Sok mindenről írtam már a jereváni tartózkodásunkkal kapcsolatban, de magáról a városról még nem. Szándékosan hagytam a legizgalmasabb részt a végére. Előzőleg másoktól azt hallottuk, hogy az országhoz képest Jereván nem akkora nagy durranás, mert a városban hőség van és megáll a medencéjében a szmog. Mi ilyesmit nem tapasztaltunk, se büdös, se hőség nem volt az örmény fővárosban ott jártunkkor, sőt, szerintünk Jereván egy nagyon jó, élhető város, ami nagyon tetszett mind a kettőnknek.

Kezdjük a város meghatározó elemével, a közlekedéssel. Van metró, amit a magyar metrókhoz hasonlóan szintén az oroszok építettek, állítólag ugyanazok a vagonok, csak éppen az állomások vannak 2-3km-re egymástól, ezért nem is sikerült egyszer se beiktatni egy metrózást. Pedig nemrégiben még árat is emeltek, a régi 100 Dram helyett már 200-ba kerül a metró. A metrón kívül van még néhány trolibusz járat, de ez nem számottevő. Viszont Marschutkából százszámra közlekednek a városban. Ezek lepukkant mikrobuszok, amelyeket belül átalakítottak, hogy minél többen elférjenek benne. A hátsó ajtó mellett van egy kisebb állórész is, de ott persze csak a 160cm alattiak tudnak állni, magasak pedig csak görnyedni. Minden marschutkának van egy száma, ez fel van tüntetve az első szélvédő jobb alsó sarkában, és néha oldalt is. A járatszámnak megfelelő útvonalon közlekednek, és ezen az útvonalon bárhol leintheted a kisbuszt és felpattanhatsz rá, akár a vezető melletti két ülés valamelyikére is. A leszállás ugyanígy megy, bármikor szólsz a sofőrnek, kezébe nyomod a fuvar árát, a 100 Dram-ost (50 Forint), és leszállsz. Ennyi a technikai rész, ez talán annyira nem volt izgalmas, na de most jönnek az emberek! :) Hátul ugye általában kettes, és egy fős ülések vannak. Na már most ebben a városban vadidegen emberek leülnek egymás mellé hárman egy két fős ülésre! Nagyon komoly, még velem is megtörtént, méghozzá egy csaj szorított helyet maga mellett. Zita pedig volt, hogy egy egyes ülésen kapott helyet egy néni mellett. Ha pedig már így is tele vannak az ülések, az álló emberek csomagját megfogják az ülők. Ez Budapesten annyira, de annyira elképzelhetetlen lenne, de itt működik és öröm nézni, átélni. Az előbb a „vadidegen” szót írtam, holott ilyesmi valószínű nem létezik az örmény szókincsben. Itt testvér van csak, mindenki testvér. Laci mesélte, hogy ha például összecsúszik két autó, az a legritkább, hogy rendőrt hívnak. Kiszállnak, megnézik mi történt, – gondolom káromkodnak -, aztán valahogy megegyeznek, a végén talán még össze is borulnak, vagy akár jó barátok lesznek, de ha ilyen esetben valaki rendőrt hív, az egy utolsó görénységnek számít. Még egy kicsit a tömegközlekedésre visszatérve, ez a marschutka az ország függetlensége után alakult ki: a Szovjetunió összeomlásával ugye összeomott egy kissé Örményország is, de az embereknek ettől még el kellett jutnia A-ból B-be, és ezért valaki kitalálta, hogy egy kisbusszal elviszi őket egy kis pénzért. Kisbuszt ugye könnyebb volt szerezni, mint nagybuszt, na meg aztán utassal is könnyebb volt teletömni. A kisbuszok aztán persze elszaporodtak és mára ez lett a tömegközlekedés. Mert tömeg az tud lenni rajtuk, a legsűrűbb órákban volt szerencsénk párszor utazni rajtuk és ház a BKV-n ehhez képest táncolni lehet a legnagyobb tömegben is! :) Ez a sztorija a helyieknek a marschutka kialakulásáról, amit nem tudom, mennyire vélhetünk igaznak, hiszen Törökországban és Grúziában is láttunk ilyen kisbuszokat, igaz előbbi helyen dolmusnak hívják őket. Persze hogy hol alakult ki először és miért, azt nem tudom, és nem is én fogom megmondani. :) Az viszont megint érdekes dolog, hogy miért maradt fent a marschutka, mint alapvető városi közlekedési forma Jerevánban. Alig látni nagyobb buszokat, és sehol egy villamos pálya, pedig a városnak bőven van sík része, ahol el tudna gurulni a villamos. A pozitív és naiv válasz az az, hogy mert a marschutka működik! A gonosz, negatív válasz pedig az, hogy azok a bizonyos kezek, amik mindent irányítanak odafentről, nem akarják, merthogy a benzinkutak tulajdonosa és a marschutkák tulajdonosa jóban vannak egymással, és ugye amíg marschutkák rohangálnak Jereván utcáin addig a benzinből is sok fogy. Hogy mi az igazság, nem tudom, de az első verziónak mindenképpen van alapja, a marschutka európai fejjel elsőre kicsit kaotikusnak tűnik, valójában viszont gyors és hatékony. Igaz, hogy ugyanolyan mocskos, mint otthon a BKV, viszont az ára csak nyolcad annyi, így már egyből nem zavar a kosz. A másik dolog, amire nem sikerült rájönnünk, azaz, hogy a sofőrök hogyan számolnak el. Mert ugye ők csak alkalmazottak, valamennyi bérért. Na de ki és hogyan ellenőrzi, hogy mennyit adnak le a sok 100 Dramosból, és mennyit nyúlnak le? :)

