Reggeli hegymenet

A Muang Khan-i iskolateremben korán keltünk, amikor először kiléptem az ajtón, még látszódtak a csillagok az égen. Ahogy pakolásztunk, Tom is megérkezett, elbúcsúztunk tőle és megköszöntük a segítségét. Minden jót kívánva neki elindultunk, áthajtottunk az iskola udvarán, majd ki a főútra, hogy nekilássunk a ma ránk váró nagy fölfelének!

Emlékeztek még erre a szintmetszeti ábrára? Ezen az látszik, hogy Muang Khan és Nem Neum között 90km a távolság, aminek az elején 600m-ről fel kell mászni 1550-re, majd legurulunk 1250-re, majd folyamatos hullámvasút jön 1500m környékén, hogy a végén még lejjebb fejezzük be, mint kezdtük, 500m-en Nem Neumban. Ez együtt egy nap alatt van vagy 2000 méter mászás a „szívritmuszavarokkal” együtt… – Hát ezért indultunk el hajnalban ezen a napon. :)

Az első nagy fölfelében még hűvös volt és köd borította a tájat, viszonylag jól és könnyedén haladtunk, az út nem volt túl meredek. Néha láttunk házakat az út mentén, és néhány embert, de különben csak mi voltunk és az erdő, amely talán itt már tényleg megérdemli a „dzsungel” jelzőt, mert sűrű növényzet vett minket körül és az egész pont olyan volt, ahogy én egy dzsungelt még odahaza elképzeltem.

Az első napsugár örömére megálltunk még megettünk néhányat a még tegnap este készített szendvicsekből, majd még párat a nemrég vásárolt hatalmas adag csokiskekszből is. Tudtuk, hogy kell majd nekünk az ilyesfajta „dopping”, mert őrült sok emelkedő vár ránk. Ezeket málhás fekvőkerékpárral megmászni nem éppen leányálom, de azt is tudtuk, hogy kellő kitartással képesek leszünk rá, ha 5km/h-s sebességgel, akkor annyival, de feljutunk és átjutunk a hegyeken.

Fent ezerötszáz méter környékén tényleg abbamaradt az emelkedő, és néhány kisebb lefelét követő újabb mászás után tényleg azon kaptuk magunkat, hogy újra 1400m alatt vagyunk. Ekkor tudtuk, hogy megérkeztünk abba a bizonyos gödörbe, aminek kb. 1250m-en van az alja. Itt már sorra jöttek a házak és egyre népesebb lett az út, gyerekek játszottak, vagy követték a szüleiket valami dologra. Az egyik kanyarban egy kis útszéli pihenőhelyen két motoros feküdt bukósisakban, hogy csak korai sziesztáztak vagy még itt éjszakáztak, és még nem ébredtek fel, azt nem tudtuk meg, mert emiatt nem keltettük fel őket. Ami nagyon vicces látvány volt számunkra, az az egyikőjük csuklójára kötött kis majom volt. Két motoros, bukósisakban fekszik az út szélén a hátán a fűben, és az egyikükre egy kismajom van kötözve. A kis állat persze már ébren volt és a fűszálakat vizsgálgatta a gazdája mellett. :)

Csináld magad ebéd egy Hmong ház tűzhelyén

Ekkor már igencsak éhesek voltunk és nem akartuk ebédig felfalni az összes szendvicsünket, ezért nagyon vártuk az első falut, amit a térképünk is jelzett. Souanmone egy apró kis település volt az út mentén, ahol nem számítottunk sokra, de azért egy útszéli levesezőre igen. Hát, e téren sajnos csalódnunk kellett, csak három pici „boltot” találtunk, vagyis néhány útmenti házikó ablakába ki volt pakolva kb. ugyanaz a 30-40 fajta csomagolt, ipari „élelmiszer”, ha a cukorkákat, kekszeket és chips-eket annak lehet nevezni. Ezek közül megtaláltuk a számunkra legmegfelelőbb instant tészta levest, amihez az egyik boltban kaptunk tojást.

Elkértük az egyik házikó tűzhelyét és edényeit néhány percre, és Zita tojásos tésztát varázsolt a tűzön. Büszke voltam rá, mert mialatt én a kimerültségtől már túl elgyötört voltam az ilyesfajta ötletekhez, ő feltalálta magát és elkészítette az ebédünket. Érdekes volt egyébként ez a tűzhely, egy cölöpökön álló faházikó padlójába épített vaslapon volt megrakva a tűz. A kémény errefelé nem divat, így közben a szemünket marta a füst.

Az ebédünket végül egy osztrák bringással is megosztottuk, ő Nam Neum felől jött, szintén hajnalban indult, robusztus, szétcsavarozható vázú Thorn Nomad kerékpárt ült meg, ami szintén Rohloff agyváltóval volt szerelve. Ő csak Laoszban bringázik, bejárja az egész országot. Beszélgettünk egy húsz percig, aztán ki-ki ment a maga útjára.

