Tom, akinél az indulás előtti este laktunk La Penitában, egy amerikai expat, vagyis egy külföldön – esetünkben Mexikóban – élő amerikai. A szobája falán ott lógott egy gyönyörű mountain bike, de ettől még nem fogtam gyanút.

Never Believe a Mountainbiker (if you are a cycle tourer)!

Amikor először néztem ezt az alternatív útvonalat, hamar lemondtam róla, mikor láttam, hogy részben földútról van szó. Aztán mikor előző délután megérkeztünk Las Varasban a forgalmas, keskeny főútra, ahol folyton hangos, nagy teherautók előzgettek, újra elgondolkodtam, hogy inkább a kisebb, nehezebb, de kevésbé forgalmas és feltehetően kalandosabb útvonalat kéne választanunk. Ebben Tom is megerősített, ahogy abban is, hogy hol murvás, hol köves az út, és nagyon szép. Ezért végül hosszas vacilálás után úgy döntöttünk, hogy reggel a hosszabb, nehezebb, szintesebb, de kevésbé forgalmasabb és valószínű kalandosabb utat választjuk Puerto Vallarta felé. Fogalmunk sem volt, mire vállalkozunk…

Az első tíz kilométer nem hogy kalandos, hanem egyenesen dögunalmas volt. Persze csak azért, mert ugyanott tekertünk, ahol előző nap délután, hogy elérjük a földút – a régi főút – kezdetét.

Ezen a szakaszon csak egy érdekes dolgot láttunk: a helyi temetőt

Nézzétek ezt a sírt! Igen, ez a sír, egy kis ablakos, ajtós helyiség.

…és most nézzétek ezt! Másik elhunytak, feltehetőleg szegényebb családoktól. A társadalmi különbségek még a temetőkben is láthatóak. Na nem mintha az elhunytaknak nem lenne már mindegy… Ezt érdekes volt látni.

És most érkezzünk meg arra a bizonyos “alternatív útvonalra”. :)

Kezdetben egyáltalán nem volt nehéz dolgunk, kemény murvás úton haladtunk, széles volt, forgalom pedig szinte semmi nem járt rajta

Később még szépen ki is laposodott…

…bár sejtettük, hogy ennek még meg lesz a böjtje… :)

A fára akasztott két alsóneműt nem igazán tudtuk mire vélni :)

Autók már nem, de lovasok még jöttek szembe…

…és elkezdődött a pokol!

Az Empedrado, avagy a vadmacskakő

Ez az útborítás rosszabb volt, mint bármilyen macskakő, amivel eddig dolgunk volt… Még a felfüggesztésekkel is nagyon rázott és dobálta a bringa kevésbé súlyos elejét

Érdemes összehasonlítani, hogy milyen képeket hoz fel a Wikipédia az effajta útborításra, az Empedradora és a magyar megfelelőjére, a macskakőre. :) A kettő bár hasonló, de azért közel sem ugyanaz. Empedradoval egyébként sajnos kisebb vidéki városok, falvak utcáját is borítják, sőt néhol még benzinkutak környékét is, és olyan helyeket, ahol amúgy szemmel láthatóan lenne pénz aszfaltra is. Mikor kérdeztem, hogy miért, azt a választ kaptam, hogy “rustico”, vagyis hogy ez amolyan régimódi, hagyományos, szép. Szépen kirázza a lelkünket és szétrázza a biciklinket… :)

Persze a legmeredekebb részeken borították le ilyen kövekkel az utat, aminek nyílván meg van az oka: a murvánál jobb a tapadása

Innentől kezdve brutális szakasz várt ránk, csak tolni bírtuk, néhol azt is csak nehezen, hiszen ha véletlenül az SPD stoplijára tettük a súlypontunkat, az bizony csúszott a kövön. Átvenni a cipőt pedig nem akartuk, mert úgy gondoltuk, nem fog olyan sokáig tartani ez a szakasz. Hát tévedtünk! :)

Szó mi szó, valóban pofásan néz ki, és a füvesebb részein hajtva kicsit kevésbé rázott. És ha toltuk, a fű jobban is tapadt a talpunk alatt

Nesze neked empedrado! :) Erre a szakaszra nem jutott, pedig ez is brutál meredek volt

La Cucaracha, avagy Csótányos

Mikor már azt hittük, a végére értünk, jött egy kisebb lefelé, majd az alján egy patak, annak a túloldalán pedig újabb félelmetesen meredek, empedradoval borított útszakasz. Minden kanyar után vártuk a végét, ami csak nem akart eljönni. Tovább tartott, mint az előző fölfelé, és már azt hittük, sosem lesz vége. Próbáltam Zitának azzal segíteni, hogy néha letámasztottam a bringám és visszaszaladtam hozzá, de mivel nem haladt sokkal lassabban nálam, nem sokat tudtam így segíteni neki.

Brutálisan elfáradtunk, mire felértünk. A trópusi, nedves levegőben (szinte tuti, hogy 100% volt a páratartalom) patakokban folyt rólunk a víz, és próbáltunk nem arra gondolni, hol járnánk már, ha a gyönyörűen aszfaltozott főutat választjuk…

Reggel fél hét körül indultunk el, és ennyit sikerült haladni… Már tombolt a hőség, és még csak 22km-nél jártunk. Igaz, reméltük, hogy most már a nehéz túl vagyunk…

Lefelééééé!!! :) Persze az empedrado lefelé is rázott, de legalább tekernünk nem kellett csak a fékekbe kapaszkodni!

Elég sűrűn kellett kisebb patakokat is kereszteznünk – persze a patakmeder nem volt empedradoval borítva, így néha kicsit megsüllyedtünk a kavicsos iszapban, de általában csak pár méterről volt szó, amin átvitt minket a lendület

La Cucaracha annyit jelent “A Csótány” – de inkább hívtuk csak Csótányosnak a falut, azt mégiscsak magyarosabban hangzik, nem? :)

Csótányosban rengeteg pillangó volt, mindenfelé repkedtek körülöttünk.

Még a fotóba is belerepültek! :)

A pocsolyák körül bandáztak állandóan

Zitát közben megcsípte egy méh, vett be kálciumot, majd tekertünk tovább. Jött még néhány rövidebb fölfelé, néhányszor le kellett szállnunk a bringáról, majd következett egy hosszabb lefelé – a képen – ami közben úgy éreztük, most végre már megérkeztünk valahová!

…és valóban, megérkeztünk a következő faluba…

…ahol találtunk egy éttermet… vagy valami affélét. Nem volt itt csak néhány helyi, egy zenegép, és a házinéni, aki tett-vett a ház körül, és hozott nekünk finom húslevest, tortillát, hagymát, limeot, házisajtot és babot. Nagyon jót ebédeltünk, minden falat fantasztikusan jól esett.

A kapott ételekből finom tacost készítettünk, én vagy négyet befaltam

Evés után muszáj volt még egyet ejtőznünk, nem éreztük készen magunkat az újabb megpróbáltatásoknak – elnyúltunk 20-30 percre a függőágyakban

Kismillió gázlón át vissza az aszfaltra

Rávettük magunkat az indulásra, és rögtön gyönyörű erdőben találtuk magunkat. A terep hullámzott, és eltűnt belőle végre a vad-macskakő…

Helyette kaptunk rengeteg, egyre szélesebb patakot. Itt Zita éppen egy átkelés után üríti ki a cipőjéből az apró kavicsokat – nem sikerült megúsznia szárazon. Később én is vizes lettem. Később… Hajajj! :) Nem lövöm le előre a poénokat.

Madarakat folyamatosan hallottunk szinte végig az egész dzsungeltúra alatt, de megpillantani őket már nehezebb volt. Csak ekkor sikerült először.

Ez az út már nem volt annyira nehéz, csak annyi baj volt vele, hogy még ezen is csak lassan tudtunk haladni, maradtak benne rövidebb fölfelék és rengeteg patak, így csak azt éreztük, hogy egyre csak fáradunk és fáradunk megint és soha nem akar végetérni ez a szakasz. Azért próbáltuk élvezni a gyönyörű tájat is, de ez ezen a napon nehezen ment, nagyon nehéz volt a terep.

Az aszfalt hiánya és a helyenként nagyon rázós, csúszos, durva út nem csak minket, de a bringákat is megviselte. Zita felfüggesztését sem tudtuk már többé keményre állítani, úgy rugózott előttem a sok csomaggal néha, hogy rossz volt nézni.

