Francois, aki hátrahagyta Európát

Előre figyelmeztetek minden kedves olvasót, hogy ebben a bejegyzésben rengeteg kép lesz. Olyan helyszínen voltunk, amit nagyon nehezen lehetne leírni, inkább élvezze mindenki a képeket, és használja a fantáziáját ahhoz, hogy elképzelhesse, ő is ott van, velünk. És előre elnézést kérek, de sajnos nincs állat és növényhatározónk, így az állatokat meg növényeket ránézésre, ősember módra neveztük el, pl “sárga hasú madár” meg “nagyon hosszú hal”, vagy “szúrós fa”. Aki bölcsebb nálunk, kérem, írja meg kommentben, hogy mi a rendes neve az itt bemutatott egyedeknek, mindenki okulására.

Dos Brazosba érkezés egészen elvarázsolt minket. Már a hídon való átkeléskor láttunk olyan hihetetlen aranyos piros hátú madarakat. Éljen, megérkeztünk hát arra a helyre, ami biodiverzitásáról híres, és azonnal állatmegfigyelési élményekkel ajándékoz meg minket. A falu pedig egy alig párszáz (200 – Árpi) lélekszámmal rendelkező kis település, bolttal, templommal, iskolával. Az iskolánál van wifi, ingyenes, bár elég lassú és nem is mindig működik. Viszont ha megy, akkor élvezhetjük a lassú internet előnyét: tudatos és szelektív internethasználat. Nem ekkor fogom megnézni a kiscicás youtube videókat, viszont amit kell – elintézni pár emailt, válaszolni embereknek, utánanézni néhány információnak – arra talán elég. Szállásadónk a faluközponttól mintegy 2-300 méterre lakik, a folyó mellett. Francois Brüsszelből való, de itt találta meg a boldog és nyugodt életet. Neki elege lett az európai stresszes életből, és ide vágyott, valahova ilyen közel a természethez, ahol még őszinték az emberek és érintetlen a természet. Szerinte az európai élet nem áll másból, mint abból, hogy heti 5-6 napot dolgozunk, minden percét utáljuk, stesszelünk, majd a hétvégén “élünk”, felesleges hitelt veszünk fel, hogy boldogabbnak hitt legyen az életünk, majd egész életünkön át a bankok rabszolgáiként azt fizetjük vissza, sőt, a kamat miatt sokkal többet. Hogy ebből az “egészségtelen és őrült mókuskerékből” kitörjön, itt vett földet, és most építkezik. Olyannyira, hogy a házának falai már álltak, de még tető nem volt rajta, amikor mi megérkeztünk. Azalatt a pár nap alatt, amíg mi ott voltunk, a tető is felkerült, pont búcsúzásunk utáni napon költözött fel a házába. Azért fel, mert két emeletes a ház. A földszinten van egy szoba, aminek majd erős vasajtaja lesz, hogy ott tárolja az értékeit. A szomszédos szobácska egy nyitott konyha, és ennek a tetején van az a rész, ahol ő alszik, gyakorlatilag a tetőn, csak erre tetetett 6 oszlopot és arra a tetőszerkezetet.

Az ajtó vezet a majdan zárható szobába, jobb oldalt a konyha (a túloldalról nincs házfal, onnan nyitott), a teteje pedig a szoba lesz, még nincs fent a tetőzet.

Rettentő egyszerű lesz a szoba berendezése. Már van egy (itt helyben készített) aluminium elemetes ágya, ebben fog aludni és így van plusz egy ágy, ha vendég jön. Lesz fent egy fürdőkád (micsoda kilátással!), egy kis dohányzóasztal meg egy-két babzsák szék. Amikor megérkeztünk, szinte elrettenve néztem, hogy mégis hogyan lesz ebből a betonkockából lakható ház, biztos bolond szegény, de miután elmagyarázott mindent, rájöttem, zseniális. Tökéletes, letisztult, semmi felesleg. Hát, a kád. De Francois azt mondta, mindig, egész életében saját kádról álmodott, és ha egyszer úgy adódik, hogy kiadja ezt a helyet, akkor sokat dob majd az értékén. Ó, igen, oldalfalak sem lesznek a szobán, csak duplán, vagy triplán rétegelt háló derékmagasságig, hogy az utcafrontról ne lehessen belátni, mivel nagyon szeret meztelenül lenni, a folyó felé pedig hajóskötél, hogy semmi se akadályozza a kilátást. A telekre pedig permakulturás étel-kertet tervez (A helyes magyar kifejezés élelmiszer termelő erdőkert – Árpi), ami pár év (inkább 6-10 év, mire önfenntartó lesz a rendszer, nagyon éghajlat és ügyesség, és tapasztalat függő – Árpi) munka után egyszerűen csak eltartja az embert, csak szüretelni kell járni. Ottlétünkkor meglátogatta őt két másik utazó, az egyikőjük egy barátjának a barátja, így kapta Francois az ajánlást, hogy hívja meg őket. Ugyanis Lief és David utazásuk során sok helyen besegítenek permakuturás kertekben, Davidnak pedig meg is van a tudása ahhoz, hogy a semmiből egy ilyet kiépítsen, a helyi viszonyokat figyelembe véve.

Francois, Lief és David

És a legtündéribb kutya, amit eddig láttam. Shiba

Minden kutyának van szempillája, vagy csak Shivával volt a Teremtő ilyen kacér?

Íme a “kész” ház! Francois olyan boldog volt… Nem is csodálom, hisz pár nap alatt látja álmát megvalósulni. Igen, itt nem hónapokig tart az építkezés, ez egy másik klíma. :) Francois 6 hete vette a földdarabot

Amíg nem lesz kész teljesen a ház, illetve majd utána az önkétesek használatára itt van ez a sátor, ebben alszunk mindannyian. Figyelemre méltó, hogy 6 hét alatt micsoda fejlődést vitt véghez itt Francois, ha minden jól megy, a telekre beköltözésétől kezdve 2 hónap alatt mindene meglesz.

Francois telke mögött található a folyó, amelyben aranyásók vájtak ki medencéket, hogy könyebben tudjanak arany után kutatni. Sajnos, vagy szerencsére, túl sok aranyat ezen a szakaszon nem találtak, így felhagytak itt a kereséssel – viszont a mélyedések ittmaradtak utánuk. Micsoda luxus, hogy “saját” fürdőmedencéje legyen az embernek a természetben.

“Welcome to Paradise!” A két medence közül ez a hosszabbik, és Francois tervezi, hogy mélyebbre vájja, így lesz egy hosszú úszómedencéje, valamint a “jacuzzi”, az ülős medence, aminek mi gyakori használói voltunk.

De nem csak Francois van itt külföldiként, aki ide képzelte el az életét. Van itt egy izlandi páros, akik szintén a környéken vettek egy jóval nagyobb telket, és ők is permakulturás food-forest-et építenek itt. Párszor volt szerencsénk találkozni velük, volt, hogy az esti tábortűzre is benéztek. Érdekes, hogy pont egy ilyen zsákfaluban talált magánat telket több európai is. De rajtuk kívül még más is van itt, igaz, az ő története kicsit más.

Bolita és Dos Brazos

Itt él egy másik fazon is, Ron Kanadából. Eladta otthon mindenét, és ideköltözött 36 évesen. Úgy tekint magára, mint gondnoka a természetnek, nem mint tulaja a földterületnek, amit megvett. Neki közvetlen a Corcovado Nemzeti Park mellett van földje – jobban mondva dzsungelje -, itt épített fel az akkori élettársával egy hotelt. Inkább dzsungelszállást. Az erdőben pedig ösvényeket vágtak, azokat térképre tették, jelzéseket tettek ki, így létrehozva kb. 14 km hosszú túraútvonalakat, ami igen csalogató, hiszen mivel közvetlen a Nemzeti Park mellett van, esélyes, hogy sok érdekes állatot láthatunk (az állatok nem ismerik az emberek által húzott, csak térképen létező határokat), illetve van négy szép vízesés is, ahol fürödni is lehet. Ron is szeret amúgy meztelenkedni, és eléggé megszállotja is ennek. Mindahányszor találkoztunk vele, valahogy mindig úgy terelte a beszélgetést, hogy utalhasson arra, milyen jó nudistának lenni, és hogy mi is nyugodtan vetkőzzünk meztelenre, és járjuk úgy a természetet! Ekkor még nem is gondoltam, hogy ez tényleg meg fog történni…

A Bolitás térkép

A Bolitás ház, ez az a hotel, amihez 20 perces túra vezet fel a hegyre, szűk ösvényen. Ide nem jön gurulós-bőröndös turista, vagy legalábbis nem a bőröndjével! :)

Nagyon tüchtig kis konyhája van a szállásnak, szelektív kukákkal, főzővel, mosogatóval, és még kis csodoládét és instant tésztát is kínáló megvásárolható készlettel is, ahol minden be van árazva, és a pénzt egy perselybe kell bedobni.

Árpi kedvence egy befőttesüvegben lógó led-izzó, szigorúan napelemes-aksis rendszerről töltve. :) Az én kedvencem sajnos nem lett lefotózva: egy vastag bambusz hosszában kettévágva, felakasztva. A bambuszban természetes módon vannak elválasztó falak, és ezek azonos távolságra vannak egymástól. Ezzel egy igen praktikus és szuperül kinéző evőeszköztartót lehet készíteni.

Ligia és Wilberth, a faluban található egyik bolt tulajdonosai. Francoának nincs asztala, így ide jött Árpi dolgozni. Így barátkoztunk össze velük, Ligia tanította angolra Wilberthet. Olyan kedvesek voltak, hogy meghívtak minket kávéra és egy-egy szelet tejfölös kenyérre. Ők a fővárosból valók, de ezt az életet sokkal békésebbnek és boldogabbanak tartják.

Természetes kerítés: vesszőket földbe szúrnak, kerítés szerűen, az pedig szépen kihajt. Nem tudom, ez a vessző-leszúrásos módszer otthon is működik-e; de itt olyan termékeny a természet, hogy bármilyen növényi anyagot eldobsz, az ott ki is hajt.

…két elveszett turista… :( figyelembe véve a dátumot, azt hiszem, ők már nem fognak soha előkerülni…

És a hirdetés a legújabb szúnyog által terjesztett betegségről, a chikungunyáról. Kiejtve valahogy úgy hangzik, mint az angol “chicken” meg a magyar “gúnya”, csak rövid u-val. Amikor először hallottam erről a betegségről egy másik turistától, még viccelődtem is vele, hogy mi lesz, csirkévé válunk, ha elkapjuk? :) Amúgy nem halálos, szóval no para.

Bővítik a templomot. A meglévő épület köré húzzák fel az új falakat. Praktikus!

És akkor íme, a sok kép:

Ide gyűjtöttem össze az összes természettel, növénnyel, állattal kapcsolatos képet. Figyelem, sok lesz! Szép túrát jártunk végig a Bolitában, illetve a faluban is láttunk egy-két érdekes dolgot. Szóval mély levegő, vágjunk bele.

Sárga hasú kismadár

A piros hátú madár, és a tojó, homlokegyenest más színekben.

Érdekes virág

Ennek a másik szép virágnak …

… ilyen érdekes dinnye kinézetű termése van. Az elszáradt virág ott látható a termés tetején.

Erre mondta azt Árpi: “na ez meg mi a maki?”

Kilátás a Bolita legmagasabb ponjáról. Itt láttunk arakanga vagyis a vörös ara vagy sárgaszárnyú ara papagályt repülni! Lefényképezni már nem bírtuk, mert túl gyors volt. :)

Nagyon érdekes volt, ahogy a levelek, mint valami falfestés, vagy tetoválás, szinte a fa részévé válnak.

Indák / léggyökerek

Az előbb bemutatott futó-levelek.

Egyszer csak a megszokottól eltérő zajra lettünk figyelmesek. Íme, egy épp-nem-repülő repülő-banán, vagyis tukán, amit a helyiek hívtak így (legalább is Mexikóban), ugyanis amikor messziről látod repülni, a nagy csőrének csak a sárga, íves részét látod, ami nagyon hasonlít egy banánra.

Ide-oda szálldosott, nagyon nehéz volt lefényképezni. Ez a kettő lett a legjobb kép.

Soklábon álló fa, ráadásul jó tüskés is. Vajon mitől védi ennyire magát?

Tereptarka gyík, sokáig megfagyva állt, reménykedve, hogy ez a nagy ragadozó nem veszi észre és nem eszi meg. Remélem nem hoztuk rá a szívinfarktust. Biztos stresszes egy ilyen találkozás az állatoknak, de ez valahol természetes is nekik, hisz nem mi vagyunk az egyetlen potenciális ragadozói.

Egyszer csak ezt az aranyos kis denevért pillantotta meg Árpi. Én simán elmentem volna mellette.

Odaálltam, hogy érzékeltethessük a méretét a fának. Mesébe illő, elvarázsolt erdő kinézetet kölcsönzött a természetnek a sok kacskaringós gyökér.

Mi az ilyen selymes levelet csak nyuszifülnek hívjuk.

Az egyik vízesésnél ünnepeltük meg a 33-ezres kilométert. Itt Árpi fürdött is.

Visszafelé a folyóban mentünk – erre Ron azt mondta, ez az igazi fénypontja a túrának, az összes utazó, akik megtették ezt a szakaszt, mind ujjongva tértek vissza, hogy milyen csodás túra is volt ez. Ha nem ezt az utat választjuk, akkor ugyanazon az ösvényen kellett volna visszamenni, amin idefelé jöttünk.

A dzsungel és a folyó. Hopp, mi van ott hátul?

Kincskeresők tanyája! Na jó, nem. Megélhetési aranymosók. (Csak ez így nem hangzik túl jól.)

Árpi kedvenc képe. Tényleg körülölelt minket a természet. A következő képen meztelenek leszünk, takarjátok be a szemeiteket!

És beteljesedett Ron jóslata, tényleg le kellett vetkőzni. Vicces volt ruha nélkül, de cipőben lenni.

Előttünk két aranymosó megy, épp a meztelen rész után találkoztunk velük, remélem nem láttak meg minket!

Nagyon buzgón átalakították a folyó medrét, hogy könyebben hozzájuthassanak az aranyhoz. Mennyi munka! Remélem megérte nekik…

Érdekes színes levelek

Ennek a növénynek a rendes zöld, és a színes levelei is becsavarodtak, szép látványt nyújtva. Vajon mi célból veszi fel ezt az alakot?

És egy másik, aprónak nem mondható levél. Esernyőnek lehetne használni, akkora.

Víz alatti csodák

Hogy ne csak a szárazföldi csodákat mutassuk be, íme néhány kép Francois medencéiből, vagyis a folyóból. Mikor első napokon ott fürödtünk, éreztük, hogy valami csiklandozza a lábunkat, de nem is gondoltam volna, hogy ilyen félelmetes szörnyek laknak itt a vízben. És mennyien voltak! Azért nem láttuk őket korábban, mert esőzések miatt zavaros volt a víz, mostanra tisztult ki.

Árpi búvárkodik – (A frászt Kedvesem, ez Te vagy! :D – Árpi)

Ez a rák-homár keverék csípkedte a lábainkat! Elég ilyesztően néz ki az ollóival.

Itt egy világosabb testű változat

Nagyon hosszú hal. (Remélem értékelitek ezeket a pontos halmeghatározásokat.)

Foltos farkú kishal

Porszívó-hal

És az éles szeműeknek: hal iskola, vagy hal-gyűlés. A bal oldali mondja, a többi ül és hal(l)gatja.

Ennyi! Vége. Tudom, kicsit tömény a sok kép, de annyi mindent láttunk itt pár nap alatt, hogy azt nehéz bemutatni. Mi meg olyanok vagyunk, hogy minden kis fűszálat percekig tudunk nézni, ha valamiért felkelti az érdeklődésünk, és készítünk vagy 8 képet. No, ebből a nagy kollekcióból kell ez a pár kép kiválogatva (Árpi által), megírva általam.