A falu végén még megálltunk vizet tölteni. A helyiektől kaptunk kútvizet, amibe beledobtunk egy-egy fertőtlenítő tablettát. Most nem akartunk a vízpumpálással időt veszteni, inkább ittuk a vizet egy kis mellékízzel. Egy kiadós kaptató után pár kilométerre lankássá vált a táj, tudtunk a kényelmes, megszokott 15-20km/h-ás tempónkban haladni, és közben csodálni a tájat. Ezt nagyon élveztük, mert eddig vagy szabadon suhanva lefelé száguldoztunk, vagy fölfelé küzdöttük magunkat. Mind a kettő fajta haladásnak megvan a maga szépsége, de a legjobb mégiscsak az, amikor az ember nem szakad szét és nem száguldozik, se nem koptatja szét a fékpofáit, hogy ne száguldozzon, hanem élvezze a tájat.

Ezen a délutánon még több nagyszerű kilátás tárult elénk és a terep nagyjából ilyen maradt: rövidebb mászások és száguldozások közben nagyjából sík szakaszok.

Csuzli és számszeríj a gyerekek kezében

A délután aztán még találtunk egy „éttermet”, vagyis egy kis utcára nyíló kunyhót, ahol vállalták, hogy készítenek nekünk „Fried Rice”-t, a változatosság kedvéért tojással. Így már jóllakva indultunk tovább, de sejtettük, hogy a napnak így sem fogunk a végére érni világosban, mert ekkor még több mint 50km volt hátra és már délután 3 óra is elmúlt. Ezt még úgy is sokalltuk, hogy tudtuk, az utolsó 20km ha szerencsénk lesz, tiszta lefelé, mert tudtuk, a naplemente még mindig fél6-kor van.

Egy kedves kis faluban videofelvételt indítottam, mert feltűnően sokan „Szábájdiztak” ránk, és az egész hely a cölöpökre épített házakkal nagyon varázslatos volt:

A srácok szépen körénk gyűltek, és nagyon tetszett, hogy bár tele voltak csúzlival és az egyiknél még számszeríj is volt, ezeket a fegyvereket eszükbe sem jutott még csak játékból sem ránk fogni. Valószínű madarakat és kisállatokat ejtenek el velük, és egymás ellen nem használják őket. Vicces volt, hogy egyszer Reku Papa kommentben megjegyezte még a pakisztáni kődobáló gyerekek kapcsán, hogy örüljünk hogy nincs csúzlijuk. És lám, pár országgal később most találkoztunk csúzlis gyerekekkel, de ők hála az égnek, abszolút kedvesen és barátságosan fogadtak minket. Igazából még elidőztünk volna itt velük, de tényleg mennünk kellett, mert szinte már biztos volt, hogy egészen ránk fog sötétedni ezen a napon és még mielőtt ez megtörténik, minél több dolgot szerettünk volna látni a helyi életből és a tájból.

Észrevettétek egyébként hogy sokszor mondom a videók alatt, hogy „Na, menjünk már!”? :) A valóságban is én vagyok inkább az, aki sürget, de azért annyira nem vészes a dolog, mint ahogy az a videókból talán átjöhet. Csak rossz kameraman vagyok, aki akkor is beszél a felvételre amikor nem kéne. :)

Ezen a délutánon történt, hogy Zita kifakadt, hogy soha többé nem akar hegyek közé jönni, és hogy miért jöttünk már megint ilyen fárasztó terepre. Én se voltam ekkor éppen toppon, ezért csak azt válaszoltam, hogy ne hisztizzen, hanem próbálja meg élvezni a tájat. Erre persze ő csak még durcásabb lett, amit én is éreztem, ezért tíz perc és kb. 3km síri csöndben való tekerés után elnézést kértem tőle, amiért azt mondtam neki, hogy hisztizett, mentségül azt hoztam fel, hogy én is fáradt vagyok. Válaszul ő is elnézést kért, amiért hisztizett! :) Így, ezt a szót használta. Ettől persze még mind a ketten kicsit bugosak maradtunk, de ahogy a terep kezdett enyhíteni a nehézségeinket, úgy mi is megenyhültünk felé és egymás felé is, a dolgot pedig aztán este még egyszer megbeszéltük, amikor már nyugodtan ültünk a nap végén egy tál meleg étel előtt. Szóval ilyenek is vannak velünk, még egy ilyen amúgy gyönyörű napon sem leányálom a tekerés, és nem pusztán tiszta élvezet, de az ilyen kis nehézségeket, problémákat mindig hamar megbeszéljük, sose hagyjuk őket elmérgesedni, és ha ez nem is minden pillanatban sikerül, de próbálunk azon lenni, hogy az idő nagy részét akkor ott is élvezzük, ne csak a fotókat visszanézve tűnjön gyönyörűnek egy-egy szakasz, hanem valójában úgy is éljük meg.

Area of Sliding Cart – Avagy a Szentjánosbogár Downhill

Valamikor, amikor már a nap is oldalról sütötte ránk arany fényeit, végre elkezdődött egy bíztatóan hosszú, egybefüggő lefelé. Gyönyörű erdőben suhantunk, de még nem túl gyorsan, mert nem volt meredek. Oldalról a nap tűzött be arany színben a lombok közül, felettünk pedig egybefüggő volt a lombkorona – így gurultunk a helyenként kátyús kis aszfaltsávunkon, és nagyon élveztük, tudtuk, hogy ezek az utolsó percek.