Aaaaaaszfalt, végre megint aszfalt! Soha többé nem térünk le róla! Nem érdemes! Egy tökig megpakolt fekvőkerékpár nem való terepre. Hogyan is hihettünk Tomnak. Hisz láttam a mountain bike-ját, nem volt rajta csomagtartó, miért is gondoltam, hogy amit ő egy 15 kg-os bringával, a nyeregből kiállva élvezettel megteker, az nekünk majd jó lesz 50kg-os fekvőbringákon, csomagokkal? Hogy lehettem ilyen naív, miért hagytam magunkat rábeszélni erre az útra? Na de most már mindegy, végre újra aszfalton vagyunk, innentől már talán nem lesz több nehézségünk…

Égszakadás, földindulás – Több ízben elázunk

Vagy mégis? A hegyek között nagyon csúnya eső felhők gyülekeztek, szürkébe borult a táj, és dörögni is kezdett…

Ahogy beértünk az első faluba, eltűnt a kerekeink alól az aszfalt, és cikázhattunk az óriási pocsolyák között a sárban. Aztán a falu túloldalán újraindult az aszfalt, de ekkor meg elkezdett esni. Reméltük, hogy csak egy rövid zuhé, elvégre már épp kiértünk a hegyek közül, ezért beálltunk egy fa alá és vártunk. És vártunk, és vártunk és áztunk, mert pár perc múlva annyira rákezdett, hogy már a fa alatt is eláztunk. Nem volt értelme tovább várni, hideg nem volt különösebben, ezért úgy ahogy voltunk, egy szál ingben nekiindultunk az esőnek.

Az eső pár kilométerrel később elállt, de mi nem maradtunk újabb fejlemények nélkül. A gázló, amin át terveztünk menni Puerto Vallarta felé, annyira meg volt duzzadva, hogy nem mertünk átkelni rajta a biciklikkel. Sőt mi több, még az előttünk álló pickuposok is gondolkodtak rajta… És közben mi is azon, hogy ha vajon neki mernek-e vágni a gázlónak, akkor mi merjünk-e felkéredzkedni a platójukra. Ha velük együtt elúszunk, akkor úsznak a bringák is, rajtuk a táskákkal, a két 1TB-os vinyóval rajtuk az összes fotónkkal – nem lesz több fotónk a cikkekhez, se a falinaptárhoz… Arról nem is beszélve, hogy ha az útleveleink is eláztak, akkor végleg lőttek, ha jól tudom az ilyen esetekben külföldön beszerezhető másodlagos vész-útlevél csak arra jó, hogy egyenest haza utazzunk vele – azzal mi meg igen szomorúak lennénk. Szóval a gázlózásnak még a pickuppal is nemet mondtunk. Ami egyébként össze se jöhetett volna, mert végül hosszas tanakodás után még az autóval se merték bevállalni a gázlót.

Hála az égnek ezzel annyira nem voltunk meglőve, nem kellett visszamennünk végig azon az úton, amin jöttünk, csak egy másik, kissé ismeretlen és bizonytalan, na meg hosszabb utat választani Puerto Vallarta felé. Ez az út kezdetben egy csatorna mentén haladt, ami először jó dolognak tűnt, mindaddig, amíg a mellékcsatornákat nem kellett kereszteznünk – természetesen gázlókon át. Itt megint előkerült néhány ritkán használt magyar szitokszó, mert hát megint ezeken iszapos, kavicsos medrű patakokon átkelni az óriási pakolt fekvőbringáinkkal, ráadásul ennyi mindennel a hátunk mögött ezen a napon… Nos, ez már nagyon nem volt finom így a nap vége felé.

De aztán jött néhány szebb pillanat is. Egy-két nem túl barátságos, aszfaltnélküli pocsolyás utcákkal megáldott falun átkelve végre újra szép sima aszfalt terült el alattunk, és egész jól tudtunk haladni, bőven 20km/h felett, amire nem volt még példa ezen a napon (a reggeli főúton végig enyhe fölfelében hajtottunk), már-már úgy éreztük, hamarosan vége lesz a megpróbáltatásainknak, és talán másfél óra sem kell, hogy Puerto Vallartába érjünk. Mert már nagyon oda akartunk érni, sok volt ennyi midnen egy napra, testileg, lelkileg is fáradtak voltunk.

Ismét kiértünk a csatorna mellé, és nem volt már több gázló, remekül haladtunk.

Beértünk egy az eddigiekhez képest nagyobb faluba, sőt mi több, talán már városkának is nevezhető településre – és a keréknyomoknál betonsávok voltak lerakva az vadmacskakővel borított utcákra! Gooood! :)

Megálltunk egy apró de tip-top kis tortázónál, mert már nagyon éhesek voltunk, és nem bírtuk volna ki a maradék 25km-t a PV-i címünkig. Miközben a finom sonkás-sajtos-zöldséges melegszendvicseinket faltuk, odakint iszonyatosan leszakadt az ég… Amit láttok fehér sávot a képen, az víz, az épület ereszébő mert az nem bírta a tetőről lezúduló esővizet.

Ezzel legalább most nagy mázlink volt, hogy nem a szabad ég alatt kapott el minket, hanem épp akkor, mikor tető volt felettünk.

Mire a második tortámat is betoltam, elállt az eső, és kisütött a nap :o

Amikor azt hiszed, már nem lehet rosszabb, de közben mégis…

Gyorsan szedelődzködtünk, majd indultunk tovább kihasználva azt, hogy nem esik. Épp hogy nekilódultunk, elkezdett szeremkélni. Majd kb. 8km-rel később, épp amikor le kellett térnünk a GPS által is ismert útra, hogy valahogy átkecmeregjünk a “semmin” az autópályáig, ami állítólag már 2×2 sáv plusz leállósávos csodaút (álmodni sem mertünk ilyesmiről azokután az úttalat utak után, amiken ezen a napon jártunk), szóval épp, mikor bekerültünk a legnagyobb külvárosi útfelújításos, büdösbuszos, forgalmas dzsumbujba, ismét istentelenül rákezdett.

Időszakosan elállt, egy ilyen percben tudtam elkészíteni ezt a képet

…és ezt a videót:

Az, hogy nem látjuk magunk alatt a talajt a több centi magas dzsuvás víztől, a fotón talán jól néz ki, de valójában elég nagy gáz. Itt embertelen nagy kátyúk vannak, és nem hiányzott, hogy egy ilyenbe belehajtsunk. Ezért próbáltuk figyelni az előttünk haladó járműveket, hogy nem döccennek-e egy nagyot, és ha így tettek, akkor nem követtük a kerekeik nyomvonalát. Mindezt ugye esőben, forgalomban, közben a GPS-t lesve, amin igazából már csak irányt tudtam nézni, mert az utak ezen a tájon hiányoztak az OSM térképről. Valahogy kikeveredtünk az össze-vissza utcákból az autópályára, és emlékszem, ahogy ott vártunk vagy két percet a piroslámpánál, hogy végre ráhajthassunk, egész alábbhagyott az eső, viszont a tőlünk balra lévő, pontosan a város fölött tornyosuló sötétszürke fellegek nagyon-nagyon barátságtalanok és baljóslatúak voltak.

Ez a baljóslat semmi nem volt ahhoz képest, ami a valóságban várt ránk. Egy kilométert sem haladtunk a várva várt széles leállósávon, máris rémálomba fordult át minden. Bődületesen szakadt ránk az eső, eltűnt mögöttünk a nap és a sötét fellegek alatt teljes sötétség lett, óriásiakat villámlott és dörgött, nem sok különbséggel a kettő között, az úton pedig csak úgy hömpölygött a víz. Az autósok vigyáztak ránk és egymásra, mindenki lépésben haladt, és nagyívben, lassan, vévig vészvillogva kerültek ki minket, már ha egyáltalán mertek nálunk gyorsabban haladni ebben az iszonyú ítéletidőben.

Az egyetlen biztató dolog az volt az egészben, hogy tudtuk, hogy már 10km sincs hátra, és megkerülve a repteret a Walmart melletti másik bevásárlóközpont főbejáratánál találkozunk a vendéglátónkkal, és onnantól talán már csak pár száz méter a háza, ahol végre tető lesz a fejünk felett és vége lesz ennek az őrületnek. Azt csak reméltük, hogy emberünk átlátja a helyzetünket, és nem sok kilométerre lakik a Walmarttól és csak azért tette oda a találkát, mert azt gondolta, más címet képtelenek vagyunk megtalálni.