Reggel lenyomtam az ébresztőt, de a telefon bekapcsolt és nem sokkal később egy nagyon furcsa sms érkezett, a DigiCell üdvözölt minket, méghozzá magyar nyelven! :o Hogy a viharba tudnak egy ilyen Isten háta mögötti apró kis országban magyarul? E kérdésre úgy gondoltam, hogy jó lesz egy kicsit aludni, és ezzel hagytam is a telefont. Ám az megint megszólalt, Zoli hívott minket, egy Drangrigában élő magyar család fője, akivel már skype-on keresztül kb. egy hete felvettük a kapcsolatot, és ennek folyományaképpen hozzájuk érkezik meg hétfőn, vagyis 3 nap múlva a másik fényképezőgépünk, amit a haldokló SX160-as helyett vettünk (egy másik SX160-ast :) ). Szóval Zolival jó tíz percet beszélgettünk most már így telefonon is, és mivel ekkor már 8 óra körül járt az idő, végül fel is keltünk, megreggeliztünk és olyan 9:30-kor már kint is voltunk biciklikkel a faluban. Mert Corozalra túlzás lenne azt mondani, hogy város. :) A cuccokat a hotelszobában hagytuk, és elindultunk a Town Hallhoz, vagyis a városházához, ahol egy hatalmas falfestményt csodáltunk meg. Itt most többet mond maga a kép, több fotóból összeillesztve:

Belize története a városháza falfestményén

Ezután jött Santa Rita, vagyis egy ősi piramis romjai, amelyet, ahogy az útikönyv nagyon jól írta, nem volt olyan egyszerű megtalálni, de azért bonyolult se, hiszen itt angolul beszél mindenki, így elég könnyen kértünk útbaigazítást, kb. minden sarkon.

Nem kényelmes, de legalább menő! :)

Újra összefutunk Micheallel

Az útikönyv azt is írta, hogy a hely ingyenes, ám mikor odaértünk, egy fickó egy nyugtafüzetet lobogtatva el akart kérni tőlünk 10-10 belizi dollárt vagyis kb. 1200 forintot fejenként az apró rom meglátogatásáért. Ebből gyorsan kihátráltunk, mert már az utcáról is jól látszott a rom, ahogy az is hogy igazából nem egy nagy szám az egész.

Santa Rita önmagában

…és a bringákkal :)

Ekkor egy ismerős arc, Micheal fékezett le mellettünk a biciklijével. Nagyon megörültem neki, és látszólag most ő sem volt haragos ránk a tegnapi bizalmatlanságért. Megpróbálta eladni a portékáját a romnál lévő amerikai turistáknak, de nem járt sikerrel. Elmesélte hogy itt lakik egy sarokra, és az iskola is itt van, ahová az 5 éves lánya jár. Kérdeztem, hogy mi van a két éves ikrekkel, mire mondta, hogy három lánya van. Mondtuk neki, hogy nem fizetjük ki itt a 20 dollárt a két belépődíjért, de ha szeretné, akkor együtt elmehetünk és vehetünk élelmiszert és pelenkát a családjának.

Útban a boltba

A szomszédok :)

A boltban Micheal pár másodperc alatt felpakolt a pultra pontosan 10 dollárnyi ételt: rizst, csirkét, hagymát, és két üdítőt is. Utóbbi egy pillanatra nekem nem tetszett, de aztán arra gondoltam, hogy mi is ilyenek vagyunk, hiába nincs sok, néha kell ez a kis „luxus”, mert jólesik a lelkünknek és kész. A 10 dollárnyi kajára rábólintottunk, majd jött Zita a színre és kérdezte, hogy mi van a pelenkával, nem kell-e még fogkrém és ilyenek? Eltűntek a hátsó sorokon és fél perc múlva újabb 10 dollárnyi cucc volt a pulton, vagyis picit több, mert Micheal végül visszatette az egyik üdítőt. A másikat a lányának vitte, aki a közeli iskola udvarán játszott.

Útban a sulihoz. A rom-bolt-iskola-otthon négyszög nem volt több egy kilométernél – Corozal kicsi hely

Michael és az öt éves lánya a sulinál

Onnan Michealék házához hajtottunk, ahol megmutatta a munkáit, és találkoztunk a feleségével és a két pici lányával is. Itt Micheal elmesélte, hogy szeretné bevezetni az elektromosságot az amúgy nagyon szerény, szerintem saját maga által összeeszkábált házába, és ehhez már meg is van a pózna és néhány alkatrész, de még szüksége lenne pénzre, hogy befejezze és bekötesse az áramot, ami azért lenne jó, mert akkor éjjel is tudna dolgozni és a gyerekeknek is lenne fény éjszaka.

Micheal és az alkotásai

Ilyet is tud, kókuszdióból madaras virágtartó – bár ez csak egy fotó volt róla

Vízszűrő a Rotary Internationaltól

Michael és az egyik kisebbik lánya

Itt élnek, jobb oldal az az a ház, amiben laknak

A fából faragott madarakat és teknősöket december és június között tudja a legjobban eladni, akkor jár erre több turista, ilyenkor novemberben és előtte viszonylag kevés. Michaeltől elkértem a címüket is (e-mailjük és telefonjuk nincs ezért csak így tudtam eltenni az elérhetőségüket), hogy ha a jövőben valahogy tudunk segíteni neki, kapcsolatokkal, vagy egy bolttal, ahová le tudja adni eladásra a madarakat, amikor ő maga nem tudja eladni, vagy bármivel, ami eszünkbe jut, akkor meglegyen a kapcsolat hozzá.

Boldogan búcsúztunk el tőle, hogy ha csak egy kicsit is, de legalább tudtunk nekik végül egy picit segíteni. Bár az az igazság, hogy Micheal nem tűnt annyira boldognak és hálásnak, kicsit úgy tűnt nekünk, hogy azt szerette volna, ha többet adunk.

Adók és elvevők, hegyi és tengerparti emberek

Visszaérve a szállodához elmeséltük Charlienak, a házigazdánknak, mi történt, és már az elején közbevágott, hogy az ilyen árusoknak a 98%-a drogos, és nehogy adjunk nekik pénzt. Mi megnyugtattuk, hogy nem így történt, mire ő is megenyhült, és a végén belátta, hogy talán tényleg jó helyre került a pénz, bár még azt is hozzátette, hogy szerinte nem Micheal faragta ezeket a dolgokat csak megvette egy még nála is szegényebb vidéki embertől, hogy itt a városban a többszöröséért sózza rá a külföldiekre. De az ételt talán tényleg megtartották, és ez valószínű így is történt, mert nehezen tudom elképzelni, hogy Micheal visszavitte volna a boltba ezeket az árukat. Igazából hazafelé még találkoztunk vele és akkor közelebbről megmutattam neki a GPS-em, mert érdeklődött, aztán egy nagy fehér terepjárónál elbúcsúztunk, mert ő megint árulni kezdett. Nem valószínű, hogy kivenné a gyermekei szájából az ételt, hogy piára vagy drogra költse, főleg hogy tök normálisnak tűnt.

Viszont Charlieval ennyiben nem maradt abba a beszélgetés, azt is elmesélte, hogy őt napjában két-háromszor kérdezik meg a helyiek, hogy nem tud-e pénzt adni nekik, bár pént sosem ad, de néha vesz nekik ételt, azt is csak nagyon ritkán. Ahogy mesélte, akkor kicsit megértettem, amikor azt mondta, hogy ők mindig csak kérnek és kérnek és többet kérnek és ha hagyná, a gatyáját is elvennék tőle. Azonban később nagyon érdekes dolgokat is mesélt még az életéről és a tapasztalatairól. Mikor Alaszkában volt orvos, mindene megvolt, már-már szégyentelen sok pénze volt, és mindent megadott a pácienseinek és a barátainak, amit kértek tőle, hétvégenként a saját kis repülőjét vezette és leszálltak egy tavon, horgásztak, jó élete volt, nagyon gazdag volt, rengeteg „toy”-t, vagyis játékszert vásárolt magának, de ahogy ő mondta, ezek csak elrontották a személyiségét, nem tetszett magának az az ember, akivé vált ezektől a tárgyaktól, illetve ezen materiális dolgok hajszolásától, és ami még rosszabb volt, mindezzel a családját is megmérgezte. De most újra kezdte, az első családját elvesztette, de azóta tanult az élettől és most már a legelső számára a (második) családja és saját maga jóléte, csak utána segít másokon is.

Az embereket kettéosztotta magában, vannak az elvevők, akik mindig csak kapni akarnak, és ha kaptak, akkor még többet akarnak, és vannak az adók, akiket az elvevők kihasználnak, ha hagyják magukat. Szerinte az elvevők-adók aránya 2/3-1/3. Mi is adók vagyunk, de ne legyünk naivak – folytatta, mire közbe vágtunk, hogy mi is kapunk adományokat az olvasóinktól, akkor nem vagyunk inkább elvevők? De Charlie erősködött, hogy mi nagyon messze vagyunk az igazi elvevőktől és sokkal inkább adók vagyunk. De ez hagyján, mert Charlienak van egy másik kategorizálása is emberekre, miszerint vannak a tengerparti („coastal”) és a hegyi emberek. Na ez már mindjárt jobban kezdődött és valóban, a végén jobban is tetszett nekem ez a fajta skatulyázás, ha már egyszer muszáj skatulyázni. Szóval míg az utóbbi, a parti ember, ha éhes, felvesz egy fáról lehullott gyümölcsöt a földről vagy bedob egy damildarabot a vízbe és fog egy halat, és ha másnap éhes, megteszi ezt másnap megint, és ezért nem is tervez előre soha, és egyben lusta, laza népség is, aki a mának él és szeret bulizni, addig a hegyi ember szorgalmas, előre tervez, és összegyűjti télire a tüzifát, mert nem akar egy fél évig fázni, és rengeteget dolgozik és megbecsüli a munkát. Ezért ha bulizni akarsz, akkor azt a coastal people-el teszed, de ha jó munkásembert keresel, akkor a hegyi emberek közül válogatsz. :)

Érdekes teória és mindenképpen van benne valami, hiszen kicsit össze is cseng ez a dolog a Balin élő Zoli elméletével, miszerint a balinézek és általában az indonézek azért nem egy rettentő nagy IQ-harcos népség, mert egyszerű evolúciós okokból soha nem is kellett annak lenniük, hiszen az is egy tengerparti trópusi éghajlat és kvázi egész évben nyár van, minden úgy nő mint a bolondgomba, a tenger tele van hallal, és nem egy nagy kihívás az élet, az emberek sohase voltak rákényszerülve arra, hogy nagyon előre tervezzenek, szervezzenek, vagy gondolkozzanak a túlélésért.

Kézzel hajtott komppal Copper Bankbe

Na, de most már elég az elméletekből, pörögjünk fel! Mikor ezeket a sorokat írni kezdtem, dél körül járt az óra, és azért hagytam félbe valahol a legelején, mert megérkezett Scott. Hozta az új vízálló fényképezőgépünket is, aminek nagyon örültünk és természetesen azonnal ki is fizettük. Az egy év garancia az Worldwide rá, aminek külön örülünk. :) Elvitt minket egy étterembe ebédelni, ahol rögtön ki is próbáltuk a masinát.

Scott-tal az étteremben – Ez a kép az új kamerával készült – nagyon reméljük, hogy csak a beállításokat nem ismerjük, és a fehéregyensúly rosszul volt beállítva, illetve hogy több fénynél sokkal jobb képminőséget produkál majd mint ez, mert ha nem, akkor száműzve lesz csak vízalatti használatra! :)

Aztán egy rövid időre szétváltak az útjaink, neki még dolga volt Corozalban, mi pedig addig előre mentünk a bringáknál Copper Bank felé, merthogy változott a terv megint. Ám jó, Copper Bank sincs messze Progresso Shorestól, csak egy picit kell másnap reggel korábban elindultunk, és ugyanott leszünk.

Corozalból kifelé menet

Egy a kormányon, egy a vázon! :)

Copper Bank felé kb. félúton volt egy nagyon érdekes komp, amit kézzel kellett hajtani. :) Ezt természetesen mi is meghajtottuk Zitával, vagyis ő azután váltotta le Scottot a tekerésben, hogy letette a kamerát:

Gondolnátok, hogy ezt a buszt kézzel húzzák át a folyón? Pedig igen!

“Megtekertük ezt is!” :)

Szép zöld a táj mindenfelé

A túloldalt várt még ránk 7km a poros földúton, míg megérkeztünk Copper Bankbe, ahol túlhajtottunk a Copper Bank Inn nevű táblán. Ami nem volt baj, mert az öbölnek egy gyönyörű kis partszakaszára jutottunk le így tévedésből.

Copper Bank még Corozalnál is kisebb, pár száz fős település

Ez a kikötője :)

Cerros romjainál és egy off-grid háznál

A kitérő után megtaláltuk a szállót, amiről kiderült, hogy a tulaja az az amerikai fickó, akivel már a kompon is találkoztunk. Ő Doug, aki elvitt minket a közeli Cerros nevű maja romokhoz. Ott majd megettek minket a szúnyogok, de azért egy jót sétáltunk és közben jót beszélgettünk, az öböl gyönyörű volt, főleg ezzel a stéggel.

Kutyaól? :)

Ahogy már írtam, itt annyira tombol a természet, hogy még a kerítésnek leszúrt farönkök is kihajtanak… :) Vicc nélkül, hisz látjátok!

Cerros romjainál… :)

Lépcső egy piramisra, ami valójában ma már csak egy jó köves domb, amit valaha emberek hordtak össze

A piramis tetejéről végre kiszúrtuk, amiért jöttünk :)

A piramis oldalról

A maszkok közelről

Fotósunk, Doug ötletére puszit is kapott az egyik arc :)

Visszaérve a szállóba tudtuk meg, hogy Scott itt is mindent állt számunkra, mert megint nem tudtunk az ő házában lakni, de Doug megnyugtatott minket, hogy mindenkivel ilyen és ne aggódjunk, mert van neki bőven miből ilyen nagylelkűnek lenni. Ezután egy-két órát a szobában töltöttünk, ekkor folytatnom kellett volna ezt a bejegyzést, de ehelyett az útvonalat terveztem a következő egy-két hétre. Ez trükkös, mert a hajó a Glover Reefsre csak vasárnaponként megy az egy hetes ottlétre, ezért az a nap kötött, csak azt kellett kitalálnom, hogy melyik vasárnap lesz jó. Kiderült, hogy csak a holnap utántól számított két hét múlva, mert 580 kilométert nehéz lett volna úgy letekernünk egy hét alatt, hogy dombok is vannak benne és közben a Memmomitákkal (ha jól írtam…) is találkozni szeretnénk és az állatkertet és Tikalt és Florest meg még talán azt a barlangot is meg szeretnénk nézni, amit ma írt nekünk az egyik kedves olvasónk Facebookon. Szóval jobb nem rohanni és inkább ráhagyni egy-két napot. Egyszer vagyunk itt, és inkább a végén Braziliában vagy Argentinában rohanunk majd vagy hagyunk ki egy-két szakaszt, hogy időben megérkezzünk Európába, mintsem egy ilyen izgalmas, egyedi helyen, mint Belize. Bár lehet, hogy innentől végig hazáig ilyen érdekesnek fogjuk megélni az országokat, de akkor is jobb most itt lenni többet és jobban, mintsem hogy több helyen legyünk, de mindenütt csak kevésbé, rohanva, kapkodva. :)

Hat órakor kész volt a vacsora, ami egy olyan nagy tál finom, sok zöldséges, tartármártásos rántott halacska volt, amilyet rég nem ettünk.

