyikükkel értetek egyet leginkább? Vagy úgy gondoljátok, hogy majd a technológiai fejlődés és a politikusok megmentenek minket, és az egésszel nekünk igazából nem is kell törődnünk?

Az Emberek az úton

Na, de most már kanyarodjunk vissza a Karakorum Highway gyönyörű, új aszfaltborításos szakaszára, Chalt és Gilgit közé. Pontosabban az úton talált apró csodákra, amelyek olyan vidámmá és élmény teljessé tették a Gilgit előtti kilométereket. Először egy fiatal sráccal hozott minket össze az út, aki az egysebességes bringájával versenyzett velünk. A fölfelében nevetve és mosolyogva lehagyott minket, igaz nekünk pár tíz kiloval több cuccunk volt, és nem is versenyre indultunk, ellenben élveztük az ő örömét… Aztán láttunk egy papírsárkány eregető kisgyereket, majd összefutottunk egy kecskepásztorral, aki épp arra tartott, amerre mi is, közben pedig kiváló angolsággal és nagy kíváncsisággal érdeklődött az utazásunk iránt. És mivel ismét egy meredek fölfelében találkoztunk az emberünkkel, így volt is időm elmesélni neki röviden a történetünk, mivel kb. egy tempóban haladtunk – ő a kecskékkel, mi meg a megpakolt fekvőbringákkal. A gilgiti elágazás előtt pedig három motoros lassított le mellettünk, pontosabban inkább úgy fogalmaznék, hogy három srác, egy motoron. Ők is jól beszéltek angolul, és persze végig fülig ért a szájuk, ahogy csodálták a furcsa bringáinkat. Az valami nagyon nagy élmény volt, ahogy teljesen intelligensen és kulturáltan mind a hárman bemutatkoztak nekünk, miközben egymás mellett haladtunk kb. 20km/h-val a makulátlan úton. Amikor annyira emlegetem, hogy milyen jó, hogy beszélnek az emberek angolul, és így megértjük egymást, közben azért mindig tisztában vagyok azzal, hogy az mi „gyengeségünk”, hogy nem beszélünk csak magyarul és angolul, és ha beszélnénk több nyelvet, akkor ez az élmény még többször és még teljesebben megtörténhetne velünk… Azt kicsit bánom, hogy a négy év középiskola alatt nem vettem komolyan a németórákat, és most indulás előtt nem tanultunk egy kis oroszt. Na de sohasem késő, majd Ausztráliában (ahol nem lesz gondunk a nyelvvel, hiszen angolul beszélnek) nekiállunk spanyolt tanulni a latin-amerikai szakaszra! :)

Alagúton és függőhídon át Gilgit felé

Gilgit 10km kerülő a KKH-tól és az elágazáshoz megérkezve még koránt sem volt vége az élményeinknek. Először zárva találtuk az utcát, ami Gilgit felé vitt volna minket, aztán miután megmutatták nekünk a helyiek a kerülőutat, egy hosszú lejtő után egy hatalmas függőhíddal találtuk szembe magunkat. Ez hosszabb volt minden eddigi hunzai hídnál viszont ez is csak egy keskeny függőhíd volt, mindösszesen egy sávval. Ezért egy-egy sorompóval próbálták szabályozni a forgalmat a híd két végén, de ez persze nem működött igazán, amin nem is csodálkozom az itteni közlekedéskultúrát figyelembe véve. A dolgot még az is cifrázta, hogy a mi oldalunkon először egy kanyart is magában foglaló szűk és kivilágítatlan alagúton is át kellett kelnünk, mielőtt felhajthattunk a hídra. A forgalomszabályozás persze nem állt a tetőfokán, így Zitának és nekem is meg kellett állnunk a híd közepén, és amennyire csak lehet, a korlát mellé húzódni, hogy elférjenek mellettünk az idő közben szemből a hídra engedett autók. A drótköteleken logó hídtest fából készült, és lent, ahol az út találkozott a híddal, semmilyen rögzítése nem volt a talajjal, hanem szabadon mozgott, így mindig volt egy 10-20cm-es rés a talaj és a híd között a híd két végén. Ez elég ijesztő volt, mert ez attól függően változott, hogy éppen hogyan ingott a híd. Mindenesetre végül ezen is túljutottunk, ahogy a túlparton lévő emelkedőn is.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Gilgitbe beérve három-négy srác kezdett futva kergetni minket, és az egészet mi is csak játéknak vettük, éppen úgy, ahogy ők, mindaddig, amíg fel nem pattantak a motorbiciklijeikre, és nem püfögték tele az arcunkat a kipufogófüsttel. Ekkor melléjük hajtottam, és próbáltam illedelmesen elmondani nekik, hogy ez most nekünk nem jó, nem szeretünk motorosok mögött haladni, mert szívnunk kell a motor bűzét. Nagy meglepetésemre megértették és felfogták a dolgot, első kérésemre eltűntek előlünk.

Vidáman érkeztünk meg Gilgitbe kb. 1 órával sötétedés előtt. Ez a délutáni szakasz igen szép volt, ami nem csak a gyönyörű tájnak volt köszönhető, hanem az intelligens embereknek is, akikkel találkoztunk.

ui: holnap előreláthatólag nem lesz bejegyzés, mert még nincs megírva, és úgy néz ki, nem is lesz rá időm (se erőm, se netem feltenni). Addig olvasgassátok a belinkelt oldalakat! ;)