Egyszer csak egy furcsa tábla várt ránk az út szélén, pont ott, ahol az út is elkezdett meredeken lefelé haladni. A táblán egy görszánkós gyermekalak volt látható oldalnézetből, és a következő felirat: „Area of Sliding Cart”, vagyis tükörfordításban valami ilyesmi: „Csúszó kordék területe”. Ez a tábla teljesen valószínűtlen volt nekünk itt Laosz közepén, így angolul, egy ilyen „extrém sportot” ábrázolva, egy olyan úton, ahol kb. a kutya sem jár. És mert egy kicsit a fekvőbringákra hajazott a táblán a kölyök testtartása, nem bírtuk megállni, hogy ne készítsünk egy fotót a táblával. Egyúttal faltunk is néhány szendvicset és jól fel is öltöztünk, mert úgy sejtettük, most jön a nagy lefelé, innentől csak 20km suhanás, bele az egyre hűvösebbé váló éjszakába.

Ebben tévedtünk, egy kilométert sem haladtunk lefelé, amikor egy nyeregben újra emelkedővé vált a lejtőnk. Itt megálltunk megcsodálni a tájat, és felfedeztünk egy embert az úttól kicsit lejjebb. Egy kuckószerű eszkábált sátra is volt egy kiskutyával. Hogy mit csinálhatott itt, nem tudjuk, de éppen nem gyenge helyet választott magának táborául.

Az ezt követő emelkedőt még egy követte, majd végül tényleg elérkezett a több mint egy óra hosszú száguldás ideje. Persze ekkor már lámpák fényénél, óvatosan haladtunk a kanyarokban, mert hamar teljesen ránksötétedett. Ennek is megvolt a maga hangulata, és nem is akármilyen. Az éjszaka sötétjében lejjebb ereszteni magunkat több mint 1000 métert Laosz dzsungeljében…

Az út mentén világító bogarak járták a levegőt, tovább növelve a hangulatot. Nem tudjuk, hogy szentjánosbogarak voltak-e, de elnézve őket akár azok is lehetettek. A lejtő csak nem akart véget érni, mert bár élveztük nagyon, de tudtuk, hogy ez azért nem olyan vidám dolog márcsak a fékpofáinknak sem, ezért örültünk volna már, ha leérünk abba a faluba, már csak azért is, mert hiába nem kellett már tekerni, azért odaértünk volna már ebbe a bizonyos Nam Neumba.

Rizs marhahússal és rajzfilmmel

Persze a nap nem adta meg magát olyan könnyen, mint ahogy azt szerettük volna. Lejjebb érve néhány falun hajtottunk keresztül és még aztán egy kisebb emelkedőt is kaptunk, mire leértünk a nagy völgybe, ahol egy nagyobb hidat keresztezve tudtuk, hogy megérkeztünk Nam Neumba.

Ekkor már azt is tudtuk, hogy két szálló van a településen, ezek közül az egyiket, a főút mellett nagyon hamar megtaláltuk. Igaz, csak magát a szállót, de a tulajt vagy az üzemeltetőt nem, üres volt a nagy ház. És lepukkant, ezért aztán azután sem maradtunk ott, miután végre előkerült egy ember, és közölte a szoba árát.

A főútról egy kis utcába jobbra letérve aztán megtaláltuk a másik szállót, ez se volt sokkal barátságosabb, de legalább megkaptuk 40 ezer kipp-ért a kis lyukat, amiben egy konnektor is volt. Ekkor már 8 óra is elmúlt, félő volt, hogy nem találunk nyitva éttermet és boltokat, ezért aztán úgy ahogy voltunk, zuhanyzás nélkül gyorsan visszasétáltunk a kereszteződéshez. Egy családi étteremben nagyon finom fűszerezésű marhahúst kaptunk sticky rice-al, vagyis ragadós rizzsel. Ez olyannyira ízlett nekünk, hogy rendeltünk elvitelre is, hogy legyen másnapra elemózsiánk. Ritka, hogy ennyire nagyon finom, az ínyünkre való ételt találunk, ezért ezt ki akartuk használni, hisz közben azt is tudtuk, a holnapi nap sem lesz könnyebb és azon a szakaszon se számíthatunk nagyon éttermekre és boltokra az apró falvakban.

Érdekes volt egyébként a hely, ahol ettünk, a gyerek, egy talán 12 éves srác az asztalok mellett feküdt a matracán, és a tévén rajzfilmeket nézett, amíg mi, mint a nap utolsó vendégei, a vacsoránkat fogyasztottuk. Simán el tudjuk képzelni, hogy ahol jártunk, az a helyiség az egész laktere a családnak, és ott alszanak az asztalok között. Itt az élettér és az étterem összemosódik, ahogy az utcára nyíló boltok is egyben családi kirakatok. Az apró, egy helyiséges lakások utca felöli oldala teljesen felnyitható, ide pakolják ki az árúkat, amelyek között zöldséget már nem, de tojást és csomagolt kockakenyeret jó esetben még megtalálni. A többi csomagolt, ipari termék, azokon a teherautókon hozták ide, amelyek nagy ritkán, de összefüstölték előttünk az utat.