Hmm! :)

Egy belizei söröcske is lecsúszott (semmi különös, a mexikói jobb, de ez sem rossz…)

Nagyon jó volt végre ilyen igazi ételt enni, szép nagy adagot, finomat, egészségeset. Mellé egy belizei söröcske is lecsúszott, és közben Douggal beszélgettünk, aki mindössze 7 hónapja van itt. Aztán elkezdtek becsorogni a vendégek, csupa amerikai expat, én meg tévedésből azt hittem, hogy ma este lesz a darts tournament, de nem az holnap délelőtt 11 órakor, amikor mi már rég messze fogunk járni. Mikor ez tudatosult bennem, onnantól inkább azzal szórakoztattam magam, hogy a feleségem talpát masszíroztam és néztem, hogy mennyire nagyon élvezi. :)

Az egyik vendég megmutatta, hogy ő így masszíroztatja magát: ebben a talpbetétben könnyű gél van, ami mindig odébb csúszik benne, ahogy a súlypontját változtatja és ezzel masszírozza a talpán – és állítólag még a gerincnek is nagyon jó…

Ettől egy idő után mindketten elálmosodtunk és feljöttünk a szobánkba, de csak öt percre, mert beállított Scott, aki visszatérve a kötelességeiből mókásan megkérdezte tőlünk, hogy „Na, most hogy már az összes környékbeli expattal találkoztunk, van-e kedvünk megnézni egy igazi belizei otthonát is?” – Eltűntünk a dzsungelben az autójával, tényleg ijesztő kis utakon hajtottunk jobbra-balra, miközben elmesélt egy sztorit ami az egyik legelső vendégével történt meg: ugyanerre autóztak és a vendég megkérdezte, hogy ugyan hová viszi őket, hát nincs itt semmi, csak dzsungel dzsungel hátán? Mire Scott így válaszolt: Hát tudod, most van telihold, és Te a helyi szokásokra voltál kíváncsi, és itt Belizeben van ez a szokásunk, tudod, emberáldozatokat hozunk… :D Mire a csávó fogta magát, kiugrott a kocsiból és futásnak eredt, úgy kellett Scottnak utánakiabálnia, hogy álljon már meg, csak viccelt. :) Sid házához mentünk, ő az aki pár napja elhunyt, valójában csak névrokona a lottós fickónak, és amúgy egy idős emberke volt, aki amúgy tényleg nagyon gazdag volt, az édesapja egy időben a leggazdagabb belizei volt, aki ingatlanokkal és fakitermeléssel szedte meg magát, de mindig szerényen és egyszerűen élt, olyan helyeken, mint pl. ez is. A félsziget csücskében lyukadtunk ki, ezer csillag az égen, néhány ház a dzsungelben, természetesen mind off-grid, szélkerék, napelem, a tetőről nagy tartályokba vezetett esővíz és bent a házban nagy akkupakkok egybekötve, meg a vezérlő.

No, azért nem teljesen off-grid, a hűtő gázról megy :)

Scott egy barátját jöttünk meglátogatni, aki felügyel erre a birtokra, hiszen itt zöldségeskert és állatok is vannak, nem csak a technika. Ez az ember a családjával él itt és nagyon kedvesen fogadott minket, megismerkedtünk a családjával is, van egy két éves tündéri lánya és egy másfél hónapos szeretnivaló kis szőrgombóc pupikutyájuk is, akivel Zita villámgyorsan nagyon-nagy barátságot között és végül alig akartak elszakadni egymástól. :)

A társaság a háznál

Zita az új kis barátjával :)

Hazafelé meg még egy egészen nagy csorda hangyát is láttunk, ahogyan pakolták át a dzsungelt az út egyik oldaláról a másikra. :) Scott szerint nem ennivalónak, hanem a tojásaikhoz, „ágynak” szedik ezeket a leveleket.

Hangyák az úton, még a kocsi fényszórójánál is lehetett látni őket, már egész távolról

Ez már itt volt csupán egy sarokra a szállótól, úgyhogy majd reggel is kimegyünk, megnézzük világosban is, hátha ott vannak még.

Ma sem sikerült sokat haladni és azt sem irányban, de ez nem baj, ismét élménydús napunk volt és ez a lényeg. Holnap majd belehúzunk, vasárnap este már szeretnénk Gyuri étterménél lenni, az Amigos Restaurantnál, a Belize Zoo mellett, ami már inkább az ország közepe, mint északi sarka (ahol most vagyunk). Meglátjuk. Ma 23,5km sikerült, 2014.11.14. van, minden ma történt, mindent ma írtam le, publikálva még nem tudom hogy lesz, lehet, hogy hétvégén, lehet, hogy csak hétfőn és majd délután is lesz bejegyzés, vagy egyberakom majd még a többi napokkal.

Ahol épp vagyunk, az nem az a hely, ahol egykönnyen le tudnék ülni naplót írni, de most mégis nekiállok. Utol szeretném érni magunkat!

A sziget zöld oldalán

Szóval miután reggel elbúcsúztunk a mexikói-hawaii barátainktól, az első 20km-en jóformán csak lefelé gurultunk, Hawaii Nagy Szigetének keleti partjai felé. Nagy változás volt a nyugati, lávakő sivatagos részhez képest, hogy most hiába gurultunk le majd tengerszintre, ezen az oldalon megmaradt a növényzet ezen a szinten is, hatalmas erdők között bicikliztünk néha.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Zita egy hídon a repedésből kinőtt paradicsomokat talált – később jól megmosta és meg is ette őket, illetve egyet tovább ültetett Richardék kertjében

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Megálltunk egy pékségnél, majd egy völgy aljában, utóbbiakból összesen három volt, és valahol a környékükön volt egy vasúti műzeum is. Itt megálltunk ebédelni egy hatalmas, gyönyörű fa alatt. Megint SPAM-et készítettünk, tésztával és zöldségekkel. Jó nagyot lakmároztunk, utána kifeküdtünk a fa alá a fűbe, néztük a felettünk repkedő és beszélgető madarakat. Talán még el is szundítottunk egy pillanatra. Indulás előtt Zita még egy kis gyíkot, pontosabban, mint azóta megtudtuk, egy kis gekkót is felfedezett egy zöld levélen, őt is sikerült lencsevégre kapnunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

E nagyszerű pihenő után újult erővel folytattuk, volt is még mit, hiszen Hiloig közel 40km volt még hátra. Ha csak pusztán bringázásról lenne szó, ez nem sok, de mi most Hawaii-on biciklizünk, és mint mindig mindenütt, most is sokat fényképeztünk, mindenhol megálltunk és mindent megnéztünk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ha az út nem ment le a völgy aljába, ahogy az elején megtette háromszor, akkor ilyen hidakon keresztezte az amúgy gyönyörű kanyonszerű völgyeket

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Pár kilométerrel Hilo előtt Zita figyelmes lett egy Scenic Road feliratű tábláta, és a GPS-t is megszemlélve világos is lett, mit akar mondani. Van egy, a part felé kanyargó alternatív útvonal, ami valószínűleg nagyon szép. Egy percet vacilláltunk ezen, mert már igencsak a nap és így az erőnknek is a végén jártunk, ezért hát megkérdeztünk egy, az út mentén kóboroló helyi párost, akik azt mondták, hogy menjünk arra, nagyon szép, és teljesen lapos. Hát, lapos nem volt, de szépnek valóban szép volt, mi több, gyönyörű! :) Egy vízesés mellett, majd növényzettel teljesen körbenőtt úton, egy zöld alagútban hajtottunk.

Az út az éppen bezárni készülő botanikus kerthez vezetett minket, aminek már a parkolója is úgy nézett ki, mint valami gyönyörű őserdei mező, leszámítva persze azt, hogy ez a mező le volt aszfaltozva, és tele volt csillogó autókkal. Ez a csillogás megzavart egy éppen párzó szitakötőtő párost, szegények állandóan valamelyik autóra akartak leszállni, valószínű mert azt hitték, hogy vízfelszínt látnak, közben csak egy csilivili autókarosszéria volt az. Reméljük, miután a kétbetűs dolgainkat végezve elhajtottunk, és utánunk az utolsó két autó is, észrevették, hogy nincs ott semmi vízfelület és találtak maguknak valami vízfelületet.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Így néz ki a hawaii rendszám! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A kerülőről visszaérve a főútra már szinte bent is voltunk Hiloban, ahol nagy nehezen, sokadjára találtunk egy nyitott kóborwifit, amin már működött a Google Maps a telefonon, így meg tudtuk nézni, hol is lakik Richard, a vendéglátónk.

Az amerikai oktatási és közellátási rendszerről

Egy takaros kis utcába vezetett minket a GPS, ahol megtaláltuk a címet, és a kertben Richard-éket. Richard matektanár egy helyi gimiben, és a feleségével, Danie-vel itt élnek Hiloban. Sok érdekes dolgot meséltek nekünk, pl. hogy az Egyesült Államoknak ez az egyik legszegényebb vidéke, már ami a helyi őslakosokat illeti, akik még nem menekültek el az itteni drágaság elől a mainlandre, vagyis a szárazföldre, azok sokan elég nagy szegénységben élnek. Vannak gyerekek, akik azért nem szeretik a hétvégéket, különösen a hosszú hétvégéket, mert akkor nincs mit enniük. Az iskolába ugyanis sokszor érkezik egy-egy olyan szállítmány élelmiszer, amiből a rászorulók egyszerűen elvehetnek egy-egy dobozzal és a gyerekek is szívmelengetően önzetlenek egymással, magyarán akinek van mit enni, az rendszerint ad belőle az éhező osztálytársainak.

Richard helyzete sem egyszerű, és ez most megér egy összehasonlítást pl. az én esetemmel, már ami a főiskolai/egyetemi tanulmányokat illeti. Richard a főiskola(?) végeztével ráhúzott a tanulmányaira még két évet, hogy meglegyen neki a „master”, vagyis a mesterfok, alias egyetemi diploma – már ha jól gondolom. Igen ám, csak hogy az álmok és lehetőségek országában nincsen ám ingyen a közoktatás, ahogy az egészségügy sem. Aki valaha ilyesmit megpendített a politikai karrierje során, az ott helyben el is áshatta magát, mert szocialistának/kommunistának bélyegezték meg, az ilyesmitől pedig a nagytöbbség irtózik errefelé. Ha igazi háború nem is érte nagyon soha Amerikát (na jó, Pearl Harbort leszámítva, de Hawaii-ról néhány helyi csak úgy beszél, hogy USA katonai bázisa a Csendes-Óceán közepén – úgy vélik, csak ezért kellett nekik ez a sziget, mert stratégiailag fontos helyen van), azért hidegháború az volt, és ott ugye a szovjetek voltak az ellenség, meg hát a vietnámi háborút is a kommunista terjeszkedés megállításának indokával kezdték el.

Kicsit leegyszerűsítve tehát, az amerikaiaknak nem kell az ilyesfajta ellátás, és ennek egyik érvét már leírtam, a másik pedig az, hogy így, hogy minden pénzbe kerül, nincs benne senkiben az, hogy nekem ez meg az jár, hanem mindenki hajt, hogy kikaparja, megszerezze magának, amit szeretne. Ennek persze árnyoldalai is vannak, sok hajléktalant látunk, és hát az egész társadalom durva adósságban van. Nem szoktam erről itt senkit kérdezgetni, de szerintem nagyon kevesen vannak, akiknek nincs valami hitelük.

De ami a legdurvább az ez a diákhitel! Richard, ezért a plusz két évért, hogy egyetemi diplomás tanár lehessen, 60 ezer dollár hitelt vett fel, ennyi volt ugyanis a tandíja. Ez brutális összeg, forintban számolva több mint 12 millió. Viszont így most kicsit több a fizuja, mintha csak főiskolát végzett volna, és az egész dolog 10 év múlva meg fog térülni neki, és utána már szabad lesz, nem lesz több hitele, és csak élveznie kell magasabb fizetését. Ettől engem a hideg kiráz, 10 éves hitellel, ekkora kötöttséggel, függőséggel kezdeni az életet rögtön a suli után? Ehhez képest én szuper szerencsés voltam (és vagyok, vagyunk magyarok), felvettek államira a főiskolára, ingyen tanulhattam, sőt mivel a második évtől jól tanultam, tanulmányi ösztöndíjat is kaptam, illetve mivel jól sportoltam, sportösztöndíjat is. Mostani szemmel nézve, ezek nem voltak nagyon nagy pénzek, összesen talán havi 20-30 ezer forintról volt szó, de ez akkor óriási pénz volt nekem. Arról nem is beszélve, hogy akik nagyon jól tanultak, azok a barátaim köztársasági ösztöndíjat is kaptak, ami meg havi 50 ezer forint volt, ha nem csal az emlékezetem. Ehhez képest Richardnak csak a havi tandíja ennek több mint tízszerese volt, és még mindig azt fizeti vissza, még sok-sok évig.

Amikor csak mutogatunk, kifelé, másokra, politikusokra, nyugatra, gazdagabb országok felé, hogy nekik miért, nekik könnyebb, nekik jobb, ez nem igazság, stb, stb… Akkor gondolkodjunk el azon, hogy nekünk mennyi mindenünk megadatott és mennyi sok lehetőség áll előttünk, és figyeljünk, koncentráljunk ezekre. Nem háborogni, meg keseregni kell, hanem azt az energiát és figyelmet, amit minderre szánnánk, arra kell fordítani, hogy észrevegyük magunk körül az őrült sok, őrült jó lehetőséget, ami van, és kihasználjuk őket.

Richard benne volt a top 5%-ban a tanulmányai során, és mégis ekkora hitelt kellett felvennie, hogy folytatnia tudja a tanulmányait. Itt minden pénzbe kerül, az orvos, a legkisebb vizsgálat is, már a születésedtől fogva. Odahaza, doki, óvoda, iskola és még sok más ellátás ingyenes, vagyis hát a szociális ellátás része, amit ugye az adónkból finanszíroznak. Függetlenül attól, hogy Te vagy szüleid mennyi adót fizettek be, és függetlenül attól, hogy mennyit jársz dokihoz egy évben. Persze mindkét rendszernek megvannak a maga előnyei és hátulütői, de ebbe most ne menjünk bele, most csak annyit akartam, hogy lássátok, ha Amerikába születik valaki egy normális, de szegény családba, ha onnan „fel akar törni”, ahhoz hatalmas hiteleket kell felvennie, már a legelején az életének, mert úgy tűnik, itt már az oktatás is leginkább arról szól, hogy az iskolák óriási összegeket keresnek a diákokon.

Ugyanez odahaza (még?) nem teljesen így van. Ha jól tanulsz, bekerülsz jó gimikbe, onnan jó főiskolákra, vagy egyetemekre, és még relatív olcsó koleszokat is találni, illetve lehet dolgozni is az egyetem mellett. Ejj, ha mai fejjel lennék főiskolás, én is rámentem volna a tanárszakra, a köztársasági ösztöndíjra, a PLC tanulásra elektro-órákon, és a külföldi ösztöndíjas tanulmányokra is. Ezeket már mind megbántam kicsit, de mégis, minden pont úgy van jól, ahogy történt. Ösztöndíjjal nem jutottam ki soha Svédországba, de biciklivel igen. :) Na, ennyit erről.

Egy leendő magyar celeb geoládáit mind elnyeli a nagy német feketelyuk

Richard szeretett volna magyar celeb lenni, mire én elmondtam neki, hogy az ne akarjon lenni, mert annak semmi haszna, ha az embert nagy mennyiségben utálják, irigylik, vagy egyáltalán, foglalkozik vele a média. De ő hajthatatlan volt, és ezért el is készítettem velük egy bemutatkozó videót, amin már félig magyarul dicsérik az általánunk készített lángosokat:

Én megpróbáltam! :) Most már Richardon a sor, hogy hogyan csinál ebből pénzt, TV-sztár lesz, vagy szakácskönyvet ír, ez már rajta múlik! :) Szerintem marad tanár, és a feleségével felkeresik majd az összes geo-caching ládát a szigeten. :) Richardéknak ez az egyik hobbijuk, elmesélték, hogy a Mauna Kea, a sziget legmagasabb hegyén is vannak ládák, és hogy az utazó ládák fekete-lyuka Németország. Hiába írják oda minden ládához, hogy bárhová, csak Németországba ne vigyék be, valamelyik lelkes geocacher végül csak beviszi a németekhez, ahonnan aztán többé nem menekül, csak az országon belül vándorol össze-vissza. A németek ugyanis nagyon szeretik ezt a GPS-es kincskereső játékot, de a legtöbben közülük csak belföldön űzik.

Richardék első este pizzát rendeltünk, ehhez mi is csatlakoztunk, mert fáradtak voltunk főzni a hosszú nap után. 10 dollárt fizettünk az egyik ilyen pizzáért, amivel ketten Zitával jól is laktunk.

A pihenőnapunkon sétára indultunk a városban

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ezt hívják a helyiek Farmer’s Marketnek

Ez meg az üzletsor, szép színesre festve. :) A város szélén van teszkó is (Target+Safeway, meg amit akarsz..)