Épp egy híd alatt hajtottunk át és kerültük ki az annak menedéke alatt megállt kisbuszt, amikor egy hangos pukkanást hallottunk. Zita azonnal lefékezett előttem, és kérdezte, hogy hallottam-e? Mondtam igen, de most ez miért fontos, menjünk tovább! De ő erősködött, hogy nézzem meg, nem kapott-e defektet? Hogy nézném már meg, 20cm mély vízben álltál meg, told le a bringád a pályáról, itt nem vagyunk biztonságban! – Ordítottam neki a szakadó esőben. Nem akartam hinni a szememnek, amikor Zita kitolta a bringát a vízből: annak hátsókereke tényleg lapos volt! Komolyan, mi jöhet még ma, belénk csap a villám, elnyel a föld?!? Nagyon kivoltunk mind a ketten, de tudtam, hogy nem veszíthetjük el a fejünket és a kitartásunkat. Bármennyire is fájt szembesülnöm a valósággal, muszáj volt. Szerencsénkre száz métert se kellett tolni a bringát, találtunk egy Pemex benzinkutat, aminek a teteje alatt ledöntöttük Zita bringáját, és gyors együttműködésben nekiálltunk a defekt javításának. Amíg én a kereket szedtem ki, Zita elővette a szerszámokat és egy pótbelsőt. Aztán lepattintottam a felniről a külső egyik felét, és láttam, hogy a belső egy jó 20cm-es szakaszon háromszor fut benne. Felgyűrődött! De hogy a francba, és mitől? 2-3cm-es lyuk tátongott rajta, egyértelmű volt, hogy ezt nem lehet megfoltozni, de most amúgy sem álltam volna neki, ez nem az a szituáció, amikor foltozgatunk. Kerestem a defekt okozóját a külsőben, végighúztam a belsején a kezem többször, de nem találtam semmit. Végül beleraktunk egy új belsőt, és amikor kezdtük felpumpálni az összerakott kereket…

…akkor tűnt fel ez a repedés a Schwalbe gumiköpeny oldalán!

A rohadt életbe! Hát ezért történt az egész! Ami egyszer velem is megtörtént Montenegróban egy ócska, régóta használt külsővel, mert Banderral átvágtunk egy kanyonon ahol kugligolyó nagyságú kövekből állt az út, az most megtörtént velünk megint Zitával, az általunk ismert legjobb gumikülsővel, az általunk eddig járt legdurvább, legkövesebb, legkeményebb terepen. A legbrutálisabb égszakadás kellős közepén.

Keveset, de szitkozódtam, na tényleg nem sokat, mert tudtam, hogy azzal most előrébb nem jutunk. Ahogy ilyenkor kell, a megoldásra koncentráltunk. Bekanyarodott mellénk egy busz, odébb kellett pakolni miatta Zita szétszedett, oldalára döntött bringáját, hogy be tudjon állni tankolni. Aztán egy másik busz is beállt a szomszéd állásra, ez már egy nagyobb dög volt, megkérdeztük a sofőrt egy tolmácson keresztül, hogy feldobhatjuk-e a bringákat és a cuccokat, mert nagy bajban vagyunk – és mutattuk neki a szétnyílt gumikülsőt. Megengedte, bár később ódzkodni kezdett a dologtól, aztán meg siettetni minket, amikor elkészült a tankolással. Próbáltunk nem esze vesztetten kapkodni, hiszen ha most itthagyunk valamit, annak búcsút mondhatunk. Villámgyorsan lepakoltunk a táskákat a bringákról, mindent odahordtam Zitának a busz középső ajtajához, aki szépen bepakolt mindent. Majd jöttek a bringák, azokat már nem volt olyan könnyű besoko-banozni a kétszer két sor ülés közé, de valahogy sikerült.

Csak amikor már én is fent voltam a buszon, akkor láttam, hogy ez egy menetrendszerű városi járat. Amitől féltünk, hogy a légkondi hideget fog fújni a vizes ruhákkal borított, fáradt, átázott testünkre, az nem következett be, de a 9km-es út így is nagyon hosszúnak tűnt, még busszal is.

Egy szűk járdaperemre tettek ki minket, ahol összeraktuk a bringákat, és Zita hátsókerekében kb. 1,5-2 bár nyomással elkezdtük áttolni a zebrákon a bringákat úgy, hogy az ő két hátsó táskája az én ülésemben pihent, nehogy megint defektet kapjon. Sikeresen átjutottunk a bevásárlóközpont bejáratáig, ahol hívtuk Rodrigót, hogy itt vagyunk. 15 perccel később megjelentek Emanuellel és elkezdtünk sétálni az otthonukhoz, ami kb. három sarokra volt. Ők kedvesek voltak, de mi ekkor (még…) nem voltunk az ilyenkor szokásos formánkban. Megviseltek voltunk, mint akit igazságtalanul megvertek, vagy valami ilyesmi. Az utcák között még volt egy jó százméteres szakasz vadmacskakővel és köztük óceánnyi pocsojákkal, ezt úgy utáltuk, ahogy az egész napot.

Najó, ez talán túlzás, a lelkünk mélyén már ezen az estén is tudtuk, hogy bár ha visszatekerhetnénk az időt, akkor gondolkodás nélkül a forgalmasabb, de nagyságrendekkel könnyebb és gyorsabb autópályát választottuk volna még a forgalom ellenére is. Bőven az esti égszakadás előtt ideértünk volna, és nem ment volna tönkre Zita telója és gumiabroncsa sem (ezek nem olcsó cuccok, és egy ilyen országban pótolni sem könnyű őket érdemben), na meg a testünk, lelkünk sem lett volna ilyen viseltes. Ennek ellenére tudtuk, éreztük már ekkor is, hogy nem akármilyen kalandban volt ma részünk, még akkor is, ha most, mindennek a végén elképzelhetetlenül fáradtak és elgyötörtek vagyunk.

Vacsora Rodrigóval és Mannival – Sokszor végtelen távolinak tűnt ez a pillanat, de végül csak eljött :)

Másnap már jobbkedvünkben voltunk, és Tom fel is hívott minket, visszahívtuk skype-on és vagy 20 percen át meséltük neki a kalandjainkat. Elmondtuk neki, hogy nem haragszunk, sokkal inkább a mi hibánk volt az egész, mint az övé, nem kellett volna hallgatnunk rá, hiszen egy MTB-vel nem ugyanúgy éli meg az utakat az ember, mint egy jól megpakolt túrakerékpárral, pláne nem, ha utóbbi egy reku – és ezt látnunk kellett volna előre. Valamint meghagytuk neki, hogy ha tényleg regisztrál a Warmshowers.org-ra, ahogy tervezi, akkor a leendő vendégei közül ezentúl csak málha nélküli, vagy legfeljebb hátizsákos bringásokat küldjön erre az útra, és málhás kerékpártúrázókat soha, vagy legfeljebb csak csillagtúrára, cuccok nélkül. Mert ez az út nem nekünk való volt. Egy üres montin kecskeként ugrabugráltunk volna végig rajta és valóban élveztük volna, mert valóban csodaszép kis utacska volt. De ha biciklizésről van szó, ezentúl ahol lehet, maradunk az aszfalton, és ha dzsungelbe, úttalan utakra vágyunk, akkor a bringákat hátrahagyva, túracipőt húzva fogjuk felfedezni azt, nem pedig így ahogy ezen a napon tettük. Ez őrültség volt, abból meg már csináltunk eleget, szeretjük a kihívásokat és még 3 év után is sok kalandnak elébe megyünk, de ez most kicsit túl sok volt egy napra. :)

Történt 2014. augusztus 19-én, bicikliztünk 76,5km-t, megírva szeptember 22-én.

Sajnos néha már kezd kicsit terhessé válni ez a blogolás, de általában csak elkezdeni nehéz, de amint megtaláltam rá a megfelelő alkalmat (asztalt, széket, elektromos áramot) és időt rá, már csak egy kis motiváció kell, és ha ez is megvan, és végre nekiállok, ahogy most is, utána beindul a motor, és belelkesedve írom le a soron következő élményeket. Amelyek sajnos már több mint egy hónapja történtek, de jobb később, mint soha. :)
Szóval lássuk mi történt Guaymasból dél felé menet! :)

A parttól a főút felé menet – Később 90 fokot jobbra fordultunk és elkerültük a hegyeket, a partmenti út már lapos volt

Ne sétálj gyorsabban, mint 20km/h! :)

Félsziget Guaymas határában

Kis útmenti “koszos” éttermek, ezekre áhitoztunk Ázsia után már majd egy éve – Most végre szembejöttek

Vigyázz a kockatehenekkel! :)

Találkoztunk egy amerikai bringással, aki hazafelé tartott közép-amerikai kerékpártúrájáról. A kétszer két sáv plusz leállósávos autópályaszerű úton simán megfordult, majd amikor 10 perc beszélgetés után elbúcsúztunk, simán szembetekert a forgalommal a belső sáv belsejében. Nézzétek hol tartja a táskáját, a kormányon! :) Állítólag az USA-ban lépten-nyomon megállítják igazoltatni a rendőrök, mert gyanúsnak nézik, pedig ő csak bringázik. Bezzeg Mexikóban soha semmi gondja nem volt. :)

Az ott az eső széle a távolban – Igen, ezen a napon még hátszelünk volt! :) …és pont az előző néhány perces megállónak köszönhetően elkapott minket az eső, egy perc alatt bőrig áztunk a hatalmas zuhéban. 2km-el később meg már száraz volt az út… Később egy útszéli vendéglőben megálltunk tacost enni és átöltöztünk száraz ruhába.

