Eltévedünk

Quan Hoá-ban ahogy azt elterveztük, a reggelt a keresztény családnál kezdtük, alaposan bereggeliztünk és bevárásoltunk a pékségükből. Aztán sikerült követnünk az utat, ami átment a folyó túloldalára. A tájat csodáltam és annyira egyértelműnek tűnt, hogy arra kell tovább menni, át a hídon, hogy meg se néztem a térképet. Csak 8km-el később, amikor megálltunk egy helyen pihenni és kiteregetni a még meg nem száradt cuccainkat.

Ekkor láttam, hogy már jóideje letértünk a tervezett útvonalról és nem abban a völgyben vagyunk, ahol kéne lennünk, hanem egy másikban, amely elkanyarodott vissza nyugat felé, Laosz irányába. Ekkor esett le, hogy ez az az út, amin le tudtunk volna vágni, ha vagyunk elég bátrak és bevállaljuk látatlanban a betonlerakású harmadrendű utat tegnap előtt. Persze tekintetbe véve a tegnapi elképesztő napunkat a bambuszkerékkel, egy cseppet sem bántuk, hogy a hosszabb utat választottuk.

Ámbár hozzá kell tenni, ez a völgy sem volt épp gyenge és úgy tűnt, az út is rendben van. A forgalom ugyan enyhébb volt, mint a másik, nagyobb úton, de jártak rajta motorosok és egy-két teherautó is. És még itt is láttunk érdekeset, egy szép kis bambuszhídat és azt, ahogyan a bambuszt vágó emberek összekötözik a bambuszkarókat és leengedik őket a folyón.

Fordultunk hát meg és mentünk vissza a főútra. Még egyszer szemügyre vettük az elágazást, most már tudva, hogy melyik a helyes irány, de még így is, Zita megerősített abban, hogy őneki is a hídra esett volna a választása, az tűnt ugyanis inkább a főútnak. Mindegy, 16km és bő egy óra elment, sebaj!

Pénz az út szélén

Lassan haladtunk észak felé, a táj többnyire szép volt, az út hullámzott de sok emelkedőt meg tudtunk tekerni lendületből. Kereszteztünk valami külszíni fejtést, ahol tiszta por és mocsok volt minden, beleértve az út széli növényeket is, amelyek evégett már elhaló félben voltak.

Aztán Zita érdekes dologra lett figyelmes az egyik faluban, ahol megálltunk kicsit az árnyékben pihenni. Az út szélén eldobált bankókat talált, 20.000 dongosokat és 100 dollárosokat. Persze gyenge fénymásolat volt mind, de ez akkor is furcsa volt nekünk. Mi lehet ez, valami hülye reklámkampány? És miért van szétszórva? Ekkor még fogalmunk sem volt róla, mi ez a pénz és mire való.

A völgyből egy ebéd, és (a kitérőt nem számolva) kb. 30km múlva letértünk, nagy megkönnyebbülésünkre nem egy szerpentinre, hanem egy másik az előzőnél laposabb, szélesebb völgybe. Itt az út is laposabb volt, és úgy tűnt hátszelünk is van, aminek nagyon örültünk. Jól haladtunk és élveztük a tekerést, a völgy jobb oldalában vitt minket az utunk és mindig volt mit csodálni. Hol egy nyitott iskolaudvarba néztünk be megcsodálni a helyi mászókákat és játékokat, hol egy hatalmas fa alatt néztünk ki balra a rizsföldekre.

Tudtuk, hogy vár még ránk egy 500m-es mászás, és fel is fedeztük magunk előtt szemben a hegyoldalban az utat, amit majd meg kell másznunk, ezért egy városban megálltunk, hogy együnk valamit, hisz éhgyomorral mégsem lehet hegyet mászni! :)

Fried Rice-t sikerült kérnünk, nagyon finomat készítettek nekünk és amíg az étkező körül tettünk-vettünk, több nő is odajött hozzánk, hogy nem akarunk-e a házában lakni?! Ez a dolog kezdett gyanús lenni, ezért kinyitottam az útikönyvet, és megnéztem, mit ír a környékről. Kiderült, hogy már annyira közel vagyunk Hanoi-hoz, hogy ide már kihordják a hátizsákos turisták hordáit, akik „Homestay”-ekben, vagyis a helyiek cölöpös házaikban lakhatnak és közben láthatják az igazi vidéki életet. És ezért a turisták fizetnek az utazási irodáknak! :) Ez nekik hatalmas unikum, rizsföldeket látni meg vizibivalyokat! :) Bocsánat, tudom, hogy gonosz dolog ezen mosolyogni, de közben nekünk ezek a dolgok ingyen vannak, 360 fokban körülvesznek minket a nap 24 órájában, ha vidéken biciklizünk. És nem fizetünk érte senkinek, hogy megmutassa nekünk, hanem a magunk módján fedezzük fel. Jóllehet, így nem jutunk el a legizgalmasabb piacra, nem látjuk a legjobb szuvenír árusokat, de ez nem is baj, mert amit magunk találunk meg, az viszont biztos igazi és nem a turistáknak van odarakva. Ugyanakkor Mianmarban 28 napra mi is voltunk hátizsákos turisták, tudjuk milyen az, és az is nagyon-nagyon jó lét, de egy picit más műfaj.

A cölöpös ház a szerpentinen

A szerpentin közepesen kemény volt, mondjuk nem szakadtunk szét rajta, de azért meredek volt, és hála az égnek, kétszer két sávos. Persze azért az autók és a motorosok dudáltak, megszokásból, nehogy nyugtunk legyen, hiába 4m-re húztak el mellettünk, dudálni azért kell. :) Szépen szedtük a szinteket, és közben meg-meg álltunk, mert jobbra elképesztő kilátás nyílt lefelé arra a völgyre, ahonnan jöttünk. Sajnos már kezdett sötétedni, ezért a fotók nem lettek éppen a színektől vibrálóak, de azért talán valamit visszaadnak.