Minden nemzeten belül megvannak ezek a bolondériák… Indonéziában robogóra építenek versenymotor kasztnit, mert az a menő. Itt magasított felfüggesztésű hatalmas, böszme nagy pickupokkal járnak. Mielőtt azzal támadnátok, hogy ez itt kell: egyetlen egy sarasat sem láttunk, és a platójuk is szinte mindnek üres volt. Szerintem ez itt a helyi hülyeség, az amerikai a legnagyobb autóbuzi nemzet a világon… Az meg ott egy egydolláros kétliteres gyümölcslé a kezemben

…az utcai telefonokat meg lehallgatják… és valaki azt akarja, hogy ezt tudjuk, mert e matricákat ráragasztotta

Aprócska virág

Ha tele lenne a kezünk kólával meg hamburgerrel, lábbal is meg tudjuk nyomni a gombot a gyalogos átkeléshez

Ebben az utcában laktunk

Zita lángost süt apró viszonzásként a vendéglátásért – és mert finom! :D

Eszünk

Szörfdeszka a biciklin, mekkora!!! :)

Ilyen táblák jelzik a Tsunami biztos területek határát

Hiloban egy napot pihentünk, aztán elindultunk a sziget DK-i csücske felé. Még ki sem értünk a városból, mikor csörgött a telefonom. Józsi volt az, egy itt élő magyar, aki egy másik itt élő magyartól kapta meg a telefonszámunkat. Megbeszéltük, hogy félúton Kapoho felé egy városkában, ahol neki amúgy is dolga van, találkozunk.

Jordan éppen kampányol az út szélén – Érdekes módszer…

Az utat épp építették, így elválasztott sávon haladhattunk :)

Végül odáig sem kellett eltekernünk, mert egyszer csak egy fehér pick-up lassított le mellettünk, és valaki kiszólt belőle: „Hajrá magyarok!” :)

Hogy ezután mi minden történt velünk, azt a következő fejezetben fogom elmesélni! ;)

Történt Hawaii Nagy Szigetén, 2014. május 26-27-28-án, bicikliztünk 79,6 és 24,2km-eket. Lejegyezve június 15-én, beszerkesztve úgyszintén.

Miután betankoltunk fokhagymás rutiból, nekiláttunk az aznapi adagnak, ami nem volt sok, de azt is sejtettük, hogy ez a kevés nem lesz könnyű. Ez már csak abból is látszott, hogy egy meredek lefelén kezdtünk a tekeréssel, amit aztán, ahogyan azt vártuk, ugyanilyen meredek felfelé követett. Ez már végképp sok lett volna előző nap este – konstatáltuk, hogy jól döntöttünk, amikor megálltunk. A fölfelé kemény volt, hiába csak néhány kilométer volt az egész. Útközben láttunk egy gyönyörű sast a völgyünk felett körözni, aztán pedig, amikor megérkeztünk végre az emelkedő tetejére – ami tényleg a teteje volt, mert előtte már néhányszor azt hittük, hogy a következő hajtűkanyar után vége – Zita nagy örömére árusok sorát találtuk ott, akik ráadásul még epret is árultak. Zitának kijárt már a jutalom, feljött velem 1500 méterre tűző napsütésben és esőben, másfél napon át, ráadásul a végén még ezt a hullámvasutat is ki kellett állnia. Nagy örömmel felfalt egy egész doboz epret, majd gurultunk tovább, mert már nagyon vártuk a tegnap este az útikönyvből kinézett pillangófarmot, ami a GPS szerint már csak egy kanyarra volt tőlünk.

A pillangófarmon

Valóban, egy nagy balkanyarban megpillantottuk a pillangófarm bejáratát. Leláncoltuk a bringákat, magunkhoz vettük a fényképezőgépeket, és a jegyvásárlást követően nagy kiváncsisággal bementünk. Persze az ilyen helyen szokásos zsilipes-függönyös rendszeren keresztül tudtunk besétálni az állatok közé, hogy azok nehogy ki tudjanak szökni.

Bent mindenütt lepkéket láttunk, a tető hálóján, a rengeteg virágon, de még a lábunk alatt a földön is. Köztük mászkálhattunk szabadon és annyi makro fotót készíthettünk róluk, amennyit csak akartunk. Ennek mi eleget is tettünk, sőt még videókat is készítettünk.

Az új Canon fényképezőt használtuk leginkább a fényképezéshez, és meglepett minket a közeli fényképek minősége. Ez a kis fényképező (Ami egyébként nem volt 50 ezer forint és a naptárbevételekből vettük!) olyat is lát, amit mi az emberi szemünkkel már nem és mindezt nem csak állóképeken, hanem videón is képes rögzíteni.

A pillangók mellett mindenféle kígyók, teknősök és gyíkok is voltak, persze őket külön elzárták, a teknősök egy elkülönített részen, ahonnan nem tudtak kimászni, a többiek pedig terráriumban. Az egyik ilyen üvegkalitkában voltak az én nagy kedvenceim, a „Horned Tree Lizards”-ok, vagyis a „szarvas fa gyíkok”, persze a magyar tükörfordítás hülyén hangzik és nekem most nincs netem Wikipédiával, hogy utánanézzek az igazi nevüknek. Ezek a kis állatok úgy feküdtek egymáson, hogy az kész kabaré volt. Mozdulatlanul voltak, mindenféle csuda pózokban leginkább egymáson és egymást átkarolva, miközben azért figyeltek ki az amúgy igen mókás „figyellek ám Téged!” tekintettel a fejükből, és csak nagy ritkán mozdultak meg, akkor viszont az előző mozdulatlan tétlenséghez képest meglepő gyorsasággal, de akkor is csak rövid ideig, aztán újra megdermedtek. És ami még nagyon érdekes volt nekem, hogy ez a pár másodperces mozgás mind egyszerre ment végbe közöttük. Tehát amikor mozdulatlanok voltak, akkor mind meg sem moccantak, amikor pedig mozogtak, akkor mind egyszerre, de csak pár másodpercig. Sok időt eltöltöttem az ő fényképezésükkel, mert nagyon mókásnak találtam az ábrázatukat, és persze egyben nagyon érdekesnek is, nézzétek milyen tüskéik vannak a szemöldöküknél, a hátuknál, és az egész testük tiszta tüske, miközben még hámlanak, vedlenek is. Elképesztő kis lényeg, igazi törpesárkányok! :)

Fényképezőgép mizéria

A pillangófarmtól áttekertünk Bringchang központjába, ez az a falu, ami a Tanah Rata előtti hágót is képezi, és innen már tényleg csak néhány kilométer a cél, Tanah Rata, ahol olcsó szállás van. Mivel másnap innen indulva terveztünk túrázni, ezért itt is bekérdeztünk néhány hotelbe, de az árakat hallva hamar lemondtunk arról, hogy itt maradjunk. Helyette lefordultunk a főútról és kb. egy kilométer kitérővel meglátogattunk egy buddhista templomot. Ekkor történt egy kis baleset, az új Canon fényképezőgép a még Vietnamban vásárolt piros tokjában egy fekvőrendőrön áthajtva kirepült az oldalsó táskámból, és az aszfalton huppant. Fél métert sem esett, ezért ekkor meg se néztem, hogy rendben van-e, gondoltam, hogy biztosan. Aztán a templomnál memóriakártyát kellett benne cserélni, mert az megtelt pillangókkal. Kivettem a félig üres SD-t a régi kis Canonból, és beletettem ebbe. Nem kapcsolt be, nem jelent meg semmi az LCD-n és az objektívet nem bírta rendesen kinyitni. Nem akartam elhinni, hogy lehettem ilyen szerencsétlen, máris tönkretettem ezt az új fényképezőt. Mérhetetlenül szomorú és dühös lettem magamra, de az egészet még nem akartam elhinni és elfogadni. Próbálkoztam a nálunk lévő összes AA-s aksival, de hiába, nem az elemmel volt baj. Különben is ha csak az lett volna, kiírta volna ahogy szokta, most viszont csak megpróbálja kinyitni az objektívet, aztán annyi, se hibaüzenet, se semmi. Mivel a nászajándékba kapott Panasonic fényképezőgép aksija lemerült, ezért nem maradt más, mint hogy a régi Canon-t használni tovább – még jó hogy elhoztam, különben most totál meg lennénk lőve működő fényképezőgép híján. Pláne, hogy a Panasonicnak nagyon bután még a töltőjét sem hoztam fel a Cameronra, mondván, hogy a két feltöltött aksival kihúzzuk ezt a 2-3 napot. Hát nem, főleg hogy az egyik aksi fel sem volt töltve. A templom maga nem volt nagy szám, főleg, hogy félig letargiában sétáltuk végig, de azért ez a falfestményt elég meredeknek találtuk a hasából kibújó emberkével.

Tanah Ratában a Daniel’s lodge-ban szálltunk meg, itt kaptunk egy tetőtéri kis szobát 30 ringgit-ért. Ennél a tömegszállásos matraclágeres dormitory sem lett volna sokkal olcsóbb (kettőnkre 24 ringgit), ezért úgy döntöttünk, megér nekünk még 6 ringgit-et, hogy van egy kis zárható szobánk és „privacy”-nk. Ezen a helyen találkoztunk Péterrel, egy magyar származású, de a születése óta Németországban élő sráccal és a barátnőjével, valamint ha jól emlékszem egy velük együtt utazó holland párossal. Így hatos fogatban sokat lógtunk együtt és két este is elmentünk a helyi indiai éttermek ízeit kipróbálni. A holland páros sem volt gyenge, volt egy olyan sztorijuk, ami szerint az utazás alatt kis híján mindenüket elvesztették, ugyanis (ha jól emlékszem Kambodzsában) egy elektromos zárlatnak köszönhetően leégett a kunyhójuk, benne majdnem az összes holmijukkal. Szerencsére a pénzük, a bankkártyájuk és az útlevelük náluk volt ekkor és ők távol a kunyhóktól, így már csak kívülről nézték végig, ahogy odavész az iPhone meg a hátizsák és benne minden. Biztosításuk is volt, így a vége tényleg nem olyan drámai, és kérdeztem őket, hogy a veszteségen és a drámán túl éreztek-e egyfajta felszabadulást, hogy „Na jól van, ez történt, most legalább nem kell többet cipelnem és aggódnom azért a sok mindenért. Nincs többé, elégett, ennyi! Most már csak ez az övtáska van, hoppá, milyen könnyű vagyok!” :) – és arról számoltak be, hogy igen, bizony volt ilyen, abszolút volt, de azért nem ez volt a legerősebb érzésük a dologgal kapcsolatban.

Péter pedig nagyon jó fej volt, tök jól beszélt és értett magyarul, ami szerintem nagyon derék dolog tőle! Nagy lelkesedéssel hallgatták a történeteinket és mi örömmel meséltünk, hát még amikor megkönnyebbültünk a Canon fényképezőgépünket illetően. Hát tudjátok meg, mekkora balga voltam: A kisöreg Canonban lévő SD-kártya bootolható volt, igaz, ez a funkciója az öreg kamerában sose működött, úgy kellett „kézzel” firmware-t frissíteni vele mindig, de az új Canonban ez nem így működött, ő valamiért azonnal megpróbált az SD-kártyán lévő szoftverről bootolni. Csakhogy az a szoftver nem ahhoz a kamerához való volt, hanem igaz azonos szériájú (Powershot), de egy jó 4-5 évvel öregebb modellhez. És ez már elég volt ahhoz, hogy a régi szoftver elinduljon rajta és persze hibásan, megakassza a fényképezőgépet. Erre akkor jöttünk rá, amikor az SD-kártyát kivéve belőle teljesen hibátlanul felbootolt a gép, kinyilt az objektív, működött az LCD kijelző… Hogy én mekkora nagy marha voltam! De legalább működik, leejtettem, rossz szoftvert töltöttem bele, de még így sem sikerült elrontani! Hála az égnek! Megérdemlem én ezt a kamerát ezek után? Nem… :) Ezért ezt leginkább Zita használja és úgy vigyázunk rá azóta, mint a szemünk fényére.

Péterék egyébként következő nap, amikor mi Zitával túrázni mentünk, egy befizetett, szervezett, részben dzsippes, részben gyalogos túrán vettek részt, amelynek célja a híres Rafflesia virág egyik példányának felkutatása volt. Ez állítólag a világ legnagyobb virágja, és itt az egyik helyi nevezetesség. Nekünk ez most sajnos kimaradt, mert a teljes napos program többe került volna, mint az egész Cameron-i kitérőnk, ráadásul azt sem tudták volna garantálni, hogy a végén valóban találunk és látunk egy ilyen virágot. Persze Péterék szerencsével jártak, de az idegenvezetőjük állítólag őrült tempót diktált a dzsungelben, így az élmény rövid és tömör maradt és leginkább csak a virágra terjedt ki és nem az egész napra. Ezért másnap ők is elindultak arra a túrára, amit mi csináltunk aznap, amikor ők Rafflesiáztak. Ezt a kitérőt csak ezért tettem ide, hogy tudjátok – bár mi nem láttuk – de itt is lakik a Rafflesia óriásvirág, ha tudjátok és szeretnétek, nézzétek meg! ;)

A dzsungeltúra

Tana Ratah-ba átmenni csak fél nap volt pillangófarmostul, így délután ki tudtuk pihenni a feljövetel fáradalmait. Másnap frissült erővel vágtunk neki a gyalogtúránknak, ami először a Tana Ratah-i buszállomásra vitt, ahol kiderült, hogy nincs busz, vagy nem innen indul, vagy csak később. Ez eleve túl zavaros volt nekünk, ezért le is mondtunk a buszozásról, helyette inkább stoppolni kezdtünk. Hamar egy kisteherautó platóján találtuk magunkat, pénzt nem kért érte a sofőr (megkérdeztük előre az iráni lecke után!), és gyorsan felrepített minket Brinchang-ba, ahol hamarosan megtaláltuk a főútról leágazó Trail 1-es turistaösvényt. Ami kezdetben persze egy még autóval is járható szélesebb utacska volt, házak és műanyagmulccsel letakart salátaföldek között. Ez ott változott meg, ahol megpillantottunk egy hatalmas, lapos kerek víztározót a földbe építve. Minek ugye torony, amikor elég csak a hegyoldalba építeni az ilyet, hogy legyen megfelelő magasság és a vele járó víznyomás… Ennek a túloldalán pár vezetéken átmászva folytathattuk, de immáron végre egy apró kis ösvényen, ami a sűrű dzsungel belsejében vezetett felfelé minket a hegyre.

Kitűztük, hogy feljutunk a Gunung Brinchang nevű hegy tetejére, és ehhez ezt a „Jungle Trail”-t néztük ki. Ez egy igazi élmény volt, az ösvény a nevéhez illően tartotta a hozzá fűzött reményeket, gyönyörű sűrű erdőben jártunk, olyan növények és hangok között, amelyeket eddig nem láttunk és nem hallottunk. Lassan haladtunk, sokszor megálltunk és sokat fényképeztünk (a Panasonichoz kaptunk kölcsön töltőt az egyik vendégtől a szállóban), és nagyon élveztük az egészet mind a ketten Zitával. Ja, és ő sajnos SPD cipőben kellett, hogy jöjjön, mert induláskor elkövettem egy hibát. Ügyesen bepakoltam a saját futócipőmet, de arról megfeledkeztem, hogy Zita túracipője is nálam van… Így végül az lent maradt Ipohban, és Zita kénytelen volt az SPD cipőjében elindulni erre a túrára, ami egyébként nem volt olyan nagy gond, mert leginkább sáros, vizes terepen jártunk, tehát nem kopogott vele annyit se aszfalton, se sziklákon, igaz arra vigyázni kellett, hogy a fémstopli meg ne csússzon a fáknak a gyökerein. Mert ezeken sokat kellett lépkednünk, sokszor nagyon meredek, kapaszkodós mászások voltak, de ez csak hozzátett az élményhez.