“Hogy tud ekkorára megnőni egy kaktusz?!” :)

Felhőalakzatok előttünk :)

Több mint 100km kerekezés után lekanyarodtunk az autópályáról dél felé, és Bacum településen elkezdtünk szállás után kutatni.

Megkérdeztük a rendőröktől a börtönt és a rendőrség udvarát, de nem hajlottak az ötletre… :)

Végül találtunk egy kertesházat, ahol volt normális gyep is a sátrunkhoz. Itt megismerkedtünk a családanyával, Sofiával, és a gyermekeivel. Ő a kisebbik, akinek rögtön felpumpáltunk és hajtogattunk egy lufikardot azokból a lufikból, melyeket Pittől kaptunk. :) Random Bubbles of Happines!

A srác bringáján is szereltünk, de az első féket kiakasztva hagytam, ahogy volt, nehogy fejreálljon a bringával a kissrác :)

Aztán földrajzórát is tartottunk, amire már a szomszédok is csatlakoztak :)

A banda! :) Hamar összebarátkoztunk, nem volt nehéz, még úgy sem, hogy alig makogtunk valamit spanyolul

Elmentünk a faluba vacsorázni, természetesen tacost :) A zöld lé itt elöl avokadó-szósz, a barna ital pedig cebada (ejtsd: “szevádá”), ami nem más, mint árpa-szörp – nagy kedvencünk lett! :)

Találtunk egy óriásbékát a ház tövében

A ház kutyája – Mexikóban nagyon szeretik az apró szobacirkálókat – bár ez a kutya azt hiszem nem csivava, de jó ha tudjuk, hogy a csivava, vagyis a Chihuahua nem csak egy kutyafajta, hanem egy népcsoportnak és Mexikó legnagyobb államának is a neve – valószínű innen kapta a kutyafajta is a nevét. :)

Végül sátrat sem kellett állítanunk, a ház melletti nyitott, de tetővel bíró garázsban aludhattunk, az ott parkoló pickup kisteherautó platóján

Reggel a búcsúzkodáskor készítettünk egy csoportképet

Sofia kérte, hogy írjuk rá a nevünket a garázs oldalában lévő holdalakú faldíszre, és mi gondoltunk egy nagyot, és nem csak a nevünket, hanem a 27000km-t is ráírtuk, hiszen előző nap sikerült beletenni a kerekeinkbe ezt a távot a budapesti indulás óta – csak az üres autópályán nem volt hol ünnepelni, ezért vártunk az alkalomra. :) …és milyen érdemes volt! :)

Sofiáéknál nagyon jól éreztük magunkat, és sok új szót tanultunk, újabb ízelítőt kaptunk a mexikói vendégszeretetből, amely most teljesen spontán volt

Ciudad Obregónba menet – Ez nem pont az a Mexikó, amiről álmodtunk, de legalább széles az út

Na ez már jobban tetszik! :) Tudtátok, hogy a Burritos valójában “kis szamarak”-at jelent? A Burro szamarat, a Burrito szamárkát jelent, az S a végén pedig többesszám. Anno az USA déli részén egy fickó egy szamárról árulta ezt az ételt, de mivel nem tudták, hogy hívják a tortillába tekert finomságokat, se a fickót, aki árulja, azért csak a szamárra hivatkoztak, így lett végül az étel neve is Burritos – Bár itt a wikipédián nem pont így magyarázzák, de mi így hallottuk a mexikói barátainktól

Feltűnt valami furcsa a bácsi kerékpárján? :)

Büszkén mutatta a házilag a biciklihez barkácsolt első váltót – valószínű nem fért el máshogy a vázon, ezért készített egy ilyen megoldást.

Később esőt kaptunk, megálltunk egy benzinkút teteje alatt, majd egy OXXO-nál. Utóbbi helyen a fagyit a boltba hordó kisteherautóstól kaptunk két fagyit :)

Az autópálya fizetőkapuinál gépfegyveres rendőrök nézték meg az útleveleinket. El is vitték egy percre, talán lefénymásolni őket

Helyi bringás :)

Ezen a napon sem volt túl izgalmas a táj…

Navojoaig tekertünk, ahol nagy meglepetésünkre a legolcsóbb szállodai szoba 320 peso volt. Ezt lealkudtuk 250-re…

…majd nagy meglepetés ért minket! :) Megjelent a szálloda tulajdonosa (bordó pólóban, mellette a barátnője, csíkos ingben a recepciós srác), és visszaadta a 250 pesot, mondván, hogy ez az ő nászajándéka nekünk! :o Köpni-nyelni nem tudtunk meglepetésünkben és örömünkben! :) És még vacsorát is hozott nekünk később, de beszélgetni nem nagyon tudtunk, mert el kellett menniük valami családi ünnepségre. Jólesett ez a kedvesség, és a szoba is e hosszú, fárasztó nap végén, hiszen végig erős szembeszélben tekertünk

Reggel a hotel utcájából kikanyarodva egy csapat kalapos mexikóit pillantottunk meg – Talán a buszra vártak

Kifelé menet a városból megnéztük a helyi templomot

Belülről így festett…

Ő talán az esőben ázott kerékpártúrázók védőszentje lehet – Ugyanis már délelőtt esni kezdett, és ide tudtunk behúzódni az eső ellen

Mikor kimerészkedtünk az eső után, Zita felfedezte ezt a kaktuszt

A virágja közelebbről

Még kétszer eláztunk útközben, és az egyik megállónknál ezt az óriásszöcskét vettük észre a bokrokban

Zitának elszakadt az egyik Rohloff váltóbowdenje a markolatváltó végénél. Ekkor bennem is elszakadt valami, mert már harmadik napja tekertünk egy borzasztóan egyhangú úton, és ezen a napon már megint szembeszélben, és állandó esőben… és ekkor még ez is jött!

A közelben rendőrök helyszíneltek egy árokbacsúszott autó kihúzásánál, őket kértük meg, hogy vigyenek el minket valahová, ahol tudunk szerelni. Egy kb. 10 km-re lévő útszéli állomásra vittek minket, itt volt az ő rendőrörsük is, egy kis étterem, egy benzinkút és egy OXXO. Utóbbi helyen megebédeltünk, majd telihassal nekiálltunk szerelni a váltót az üzlet eresze alatt

Szédszedve látszott, hogy már a másik, váltóoldali végén is elkezdett szétfoszlani a bowden…

És íme az elszakadt vége – tartalék természetesen volt nálunk, de a két bowdent teljseesn kicserélni, méretrevágni és beállítani a váltót nem egy könnyű művelet. Főleg, hogy eddig még csak egyszer csináltam, Laoszban, kb. másfél évvel ezelőtt.

Egy pickupostól kapott kalapáccsal jobb híjján így tudtuk méretre vágni a bowdent… De ez is kockázatos volt, ha felfoszlik, nem tudjuk befűzni a váltóoldali végen lévő henger apró lyukaiba, és lőhetjük az egészet… Persze végül sikerült, de paráztunk nagyon. Na és szegény ajándékba kapott Leatherman Crunch, ennek a kalapácsolásnak biztos nem örült. De kibírta! :)

Eddig még csak egyfajta benzinkutat láttunk Mexikóban, a Pemexet – Valószínű állami kézben van, sőt szinte le merném fogadni!

A szerelést már csak sötétedésre sikerült befejezni, és persze nem akartunk ezen a barátságtalan helyen maradni, sőt mi több, nekem teljesen elegem lett ebből a jellegtelen, lélektelen autópályán való tekerésből. Elkezdtünk kérdezősködni a benzinkútra bekanyarodott pickuposok körében, és a második fickó azt mondta, el tud minket vinni biciklistül egy darabon. Felpakoltunk hát, és bekuporodtunk a biciklik mellé. Ez a kép már a kiszálláskor készült San Miguel előtt a fizetőkapuk után

Ahonnan már tök sötétben, de széles leállósávban, jól kivilágítottan tekertünk át a közeli San Miguel falucska kapujáig, ahol nagy fesztiválhangulat volt utcai árusokkal. Mivel éhesek voltunk e nem akármilyen nap végén, ettünk egy hot-dogot. Ezzel nagyon beletaláltunk, nagyon finom, sülthagymás, baconbe csavart virslis finomságot kaptunk, ha jól emlékszem 12 pesoért.