Ezen a napon 81,4km-t haladunk és nem számoltam meg, mennyi szintet másztunk, de nagyon sokat… Kőkemény nap volt, de egyben gyönyörű is – ezek általában így együtt járnak! :)

Búcsú Alitól

Edirne-t sikerült még délelőtt elhagynunk. Alival tekertük az első 25km-t. A táj dombos volt, és viszonylag egyhangú, mezőgazdasági terület. 25km után megálltunk egy falu közponjában, beültünk egy teázóba.

Itt volt a helyi férfinép is, kártyáztak, teáztak, na és persze egymás után nyomták a teákat. Fél líra volt a tea, úgyhogy mi is ittunk párat, illetve vettünk egy literes jégkrémet is 3 líráért. Szóval eldőzsöltünk talán 500 Forintot is. A pihenő alatt megtisztítottuk a tefloncsöveket a bringákon Dani legújabb találmányával: egy apróra vágott mosogatószivacsot szorítottunk két láncszem közé, majd körbetekertük párszor a láncot, hagy szedje ki a dzsuvát a csövekből a szivacs. Ezután jött az újrazsírozása a láncnak. Ezt muszáj volt megtenni, mert Edirne előtt elég sok vizet kaptak a gépek, és bár még nem nyikorogtak kenésért, de érezni lehetett rajtuk, hogy itt az ideje. A pihenő után fájó búcsút vettünk Aliéktól. Nagyon jó volt Alival tölteni ezt a hétvégét, tényleg hiányzott nekünk, miután újra nekivágtunk ismét hármasban az országútnak.

Ayranos bulgur lavasba csavarva

Az út továbbra is hullámzott. A délutáni szieszta helyszínének a kimondhatatlan nevű Kirklareli-t tűztük ki célul 60km-re Edirne-től, de a dombok annyira megfárasztottak és belassítottak minket, hogy már inkább vacsoraidőben érkeztünk meg. Gyorsan találtunk egy BIM-et, ahová Zita és Dani bementek vásárolni, amíg én őriztem a bringákat. Mint pár perccel később kiderült, a rendőrség parkolójában hagytuk a bringákat. Erre a rendőrkapitány figyelmeztetett személyesen, persze kézjelekkel, mert nem beszélt angolul, és én sem törökül. Ennek ellenére nagyon rendes volt a fickó, azt hittem el fog hajtani, de maradhattunk.

Amíg Daniék a boltban voltak, én már ki is néztem a vacsorafőzés helyszínét. A rendőrség épülete mögött volt egy tipikus kiülős teázós hely. Rengeteg ilyet láttunk minden faluban és városkában. Általában egy parkosabb, fás rész, ahová random le vannak rakva asztalok, székek, és itt teázik a jónép. Na, mi is egy ilyen asztalhoz ültünk le, és kaptuk elő a konyhaszettet. Hamar sercegett a hagyma, amit ayranos bulgurral öntöttünk fel, majd fűszereztünk meg – Zitának és nekem kicsit túl csípősre. Ezt az eledelt citrommal tettük bele a lavasba, ami egy nagyon vékony tésztalepényszerű valami, boltban kapni, és mi azért szeretjük, mert könnyű belepakolni mindenfélét, és aztán megenni, mint egy gyrost otthon. Szóval ayranos bulgurt ettünk lavasba csavarva. Magyarul vizezett sós joghurtban kifőzött hagymás alapon megpirított, fűszerezett előpárolt tört búzát citrommal vékony tésztába csavarva. :) Elég vad volt, még úgy is, hogy egy kis apró szeletekre vágott kebab húst is pirítottunk hozzá Zitával. Próbáltuk úgy elkészíteni, hogy hasonlítson a hazai ízekre, de végül semmi olyasmire nem hasonlított, mint amit otthon megszoktunk. Persze ehhez jobb, ha hozzászokunk, mert ahogy haladunk, úgy lesznek egyre idegenebbek az ízek is.

Hotel Petrol*** – Kizilcikdere

A vacsora után rám maradt a mosogatás, amin úgy felhúztam magam, hogy kijelentettem, hogy én soha többet… Ha kell, inkább elpakolok mindent zsírosan, de soha többet nem mosogatok (próbálok mosogatni…) egy vendéglő lepukkant, koszos WC-jében, jéghideg vízben, mosószódával, Daninak a miniatűrre (1x1x2cm) vágott mosogatószivacsával, egy olyan helyen, ahová nem tudok semmit sehová lepakolni, mert minden mocskos és dzsuvás, mert 1 méterre van a piszoár a mosdókagylótól. Utólag már értelmetlennek tűnik az egész, inkább töltöttem volna csak vizet az Ortlieb zsákba és mosogattam volna egy bokor mellett, még az is százszor jobb lett volna. Na de mindegy, ezt is túléltük, és vacsora után úgy döntöttünk, hogy még gyorsan rázendítünk pár kilométerre, és áttekerünk a szomszéd kis faluba, mielőtt lemegy a nap.

