24 órás koplalás a vonaton

Aurangabadból Goára egy átszállással vonatoztunk. Hajnali 6 előtt indult a vonatunk, és valamikor délelőtt 10 körül szálltunk át egy másfél órás szünettel egy Manmad Junction nevű állomáson. A peronon apró kijelzőkön ki volt írva, hogy melyik vagon, hová fog megérkezni. Ezt mindaddig nem értettük igazán, amíg be nem futott a vonat. Végeláthatatlan hosszú volt, a két vége között talán 3-400 méter is lehetett, és ennyit már a kevésbé sportos útitársak nem biztos, hogy le tudnak küzdeni azalatt, míg bent áll a vonat az állomáson. Viszont a táblák segítségével ott várhatnak a vagonjukra, ahová az érkezni fog. Okos!
Ezen a második vonaton már hálófülkés vagonunk volt, és ezzel egészen másnap hajnali 6:10-ig utaztunk. Ez a vonat megérdemel pár szót, mert nem akármilyen volt. Másodosztályra szólt a jegyünk, és az egész kettőnknek tatkal rendszerben nem került többe 1017 rupinál. A távra már nem emlékszem, de valahol 700 és 1000km között volt. Sajnos nem kaptunk már két jegyet „Upper Berth”-re, vagyis a felső ágyakra, de legalább az egyikünk fent volt. Miután felszálltunk a hálófülkés vonatra, és megtaláltuk a helyünket, kiderült, mi ez a „fent”. A másodosztályon a hálófülkés kocsi azt jelenti, hogy az egész vagon egy „fülke”, vagyis nem beszélhetünk igazán fülkékről, tehát mondjuk inkább úgy, hogy egy egész vagon egy légtérben alszik, nincsenek ajtók sehol, és nincs elválasztó fal sem a folyosó és az ágyak között. A folyosó egyik oldalán vannak 3-3 fős ülések egymással szemben, a menetiránynak merőlegesen. Ezek felett van egy-egy lehajtható ágy középen, és legfelül pedig egy-egy rögzített ágy. Aki utóbbiakat megkaparintja, szerintünk az jár a legjobban, mert oda bármikor fel lehet vonulni, és ledőlni, aludni, vagy magadban lenni. És ez az utóbbi tényező nagy kincs Indiában! :) Mert ugye a középső ágy le van hajtva napközben, az alsón pedig ülnek. Mi nem itt kaptunk helyet, hanem a folyosó másik oldalán, két egymás feletti ágy jutott nekünk, amelyek párhuzamosan vannak a menetiránnyal. Itt csak két ágy van egymás felett, tehát kicsit jobban fel lehet ülni, viszont nem lehet lelógatni a lábat az ágy végén, és mivel az átlag magasság Indiában meg sem közelíti az én 189cm-emet, így nekem kicsi volt ez az ágy. Pláne, hogy elővigyázatos nyugati utazó révén nem mertem lazán behajítani a „Hello Journey”-t az ülések alá, mint ahogy azt mindenki más rajtunk kívül tette, hanem szoros ölelésben próbáltunk létezni és aludni a táskáinkkal. A vonatvagonok végében volt angol- és „Indian style” WC, valamint 110V-os konnektorok, „for phone and laptop charge”. Utóbbiak persze 2-2 vagon távolságban nem működtek, körbesétáltam kicsit, de persze hiába, mindez csak testmozgásra volt jó. :) Szemetesek minden ülés mellett vannak a vonatokon. Oldalt a falon, fel kell húzni egy üveglapot, és aztán mehet minden, csak arra kell vigyázni, hogy a menetszél vissza ne csapja a vonat belsejébe. Igen, az ablakokra gondolok! Ugyanis nem volt szemetes zacskó, vagy doboz sehol a vonaton. Se az ülések mellett, se a folyosón, se a vagonok végén. Mindenki hajigálja kifelé a szemetét az ablakokon, mindegy mi az. Ez néhány tíz éve még nem volt probléma, mert nem volt minden becsomagolva nem természetes anyagokkal. Hallottuk a történeteket, hogy az ételt banánleveleken szolgálták fel, és a végén a maradékot csak kihajítottad a levéllel, és mindent megettek a vasúti pálya mellett legelő tehenek, vagy ha nem, akkor is szépen elrohadt minden és visszaépült a természetes körforgásba. Ez ma már nem igaz a PET palackokra, a kekszes zacskókra, és azokra az alumíniumdobozokra, amikbe a vonaton árult ételt csomagolják.