Láttunk egy már-már ijesztő, és mindenképpen kissé misztikus jelenséget a dzsungelben. Egész mély csend volt, ezért mi is észrevétlenül suttogni kezdtünk egymás között Zitával, amikor tőlünk kb. 10 méterre az amúgy teljesen mozdulatlan dzsungelben egy levél egész gyorsan himbálódzott jobbra-balra. Miközben minden más teljesen csöndben és mozdulatlan nyugalomban volt! :o

Később ugyanezt testközelből is szemügyre vehettük, és most már bánom, hogy nem állítottam le a növényt a mozgásában, hogy megfigyeljem, mi történik. Lehet kiderült volna, hogy egy óriás húsevő növény, amely mérgében azonnal egyben lenyelt volna!? :) Valószínűbb, hogy már kisebb légmozgásra is beleng és aztán lengésben marad sokáig, mert ez valamiért jó neki.

Nem csak az apró növények és virágok létét és fotózását élveztük, hanem úgy egészben a dzsungelét is. Ahogy feljebb értünk, az egész hely ködbe burkolódzott és így még érdekesebb volt az élmény. Sok helyen a fejünk felett lévő fákat teljesen beborította a moha és az ágaik egymásba gabalyodva kész tetőt alkottak felettünk. 360 fokban körbevett minket a sűrű, érintetlen, eredeti természet, minden irányból. Ez fantasztikus érzés volt, amit most nehéz szavakba öntemen. Nagyon jó volt ott sétálni. Még akkor is, amikor a végén már kicsit megfáradtunk, és azt hittük, hogy már hamarosan felérünk, de még nem. Volt, hogy sokat kellett tanakodnunk, hogy az előttünk lévő mocsaras területen hogyan ugráljunk-másszunk át, és volt, hogy egész hosszan, több tíz métert másztunk közel függőleges, meredek hegyoldalban, ahol csak a koszos, földes gyökerekben tudtunk kapaszkodni.

Zitával megjegyeztük, hogy már megint nagy bolondok vagyunk, mert tegnapelőtt még lent voltunk tengerszint környékén a nagy kényelemben, ahol Aldrian vendégszeretetének köszönhetően annyit maradhattunk volna, amennyit csak akarunk, de mi feljöttünk ide, először bringával 1500 méter magasra, aztán most gyalog tovább fel 2000 méterre, át ezen az őrületes dzsungelen. A csúcs, amit kinéztünk, a Gunung Brinchang ha jól emlékszem 2031 méter magas, és tévesen a Wikitravel valahol Malajzia legmagasabb csúcsaként emlegeti, ami nem igaz, csak majdnem. Az is itt van a közelben, de pár száz méterrel magasabb, mint a mi csúcsunk.

Fölfelé az út egyébként jelölve volt, és az is, hogy hol nem szabad róla letérni. Előbbit kis piros fára szerelt prizmák jelezték (gondolom, hogy sűrű ködben is látszódjanak), a veszélyes letérőknél pedig ki volt feszítve egy kis szalag, rajta szöveggel, hogy ne erre, ez az út nem vezet fel!

Egyszer aztán kiérkeztünk egy kerítés tövébe, és itt véget is ért a csoda – milyen jó, hogy most sem siettünk! Persze az élmények még nem értek véget, hiszen csak a csúcsra értünk még fel. Odafent köd volt, ezért a kilátóba fel sem mentünk, nem lett volna értelme. A fedett pihenőhelyen megettük a csomagolt ebédünket és felöltöztünk, mert közben elkezdett szemerkélni az eső. Zita a kis cekkerét is berakta az esőkabát elé, és mivel ezt a hasához rakta, úgy nézett ki, mintha várandós lenne. Ezen jót szórakoztunk és le is fotóztam ahogy így várandósan stoppol a már lefelé vezető kis műúton. Persze sok autó nem volt és nem is akartunk volna nagyon autóra szállni, mert aszfaltsáv ide vagy oda, azért még mindig gyönyörű volt körülöttünk a környezet.

Pár perc séta után megérkeztünk a várva várt „Mossy Forest”-hez, ami nem volt más, mint egy kiépített sétány a dzsungel egy részén. Itt kényelmesen sétálhattunk pár méterrel a felszín felett, lépcsőkön és korlátok közt, a lábunkat és a kezünket nem „összepiszkolva” a természettel. Persze ez más élmény volt, de azoknak az embereknek, akik járművel jönnek fel ide és nem mernek vagy akarnak gyalogtúrázni a dzsungelben, nekik egy jó lehetőség ez a sétány. Amit annak ellenére, hogy nagyon hasonló dzsungelben jöttünk fel egész idáig, mi is végigjártunk. A „mossy” annyit jelent „mohás”, és szó mi szó, tényleg talán itt még egy kicsit több moha is volt, mint fölfelé jövet, talán azért, mert itt még több a pára, hisz egy elég kitett gerinc mentén haladtunk, ami egyébként két megyének a határán húzódott, ezt még táblák is jelezték.

Visszaérve a főútra a sétányon lévő csoport sofőrje nagyon kedvesen, kérdés, kérés nélkül szóba elegyedett velünk és megmutatta az útkanyar melletti avarban bújó kis kancsókat. Ő egy húsevő növény valóban, nem vicceltem, csak túloztam az előbb, vannak ilyenek. Valamelyik nagyszerű természetfilmben egy ilyennek az aljára még kamerát is raktak, ha jól emlékszem, úgy működik az egész, hogy valahogy odacsalja a rovarokat, amelyek a kancsó aljában lévő savba belehalnak és aztán a virág szépen megemészti őket! :)

A teaültetvényeken

A Mossy Forest után egy hosszabb séta következett a lefelé kanyargó műúton, amely egyszercsak a dzsungel környezetéből kiért egy sokkal nyiltabb, több kilátással bíró helyre, a teaöltetvények peremére. Itt merült le a Panasonic fényképező, úgyhogy ami képet láttok a teaültetvényekről, azok a régi kisöreg Canon-al készültek.

A teabokrokkal fedett dombok valahol tényleg szép látvány nyújtottak, de én mégsem tudtam nekik annyira örülni, mert tudtam, hogy ha itt nem lenne teatermesztés, akkor amúgy ugyanezen a helyen éppolyan sűrű és sokszínű, „pristine”, vagyis eredeti, érintetlen erdő lenne, amely rengeteg fajnak adna otthont, és amely talán már sose lesz itt újra, vagy ha igen, akkor ahhoz emberi léptékkel szinte felfoghatatlan sok idő kell. Fel se fogjuk, mit pusztítunk el, ez nem csak erdő, ez egy komplex ökoszisztéma, ahol minden mindennel összefügg és minden egymásra épül, és az egész elképesztően sokszínű és változatos, ami évezredek, vagy még hosszabb idő alatt alakult ki így. Mi ezt egy pillanat alatt letaroljuk zéróra, és elpusztítjuk. Mert tea kell, mert pálmaolaj kell, mert mennie kell a gazdaságnak, hát ebben van pénz, az érintetlen dzsungelben nincs. Ez megy egész Borneón és a Peninsular Malajziában is. Nem is értem, hogyan lehet ilyen büszke a „Boh Tea Plantations” ezekkel a teabokros, dombos látképekre, számomra ez valahol a pusztítást és az ember invazív jellegét jelképezi. Persze én egy eléggé elfajzott emberke vagyok, tudom. Az se tetszett, hogy permetezik ezeket a bokrokat az indiai munkások, akik egyébként itt élnek az ültetvények között, még kis hindu templomaik is vannak.

Úgy tűnik, nagyon könnyű megvezetni az embereket, és úgy tudnak örülni egy teaültetvénynek, ha azt mondják nekik, hogy szép (egyébként valahol tényleg az, csak nem szabad belegondolni, hogy ez a dzsungel helyett van itt), akkor elhiszik, és örülnek neki, sőt idejönnek meglátogatni, megnézni az egészet. Mi sem vagyunk kivételek, igaz mi elsősorban a dzsungeltúra miatt jöttünk és azt élveztük leginkább, de lefelé tudatosan jöttünk a teaültetvények között, sőt kerülőt tettünk a Boh Tea Plantations látogató központjába, ahol végignézhettük a teakészítés fázisait, és a végén igen, még mi is vásároltunk három apró dobozzal ajándékba, szuvenírnek a híres teából. Szóval mit járatom én itt a számat, én is hozzájárultam az őserdők kiirtásához, igaz!? Igaz…

Ne legyek ilyen szigorú? Nem tudom… Nem tudom, hogy kéne. Talán igaz, hogy nem a teaültetvényeken fog múlni, de ha mindenhez így állnánk hozzá, akkor el vagyunk veszve. „Nem rajtam fog múlni…”, „Én csak egy csepp vagyok a tengerben!”, „Mit tehetek én, egyként, kicsikén?!” – szerintem ezek mind hülyeségek, és nem szabad így gondolkodnunk!

Hogy helyette hogyan kéne, arra most nem térek ki, de megtettem már és fogok is még erről írni, viszont most inkább még azt meséltem el így a végén, hogy hazafelé két stoppal jutottunk vissza, először egy kedves páros vett fel minket a teaültetvény parkolójában, aztán Bringchang-ban a tegnap reggeli indiai éttermes fickó, aki a gyerekét vitte iskolába egy öreg mercivel, pont olyannal, amit régen Bander barátom is megörökölt és hajtott pár évig. Az emberünk füléből egyébként dél-indiaihoz méltóan hatalmas szőrcsomók álltak ki, még a fülcimpája tetejéből is, nem csak a tövéből. Azóta hallottam, hogy ez a bölcsesség jelképe, ezért nem bántják. Én tegnap találtam egy (Zita szerint átlátszó és ezért láthatatlan) szőrszálat a jobb fülemben, de annyira zavart, hogy kitéptem. Lehet ezért írok ennyi hülyeséget össze!? :)

Folytatása következik… ;)

Ez a két nap 2013. május 6-7. volt, első nap 23,3km-t tekertünk, második nap pedig közel ugyanennyit túráztunk a dzsungelben, kb. 500 méter szintemelkedéssel.

Vietnam sokkol minket

Őszinte leszek. Vietnamban az első élményeink negatívak voltak. A barátságos, csendes Laosz után egy zsúfolt, hangos, koszos faluba érkeztünk meg Vietnamba, ahol már nem szábájdizott ránk senki, ellenben „Helló”-ztak, és ezt nagyon furcsán tették. Először is mindenki kiáltozott, nem csak úgy köszöntek nekünk és nem csak akkor, amikor mi köszöntünk nekik, hanem kb. majdnem mindig, amikor észrevett minket valaki – és ilyen sokszor volt – eleresztett egy hangos, kérdőre vonó hangsúlyban a levegőbe kiáltott „Helló!?”-t. Mintha csak az ő bringáján ülnénk, vagy mintha csak szemrehányásképpen szólna hozzánk, hogy miért nem figyelünk rá. Ez mondanom sem kell, nem tetszett nekünk annyira, mint a laoszi köszönés, az ennél sokkal kedvesebb, halkabb és barátságosabb „szábájdi”, amit sok esetben csak akkor kaptunk, ha mi kezdtük a köszönést.

Itt Vietnamban, vagy legalábbis az első faluban, Na Meo-ban, ahová megérkeztünk és ahol megszálltunk, ez más volt. És maga a falu is más volt, „fejlettebb” volt, tele volt az utcára nyíló boltokkal és szeméttel, na meg emberekkel, akik valahogy sokkal hangosabbak voltak még nélkülünk is, mint ahogy azt eddig megszoktuk. Szóval Vietnam elsőre nem tetszett, legszívesebben visszaszaladtunk volna Laoszba! :) Persze sejtettük, hogy lesz majd jobb is, és majd visszaszokunk a „nehezebb környezetbe”, de azért nem örültünk, hogy ilyenek az első benyomásaink.

Hogy valami pozitívot is írjak az első élményeinkről, a szálló, amit találtunk, lepukkant volt ugyan de az igényeinket (tető, falak, zárható ajtó) kielégítette és az alkudozás mosolyogva ment, gyorsan és hatékonyan, egészen 70 ezer dongig, ami kb. 785 forint. A vacsora már kicsit drágább volt, egy útszéli kis étkezdében ettünk sörrel, üdítővel együtt 80 dongért, igaz, bőségesen. Este pedig egy nagyot aludtunk, hogy másnap belehúzhassunk és sokat haladjunk Hanoi felé.

Vágják, hordják, szárítják és elfüstölik a bambuszt

Induláskor ért minket a második sokk: Vietnamban dudálnak. Mindenki, minden fajta okból kifolyólag. Beláthatatlan kanyar előtt, előzésnél, vagy csak úgy, ha üdvözölni akarnak… Ez már már megszokás. Lelassít mellettünk a motoros és ránk dudál! Ennél még talán az a „Helllóóó?!” is jobb lenne. Ráadásul a teherautók kürtjei brutál hangosak tudnak néha lenni, arról nem is beszélve, hogy maga a járgányok is hangosak, na meg büdösek is.

Először az útszélén halmokba lepakolta, egyenlő hosszúságúra fűrészelt bambuszdarabokra lettünk figyelmesek. Ezek vagy zöldre, vagy pirosra voltak festve a végükön, valamilyen azonosítás céljából. Aztán sajnos több ízben összetalálkoztunk az ezen halmokat összeszedő és elszállító teherautókkal is. Később hallottuk, ahogy vágják a hegyoldalban a bambuszt majd láttuk is, ahogyan leengedik a bambuszrudakat a fák között. Persze azt már nem nézték, hogy hová és ki van ott, de szerencsére nem jártunk soha rossz helyen, nem dőlt ránk egyetlen bambuszkaró sem.

Szóval egyértelmű volt, hogy bambuszkitermelés folyik a környéken, ami persze nem tetszett nekünk, ha másért nem, hát a teherautók miatt ez nekünk nem volt finom. Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy messze nem arról volt szó, hogy tarra vágták az erdőt, és ez azért jó. Valószínű a kitermelőknek is megvan az eszük, és ha a talajerózióra nem is gondolnak, de arra igen, hogy nem érdemes most minden bambuszt kivágniuk, mert akkor pár év múlva nincs munkájuk. A bambusz egyébként egy bokorként kezdi, a különálló szárak egymáshoz közel, csoportokban nőnek, aztán ebből lesznek a normál fa nagyságú, vagy még annál is magasabb csoportosulások, akár 30 méter magasak is. Miközben az átmérőjük nem nagyon haladja meg a 20cm-t! :) Ki van találva ez a bambusz, de nagyon.

És ki nem találnátok, itt miért szüretelik. Arra már gondolom rájöttetek, hogy ezek a halmokba rakott bambuszok nem az építőiparba mennek, mert akkor nem vágnák össze kisebb, mint 1 méteres darabokra. A völgy oldalában kanyarogva hamarosan erre is választ kaptunk, amikor megpillantottuk az út szélére kipakolt száradó bambuszhalmokat. A bambuszágakat ügyesen szétütötték vékony szálakra, amelyeken a kötözőt középen meghagyták és az egészet szétnyitották, hogy minél több felületen érje a nap.

Mindezt azért, hogy aztán egy útszéli üzemben apró, kb. 1-1,5mm átmérőjú, vékony, kör keresztmetszetű szálakra vágják szét. Milliónyi ilyen vékony bambusz szálat láttunk összekötözve ezen a helyen, ahol megálltunk és körbenéztünk, mert kíváncsiak voltunk, mi történik. Az itt dolgozók elmutogatták, hogy ezek a vékony szálak a füstölők szárai lesznek, az egész folyamat tehát azért történik, hogy a 82 milliós buddhista lakosságnak legyen mit elfüstölnie imádság közben / előtt / után / helyett. Nem akarok senkit sértegetni, főleg nem vallásos embereket, mert jobb az, ha mindenki a saját háza táját sepreget, de… Annyi értelmesebb dolgot lehetne kezdeni azzal az emberi idővel, energiával, hogy a környezet terheléséről ne is beszéljünk. Persze azt én se tudom, hogyan lehetne magasabb tudatossági szintre hozni az embereket, még csak a problémákat látom, megoldást keveset. De talán nem olyan nagy ügy ez a bambusz, hiszen mint már írtam, sehol nem láttunk tarvágást a dzsungelben, csak hát azok az IFA-k, azok ne lennének ilyen büdösek. Képzeljétek el, hogy egy gyönyörű természeti környezetben, hegyek között, dzsungelben bicikliztek a pároddal, és akkor jön egy ilyen szörnyeteg, már messziről dudál, három kanyarral előbb halljátok, inkább félreálltok, mert roskadozva, hangosan püfögve, fekete füstöt okádva halad el mellettetek – tényleg mint valami gépszörny! Hogyan ne utáljuk? :)

Rizsföldek, mosolygó emberek és nyitott házak

Gondolom nem azért olvastok, mert szeretitek, amikor hőzöngök a dolgokon, de én azért mindig igyekszem részletezni az érme mindkét oldalát. De most már elég volt a sötét oldalból, jöjjön a szebbik, mert összességében még az erdőt hordó, az agyunkat szétdudáló gépszörnyek és a „Hellóóó?!”-zó helyiek mellett is igen szép és kerek napunk volt.