Ez éppen sikerült is, egy nagy emelkedő után megérkeztünk a mókás nevű Kizilcikdere-be, ahol egy kolbászbolt előtt útbaigazítottak minket: ha sátorhelyet keresünk akkor irány a faluvégi benzinkút. Mivel a benzinkutakat Ali is említette már sátrazáshoz, nem is gondolkodtunk tovább, gurultunk a kúthoz. A kutas srác rendes volt, kaptunk tőle ivóvizet, és nemhogy sátorhelyet mutatott, hanem egy fedett, oldalról mellmagasságig érő falakkal, és rácsokkal határolt, zárható helységet a sátrazáshoz. Ez valamiféle tároló volt a benzinkút tőszomszédságában, de teljesen üresen állt, így megkaphattuk szállás gyanánt éjszakára. Ez teljesen tökéletes volt nekünk, se több, se kevesebb, mint amire szükségünk volt, csak pont annyi. Bent a tárolóban még egy asztal is volt padokkal, itt este tudtam naplót írni, másnap pedig tökéletes volt a reggelihez. Bőven volt helyünk felállítani a sátor hálófülkéjét, és Dani is remekül ki tudta feszíteni a függőágyát. És még mosdónk is volt a benzinkútnál. Az egyedüli szépséghiba az volt, hogy az aratógépek egész éjjel mellettünk jártak ki-be egy udvarba, és ez bizony elég hangos volt. Persze azért az alvásban nem akadályozott meg minket, hiszen elég fáradtak voltunk.

Hullámvasút a táj

Reggel gyorsan össze tudtunk szedelődzködni, és délelőtt sikerült egy 20km-t harapnunk a távból az első megálló előtt – ami ismét egy benzinkútnál volt. Itt is nagyon kedvesek voltak velünk, megkínáltak teával, és még egy kis műanyag asztalunk is volt kisszékekkel, ahová leülhettünk. Törökországban a legolcsóbb jégkrém fél líra, ami kb. 58 forint, és az a komoly, hogy ez az ára a benzinkutaknál is. Így történhet meg az, hogy Zitámat egy ilyen pihenő alkalmával igen olcsón el tudom kényeztetni: egy jégkrémmel és egy talpmasszázzsal. A benzinkút után még ugyanabban a faluban megálltunk wifit vadászni – mert nem volt még vendéglátónk Isztambulban, és megenni egy lahmacun-t – mert a reggeli már régen átalakult kilométerekké.

Sajnos a táj továbbra is hullámos maradt, aminek nagyon nem örültünk, mert igen fárasztó és idegtépő volt így haladni. Hamar meg is álltunk ismét, Zita egy turbesi mellett csapokat fedezett fel, ez a hely ideális volt egy hajmosásra, így megálltunk egy rövid pihenőre, amig Zita megejtette a műveletet. A türbesi egyébként valami kápolnaféle, persze itt nem beszélhetünk kápolnáról, úgyhogy mondjuk inkább úgy, hogy egy kis vallási épület, egy kis mecset. Amíg itt vártunk Zitára, hatalmas gyermeksereg gyűlt körénk, először kicsit irritáltak, de aztán nagyon megbarátkoztam velük. Tetszett nekik a fényvisszaverő szalag a bumról, és miután megmutattam, hogy csattan fel a karra, egyesével mindegyikőjük csuklójára fel kellett pattintanom, amit rettentően élveztek. Érdekes volt látni, hogy amikor búcsúzásképpen készítettünk velük egy kis csoportképet, a lányok távol maradtak, hiába hívtuk be a képbe őket, a közelükbe se jöttek a fiúknak.

Kóla és kung-fu a fűben – Egy kamionsofőr a barátunk

Újabb keserves emelkedők jöttek, és az egyik ilyen kaptató végén pihenőt fújtunk, letámasztottuk a bringákat egy fa alá, és leültünk a fűbe szusszani. Nem telt el egy perc, amikor egy fickó jelent meg egy 2,5L-es kólával a kezében. Egy kamionsofőr jött oda hozzánk, és kínált meg minket a jéghideg üdítővel. Csak miattunk állt félre a teherautóval, hogy hozzon nekünk egy kis frissítőt. Miután e-mail címet cseréltünk, és kézjelekkel megbeszéltük, hogy nagyon köszönjük és nagyon hálásak vagyunk, hátrahagyva a maradék két liter kólát visszament az emberünk a teherautójához. Ránk hagyta az egész üveget. Micsoda arcok vannak itt Törökországban, hihetetlen.

A kólás emberünk bár feldobott minket, de azért még elüldögéltünk a fűben jó egy órát, közben Dani mutatott nekünk egy erősítő-nyújtó kung-fu gyakorlatot, amit igen vicces volt megtanulni, de végül többé-kevésbé sikerült mindkettőnknek Zitával.