Nekünk nem volt sok szemetünk, mert magunk szűrjük a vizet, és így a palackokat is többször használjuk. Plusz még azért sem volt sok szemetünk, mert nem ettünk szinte semmit. Zitára az indulás előtti éjjel ismét rátört a WC-re rohangálhatnék. Annyira odavolt, hogy a fél éjszakát a fürdőszobában töltötte, és még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán el tudunk-e így indulni. Hajnalra aztán hála az égnek jobban lett. Én csak egy picit voltam jobban nála, ezért nem csak szolidaritásból, hanem óvatosságból is vele tartottam az étkezéseinknél. Ezek igen egyszerűek voltak: víz, víz, víz, egy kis víz, 5 rupis száraz keksz, víz, víz, víz… És ezt ismételtük meg néhányszor a 24 óra alatt. Ez azért volt kicsit nehéz, mert minden állomáson és sokszor az állomások között is jöttek az árusok, és mindenféle finomságokat kínáltak, köztük vegetáriánus és csirkés biryanit (ejtsd: bírjáni – rizses téma), fagylaltot és különböző rágcsálni valókat. Mi sikeresen mindennek ellenálltunk, így a nap végére 50 rupi alatt maradt az ételre-italra fordított összeg. :) Ez volt az egyetlen jó dolog a koplalásunkban! :)

Ébredés egy más világban – Welcome to Goa!

Hajnalban már világos volt, amikor Goán felébredtünk a vonaton. Pálmafák és lagúnák sokasága mellett haladtunk. A házak is furcsák voltak, rendes cserepes tetejük volt, mint otthon, és formára is minden eddiginél jobban hasonlítottak a hazai házakhoz. Hamarosan megtudtuk e rejtély okát. De előtte még leszálltunk a vonatról, átbuszoztunk Vasco De Gama-ról Panajiba (ejtsd: Pándzsim), ahol felszálltunk még egy buszra Donna Paula-ig, majd sétáltunk kb. 3km-t, ez utóbbit már a délelőtti hőségben, „Hello Journey”-vel a hátunkon, hogy megérkezzünk a barátainkhoz, Dileepanhoz és Elizabethhez. Idáig kemény volt a menet, de miután megérkeztünk hozzájuk, fokozatosan minden jóra fordult. Egy nagyon kedves Couchsurfer párhoz kerültünk, Dileepan grafikus egy a házuktól 200m-re működő irodában, Elizabeth pedig szerkesztő India egyik legnagyobb napilapjának goai változatánál, bent Panaji központjában. Ők ettől délebbre laknak kicsit, a félsziget déli oldalán, 10 perc sétára a tengerparttól. A vicces az volt, hogy mi voltunk nekik a legeslegelső CS vendégeik, de ez egyáltalán nem látszott meg, rögtön közvetlenek voltak, és nem csak kedvességgel, hanem nagy bizalommal is fogadtak. Mi sem féltünk, hisz Dileepan-ról már hagyott referenciát egy jó barátja, akinek a profilján látszott, hogy megbízható, régi tag. Dileepanéktól tudtuk meg Goa részletesebb történetét, amikor kérdezgettük, hogy miért olyan más errefelé minden. Merthogy Goán kisebb a tömeg, jók az utak és jobb az infrastruktúra, mint India más részein. Egyszóval Goa más, sokkal európaibb. Valamint azt hiszem, a legkisebb állam Indiában. Ez talán nem igaz, de az biztos, hogy az egyik legkisebb. Talán akkora lehet, mint egy harmad Magyarország, de ez itt kicsinek számít, amikor a hatalmas szubkontinens térképén nézzük. A különbözőség fő oka, hogy India ezen része a portugálok fennhatósága alatt volt. Amikor az angolok „hazamentek” India többi részéről, itt még pár évig megmaradt a portugál hatalom. Szóval Goa egy kicsit más, mint India többi része, itt még az utakon sem dudálnak annyit. Ez csak most jut eszembe, de itt is az út bal oldalán hajtottak a járművek, annak ellenére, hogy ez legjobb tudomásom szerint Portugáliában nem így van! :)

