Raj lakásához Dushanbe-be reggel 7-re érkezett meg a dzsip. Ez nagy könnyebbség volt nekem, mert így még odabent a lakásban szét tudtam teljesen szerelni a bringákat. Pont kész lettünk mindennel, amikor hívta a dzsipes Raj-t, hogy itt van a ház előtt. Felpakoltuk a bringákat a tetőre, majd a sofőrünk néhány hosszú kötéllel elkezdte elég szorosan rögzíteni őket. Persze többször rá kellett szóljak közben, hogy ezt ne így, azt ne úgy, mert különben megsérültek volna a bringák olyan érzékeny részeken, mint például a féktárcsa. Végül sikerült úgy felrakni és rögzíteni a bringákat, hogy viszonylag megnyugodtam. Olyan szorosan a tetőcsomagtartóhoz lettek kötözve, hogy meg se moccantak. Az érintkezési pontokon pedig mindenhová tettünk egy-egy rongyot, hogy ne a váz kapjon ütést, vagy súrlódjon, ha mégis mozogna kicsit a bringa. Rajtunk kívül csak egy utasa volt a dzsipnek, így végül csak négyen utaztunk. Ennek örültünk, mert így bőven volt hely a Pajero-ban, és azzal sem ment idő, hogy órákat várunk még utasra a reptér mellett.

Kezdődnek a hegyek, és a bajok az autóval

Hamar elhagytuk Dushanbe-t, és egy nagyon jó minőségi úton száguldottunk a hegyek felé. Egy benzinkútnál megálltunk tankolni, ahol a sofőrünk beleszuszakolt az autóba 80 liter üzemanyagot. Erre ráment több mint 600 somani-ja, ami azért durva, mert tőlünk kapott 962-t, és ez majd mind el is tankolta. És ez a tank benzin el is kell, hogy fogyjon, mert tudomásunk szerint egy ilyen nagy dög 16 litert is zabál, tehát az 500km-es útra pont elfogy egy tank. Az út simán indult, jól haladtunk egy nagyon jó minőségű úton, még akkor is, amikor már elkezdődtek a hegyek. Aztán egyszer csak egy nagyobb pukkanás szerű hangot hallottunk a motorháztető alól, és a sofőrünk rögtön félre is húzta az autót és megállt. Még hatvan kilométert sem haladtunk, amikor szétpattant az egyik gumicső, amelyik a motor és a hűtő között fut. Emberünk megpróbálta megjavítani azzal a módszerrel, hogy a szétszakadt részt kivágta és közbeiktatott egy vascsövet, de sajnos ezzel nem járt sikerrel, pedig még mi is felajánlottuk a fém szorítóinkat. Maradt a telefonálás, és a várakozás. Ekkor még viszonylag jól elvoltunk Zitával, olvastuk a Kindle-n a Lonely Planet könyveket, hamar a végére értünk a Pamírnak és bele-bele olvastunk Kirgizisztánba, Kínába, és Indiába is. Ez a hely ahol lerobbantunk, egyébként nagyon érdekes volt, mert még látszódtak a régi út nyomai, pontosabban csak egy útszéli karót hagytak meg mementóként a régi útból, ami valószínűleg jó 5 méterrel feljebb haladhatott, mint a mostani, mert ez az útszéli karó egy az utunknak a völgy felé eső oldalán lévő nagyobb földkupac tetején volt. Két óra múlva megállt mellettünk egy a miénkhez hasonló dzsip, valószínű a sofőr barátja lehetett, aki éppúgy utasokat szállított Khorogba, mint emberünk. Volt nála új gumicső, nagy szerelés kezdődött, ami kb. egy óráig tartott. Meglepetésünkre, amikor elindultunk, a másik dzsip már nem volt sehol. Ennyire tuti, hogy sikerült a művelet, hogy a másik terepjárós már le is lépett? Mi van, ha pár kilométer múlva újra lerobbanunk, vagy valami nincs rendben? Márpedig valami nem volt rendben, mert pár száz méter után újra megálltunk, és onnantól már nem is indult el az autó többet. Zitával ekkor már kezdett kicsit borús lenni a hangulatunk, mert már a délutánban jártunk és még csak 60km-t sikerült haladnunk Dushanbe-től.

Új autó, új sofőr: egy féllábú álmos srác

Újabb két óra várakozás után jött egy másik terepjáró, amire átpakoltuk a bringákat, majd a cuccokkal együtt mi is helyet foglaltunk benne. A történetnek ekkor még nem volt vége, mert újabb egy óra eltelt azzal, hogy az üzemanyagot az egyik autóból a másikba, vödrök segítségével átmerték. Ezután már csak egy kicsit odébb vontattuk a bedöglött autót, és már indultunk is. Ekkor már sötétedett! Az új sofőrünk egy fiatal srác volt, aki mankóval vagy szökdelve járt, mert az egyik lábával történt valami. Ráadásul még dohányzott is, ezért nem nagyon örültünk neki, az előző sofőrünk sokkal megbízhatóbbnak tűnt, főleg, hogy állítólag Raj kollégája direkt a kedvünkért a legjobb sofőrt nézte ki nekünk. Sokat nem tudtunk tenni a dolog ellen, csupán örültünk, hogy legalább van autó, amelyik visz minket Khorog felé. Bár fogalmunk sem volt, mikor fogunk így odaérni, hogy rögtön indulás után benéztünk egy jó 10 órás késést. Megálltunk egy helyen ebédelni kb. 7 óra tájban, aztán nekivágtunk az igazi hegyeknek. Sajnos a tájat nem láttuk, de az út minőségét azt láttuk és éreztük is. Valami elképesztően durva út volt, ilyet még sehol nem láttunk. Pontosabban nem is nevezném útnak, hanem inkább az út helyének. Mivel út nem volt, csak egy sáv, ami bele volt vágva a hegybe. De rajta eszméletlen nagy gödrök és huppanók, vízátfolyások, és amit csak el lehet képzelni.
És néhol nagyon durván meredek volt, a dzsip is kb. talán ha 10-el haladt ilyenkor felfelé. El nem tudtuk képzelni, mi lett volna itt velünk bringával. Persze így is eléggé aggódtunk, hogy meg ne sérüljenek a tetőn, ezért minden megállásnál jól megnéztük, minden a helyén van-e, továbbra is szorosan vannak-e a tetőn a bringák és, hogy minden kötél feszes-e. Nagyon féltettük a bringákat, de nem volt más választásunk, vagy a repülő, és kihagyjuk a Pamírt, vagy a dzsip, és így még odaérjünk a nagyon durva tél beállta előtt.

Ébredés 3000m felett

Olyan keservesen lassan haladtunk ezen a borzasztó úton, hogy az egész utazás egy örökkévalóságnak tűnt. Ráadásul az se volt megnyugtató, hogy a legjobb sofőrt lecseréltük egy féllábú dohányzó kölyökre, aki láthatóan kissé álmosan az éjszakában vezet, kitudja, mekkora szakadékok felett, ezen az elképzelhetetlenül borzasztóan rossz „úton”. Ahol egyébként a mai napig nem értem, hogy hogyan, de valahogy a teherautók is tudtak közlekedni.
Éjjel egy óra körül aztán végre megnyugodtunk, amikor a srác leállította a motort valahol nagyon magasan a hegyekben, és nyugovóra tértünk, azaz mindenki aludt a kocsiban, ahogy tudott. Ekkor már öten voltunk, mert az új dzsippel jött egy nő is, így hárman ültünk hátul a hátsó ülésen, én középen, hogy Zitának véletlenül se kelljen egy idegen mellett ülnie. Nagy nehezen sikerült valamennyire álomba merülnünk, de képzelhetitek, hogy nem volt valami mély alvás. Reggel ugyan felébredtünk arra, hogy valamikor 6 után a srác beindítja a motort, és elindulunk, de próbáltunk még pár órát szunyókálni. Valamikor 7 óra környékén aztán felnéztem, és amit láttam, az egyből ébredésre késztetett. Hatalmas hegyek között, egy sáros-havas úton haladtunk fölfelé. A nap még nem kelt fel, de már világosodott. Még éppen sikerült elkapni a hágót, jókor ébredtünk fel. A legmagasabb pontot csak egy buszmegállóra festett magasság jelölte. 3200m felett jártunk ekkor.

