Búcsú Alitól

Edirne-t sikerült még délelőtt elhagynunk. Alival tekertük az első 25km-t. A táj dombos volt, és viszonylag egyhangú, mezőgazdasági terület. 25km után megálltunk egy falu közponjában, beültünk egy teázóba.

Itt volt a helyi férfinép is, kártyáztak, teáztak, na és persze egymás után nyomták a teákat. Fél líra volt a tea, úgyhogy mi is ittunk párat, illetve vettünk egy literes jégkrémet is 3 líráért. Szóval eldőzsöltünk talán 500 Forintot is. A pihenő alatt megtisztítottuk a tefloncsöveket a bringákon Dani legújabb találmányával: egy apróra vágott mosogatószivacsot szorítottunk két láncszem közé, majd körbetekertük párszor a láncot, hagy szedje ki a dzsuvát a csövekből a szivacs. Ezután jött az újrazsírozása a láncnak. Ezt muszáj volt megtenni, mert Edirne előtt elég sok vizet kaptak a gépek, és bár még nem nyikorogtak kenésért, de érezni lehetett rajtuk, hogy itt az ideje. A pihenő után fájó búcsút vettünk Aliéktól. Nagyon jó volt Alival tölteni ezt a hétvégét, tényleg hiányzott nekünk, miután újra nekivágtunk ismét hármasban az országútnak.

Ayranos bulgur lavasba csavarva

Az út továbbra is hullámzott. A délutáni szieszta helyszínének a kimondhatatlan nevű Kirklareli-t tűztük ki célul 60km-re Edirne-től, de a dombok annyira megfárasztottak és belassítottak minket, hogy már inkább vacsoraidőben érkeztünk meg. Gyorsan találtunk egy BIM-et, ahová Zita és Dani bementek vásárolni, amíg én őriztem a bringákat. Mint pár perccel később kiderült, a rendőrség parkolójában hagytuk a bringákat. Erre a rendőrkapitány figyelmeztetett személyesen, persze kézjelekkel, mert nem beszélt angolul, és én sem törökül. Ennek ellenére nagyon rendes volt a fickó, azt hittem el fog hajtani, de maradhattunk.

Amíg Daniék a boltban voltak, én már ki is néztem a vacsorafőzés helyszínét. A rendőrség épülete mögött volt egy tipikus kiülős teázós hely. Rengeteg ilyet láttunk minden faluban és városkában. Általában egy parkosabb, fás rész, ahová random le vannak rakva asztalok, székek, és itt teázik a jónép. Na, mi is egy ilyen asztalhoz ültünk le, és kaptuk elő a konyhaszettet. Hamar sercegett a hagyma, amit ayranos bulgurral öntöttünk fel, majd fűszereztünk meg – Zitának és nekem kicsit túl csípősre. Ezt az eledelt citrommal tettük bele a lavasba, ami egy nagyon vékony tésztalepényszerű valami, boltban kapni, és mi azért szeretjük, mert könnyű belepakolni mindenfélét, és aztán megenni, mint egy gyrost otthon. Szóval ayranos bulgurt ettünk lavasba csavarva. Magyarul vizezett sós joghurtban kifőzött hagymás alapon megpirított, fűszerezett előpárolt tört búzát citrommal vékony tésztába csavarva. :) Elég vad volt, még úgy is, hogy egy kis apró szeletekre vágott kebab húst is pirítottunk hozzá Zitával. Próbáltuk úgy elkészíteni, hogy hasonlítson a hazai ízekre, de végül semmi olyasmire nem hasonlított, mint amit otthon megszoktunk. Persze ehhez jobb, ha hozzászokunk, mert ahogy haladunk, úgy lesznek egyre idegenebbek az ízek is.

Hotel Petrol*** – Kizilcikdere

A vacsora után rám maradt a mosogatás, amin úgy felhúztam magam, hogy kijelentettem, hogy én soha többet… Ha kell, inkább elpakolok mindent zsírosan, de soha többet nem mosogatok (próbálok mosogatni…) egy vendéglő lepukkant, koszos WC-jében, jéghideg vízben, mosószódával, Daninak a miniatűrre (1x1x2cm) vágott mosogatószivacsával, egy olyan helyen, ahová nem tudok semmit sehová lepakolni, mert minden mocskos és dzsuvás, mert 1 méterre van a piszoár a mosdókagylótól. Utólag már értelmetlennek tűnik az egész, inkább töltöttem volna csak vizet az Ortlieb zsákba és mosogattam volna egy bokor mellett, még az is százszor jobb lett volna. Na de mindegy, ezt is túléltük, és vacsora után úgy döntöttünk, hogy még gyorsan rázendítünk pár kilométerre, és áttekerünk a szomszéd kis faluba, mielőtt lemegy a nap.

Ez éppen sikerült is, egy nagy emelkedő után megérkeztünk a mókás nevű Kizilcikdere-be, ahol egy kolbászbolt előtt útbaigazítottak minket: ha sátorhelyet keresünk akkor irány a faluvégi benzinkút. Mivel a benzinkutakat Ali is említette már sátrazáshoz, nem is gondolkodtunk tovább, gurultunk a kúthoz. A kutas srác rendes volt, kaptunk tőle ivóvizet, és nemhogy sátorhelyet mutatott, hanem egy fedett, oldalról mellmagasságig érő falakkal, és rácsokkal határolt, zárható helységet a sátrazáshoz. Ez valamiféle tároló volt a benzinkút tőszomszédságában, de teljesen üresen állt, így megkaphattuk szállás gyanánt éjszakára. Ez teljesen tökéletes volt nekünk, se több, se kevesebb, mint amire szükségünk volt, csak pont annyi. Bent a tárolóban még egy asztal is volt padokkal, itt este tudtam naplót írni, másnap pedig tökéletes volt a reggelihez. Bőven volt helyünk felállítani a sátor hálófülkéjét, és Dani is remekül ki tudta feszíteni a függőágyát. És még mosdónk is volt a benzinkútnál. Az egyedüli szépséghiba az volt, hogy az aratógépek egész éjjel mellettünk jártak ki-be egy udvarba, és ez bizony elég hangos volt. Persze azért az alvásban nem akadályozott meg minket, hiszen elég fáradtak voltunk.

Hullámvasút a táj

Reggel gyorsan össze tudtunk szedelődzködni, és délelőtt sikerült egy 20km-t harapnunk a távból az első megálló előtt – ami ismét egy benzinkútnál volt. Itt is nagyon kedvesek voltak velünk, megkínáltak teával, és még egy kis műanyag asztalunk is volt kisszékekkel, ahová leülhettünk. Törökországban a legolcsóbb jégkrém fél líra, ami kb. 58 forint, és az a komoly, hogy ez az ára a benzinkutaknál is. Így történhet meg az, hogy Zitámat egy ilyen pihenő alkalmával igen olcsón el tudom kényeztetni: egy jégkrémmel és egy talpmasszázzsal. A benzinkút után még ugyanabban a faluban megálltunk wifit vadászni – mert nem volt még vendéglátónk Isztambulban, és megenni egy lahmacun-t – mert a reggeli már régen átalakult kilométerekké.