Az út mentén a legtöbb háznak szalma(szerű) teteje volt, és többségük cölöpökre épült. A helyiek, akik nem kiabáltak ránk, igazából aranyosak voltak, és érdekes volt megfigyelni, hogy amikor megálltunk egy nagyobb faluban ebédelni, a vendéglő hátrafelé nyitva volt. Pontosabban az egész ház nyitott volt. A ház előtt bádogból az utcafront felé le volt fedve a „kocsibejáró”, amihez persze nem járt autó, hanem ez volt maga az éttermi rész konyhája. Az étkező része pedig az előtér, és a nappali első fele! :O Hátul a lépcső előtt ott volt a dohányzó asztal a faragott fa székekkel és amikor kérdeztük, hol a mosdó, a hosszúkás házban egészen hátravezettek, egy másik konyha mögé a mellékhelyiségbe. Itt úgy élnek, hogy a bolt össze van nőve a lakásukkal, ami egyben egy kiállítás is az utca felé: „Nézzétek, milyen jól megy nekünk, milyen ügyesek vagyunk, jól nyomjuk ezt a játékot, annyi pénzt kerestünk, hogy fussa lapos képernyős tévére meg faragott fa bútorokra!” – és a teljes fronton kitárják a nagy ajtókat az utca felé, hadd lássa mindenki.

Egyébként az építkezés is elég vad, a nagyobb településeken szinte az összes ház keskeny, hátrafelé hosszú és magas, állítólag azért, mert magasak a telekárak. Ezért aztán fölfelé építkeznek. Ez akkor néz ki igazán viccesen, amikor a szomszédéknak még nem futotta második-harmadik emeletre, és egymagában áll egy ilyen keskeny-magas ház az utcában.

Ahogy kiszélesedett a völgy, úgy tűntek fel a rizsteraszok is a tájban, de a meredekebb hegyoldalakban azért maradt a dzsungel. A táj csodás volt és élveztük a gurulást, a nap is sütött, és ez csak a délutáni órákban volt egy kicsit túl erős.

Sajnos az OpenCycleMaps nem tartalmazta azt az utat, amin le szerettünk volna vágni egy másod-(vagy talán inkább harmad-)rendű úton, és ugyan megvolt egy google maps-ről „follow road”-al átmásolt track a GPS-en, azt végül nem mertük használni, mert nem tudtuk, milyen lesz az az út, ami egyébként a google térképe alapján a völgyben folytatta, egyenest lefelé egy rövidebb úton. Amikor a vélt elágazáshoz értünk, csak egy betonlapokból kirakott kis utat találtunk balra, és két motorost. Megkérdeztük őket, jobb híján arról, hogy arra van-e Hanoi (ami még sok több száz kilométerre volt innét), de azt integették, hogy nem, hanem tovább a főúton. Kicsit fájó szívvel, de végül maradtunk a biztos főúton, miközben tudtuk, hogy ez hosszabb és még néhány kisebb hágót is meg kell másznunk közben.

A hágó és a röplabda

Az első hágó volt a legkeményebb, nem volt hosszú, viszont piszok meredek. Odafentről szép kilátás volt a hátunk mögött hagyott zöld hegyekre. A túloldalt újabb település következett, egy nagyobb város, több kilométer hosszan.

Itt úgy döntöttünk, megszállunk, de ez nem ment könnyen. Az egyik szállodába nem akartak fogadni, a másikban pedig elképesztően magas árat mondtak. Végül egy sportpályára kanyarodtunk be egy kocogó embert követve, aki miközben viccesen ugrált és nyújtogatott futás közben, érdeklődve figyelt minket. Kiderült, hogy röplabda meccsre igyekszik, a helyi elektromos művek épületének udvarára. Majdnem beálltam közéjük játsztani, de mire rávettem magam, véget ért a bemelegítésük és kezdték a meccset, amibe már nem akartam belekotnyeleskedni. Ezt jól is tettem, mert jobban játszottak nálam, a meccset végül csak fotóztam, de ez is élvezetes volt, mert embereink nagyon vidám figurák voltak. Azért álltunk és vártunk itt, mert az ígérték, intéznek nekünk valamit szállás ügyben.

Ez így is lett, a meccs végeztével egy nőt kellett követnünk, szembe egy nagyon furcsa házba. A fürdőszoba egy kétszobás, téglafalú, de bádogtetős előépület, és egy gondolom régebbi, tradicionális fa cölöpökön álló, „bambuszparkettás” ház között volt. Eleinte nem tudtuk hová tenni magunkat, mert eltűntek körülöttünk, de aztán előkerült két srác, sokat nem tudtunk egymással beszélgetni, de meghívtak maguk mellé vacsorázni (zöldségek, rizs és furcsa, zsíros húsok), a beszélgetést mi a fotókkal, térképekkel próbáltuk színesíteni, de végül a vietnami vodkán maradt a fő hangsúly, amit nagyon nyomtak, ezért végül ittunk egy-egy kört illedelmességből.

Ezután végre újra előkerült a ház asszonya és megmutatta, hogy az első helyiségben tudunk majd aludni, és hogy az ajtót pedig reteszeljük be magunk után a vasrúddal. Ezzel újra eltűnt! :o Még most sem világos a kép, de azt hiszem a srácok albérletben voltak a szobában, amit a nő adott ki nekik, aki amúgy nem is itt lakott, hanem valahol a szomszédban. Ezt abból gondolom, hogy később, amikor a nő újra előkerült, az egyik vodkás barátunk elkezdett dollárról beszélni, amiből végül kisütöttük, hogy pénzt szeretne tőlünk. Na, jól nézünk ki, miért nem tisztáztuk ezt az elején, most itt van ez a részeg srác, aki dollárosra itta magát… Érezhető volt, hogy ő nem a házhoz tartozik, és csak kitalálta, hogy mi biztos gazdagok vagyunk és adjunk neki pénzt. Egy dollárt hajtogatott, de annyira, hogy hát végül adtunk neki egy egydollárost, legyen boldog vele. Ezt látva vérszemet kapott, 10 dollárt szeretett volna, mondtuk, hogy annyink nincs, mire ugyanezt már dong-ban szerette volna, 200 ezer dong-ot. Ez duplán volt szar érzés nekünk, mert a pénzünket akarták, és mert ezzel már úgy éreztünk itt nem emberbaráti szeretetről van szó, hanem pénzéhességről. Ami furcsa volt, mert hirtelen tört rájuk. Vagyis csak rá, a srácra, mert a helyzetből úgy vettük ki, a nőnek eszébe se jutott tőlünk pénzt kérni, és erre az albérlő, a srác féltékeny lett ránk. Végül keserű szájízzel adtunk neki 100 ezer dong-ot, amit azonnal vissza is kértünk tőle, amikor láttuk, hogy boldogan zsebre vágja. Azt hittük, hogy csak asszisztált, közvetített a nőnek az üzlethez, de nem, magának akarta a pénzt, és mivel a helyet is a nő adta és az ételt is ő rakta elénk, ezért visszakértük a nyikhaj fiútól a 100 dongost és egyenesen a nő kezébe adtuk.

Ez az egész színjáték nem esett túl jól nekünk és kicsit már bántuk, hogy nem mentünk inkább a drága szállodába, vagy csak tovább bele az egyre sötétedő estébe. És mert azt hittük, kedves, segítőkész emberek közé kerültünk, de amikor elkezdte ez a srác kéregetni a pénzüket, akkor ez megdőlt bennünk, de ekkor már késő volt, éjszaka és aludnunk kellett volna. Az egész ott lett elrontva, hogy a röplabdásokkal ugyan jól kijöttünk és őrajtuk látszott, hogy normális, rendes emberek, de végül tőlük elkerültünk, és ezen az ismeretlen helyen már nem éreztük ugyanazt a kedvességet, és ez a srác ugyan eleinte kedves volt, étellel kínált minket, de később egyre furcsább lett, ahogy egyre többet ivott. Végül éjjel a srácok eltűntek a háztól, amit már végképp nem tudtunk mire vélni. Furcsán éreztük magunkat, az iratainkat és az értékeinket magunk mellé vettük estére, és elhatároztuk, hogy reggel korán indulunk tovább, hogy a következő nap többet tudjunk haladni és még idejében találjunk egy rendes helyet, ahol nem érhetnek ilyen kellemetlenségek.

Mielőtt fölöslegesen előre aggódnátok, elárulom előre, hogy nem történt semmi furcsaság se éjszaka, se reggel. :) Ezen a napon, december 15-én 61km-t haladtunk.

Vietnam tehát nem nyitott túl fényesen nálunk, de azért bizakodtunk, hogy majd jobb lesz. Hallottuk ugyan más utazóktól, hogy itt többen próbálnak majd lehúzni minket, de sokaktól azt is hallottuk, hogy Vietnam nagyszerű hely és nagyon kedvesek itt az emberek. Bíztunk benne, hogy ez rajtunk is múlik és elhatároztuk, hogy a következő napon csak azért is szép napunk lesz, és élvezni fogjuk ezt az új országot!

Eid-el-Iftar és eső az utakon

Labre-éktől második próbálkozásra is csak dél körül tudtunk elindulni, és ez hiba volt abból a szempontból, hogy az esőt így megint kikaptuk. Épp mikor már toltuk ki a kapujukon a bringákat, elkezdett szemerkélni az eső. Aztán amikor még a főúton sem jártunk, rákezdett úgy igazán. Ekkor felöltöztünk esőruhába, de mire ezzel végeztünk, ismét csak szemerkélt. Mire kiértünk a faluból, vetkőzhettünk. Még mindig jobb kívülről megázni az esőtől, mint beleizzadni a dzsekibe, mert akármilyen vékony is az és akármilyen szuper szellőző, attól még trópusi éghajlaton vagyunk, relatív melegben, még akkor is, ha közben szakad az eső. Szóval sok értelme itt nincs a vízálló dzsekinek és nadrágnak, mert ha felvesszük és úgy hajtunk benne, akkor belülről ázunk meg.

Erre a napra nem terveztünk sokat menni, épp csak ki akartuk próbálni, hogy mennyire bírja Zita a bringázást. A csomagjait átvettem, átpakoltam az én bringámra, ezzel már tegnap végeztem, át kellett állítani az Ortlieb táskák csatjait, hogy felférjenek az én első csomagtartóimra. Szóval így tekertünk, Zita táskák nélkül, én négy táskával. És jöttek a dombok, és jött az eső, még ezzel a 21km-el Kagrachuri-ig is meg kellett küzdenünk. Valamit félreolvashattam anno a térképen, amikor ezt az útvonalat terveztem, mert a Kagrachuri előtti „hágó” nem 180m magas volt, hanem 320m, persze ez az egészen nem sokat osztott-szorzott, mert az út folyamatosan hullámzott, és a legnagyobb nehézséget ez okozta. Ezen a szakaszon Samiultól tudtuk, hogy több érdekes dolog is van. Ha egy bizonyos ponton bevágunk egy mellékúton a dzsungelba, akkor egy kis gyaloglással (mert az utolsó pár km-en már képtelenség bringázni) megérkezhetünk egy vízeséshez és egy kilátóhelyhez a dzsungel közepén. Végül ezeket a helyeket nem kerestük fel, ennek több oka volt. Egyrészt azon a helyen, ahol az elágazást feltételeztük, rengeteg volt a helyi, vagyis inkább a bangladesi, az őslakos, azok közül is a fiatalabb suhanc fajta. Biztos, hogy követtek volna, és megkeserítik a kirándulásunkat, de ez még mindig csak a legkisebb baj lett volna, mert ezen felül nem tudtuk volna hová tenni a bringákat a gyalogtúra idejére, na meg aztán az eső is esett, és teljesen borús is volt az idő, tehát a kilátópont így eleve elvesztette az értelmét számunkra ezen a napon. Hagytunk hát mindent magunk mögött, és elengedtük őket, ahogy magunkat is a lejtőn, merthogy végre túljutottunk a hágón. Vagy legalábbis azt hittük, amíg pár dombbal később szembe nem találtuk magunkat ismét egy meredek emelkedővel. :)

Az út egyébként ezen a napon forgalmas volt, a buszok és a dzsipek muszlimokkal dugig tömve, és még a tetőkön is csüngve közlekedtek, sűrűbben, mint máskor. Ennek az okát is tudtuk, ezen a napon volt a második napja a közel egy hónapos Ramadánt követő ünnepnek, az Eid-nek. Ez a legnagyobb ünnepük a muszlimoknak az évben, ilyenkor (végre napközben is…) nagyokat esznek, összejárnak és a távoli rokonok, családtagok meglátogatják egymást. Ilyenkor még a busz-, hajó-, és vonatjegyek is drágábbak, mint máskor, és különjáratokat indítanak, hogy ki tudják szolgálni a 150 milliós ország mozgási igényét. Ennek a gyakorlati működését láthatjátok is néhány képen. :)

Az egyik gerincen egy sztupát pillantottunk meg, és ahogy közeledtünk hozzá, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy az utunk épp mellette fog haladni, megkerülve a gerincet, aminek a tetején magasodik. Itt megálltunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyük az építményt, és amíg Zita felmászott fényképezni, én vigyáztam a bringákra, és pólót cseréltem, mert úgy tűnt, innen már tényleg csak lefelé lesz, és nem akartam a vizes pólómban száguldozva megfázni az ellenszéltől. Amíg Zitára vártam, több busz is megállt mellettem, annak ellenére is, hogy egy meredek kanyarban álltam, ez nem számított, meg akarták csodálni a fura bringákat és a fehér embert. Rogyadoztak az emberektől ezek a buszok és a tetejük is csurig volt velük, de azért erre volt idejük. Én sajnos képtelen voltam örülni nekik, mert ők rám csak úgy tekintettek mint egy majomra a kerítés nélküli állatkertben, ahogy szóltak, kiáltoztak felénk, az az én értékrendem szerint nagyon bunkónak számított, és ezen nem bírtam fordítani egyet, ráadásul a busz is nagyon büdös volt.

Zita „zsákmány” nélkül tért vissza, a kis Canon fényképezőgépünk végleg felmondta a szolgálatot, legalábbis ekkor úgy tűnt. Aztán később visszatért belé az élet, már sokadjára viselkedett így. Talán csak a nedves levegőt nem komálja. A képeket ezután a nászajándékba kapott Panasonic géppek készítettük, de előbb ehhez még fel kellett annak az aksijait töltenünk.

Kagrachuri – Hotel Nájlon és a bangladesi Big Mac

Kagrachuri előtt végre leértünk a völgybe, és innentől síkra váltott a vidék, ami igaz, hogy azt jelentette, hogy vége a lefelének, de egyben azt is, hogy nincs több fölfelé. A Kagrachuri-Rangamati elágazásban igazoltattak és regisztráltak minket a rendőrök, persze csak a maguk módján: se útlevelet, se a Samiultól kapott engedélyünket nem kérték el, csak egy nagy füzetet toltak elénk, ahová mi magunknak fel kellett írni az adatainkat, és hogy honnan jöttünk és hová tartunk.