A jereváni utcakép számunkra tartogatott egy meglepően ismerős elemet, méghozzá pontosan ugyanazt a színű, méretű és formájú sárga utcai műanyagszemeteseket, amiket otthon már megszoktunk a BKV megállókban. Beszélgettünk erről Zitával, és arra jutottunk, hogy valószínű még az orosz időkből maradt meg mindkét országban ez a sárga műanyag csoda. De legalább Jerevánban nem divat felgyújtogatni. :)

Jereván utcáin rengeteg a Lada és a Volga, sok közülük csillogó alufém felnis, ami igen vad látvány az én magyar szemeimnek, de itt királyságnak számít, ahogy a lesötétített ablakok is. Feltűnően sok a sötétnarancssárga lámpán hangosan átgyorsuló fekete X5-ös „városi terepjáró”, amit itt sem értettem. Laci elmondása szerint az örmények között nagyon megy ez a külsőség fontossága – az, hogy mit mutatsz kifelé. Sokan az ilyen autósok közül egy putriban élnek, és életük végéig fizetik a törlesztő részletet az autójukra, ha tudják. Ezt mondjuk egy csili-vili alufémfelnis Lada esetében el tudom hinni, de egy BMW-re senki nem adna így hitelt. A másik variáció, amit már el tudok képzelni az utóbbi csoportnál, az az, hogy nyugati országba szakadt családtagjuk csöpögtet haza pénzt, abból aztán megveszik a státuszszimbólumokat. Amiből rengeteg van Jerevánban, nem telt el olyan nap, hogy ne hallottam volna bőgő motorral a kereszteződésben átszáguldó nagy fekete autót. Az én egyszerű, „szegény” fejemmel valószínű sosem fogom felfogni, miért jó drága autót vásárolni, csak azért, hogy megmutasd, neked pénzed van…

Na de hogy visszatérjünk a pozitívumokra – mert azok vannak többségben -, Jereván egy modern város, a belvárosban makulátlan az utcakép, viszonylag tisztaság van, az aszfalt is hibátlan és a kereszteződésekben mind az autósoknak, mind a gyalogosoknak jelezve van pirossal, vagy zölddel, hogy mikor indulhatnak, vagy mennyi idejük maradt még átkelni. A belvárosban szép számban találhatóak parkok is, ezek tele vannak kiülős vendéglátóhelyekkel, ahol kiváló wifit is találni – nem kis örömömre. A központot talán az Operaház és a körülötte található terek, illetve parkok alkotják.

Jereván lakossága 1,5 millió fő, tengerszint feletti magassága pedig kb. 900 és 1200 méter között van. Mi fent laktunk a magasban! :) A belváros modern, megtalálsz mindent, amit akarsz, ételt-italt, éttermeket, kocsmákat, piacokat, de rengeteg a divatbolt is. A McDonald’s viszont be van tiltva! :D Emiatt állítólag bosszankodnak a helyi fiatalok, pedig ha tudnák, hogy milyen jó nekik, hogy nincs McDobálsz a városukban… A külváros már kissé lepukkantabb, de még mindig otthonos és élhető. A Budapestinél lerobbantabb utcaképeket találtunk ezekben a kerületekben, de valahogy mégis kereknek és élhetőnek tűnt az egész, nem tudom megfogalmazni miért, de talán az emberek miatt.

Laci elmondása szerint itt mindenki „ahper”, azaz testvér, és sokszor megtörtént vele, hogy csak úgy ment az utcán, és megszólították, aminek a vége általában egy sörözés, egy egyéjszakás „örök” barátság lett. Ezt mi simán el tudjuk képzelni az ott töltött 8 nap után, minket is sokan leszólítottak, persze minket azért, mert a rövidnadrágomból egyből tudták, hogy turisták vagyunk, és a segítségüket ajánlották fel. Az örmények nem hordanak rövidnadrágot, még nyáron sem.

A nőkön már kevesebb ruha van, Jerevánban a nők nagy része úgy öltözködik és sminkel, illetve úgy is néz ki, mint egy modell. Nem viccelek, tucat számra flangálnak Jereván utcáin az olyan nők, akik akár a kifutón is tehetnék ugyanezt. Ezt persze nem én vettem észre, én csak egy nőt látok – Zitát, aki felhívta erre a figyelmemet. :) Aztán persze még fényképeznie is kellett az örmény nőket egy örmény barátnőjének, úgyhogy Lacival nagy paparazzit játszottak egyik délután a belváros utcáin.