Sajnos a táj továbbra is hullámos maradt, aminek nagyon nem örültünk, mert igen fárasztó és idegtépő volt így haladni. Hamar meg is álltunk ismét, Zita egy turbesi mellett csapokat fedezett fel, ez a hely ideális volt egy hajmosásra, így megálltunk egy rövid pihenőre, amig Zita megejtette a műveletet. A türbesi egyébként valami kápolnaféle, persze itt nem beszélhetünk kápolnáról, úgyhogy mondjuk inkább úgy, hogy egy kis vallási épület, egy kis mecset. Amíg itt vártunk Zitára, hatalmas gyermeksereg gyűlt körénk, először kicsit irritáltak, de aztán nagyon megbarátkoztam velük. Tetszett nekik a fényvisszaverő szalag a bumról, és miután megmutattam, hogy csattan fel a karra, egyesével mindegyikőjük csuklójára fel kellett pattintanom, amit rettentően élveztek. Érdekes volt látni, hogy amikor búcsúzásképpen készítettünk velük egy kis csoportképet, a lányok távol maradtak, hiába hívtuk be a képbe őket, a közelükbe se jöttek a fiúknak.

Kóla és kung-fu a fűben – Egy kamionsofőr a barátunk

Újabb keserves emelkedők jöttek, és az egyik ilyen kaptató végén pihenőt fújtunk, letámasztottuk a bringákat egy fa alá, és leültünk a fűbe szusszani. Nem telt el egy perc, amikor egy fickó jelent meg egy 2,5L-es kólával a kezében. Egy kamionsofőr jött oda hozzánk, és kínált meg minket a jéghideg üdítővel. Csak miattunk állt félre a teherautóval, hogy hozzon nekünk egy kis frissítőt. Miután e-mail címet cseréltünk, és kézjelekkel megbeszéltük, hogy nagyon köszönjük és nagyon hálásak vagyunk, hátrahagyva a maradék két liter kólát visszament az emberünk a teherautójához. Ránk hagyta az egész üveget. Micsoda arcok vannak itt Törökországban, hihetetlen.

A kólás emberünk bár feldobott minket, de azért még elüldögéltünk a fűben jó egy órát, közben Dani mutatott nekünk egy erősítő-nyújtó kung-fu gyakorlatot, amit igen vicces volt megtanulni, de végül többé-kevésbé sikerült mindkettőnknek Zitával.

Tea, wifi, áram és kebab… Mi kell még a boldogsághoz? (egy isztambuli vendéglátó)

Ahogy nekiindultunk, kiderült, hogy egy hatalmas, hosszú és elnyújtott lejtő előtt álltunk meg, ami szinte berepített minket a következő városba, ahol végre találtunk wifit. Persze ismét egy nagyobb kiülős teázós helyen, ahol nagy szerencsénkre a jégkását áruló sráctól még konnektort is kaptunk, így nagy volt az öröm. Ami sajnos gyorsan alábbhagyott, mert még mindig nem kaptunk egy pozitív választ sem Isztambulból vendéglátó ügyben, így nem maradt más hátra, mint szétküldeni újra vagy 10 kanapé kérelmet, és örülni a sok lelkesítő hozzászólásnak a honlapon. El sem tudjátok képzelni, mennyi örömöt és lelkesedést tudnak adni nekünk! :) Jó olvasni, hogy tetszik másoknak, amit csinálunk, és ahogy publikáljuk azt a honlapon. Az meg pláne, amikor azt olvassuk vissza, hogy sikerül másokat inspirálnunk.

A meglepetéseknek még nem volt vége, mert egyszer csak ismerős arc köszönt oda az asztalunkhoz. Kamionos barátunk talált ránk ismét, hamar leültettük asztalunkhoz, amin így gyorsan ott termett egy újabb kör tea. Jót beszélgettünk az emberrel, így monitor mellett már meg tudta mutatni, hogy hol lakik, és hogy mit merre szállít. Jó fej volt nagyon. Fél óra múlva aztán elköszönt tőlünk és egy 10 lírást hagyott az asztalon. Nem ez volt az első alkalom, hogy teára hívtak meg minket. A pihenő után még magunkba raktunk egy-egy kebab dönert 2-2 líráért, majd ismét nekileselkedtünk az útnak.

Hotel „Organik Farm”****

Egy díszes kerítés jött szembe velünk az út jobb oldalán, amit akár várfalnak is nézhettünk volna. Meg se beszéltük, de mind a hárman behúztuk a fékjeinket és már másztunk is fel az kőfal ablakaiba egy vicces csoportkép erejére. Persze az új fényképezőgépen okosan csak 2 és 10 másodperces időzítés van, ezért szó szerint sprintelnem kellett, hogy fel tudjak még ugrani idejében az ablakba.

Pár kilométerrel később egy „Organik Farm”-ra lettünk figyelmesek, először túlgurultunk rajta, aztán Dani javaslatára visszafordultunk beköszönni, hátha akad egy sátornyi szabad hely a sok zöldség között a kertben, ahová be tudunk kéredzkedni. Mire a kapuhoz értünk, Ehmet és felesége már a kapuban álltak. Pár perc múlva már egy asztalnál találtuk magunkat, ahogy kávézunk velük, két óra múlva pedig már a rakija is előkerült a táskáinkból, a dinnye, a szárított csicseriborsó és a szotyola mellé. Ehmet felesége megtanított minket pár szóra törökül, sőt mi több, a számokat is sikerült megtudnunk tőlük. Mindezt úgy, hogy mutogattunk és rajzoltunk, mert a közös szókincsünk kb. 10-20 szóban merült ki, de ennek ellenére azt hiszem elég jól elvoltunk. Még azt is sikerült megtudnunk, hogy van egy lányuk és egy fiúk, de utóbbinak még nem sikerült feleséget találni, mert nincs meg a házra való. Pedig egyébként nem vehetik túl komolyan az iszlám szabályait, mert bent a házban a lépcsővel szemben három bikinis néni figyelt a plakátokon Efes sört tartva a kezükben… :) Ebből már azt is kitalálhattátok, hogy nem állítottunk sátrat az udvaron, végül betessékeltek minket egy-egy matracra a kis ház tetőterébe. Jó volt megismerni Ehmetéket. Számomra az este csúcspontja az a nagy öröm és nevetés volt tőlük, amikor el tudtam nekik mondani az ő nyelvükön, hogy 1500km-t jöttünk Budapesttől idáig.