Ezt követően aztán hamar egy civil ruhás rendőrt találtunk magunk mellett, aki motorral követett minket, és elvezetett egy szállodába, ahol négyszázért vesztegettek egy első emeleti sötét lyukat, ahová az utca zaja is beszűrődött. Innen mentünk át egy másik szállóba, a Hotel Niloy-ba, amit mi csak Hotel Nájlonnak hívtunk, ami valamilyen szinten találó is volt rá, mivel olyan nagyon, de közben olyan reménytelenül próbálta lemásolni azt a műanyag, plasztikus, steril életteret, ami egy nyugati szállodára jellemző. Ez persze nem sikerült neki, hiszen a második emeleti, egy ágyas szobánk, amit háromszázért kaptunk meg, igaz ugyan, hogy szépen ki volt festve, és volt benne tévé (amíg ki nem pakoltam, hogy legyen helye a netbooknak), és szépen rendezett volt, de közben dohos volt, mint az állat, és a falakon gekkok rohangáltak, a szobához pedig gyertyák is jártak, mivel éjszaka elment az áram… :) Ily módon annyira azért nem hasonlíthatjuk nyugati társaihoz, de mi ezt egy cseppet sem bántuk, örültünk, hogy van hol laknunk 900 forintért, és hogy a bringákat nem kellett felcipelnünk a másodikra, mert azokat sikerült egy éjszakára zárt helyen, a lépcsőházban leláncolni.

A recepciósunkkal és a „biztonsági korlátozásokkal” már kevésbé voltunk ilyen boldogok, persze egy idő után már ezen is csak mosolyogtunk, illetve ezek miatt hamar eldőlt, hogy holnap továbbtekerünk Rangamati felé. Ahányszor el akartuk hagyni a szállodát, ő le akart minket ültetni a pultjával szemközti fotelban (Please, sit down! – Másnap reggel már mi is így köszöntünk neki! :D), és kérdezte, hogy hová és miért akarunk kimenni. Hát kérem, enni szeretnénk, mert éhesek vagyunk! Ó, azt nem lehet, ő idehozatja nekünk az ételt, maradjunk csak itt. Ember, nem azért jöttünk ide, hogy egy szállodában kuksoljunk a gekkókkal, hanem mert látni szeretnénk Kagrachurit! Oké, de akkor is rendőrt kell, hogy hívjon, aki majd kísér minket… :O A rendőrünk egy fiatal, kék egyenruhás srác volt, aki a vállán egy szép nagy puskát hordott. A puskát mi nem értékeltük, de azt már igen, hogy volt társaságunk, tudtunk vele beszélgetni, és megmutatta a közeli vendéglőt, ahol két rendőrnővel is találkoztunk! Ezen meglepődtünk, mert nem gondoltuk volna, hogy itt Bangladesben, egy muszlim országban, ahol ilyen patriarchális a társadalom, rendőrnőkkel fogunk találkozni, ráadásul vidéken! Nem viseltek semmi a fejükön, hosszú fekete hajuk egyszerű copfba volt fogva… Mondjuk máshogy szerintem furcsán is néztek volna ki.

Vacsorára a nagy kedvencünket, a parotába csavart csirkedarabokat ettük sok hagymával, fokhagymával, uborkával és lime-al leöntve. Vagyis „Gyros a’la Banglades”-t ettünk, a saját fejlesztésű kedvencünket, ami ízben és kinézetben hasonlít az otthoni gyros-ra, és kettőnkre kétszáz taka alatt saját magunk által összepakolható egy jobb bangladesi étterem kínálatából. Vicces egyébként, hogy itt is árulnak „bárgert” néhol, de annak kevés köze van a hamburgerhez. A zsömléje amúgy ízletes, és mint a Big Mac, két szinten van bevágva, de kb. itt véget is ér a hasonlóság, mert a felső szeletbe rendszerint csak egy vékony szelet uborka kerül, esetleg mellette egy hasonlóan vékony szelet répával vagy paradicsommal, az alsó szinten pedig vagy egy ismeretlen eredetű furcsa fasírt van, vagy egy rántott csirkehús darab, utóbbi minden esetben csontostul! Csontot hagynak a hamburgerben, hát hová vész így a lényeg, az élvezet, hogy csak beleharapsz, és eszed-eszed, és hmm… kitörik a fogad, ha nem vigyázol! Ha úgyis ki kell venned a csirkehúst a zsömléből, hogy körberágd a csontról a húst, akkor minek belepakolni? Vagy képesek a bangladesi barátaink körberágni a szájukon belül a csontdarabokat, vagy igazából az, hogy zsömlében adják a húst, csak egy marketing elem, hiszen külön is adhatnák, úgyis külön kell enni. Szóval vicces, és aranyos, ahogy a nyugati dolgokat próbálják másolni. Azt ugye már elmondtuk, hogy Kína óta minden országban, ahol jártunk, a csirkét azt csak random felvagdossák és úgy főzik-sütik ki, nyakkal, lábbal, meg mindenféle egyéb érdekes részekkel együtt, amelyekről én ezelőtt nem is tudtam, hogy egy csirkének van olyan. :) És ezt ők így imádják, szeretik a csontokat, és azokról lehámozni az utolsó kis darab húsokat is.

Persze mondanom sem kell, mi ennek épp az ellenkezőjét szeretjük, a szép nagy, egybefüggő húsdarabokat, ezért aztán rendszerint hátul a konyhában találjuk magunkat, amint válogatjuk a nekünk tetsző darabot – mert mindegy, mennyi a csont vagy a hús egy darabon, mind ugyanannyiba kerül, 70-100 takába. Sokat beszélek itt húsról, pedig közben az igazság az, hogy sokkal kevesebbet eszünk belőle, mint előző életünkben. Itt Bangladesben pl. rendszerint csak egy ilyen darab csirkét veszünk, és azt megesszük ketten fejenként 3-4 db parotába tekerve, a már előbb említett rengeteg zöldséggel, szóval ez a kevés csirke igazából már csak az íze végett kell, a lényeg a sok zöldség. Ezen kívül magunktól legfeljebb csak halat szoktunk enni, és csak ha vendégségben vagyunk és megkínálnak valamilyen más hússal, akkor eszünk mást a csirkén és a halon kívül. Hazugság lenne azt mondani, hogy ez nem csupán az anyagi okok miatt alakult így, és mert a többi hús sokszor nem túl bizalom gerjesztően néz ki, az viszont igaz, hogy végeredményben örülünk, hogy kevesebb húst eszünk.

Dombokon, hegyeken

Na, de most már elég ebből, és feküdjünk le aludni, majd ébredjünk fel másnap reggel, pakoljunk össze, reggelizzünk meg, és induljunk el! A reggelinél egy fickótól megkaptuk Bluetooth-on a Bondu Tin Din-t mp3-ban, ez az a verzió, amit aztán fel is töltöttem Nektek. :) A recepciós még mindig le akar ültetni magához, és szinte már pánikszerűen vissza akar minket tartani, hogy csak 20 percet várjunk, és itt lesznek a rendőrök. Teljesen megbolondult, mondtuk neki, hogy ott a checkpoint az elágazásnál, azt nem tudjuk és nem is akarjuk kikerülni, egyébként meg Rangamati felé megyünk, és ha kell, a motoron 5 perc alatt úrolérnek, még mielőtt elérnénk a checkpoint-ot, úgyhogy ne parázza túl a helyzetet. Nekünk húsz perc most túl sok, hogy várjunk, és különben se kéne ennyire féltenie minket, csupán 50m-re van az a körforgalom, ahol 4-5 rendőr állomásozik egész nap, akiket ráadásul már személyesen ismerünk, mert tegnap odamentünk hozzájuk beszélgetni kicsit – már amennyit mi tudunk bengáliul beszélgetni. :)

Minden úgy is volt, ahogy mondtuk és gondoltuk, még nem értük el a tegnapi checkpointot az elágazásnál (Kagrachuri egy zsákutca), már megjelent a tegnapi civilbe öltözött rendőrünk a motorján. Csak azért ismertük meg, mert ugyanaz a lungi és ugyanaz az ing volt rajta, mint tegnap. :) A checkpointnál ismét beírtuk magunkat a füzetbe, majd végre nekivágtunk az ismeretlennek!

Ezúttal még több dombot kaptunk, mint eddig a Chittagong – Kagrachuri szakaszon, és Rangamati 70km-re mértem tőlünk, tehát ennyi volt a kitűzött táv a mai napra, ami nem ígért egy könnyű menetet ezen a terepen. Nem is volt az, de legalább az esővel kétszer is nagy szerencsénk volt. Először déltájban kezdett szemerkélni, és éreztük, hogy ebből nagy zuhé lesz (valahogy már érezni másfél hónap Banglades után), ezért beálltunk egy kis teázó eresze alá. Abban a pillanatban, hogy bent voltunk a tető alatt, leszakadt az ég. Kihasználva a kényszerpihenőt, én megvizsgáltam és kicsit szét is szedtem a markolatváltómat, mert az kezdett rakoncátlankodni, és már kesztyűben sem voltam képes néha váltani, mert annyira szorult. Ez mondanom sem kell, igen bosszantó tud lenni egy ilyen dimbes-dombos terepen. Sajnos nem tudtam meggyógyítani, mert manuál híján nem mertem jobban szétszedni, illetve nem is nagyon láttam, hogyan kezdhetnék neki. Így az eső elálltával maradt a nehézkes váltás, aminek nagyon nem örültem, hiszen egyrészt ez nem jelentett jót a bicikli műszaki állapotát illetően, másrészt egyszerűen képtelen voltam rendesen haladni miatta. Volt, hogy meg kellett állnom fölfelé, és csak álló helyzetben, nekifeszülve tudtam nagy nehezen könnyebb fokozatban váltani.

A nehézségeket leszámítva gyönyörű volt a táj, és sok érdekeset láttunk ezen a napon. Elsőnek egy élő, növényi kerítést, ami engem nagyon megfogott. Persze tudom, nálunk is vannak sövénykerítések, de igazából ritka az ilyesmi, pedig mennyire logikus, és szép. Ja, hogy egy évben egyszer-kétszer meg kell nyírni? Inkább dolgozom a munkahelyemen, és abból a pénzből veszek fémből, kőből, vágott fából kerítést, és megépítem vagy építettem azt, nem igaz? :) A többi nem számít… Különben is, mindenkinek ilyen kerítése van, nem merek különbözni, még furcsán néznének rám.

Éjszakai markolatváltó-szerelés mellkasi fájdalmakkal egy ékszerboltban

Az út sok helyen dzsungelszerű környezetben haladt, de azért sose volt elhagyatott, még itt is lépten nyomon találkoztunk emberekkel, hol csak úgy sétáltak az út szélén, hol a ritkán, de azért itt is megtalálható földeken dolgoztak. Ebédelni megint csak egy pillanatra álltunk meg, és amint végeztünk, indultunk is tovább, mert odakint már rekordméretű tömeg gyülekezett.

Hamar kifáradtunk az állandó hullámvasútban, és egyre inkább éreztük, ahogy mentünk bele a délutánba, hogy ma már nem lesz meg ez a Rangamati, vagy legalábbis ha megpróbáljuk, azzal azt kockáztatjuk, hogy ránk sötétedik. A második nagy zuhé vagy félóráig tartott, és igaz ugyan, hogy megint pont kikaptunk ezúttal egy katonai őrbódét, de mire abból kiszabadultunk, már csak másfél óránk volt sötétedésig, Rangamati viszont még több mint 30km-re volt előttünk. Még egy kicsit azért haladtunk mert a terep is enyhülni látszott, de aztán egy nagy bazársoron elkezdtünk kérdezősködni valamilyen éjjeli fedél után. Egy kedves ember hamar meghívott magához az ékszerüzletébe. Később több meghívást is kaptunk máshová, de hűségesek maradtunk az első segítőnkhöz, nem akartuk megbántani, másrészt meg nem tetszett, hogy mások azzal kérkedtek, hogy nekik nagy házuk van, még akkor se, ha igazából nem annak szánták, csak arra gondoltak, hogy nekünk majd ott kényelmesebb lesz. Azt nem mondom, hogy tökéletesen, de elvoltunk abban a kis kb. 10 nm-es helyiségben a bambuszkunyhóban, ami igaz, otthon szerszámtartó kerti bódénak is roskatag lenne, de itt egy vidéki ékszerüzletnek még elmegy. Embereink vacsorával is készültek, én pedig nekiálltam szétszerelni a markolatváltókat. Mind a kettőt, mert közben a Zitáé és elkezdett rakoncátlankodni.

Azzal kezdtem, hogy letöltöttem a Rohloff honlapjáról külön csak a markolatváltóról szóló manuált, azt rátöltöttem a Kindle-re, hogy ne a notebook legyen elől és merüljön. A doksi alapján indultam el, és máshogy nem is nagyon ment volna, mert azzal kellett kezdeni, hogy 14-esbe tesszük a váltót és odalent az agyváltónál a feszítő csavarokat teljesen kilazítjuk. Ilyesmit nem tudtam volna megszülni magamtól. Ráadásul találtam egy módszert, amivel meg lehetett úszni azt, hogy magát a markolatváltót le kelljen húzni a kormányról. Így a kormány maradhatott a helyén, egy csomó munkát és némi csavarragasztót is megspóroltam. Ahogy szétszedtem a váltókart, nyilvánvalóvá vált, hogy totál mocskos odabent. Nem csak furcsa fehér port találtam benne mindenütt, hanem a bowden belső teflonburkolatának darabjait is. Ez sajnos nem jó jel, mert ez azt jelenti, hogy a bowden sérült, tehát azt is cserélni kell majd, ha a váltókar kipucolása nem segít, akkor most, de különben is minél előbb. A pucolásban már Zita is segített, makacsul bele volt állva a por mindenhová a váltókar belsejébe, így eltartott egy darabig, amíg megpucoltuk őket.

Igazából az egész művelet így leírva, manuált használva nem tűnik bonyolultnak, de akkor azért para volt, gondoljatok csak bele: Banglades távoli vidékein, éjszaka, fejlámpánál, egy útszéli bazársor apró kis ékszerboltjának kunyhójában szétszedni a kerékpárjaink egyik létfontosságú alkatrészét, életemben először, úgy, hogy csak magamban bízhatok, mert ha én nem tudom összeszerelni, akkor bizony senki az ég adta világon nem fog tudni nekem itt ebben segíteni, itt nem, hogy Rohloff képviselet, de még nyugati, váltós bringákat látott kerékpárszervizes sincs több ezer kilométeres körzetben. Ezért aztán volt bennem egy kis zizi, meg egyáltalán, fáradtak és elgyötörtek voltunk ezután a nap után, én négy táskával másztak meg az összes rohadt dombot ebben a nedves, meleg időben, most meg a nap végén itt kell szerelnem, és izgulnom, hogy vajon képes leszek-e összerakni és újra működésre bírni a markolatváltómat. Hogy is mondjam, kicsit nyomorultul éreztem magam, bár a vendéglátóink kedvesek voltak, de nem ez a lyuk volt az a hely, amit reggel elképzeltem, hogy ezen az éjszakán lakni fogunk, pláne nem az atomjaira szedett markolatváltóval. Az érzésre még az is rátett, hogy zanyáltam egy nagyott. A budi a kunyhó mögött volt egy saras domboldalban, és ahogy jöttem le onnan a papucsomban, az egyik lépésnél elcsúsztam, és a hátamra, fenekemre, illetve a karomra estem. Az esés közben nagyon hirtelen hátrarántottam mind a két kezemet, hogy tompítsam az esést. Ez feltétlen reflex lehetett, méghozzá olyan erős, hogy valamit meghúztam vele a mellkasomban. Röhejes volt, de sajnos fájdalmas is, hogy hanyatt estem a sárba, ugyanakkor a mellkasom fájdult meg az eséstől. Erős fájdalmat éreztem a mellcsontomnál, elég volt csak a bal karomat felemelni, máris még erősebben fájt. Hogy fogom így a bringákat és a csomagokat emelgetni és cipelni?