Valahol kétszáz méter (függőleges) mászás után néhány ház jött az út jobb oldalán, és mi ekkor egy rövid megbeszélés során eldöntöttük, hogy megpróbálunk itt éjszakázni. Fél órája még mindkettőnkben nagy lendület volt, de ahogy sötétedett, beláttuk, hogy nincs értelme tovább tekernünk és meg kell ragadnunk a lehetőséget – hogy itt házak vannak, és talán meg tudunk éjszakázni.

Most nem teketóriáztunk, a félreértések és kellemetlenségek végett rögtön úgy kezdtük, hogy tudunk-e valahol itt éjszakázni, és amikor mutatták, hogy igen, kérdeztük, hogy mennyiért. 100 ezer dongot kértek, ami kb. 1100 forint. Ebbe belementünk, nem is volt nagyon más reális választásunk, és ez ehhez képest egyáltalán nem volt rossz ár. A bringákat a ház alatt leláncoltuk, mi pedig felpakoltunk az egyetlen nagy helyiséges házba, amelynek a padlója széthajtott, fiatal bambuszrudakból volt kirakva, amelyek között a résen ki lehetett látni a ház alá.

Szóval itt nem kellett attól tartanunk, hogy nem szellőzik eleget a ház, a födém és a fal között is jelentős rés volt, úgy tűnik errefelé nincs túl hideg sosem. Talán most van a leghidegebb, hiszen ezen a napon december 16-át írtunk, és Vietnam még bőven az északi féltekén helyezkedik el, tehát itt is most van a hideg évszak, ha igazi télről nem is érdemes beszélni.

A háziak kedvesek voltak, tényleg itt éltek, a fal tele volt családi képekkel, amelyeket végül mi is előkaptunk, ugyanúgy, ugyanazzal a kedvességgel, mintha csak pusztán vendégszeretetből fogadtak volna be, megmutogattunk nekik mindent, a családunkat, Magyarországot és az útvonalunkat. Örültünk hogy nem csináltunk most ügyet a pénzkérdésből, és azt hiszem ők sem vették rossz néven, hogy megkérdeztük, mert errefelé azért már van turizmus, ha nem is itt rakják le a buszok a turisták hadát, de a „homestay” kifejezést ismerték és rutinosan kezeltek minket. Mivel ez a második ház volt, ahová az elsőtől átküldtek, arra gondoltunk, hogy valószínű már máskor is szállásoltak el külföldieket. Finom vacsorát kaptunk, majd én még naplót írtam egy kisasztalnál, aztán valamikor tíz óra tájt én is bedőltem Zita mellé a deszkás ágyra.

René, Susanne and Regula – Az első fekvőbringás akivel az úton találkozuk

Bizony, több mint 12600km-t kellett rá várni. Persze csak ha az induláskor néhány napot velünk kerekező Zétát és néhány másik fekvőbringás honfitársunkat nem számoljuk! :)

A hágóból még hátravolt a java, ezt hamar megtekertük, ezalatt csak egyetlen jelentős esemény történt: egyszer lehúzódtunk valamiért az út mellé a salakba, amikor egy mögöttünk jövő kamionos veszettül dudálni kezdett, és amikor közel ért hozzánk, ránk húzta a kormányt, de annyira, hogy a járgánya jobb oldali kerekei már az út menti murván futottak. Vagy valami istentelen nagy tajparaszt volt, vagy borzasztóan gyökér a humorérzékük egyeseknek errefelé.

De nem hagytuk, hogy ez az eset pár percnél tovább felzaklasson minket, folytattuk fölfelé, és hamarosan megérkeztünk a hágóba, ahol egy benzinkút mellett megpihentünk, ittunk egy üdítőt, majd megkezdtük a lefelé zúzást. Az idő ezen a reggelen ködös, felhős volt és ez sajnos a délelőtt így is maradt.

Lent egy városkában megálltunk enni, és amikor indultunk volna tovább, az úton három bringást láttunk magunk felé közeledni. Két nőt és egy srácot, utóbbit egy nagy szürke fekvőbringán kerekezve!

René és Susanne Mongóliából bringáznak Szingapúrba, Regula pedig Hanoi-ban csatlakozott hozzájuk egy „rövidebb” szakaszra. Amikor megtudtuk, hogy Laosz felé tartanak, rögtön az jutott eszünkbe, hogy a Laosz útikönyvünket Nekik adjuk tovább, de mivel mondták, hogy már van náluk kettő, végül csak a Lao SIM-kártyánkat tudtuk nekik ajándékozni. Ezt egyébként szintén kaptuk, még Bangkokban a német sráctól. Hármuk közül csak René ült rekun, a lányok hagyományos túrakerékpárokat hajtottak. René rekumbensére egy rövid próbára felültem, hát nagyon más volt. A tengelytávolság az ő Optima Falcon bringáján kisebb, mint a mi Nazca Gaucho-inkon, és az alsókormányzás is kicsit másképpen van megoldva. Nálunk egy rövid gömbcsúklós távtartóval van összekötve az alsókormány a villával, nála viszont egy közvetlenül stucnival. E két különbségnek köszönhetően gyakorlatilag nem bírtam megülni René lovát, képtelen voltam rajta egy 180 fokos fordulatot venni a széles úton. Úgyhogy inkább végül visszatoltam a többiekhez a bringát, nehogy elessek vele és leszakítsak egy táskát róla. Miután kiörömködtük magunkat és elmeséltünk, átadtunk minden hasznos és érdekes információt az előttünk álló szakaszokról (Mi Laoszról, ok Hanoi-ról), mindketten tovább bringáztunk, ki-ki a saját irányába. Mindig jó más bringásokkal találkozni, mert rengeteg közös van bennünk és elsőre, látatlanban is megértjük egymás motivációt, nem úgy mint kb. majdnem az összes többi ember, akivel találkozunk az úton. Sokan fel se fogják, vagy ha felfogják, nem értik az indítékainkat, vagy ha még ez is sikerül, akkor azt nem értik, hogyan lehetséges. A válasz elég egyszerű: apró lépésekben, lépésről lépésre, little by little. Mi sem fogtuk fel az induláskor, hogy el lehet idáig jutni, és ezért volt a legnehezebb lépés az első, a biztonságot nyújtó otthon küszöbe felett. És lám sikerült! :) Ez a tudat olyan lendületet ad nekünk, amellyel most már abszolút reálisnak tűnik kerékpárokkal körbejárni a világot. Mind a ketten úgy érezzük Zitával, hogy ha nem jön közbe semmi, akkor sikerülhet.