Csak most esett le, amikor ezeket a sorokat írom, hogy ez volt a legmagasabb pont, ahol életemben eddig jártam, de gyakorlatilag álmomban jutottam fel oda. :)

Reggeli a Panj folyó völgyében

A hágóból hosszú ereszkedés következett, néha hatalmas sziklák között. Hamar a hóhatár alatt találtuk magunkat, és szerpentinen kanyarogtunk lefelé a völgybe. Teheneket, kecskéket, és valami tyúkszerű ugráló madarak voltak az út mentén.
Lent a völgy alján egy checkpoint-nál elkérték az útleveleinket. Ilyen eddig még nem történt, mindig csak a sofőr papírjait kérték el. Ő már pontosan tudta, mikor lesz ilyen checkpoint, ezért előtte mindig belekészített egy papírpénzt. Leértünk Kalaikumba, 1200m-re, Panj folyó völgyébe, az afganisztáni határ mellé. Itt egy nagyon jót reggeliztünk egy vendéglőben, 8 somani-ért ketten két hatalmas adag tükörtojást kaptunk két-két virslivel és kenyérrel. Ekkor végre sikerült kicsit jobban is megismerkedni az autó társaságával, a mellettem ülő férfiról kiderült, hogy igen jó arc, Ahmadnak hívják és beszél pár szót angolul. A nőt Svetlának hívták, a sofőr srácot pedig Amon-nak.

Afganisztán! – Ahol megállt az idő

A Panj folyó völgyében még 240km volt hátra Khorog-ig, a Pamír „bejáratáig”.
Erről a völgyről már hallottuk, hogy nagyon szép, de azt sose gondoltuk volna, hogy ilyen látványban lesz részünk. A folyó néhol egészen szűk, és így nagyon szépen átlátni a túloldalra, Afganisztánba. És amit ott látni, az megér pár bekezdést! Nem láttunk se autót, se semmi modern civilizációra utaló jelet, csupán apró falvakat, és házakat, na meg végig a meredek hegyoldalban egy kis utat, ami mindezeket összekötötte. Na jó, két motorbiciklist elcsíptem, de ha ők nincsenek, simán ugyanez a látvány fogadott volna minket talán több száz évvel ezelőtt is. Az emberek néhol elképesztő kis kőkunyhókban élnek, de a falvakban a házak is csak kőből vannak rakva, vagy néha sárból dagasztva. Az emberek gyalog, vagy szamárháton járnak, láttunk teherhordó szamarakat is, nekik két hatalmas zsák volt a hátán. Az út néhol elképesztő helyeken ment a sziklába vájva, vagy építve.

Sok helyen láttunk útépítőket is, mert a sziklafal ugye évről érvre változik, omladozik, ezért néhol le volt szakadva az út a Panj folyóba.

Ezeken a helyeken legtöbbször mind két oldalt matatott néhány ember a sziklában, és próbáltak egy új utat építeni, hogy ne legyenek egymástól elvágva.

És persze nem használtak semmilyen gépet, csupán csákányuk volt. Az egész úgy hatott, mintha csak valami mesébe vagy egy régi korban játszódó filmbe csöppentünk volna. De ez valóság volt, ott volt a folyó túloldalán.

Ami még nagyon tetszett, és elképesztő volt, az az, ahogy megművelték a földeket. Már ami kevés volt nekik ebben a meredek sziklás hegyoldalban. Ezek az afgán emberek gyakorlatilag bevetették a morénalejtőt!

A moréna egy apró köves zuhatag a hegy oldalában, általában nagyon nehezen járható, mert bármikor megindulhat az ember alatt a sok apró kő, illetve fentről is érkezhet kő, vagy télen hó, ami szintén nem teszi túl élhetővé és biztonságossá a morénalejtőt.

Na de ezek az ügyes afgánok túljártak ám a morénalejtő eszén, mert ugye nyílván éhesek voltak és valahová vetni kellett. A kőomlás közepén csatornát vájtak egészen a Panj folyóig, így ha bármi jön odafentről, az a csatornán halad végig, mígnem a folyóban végzi. Az így nyert biztonságot a lejtő többi részén arra használták, hogy parcellákat építettek rá, és valahogyan, én sem értem hogyan, de vethető talajt hoztak létre ebben a kőmezőben. Kecskéket is rengeteget láttunk, és sokszor teljesen lehetetlen helyen legeltek, fent egészen magasan, a köves hegyoldal olyan részein, ahol éppen csak kinőtt valami nővény. A legdurvább, amit az afgán oldalán láttunk az talán egy sziklába vájt gyalogos alagút volt.

Persze a mi a tádzsik oldalról csak ablakait láttuk, de biztos, hogy egy alagút volt, mert azon a szakaszon eltűnt az ösvény a hegyoldalban.

A Panj folyó völgye – A tádzsik oldalon is gyönyörű

Maga a völgy is gyönyörű volt, természetesen a tádzsik oldalon is. Később kilaposodott a folyó, és a hatalmas havas hegycsúcsok gyönyörűen tükröződtek a sima víztükrön. Ahol nagyobb hely volt a folyó mellett a völgyben, ott falvak sorakoztak egymás mögött, és közöttük hatalmas mezőkön tehenek legeltek, az utunk pedig ilyenkor legtöbbször egy fasor mentén haladt. Ez azért volt gyönyörű, mert pont ősszel érkeztünk, ezért a fák az ilyenkor szokásos színeikben pompáztak, ami még szebbé tette az összhatást. Gondolhatjátok hogy odavoltunk a látványtól. Hatalmas hegyek hó sipkával, idelent meg egy gyönyörű folyóvölgy, őszi színekben. Nem bírtam eleget kattintgatni a fényképezőgépet, a terepjáró pamíri utasai valószínű teljesen hülyének néztek ezért.
Azt még fontos megjegyezni, hogy az alvást leszámítva az út mind a 32 órájában folyamatosan szólt a zene a kocsiban, ami eleinte igencsak próbára tette az idegeinket. Olyan helyi zene volt, ami nem éppen a mi fülünknek szokott hangszerelésű és stílusú, ezért kicsit nehezen viseltük, mondhatni néha kín volt már számunkra, ugyanazt a borzalmat harmadjára is meghallani. Ugyanakkor a többiek láthatóan élvezték, ami elsőre nekem nagyon furcsa és érthetetlen volt, hiszen engem kínozni lehetne ezzel a zenével, amit ők kifejezetten szeretnek. Persze triviális volt, hogy ők azért szeretik ezt, mert ezen nőttek fel, itt ez a jó zene, ezt szeretik a népek. Érdekes volt ebbe belegondolni, hogy mi is ugyanazt hallottuk, mint ők, nekünk mégis inkább kín volt, mint öröm. Amikor aztán valahogy mégis bekeveredett a helyi zenék közé egy Ace of Base vagy a 2000 év nagy slágere, a Freestyler, akkor ezek nagyon tetszettek a füleinknek, úgy mint zene még soha. Ehhez csak az kellett, hogy előtte 20 óra olyan zenét hallgassunk, ami teljesen szokatlan volt számunkra. De ami mégdurvább, hogy a végére lettek kedvenceink a helyi zenéből, a végére még mi is élveztünk egy-két számot az övéik közül, és ezen még mi magunk is meglepődtünk. Egyiknek a nevét fel is írtuk, majd megpróbáljuk megszerezni valahogy, szép emlék lesz a Panj folyó völgyéből! :)