Pálmafák és apróságok – Újra a tengernél

Miután szusszantunk egy nagyobbat a fárasztó út után, lementünk fürödni a Dileepanék lakásához legközelebbi strandra. Egy szűk kis ösvényen kellett lesétálni a partra levezető útra, ha nem akartunk körbemenni az aszfalton. Merthogy Dileepanék fent laktak egy sziklaperemen, kb. 70m-el a tengerszint felett. A part gyönyörű volt, és két nagyon kellemes órát töltöttünk el ott. Először az Arab-tenger partján! A Kaszpi-tenger (ha számolhatjuk azt tengernek…) után most először érkeztünk ki a nagy vízhez. Igazából jobb, ha úgy számoljuk, hogy a Fekete-tenger óta először, ha már „nagy víz”-ről beszélünk. A Kaszpi-tenger nincs összeköttetésben a világtengerekkel, ezért is van 25m-el lejjebb a vízszintje és ezért is szokták Kaszpi-tóként is emlegetni. Na de ne menjünk messze a gyönyörű kis tengerpartunktól! Mikor lementünk a partra, én úgy készültem, hogy elmegyek futni egy fél órára a part mentén. Ez végül nem történt meg, mert túl nyomottnak és fáradtnak éreztem magam hozzá, na meg Zitát sem akartam egyedül hagyni. Mégsem voltam csalódott, mert fantasztikus volt ez a két óra. Nem tudom, mi történt velem, de úgy tűnik, megtanultam örülni az egészen apró dolgoknak is. Ez biztosan Zitának is köszönhető. Miután becsobbantunk a sós habokba, Zita nekiállt csiga- és kagylóhéjakat gyűjteni. Kezdetben ebben én is segédkeztem, találtunk is egy gyönyörű kis kagylót, aminek olyan mintája van, mintha ember festett volna rá hegyeket. Persze tudtuk, hogy ez nem így van, hanem a természet művét látjuk a szemünk előtt, és éppen ezért volt olyan csodálatos.

Aztán azt is észrevettük, ahogy a homokon feküdtünk, hogy körülöttünk bizony nagyban zajlik az élet. Vagyis inkább kicsiben, egészen apró formában. A homokban először csak az apró lyukakat vettem észre, majd ahogy közelebb mentem hozzájuk, hamarosan megmozdultak a lakóik is. Ha nem mozognak, lehetetlenség lett volna észrevenni az apró, homokszínű rákokat. Viszont amint megmozdultak, ha elég figyelmesek voltunk, ki lehet szúrni őket, és ha elég szerencsések is, találtunk egy olyan kis rákocskát aki megengedte, hogy közelebb menjünk hozzá a fényképezőgéppel.

Azok körül a lyukak körül, ahol nem járt még a tenger, vagy a szél, látszottak az építkezés nyomai: teljes körbe ki voltak gurgatva apró kerek homokdarabok a lyuk körül. Ezek az apró dolgok mind nagyon tetszettek. Valamivel naplemente előtt aztán még más állatokat is felfedeztem. Apró hangyák szaladtak a part felé a homokban, elképzelésem sincs, hogy mi végett. De a kép gyönyörű volt, és a tudat is, hogy ezek a kis állatok képesek itt megélni, egy homokos parton.

Odébb egy patak folyt be a tengerbe, és még ez is el tudott szórakoztatni. Tényleg nem tudom, mi történt velem, de nagyon tetszett, ahogyan a homokban ezeket a formákat hagyta.

Ja, és a lényeget még nem is említettem. Természetesen körbe voltunk véve pálmafákkal! :) A nyugati emberek legalább 90%-ának az egyik „álma” egy ilyen tengerparton való nyaralás. Hát mi most végre ideértünk! :) Igaz, hogy beiktattunk hozzá némi megpróbáltatást, egy kis Pamír Highwayt, meg Karakorum Highwayt, meg egyéb finomságokat. 8 hónap és 8000km bringán, majd egy kis „Hello Journey” vonatos-buszos utazás.