Takarmányszárítás az út szélén

A pihenő után rengeteg cukornádföld és út menti cukornád árus mellett haladtunk el, aztán a táj hirtelen megváltozott és amikor újra észak felé fordultunk Hoá Binh irányába, hatalmas mészkőtornyok között találtuk magunkat.

Ezen a szakaszon sajnos egy furcsa zajt kezdtem el hallani a hátsókerékből, és ahogy megálltunk és szétkaptam a hátsóféket, kiderült, hogy jól sejtettem: a fékpofa megint annyira szétkopott, hogy az azt a tárcsától távol tartó rugónak nem maradt perem, így a féktárcsa bedarálta azt. Még egy lyuk is keletkezett a szétkopott fékpofán, egyértelmű volt, hogy cserélni kell. Ez nem volt jó hír, mert így már csak egy darab maradt a Bangkokban vásárolt fékpofákból. Nem említettem, mert el voltam foglalva más témákkal az írás közben, de Laoszban Zitának is cseréltünk egyszer fékpofát.

Miközben egy ház üres kocsibejárójában könyékig mocskosan szereltem a féket, többen hazaérkeztek a családból robogókon ülve, és kivétel nélkül mindegyikük megállt mellettünk és hangos vihogásba kezdett. Náluk az empátiánál sokkal erősebb az, hogy muszáj mindenen nevetniük. Valószínű a nevetés egy nagyon általános reakció itt Vietnamban mindenre. Ha újat látnak, ha meghökkennek, ha zavarba jönnek, ha nem értenek valamit: nevetnek. Nem számít, hogy miközben bajban vagyunk, ők nevetnek rajtunk. Ezzel egy kis időre felidegesítettek minket, de hála az égnek, ezen aztán gyorsan túl tudtuk tenni magunkat, mert alig hogy elindultunk a boksz-utcából, máris megálltunk ismét, mert az út szélén valaki egy kis üveges szekrényből apró bagetteket árult, amibe mindenféle jót is pakolt: uborka, zöldség, felvágott és valami sült hagyma szerű barna darálék, mindezt alig 60 forintért! Kipróbáltuk, és ízlett! Hát erről beszéltek nekünk Laoszban azok a bringások, akik jártak már Vietnamban: azt mondták, minden sarkon finom szendvicseket és kávét árulnak. Hát nekünk ez volt az első alkalom itt Hoá Binh előtt, hogy ilyet láttunk.

Ahogy haladtunk tovább a város felé, ahol már tudtuk, hogy meg fogunk állni, egyre sűrűbben fedeztünk fel egy furcsa fehér dolgot szétterítve az út szélén. Mintha csak krumplit szeleteltek volna fel szárításra, az út padkája néhol 50 méter hosszan is végig be volt terítve ezzel a dologgal. Pár kilométerrel később meg is álltunk, mert észrevettünk az út szélén egy férfit, aki éppen ezt a növényt szeletelte a szárításhoz. Mikor Zita meg akart egy darabot kóstolni, intett neki, hogy ne tegye, ezért gondoljuk, hogy valamilyen takarmánynövényről van szó.

Hoá Binh és a „Föbő”

A városba beérve először megálltunk egy utcai árusnál. Egy nő árult olajban kisütve, valamilyen világosbarna masszába belemártva banándarabokat és kukoricaszemeket. Zitának a banános, nekem a kukoricás lett a kedvencem, de csak addig, amíg fel nem fedeztük, hogy van krumplis is. :)

Egy darabig kóvályogtunk, amíg meg nem találtuk a belvárost és annak kis utcáiban megbújó szállodákat. 150 ezer dongért találtunk szobát, méghozzá wifivel! :) Ez fontos volt, mert amióta Vietnamban voltunk, immár negyedik napja, egyáltalán nem volt netünk, még a Kindle-n sem, mivel az ugye elromlott Laoszban. Este kimentünk sétálni és vacsorázni, és ekkor pillantottuk meg először az igazi városi életet Vietnamban. Éttermek boltok sora, rendes utca, járdával és rengeteg motorossal. A motorosok egy része apró elektromos robogón nyomta, ezeknek a kínai gyártású kis csodáknak volt pedálja is, de az ülés elé le is lehetett tenni a lábat egy keskeny lábtartóra, ha az elektromos agymotort használták, amit egy kivehető ülés alatti akkumulátor hajtott meg. Okos! Éjszakára csak az aksit kell felcipelni a lakásba és rádugni a hálózatra. Ez a kivehető aksi már csak azért is okos, mert így éjszaka nem fagy szét az aksi – igaz ez itt nem probléma mert nincs különösebben hideg még éjszaka sem itt Észak-Vietnamban.