Itt sütik a hagymát, mustárosan! :)

San Miguelben nem volt szálló és táborhelykereséshez már rég túl késő és sötét volt, ezért úgy döntöttünk, hogy mivel az autóút csöndes és széles padkás, ezért betekerünk rajta a 15km-re lévő Los Michis városába. Ott találtunk egy szállót, ahol sikerült szobát kapnunk 150 pesoért. Ehhez internet is járt, amin láttuk, hogy kaptunk egy meghívást Couchsurfingen Ramséstől. Egy újoncról volt szó, és mivel nem volt még referenciája (tudom, ez a legtöbb tagnál inkább visszatartó tényező, de nálunk éppen hogy motiváló dolog volt, hogy mi adhatjuk meg az első CS-élményét és remélhetőleg pozitív referenciáját a srácnak. Ezért felvettük vele a kapcsolatot, és másnapra válaszolt, telefonon is tudtunk beszélni, és megegyeztünk, hogy átgurulunk hozzájuk, és maradunk náluk egy napot. Ez nagyszerű döntés volt, Ramséssel és a hugával nagyon jókat dumáltunk, az apukájuk is hamar befogadott minket, 10 perc beszélgetés után a konyhaasztaluknál azzal állt fel a dolgára indulva, hogy “Mi casa es tu casa”, vagyis hogy érezzük otthon magunkat, “az én házam a ti házatok is”. Este tartottunk nekik egy kis előadást a képeinkből, akkor készült ez a fotó :)

Ramsés nemsokára Kolumbiába utazik, ezért különösen jól jött neki az első, általában nehezebben megszerezhető – és természetesen pozitív – referencia a Couchsurfingen.

Mi pedig másnap reggel kigurultunk a közeli buszpályaudvarra, ahol Ramsés segítségével felszálltunk egy Mazatlán felé robogó buszra. Ezen a buszon esett csak le, hogy valójában nem Guaymasig, hanem Mazatlánig terveztünk Phoenixből buszozni, de aztán valamiért Guaymas lett belőle. Amit persze most már nem bánunk, hiszen így ismerkedhettünk meg Pittel, Jehovanával, Sofiával és Ramsésékkel. De az egész nap nyílegyenesen haladó, kietlen tájakat keresztező dögunalmas autópályákból, a szembeszélből és a random esőzésekből ennyi bőven elég volt. Mazatlántól normális alternatívája is lesz végre az autópályának, ezért úgy terveztük, hogy miután megnéztük a várost, főleg ezeken a kisebb utakon haladva folytatjuk majd a bringákkal San Blas, majd Puerto Vallarta irányába, mielőtt elhagynánk a Csendes-Óceán partját és bekanyarodnánk Mexikó belseje felé. De ezek már a következő bejegyzések történései lesznek! ;)

Bicikliztünk 109, 88, 70 és 8 kilométereket, történt 2014 augusztus 7. és 11. között.

Nincs semmi köze a hegyhez vagy a szigethez, de ezt hallgatom írás közben, és ha gondoljátok hallgassátok Ti is olvasás közben. Illetve nézzétek meg a Walter Mitty filmet, ha még nem láttátok, mert nagyon jó! :) Most pedig irány fel a Mauna Keára! :)

A felkészülés

Mindenkinek megvannak a saját „hülyeségei”. Én a hegyeket szeretem. Mi több, rajongom, imádom, élvezem őket. Szeretem csodálni, na és megmászni őket. Amikor meghallottam, hogy a lábától mérve számolva itt Hawaii Nagy Szigetén van a világ legmagasabb hegye, egyből tudtam, hogy nekünk dolgunk lesz vele.

“Az őrült férjem ötlete volt!”

Aztán ahogy közeledett a szigetre érkezésünk időpontja, majd azon belül a „csúcstámadás” napja, próbáltam egyre inkább tájékozódni, minél többet megtudni és minél jobban felkészülni a nagy eseményre. A hegy, a lábától számolva 10100m magas, de ebből persze közel 6km a tengerszint alatt van, tehát a tengerszinttől nézve „csak” 4207m magas. Ez a víz alatti és feletti vulkánóriás alkotja Hawaii szigetét. Illetve ez nem teljesen pontos, mert igazából a sziget vulkánok halmaza, de ezek közül a legmagasabb a Mauna Kea. Tőle csak éppen pár méterrel alacsonyabb a nagyszomszédja, a tőle délre található és nála sokkal terpeszkedőbb Mauna Loa, ami egyébként 1984-ben tört ki utoljára, és az ezt kísérő lávafolyam kis híján elöntötte a hegytámadásunk kiinduló pontját, vagyis a sziget keleti aljában található Hilo városát.

Köszönhetően a már említett felkészülésnek, egy utazási irodától – akiktől eredetileg azt szerettük volna, hogy felvigyék a sátrunkat, és néhány egyéb holminkat a hegyre, ha már úgyis arra vezetnek a túrákat – megtudtuk, hogy a hegyet valóban meg lehet hódítani az általunk tervezett módon, csupán idő kell hozzá. Emlékszem, először a sunrise-nek, vagyis napfelkeltének olvastam a szót az egyik első válasz e-mailükben, ami valójában persze sunset volt. Igen, sunset, vagyis naplemente. Emberünk, aki egyébként egyszer még egy kerekes székes embert is felkísért 3 nap alatt a Csendes-óceán közepén uralkodó hegyóriásra, azt írta vissza nekem nagy lelkesen, hogy bár a cuccaink felfuvarozásával segíteni nem tud, mert szigorú szabályok kötik, de információval igen. Ennek keretében elmesélte, hogy szerinte csak akkor tudjuk megcsinálni, ha előző este naplementekor, vagyis este 7 környékén indulunk el Hiloból, a tengerszinttől, hogy következő este 24 órával később a naplementére felérjünk a 4207 méter magas csúcsra. Az útvonal a következő: Egy viszonylag „lankás”, folyamatosan emelkedő főúton, a Saddle Road-on, ami keresztbe átszeli a szigetet Hilo és Kona között, kb. 45 kilométert haladva felkapaszkodunk a 2000 méter magas hágóig, ahonnan jobbra, észak felé fordulunk egy már kanyargósabb, és jóval meredekebb, kb. 10%-os átlagú úton újabb 9km-t a 2800 méter magas „visitor center”-ig, ami nem más, mint egy látogatóközpont, szuvenír bolt, stb. Sátrazni elviekben nem nagyon lehet a környéken, de a gyakorlatban talán megoldható, bár a terep elég „rough”, vagyis durva.

Végül úgy döntöttünk, hogy csak két hálózsákot viszünk, és majd valamikor, amikor délelőtt felértünk ebbe a magasságba, keresünk valami csendes sarkot, letépjük a hálós szivacsokat az üléseinkről, leterítjük őket a földre, és nyomunk egy 2-3 órás powernap-et, vagyis egy rövid alvást. Új-Zélandon egy multi sport adventure-ben jártas embertől hallottuk, hogy az ilyen, akár csak 20-30 perc hosszú alvások csodákra képesek az emberrel, amikor kialvatlansággal küzd, de rövid az idő, mert menni kell. Napközben pedig csak nem fognak ránk szólni odafent, ha látják mellettünk a bringákat. Aztán legkésőbb ebédidőben elindulunk tovább, vagy gyalog, vagy biciklivel a csúcsra, ahonnan, ha bringával megyünk, semeddig nem tart majd legurulni, ha pedig gyalog leszünk, akkor egyszerűen csak lestoppolunk az ott lévő, a naplementére szintén kíváncsi autósok egyikével. Merthogy a csúcsra egy autóút is vezet, de azon 4 mérföld hosszan a látogatóközpont után nincsen aszfalt, ezért csak négykerék-meghajtású autóknak ajánlják. Ja és 2800 méteren a látogatóközpontnál kötelező minden csúcsra igyekvőnek legalább fél óra pihenőt tartania, hogy elkerülje a hegyen egyébként igen gyakran előforduló magashegyi betegséget.