Tea, wifi, áram és kebab… Mi kell még a boldogsághoz? (egy isztambuli vendéglátó)

Ahogy nekiindultunk, kiderült, hogy egy hatalmas, hosszú és elnyújtott lejtő előtt álltunk meg, ami szinte berepített minket a következő városba, ahol végre találtunk wifit. Persze ismét egy nagyobb kiülős teázós helyen, ahol nagy szerencsénkre a jégkását áruló sráctól még konnektort is kaptunk, így nagy volt az öröm. Ami sajnos gyorsan alábbhagyott, mert még mindig nem kaptunk egy pozitív választ sem Isztambulból vendéglátó ügyben, így nem maradt más hátra, mint szétküldeni újra vagy 10 kanapé kérelmet, és örülni a sok lelkesítő hozzászólásnak a honlapon. El sem tudjátok képzelni, mennyi örömöt és lelkesedést tudnak adni nekünk! :) Jó olvasni, hogy tetszik másoknak, amit csinálunk, és ahogy publikáljuk azt a honlapon. Az meg pláne, amikor azt olvassuk vissza, hogy sikerül másokat inspirálnunk.

A meglepetéseknek még nem volt vége, mert egyszer csak ismerős arc köszönt oda az asztalunkhoz. Kamionos barátunk talált ránk ismét, hamar leültettük asztalunkhoz, amin így gyorsan ott termett egy újabb kör tea. Jót beszélgettünk az emberrel, így monitor mellett már meg tudta mutatni, hogy hol lakik, és hogy mit merre szállít. Jó fej volt nagyon. Fél óra múlva aztán elköszönt tőlünk és egy 10 lírást hagyott az asztalon. Nem ez volt az első alkalom, hogy teára hívtak meg minket. A pihenő után még magunkba raktunk egy-egy kebab dönert 2-2 líráért, majd ismét nekileselkedtünk az útnak.

Hotel „Organik Farm”****

Egy díszes kerítés jött szembe velünk az út jobb oldalán, amit akár várfalnak is nézhettünk volna. Meg se beszéltük, de mind a hárman behúztuk a fékjeinket és már másztunk is fel az kőfal ablakaiba egy vicces csoportkép erejére. Persze az új fényképezőgépen okosan csak 2 és 10 másodperces időzítés van, ezért szó szerint sprintelnem kellett, hogy fel tudjak még ugrani idejében az ablakba.

Pár kilométerrel később egy „Organik Farm”-ra lettünk figyelmesek, először túlgurultunk rajta, aztán Dani javaslatára visszafordultunk beköszönni, hátha akad egy sátornyi szabad hely a sok zöldség között a kertben, ahová be tudunk kéredzkedni. Mire a kapuhoz értünk, Ehmet és felesége már a kapuban álltak. Pár perc múlva már egy asztalnál találtuk magunkat, ahogy kávézunk velük, két óra múlva pedig már a rakija is előkerült a táskáinkból, a dinnye, a szárított csicseriborsó és a szotyola mellé. Ehmet felesége megtanított minket pár szóra törökül, sőt mi több, a számokat is sikerült megtudnunk tőlük. Mindezt úgy, hogy mutogattunk és rajzoltunk, mert a közös szókincsünk kb. 10-20 szóban merült ki, de ennek ellenére azt hiszem elég jól elvoltunk. Még azt is sikerült megtudnunk, hogy van egy lányuk és egy fiúk, de utóbbinak még nem sikerült feleséget találni, mert nincs meg a házra való. Pedig egyébként nem vehetik túl komolyan az iszlám szabályait, mert bent a házban a lépcsővel szemben három bikinis néni figyelt a plakátokon Efes sört tartva a kezükben… :) Ebből már azt is kitalálhattátok, hogy nem állítottunk sátrat az udvaron, végül betessékeltek minket egy-egy matracra a kis ház tetőterébe. Jó volt megismerni Ehmetéket. Számomra az este csúcspontja az a nagy öröm és nevetés volt tőlük, amikor el tudtam nekik mondani az ő nyelvükön, hogy 1500km-t jöttünk Budapesttől idáig.

Teázás a sarayi rendőrfőkapitánnyal – A macska és a döner

Reggel úgy ébredtünk, mint akiket agyonvertek, az esti rakijázás és a tegnapi kung-fu gyakorlatok nem tettek valami jót a testi jólétünknek. Begurultunk Saray-ba, és az első BIM-be vettünk reggelinek valót, majd egy kis park oldalában, egy teázó Atatürk („Minden Török Atyja” – Törökország nagy dicső reformere volt) szobor aljába. Kiderült, hogy az épület, aminek az oldalában található az Ata Türk szobor, a helyi rendőrkapitányság és be voltunk kamerázva, így pár perc múlva már a rendőrkapitánnyal néztünk farkasszemet. Bennem volt egy félsz, hogy elhajt minket innen, hogy mit képzelünk mi itt, hogy Atatürk mellett reggelizünk az utcán, de gondolhatjátok, hogy nem ez történt. Hanem barátságosan kezet nyújtott, bemutatkozott, majd beinvitált minket a rendőrségre, egy teára. Eszméletlen figurák ezek a törökök! :) Öt percre rá már az esküvői videónkat mutattuk a rendőrkapitánynak a saját számítógépén. Aztán előkerült egy helyi bölcs öreg is, látszott rajta, hogy tiszteletben tartják a többiek, igazi lokál mikulás volt az ősz szakállú öreg bácsika. Ő volt az egyetlen, aki beszélt a törökön kívül még egy kis németet, így Danival jól elbeszélgettek kicsit. Közben azért féltettük odakint a cuccainkat, rendőrkapitányság és kamerák ide vagy oda, azért mégis. De a rendőrök megnyugtattak, hogy nem lehet baj, ne aggódjunk, nem nyúl itt senki ember fia a bringákhoz. Ez így is volt, de egy dologra ők sem gondoltak, méghozzá egy macskára, aki kieszi a csirkehúst Zita Tavuk Dönerjéből. Ezen már csak mosolyogni tudtunk… A szendvics 1 líra, vagyis 113 forint volt, és Zita már nagyjából végzett vele, amikor jött a kapitány, és mi kint hagytuk a cirmosnak az ennivalót.