Miután ettünk egy-egy tésztás levest, még csavarogtunk kicsit és ekkor szólított le minket egy, az utcán hokedlin ülő srác. Beszélt kicsit angolul, és egy kis utcai boltot üzemeltetett, apró bagetteket árult, amelyeket belül patéval (májkrém szerű történet) és zöldségekkel pakolt tele, majd még egy kicsit meg is melegített. Először csak azt hittük, nagyon ügyes marketinges, mert ajándékba adott nekünk egy-egy ilyen kis szendvicset, mire mi rendeltünk még két kört a nagyobbik fajtából, amit már ki is fizettünk.

Aztán reggel visszatértünk hozzá, ekkor talán még több szendvicset ehettünk, miközben ő nekünk ajándékozott egy Hanoi térképe, és a végén nem hagyott minket fizetni, akárhogy is erőlködtünk. Pedig összesen 60 ezer dongot kellett volna nála hagynunk, és ez már több mint 600 forint, de ő nem hagyta, mi pedig már zavarban voltunk, éreztük, hogy megsértenénk, ha tovább erőltetnénk rá a pénzünket, ezért leálltunk vele, és inkább beszélgettünk még egy kicsit indulás előtt.

A srác kérdezte, hogy ettünk-e már Pho Bo-t (ejtsd: „fö böőá”, vagy valahogy így, nehéz érzékeltetni a hangsúlyt és a hangokat, semmihez nem fogható, amit eddig hallottunk), mi pedig mondtuk, hogy nem, azt se tudjuk, hogy miről beszél! Erre teljesen leakadt, hogy hogyan lehet az, hogy még nem ettünk Pho Bo-t, amikor már 5. napja Vietnamban vagyunk? Kiderült, hogy a Pho Bo az a tésztás leves, amit kb. minden nap legalább egyszer ettünk eddig az útmenti éttermekben. A Pho Bo marhahúsos rizstésztás levest jelent, amit általában zöldhagymával (és néhány helyen MSG-vel) fűszereznek, és egy nagy tányér zöldséget adnak mellé. Szóval végül kiderült, hogy ettünk már Pho Bo-t, sőt eztán is ettünk még majd minden nap, mert ez a vietnamiak talán legjellemzőbb nemzeti eledele a „Föbő”. :)

Érkezés Hanoi-ba

Hiá Binh-től már csak bő 70km-re volt Hanoi és ebben is csak az elején volt némi szintemelkedés, ezért tudtuk, hogy ez az 5. nap lesz az a nap, amikor végre megérkezünk a vietnami fővárosba. Ezt már vártuk, mert ott tudtuk, hogy hosszabb pihenő vár majd ránk az ünnepek végett.

Ezen a távon sok említésre méltó dolog nem történt. Barátkoztunk néhány öregúrral az árnyékban, ahol először megálltunk pihenni, majd megcsodáltunk egy boltot ahol mindenféle furcsa fabútorokat és lakásdíszeket árultak. Volt itt óriásteknős, óriási asztal és székek. Ezeknek mind ugyanaz volt a különlegessége: egyetlen fadarabból voltak kifaragva. Gondolom horrorisztikus árúk lehet, és az ökolábmányukra most nem is akarok kitérni, különben megint 8 oldalas lesz ez a bejegyzés és soha nem érkezünk meg Hanoi-ba! :)

Váratlanul korán, valahogy 30km-el a vége előtt jött egy Hanoi kezdete tábla, mi persze megálltunk fényképezni, jól is jött a szemétkupac dobogónak a fotóhoz, volt mire felállni. :)

Bent a városban egyre nagyobb utakon, egyre nagyobb motoros forgalomban hajtottunk és lévén volt néhány egyirányú sugárút, nem is tudtunk azon az úton bejutni a legbeljebb, a belváros turistagettójába, amellé a bizonyos tó mellé, ahol a bazilika is van és ahol szállás után szerettünk volna nézni.

Tudtuk, hogy ez még egy jó kis kör lesz, megtalálni a szállásunkat a következő két hétre. Azt is tudtuk, hogy nagyon nem mindegy hol lakunk majd két hétig és mennyiért, ahogy azt is hogy jó lenne ezt a helyet elsőre megtalálni hogy később ne kelljen költözködnünk. Így aztán tartalékoltunk magunkban némi erőt és türelmet a végére. Amikor megérkeztünk a bazilika mellé, tudtuk, hogy még van egy nagyon fontos teendőnk: megtalálni a következő otthonunk. Először a bazilikánál kérdeztünk, de ott nem tudtak segíteni. Végül belevesztünk a kis utcákba és végigjártunk, végigkérdeztünk néhány szállodát. Sok volt 12-15 dollárét, mindegyiknek volt wifije és fürdőszobája, de ablaka egyiknek sem. Végül a Viet Fun Hotel földszinti szobája mellett döntöttünk, ezt sikerült napi 9 dollárra lealkudnunk. Ennek sem voltak ablakai, de a viszonylag tágas, régebben valószínű házmesteri szerepet betöltő szobának volt hűtője és volt benne egy dobogó, amit már ki is néztünk a Karácsonyfánknak. Ez lett hát az otthonunk a következő két hétre, Karácsonyra és Újévre.

Ezen a három napon, 2012. december 18-19-20-án 69, 57 és 77km-t tekertünk Hanoi felé.