Ez mondjuk érthető is, hiszen nem sok hely van a világon, ahol csupán 2-3 óra autózással a tengerszinttől ilyen magasságba kerülhetünk. Amikor Hiloban Richard – mert nagyon rendesen megengedték, hogy alaptábornak használjuk az otthonukat így hozzájuk tértünk vissza – látta, hogy komolyan gondoljuk ezt az egészet, ő is egész lázba jött, és elkezdte magyarázni, hogy ez a hegy, vagyis inkább a rá fölvezető út a világ leghosszabb egybefüggő kaptatója, éppen ezért ez a bringások Mount Everestje. Mi persze ekkor már nem igazán figyeltünk az ilyen hájpolásra, bár nem becsültük le a hegy nagyságát, de nem arra koncentráltunk, hogy ez milyen kemény lesz és majd micsoda diadal lesz, ha sikerül, hanem arra, hogy minden rendben legyen.

Hisz volt feladatunk bőven, a táskákat átpakolni, sok meleg és esőruhát berakni, na és persze rengeteg ételt. Nagy könnyebbségünkre Joe behozott minket Hiloba autóval és útközben megálltunk egy boltnál is, ahol alaposan bevásároltunk. A terv az volt, hogy gyorskajának megcsinálunk két leértékelt egyenként 2,5 dolláros (550 forint) fagyasztott pizzát(szörnyen hangzik, de kellemesen csalódtunk bennük), majd miközben már ezeket faljuk késői ebéd gyanánt, elkészítünk egy szép adag tepsis burgonyát jó sok hagymával és virslivel. Ezeket dobozokba pakoltuk, és két doboz mogyoró, valamint rengeteg csokis keksz mellett ezt terveztük enni legfőbb eledelünkként a hegyre menet. Emellett még maradékokból csináltunk egy óriás adag carb-o-nara spagettit is. :)

Nem készültünk el a tervezett hét órára, de ez már a délután folyamán látható volt. Kilenckor végre rajtra készen álltunk Richardék háza előtt a tábortűznél, de ekkor meg épp rákezdett az eső. Így hát leültünk mi is a tűz mellé.

Az eső elálltára várva

Nem telt el egy óra, valamikor 10 környékén végre alábbhagyott az eső, és mi kigurultunk az udvarról. Hilo amúgy forró, napos és forgalmas utcái most sötétek, nedvesek és csöndesek voltak. Csak úgy siklottunk a lapos úton, egészen túl a piacon, hogy aztán egy lámpás kereszteződésnél balra forduljunk, neki a hegynek. Itt kezdődött a nagy kálváriánk a Mauna Keával.

Az éjszaka, amit keresztülbicikliztünk

Legelőször talán 50m-es magasságban álltunk meg, egy templom kapujában, hogy megigazítsam Zita bumját, vagyis a bicikli elejét, amin a hajtókar van. Ezt már rég meg kellett volna tennünk, mert amikor a konai reptéren összeraktuk a bringákat, nem pont méretre sikerült visszaállítani, és hát mikor, ha nem most egy ilyen nagy kihívás előtt… Szóval szépen türelmesen beállítottam, jó erősen meghúztam, majd mentünk tovább.

Az idő most tényleg sokkal hűvösebb volt, mint napközben, úgy tűnt, valóban jó ötlet éjszaka biciklizni. Nappal, ha csak nem kora reggelről vagy késő estéről van szó, nagyon nagy lett volna a hőség, túl nagy ahhoz, hogy fölfelé araszoljunk. A következő megállót is Zita fújta, méghozzá meglepetésünkre pont a Kaumana barlangnál, amit anno még meg is jegyeztem, hogy nézzünk meg, de aztán amikor kiderült, hogy éjszaka megyünk, letettem róla. Pedig egy barlangnak aztán oly mindegy, hogy nappal vagy éjszaka fedezzük fel, odabent így is, úgy is sötét van. Ezért hát fogtuk a fejlámpáinkat, és lesétáltunk a meredek lépcsőn a bejáratához. A lenti nyílás egyenesen a hegy gyomrába vezetett egy szobányi széles, vízszintes járatban. Valószínű valami lávafolyam vájhatta ki, mert alattunk a padló nagyon furcsa alakú volt, mintha egy valaha folyékony anyag megkövült volna, egy-két helyen még olyat is láttunk, hogy a kérge keményedett csak meg és valahogy saját maga alól folyt ki. Odafentről meg furcsa dolgok csüngtek, mi meg sétáltunk befelé a mélységbe.

A barlangban

Mindaddig, amíg Zita egyszer csak furcsa zajra nem lett figyelmes. Kint esik az eső – jegyezte meg. Ne bolondozz már, ez csak a mennyezetről csepereg – válaszoltam. Nem, nem, ez eső, hallom, erősködött, mire visszavonulót fújtunk. Mikor kiértünk, láttuk és éreztük, hogy valóban esik. Szerencsénkre volt a közelben egy mosdó, ahová be tudtunk húzódni. A tető alatt megragasztottam az időközben megint szétszakadt cipőmet, majd úgy döntöttünk, nincs értelme tovább várnunk, felöltöztünk esőruhába (Nagy köszönet az új esődzsekikért az Endurának!) és újra az úton voltunk. Az meg csak kapaszkodott tovább fölfelé. Kikanyarodtunk egy másik útra, ami kicsit délebbről érkezett a város felöl, majd folytattuk tovább. Zita éhségre panaszkodott, ezért rögvest megálltunk, és felbontottuk az egyik doboz ételt. Egy két oldalról nyitott kocsi beállóba húzódtunk be az eső ellen, két autó közé.

Harmadik, késő esti vacsoránk

Gondosan ügyeltünk, hogy ne csináljunk zajt, és hogy nehogy hozzáérjünk az autókhoz. Nem történt semmi baj, mi jól laktunk, az eső kicsit alábbhagyott, és valamikor éjfél környékén indultunk tovább. Persze az eső hamar újra rákezdett. El voltunk ázva, de mivel fölfelé tekertünk, nem fáztunk. Az út meredekebb volt, mint vártuk, keményen kellett tolni. Nem volt durván meredek, de „zéró pulzus” módban sem bírtunk menni, ahhoz nem volt elég könnyű.

Ha jól emlékszem, a 11-es mérföldkőnél (ami itt egyébként tábla) volt egy meredekebb szakasz, ami igazán durva volt, majd a tetején átváltott az út AAA-grade highway-be, ahogy Doug, az e-mailes segítőnk fogalmazott. Ez azt jelentette, hogy az út vadi új volt, makulátlan minőségű, és bár legtöbbször még mindig csak kétszer egy sávos volt, de nagyon széles, kétméteres leállósávokkal rendelkezett, amelyeket még a mi dinamónkról meghajtott lámpáinkkal is nagyon jól látható prizmasáv választott el az út közepétől. Bár nem néztem, de kb. 6-7km/h-val haladhattunk, és ez már elég volt a dinamónak ahhoz, hogy megfelelő delejt adjanak az első lámpáinkhoz. Nem a legfényesebben világítottak, de amikor nem világított minket orcán egy szemből jövő autó, akkor minden gond nélkül messze elláttunk. És a lámpa fényében láttuk az esőt is. Ami jóformán egész éjjel nem állt el. Csak amolyan ködszitálás volt ez, de ahhoz elegendő, hogy elázzunk.

Nincs éjszaka alvás nélkül!

Nem tudom, hogyan, de egész éjjel tekertünk, és már alig vártuk, hogy megvirradjon. Tőlünk jobbra, a hegy felett végre világosodni kezdett az ég alja és kezdtünk végre látni valamit az út menti növényzetből is. Mindketten elgyötörtek voltunk és nem csak fáradtak, hanem nagyon álmosak is. Zita egyszer megállt egy oszlop mellett, és bringástól nekidőlt, elaludt az ülésében. Csak egy percig volt így kb., én közben türelmesen vártam, és ő tényleg erőt vett magán, indultunk tovább. Ekkor vettem át tőle az eddig nála lévő vizespalackokat, hátha ezzel segítek rajta egy kicsit. De egyébként én is ki voltam, nem csak azért, mert láttam, hogy ő nehezen bírja, hanem mert én magam is nehezen viseltem ezt az egészet.

„Három dolgot utálok igazán: esőben biciklizni, sötétben biciklizni, és fölfelé biciklizni… Most kombináltad nekem mind a hármat.” – Fogalmazta meg nekem Zita, mennyire nagyon élvezi ezt az éjszakai menetet.

Nem bírtuk sokkal tovább, talán 2km-el később ismét nagy álmosságra panaszkodott, és azt mondta, hogy muszáj megállnia.

„Egyszerűen nem bírtam tovább tekerni, úgy éreztem, eldőlök a biciklivel, muszáj volt megállnom és aludnom egy kicsit, a szemeim szó szerint leragadtak, annyira álmos voltam.”