Gyors élelem és ruhavásárlás Khorogban

Khorogba sajnos csak délután 3 felé érkeztünk meg, ezért elég kapkodósra sikerült ez a fél napunk. Ez egy szombat volt, és féltünk tőle, hogy ha ezen a napon nem tudunk minden szükséges dolgot megvenni a Pamírba való induláshoz, akkor azt másnap, vasárnap sem fogjuk tudni megtenni a zárva tartások miatt, ezért nagyon kellett sietnünk.
A terepjáró tetejéről való lepakolás után örömmel tapasztaltuk, hogy sértetlenek a bringák. Kb. 20 perc alatt összeraktuk őket, és indultunk is a bank automatához. Tudtuk, hogy van a városban, és úgy voltunk a dollárjainkkal, hogy inkább megtartjuk őket, ki tudja, mi vár ránk fent a hegyekben és mihez fognak kelleni. Felvettünk egy kevés somani-t, aminek még aznap majdnem a felét elköltöttük. Beszabadultunk a piacra, ahol vettünk rengeteg csokoládét, répát, uborkát, kenyeret, vajat, tejfölt, virslit és kolbászt, és még egy csomag halvát a meglévő mellé. Nagy örömünkre a piactól kicsit feljebb, az út bal oldalán találtunk egy turkálót, vagyis „second hand” ruhaboltot. Körbenéztünk bent, és vettünk még egy-egy meleg polár pulóvert, Zitának egy hosszúnyakú felsőt, valamint egy-egy nagyob vastag, hosszú sálat. Így már olyan sok réteg ruhánk lett, hogy ha ezeket mind magunkra fogjuk húzni, úgy fogunk kinézni, mint egy hóember, és lehetetlenség lesz megfagynunk még mínusz húszban is, persze ehhez egy minimális mozgást majd produkálnunk kell, ami azt hiszem a bringákon meglesz majd! :) Murgab-ról, az egyik városról, ami 3620m-en fekszik, a fennsík egyik völgyében olyan pletykákat hallottunk, hogy -20 fokok is vannak arrafelé, ezért gondoltuk nem árt ha még veszünk néhány ruhát.

A főzőnk első próbája benzinnel

A sikeres vásárlások után már nem volt más hátra, mint megtalálni a Pamir Lodge-ot, vagyis a szállást, amit kinéztünk magunknak a városban az LP útikönyv alapján. Ekkor már tudtuk, hogy másik 4 kerékpártúrázót is fogunk ott találni, mivel a piac előtt összefutottunk Jilly-vel, aki a UK-ből indult kerékpárral áprilisban. A szálláson este csak egy keveset beszélgettünk és azt is csak Jill-el, mert elég sok idő elment azzal, hogy ekkor először próbáltam begyújtani a Primus Omnifuel főzőnket benzinnel működtetve. Tudtuk, hogy ez sokkal nehezebb és körülményesebb művelet, mint gázzal hajtani, és kicsit meg is szenvedtem vele, de végül jó egy óra próbálkozás után végre sikerült. A lényegi különbség a gáz és a benzin használata között annyi, hogy a benzinnél elő kell melegíteni a főzőfejet úgy, hogy előtte kiengedek, kicsöpögtetek rá egy kis benzint és azt meggyújtom. Ez általában hatalmas lánggal kezd el égni, főleg ha az előző sikertelen próbálkozás után nem hagytam kihűlni a szerkezetet. A hibákat ott vétettem, hogy a leírás szerint csak 4-6 másodpercig csöpögtettem a benzint, így az nem melegítette eléggé fel a fejet, aminek így nem lett stabil a lángja… De miután rájöttem, hogy a 8 fok és a 2140m a tengerszint feletti magasság nem biztos, hogy ideális a szerkezetnek, többet csöpögtettem a benzinből, ami így tovább melegítette elő a fejet. Innentől már csak arra kellett rájönnöm, hogy amikor rányitom a csapot a még éppen lángoló, előmelegített főzőfejre, akkor nem csak, hogy lassan nyitom ki, ahogy a kézikönyv írja, hanem sokat nyitok rajta, erre talán megint csak a kevés oxigén és a hideg miatt van szükség.
Na, szóval a végén csak sikerült begyújtanom a tábori főzőt benzinnel és amíg Zita fürdött és szocializálódott, én egy nagyon finom carbonara spagettit rittyentettem, amit igen jóízűen fogyasztottunk el.

„Meet You at the Sanatorium!” – Találkozzunk a Szanatóriumban!

Este még beszélgettünk kicsit Jill-el, mielőtt nyugovóra tértünk. Sok közös történetünk volt, de más is közös volt az utunkban, pl. a felszerelés terén sok hasonló cuccunk volt, ezen sokat nevettünk. Ő is Rohloff agyváltót használ, ugyanolyan netbook-unk van, és Kindle könyvolvasónk, utóbbit mind a ketten javarészt a Lonely Planet útikönyvek „cipelésére” és olvasására használjuk. Reggel megismerkedtünk a többi bringással is. Bruce Iránban találkozott össze Jilly-vel, azóta együtt tekernek. Jilly-nek van egy weboldala is: www.sherlocktales.blogspot.com. A másik két bringás egy pár, Katie és Antony, ők is UK-ből vannak, 14 hónapja úton, szintén Rohloff forog a hátsókerekükben… Szóval szépen összegyűltünk bringások itt Khorogban, és mindenki nagyon örült mindenkinek, mert látva, hogy ilyen sokan itt vagyunk ilyen késő ősszel, a Pamírba indulva, ez azt jelentette, hogy mégse vagyunk olyan őrült vakmerőek.
Egy buta dolog nagyon megzavarta a lelki békénket Zitával. Miközben az egész társaság a mi szobánkban beszélgetett, arra lettünk figyelmesek, hogy Jilly vidáman olvassa a Gmail-jét Bruce Kindle-jén. Ez nekünk már Bulgária óta nem működik, de Bruce azt állította, hogy neki minden országban működnek a weboldalak is a könyvolvasón, nem csak az Amazon Store és a Wikipedia. Újraindítottuk a könyvolvasónkat és mindent visszaállítottunk „Factory Default”-ra, de sajnos ezek után sem lett jobb a helyzet. Pedig annyit jártam utána, hogy jó helyről jó fajta Kindle-t rendeljek, olyat, amin a legtöbb helyen működik a hihetetlenül hangzó, de mégis igaz „ingyen internet bárhol”… Ez most úgy látszik mégsem sikerült, mert Bruce-nak valami más verziója van, amivel sokkal több országban működik a net, mint a miénken. Ez azért bosszantó, mert ha nekünk is működött volna minden országban (kivéve Iránt, ahol Bruce-nak se ment, amit nem csodálok), akkor sok-sok ezer forintot meg tudtunk volna spórolni a netcafék és az elküldött sms-ek mellőzésével, az időről nem is beszélve.
Szóval buta irigyek voltunk, nem csak a Kindle-re, hanem hogy ők egy gazdagabb országból jöttek, és könnyebben megengedhetnek maguknak egy ilyen utazást, mint amilyen az övék, vagy a miénk is. Igazából tudom, hogy ez az én hülyeségem volt, de nem tudtam mit tenni ellene, és ez eléggé zavart. Mindezt csak az a buta Kindle dolog indította el bennem. Persze ezt próbáltam egyáltalán nem mutatni, mert tudtam, hogy nem helyes, amit érzek, és próbáltam ezt az egészet nagyon gyorsan kiverni a fejemből, és csak a pozitív dolgokra figyelni, arra gondolni, hogy milyen nagyon-nagyon szerencsések vagyunk, hogy eljutottunk ide, és valójában semennyivel se vagyunk felkészületlenebbek, mint angol útitársaink.
Katie és Antony délelőtt 11-kor indultak el Khorogból a Pamír felé. Jill és Bruce még maradtak egy napot, mi pedig Katie-ék után jó másfél órával indultunk el. Mivel mindegyik csapat tervezett pihenőket Jelandy-ban és Murgabban is, ezért biztosak voltunk benne, hogy még találkozunk majd az úton. Jelandy 125km-re található Khorogtól, ide mindenki 2-3 nap alatt tervezett eljutni. Ez a hely 3610m-en fekszik, és a természetes forró vizű forrásairól híres. Ezen források köré kiépült egy „Szanatórium” névre hallgató szálloda meleg vizes medencékkel. Búcsúzkodáskor elejtettem egy mondatot, amin aztán mindenki jót mulatott: „Meet You at the Sanatorium!”, vagyis találkozzunk a Szanatóriumban! – Annak ellenére, hogy tudtuk mit takar a „Szanatórium” kifejezés, azért ez elég morbidul hangzott, ezért végül maradtunk csak annyiban, hogy Jelandy forró vizes medencéiben újra látjuk egymást. :)
Az út felfelé a Gunt folyó völgyében hamar feledtette velem a buta, irigy gondolatokat és gyorsan egy sokkal pozitívabb irányba kezdtem figyelni. De erről és a Pamírról majd a következőkben! ;)