Teázás a sarayi rendőrfőkapitánnyal – A macska és a döner

Reggel úgy ébredtünk, mint akiket agyonvertek, az esti rakijázás és a tegnapi kung-fu gyakorlatok nem tettek valami jót a testi jólétünknek. Begurultunk Saray-ba, és az első BIM-be vettünk reggelinek valót, majd egy kis park oldalában, egy teázó Atatürk („Minden Török Atyja” – Törökország nagy dicső reformere volt) szobor aljába. Kiderült, hogy az épület, aminek az oldalában található az Ata Türk szobor, a helyi rendőrkapitányság és be voltunk kamerázva, így pár perc múlva már a rendőrkapitánnyal néztünk farkasszemet. Bennem volt egy félsz, hogy elhajt minket innen, hogy mit képzelünk mi itt, hogy Atatürk mellett reggelizünk az utcán, de gondolhatjátok, hogy nem ez történt. Hanem barátságosan kezet nyújtott, bemutatkozott, majd beinvitált minket a rendőrségre, egy teára. Eszméletlen figurák ezek a törökök! :) Öt percre rá már az esküvői videónkat mutattuk a rendőrkapitánynak a saját számítógépén. Aztán előkerült egy helyi bölcs öreg is, látszott rajta, hogy tiszteletben tartják a többiek, igazi lokál mikulás volt az ősz szakállú öreg bácsika. Ő volt az egyetlen, aki beszélt a törökön kívül még egy kis németet, így Danival jól elbeszélgettek kicsit. Közben azért féltettük odakint a cuccainkat, rendőrkapitányság és kamerák ide vagy oda, azért mégis. De a rendőrök megnyugtattak, hogy nem lehet baj, ne aggódjunk, nem nyúl itt senki ember fia a bringákhoz. Ez így is volt, de egy dologra ők sem gondoltak, méghozzá egy macskára, aki kieszi a csirkehúst Zita Tavuk Dönerjéből. Ezen már csak mosolyogni tudtunk… A szendvics 1 líra, vagyis 113 forint volt, és Zita már nagyjából végzett vele, amikor jött a kapitány, és mi kint hagytuk a cirmosnak az ennivalót.

Diadal az emelkedők felett

Saray után megváltozott a táj, cserjés erdőben nyílegyenes hullámvasút következett, az elképzelhető legingerszegényebb és legidegőrlőbb terep… Utáltuk is nagyon, alig vártuk a végét, ami Safaalan-ban várt minket. Dani előrehúzott, így mire mi odaértünk, már a harmadik teáját itta – természetesen a helyiek határtalan vendégszeretetében. Itt találtunk egy netkávézót, ahol a harmadik gépnél végre tudtak nekünk netet csiholni, de ez csak arra volt jó, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy még mindig nincs szállásunk Isztambulban. A falu szélén vertünk tábort, egy fa árnyékában, egy ásványvízüzem szomszédságában. Átmentem vizet kérni, majd egy kiadós ebéd következett, sajtkrémes-kukoricás lavast ettünk. Kidőltünk mind a hárman jó egy órára, csak feküdtünk a fűben, ez a reggeli ébredés és a délelőtti menet kikészített minket.

Indulás után egy kényelmes lejtő után egy igen hosszú, és meredek kaptató jött, majd újabb lejtő és újabb kaptató… Ismét csak a szokásos erdőnkben. De ezek már valahogy sokkal jobban ízlettek mindkettőnknek (Daninak eleve nem volt baja velük), ebben valószínű több dolog is közrejátszott. Egyrészt hozzászoktunk a fölfeléhez, másrészt ezek hosszabbak voltak, így kevésbé fájtak. És leginkább harmadrészt, átállítottuk az agyunkat, felpörgettük magunkat az emelkedőkön, lassan, de könnyedén, 6km/h-val, és nem érdekelt minket, hogy lassúak vagyunk, örültünk neki, hogy egyáltalán haladunk és nem szenvedünk, sőt egyszer elérjük az emelkedő tetejét, ahol már vár minket a jutalomlejtő.

Hotel Műv.ház Fecskefészek***

Az egyik ilyen lejtőnek az aljában volt Ihsanyie, egy nagyobb falu. Kis kitérő volt a főútról, de mivel éhesek voltunk és egy lahmacun-ra, vagy kebabra vágytunk, betértünk. Itt történt, hogy az egyik meredek utcán való felkapaszkodáskor elszakadt Dani lánca. Amikor utoljára próbált ilyet megjavítani, beletörte a láncbontóját, így most rám maradt a nemes feladat, nyakig fekete olajossá válni. De előbb ettünk egy-egy dönert 2-2 líráért, és engedtünk a helyiek unszolásának, leültünk az asztalukhoz egy jó török teára. Bő húsz perc alatt összeszenvedtem újra a láncot, most sikerült elsőre úgy, hogy nem esett ki belőle a patent, és még a csavarást is elfelejtettem belerakni. :) Persze ahogy az várható volt, szép fekete lett a kezem, aminek annyira nem örültem. Az egész műveletet kb. 20, a teáját éppen a falu közepén lévő kocsmában fogyasztó férfi nézte végig, és mire végeztem vele, Zita már csak annyit mondott, hogy egy fickót kell követnünk, és lesz szállásunk. Merthogy közben elég jól ránk sötétedett és úgy döntöttünk, innen ma már nem gurulunk tovább. Egy üres művelődési házba vezettek minket. Pontosabban nem volt üres, mert a színháztermet két fecskecsalád lakta, Zita nem kis örömére. Úgy bírom, ahogy ez a csaj tud örülni ezeknek a dolgoknak. Azt látni kell, amikor Zita az örömtől tapsolva fényképezi a kis madárkákat, vagy ahogy kommentálja, ahogyan az anyafecske eteti a fiókáit. Még egy létrára is felmászott, hogy közelebbről láthassa a fecskefészkeket. Egyébként tényleg vicces volt, hogy a műv.házban raktak fészket, a plafonon található neoncsövek tövébe. Valószínű nincsenek itt sűrűn programok. A színpadon található matrac és asztal megint csak pont tökéletes volt hálószoba, konyha és iroda gyanánt, a mosdóban pedig találtunk egy slagot, amivel – igaz jéghideg vízzel, de – kiválóan le tudtunk zuhanyozni. Hosszú és fárasztó napunk volt, de a végén megint tető volt a fejünk felett. És Dani is boldog volt, mert megint ki tudta feszíteni a függőágyát.

A határtalan török vendégszeretet

Reggel természetesen nem tudtuk elhagyni a falut egy teameghívás nélkül. Subasi előtt, épp, mikor kiértünk az erdős részről vissza a szántóföldek közé, 3 bringás jött szembe. Fiatal srácok a UK-ből, Isztambulból Budapestre tekernek, térkép nélkül indultak el, merthogy Bulgáriáig úgy sem lehet eltéveszteni, és majd ott vesznek Bulgária térképet… Laza! :) Adtunk nekik pár jótanácsot, meséltünk sokat nekik az útról, s hogy mi vár rájuk. Megadtuk nekik Ali telefonszámát, és a lelkükre kötöttük, hogy ha Edirne felé mennek, feltétlenül dobjanak neki egy sms-t és fussanak össze Ali-val, minimum egy teára, de inkább egy kanapéra. Ja tényleg, Ali, ha itt vagy: Igazad volt, amint olvashatod, ezeregy teameghívást kaptunk… Elképesztő közvetlen és barátságos népség ez a török! :)