Soha többé szupermarket

Az első napokon nem sok érdeklődést mutattunk Kashgar városa felé. Legelső teljes napunkon talán csak délután másztunk ki az ágyból, és akkor is csak a mindenki által emlegetett közeli szuper nagy szupermarketet látogattuk meg, ám ez csalódást kellett, hogy okozzon, legalábbis számomra mindenképp. Hiba volt úgy elindulni oda, hogy „éhes vagyok, de menjünk, gyorsan bevásárolunk mindenféle finom ételt, aztán hazamegyünk, és gyorsan elkészítjük az ebédet”. Ez először is azért volt hiba, mert nem találtuk meg olyan könnyen ezt a nagy áruházat, másrészt azért, mert miután egy óra keresgélés után megtaláltuk, még egy újabb órát bolyongtunk benne. Először egy jó 200m-es ruhaosztályon kellett átsétálnunk, és miután végre megtaláltuk az élelmiszereket, utána se volt könnyű dolgunk, mert minden alaposan be volt csomagolva, pl. a virsliféleségek egyesével, olyan műanyagba, hogy még a színüket sem láthattad. Aztán tejet egyszerűen nem találtunk, csak különböző ízesítésű tejféleségeket, sokszor azokat is csak 10-es kiszerelésben. A vége az lett, hogy feladtuk, és igazán nem is vásároltunk semmi érdemleges élelmiszert, hanem inkább úgy döntöttünk, hogy amit enni fogunk, azt majd megvásároljuk az utcáról, az utcai árusoktól. Ez aztán javarészt leginkább szamszából, tojásból, hagymából, illetve kenyérből állt, csupán a sonkát vettük a boltból.
Ezekből az alapanyagokból szinte minden reggel hatalmas adag gazdag rántotta készült a benzinfőző segítségével.

Az Old City Youth Hostelben egyébként, mint már említettem rengeteg más turisták által otthagyott cucc volt, így sikerült hozzájutnunk két gázpalackhoz is. Ezeknek nagyon örültünk, mert nem olcsóak a mi büdzsénkhez mérve, és segítségükkel jóval könnyebb a főzés. Benzinnel sokkal hangosabb, és büdösebb a főző, ezért amikor csak lehet, a gázt használjuk szívesebben beltéri főzéseknél. Ez a kashgari szobánkra nem volt igaz, mert mivel szinte teljesen üres volt, nem nagyon tudtunk volna felgyújtani benne semmit, így örömmel használtuk a benzinfőzőt.

A Livestock Market, Kashgar kihagyhatatlan látnivalója, amit kihagytunk :)

Kashgar leghíresebb nevezetessége egyébként a „Livestock Market”, amit leghelyesebben talán „Élőállat Piac”-ként tudnék lefordítani magyarra. Az útikönyv szerint, ha nem láttuk a Livestock Market-et Kashgarban, nem láttunk semmit. Igen ám, de ez a piac csak vasárnaponként nyit ki, és az első napunk Kashgarban pont egy vasárnap volt. Engem a szupermarketes élmények annyira kikészítettek, hogy egyszerűen nem tudtam magam rávenni, hogy elmenjek erre az amúgy az útikönyv szerint is zajos és zsúfolt helyre, csak azért, mert a könyv azt mondja, és mert ott a helyiek adják-veszik egymást közt a disznót, a marhát, a csirkét meg még ki tudja, milyen állatokat. Zita hálisten talált magának útitársat a piachoz, Filip barátnőjével kerekedtek fel, de amilyen gyorsan eltűntek, olyan hamar vissza is értek, talán egy órán belül. Mint kiderült, nem találtak oda, hiába mutatták a könyvolvasón még kínaiul is leírt piac nevét a taxisofőrnek, az egy teljesen másik helyre vitte el őket. Ezért először erős lelkiismeret furdalásom volt, mivel szerénytelenül úgy gondoltam, hogy ha Velük tartottam volna, jobb esélyünk lett volna együtt megtalálni ezt a híres-neves piacot. Azonban ez az érzésem később enyhült, mert ahogy kérdezősködtünk az angol barátainktól és a hostel egyéb lakóitól, mindenki más is így járt. Egy embert sem találtunk az egész hostelben, akinek sikerült volna megtalálnia a Livestock Marketet ezen a vasárnapon. Ez azért is volt furcsa, mert azt gondoltuk, hogy ha ez a fő látnivaló, akkor biztosan az egész város tudja, merre van. Egyetlen egy német fickónak volt egy kisebb sikere, akit a taxisofőr elvitt egy kis- és háziállat piacra, ahol madarakat, macskát, kutyát és egyéb háziállatokat adtak-vettek.
Mivel a Karakorum Highway-ről tudtuk, hogy még nyitva tart, de azt nem, hogy meddig, ezért eszünk ágában sem volt még egy hetet várni, csak azért, mert az útikönyv azt írta, hogy a Livestock Market kihagyhatatlan… Egy állatpiacnál talán érdekesebb lesz egy egész új ország és a világ hét csodája között is emlegetett híres magashegyi út, ami a világ legmagasabb csúcsai között halad. :) Viszont angol barátaink megvárták a következő vasárnapot, úgyhogy majd jól kikérdezzük őket, hogy milyen volt.