Mostanra megtanultuk, hogy mindenféle szégyenkezés és rossz érzés nélkül váltogassuk a közlekedési eszközöket. Arról, hogy melyik a fenntarthatóbb, napokon át lehetne vitatkozni, de nem csak ez a fontos. Az is fontos, hogy mi jól érezzük magunkat, azt és úgy csináljuk, ahogy mi(!), és most(!) akarjuk. Hogy ne útikönyvek, vagy más emberek ránk vetített vágyai szerint utazzunk, hanem ahogy nekünk jó, ahogy mi jól érezzük magunkat. És az se baj, ha útközben változnak a tervek és az elképzelések. Induláskor még nem volt tiszta, hogyan szeretnénk meghódítani Indiát, de mostanra eldöntöttük, hogy főképp vonattal és hátizsákkal. (vagy „Hello Journey” táskákkal, de ez most részletkérdés…) Ez sem baj, úgy értem, nem baj, ha időközben változtatunk a terveken. Fogalmunk sem volt otthon, milyen lesz India, és ha bringákon maradunk, az is biztos, hogy nem jutottunk volna el idáig a monszun beállta előtt. India őrületes és hatalmas, nekünk pedig csak két és fél hónapunk maradt erre az óriási őrületre, ezért mindketten úgy érezzük, nagyon jól döntöttünk, amikor letettük a bringákat. Ugyanakkor nekem már most hiányoznak, és tudom, hogy nagyon jó lesz visszaülni beléjük.

Na de már megint elkalandoztam. Szóval még mindig ott vagyunk azon a csodás, pálmafás tengerparton, ami minden nyugati ember álma. A közelünkben egy fiatal csapat indiai és egy kutya kriketteztek. A kutya azért, mert néha ő is a labda után szaladt. :) A kép eléggé idilli volt, ám ennek ellenére én nem értem, mit szeretnek errefelé az emberek ebben a játékban. Alig van benne mozgás, egy dobás, egy ütés, kis szaladás, ezen kívül az egész arról szól, hogy várunk, amíg a labda újra előkerül, és amíg a dobó fel nem készül a dobásra. Egyszerre csak ketten-hárman vannak akcióban, a csapatok többi tagja csak áll és bámul, vár a sorára. Egy foci- vagy kosármeccsben ezerszer több akció van. Persze ez lehet, hogy csak engem zavar, szóval ez nem mérvadó egy olyan ember tollából, aki egyszerűen türelmetlen a sakk nevű játékhoz. Igaz Dúd?! :D

Vacsora Elizabethékkel

A tengerpartozás után Elizabeth és Dileepan elvittek minket vacsorázni egy tradicionális, tipikus goai étterembe (Goan Restaurant). Mert itt persze az étel is más, köszönhetően a portugál behatásnak. Sajnos már nem tudom pontosan felidézni, hogy miket ettünk, és fényképet is elfelejtettem készíteni róluk. Akkora durranások nem voltak, mert próbáltunk óvatosak lenni az étkezéssel a gyomraink miatt. Volt egy finom étel, amit magyarul leginkább úgy írnék le, mint rántott hagymagolyók. Aztán ettünk még valami tésztaleves szerűt, és volt egy rizskenyér vagy rizssütemény szerű dolog, ami fel volt szelve, mint egy cipó kenyér, de édes volt, és rizsből készült, ugyanakkor amikor megfogtad, egyben maradt. Jaj, és majd elfelejtettem: ettünk Goan Bread-et, vagyis goai kenyeret. Ez egészen kísértetiesen hasonlított egy otthoni zsömlére – bár Zita szerint ég és föld a különbség. :) De az tény, hogy ez is lisztből volt, és formára is hasonlított. Csak ízben távolabbi a rokonság. Ennek a finomságnak aztán később még szerepe volt a boldog napjainkban, de erről majd csak a következőkben.

Hazafelé még körbevittek minket az éjszakai Pándzsimon, és láthattunk egy nagyon szép katolikus templomot, majd egy nagyon színes hindut. Mindkettő ki volt világítva.