Diadal az emelkedők felett

Saray után megváltozott a táj, cserjés erdőben nyílegyenes hullámvasút következett, az elképzelhető legingerszegényebb és legidegőrlőbb terep… Utáltuk is nagyon, alig vártuk a végét, ami Safaalan-ban várt minket. Dani előrehúzott, így mire mi odaértünk, már a harmadik teáját itta – természetesen a helyiek határtalan vendégszeretetében. Itt találtunk egy netkávézót, ahol a harmadik gépnél végre tudtak nekünk netet csiholni, de ez csak arra volt jó, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy még mindig nincs szállásunk Isztambulban. A falu szélén vertünk tábort, egy fa árnyékában, egy ásványvízüzem szomszédságában. Átmentem vizet kérni, majd egy kiadós ebéd következett, sajtkrémes-kukoricás lavast ettünk. Kidőltünk mind a hárman jó egy órára, csak feküdtünk a fűben, ez a reggeli ébredés és a délelőtti menet kikészített minket.

Indulás után egy kényelmes lejtő után egy igen hosszú, és meredek kaptató jött, majd újabb lejtő és újabb kaptató… Ismét csak a szokásos erdőnkben. De ezek már valahogy sokkal jobban ízlettek mindkettőnknek (Daninak eleve nem volt baja velük), ebben valószínű több dolog is közrejátszott. Egyrészt hozzászoktunk a fölfeléhez, másrészt ezek hosszabbak voltak, így kevésbé fájtak. És leginkább harmadrészt, átállítottuk az agyunkat, felpörgettük magunkat az emelkedőkön, lassan, de könnyedén, 6km/h-val, és nem érdekelt minket, hogy lassúak vagyunk, örültünk neki, hogy egyáltalán haladunk és nem szenvedünk, sőt egyszer elérjük az emelkedő tetejét, ahol már vár minket a jutalomlejtő.

Hotel Műv.ház Fecskefészek***

Az egyik ilyen lejtőnek az aljában volt Ihsanyie, egy nagyobb falu. Kis kitérő volt a főútról, de mivel éhesek voltunk és egy lahmacun-ra, vagy kebabra vágytunk, betértünk. Itt történt, hogy az egyik meredek utcán való felkapaszkodáskor elszakadt Dani lánca. Amikor utoljára próbált ilyet megjavítani, beletörte a láncbontóját, így most rám maradt a nemes feladat, nyakig fekete olajossá válni. De előbb ettünk egy-egy dönert 2-2 líráért, és engedtünk a helyiek unszolásának, leültünk az asztalukhoz egy jó török teára. Bő húsz perc alatt összeszenvedtem újra a láncot, most sikerült elsőre úgy, hogy nem esett ki belőle a patent, és még a csavarást is elfelejtettem belerakni. :) Persze ahogy az várható volt, szép fekete lett a kezem, aminek annyira nem örültem. Az egész műveletet kb. 20, a teáját éppen a falu közepén lévő kocsmában fogyasztó férfi nézte végig, és mire végeztem vele, Zita már csak annyit mondott, hogy egy fickót kell követnünk, és lesz szállásunk. Merthogy közben elég jól ránk sötétedett és úgy döntöttünk, innen ma már nem gurulunk tovább. Egy üres művelődési házba vezettek minket. Pontosabban nem volt üres, mert a színháztermet két fecskecsalád lakta, Zita nem kis örömére. Úgy bírom, ahogy ez a csaj tud örülni ezeknek a dolgoknak. Azt látni kell, amikor Zita az örömtől tapsolva fényképezi a kis madárkákat, vagy ahogy kommentálja, ahogyan az anyafecske eteti a fiókáit. Még egy létrára is felmászott, hogy közelebbről láthassa a fecskefészkeket. Egyébként tényleg vicces volt, hogy a műv.házban raktak fészket, a plafonon található neoncsövek tövébe. Valószínű nincsenek itt sűrűn programok. A színpadon található matrac és asztal megint csak pont tökéletes volt hálószoba, konyha és iroda gyanánt, a mosdóban pedig találtunk egy slagot, amivel – igaz jéghideg vízzel, de – kiválóan le tudtunk zuhanyozni. Hosszú és fárasztó napunk volt, de a végén megint tető volt a fejünk felett. És Dani is boldog volt, mert megint ki tudta feszíteni a függőágyát.