Nemzetközi buli Raj-nál – Gombapörköltet eszik egy tádzsik, egy lengyel, egy ukrán, egy indiai és két magyar

Második esténken egy kisebb összejövetelt csaptunk Raj-éknál. Zita beígért egy gombapörköltet (Raj vega, mint ahogy a bolygónk szerencséjére az 1,2 milliárd indiai is), és amikor Raj megüzente a munkahelyéről e-mailben, hogy csatlakozik hozzánk egy kollégája is, mi sem voltunk rest, és rákérdeztünk, hogy átjöhet-e Maxim is? Persze, hogy jöhetett, így már csörögtük is felfelé az ukrán srácot, aki azt ígérte, hoz magával egy leányzót is. Így végül hat fősre dagadt az asztaltársaságunk, ezért Zitában volt is egy kis nyomás a vacsorát illetően. De végül istenien sikerült, nagyon eltalálta az ízeket, még a Danitól kapott pirospaprika legvégét használta fel a gombához, amit rizzsel ettünk. A lány, akivel Maxim jött, egy Dushanbe-ben dolgozó lengyel leányzó volt, aki többször járt már a Pamírban, így sok hasznos és érdekes információval látott el minket. Többek között pl. azzal, hogy számítsunk -20 fokra Murgabban! :) A nemzetközi est nagyon jól sikerült, egy pohárka bor után konstatáltam, hogy nekem már ennyi is elég ahhoz, hogy becsiccsentsek, illetve, hogy micsoda szégyen, hogy csak mi ketten nem beszélünk oroszul Zitával.

A park és a piac Dushanbe-ben

Dushanbe-ben nem sok időt töltöttünk klasszikus turistaként, mert sok dolgot kellett elintéznünk illetve megvennünk, így amikor nem ezek után rohangáltunk, leginkább Raj lakásán pihentünk, vagy éltünk szociális életet esténként. Egy rövid sétát azért sikerült tennünk a már említett szökőkutas parkban, amit egyébként a legmagasabb zászló, egy új, épülő hatalmas könyvtárépület és az elnöki palota öveznek.
Ez a séta valóban nagyon szép volt, igaz kb. csak fél órás volt. Ha ezen kívül azt kérdeznétek, hogy mit láttunk Dushanbe nevezetességeiből, azt válaszolnánk, hogy semmi mást. A legnagyobb Közép-Ázsia Buddha szobrot sajnos kihagytuk, ez az egy amit bánunk, különösen, hogy nem volt messze Raj otthonától. Ezt leszámítva egyébként nincs is nagyon mit látni Dushanbe-ban, egy nagy, modern, volt szovjet nagyváros, ami egyébként szép és élvezhető a maga nemében.
Ahol jártunk sokat, és amiről érdemes még mesélni, az a piac! Fantasztikus piacai vannak Dushanbe-nek!

Rengeteg mindent megkapni a piacon, a zöldségektől a húsokon át a rengeteg féle magvat, teát árulnak, de ruhát, cipőt és műszaki cikket is kapsz. És az egész él, emberek jönnek mennek, vásárolnak, árusok viszik a portékájukat a kocsikon. A legjobb az volt, amikor egy soron az egyik oldalt a DVD lejátszók voltak kipakolva magas tornyokban, a másik oldalt pedig az asszonyok kenyeret és pékárút árultak. Itt is megkapni a nagy kedvencünket (nem, nem a Ninja bosszúja 5-re gondolok HD-ben), a szamszát, a különbség csak annyi, hogy a tádzsik változatot szamboszának hívják, és kevesebb húst, de több hagymát tartalmaz. Legalábbis azon példányai, amelyeket nekünk sikerült felfalni! :)

Ruhavásárlás a piacon, öltözködés a Pamírra

Alapvetően azért töltöttünk el hosszú órákat a piacon, hogy beszerezzünk néhány olcsó, de nagyon meleg ruhát, ami majd jó leszünk nekünk a Pamírban repkedő súlyos mínuszokhoz. Sikerült is vásárolnunk egy-egy pár nagyon vastag hosszúszárú zoknit, illetve egy nagyon vastag és meleg harisnyanadrágot. Ezen kívül végül nem vettünk több ruhát, mert összeszámoltuk, hogy mi mindenünk van, és elégnek véltük. A lábfejünkre van az SPD cipő, 8 pár zokni és a szélálló, vízálló kamásli a Vaude-től. A lábunkra van fejenként két lastex nadrág, a szerzett vastag harisnya, egy hosszúnadrág, több rövidnadrág, és egy szélálló, vízálló felső réteg a Vaude-től. Felsőtestre pedig van egy-egy nagyon profi Ironclad aláöltözetünk, 2-3 rövid ujjú polónk, a nagyon jó Ironclad pulcsink a kapucnival, egy garbó, és több hosszú ujjú, na meg egy-egy Vaude dzseki, ami szintén vízálló, szélálló és van kapucnija. Ezen kívül vannak kesztyűink, köztük a legmelegebb az Ironclad Summit, ami fölé még vettünk plusz melegítő és vízálló rétegnek egy nagyon komoly, vastag mosogatókesztyűt. Van még rengeteg kendőnk és egy-egy polár sapkánk. Ha ennyi ruha nem lesz elég a nagy hidegekre, akkor még mindig lesz nálunk újságpapír! :)