Szerencsére legalább szerelni tudtam nagy nehezen tovább, és miután az én markolatváltómat sikerült összeszerelni, majd letesztelni a megfelelő működését, nekiálltam a Zitáénak is. A váltás ezután sem lett olyan, mint újkorában, de azért jóval könnyebb lett, mint volt, és az egész arra is jó volt, hogy kicsit megokosodjak: a markolatváltóba felülről be tud folyni a víz, és be tud jutni a por. Noha van ez ellen benne védelem, de mivel a váltó nem vízszintesen helyezkedik el, mint ahogy azt egy hagyományos kerékpár kormányán tenné, hanem a kvázi nyitott végével közel függőlegesen fölfelé, ezért jobban ki van téve ezeknek a hatásoknak, és bizony bele is jut minden dögivel. Most valószínűleg a tegnapi esőzések alatti bringázás tett be neki annyira, hogy végül szét kellett szedni. És mivel nem lett tökéletes, valamikor a bowdent is ki kell cserélni majd. Persze a pót bowdeneket nem hoztuk el ide a Chittagong Hill Tracks-en tett kis körtúránkra, azok Chittagongba maradtak, és ez újabb aggodalmakat okozott nekem mindaddig, amíg kész nem lettem a vagy 3-4 óra hosszú szerelésekkel, és meg nem bizonyosodtunk arról, hogy mind a két váltó újra használhatóvá vált. Tehát a művelet végül sikeres lett, én azonban mégsem feküdtem le nyugodtan éjféltájt a matracainkra Zita mellé, ugyanis nem tudtam az oldalamon feküdni a mellcsontomnál lévő fájdalom miatt.

Labre-ék vendégszeretetéből a bazársori ékszerboltos vendégszeretetéig 2012. augusztus 21-22-én jutottunk el, 21 illetve 47,5km-t megtéve.

A felesleges aggodalmak elkerülése végett ez egyszer elárulom előre, hogy a mellkasom lassan ugyan, de a következő egy hét alatt szépen rendbejött magától. Sőt, így utólag a megélt nehézségek ellenére már mi is olyan szépnek látjuk ezt a szakaszt, mint ahogy az a képekből átjön. ;)

Ahogy már írtam, a Dolphin Bay Café pontosan az Om Beach közepén van, tehát amikor kiléptünk a homokra, a hármas (3-as alakú az öbölpáros) közepén találtunk magunkat. Ez a középső szár egy homokos, sziklás nyúlvány, kiváló hely naplementézéshez. Az első 60 métert még a homokon tudjuk megtenni aztán átveszik a terepet a sziklák. Ezt a sziklaormot egyszer meg is hódítottuk. Zitával szépen körbejártuk, szikláról sziklára felfedeztük. Több „természetes jakuzzit” is találtunk, illetve a sziklák között kisebb rákokat is. Ekkor láttuk, hogy a rák valójában nem is hátrafelé, hanem oldalazva jár! Méghozzá bámulatos módon, bárhol megkapaszkodik, olyan vizes, csúszós sziklákon, ahol én hatalmasat taknyolnék a flip-flop papucsomban, vagy mezítláb. A sziklákon nagyon óvatosak voltunk, mert tudtuk – különösen én tudtam a rossz bokámmal -, hogy elég egy rossz lépés, és szökdelhetjük fél lábon India hátralévő részét. Persze nem történt semmi baj, sőt, nagyon élveztük a sziklákon tett kis túrát.

A vízben több időt töltöttünk, minden nap megfürödtünk egyszer-kétszer, felfrissülés és játék gyanánt. Zita rengeteg időt töltött a parton apró kagyló és csigadarabok után kutatva. Mindegyik darab különböző és mindegyik egy apró kincs, a természet egy apró csodája. Ugyanígy a hullámok: sosincs két ugyanakkora, egyik sem ugyanolyan.

A parton

Amikor Zita a parton kincskeresett, én vagy naplót írtam az étterem árnyékában, vagy kiültem mellé a partra, és amíg meg nem untam, segítettem neki a „munkában”, vagy csak úgy ültem és bámultam a hullámokat. Amikor már ez is unalmas volt, akkor kitaláltam, hogy elkezdek szájharmonikázni tanulni. Az egyik legjobb barátomtól induláskor kaptam egy G-s Blues Harp-ot (szájharmonikát), hogy tanuljak meg rajta játszani az út alatt (végülis van rá pár évem… :P). Az interneten találtam egy „letölthető” Teach Yourself Blues Harmonica (tanítsd magad) anyagot, ezt meg is szereztem még Goán, és most rátettem a Kindle-re. Néhány lecke után persze unalmas lett és úgy döntöttem, belevágok a lecsóba. Beírtam a google-be, hogy Neil Young Heart of Gold Harmonica tabs, és tádáá, már meg is volt a „kotta”, ami olyan egyszerű volt, hogy még én is megértettem, aki soha életében nem tanult semmilyen zenét az általános iskolai zeneórákon túl. Számok 1-től 10-ig, ami előtt mínusz van, azt a lyukat nem fújni, hanem szívni kell a harmonikán. Az ütemet meg a hosszakat és az egyéb részleteket meg lehet tanulni hallás után. Legalábbis én megpróbáltam és meglepően jól sikerült leutánoznom az eredetit. Ebben még Zita is megerősített, szóval nem csak én akartam nagyon szépnek hallani. :) A legszebb az egészben, hogy ezt mind nagyon-nagyon élveztem. Bármikor, amikor olyanom volt – és elég sokszor volt olyanom -, kiültem egy tengerparti sziklára, és játszottam, gyakoroltam. Napról napra jobban ment. Mindehhez nem kellett semmit magammal vinnem, csak két apró fém-műanyag tárgyat. A telefonom, és a szájharmonikám. A telefonról szólt az mp3, és a képernyőn láttam a kottát – mivel volt lehetőség lementeni a böngészőben az oldalt. :) Ezt mocskosul élveztem, mert már évek óta álmodoztam arról, hogy majd egyszer megtanulok játszani valami hangszeren, de sose értem rá elkezdeni – a sportokkal mindig előbb ütöttem el a kevés szabadidőmet. Hát most erre is jutott idő, és igazi nagy feeling volt, hogy ilyen hamar belejöttem, és ráadásul egy ilyen helyen játszhattam.

Az egyik naplemente alkalmával a kamerát is magammal vittem, miközben Zitát „kísértem” a szájharmonikával. A vége az lett, hogy majdnem elvitte a hűséges kis Canont az Arab-tenger:

Kirándulás a Paradise Beachre

A vizes palackért való meneten kívül még egyetlen egyszer hagytuk el az Om Beach-et. Akkor amikor elindultunk tovább kelet felé a parton, hogy felfedezzük a többi partot. Konkrétan az utolsó öböl, a Paradise Beach vonzott minket, a felfedezés örömén túl már csak a neve miatt is. Egyik délután elindultunk hát, csak úgy lazán, flip-flop papucsokban, a vállamon egyetlen tarisznyával, benne két liter vízzel és a fényképezőgéppel. Az Om Beach végén lévő sziklákon könnyedén felkaptattunk, és odafent a gerincen egy igazi dzsungelben találtuk magunkat. Olyan dzsungel dzsungelben. Ezalatt azt értem, hogy olyan dzsungelben, amit mi otthon is dzsungelnek neveznénk, nem pedig csak olyan dzsungelben, amit itt Ázsiában dzsungelnek hívnak. Ugyanis errefelé hajlamosak az erdőt, vagy a ligetest is így nevezni. Szóval mentünk a sűrű erdőben ami tele volt olyan növényekkel, amit azelőtt még sose láttam, vagy ha igen, csak két dimenzióban egy vásznon, vagy képernyőn. Az ösvény többször, többfelé ágazott, és sokszor csak a visszafelé utat jelző táblából tudtuk kitalálni, hogy merre van számunkra a tovább. Egyszer csak feltűnt egy fickó, aki az úttól feljebb állt, bent az erdőben, és szemmel láthatólag semmit nem csinált. Ahogy közelebb értünk, kiderült mit csinál. Megkérdezte tőlünk, hogy „Akarunk-e szívni valamit?” (Do you want smoke something?) Marihuánát és Hasist árult. Mi nem szívunk ilyesmit, és egyáltalán semmit se. Én ha akarnék se tudnék élni ezekkel a szerekkel mert soha nem szívtam egy szál cigit sem. (A szüleim azt hitték, hogy középiskolás koromban kipróbáltam, de nem, csak azért voltam bagószagú, mert a suliból a villamoshoz menet az összes iskolatársam füstölgött körülöttem. :( :D) Azóta már többször kínáltak nekünk drogokat Indiában, és megvallom őszintén, ez engem egy kicsit zavar. De csak egy kicsit, épp csak annyira, hogy kitaláltuk Zitával, hogy mit csinálunk ilyenkor. Illedelmesen, és jó hangosan(!) megköszönjük, és visszautasítjuk: „No thank you, you are very kind, but we are not going to buy drugs from you, my friend!” (Köszönjük, de nem, nem kívánunk kábítószert vásárolni tőled, barátom!) Ennek persze csak városban van értelme, esetünkben nem volt, mert egy lélek nem volt körülöttünk, csak a dzsungel. Aki ilyesmivel foglalkozik, az vállalja az esetleges körülményeket – hogy elkapják. Ez ugye még nem számít önbíráskodásnak? :) Mi csak visszautasítottuk jó hangosan, hisz itt Indiában olyan rámenősen próbálnak eladni nekünk mindent, néha csak így értenek a szóból. Érdekes, ezek a drogárusok aztán mindig egyből lekoptak, sose nyomultak ránk tovább! :)

Visszatérve a dzsungelben való sétára: Ahogy letértünk a gerincről vissza a tengerpart közelébe, úgy váltott meredek hegyoldalba a terep, és ezzel együtt eltűnt róla a növényzet nagy része is, és kitárult előttünk az Arab-tenger végtelenje. Ez nagyon szép volt, élveztük a sétát, noha egyre inkább kezdett nyilvánvaló lenni, hogy a flipflop erre az útra nem a legalkalmasabb lábbeli. Ekkor már jó két kilométert megtettünk. Megérkeztünk egy partra, ahol találtunk éttermet és néhány hippi arcot. Ide gondoltuk, hogy beülünk ebédelni, de elég drága árakat mutatott az étlap és a legénység se nagyon foglalkozott velünk, ezért úgy döntöttünk, hogy megyünk még tovább, és majd ha megérkeztünk a Paradise Beach-re, ott eszünk valamit. Nem tudom miért, de én ekkor elég szarul voltam. Gyengének és erőtlennek éreztem magam, és a derekamon, a hátamon, és a hajamnál furcsán érzékeny lett a bőröm, rosszul esett neki minden tapintás. Olyan volt, mintha hőemelkedésem lett volna. Napszúrást nem kaphattam, mert igaz gyengébben, de már akkor is éreztem, amikor elindultunk, és ezen a napon még nem jártam sehol ezelőtt. Nem nagyon értettem a dolgot, de mentünk tovább. Innentől a sziklás parton haladtunk, lent egészen közel a tengerhez. Néha fel kellett mászni 10-20 méter magasba, majd vissza le, legtöbbször sziklákon, de jól kijárt „ösvényen”, ahol néhányan jöttek szembe is. Ezen a szakaszon láttunk egy apró, vékony kígyót, ahogy kivégez egy kisebb gyíkot. Elszorította a testével, talán elroppantotta vagy megfojtotta, ezt nem láttuk pontosan, de azt igen, ahogy utána elkezdte felfalni. Durva látvány volt ilyet látni állatkerten kívül! :) Ezután már csak egy forrás mellett haladtunk el, míg végül végre meg nem érkeztünk a várva várt Paradise Beach-re. A hely sokkal kisebb és kihaltabb volt, mint vártuk, és ez engem kétszeresen sokkolt, mivel nagyon vágytam már egy kényelmes helyre leülni és egy jót enni-inni, mivel igencsak kivoltam már az előbb említett gyengeség miatt.

De ahogy végignéztem a pálmaligetes, sziklás kis öblön, még kunyhószerű tákolmányokat is alig láttam, nem hogy étteremnek mondható épületet. Ettől kicsit megijedtem, de végül aztán találtunk egy helyet, ahol sütöttek-főztek néhány dolgot. Itt tudtunk enni palacsintaszerű, töltött finomságot, és el tudtam nyúlni egy, két pálmafa közé kifeszített függőágyban. Az egész part egyébként nem volt más, mint egy pálmaliget alatt megbúvó kis hippitanya, tele furcsa kinézetű figurákkal, akik láncban szívták a füves cigit, és mint a veszett, úgy doboltak. Volt, aki külön nyomta egy szikla tövében, és voltak, akik egy nagy körben ülve beszélgettek és zenéltek. Zita sem ezt várta, és ez a hely annak ellenére, hogy tényleg csuda jól nézett ki, valahogy egy kicsit csalódás volt nekünk. Valószínű már „túl öregek vagyunk ehhez”, vagy nem tudom, de nekem ez az egész nap füvezünk, zenélünk és csak úgy vagyunk bele a világba kevés. Biztosan élveztem volna egy darabig, ha 8-10 éve kipróbáltam volna, de most már kicsit túlzásnak találom ezt a fajta lazítást, és még csak részben tudom megérteni akkor is, ha közben belegondolok abba, hogy ez nekik csak néhány napig, vagy hétig jár ki az amúgy talán a magyarnál is durvább, egész éves mókuskerék után. Mert a társaság túlnyomó többsége nekem úgy tűnt, hogy még nálunk is nyugatabbról jött, hogy itt találja meg magának a paradicsomot egy kis időre.

Miért nem próbálják meg egész évben megteremteni maguk körül? Miért nem a valódi életükben próbálnak meg boldogok és önmaguk lenni, miért menekülnek el attól egy ilyen hátsó kis rejtett tengerpartra, hogy pár hétig boldogok legyenek? Ha egy kicsit kívülről, egy kicsit távolabbról nézzük ezt, nagyon abszurd az egész. :) Erről a dologról is eszembe jut egy nagyon jó, ezúttal magyar írás, méghozzá a szigetről: Elszigetelt Tombolás. Illetve még egy régi nagy kedvenc, klasszikus tanmese: A halász és a piackutató

Egy éjszakás betegség

Szóval feküdtem a függőágyban, és próbáltam rájönni, mi bajom van. Már nem a füvesekkel és az életvitelükkel, ha hippi életet akarnak, hát éljék, minket nem bántanak vele, tehát csinálják, mit bánom én. De miért vagyok ilyen rosszul még mindig, amikor már ettem is, ittam is? Jó egy óra sziesztázás és tengerpartozás után úgy döntöttünk, hogy csónakkal megyünk vissza az Om Beach-re. Erre ajánlkozott is egy csónakos fickó, aki végül néhány társunkkal együtt fejenként 100 rupiért hazarepített minket pár perc alatt a tengeren. Erre azért volt szükség, mert már annyira rosszul voltam, hogy azt éreztem, nem lenne jó ötlet visszafelé is a sziklákon és a dzsungelen át menni.

Mire hazaértünk már nagyon oda voltam, és mikor megmértük a lázam, kiderült, hogy 38,5 a testhőmérsékletem. Azonnal algopirint vettem be és magamra öntöttem egy vödör vizet apránként, majd Zita borogatni kezdett. Vizet is vettem magamhoz úgy óránként 1-1,5 litert, és ettől hamar sokkal-sokkal jobban lettem. Tudtam, hogy most nem lehetek igazán beteg, nem szabad elrontanom ezeket az amúgy gyönyörű napokat itt Gokarnán. Nem tudom, mi történt, de kb. 2 órával ezután már sokkal jobban voltam, és miután megnéztünk a kunyhónkban egy Human Planet epizódot, a lázam is eltűnt, és visszaállt a hőmérsékletem 37 fok alá. Szóval az egész amilyen gyorsan csak jött, olyan gyorsan el is ment. És aztán vissza sem jött. Gondolkodtam sokat, hogy mitől történhetett ez velem, de egy egyszerű felfázásnál jobb nem jutott eszembe. Mondjuk elég nagy művésznek kell lenni ahhoz, hogy az ember a Dél-Indiában felfázzon, de úgy tűnik, nekem sikerült! :) Amíg Zita kincskeresett a parton délelőtt, én a hűvös árnyékban ültem, és belemerültem a naplóírásba, miközben nem volt rajtam póló. A délelőtti „hűvös”, 20-25 fokos levegő folyamatosan érte a vesémet és ez póló nélkül lehet hogy szokatlan volt neki. Ebben az is megerősített, hogy igaz bár, hogy egy kisebb hordó vizet bevedeltem, de a nap végére 5-10 percenként kellett vizelnem járni. Ez pedig szerintem még akkor se normális, ha az ember rengeteget iszik. Másnapra hála az égnek ez is elmúlt, úgyhogy tényleg alig rondított bele ez a kis betegség az amúgy igen csodás gokarnai napjainkba.