Fogta magát, és lefordult az út melletti köves részre, letámasztotta a bringáját, letépte róla az üléshuzatot, leterítette azt a földre, lefeküdt rá úgy ahogy volt, cipőben, esőnadrágban és dzsekiben, majd lehunyta a szemét, és nem mozdult. Az eső még mindig esett. Én a bringán ültem Zita mellett, és vártam. 1370 méteren jártunk, és 31km-t jöttünk ezidáig. A hágóig még hátra volt több mint 600m szint és 13km. Reggel fél hat volt. Fogtam magam és úgy tettem, mint Zita. De az én szememre nem jött álom, hiába hunytam le, nem bírtam aludni, pedig úgy éreztem magam, mint ő. Ahogy Zita fogalmazott, úgy éreztük magunkat, mintha kőkeményen átbuliztuk volna az egész éjszakát, és most kéne munkába indulnunk. Csakhogy ez az éjszaka nem volt olyan jó buli, és a java még csak most jött. Azért nem bírtam aludni, mert számolgattam a fejemben. Ha eddig 7,5 óra alatt ennyit jöttünk, akkor innen fel a látógató központig az még legalább 7,5 óra lesz, hiszen a hágóból ez még csak meredekebb lesz, mi meg már csak fáradtabbak leszünk, arról nem is beszélve, hogy Zita épp most aludt el mellettem. Ez túl sok, ez azt jelenti, hogy délután 2-re érünk fel. És akkor odafent még nem aludtunk, nem pihentünk, nem ettünk. Kettőkor onnan már tovább kell, hogy induljunk, ha fel akarunk érni naplementére. Az, hogy fent éjszakázzunk, ki van zárva, se a sátor nincs nálunk hozzá, se elég élelem.

Mindez kemény felismerés volt, de ahelyett, hogy szomorkodtam volna ezen, nyugtáztam, hogy ez van, és már gondolkodtam is tovább. Két választásunk maradt. Vagy legurulunk a hegyről, és bebújunk Richard-ék vendégszobájában a pihe-puha, száraz, meleg ágyba egy forró zuhany után, vagy belestoppolunk a történetbe egy kicsit. Előbbi teljes kudarc lett volna, hiszen kétlem, hogy megint megpróbáltuk volna tengerszintről. Se időnk, se lelkierőnk nem lett volna rá. A stoppolást is felfoghattuk volna vereségnek, de mivel erre a hegyre nem pusztán a fizikai teljesítmény miatt indultunk fel, hanem magáért az élményért, a látványért, és csak aztán a puszta kihívásért, ezért ez kevésbé zavart, főleg a másik alternatíva, a teljes feladás mellett mérlegelve. Mindez pár perc alatt zajlott le bennem, és ezt Zitával is megosztottam. A hegyre tehát nem fogunk teljes egészében saját emberi erőnkből feljutni a tengerszinttől a legtetejéig. Ezzel villámgyorsan szembenéztem, elfogadtam, és túltettem magam rajta. A következő pillanatban már a következő kihíváson agyaltam: Hogyan fogunk egy fuvart találni? És melyik szakaszba kéne belestoppolnunk? Az eső még mindig esett, még nem teljesen világosodott ki körülöttünk, a táj szürke volt és egyhangú, már amit látni lehetett belőle. Még a főúton voltunk, és a hajnali forgalom épp most kezdett dübörögni rajta, egy perc alatt több autó is elhúzott mellettünk. Itt és most kell stoppolnunk – ötlött fel bennem! Fáradtak, álmosak, elgyötörtek vagyunk, a morálunk a béka segge alatt, és itt ázunk ebben az átkozott esőben a nagy büdös semmi közepén! Felpattantam és kitettem a hüvelyujjamat. Épp egy nagy csomó autó érkezett, egy egész konvoj. Mindenki elhúzott mellettünk.

Kevin és a reggeli kávé

Aztán Zita rámszól: Árpi! Nézd! Megfordulok, és látom, hogy mögöttünk száz méterrel egy fehér pickup tolatólámpája ég! Megálltak nekünk! Wow, ez gyors volt, két perce se kezdtem stoppolni. Felpattantunk a bringákra, és odatekertünk hozzá. Kevin már nyitotta is a platót, és miközben úgy ahogy voltak a bringák, csomagostul felraktuk őket, elmondta, hogy a hágóig tud felvinni minket.

“Ez van!”

Az pont nagyszerű lesz, ennyi időt elég, ha nyerünk, ez bringán nekünk két órába is beletelne. 13km volt még hátra. Kevin első kérdése a kocsiban az volt, hogy hol töltöttük az éjszakát? „On this bloody highway, all night long, riding uphill in the rain!” – Tört ki belőlem a válasz, ami magyarul valahogy így hangzott volna: Ezen az átkozott országúton, egész éjjel, fölfelé tekerve ebben a nyomorult esőben! Erre Kevin hörpintett egyet a hatalmas papírpohárnyi 7Eleven-es kávéjából, majd az egészet átnyújtotta felénk. Itt van, tessék, igyátok meg, én már nem kérek többet – Mondta. Zitára néztem, és egyből továbbadtam neki a méretes poharat. Tudtam, hogy imádja a kávét, és ennek most örülni fog.

Kevin ajándéka a fuvar mellé. :)

Ezt egyikünk sem gondolta volna, amikor 10 perccel ezelőtt épp a kilátástalan helyzetünket értekeztük meg az út szélén fekve az esőben. A kávéban egyébként nem volt cukor, amitől ocsmány íze volt, ebben még Zita is egyetértett velem, pedig ő nagy kedvelője és rajongója a kávénak. Persze ezt Kevinnek nem mondtuk, meg különben is, a kávé meleg volt, és ez már önmagában annyira jó dolog volt, hogy felülírta a szörnyű keserű ízét. Míg a kocsiban voltunk, benyakaltuk az egészet, és közben Kevinnek a tervünkről meséltünk, és elmondtuk neki, hogy azzal, hogy most felvett minket, újra lehető vált számunkra a csúcs elérése. Egykettőre fent voltunk a hágóban, ahol az út bal oldalán található tágas parkolóban lepakoltuk a bringákat, majd adtunk egy névjegykártyát Kevinnek és elbúcsúztunk tőle. Odafent már nem esett az eső, és több száz méterre is elláttunk a szürkeségben. A parkoló végében volt egy kis menedék, valami vadászállomás vagy mi, csak egy tető két paddal, meg egy táblával, és mögötte egy vécével. Mindez nekünk most épp elegendő volt, odatoltuk a bringákat és levedlettük a nedves ruhát magunkról.

Reggeli menedékünk

Nagyon jó volt kicsit megszabadulni azoktól a nedves rétegektől, amelyek egész éjjel rajtunk voltak. Mert akármilyen jó esőnadrágunk és dzsekink van, ezekbe ennyi sok óra alatt kívülről-belülről beázunk, nem csak azért, mert nem létezik olyan anyag, ami olyan jól szellőzne és mellette olyan jól tartaná távol tőlünk az esőt, hanem azért is, mert a fekvőkerékpárokon olyan testtartásunk van, hogy egyszerűen becsurog az eső az arcunknál, a kézfejünknél és a derekunknál. Ez egy „hátránya” a rekunak, bár azt hiszem, ebben az esőben kb. tökmindegy lett volna, milyen biciklivel tekerünk, ha csak nincs azon valami külső borítás, mi bármely esetben bőrig áztunk volna.

Újra Napot látunk

A menedékhelyen ettünk, ittunk is, majd egy fogmosás után úgy voltunk vele, hogy indulás tovább, irány fel a hegyre! Biztatólag hatott ránk, hogy amíg itt száradtunk, szemben a hegy körvonala előbújt a szürkeségből és néhol még a kék ég is látható volt a felhők között. Innen csak 9km a látogatóközpont, és 800m mászás, mi az nekünk? :) Így világosban, eső nélkül?! :) Újra fellelkesültünk.

Így nézett ki a hegy, amikor elindultunk

A hegyre vezető út már jóval keskenyebb volt, mint a Saddle Road, cserébe forgalom se volt nagyon rajta. Talán 5-10 percenként húzott csak el mellettünk egy autó. És kezdetben meredekebb sem volt sokkal. Nagyon jólesett így szárazon tekerni, és hatalmas örömünkre indulás után pár perccel a Nap is kisütött.