Fényképezőgép javíttatás, ismét

A piacon találtunk mini csillagcsavarnyúzót is, amivel aztán rögtön szét is kaptam a rég újra elromlott Panasonic Lumix fényképezőgépünket, de sajnos nem tudtam érdemben hozzászólni a problémához, így a gép maradt „System Error (Focus)” állapotban. Azért gondoltunk újra a fényképezőgépre, mert nem szerettünk volna nekivágni egyetlen egy működő fényképezőgéppel a Földünk egy ilyen gyönyörű és különleges szegletének, mint a Pamír. Egyik délután hazafelé a piacról felfedeztünk egy elég profi és nagy műszaki boltot, ahová merészeltünk betérni és megtekinteni a Canon kompakt, GPS-el is felvértezett modelljét. Tetszett a masina, ellenben az árától azonnal elborzadtunk, és inkább szerviz után kiáltottunk az eladóknál, hátha tudnak segíteni a Lumix-unkon. Adtak egy címet, ahová jobb híján taxival kellett eljutnunk, ugyanis az interneten nem találtuk meg. A cím alatt ugyanannak a brandnek a szervize működött, ahol bevették 10 somani ellenében a nászajándékba kapott (Ezúton is köszönet Gergő!) Panasonic gépünket bevizsgálásra, és azt ígérték, ha meg tudják javítani, akkor másnap délelőtt 11-re már meg is lesz, méghozzá 200 somani, vagyis kb. 10000 forint ellenében. Ezt kicsit sokalltuk, de úgy voltunk vele, hogy ha újra működni fog, legyen! Másnap bringával robogtam érte, és nagy örömömre működve adták a kezembe a gépet. Nagy nehezen meg tudtam érteni, hogy ütést kapott az objektív, és az volt a baja. Azt ígérték, hogy 1 hónapig él a garancia (na persze akkor mi már hol leszünk…), de ne aggódjak, ha nem fog újra ütést kapni, nem fog tönkremenni. Mi pontosan tudtuk, hogy nem kapott ütést az objektív, de talán annak lehet nem örült, amikor 50-nél elővettem és szembetartottam a széllel kinyitva, hogy felvegyem a száguldásunkat. Szóval végre most van újra működő, geotaggelő fényképezőgépünk. Mégsem fogjuk használni, csupán tartaléknak, ha régi kisöreg Canon végleg bemondaná az unalmast. Azért döntöttünk így, mert a Canon még sosem döglött be teljesen, megbízhatóan működik három éve, nem úgy, mint a Lumix, ami most járt másodjára a szervizben és legutóbb 2 nappal a javítás után ment tönkre. Ha a Lumix-ot használnánk elsődleges kamerának, lehet, megint nagyon hamar tönkremenne, így viszont, hogy a Canont nyúzzuk, az talán tovább fogja bírni, és ha mégis tönkremenne, még van egy Lumix-nyi időnk tartalékban, hogy találjunk gyorsan egy boltot, ahol egy vagyonért vehetünk új fényképezőt. Ha ez nem sikerül, még mindig van egy Nokia telefonunk 5Mpixellel, tetriary kamerának. :)

Mercedes alkatrészt kap a Nazca Gaucho fekvőkerékpárom

A fényképező megjavításával vesztettünk egy napot, mivel már csak a 3. dushanbei napunkra tudták megjavítani. Ezzel azonban még korántsem volt vége a városban való rohangálászásnak, mert amikor elindultam a bringával a fényképezőgépért, észrevettük a fekvőbringámon, hogy hátul, az ülés mögötti rögzítésnél fent eltörött a csomagtartóm. Ez azért volt nagy baj, mert ellentétben a vázzal, ez alumíniumból van, aminek a heggesztése nem olyan triviális, és egy rövid internetes böngészés után arra jutottam, hogy itt Dushanbe-ben egyenlő a „szinte lehetetlen” kategóriával. Azért mégis elindultam a piac irányába, lesz ami lesz alapon, hiszen valamit tenni kellett, de gyorsan, mert már délután volt, és másnap mindenképpen el szerettünk volna indulni a Pamirba, igaz, azt még ekkor sem tudtuk, hogy pontosan hogyan. Szóval az esélytelenek önbizalmával behajtottam a bazár ama szegletébe, ahol a műszakisok találhatóak. Persze mindenki jól körbeállta és körbecsodálta a bringát, de a problémámra csak nagy nehezen vettettek figyelmet. Végül vették az adást, és segítőkészek voltak, előkerült egy angolul beszélő is, akinek a segítségével megtudtam, hogy egy fickót kell követnem. A fél városon át mentünk, egészen egy autószervizig. Itt is sokan a segítségemre voltak, a főnök, Ahmad, hamar kitolta az 1985-ös, Budapest típusú hegesztőgépét. Mutattam, hogy én is majdnem ugyanazon évjárat vagyok, ugyanabból a városból, amin aztán jót mulattunk, de a csomagtartó nem lett meghegesztve, miután közöltem, hogy alumínium és erről Ahmad is meggyőződött egy mágnes segítségével. A megoldást végül két nagyon erős, széles fém kötöző jelentette. A Mercedes márkájú kötözők és a kerékpár elemek közé egy-egy gumilapot is tettünk, hogy ne sérüljön a bringa, majd amilyen erősen csak bírtuk a csavarhúzóval, jól ráhúztunk. Nem egy tökéletes megoldás, de épp elég erős lett ahhoz, hogy biztonsággal tovább tudjak menni. Ahmadéktól a művelet végén papírt és tollat kértem, hogy felvéssek nekik pár köszönő szót és a honlapcímünket. Ezt először nem értették, és Ahmad zavarában elkért 10 somani-t a segítségért, de aztán a köszönet és a búcsú végére olyan jóba lettünk, hogy a visszaadta a 10-est. Én elfogadtam, mert azt eszeltem ki, hogy visszajövök a pénzzel egyenértékű friss és forró szamboszával, de szégyenemre erre már nem kerülhetett sor, mert a nap hátralévő része elég durván besűrűsödött, és kiderült, hogy másnap korán reggel indulunk tovább.
Ahmadék szervize után a piacra siettem vissza, ahol vásároltam a fém gyorskötőzőkből jó párat mindenfelé méretben, ezen kívül vettem még műanyag gyorskötőzőket, és szigszalagot is, mert ezekből is kifogyóban voltunk már. Próbáltam kis csavart szerezni a hátsólámpámhoz, de csak az idő ment el vele, nem kaptam ilyen méretet sehol, pedig láttam csavarokat dögivel. Ezzel jól elment az idő, és mivel vissza kellett érnem időre Raj-hoz, sietnem kellett, és már csak egy cipót, a szambószákat és némi édességet sikerült vásárolnom.

Itt egy külön bekezdésben muszáj megjegyeznem, hogy attól még, hogy most eltörött a csomagtartó az én bringámon, nagyon meg vagyunk elégedve az Evobike-tól kapott Nazca Gaucho fekvőkerékpárokkal. Látszik rajtuk, hogy nagyon profin össze vannak rakva, nagyon jó alkatrészekből. Gyakorlatilag nem is tudnék elképzelni ennél profibb gépet túrázásra. A csomagtartó pedig nem csoda, hogy eltörött, a táskáim sajnos bőven meghaladják a csomagtartóra előírt maximális 25kg-os súlyt, és nem egyszer buszra is tettük a bringákat, és ilyenkor bár nagyon ügyeltünk az épségükre, de nem mindig tudtuk úgy bepakolni őket a buszba, hogy a bringák ne a csomagtartón támaszkodjanak. De ezek ellen sajnos nem tudunk mit tenni, ennyi cuccunk van, és Közép-Ázsia nem az a terep, ahol a magunkfajta kényelmes nászutas bringás át tudna haladni buszozás vagy a vízumidőszakok megsértése nélkül. Szóval marad a Mercedes fém kötöző! :)

Terepjáróval megyünk el a Pamírig – De nem a Pamírba!