Bicikli tisztítás az Old City Hostel udvarán

Második napunkon Kashgarban ismét mindenféle, az utcáról beszűrődő furcsa dallamokra ébredtünk. Európai elménknek ez nagyon furcsa volt. A hostellel szemközt van egy iskola, melynek udvarán a hangszórókból mindféle számunkra többségében ismeretlen és érthetetlen dalok szólnak minden délelőtt. Ezek egy része egyértelműen gyermekeknek szól, erre azért a hangok jellegéből sikerült rájönnünk. Az egyetlen számunkra ismerős dallam egy számomra a bécsi keringővel azonosítható zeneszám volt, de ez is nagyon furcsán hatott ebben a helyzetben, az utcáról hallva, ráadásul minden délelőtt.
Ezen a napon még nem terveztük a bringák atomjaira szedését és kitisztítását, de amikor lekászálódtunk a szobánkból az udvarra, azt láttuk, hogy Jill, Lee, Katy, Anthony, és James már nekiláttak a bringáik kipucolásának, így végül mi is kedvet kaptunk hozzá, így elkezdődtek a szokásos műveletek. A váz és a kerekek lemosása, a lánc csöveinek kipucolása, a lánc lepucolása WD40-el, az első lánctányér leszerelése és megtisztítása, a hátsókerék kiszerelése és a fogaskerék kipucolása illetve meglazítása, a láncfeszítő és annak fogaskerekeinek kipucolása, majd az egész bringa összerakása, és a lánc újrazsírozása. Ez eltartott szinte egy teljes napig, de ha ezt nem ismételjük meg 1-2 ezer kilométerenként, vagy akár sűrűbben, akkor jelentősen lecsökken a lánc és a fogaskerekek élettartama, ami nem csak anyagi, de egyéb gonddal is járhat. Az már biztos, hogy hamarosan szükségünk lesz új első lánctányérokra, és ha nem találunk a helyi bringaboltokban, akkor kénytelenek leszünk valahová rendelni belőlük.
Katy és Anthony is ezt tették, ők már 15000km-t beleraktak a bringáikba, és ez bizony látszott a fogaskerekeken, különösen Anthony hátsó fogaskerekén, ami inkább hasonlított már egy dobócsillagra, mint fogaskerékre, gyakorlatilag már tűhegyes volt, nem is értettük igazán, hogy hogyan nem szalajtott még a lánca…
Mivel láncot, lánctányért és fogaskereket is rendeltek az angol Thorn cégtől a kashgari főpostára, ezt az egész szettet le tudták cserélni Anthony gépén. Katy bringájához is megrendelték ugyanezeket, de neki még nem voltak szétkopva ezek a részek, ezért végül csak megforgatták a fogaskerekeket. Az angol barátaink nálunk még sokkal több időt is eltöltöttek a gépeiken, Jill Rohloff agyváltójában olajat cseréltek, valamint James és Lee is elég jól elvoltak, nekik hagyományos váltórendszerük volt, így ötször annyi fogaskereket kellett megpucolniuk.

Fekvőbringával Kashgar utcáin, az elektromos robogók között

Kihasználva hogy viszonylag korán, még világosban végeztünk, fogtam magam és felpattantam a frissen kipucolt bringámra és elviharzottam a kashgari Giant márkaboltba. A bringabolt nem egész 3 kilométerre volt a szállásunktól, így hamar odaértem. Sajnos se sztendert, se lánctányért nem kaptam, de legalább bowdent és bowdenházat sikerült vásárolnom az első fékemhez, így ezt a problémát végre sikerült megoldanom. Az első fékem a Pamírban kezdett rosszalkodni, mert valahol valamikor megtört a bowdenház.
Ez a kis bringás kiruccanás egyébként egészen érdekes volt, mert hazafelé bekeveredtem egy piros lámpánál egy 30-40 fős robogó csoportba. A városi motorosok feltorlódtak a lámpánál, és amíg a zöldre vártam, azon kaptam magam, hogy közel 100 kínai szempár figyel rám kíváncsian. Mert ugye persze a legtöbb motoron többen ültek, néha akár hárman is.
Ezeknek a motoroknak a nagy része egyébként elektromos robogó volt. Viccesek ezek a csendes járgányok, igen halkan suhannak az utcákon, viszont a vezetőjük annál harsányabban nyomja a dudát, és néha vakmerő közelségben mennek el a gyalogosok mellett. Hátsókerekükben agymotor szuperál, így némelyik modellnek teljesen tömött, küllő nélküli ez a kereke. Nem egy erőgépek ezek a masinák, néhányszor láttunk igen lassan vánszorgó robogókat a fölfelékben, de az még gyakoribb volt, hogy este lámpa nélkül közlekedtek, hogy tovább bírják egy töltéssel. Az utcaszéleken parkoló robogók pedig sorra fel voltak dugva egy kis adapteren keresztül az elektromos hálózatra töltésre.
Az előbb említett piroslámpás helyzetben egyébként a robogók 90%-át egy lendülettel le lehetett gyorsítani a lámpa zöldre váltását követően, mire a kereszteződés túloldalára értem, már legtöbbjük mögöttem volt. Ez az erőnléti előny akkor is megmaradt, amikor felgyorsultunk az „utazósebességre”. Hozzá kell tenni, hogy csomagok nélkül tekertem, és fekvőbringán. Bár szerintem hagyományos kerékpárral is gyorsabban lehet haladni ezeknél a robogóknál. Ebbe belegondolva nagyon furcsának találtam, hogy szinte alig láttunk bringásokat az utcákon. A kétkerekűek legalább 95% robogós volt, a robogók 80% pedig elektromos.
Az egész városban a legérdekesebb környék talán a Hostelünk negyede volt, a turistatérképeken is jelölt „Old City”. Itt az utcákon igazán folyt az élet, utcai árusok kínálták a legkülönfélébb portékákat, az utcán kemencékben sült a szamsza és a kenyér. Utóbbiról meg kell jegyeznünk, hogy valami eszméletlen finom volt. Már maga a kinézete a kenyérnek gyönyörű volt, az íze pedig fenomenális! Az alján sós, a tetején hagymás és szezámmagos kenyér gyakorlatilag pizza formájú volt, középen vékony és ropogós, a szélén pedig volt egy vastag pereme. Eszünkbe is jutott Zitával, hogy megpróbálunk valamiféle instant pizzát készíteni, úgy hogy egy kis kecsapot öntünk egy kenyérre, majd rápakolunk még ezt-azt és ráolvasztunk az egésznek a tetejére egy kis sajtot, ám végül ez a kísérlet elmaradt, olyan finom volt a kenyér önmagában és annyi nyűggel és költséggel járt volna beszerezni az erre a célra megfelelő sajtot, hogy végül lemondtunk erről a tervünkről.