Subasi-ban komoly pihenőt fújtunk. Először csak tízóraizni álltunk volna meg, de aztán találtunk wifit, és láttuk, hogy még mindig nincs hol laknunk Isztambulban. Ennek már a fele sem volt tréfa, hiszen úgy terveztük, hogy ezen a napon megérkezünk a 18 millió fős nagyvárosba. Fogtuk hát a netbookjainkat, és leültünk velük a betonra a kocsma előtt, ahol a wifit találtuk. 5 perc múlva valahonnan szemből, nem is láttuk honnan, de egy fickó egy tálcán három csésze teát rakott elénk… :) Sajnos a tea nagyon nem tudott feldobni minket, morcosak voltunk, hogy itt kell tikkadnunk a kis monitorok előtt, ahelyett, hogy rónánk az utat. Persze semmiképp nem akartunk úgy begurulni Isztambulba, hogy nincs hol aludtunk, egy ekkora városban már nem vicces a szabadban aludni vagy benzinkutak kertjében, már ha egyáltalán van nekik olyan egy városban. Danira is ráragadt az aggodalom, de hamar felülkerekedett rajta és amikor már én is épp úgy döntöttem, hogy elég ebből a betonon ücsörgésből, ő már épp kérte a két sört. Na nem csak azért, hogy oldjuk vele a hangulatot, hanem hogy leülhessünk, rendesen, asztalokhoz. Így már mindjárt gyorsabban repültek a CS Request-ek, és hamarosan végre kaptunk is egy választ. Igaz, csak az első éjszakára, de tud minket fogadni Kivanc. Meglett a cím is, betápláltam a GPS-be, és már pakolásztunk is. Ekkor jött egy öreg bácsika, és egy-egy 50 ficcses jégrémmel kínált meg minket… Hmmm, a pisztáciás még finomabb, mint a vaníliás! :) Indulás előtt még a vendéglőstől is kaptunk egy-egy fél literes jéghideg ásványvizet. Ez a török vendégszeretet. Költöttünk 10 lírát a kocsmában a kólára és a két sörre, de kaptunk mellé három ásványvizet, három teát és három jégkrémet a helyiektől, az áramról és az internetről nem is beszélve. Mindezt úgy, hogy csak ott voltunk, nem kértünk senkitől semmit, de még csórónak sem látszottunk (két laptoppal és 3 furcsa bringával…), csak épp messziről jöttnek. És a törökök amint láthatjátok szeretik azokat, akik messziről jöttek az ő Törökországukba. Apropó, azt írtuk már, hogy a törököknek, mi „Magyarisztán”-ból valóak vagyunk? :) Vicces, de tényleg így mondják az országunkat. Persze ezzel nem vagyunk egyedül, Bulgarisztán még viccesebben hangzik.

Subasi után egy igen kemény és hosszú emelkedő következett, aminek a tetején ismét megálltunk pár lírát költeni. A helyi pékségnél vettünk némi pékárút, és a közeli boltban egy csomag mogyorókrémet. Mivel kifogyóban voltunk a lírából, ez volt az ebédünk. A bolt előtt ültünk le, a bringák körül tyúkok kaparásztak, szóval megvolt a helynek a hangulata, pláne, hogy a szomszédban ott ültek a szokásos teázós népek, kint a teraszon, pont úgy, mint bárhol máshol, ahol eddig láttuk az országban. De most nem ők hívtak meg egy teára, hanem egy nyugati autón érkező öreg török, aki húsz évet húzott le Németországban, és most itt van nyaralója a tenger partján, de az otthona már Németország. Elbeszélgetünk vele, aztán ki-ki ment a maga útjára, ő a nyaralóba, mi pedig neki Isztambulnak.

Mert innentől bizony már elkezdődtek az elővárosok, és velük együtt a széles, sok sávos utak. Egy 10 perces videó bontásban már beszámoltunk az Isztambulba való megérkezésünkről. Apró szakaszokban videóra vettem ezt a jeles eseményt, amitől mindannyian nagyon tartottunk, mert mindenki mindenhol azt mondta, hogy Isztambulba bejutni, vagy onnan kerékpárral kijutni rémálom. Dani mégis pozitív várakozással állt hozzá a dolgokhoz, és ez aztán átragadt ránk is.

Edirnei lepény Dani módra

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Ali-hoz Edirnébe, aki nagyon jó fej volt velünk, késő estig beszélgettünk és egy csomó jó és megnyugtató dolgot mesélt Törökországról.
Ali nem csak jótanácsokkal látott el minket, hanem lakáskulccsal is. Másnap le kellett lépnie már kora reggel, szemináriuma volt, gyógyszerész orvostan hallgató, de ezt azt hiszem, már említettük. Szóval amíg Alinak a gyógyszerekről regéltek, mi az igazak álmát aludtuk egészen kora délutánig. Miután kidobott minket az ágy, körbenéztünk az élelmiszeres zsákunkban, és konstatáltuk, hogy Dani már 170km óta cipeli azt a bizonyos görögdinnyét… :) Ami étel volt nálunk és nem dinnye, abból összedobtunk egy jó kis ebédet. Dani összekeverte a fél kiló lisztünket (Temesvár óta cipeltük) vízzel és különböző füszerekkel, én pedig kisütöttem a lepényeket, miközben naplót írtam a konyhában. Gyorsan felelevenítettük Danival a palacsinta dobáló-fordító tudásomat, így nem kellett semmivel összekarcolnunk Ali teflonos serpenyőjét, hogy megforgassuk a lepényeket. Tölteléknek Dani bulgurt készített, ez gyakorlatilag török rizs(párolt tört búza), ezt fűszerezte meg mindenfélével és dobott bele egy citromot szeletekre vágva. A töltelék nagy részét ez tette ki, de volt még mellé zöldség és krémsajt is. Akkora adag kaját sikerült készítenünk, hogy még éjjel is ezt ette az egész lakás. Valaki kérdezte a lepény receptjét. Nos, elég egyszerű: víz, liszt, fűszerek. Az egészet palacsintatészta sűrűségűre kell keverni, majd hozzáadni a fűszereket ízlés szerint. Ez nálunk általában a következőket tartalmazza, mikor-hogy: bors, fokhagyma, meg amit szedtünk útközben: zsálya, citromfű, menta. De pl. medvehagymával is isteni, sőt, azzal egyenesen zseniális!