A belvárosban sok a 10 vagy még több emeletes lakóház, ezeknek némelyikében jártunk, és erkélyük is volt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra, és tiszta időben akár az Ararátra is. A város látképét ilyenkor Az Ararát ikercsúcsa uralja, ez az Örmények szent hegye, igaz ma már török területen van, de Jerevánból tisztán látszik. Sokszor csodáltuk a Marschutkából, amikor Lacitól lefelé robogtunk a városban.

Utolsó este még egy vendégségben voltunk Jerevánban, amit eddig még nem említettem: Zita örmény ismerősét, Lusine-t látogattuk meg, és férjét, Lacit. Ezt a látogatást már csak így az utolsó pillanatban tudtuk megejteni, és én kicsit aggódtam is emiatt, hogy a pakolás és a készülődés rovására megy, de miután megismertem Lusine-t és Lacit, nem bántam meg a velük töltött néhány órát. Lusine 3 hét múlva szülni fog, már hatalmas pocakja volt, még mi is láttuk, hogy rugdalodzott a baba. Nagyon jót beszélgettünk Lusine-el és Lacival, olyan témákról is, amiről azt hittem, csak kevés emberrel találok közös nevezőt. Este Lacinál aztán késő éjjelig pakoltunk, és reggel indultunk a buszhoz. Nem csak mi szerettük nagyon Jerevánt, hanem valószínű Ő is minket, mert egy kisebb zuhéval megsiratta a távoztunkat, picit esett az eső az indulásunk előtt, de mire a gépekre pattantunk, már éppen elállt.

Busszal hagyjuk el Örményországot

Jerevánból az iráni Tabrizig buszoztunk, mert különben már-már behozhatatlan késést szenvedtünk volna el az útitervhez képest, amit sajnos a vízumok és a tadzsik-kirgiz-kínai-pakisztáni területeken hamarosan beköszöntő tél miatt nagyjából muszáj tartanunk, különben a szó szoros értelmében ráfázunk (a bringákra).

A buszállomáson kiderült, hogy 4 busz indul Irán felé, mert volt itt valami perzsa koncert, amire sokan érkeztek, és most mennek haza. Indulás után az első órában a tőlünk jobbra magasodó Ararát csúcsaiban gyönyörködhettünk. Az 5000m feletti főcsúcs felhőben volt, de még így is monumentális látványt nyújtott, nem csodálom, hogy mitikus heggyé vált a történelem során – a legenda szerint ezen a hegyen feneklett meg Noé bárkája az özönvíz után. Ahogy elhagytuk az Ararát völgyét, a busz egyre nagyobb és nagyobb hegyek között kanyargott, volt, hogy több mint 1000m szintet felvettünk pár perc alatt, ami bringával egy nap is lett volna. A kilátás valami elképesztő volt, de persze a gyors menet és az ablaküveg miatt a bringázás után csak olyan volt, mintha valami mozivásznat néznénk. Közben vegyes érzelmek voltak bennünk, rosszul voltunk a buszúttól (rajtunk kívül senki, talán a bringa teszi, vagyis hogy nem ülünk mostanában se autóban, se buszban hosszabb távon, csak nagyon ritkán), de ami a lelkünkben játszódott le, az komolyabb volt. Én nagyon nehezen engedtem el a „Csak bringával, semmi mással” elvet, de el kellett, hogy engedjem, mert én is rájöttem, hogy néha a kevesebb több, vagyis ha lassabban – és így ugyanannyi idő alatt kevesebbet – megyünk, és nem csak keresztültekerünk az országokon, több élmény vár ránk. Mivel a helyiekkel való együttlétet nagyon élvezzük, és sokszor úgy érezzük, azzal, hogy velük vagyunk, nem csak ők, hanem mi is adunk nekik, ezért ebből a „több élményből” nem nagyon engedünk, inkább a „csak bringából” egy-egy ilyen buszos teleportálással. Azt hiszem, ezt így nagyon jól csináljuk, mégis akkor ott a buszon, igazi harc ment bennem, mert úgy éreztem, hogy nagyon jó lett volna ezen a tájon bringázni, noha jó néhány kőkemény napba tellett volna átkelni rajtuk. Persze végül lenyugodtam, és azt mondtam magamnak, hogy nem szabad ennyire telhetetlennek lennem, és különben is, azért buszból se kutya a látvány, ezért jobb, ha inkább csak egyszerűen csodálom ábrándozás helyett.

Köszönjük Örményország!

Örményországról megint csak azt tudom írni, hogy fantasztikus volt, mind az ország (a táj), mind a népe. Tényleg azt érezzük, hogy ahogy haladunk egyre tovább, úgy egyre barátságosabbak és közvetlenebbek az emberek. Jereván pedig egyenesen szuper volt, mind a ketten nagyon élveztük az ott eltöltött napokat, a végére kicsit magunkénak éreztük ezt a nagyszerű várost. Ha Örményországban jártok, itt találtok néhány hasznos szót, amivel megköszönhetitek az örmények kedvességét.