Séta Kashgarban – A vasárnapi piacon, az óvárosban és az óriáskeréken

Az utolsó kashgari napunk reggelén megismerkedtünk Samuel-el és a feleségével. Ők Svájcból valók és csupán pár héttel előttünk házasodtak össze, és hat hete vágtak neki, második, nagyszabású, hátizsákos világjáró nászútjuknak. Pontosan ugyanarra igyekeztek, amerre mi is, ezért ők már meglátogatták az „International Bus Station”-t, ahol megtudták, hogy a Sost-ba tartó buszjárat nem indul ezen a napon, mert nem gyűlt össze elég utas. Ez számunkra jó hír volt, mert azt jelentette, hogy másnap jó eséllyel elindul a busz.
Mi is kimentünk a buszállomásra, és egy kedves, angolul kiválóan beszélő pakisztáni férfi segítségével megtudtuk, hogy melyik lesz a mi buszunk, és, hogy következő nap 8 óra körül érdemes már itt lennünk, ha szeretnénk felszállni. A busz hatalmas volt, alul nagy csomagtérrel, aminek örültünk, mert így a bringák be fognak férni. Felül pedig, az utastérben nem két sor ülés sorakozott, hanem 3 sor ágy, két emeleten… :) Ilyet még nem láttunk, ezért kíváncsian vártuk a következő napot! A pénztárnál azt állították, hogy még 7-8 utas kell, és elindul a busz. Pakisztáni barátunk szerint erre jó esély volt.

A buszállomásról a folyó mentén sétáltunk tovább a vasárnapi piac felé. A nevével ellentétben ez a piac minden nap nyitva tart. A vásárváros pont olyan volt, amilyennek elképzeltük, már amennyire el tudtuk. :) Nagy tömeg, sok-sok árus és még több olyan termék, amiről fogalmunk sem volt, hogy micsoda.

Néhány dolgot azért sikerült kiderítenünk, például találtunk pár doboz tej tablettát. Tejporról már hallottunk, de tablettáról még nem. Ezen kívül találtunk még instant sült krumplit, bár utóbbiról nem tudtuk kitalálni, hogy hogyan működik… Láttunk rengeteg teaárust is, akik hatalmas zsákokban árulták a legkülönfélébb teákat, sok keverékben virágszirmok is voltak. A teakeverékeket a földre kiterített nagy vásznon keverték össze, a piac utcáin. Vásároltunk két féle teából 10-10 yuan-ért, azóta az egyiket már sikerült megkóstolni, és nagyon finom volt. Amíg a teákat vásároltuk, kisebbfajta dugó alakult ki mellettünk a kis utcán, a háromkerekű teherhordó motorjaikkal annyian próbáltak egyszerre áthajtani mindkét irányba mellettünk, hogy teljesen beállt az utca, nekünk is úgy kellett gyalogosan kikászálódni a sok áruszállító között. Büfésorok mellett folytattuk, de nem mertünk megkóstolni semmit a kajákból, félve egy gyomorrontástól.
A piacról kiérve az igazi „Old City” felé vettük az irányt, átkeltünk a folyó túloldalára, és a domboldalba épült régi városrész melletti parkban sétáltunk tovább. Érdekes volt a tőlünk jobbra lévő, egymás nyakára épült apró poros házak látképe a dombon, és a tőlünk balra található szép, rendezett park közötti különbség. Ami kicsit morbid volt az egészben, hogy a dombon lévő, régi romos épületek felé sorra egy-egy nagy kültéri fényszóró fordult. Ezt egyrészt azért tartottam furcsának, mert az épületek annyira nagyon nem nyújtottak szép látványt. Ha nincs kimondva és leírva, hogy ez a híres „Old City”, vagyis az óváros, akkor akár egyszerű nyomornegyednek is nézhettük volna a házak sorát. Azonban mivel ez a híres óvárosa Kashgar-nak, ezért éjjelenként egy-egy több száz wattos fényszóró világít be szerencsétlen itt élő „Old City” lakosok ablakán, tudatva velük, hogy nem akárhol laknak…
Balra, a park túloldalán feltűnt az óriáskerék, amire úgy döntöttünk, hogy befizetünk. 20 yuan volt fejenként a „belépő”, ami után csak a mi kedvünkért elindult a kerék, amiről a magasból láthattuk az óvárost, és a mellette elterülő városi tavat, rajta egy mesterséges félszigeten a Sydney-i Operaházra emlékeztető épülettel.
Sajnos ezzel a sok mászkálással elszaladt az idő, és a Bank of China-t már zárva találtuk, így az ATM-ből való pénzfelvétel után a frissen szerzett yuanjainkat felváltani már nem sikerült. Ellenben a központi postát még nyitva találtuk, így sikerült pár szép képeslapot még szebb bélyegekkel hazaküldeni édesanyáinknak. A Youtube mellett a Google Docs-t is le van tiltva Kínában, így sajnos nem tudtuk megnézni, hogy kért-e valaki képeslapot a honlapon keresztül kifejezetten Kínából. Az elküldött képeslapkéréseket egy Google Docs táblázatba menti el a rendszer, és ezt nem tudtuk elérni Kínában.