Egy török esküvő a lakótelepen

Délután bátorságot vettünk rá, és kimerészkedtünk a lakásból. Azt terveztük, hogy bebringázunk megnézni Edirne nevezetességeit, de már pár sarokkal odébb leragadtunk. A lakótelepen ugyanis észrevettünk egy esküvői szertartást a panelházak között. Ezzel még nem lett volna baj, csakhogy hamar észrevett a násznép is minket. Gyerekek ugráltak körül bennünket, majd a gyerekek között utat törtek felénk a felnőttek is, akik félrezavarták a gyerekeket, intettek nekünk, hogy tegyük le a bringát, és menjünk, álljunk be közéjük táncolni.
A következőképpen kell elképzelni egy ilyen esküvőt: Négy nagy panelház közötti téren üvölt a török zene, nagy körben táncolnak a törökök, amely tánc alatt nem tesznek mást, mint széttárt karokkal csettintgetnek és lépegetnek kicsit, de ezt szemmel láthatóan nagyon élvezik. Persze nem úsztuk ám meg ennyival, hogy beálltunk kicsit csettintgetni közéjük. Miután megvolt a tánc, intettek, hogy kövessük őket, ham-ham, kapunk enni. A vicc az, hogy nem viszik túlzásba ezek a törökök a helyszínválasztást, valószínű egyszerűen csak a legegyszerűbb, a lakóhelyükhöz legközelebbi helyszínt választották a ceremóniához. Az esküvő vacsora része nem egy étteremben volt, vagy akár egy felállított sátorban, hanem az egyik panelház pincéjében, a raktárhelyiség és a kazánház között. :) Ide vezettek le minket egy roskadozó félben lévő fapallón, műanyag asztaloknál foglalhattunk helyet, és kaptunk enni valamilyen fehér levest és egy krumplis pörkölt szerűséget eldobható tálca-tányérokon. Na és persze Ayrant. Mindezt egy csomó helyi török között, akik mind nagyon kedvesek és kíváncsiak voltak. Kívülről talán kicsit meredek lehet ezt olvasni, hogy kint hagytuk a bringákat, és lementünk egy tucat vadidegen törökkel egy panelház kazánházába, de valójában semmi para nem volt az egész szituban. Ezek az arcok mind ismerték egymást, örültek nekünk és megvendégeltek minket – és ha közben bárki is megpróbált volna a gazdájuk nélkül otthagyott bringákhoz nyúlni, arra valószínűleg egy száz fős násznép támadt volna rá, mint ahogy a gyerekekre is rászóltak azonnal a felnőttek, ha túl közel nyúlkáltak a bringákhoz – amiken ezúttal egyébként nem is volt semmilyen málha, hiszen csak a városba indultunk.
A meglepetés a meglepetésben az volt, hogy egyszer csak ott termett mellettünk a pincehelységben Ali. Jött hazafelé bringával az egyetemről, amikor meglátta a bringáinkat a násznép mellett, megkérdezte őket, hogy merre vannak a gazdái, és így került le mellénk. Ezek után még táncolnunk kellett egy kicsit, megkínáltak minket édességgel is, le kellett fényképezkednünk a fél násznéppel, majd nagy nehezen tovább tudtunk állni a násznép kíváncsi, szeretettel teli karjaiból. Eszméletlen aranyos és kedves népség volt, szerintem még egyikünk sem találkozott így ilyen formában ennyi kedves törökkel. Igazán örültek nekünk, de én már a végén kicsit zavarban voltam, hiszen néhányan jobban megcsodáltak minket, mint a friss házaspárt, ez pedig egyáltalán nem volt célunk, mi csak kíváncsiskodni kukkantottunk ide, de aztán ők még kíváncsibbak lettek irántunk, és egész szépen körbe lettünk ugrálva. Mindenesetre igen érdekes tapasztalat volt ez a török lakótelepi esküvő, azt meg kell hagyni.

Tea Edirne központjában

Alival most már így négyesben begurultunk a belvárosba, és ismét egy méregdrága helyre ültünk be, ahol Ali ismét megtalálta a legolcsóbb tételt a honlapon, mégpedig a cay-t, vagyis a teát, 3 líráért, vagyis 340 forintért. Minden más ital 1000 forint felett volt, ettől először kicsit megijedtünk, de aztán ismét nem kellett csalódnunk a kedvenc Alinkban. Jót dumáltunk a tea mellett, majd hazatekertünk a lámpafényes városon át. Hazafelé találkoztunk néhány bringással, akiket Ali mind ismert. Kíváncsiak voltak a furcsa fekvőbringákra, így egészen

Ali otthonáig kísértek minket, ahol aztán ki is próbálhatták a gépeinket a ház melletti parkolóban.
Ezek után éjjel persze még folytatódott a nagy beszélgetés Ali lakásán. Nem tudom pontosan leírni mi az, de azt hiszem, ilyenkor történik az a csoda, amiről igazán szól a Couchsurfing. Emberek találkoznak, beszélgetnek, eszmét cserélnek, új gondolatokat ébresztenek a másikban, vagy épp rátalálnak egy-egy közös gondolatra. Mindeközben egyikőjük otthon van, amíg a másik vendégségben nála, úgy, hogy előtte sosem találkoztatok személyesen, de mindkettőtökben (vagy esetünkben mind a négyünkben), ott van a Couchsurfing szelleme – és ez már eleve egy jó táptalajt ad ahhoz, hogy jól érezzétek magatokat, és ez a csoda megtörténjen. A Couchsurfing egy nagyszerű dolog és ezt jó újra és újra megtapasztalni.
A csodára maradtunk hárman, miután Ali elment aludni – neki másnap ismét órái voltak -, mi megnéztünk egy filmet, Dani ajánlására a „The Way Back Home”-ot – Ajánljuk megtekintésre, élvezetes volt.

Tamás sms-e Edirnéről – Köszönjük a Rudas fürdőt Sinan! :)

Miután Ali tovább marasztalt minket, és még nem sikerült megnéznünk Edirnét igazán közelebbről, maradtunk még egy napot. Idegenvezetést még sms-ben is kaptunk, méghozzá nem is akármilyet, nagy köszönet érte Huber Tamásnak. Muszáj megmutatnom, milyen hosszú és részletes leírást küldött át nekünk:

„Látom megérkeztetek Edirnébe! Tudom, hogy Törökország nagy és ez még csak a bejárat, de már most rögtön van itt egy extra! Edirne 1362-től 91 éven át a fiatal oszmán birodalom fővárosa is volt, a magyar történelemből Drinápoly néven is ismert. Sokak szerint itt van a világ egyik legszebb dzsámija, melyet a legnagyobb török építész (szobra egyébként a dzsámi előtti téren áll, 98 évet élt), Mimar Koca Sinan (Mimár Kodzsa Szinán) épített 6 év alatt (1569-ben, 80 évesen kezdte az építkezést). Ő maga is ezt tekintette főművének, holott nevéhez fűzödik ezen kívül további 72 dzsámi, 51 mecset, 50 főiskola, 31 fürdő, 27 palota, 18 türbe, 18 karavánszeráj, 17 szegényház, 7 könyvtár, 7 híd, 6 kórház, stb. (Budapesten pl. a Rudas fürdőt építette ő). 4, egyenként 70 méter magas háromerkélyes minaret áll az épület négy sarkán, főkupolája 43 méter magasan kezdődik, 31 m átmérőjű (nagyobb, mint az isztambuli Hagia Sophia-é) Tamás”

Hát mit mondhat erre az ember? :) Köszönjük! Miután megkaptuk ezt az sms-t, természetesen nem hagyhattuk ki ezt a dzsámit.
De ne guruljunk ennyire előre. Amíg Ali az egyemen volt, mi jóformán csak aludtunk, illetve kimentünk a közeli BIM-be vásárolni. A BIM-et Ali ajánlotta nekünk, mondván ez a legolcsóbb élelmiszeráruház Törökországban. Megnéztük, és tényleg olcsó, és nem is rossz: kb. olyan mint nálunk a Penny: a nagy áruházakhoz képest kevés féle, de még épp elegendő fajta termék, dobozokban igénytelenül kipakolva, rettentően kedvező áron. Ennek persze mi mind nagyon örültünk, főleg hogy számunkra még így is javarészt teljesen új termékek sorakoztak a polcokon. :)