Raj-hoz azért siettem vissza, mert időpontra meg volt beszélve, hogy találkozunk egy kollégájával, aki pamíri, és ismeri azokat a terepjárós fickókat, akik a Dushanbe – Khorog vonalon viszik az utasokat. Egy menet a sok száz kilométeres úttalan utakon 250 somani, vagy 50 dollár, de mivel mi ketten vagyunk, plusz a bringák is elfoglalják az egész tetőcsomagtartót, ahová így már nem fér a többi utas poggyásza, és a miénk is már csak az utasok helyére, nekünk ez 200 dollár lesz, de csak akkor, ha sikerül 2 másik utast találnia a sofőrnek mellénk. Ez eltarthat egy darabig, ezért lehet egyszerűbb, ha kibérelünk egy egész dzsipet 300 dollárért. Ez rengeteg pénz, de még a 100 dollár különbség is, ezért rövid gondolkodás után úgy döntöttünk Zitával, hogy az első, 200 dolláros verziónál maradunk, ami még akkor is megéri nekünk, ha így egy teljes napot bukunk, hiszen a 100 dollár hatalmas összeg, 20 ezer forint. Ki is mentünk aztán a reptér mellé, ahol Raj pamíri barátja megkereste nekünk a legjobb sofőrt, és meg is beszéltük vele a dolgot. Annak pedig különösen örvendtünk, hogy azt ígérte, odajön Raj házához reggel 7-re. Így nem kell a bringára felpakolnunk, pár kilométerrel később pedig le, hogy aztán pakoljunk be a dzsipbe.
Azt még nem mondtam el, miért döntöttünk úgy, hogy a Pamír „bejáratáig” dzsippel megyünk. Azért dzsip, mert más jármű nem képes haladni ezeken az utakon, és azért motorizált járművel és nem biciklivel, mert mint azt már írtam, eredetileg nem a Pamír felé terveztük az utunk – mert hogy arra túl hegyes, és túl hideg ilyen kora téli időkben már -, hanem a Pamír felett át északon, a Vörös-folyó völgyében Kirgizisztánba, aztán egyenesen tovább Kínába. Viszont mint pár hete megtudtuk, az a határátkelő turistáknak le van zárva, és a különkérelmünkre a nagykövetség nem válaszolt, így maradt az egyetlen szárazföldi alternatív út, a Pamír! Ide is külön engedély kell, mivel autonóm terület, de ezt az engedélyt mi okosan megkértük anno indulás előtt a tádzsik vízummal együtt, „Ki tudja, mi lesz?” alapon. Hát most az lett, hogy az előbb leírtak miatt végül mégis megyünk a Pamírba, és mivel ilyen késő van már, és ilyen hideg, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább a Pamírig dzsipezünk, hogy így időt nyerjünk a hosszabb és nehezebb szakaszra, a hegyekre. A „Pamír highway”-en fogunk végighaladni Korogh-tól Murgabon át, nem egészen a kirgizisztáni Osh-ig, ameddig hivatalosan tart, hanem csak Sary-Tashig, mert ott majd Kína felé fordulunk. A Pamír highway szintén nem azért „highway”, mert kétszer 3 sáv, hanem mert magasan halad, végigmegy a Pamír fennsíkon. Több száz kilométert halad 4000m feletti magasságban, legmagasabb pontja pedig a 4655m magas Akbajtal-hágó. Ide indultunk el másnap reggel a terepjáróval. Maga a dzsippel megtett út is megér majd egy külön mesét a következőkben, hát még a Pamír, aminek eme sorok írásakor még csak az elején tartunk. Még sose jártunk 4000m-es magasságban, pláne nem októberben, ezért nagyon izgatottak vagyunk.

Az utolsó üzbég reggelink

Denau-ban korán ébredtünk, összepakoltunk, elbúcsúztunk az emberünktől, akivel egy házban aludtunk, majd odakint az őrállomásnál a rendőröktől is, aztán elindultunk a tadzsik határ felé. Most láttuk csak, micsoda gyönyörű hegyek vannak körülöttünk, némelyiknek a tetején hó is volt. Miután kiértünk a faluból, egy hosszú egyenes útszakaszon hajtottunk végig, aminek a végén találtunk egy helyet, ahol kenyeret sütöttek.

Éppúgy készítették, mint a szamszát, a kemence belső falára tapasztva. Kérdeztük tőlük, hogy van-e szamszájuk, de azt még nem kezdték el készíteni. Ellenben pár perc múlva egy pad mellett ülve találtuk magunkat, a mi kedvünkért teremtették, ahogy aztán az asztalra is a friss kenyeret és a teát. Szóval nagyszerű reggelit kaptunk, amiért végül fizetséget sem fogadtak el. Egy nagy integetéssel és Rahmat-al köszöntünk el tőlük, hogy aztán meg se álljunk a határig. Rengeteg embert láttunk az utakon, asszonyok vonultak csoportban, gyerekek kerékpáron és szamáron. 

A tadzsik határon – „Welcome to Tadjikistan!”

A tadzsik határátkelés megér pár szót, noha nagyjából ugyanaz a másfél kétórás tortúra volt, mint ami a türkmén és üzbég határokon is fogadott minket. Ami még különlegesebb élménnyé tette ezt a határátlépést, az a tadzsik határon a nagyfőnök volt. A fickón jól látszott, hogy ő itt a nagygóré, mert ezt mindenkinek a tudomására is adta. Nem értettük mit beszél a kollégáival, de ahogy beszélt és ahogy hasba veregette őket, abból lejött, hogy ő itt a nagyfőnök és ezt élvezi is. Először a kezünkbe nyomott egy-egy lapot, hogy töltsük ki. Ez a lap azért volt különleges, mert nem az az ősrégi kérdőív volt, mint amit eddig megszoktunk (azt is megkaptuk egy épülettel később), hanem egy modernebb és nagy örömünkre rövidebb. A hátoldalán pedig egy hatalmas, egész oldalas Beeline hirdetés figyelt! Emberünk egyesével behivott az irodájába, ahol kérdezgetett tőlünk ezt-azt: honnan jöttünk, mi járatban, merre tovább, stb… Aztán pedig elnagyolt színészi mozdulatokkal egy hatalmasat vágott a pecséttel a vízumunkra az útlevelünkben, majd azt felénk hajította az asztalán, a következő mondattal körítve: „Welcome to Tadjikistan!”. Aha, oké, köszi! De a legkomolyabb talán nem is ez volt, hanem hogy mindeközben az irodájában végig bömbölt egy TV, rajta a legbutább, legostobább orosz csatorna (valami piros paprika volt a neve), a TV tetején pedig egy kis piros-fehér-zöld tadzsik zászló… :) A tadzsik zászlóról azt kell tudni, hogy talán ez a zászló hasonlít a legjobban a magyarhoz, ugyanaz a trikolor ugyanabban a formában, csak a fehér sáv kicsit nagyobb mint a többi és a közepén van egy korona néhány csillaggal.
Belépve Tadzsikisztánba kisebb örömújjongásba törtünk ki a nap alatt, hogy ismét új országban járunk, egyre távolabb otthonról, egy nagyobb közelségben az otthonról nézve hihetetlen és elképzelhetetlen távolságban lévő Kínához. A határ után az itt is nyíltan működő feketepiaci pénzváltóknál most csak egy tízdollárost váltottunk át somanira, a helyi pénzre, mivel tudtuk, hogy itt nem vagy csak nehezen kapunk a dollárjainkért jó árat. 4,6 somanit kaptunk végül egy dollárért, miközben a városban 4,82-t, mindezt úgy, hogy a fickó először 4,2-ről kezdte, de mi okosan érkeztünk és tudtuk mi a jó árfolyam, ezért csak egy kevés pénzt váltottunk ennél a sóhernál, csak hogy legyen miből ebédet vásárolnunk.