Meggyógyul a Kindle-nk, és kifüggetlenítjük a mobiltelefonom – Mától könnyebb lesz a kommunikáció

A nagy városjáró körút után nem maradt más hátra, mint összepakolni, és reménykedni benne, hogy holnap elindul a busz. Pontosabban volt még két kisebb körünk a városban. Amikor elrohantam még pénzt felvenni, és azt felváltani dollárra a feketepiaci pénzváltóknál, észrevettem egy nagyobb csarnokot a posta mellett, ahol kismillióan árultak mobiltelefonokat és azok tartozékait. Több embertől hallottuk, hogy itt Kínában nagyon olcsón és könnyedén kifüggetlenítik a mobilokat, és mivel mindkettőnk telefonja le volt blokkolva az adott magyarországi szolgáltatóra, úgy voltunk vele, hogy épp itt az ideje, hogy kifüggetlenítsük őket. Számtalan utazóval találkoztunk az utunkon eddig, és szinte mindenki azonnal vásárolt minden országban magának helyi SIM-kártyát. Filip például elmesélte, hogy Örményországban kb. 1 dollárnak megfelelő összegért vett SIM-kártyát nem több, mint egy perc alatt, és még 100MB letöltésig ajándék internetet is kapott hozzá. Az ilyen történetek után azt éreztük, hogy ostobák voltunk, hogy eddig nem volt nálunk független telefon, és nem vásároltunk helyi SIM-kártyákat az országokban. Sajnos végül csak az én telefonomat sikerült kifüggetlenítenie a csarnokban egy fickónak, Zita E52-esével nem bírt, pedig több szoftvert is megpróbált. Egyébként nagyon profi volt a srác, nem csak célszoftverei, hanem célhardverei is voltak a mobilok függetlenítéséhez. A PC-jéhez csatlakoztatott egy kis dobozt USB-n keresztül, amihez egy RJ45-ös felületen egy másik kis készüléket csatolt, ezt kapcsolta rá a telefon aksija mögötti vezető felületekre, illetve három banáncsatlakozót is rácsatolt valahová a SIM-kártya mellé. Kicsit aggódtunk is mindezek láttán, hogy nem vágja-e tönkre a telefonjainkat, de végül nem történt semmi, és a műveletért mindössze 50 yuan-t, vagyis kb. 720 forintot kért el.
Apropó, egy másik nagyon fontos dolog eszembe jutott még a telefonokról. Említettük, hogy Lee Angliába rendelt Amazon Kindle könyvolvasóján sokkal több országban működött az ingyen internet, mint a miénket. Azt gondoltuk, ez csupán igazságtalan megkülönböztetése az angol és egyéb felhasználók között, de miután „egy próbát megér” alapon írtunk az Amazon ügyfélszolgálatnak egy e-mailt, felvették velünk a kapcsolatot egy chat felületen keresztül és nagyon készségesen segítettek. Kiderült, hogy a „Home Country” attribútum nincs beállítva az Amazon felhasználómnál, és miután beállítottuk az otthoni budapesti címünket a rendszerben, csodák csodájára elértük a website-okat a Kindle-ünkről, és nem csak az angol Wikipedia-t, mint ahogy azelőtt… Ennek nagyon-nagyon örültünk, mert a napi NRÉ-kre eddig közel napi 1 dollárt elköltöttünk, mivel legtöbbször sms-ek formájában küldtük el őket, de ezután erre nem lesz szükség, mert ahol van mobil térerő, ott általában van valami gyenge EDGE vagy GPRS lefedettség is, amivel már be tudjuk hívni a Kindle-n keresztül a Facebook fiókunkat és el tudunk küldeni egy az sms-nél akár sokkal hosszabb üzenetet is, ami ráadásul teljesen ingyenes is! Arról nem is beszélve, hogy a Kindle-ről az e-mailjeinket és a Couchsurfing fiókunkat is elérjük, ami sokszor nagy könnyebbséget jelent.
Szóval úgy néz ki, mostantól sokkal könnyebben és olcsóbban kommunikálunk, talán még a honlapra írt kommenteket is sűrűbben tudjuk majd olvasni, és reagálni rájuk ezek után! Ennek nagyon örülünk, mert nem is gondolnátok, mennyit számít nekünk egy-egy visszajelzés Tőletek, olvasóktól. Néha már-már kezd terhes lenni az írás, de amikor olvasom a sok hozzászólást, újra erőt kapok az élményeink leírásához. Nagyon jó érzés, hogy a sorokon keresztül sikerült kicsit megmutatni a való világot másoknak is, és azt a sok-sok rengeteg csodás élményt, embert, ami az utunkat jellemzi. Az külön élmény nekünk is, hogy így Ti is részesei vagytok az utunknak, és megoszthatjuk azt a számunkra sokszor szinte néha már túl sok csodát, ami ér minket. :) Ha arról visszajelzést kapunk, hogy ez számotokra is élmény, az csak tovább bíztat minket az utunk és annak leírásának folytatásában. Persze élvezni sosem felejtjük el az utazásunk, hiszen ha nem élveznénk, az egész úgy ahogy van, értelmét vesztené. „Enjoy The Ride”, ugyebár! :)
Este sok érdemleges már nem történt velünk, próbáltunk viszonylag korán lefeküdni, hogy másnap ne élő zombiként vánszorogjunk ki a buszállomásra. Ez részemről annyira nem sikerült, mert éjjel 3-kor végeztem a naplóírással és a különböző dolgaimmal, amikhez szükséges volt az internetelérés. Reggel mégis sikerült valahogy felkelnünk, és kigurulnunk a buszállomáshoz.