Körülmetélési buli a parkban

Mire hazaértünk a vásárlásból, Ali is épp hazaért, és örömmel kísért el minket egy városnéző körútra. Alival először az ő lakóhelyéhez közeli parkot látogattuk meg, ahol láttunk néhány érdekes dolgot, amelyek azt hiszem, szót érdemelnek. Amit először észrevettünk, az egy szabadtéri edző… Majdnem edzőtermet írtam, de az képzavar lett volna. Szóval minden olyan gép ott volt egy kis játszótér szerű parkban, amivel erősítő gyakorlatokat lehet végezni. Vicces volt őket kipróbálni. Aztán az egész hely maga is szép volt, egy hosszúkás dombtetőn egy takaros kis park, futópályával, játszótérrel, és egy hatalmas, vízesésekkel, hidakkal telepakolt tó, tele kacsákkal, hattyúkkal. Az volt az érzésem, hogy az egész parkot egy okos ingatlanvállalkozó építette, hogy a közeli lakásokat – merthogy körben végig panelházak sorakoztak minden irányban – drágábban tudja eladni. Persze az is lehet, hogy a városi vezetés volt jófej, és kötelezte a vállalkozót egy park építtetésére, vagy építette fel saját maga ezt a tényleg takaros kis parkot erre a dombtetőre.
A harmadik és számunkra legviccesebb dolog az egy ceremónia volt. Dudáló, feldíszített autókkal megérkezett egy kisebb népség a parkba, ketten zenét csaptak egy fúvós hangszerrel és egy dobbal, az emberek táncolni kezdtek, középen pedig egy arany-fehér díszes ruhába öltöztetett 7-8 éves forma kisfiú táncolt, feltűnően nem túl lelkesen. Na most senki ne olvasson tovább 1 percig, és próbálja meg kitalálni, miről volt szó! :) Leírjuk: ez gyakorlatilag egy körülmetélési szertartás volt. Merthogy ez az iszlám vallású törököknél is szokás, mégpedig ezzel a ceremóniával kezdik, aztán mennek a kórházba, ahol egy orvos közreműködésével megtörténik a műtét… A körülmetélést Ali orvosilag megmagyarázta és ezt meg is tudtam érteni, de azt viszont nem, hogy ezt miért kell ennyi idősen csinálni, és ekkora felhajtással. Így egy élmény marad persze, de kétlem, hogy a gyereknek pozitív ez az élmény… Na mindegy, ennyit erről, igazából érdekes volt ilyet is látni és hallani róla.

A parktól egy busszal mentünk be a városba, ahol Zita nagy-nagy örömére végigsétáltunk a bazáron, majd egy-két régi utcán, aztán pedig megnéztünk két dzsámit, köztük másodikként a Tamás által is említett Selimiye dzsámit. Valóban monumentális és gyönyörű, mind kívülről, mind belülről.

Az iszlám, ahogy én látom – és más kultúrák bolondságai…

Pár szó az iszlámról az én ék egyszerű, parasztos, kocka és mint külső szemlélő szemszögemből. Minden nap öt alkalommal imádkoznak, ezek az időpontok az év minden napján máskor vannak, de évenként ismétlődnek, és a csillagok állásából számolják ki őket. Amikor eljön ez az időpont – naponta ötször – akkor feljajjdul a Müezzin hangja a dzsámik tornyainak hangszóróiból. Na ez nagyon durva, főleg amikor legelőször hallja az ember. Ali elmondása szerint csak valami olyesmit mond, hogy „God is great”, vagyis Isten nagy, de ahogy mondja, na az nagyon komoly. A mi, ehhez nem szokott füleinknek elsőre nagyon-nagyon furcsa, érthetetlen hangos és zavaró hangon szól ez az imára hívő ének. Ima előtt a hívők a dzsámi előtti kutaknál lábat, kezet és arcot mosnak, majd a cipőjüket levetve (amit nekünk, turistáknak is minden alkalommal meg kell tenni, mielőtt belépünk egy dzsámiba) bemennek a templomba, amiben nincsenek padsorok, ahogy mi azt megszoktuk, hanem csak egy hatalmas, puha szőnyeg, ami mindent beterít. Ezen mindenkinek egy azonos méretű minta van felfestve, oda le tud térdepelni, és Mekka felé tud hajolgatni, miközben a pap (vagy annak az iszlám megfelelője), a híveknek háttal, szintén Mekka felé nézve, vezeti az egész eseményt, szónokol, énekel, vagy nem tudom, mit csinál, mert ezt már nem vártuk meg. Viszont amikor a Selimiye dzsámi szőnyegén üldögélve beszélgettünk, felmerült bennünk Danival, hogy kéne írni egy Müezzin-alkalmazást mobil eszközökre, ami mindig az adott időpontban napi 5 alkalommal megszólalna ezen a (nekünk) borzasztó hangon, aztán esetleg megmutatná az éppen aktuális imát, sőt, ha az eszköz rendelkezik iránytűvel és GPS-el, akkor Mekka, vagyis a hajlongás irányát is. :) A baj csak az, hogy ez valószínű már másoknak is eszébe jutott, és mások ebből már szépen meggazdagodtak. Na de sebaj, mit számít ez, nekünk marad a napi 5 eurós buli, a low budget – high fun kerékpártúránk! :)
Ami még nagyon érdekes, hogy a nőt, gyakorlatilag, mint tulajdon – ékszert kezelik, ezért van eltakarva az iszlám nők arca és mindene. Így nem kerülhet közel, nem csábíthatja el, nem is láthatja őket más férfi, csak a férjük, hisz az ő tulajdonuk, és csak az övék. Na jó, ez lehet kicsit meredek, de Dani így magyarázta ki, és bizonyára van benne valami igazság… A házasságnál az új lakást a srác családja adja, és csak a bebútorozásba szállnak be a női oldalról, így valami tényleg van ebben a „megveszem a nőt” dologban, de azért ez így nekem még mindig furcsa.
Sose láttunk fiúkat és lányokat egy bandába verődve mászkálni, mindig külön gruppokat alkottak a gyerekek. A kocsmákban csak férfiak teáznak (igen, csak teáznak, senki nem iszik, de a teát azt nagyon nyomják, egyiket a másik után), a nő dolga otthon van, mos, főz, takarít, gyereket nevel… Vagy nem is tudjuk, mit csinál, a nőket nem nagyon látni, a templomban is külön helyük van, ahol külön imádkozhatnak a férfiaktól.
Szóval furcsa dolog ez az iszlám, legalábbis a mi szemszögünkből biztosan az. Bár abban is biztos vagyok, hogy másoknak meg a mi szokásaink nagyon furcsák. Pl. miért költjük el minden év végén akár több havi fizetésünket, hogy a szeretteinknek minél több és minél drágább termékeket vásároljunk, amiket aztán pár év múlva kidobálunk, mert elavultak, tönkrementek és különben is a szomszédnak már jobb/szebb/nagyobb/több van, ezért nekünk is újat kell venni. :) Micsoda hülyeség ez kérem? Ezért gályázom én kérem egész évben? Vagy azért, hogy aztán vegyek egy autót, amivel aztán 30 perccel előbb érek munkába, ami alatt megkereshetem az autóba való benzin és adók árát… és ha mázlim van, még marad év végén a plazmatévére is. Ja nem, nem, az már kiment a divatból, ki kell dobni, LCD a menő… Na, de hagyjuk ezt, elkanyarodtam már nagyon.