Ebéd az út mentén

A vásárlást meg is tettük rögtön az első kis falusi közértben. Vajat, felvágottat és házi sajtot vásároltunk, meglepetésünkre szinte fillérekért. Üzbegisztán vagy drágább volt, vagy csak szerencsétlenségünkre mindig a drágább, turisták által kedvelt helyen tanyáztunk. A falu után megálltunk fényképezni egy helyen, ahol emberek dolgoztak a földeken, háttérben a gyönyörű, havas hegyekkel. Ilyenkor persze mindig integetünk és hangosan „Szalam Aleikom”-ot, „Béke Veled”-et is köszönünk nekik, ahogy ők is szokták egymás között. Ez most is így történt, és a jutalmunk egy nagy marék uborka volt egyikőjüktől. Ezt nagyon megköszöntük neki, mert ennek rettentően örültünk, noha mi nem gondoltunk rá a boltnál, de pont erre volt még szükségünk egy tökéletes ebédhez! Pár száz méterrel később, az út szélén aztán meg is ebédeltünk. Amikor megálltunk ehhez az ebédhez, abban a pillanatban megállt mellettünk egy rendőrautó is. Természetesen nem érdekelte őket az útlevelünk, azt nem kérték, ellenben azt megkérdezték, hogy honnan jöttünk, és mi járatban errefelé. Mi elmondtuk, és ennyi elég is volt nekik, fordultak, majd mentek tovább. De előtte még a kocsi hangosbemondójában tudatták a szemközti gyapotföldeken dolgozó emberekkel, hogy kik vagyunk. Nem tudjuk pontosan mit mondtak be a hangosba, de azt értettük belőle, hogy „Vengria”, ebből szűrtük le, hogy rólunk van szó. Ezen nagyon jót mulattunk, otthon sose hallunk rendőrautót kihangosítva, itt meg még ilyesmire is használják a hangosítást a rendőrök. Az ebéd vidáman telt, egy kis csobogó csatorna mellett ültünk le, örültünk a kenyerünknek – ami ajándék volt és Szamarkandtól utazott velünk, az uborkánknak – amit szintén ajándékba kaptunk és talán egy kilométert sem utazott attól a földtől, ahonnan volt. Nem volt különleges ízük, csupán a tudat esett jól, hogy egy másik ember jószívűségéből van, és hogy nem utazott több ezer kilométert a tányérunkig.

Száguldás Dushanbe-be, hogy nyitva találjuk az OVIR irodát

Ebéd után elhatároztuk, hogy megpróbáljuk elérni az OVIR irodát az 5 órai zárása előtt Dushanbe-ban. Erre jó eséllyel pályáztunk, mert volt még 2,5 óránk a 35km-re. Az OVIR irodát azért kellett felkeresnünk minél előbb, mert a Lonely Planet útikönyvünkben azt olvastuk, hogy minden olyan turistának, aki 3 napnál többet marad az országban, a Tadzsikisztánba való érkezés utáni 72 órán belül regisztrálnia kell magát 35 dollár fejében ennél az OVIR irodánál. Ezt ellenőrzik az országból való távozáskor, és amennyiben nincs meg ez a regisztráció, 100 dollár büntetést kell fizetnünk. A baj nem csak az volt, hogy megint lehúz minket a bürokrácia egy vagyonra, hanem, hogy még az időnket is elveszi. Ugyanis azt is írta az útikönyv, hogy ez a regisztráció Dushanbe-ben akár 3 napig is eltarthat (máshol van, ahol csak 2 perc, de az nekünk 72 órán kívülre esett). Mi pedig nem szerettünk volna 3 napot Dushanbe-ben vesztegelni, maximum csak kettőt, ezért úgy kalkuláltunk, hogy ha még ezen a napon elindítjuk a regisztrációt, akkor a fővárosból való tovább indulásunk reggelén, ha szerencsénk van, fel tudjuk marni ezt a regisztrációs papírt, és mehetünk tovább a Pamírba.

Szóval belehúztunk és nekivágtunk a 35km-nek. Szerencsénk volt, mert közben egy kis hátszelet is kaptunk, így amikor nem éppen egy kaptatón nyöszörögtünk, volt hogy 30-40-el is haladtunk. Ennek rettentően örültünk, kivéve akkor, amikor az út hirtelen hihetetlen kátyúsra váltott, és szanaszét rázott minket. Az első ilyen szakasz után Zita sárhányójának az egyik csavarja lazult meg, aztán egy másik helyen, egy hosszabb lefelé végén engem rázott szét úgy az út, hogy szétesett a hátsó lámpám. Darabjaira hullott, de a darabok épek maradtak, még az elemek is. Egyedül az a kis apró csavar veszett el, aminek a meglazulása az egész galibát okozta. Időnk most nem volt megszerelni, csak fölkapott mindent Zita az útról, eltette őket, és már száguldottunk is tovább Dushanbe felé.

Érkezésünk hétfő délután Dushanbe-be

Hamar elértük a város határát, ahonnan egy nyílegyenes sugárút vitt be minket a fővárosba. Ez a város nem is olyan rég még csak egy kicsi falu volt, ahol mindig hétfőn volt a piac, innen a név: Dushanbe, ami nem mást jelent, mint hétfőt. Aztán kb. 100 évvel ezelőtt az oroszok kitalálták, hogy márpedig kell ide egy csomó ember, és így egykettőre nagy város lett a kis faluból.
A városban tekerve kereszteztünk egy folyót, aminek a jobb partján láttunk egy hatalmas tadzsik zászlót lobogni. Innentől már a belvárosba voltunk, befordultunk egy jobbra egy nagy sugárútra, ami végre makulátlan minőségű volt. Még bő fél óránk volt és tudtuk, hogy már két kilométerre sincs az OVIR. Boldogan suhantunk végig ezen az úton, végre sima aszfalton haladtunk, jobbról tűzött ránk a nap, ami az út menti parkban lévő szökőkutakat is gyönyörűen megvilágította. Egy-két kisebb kanyar után megtaláltuk az OVIR-t, igaz csak akkor tudtuk meg, hogy jó helyen járunk, amikor bementem és megkérdeztem, hogy „OVIR?”, merthogy csak cirill betűkkel volt kiírva mindenhová minden. Ezt kicsit furcsáltuk egy turisták regisztrációjára is fenntartott helyen. Gyorsan beadtuk az útleveleinket, amiket jól meg is vizsgáltak és lefénymásoltak. Aztán áthívtak minket egy másik ablakhoz, ahol közölték velünk, hogy minden rendben van. De se pecsétet, se papírt nem kaptunk semmiről. Ezért elkezdtünk reklamálni, de persze kézzel-lábbal, kevés orosszal, mert angolul nem értettek (ez megint csak furcsa volt). Aztán végre jött a megmentőnk, Maxim Ukrajnából. Ő kiválóan beszélt angolul és oroszul is, és hamar megtudtuk tőle, hogy amennyiben 30 napos turistavízumunk van, és nem is tartózkodunk ennél többet az országban, nincs szükségünk erre a regisztrációra. Ezt furcsáltam, mert ezzel ellentétes dolgot írt az LP, amit ekkor persze újra elolvastam. Végül arra jutottunk, hogy valószínű régi az útikönyvem. Miután már az OVIR is bezárt, és mi is lenyugodtunk, elindultunk, hogy találkozzunk Raj-al (ejtsd: Radzs), a Couchsurfing-es vendéglátónkkal az operánál, ahová megbeszéltük a találkozót. Még Maxim is velünk tartott, mert épp arra volt dolga. Segített nekünk telefonálni, mivel neki volt tadzsik sim-kártyája, fillérekből fel tudtuk csörögni Raj-t, hogy megérkeztünk. Raj leszaladt értünk, és két perc múlva már sétálhattunk is a lakásához, ami az opera melletti hangulatos park mögött van. Maximmal pedig megbeszéltük, hogy ha egyik este még összefutunk egy vacsorára / beszélgetésre.