A határtalan török vendégszeretet

Reggel természetesen nem tudtuk elhagyni a falut egy teameghívás nélkül. Subasi előtt, épp, mikor kiértünk az erdős részről vissza a szántóföldek közé, 3 bringás jött szembe. Fiatal srácok a UK-ből, Isztambulból Budapestre tekernek, térkép nélkül indultak el, merthogy Bulgáriáig úgy sem lehet eltéveszteni, és majd ott vesznek Bulgária térképet… Laza! :) Adtunk nekik pár jótanácsot, meséltünk sokat nekik az útról, s hogy mi vár rájuk. Megadtuk nekik Ali telefonszámát, és a lelkükre kötöttük, hogy ha Edirne felé mennek, feltétlenül dobjanak neki egy sms-t és fussanak össze Ali-val, minimum egy teára, de inkább egy kanapéra. Ja tényleg, Ali, ha itt vagy: Igazad volt, amint olvashatod, ezeregy teameghívást kaptunk… Elképesztő közvetlen és barátságos népség ez a török! :)

Subasi-ban komoly pihenőt fújtunk. Először csak tízóraizni álltunk volna meg, de aztán találtunk wifit, és láttuk, hogy még mindig nincs hol laknunk Isztambulban. Ennek már a fele sem volt tréfa, hiszen úgy terveztük, hogy ezen a napon megérkezünk a 18 millió fős nagyvárosba. Fogtuk hát a netbookjainkat, és leültünk velük a betonra a kocsma előtt, ahol a wifit találtuk. 5 perc múlva valahonnan szemből, nem is láttuk honnan, de egy fickó egy tálcán három csésze teát rakott elénk… :) Sajnos a tea nagyon nem tudott feldobni minket, morcosak voltunk, hogy itt kell tikkadnunk a kis monitorok előtt, ahelyett, hogy rónánk az utat. Persze semmiképp nem akartunk úgy begurulni Isztambulba, hogy nincs hol aludtunk, egy ekkora városban már nem vicces a szabadban aludni vagy benzinkutak kertjében, már ha egyáltalán van nekik olyan egy városban. Danira is ráragadt az aggodalom, de hamar felülkerekedett rajta és amikor már én is épp úgy döntöttem, hogy elég ebből a betonon ücsörgésből, ő már épp kérte a két sört. Na nem csak azért, hogy oldjuk vele a hangulatot, hanem hogy leülhessünk, rendesen, asztalokhoz. Így már mindjárt gyorsabban repültek a CS Request-ek, és hamarosan végre kaptunk is egy választ. Igaz, csak az első éjszakára, de tud minket fogadni Kivanc. Meglett a cím is, betápláltam a GPS-be, és már pakolásztunk is. Ekkor jött egy öreg bácsika, és egy-egy 50 ficcses jégrémmel kínált meg minket… Hmmm, a pisztáciás még finomabb, mint a vaníliás! :) Indulás előtt még a vendéglőstől is kaptunk egy-egy fél literes jéghideg ásványvizet. Ez a török vendégszeretet. Költöttünk 10 lírát a kocsmában a kólára és a két sörre, de kaptunk mellé három ásványvizet, három teát és három jégkrémet a helyiektől, az áramról és az internetről nem is beszélve. Mindezt úgy, hogy csak ott voltunk, nem kértünk senkitől semmit, de még csórónak sem látszottunk (két laptoppal és 3 furcsa bringával…), csak épp messziről jöttnek. És a törökök amint láthatjátok szeretik azokat, akik messziről jöttek az ő Törökországukba. Apropó, azt írtuk már, hogy a törököknek, mi „Magyarisztán”-ból valóak vagyunk? :) Vicces, de tényleg így mondják az országunkat. Persze ezzel nem vagyunk egyedül, Bulgarisztán még viccesebben hangzik.

Subasi után egy igen kemény és hosszú emelkedő következett, aminek a tetején ismét megálltunk pár lírát költeni. A helyi pékségnél vettünk némi pékárút, és a közeli boltban egy csomag mogyorókrémet. Mivel kifogyóban voltunk a lírából, ez volt az ebédünk. A bolt előtt ültünk le, a bringák körül tyúkok kaparásztak, szóval megvolt a helynek a hangulata, pláne, hogy a szomszédban ott ültek a szokásos teázós népek, kint a teraszon, pont úgy, mint bárhol máshol, ahol eddig láttuk az országban. De most nem ők hívtak meg egy teára, hanem egy nyugati autón érkező öreg török, aki húsz évet húzott le Németországban, és most itt van nyaralója a tenger partján, de az otthona már Németország. Elbeszélgetünk vele, aztán ki-ki ment a maga útjára, ő a nyaralóba, mi pedig neki Isztambulnak.

Mert innentől bizony már elkezdődtek az elővárosok, és velük együtt a széles, sok sávos utak. Egy 10 perces videó bontásban már beszámoltunk az Isztambulba való megérkezésünkről. Apró szakaszokban videóra vettem ezt a jeles eseményt, amitől mindannyian nagyon tartottunk, mert mindenki mindenhol azt mondta, hogy Isztambulba bejutni, vagy onnan kerékpárral kijutni rémálom. Dani mégis pozitív várakozással állt hozzá a dolgokhoz, és ez aztán átragadt ránk is.