A következő részből megtudhatjátok, milyen volt az utunk Edirne-től Isztambulig. 4 nap tele kalanddal az úton, öröm rájuk visszaemlékezni.

Alexander, Lubomir és a 100km-es görögdinnye története

Az indulás a podkrepai templomkertből nem ment olyan gyorsan, mint vártuk. Dani felkeltett minket, pontosabban csak engem, én meg Zitát hagytam még aludni, amíg én pakolásztam. Sikerült úgy rábontanom a sátrat, hogy közben észre sem vette, arra ébredt, hogy nekem már minden cuccom el van pakolva mellőle, és ő már csak egy félig üres hálófülkében fekszik, ami fölül hiányzik a külső ponyva. Reggelizni a templom és a magazin közötti parkocska asztalához ültünk ki és a menü margarinos (Dani után szabadon csak „Sz*rgarin”) mézes kenyér volt. A kilométerek viszont már annál jobban pörögtek, főleg miután túl voltunk az első tizen, az mindig nehéz, ilyenkor még sajognak az izmaink, és gondolatban még félig a hálózsákban vagyunk. Az első nagyobb kaptató teteje előtt szembetekert velünk két bringás, országútival voltak, nem volt sok cuccuk, csak az egyikőjüknek volt egy hátizsákja és ennyi. Megálltunk velük dumálni, kiderült róluk, hogy Alexander és Lubomir apa és fia, együtt bringáznak 5 napot, Szófiából Burgosba és most vissza. Napi 200km-t tekernek, ami elég durva, akkor is, ha „csak” öt napot tolják. Nem tartottuk fel őket sokáig, pár perc beszélgetés után jó utat kívántunk egymásnak, és ki-ki ment tovább saját célja felé. Mi a dombtetőn megálltunk egy adag nevetésre, ugyanis eszünkbe jutott, hogy Dani táskájában már tegnap reggel, vagyis kb. 100km óta benne van az a görögdinnye, amit ajándékba kaptunk. Erről készítettünk egy videót, de sajnos a fényképezőgépünk olyan új és modern, és olyan HD-ben vesz fel, amivel több száz mega lesz pár perc, így se feltölteni, se lejátszani, se átkódolni kisebbre nem tudjuk a netbook-kal. A megoldás valószínű az lesz, hogy videófelvételre a régi, tartalék fényképezőgépet fogjuk használni. Egyikünk fog videózni, a másik fényképezni! :)

Irány a török határ! – A kilométerhuszár és az ő kilométerei

A domb utáni városba, Harmanliba szélsebesen gurultunk le, csikorgó fékekkel álltunk meg egy LIDL-nél. Olcsó és ócska nyugati termékeket talán most vásárolhatunk utoljára, ezért úgy döntöttünk, benézünk. :) Igazából nem is sikerült sok értelmes dolgot venni: csokoládét, fagyit, édességeket és bundás mogyorót vettünk. Dani kicsit megfáradt, Zita pedig mosni szeretett volna, ezért elhatároztuk, hogy keresünk egy helyet a sziesztára, ahol Dani tud aludni (gyakorlatilag bárhol), ahol Zita tud mosni (víz kell hozzá), és ahol én tudok netezni – na ez utóbbi lett volna a nagy kihívás, ha nem jön szembe 100m múlva egy titkosítatlan wifi hálózat internet eléréssel. Ha ilyet keresünk, általában azt szoktuk csinálni, hogy én megyek elől, egyik kezemben a mobiltelefon (ami tud wifit), és azon nézem, hogy hol található hálózat. Ahol találok olyat, amin nincs titkosítás, lelassítok, és kipróbálom, hogy bejön-e valamilyen weboldal. Ha igen, bingó, és megállunk.

Most is ez történt, egy úszómedencés kemping melletti szabadtéri vendéglőben foglaltunk helyet. Danival alibiből rendeltünk egy-egy sört, Zita eltűnt kimosni a ruháit, én pedig rászabadultam az internetre. Bár a délelőtti bringások, és tegnap Arman is azt mondta, simán bringázható az autópályának jelölt út Svilengrad(Bulgária) és Edirne(első város Törökországban) között, én azért utánanéztem a neten, és persze elsőnek Zsófi és Félix blogját dobta ki a google. Ők tavaly erre bringáztak, a görög oldalt választották Edirne felé viszont ott autópályával találkoztak. Viszont mit olvasok, hopp, ők couchszörföltek Edirne-ben. Hogy ez eddig nekünk miért nem jutott eszünkbe?!? Gyorsan írtam 3-4 srácnak, akik épp nemrég voltak online, hátha jön még válasz a last minute couch request-re. Last minute, hiszen ma este meg tudunk érkezni Edirne-be. Hagytam nekik időt válaszolni, még a sziesztánk elején voltunk, tudtam, hogy még legalább egy órát online leszek. Ezt az órát képek feltöltésével töltöttem. És lám, a végére visszaírt Ali couchsurfing-en. Vár minket Edirne-ben! Öröm és boldogság, felkeltem Danit, és Zita is előkerül, megbeszéljük, hogy akkor ma eltekertünk Edirne-ben, és házban alszunk! Ez ránk is fért már, úgyhogy nagyon örültünk a hírnek.

Várnak minket Törökországban, micsoda jó érzés lesz így megérkezni egy új országba! Ennek ellenére, amikor átsétáltam a strandon WC-re menet, és megláttam a medencéket, elgondolkoztam, hogy nem kéne-e ezt a napot itt befejezni, és itt pihenni, úszkálni, naplót írni. Tudtam, hogy ezt Zita nagyon értékelné, és talán a Kilométerhuszár (legújabb becenevem) is el tudná engedni mára a kilométereit. A maradás fejenként 7 Eurónkba fájt volna, ezért végül a menés mellett döntöttünk. Ali-nál is kínos lett volna talán áttenni az érkezést egy nappal, ezért sem bántam, hogy továbbmegyünk. Később még annyira sem bántam meg, mert ahogy elindultunk Harmanli-ból, rákezdett az eső. Először csak kóstolgatott minket, aztán egész szépen megindult, ezért felvettük a dzsekiket. Örültünk, hogy elindultunk, most enne minket és a hét Eurónkat a harmanli kempingben ázva.