Raj Indiából, az egészségügy Tádzsikisztánban, és újra a világ legmagasabb zászlóiról

Rajnak egy nagyon otthonos kis lakása van, amit nem volt rest teljes egészében megosztani velünk. Ő kiköltözött a nappaliba, mi pedig megkaptuk az ő szobáját. Ezt nem akartuk hagyni, de végül addig magyarázta, hogy ő így szeretné, mert akkor érzi jól magát, ha mi is, ha mindent meg tudni adni nekünk. Ezt annyiszor mondta, hogy végül elhittük neki, és engedtünk. Raj Indiából való, aminek nagyon örültünk, mert már nagyon várjuk Indiát, és most kaphattunk belőle egy kis ízelítőt Raj által, pl. rögtön az első este egy nagyon finom indiai rizses ételt készített nekünk, és persze mellé rengeteget mesélt Indiáról, így nagyon kiokosodtunk az országból, amíg nála voltunk. Persze az ’isztán országokról is sokat tudott, mivel már közel egy éve ebben az 5 országban dolgozik, mint U.S. AID-es alkalmazott, oktatja és segíti az itteni orvosokat és kórházakat, hogy kicsit javítsanak az egészségügyön. Persze azon elsősorban pénzzel lehetne segíteni, mert pl. mesélt egy olyat, hogy amikor itt valaki szülni szeretne egy kórházban, és mondjuk tél van, az az első, hogy megfelelő mennyiségű tűzifát hoz magával, hogy be tudják fűteni a kórtermet, ami amúgy fűtetlen maradna, mert nincs pénz a fűtésére. Aztán mesélt egy olyat is, hogy egyszer jártak vidéken egy orvosnak a házában. A ház gyönyörűen volt tapétázva és berendezve, még légkondi is volt benne, viszont a víz az nem volt bevezetve. Amikor vízzel kínálta ez az orvos Raj-ékat, akkor azt a vizet az útszéli csatornából merítette. Ezekben a csatornákban jobb esetben patakvíz folyik, de általában belekerül sok minden más is, pl. szemét, vagy szennyvíz. És ezt egy orvos megissza Tádzsikisztánban! Akinek amúgy telne saját víztartályra, de ő inkább légkondit meg szép lakást épít, mintsem, hogy tiszta vize legyen… Aztán Raj mesélt még a zászlóról is, amit jövet láttunk. Megtudtuk tőle, hogy ez itt Dushanbe-ben a világ legmagasabb zászlaja (mármint a pózna), a második, ami csak 3 méterrel alacsonyabb ennél, Azerbajdzsánban van, Bakuban. Mindezt azért tudja ilyen jól Raj, mert utánanézett a neten, ahol azt is megtudta, hogy mind a két zászlót ugyanaz az amerikai cég építette. Mi persze kiegészítettük Raj tudását a legmagasabb zászlókról, méghozzá a Teheránban nemsokára épülő, valószínű újabb 3 méterrel magasabb zászlóval. Ez az a zászló, ami körül a parkot, ha minden igaz Neda és Alireza, a teheráni barátaink fogják tervezni. Bár azt már nem merném lefogadni, hogy ugyanaz az amerikai cég fogja építeni, hiszen mint tudjuk, Amerika és Irán nem állnak túl közeli barátságban egymással. Ezért is gondolja az emberek legalább 90% azt, hogy Irán valami szörnyű ország, hiszen az USA-nak mindig is jó volt a marketingje. Igaz, messze van még, de kíváncsiak vagyunk, milyen a valóságban az Egyesült Államok, ahhoz képest, mint amilyen kép él róla a fejünkben.

Raj, a sivatagból

Na de térjünk vissza Raj-ra, aki amúgy a Szentpétervárott és a Harvardon szerzett doktori diplomát. És minden bizonnyal a sivatagban nőtt fel, mindjárt azt is kifejtjem, miért jutottunk erre a konklúzióra. Raj tényleg mindent megadott nekünk, amit csak tudott, volt internet a lakásában és mosógép. Ez a két dolog az a luxus, aminek nagyon tudunk örülni egy városban való maradásunknál. Plusz ezen felül volt egy jó kis konyhája, ahol elfértek a rekuk, és mellette még nagyon jókat tudtunk főzni és beszélgetni. Raj pedig teljesen nyitott volt felénk, és abszolút megbízott bennünk, reggel amikor elment dolgozni, felébresztett, hogy zárjam be mögötte az ajtót, majd magára hagyott minket a lakáskulccsal, csak annyit hagyott meg, hogy fél6-ra, amikor hazaér, legyünk otthon. Mindezt úgy, hogy mi voltunk a második vendégei a CS-el! :) Szóval Raj igazi jószívű, a vendégeinek önzetlenül és tiszta szívvel mindent megadó Couchsurfer!
Beszélgettünk vele arról, hogy a szegény vidékeken micsoda jólelkűek az emberek, és még akkor is adnak és megosztanak veled mindent, ha nekik alig van valamijük. Ugyanakkor a nagy fekete autóban száguldozó emberek nagy része nem így viszonyul embertársához. Azt fejtegettük, hogy ez vajon miért van így? Végül arra jutottunk, hogy az, aki mostoha körülmények között él, vagy élt, pontosan tudja, milyen az, ha valamiben hiányt szenvedsz, értve ez alatt az alapvető dolgokat, mint víz, étel és fedél. Ezért amikor egy utazóval találkozik ez a „szegény” ember, pontosan tudja és ismeri a helyzetét, és boldogan ad, mert tudja, hogy milyen jó adni, és kapni. A pénzben gazdag ember viszont inkább csak vásárolni szokott, nem szorul rá arra, hogy kérjen és kapjon, ezért legtöbbször kevesebb fogalma van arról, hogy milyen jó adni. És mivel Raj pontosan olyan volt, mint egy „szegény” ember – örömmel és tiszta szívvel osztotta meg mindenét, amije volt otthon – levontuk a konklúziót, hogy biztosan egészen mostoha körülmények között nőt fel Indiában, például valami sivatag közepén. :) Ez persze valószínű nem igaz, hiszen akkor valószínű nem jutott volna el az orvosi egyetemig, így az egész elmélet kicsit sántít és általánosít, de minden sztereotípiában van azért valami igazság. Rajt a szülei egyébként teljesen bolondnak nézik, hogy a Harvardon szerzett orvosi diplomájával az a leghőbb vágya, hogy egy tiszta(!) backpacker’s hostel-t nyisson Delhiben… :)