Szivárványkapu Törökországba

Annyira nem zavart minket az eső, mert közben jó 30-as tempót tudtunk diktálni az ellaposodott tájban. Így nyomtuk Svilengrad-ig, ahol megálltunk a vendéglő terasza alatt szusszanni és száradni. Most Zita rendelt kávét alibiből, 0,8 Lave-ért, kb. 100 Forintért. Itt még váltottunk pár levelet Ali-val, megbeszéltük a találka helyét, majd felpattantunk a lovakra, és irány a határ! Egyszer azért még megálltunk pénzt váltani a városban.A határátkelő monumentális volt, kb. mint egy reptéri terminál. Danit itt ismét elhagytuk egy kicsit. Az történt, hogy előrehúzott, majd kiállt egy benzinkútnál feltölteni bárral a kürtjét. Ekkor mi elhúztunk mellette úgy, hogy észre sem vettük. Azt hittük előttünk van, és átment a határon, ezért mi is gyorsan előtúrtuk az útleveleinket, és átmentünk az első kapukon. A török kapuk előtt bemenekültünk a hatalmas terminál épület terasza alá az eső ellen, és ekkor láttuk, hogy Dani sms-t írt, még Bulgáriában van, minket keres. Gyorsan válaszoltam, majd jó húsz perc várakozás után vissza is kaptuk hű útitársunkat. Épp az orra előtt történt az őrségváltás, ezért jött ilyen későn. A török kapuknál megváltottuk a 90 napos török vízumunkat fejenként 15 Euróért, kétszer megmutattuk az útleveleinket a kapuknál, majd egy őr a bringák papírjait kérte. Mondtuk, hogy ez kerékpár, nincs rajta motor, mire az őr legyintett, hogy  oké, akkor rendben, mehetünk! :) Elindultunk a szivárvány közepe felé, be Törökországba. Merthogy időközben Bulgária felől előbújt a nap a horizont és a felhők között, ezzel egy hatalmas, teljes, sőt egyik oldalt dupla szivárványt varázsolva az égre, pontosan elénk, mintha azon kéne átkelnünk, hogy átjussunk Törökországba.

Ali Edirne-ben, aki pontosan tudja, mire van szükségünk

A kultúrsokk egyébként már a határon érezhető, hatalmas dzsámi a kapuk mellett, szól a török zene a terminálnál, LCD kijelzőkön megy a szöveg Törökországról. Edirne még jó 15km volt innen, meghúztuk a leálló sávban, merthogy itt az út már tényleg úgy nézett ki, mint egy autópálya, leszámítva, hogy nem voltak felüljárók, lámpával lehetett balra kanyarodni a belső sávból, és nem voltak ritkák a 40-es, 50-es táblák sem. Egyszóval volt egy két méteres biciklisáv az út szélén. Egy helyen 4-5 nagytermetű fehérbundás kutya ugrott ki elénk az útra, és alaposan megugattak, megkergettek minket. Ez nem volt finom. A következő benzinkútnál megálltunk, és még ekkor is bennem volt az adrenalin. A Dazer kutyariasztó nem volt kéznél, de ezek után elővettük, és Zita kapta meg, mivel neki tönkrement a kürtje, amire Dani szerint reagáltak a kutyák. A kútnál a változatosság kedvéért egy másik állatfaj, a szúnyogok támadtak ránk, ezért innen is gyorsan továbbálltunk. Át kellett kelnünk egész Edirne-n, mire megtaláltuk a találkozóhelyet, a Margi Outlet-et, ahol már várt ránk Ali néhány barátjával. Mire megérkeztünk, már elég stresszes voltam, késésben is voltunk, sms-t is kellett írni, sietni is kellett, forgalom is volt, emelkedő is, és időközben az eső is elállt és igen melegem lett a dzsekimben, de idő nem volt megállni, rohantunk, hogy ne késsünk sokat Ali-tól.

Aliék is bringával voltak, így együtt tekerünk át Ali lakásához, egy 100nm-es 3. emeleti lakáshoz. Itt betettük a kádba az Ortlieb táskákat, és a zuhannyal lemostuk róluk azt a rengeteg mocskot amit a vizes út rájuk hordott. Ali mindenben nagyon készséges volt hozzánk, és mivel ő is nagy bringaturista, pontosan tudta, mire van szükségünk. Elmentünk egy közeli étterembe, ahol megvacsoráztunk, majd mindenki sorban lezuhanyozott, Zita ágynak dőlt, mi pedig még beszélgettünk kicsit Alival. Nagyon jó érzés volt Ali-hoz megérkezni, valami fantasztikus dolog ez a Couchsurfing és a tagjai. 1400km-re otthonról megérkezel egy nagyon jó fej, helyi emberkéhez, akivel bőven tudtok miről beszélgetni, és pontosan tudja a problémáidat, tudja, hogy mi kell most neked, és nagyon készségesen segít mindenben. Kitett rólunk egy posztot a legnagyobb török kerékpáros fórumon, segített az útvonaltervezésben Isztambulig, rengeteget mesélt Törökországról, elmondta, hogy ha sátrazni szeretnénk, Apec benzinkútat keressünk, mert van nagy füves kertjük, ahová általában beengednek a sátorral, és 0-24 nyitvatartó üzlet, illetve igényes mellékhelyiség is tartozik a kutakhoz.

Szóval Ali valami nagyon-nagyon jó fej velünk. Felajánlotta, hogy maradhatunk akár több napot is, ha fáradtak vagyunk, és ezek után úgy döntöttünk, hogy bizony kijár most egy kis pihenő, így legalább feltöltődünk, és lesz idő megírni az útibeszámolókat is, kimosni a ruháinkat, főzni, enni egy jót, és persze nem utolsó sorban megnézni Edirne-t. Ali is jókat mesélt a városról, és este kaptam egy egész korrekt, hosszú ismertetőt sms-ben Huber [pele_nka] Tamástól, amiért ezúton is köszönet! Ali még azt is elmondta, hogy ismeri azokat a kutyákat, akik idefele jövet megkergettek minket. Őket is kergették már meg többször, és az egyik ilyen alkalommal elesett a bringával. Ekkor a kutyák abbahagyták az ugatást, és békénhagyták Ali-t. Szerinte a kutyák a kerék mozgásától mérgesednek fel, és amiatt kergetik a bringást. Ja, és Ali-nak is van pontosan ugyan olyan Dazer kutyaelkergető berendezése, mint amilyen nekünk is, és azt mondta, nagyon hatásosan működik a kutyák ellen. Egyszóval megnyugtatott minket kutyaügyileg. Sőt, most jut eszembe, hogy kurd ügyileg is. Elmondtam, merre tervezünk tekerni Kelet-Törökországban, és azt mondta, arrafelé nem kell számítani ránk támadó kurdokra. Szülőket megnyugtató bekezdés vége! :)

Ali ma ránk hagyta a lakását, neki órái vannak egész nap (5. éves orvostan hallgató, gyógyszerész lesz, szóval amúgy komoly arc). Zita már betette a mosást, és lement boltba kajáért, Dani bekeverte a maradék (még Temesváron vett) lisztből a lepénytésztát, amit én kisütöttem, mialatt ezt a bejegyzést írtam. Most eszünk, aztán bemegyünk Edirne-ben. Este igyekszem pótolni a szerb-határ – Szófia elmaradt útibeszámolót.