Később még jobban kitisztult

Ujjongtunk örömünkben, és persze nekiálltunk végre többet fényképezni. Mert eddig nem nagyon volt mit, de most végre eljött ennek is az ideje. Hol előttünk, hol mellettünk a látóhatárt kisebb vulkáni kúpok tarkították, és az útmenti mezőt vastag harmatréteg borította. Zitának támadt egy ötlete, hogy fényképezzük le a napfényben csillogó harmatcseppeket. Többször megálltunk az út szélén, és a bringáról lehajolva rájuk makróztunk. Zita rájött arra is, hogy hogyan tudjuk rávenni a Canon Powershot SX160-as fényképezőgépünket, hogy a manuális fókusz bizgerálása nélkül pontosan oda fókuszáljon, ahová szeretnénk. Ez fontos volt, mert a vékony fűszálakra legtöbbször nem akart ráfókuszálni a gép. Zita a fűszál mögé tette a kezét, majd kérte, hogy most nyomjam le félig a gombot. A gép fókuszált, és pontosan oda ahová kellett, végre éles volt a kijelzőn a sok vízcsepp. Zita elhúzta a kezét, én meg teljesen lenyomtam a gombot, és megszülettek a kedvenc képeink. :)

Valaki szomjas! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Később még le is szálltunk a bringákról és a fűszálak alá hajoltunk, így még jobb képek születtek, amelyeknek nagyon örültünk. Ahogy pusztán magának a napsütésnek is. Ekkor úgy éreztem, csupán ezért már érdemes volt feljönni idáig.

Feljutni 2800m-re!

Ahogy az út elkezdett kanyarogni, úgy lett egyre meredekebb is. Néhány helyen le kellett szállnom, mert már csak tolni bírtam, és persze ez sem volt könnyű.

Újabb fotótémákat találtunk, néhány saláta szerű növényt, amelyek valahogy nagyon ügyesen magukra gyűjtöttek egy csomó harmatcseppet, úgy hogy nem is látszott ki belőlük más csak egy nagy csomó vízcsepp.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

De a haladásunk egyre nehezebb lett, és egyre sűrűbben pislogtam a GPS magasságmérőjére. Bár távban alig haladtunk, de negyedóránként néha több, mint 100 méterrel is feljebb találtuk magunkat. Persze ezt így nem bírtuk sokáig, meg-megálltunk pihenni ahol tudtunk – ahol volt egy kis terület rá az út mellett.

2500 méteren elhatároztam, hogy még félútig a látogatóközpontig eltoljuk valahogy, aztán 2650-en muszáj megállnunk kicsit hosszabban is, és nem csak pihenni, hanem enni is

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Elterültem az út szélén, hú nagyon ki voltam. A fejemben lüktetett a szívem, és ki akart szakadni a homlokom a helyéről. Pedig ittam sokat, de ez a meredek olyan megterhelő volt, hogy attól nagyon kikészültem. Ettünk egy újabb adag ételt, és kibontottunk egy gyanúsan olcsó csokiskekszet. Ehetetlenül édes volt, és ezen kívül más íze nem volt. Szerencsére volt nálunk egy másik, Safeway sajátmárkás „Tuxedo” keksz is, ez valamivel jobb volt, volt neki igazi csokoládé íze és kicsit a pilóta-kekszre emlékeztetett. Sok vízzel és mogyoróval ettük őket, és közben észrevettük, hogy „egy adagban”, vagyis két darab kekszben a csomagolása szerint 160 kalória van. Nem sok az egy kicsit? Anno, amikor reggelenként futópadon futva-tanulva kezdtem a napokat a KFKI-ban, néha mérte a gép az elégetett kalóriát, és egy jó fél órás órás, 6km-es, fölfelékkel is tarkított futásban emlékszem, ja ha 1000 kalóriát elégettem. Mit raknak ezekbe a kekszekbe, hogy ennyi kalória van bennük? Ez mondjuk esetünkben pont nem volt rossz, de képzeljétek el azt a helyzetet, amikor az ember nem mozog, csak esténként ilyesmit nassol és figyelmetlenül magába tol egy egész dobozzal a tévé előtt ülve?

A Maradék 150 méter szintemelkedés már tényleg nem volt sok, igaz, ezt a távot is, ami egyébként vízszintesen nézve már nem volt 2 kilométer sem, szinte végig csak tolva bírtam megtenni. Zita tekert mellettem, mert az ő bringáján kevesebb cucc volt, de ezzel sem haladt gyorsabban. Végül az egyik domb mögött feltűnt az út jobb oldalán néhány épület, és mindenféle furcsa felfestések, meg két fekvőrendőr az úton.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ez lesz az, megérkeztünk.

Déli pihenő

Megtaláltuk a látogatóközpontot, felszenvedtük magunkat a parkolójába, majd végre letámasztottuk a bringákat. Ekkor már majdnem dél volt. Odabent a szuvenír boltban készségesen segítségünkre voltak, ki kellett töltenünk egy papírt, hogy a hegyre indulunk, és szigorúan meghagyták, hogy amikor onnan visszatértünk, akkor szintén regisztráljunk, hogy nehogy azt higgyék, hogy nem tértünk vissza és potyára induljanak a keresésünkre. Azt is megtudtuk, hogy az este 6-tól 10-ig tartó Stargazing Show, vagyis a csillagvizsgálós műsor pontosan ugyanitt lesz, és bármikor csatlakozhatunk hozzá. A bringákat is a bejárat előtt hagyhatjuk, amíg oda vagyunk, hiszen azt már eldöntöttük, hogy nem lenne sok értelme a biciklikkel tovább menni, hiszen olyan meredek az út, hogy gyalog sem lennénk lassabbak, akkor meg miért ne menjünk gyalog, a műúttól távolabb húzódó, és egyenesebb, rövidebb vonalban fölfelé haladó turistaösvényen?

A bejárat előtt forró vizet tudtunk magunknak csapolni és annyi cukrot és tejport önthettünk bele amennyit csak akartunk. Csak a teafilterért kellett fizetni odabent a boltban, darabjáért egy dollárt. Volt nálunk filter, de úgy voltunk vele, hogy veszünk is egyet-egyet, hiszen ezt az integrált szolgáltatást ők így gondolták. :) A meleg ital ismét nagyon jól esett, és míg szürcsölgettük, azt is megtudtuk a falon kihelyezett információkból, hogy ezt a látogatóközpontot az egyetlen polinéz származású űrhajósról nevezték el, aki sajnos a Challenger tragédiájával odaveszett – Ekkor nevezték el róla ezt a helyet a tiszteletére. Ettünk, ittunk, informálódtunk, már csak egy dolog volt hátra: pihenni. Megkérdeztük az embereinket, hogy hol dőlhetünk le egy órácskára, és azt mondták, az eggyel lejjebb lévő kabinok bejáratánál van egy kis tetőrész, oda elnyúlhatunk. Lementünk, de a bejárat elé nem akartunk feküdni, ezért végül az egyik hátsó ház lépcsője alá táboroztunk le. Egy órát aludtunk, nagyon-nagyon jól esett, de mikor felkeltünk, újra szemerkélt az eső.

Érdekes, hogy mi egyetlen egy tehenet sem láttunk út közben. Lehet, hogy tényleg láthatatlanok?

Itt pihentünk egy órát, engedéllyel. :)

Gyorsan összepakoltunk, majd átmentünk a látogatóközpontba. Közben a hegy teljesen ködbe borult, és a kollégák azzal a kérdéssel köszöntöttek minket, hogy még mindig fel akarunk menni? Mert amennyire ők tudják, az egész hegy így néz ki innentől fölfelé. Nagy szürkeség! Amíg élünk, remélünk, gondoltuk, és mondtuk, hogy naná hogy, ha már idáig feljöttünk, akkor itt már nem adjuk fel, csak mert kicsit beborult.

Itt túracipőre váltottunk és rövid logisztikázással átpakoltuk a legfontosabb dolgokat a hátizsákunkba, majd a bringákat a táskákat rájuk pakolva a korlátnak döntöttük. Én még gyorsan elrohantam a mosdóba is, leragasztottam a sebeimet, amit a vizes lasztex nadrág okozott a combjaimon. Ezt menet közben észre se vettem, mert annyira hajtani kellett, hogy mindamellett eltörpült ez a fájdalom. De némi zsebkendő és leukoplaszt megoldotta a problémát, így a séta már minden fájdalom nélkül működött.

Séta a ködben

Háromnegyed kettő volt ekkor, és végre elindultunk fölfelé 2800 méterről. A látogatóközpontosok azt mondták, hogy ha gyorsak vagyunk, 4 óra alatt is fel lehet érni, de reálisabb az 5-6 óra, főleg nekünk, akik már eleve fáradtan érkeztünk meg ide. A naplemente pedig este 7-kor van, tehát még pont meglehet. Az első kanyarnál letértünk a műútról, és egy ösvényen folytattuk a ködben.

Elveszni nem lehetett, mert az ösvényt csak jellegtelen bozótos, köves terület szegélyezte és maga a csapás jól látható volt a vulkáni törmelékben. Na meg GPS is volt nálunk, és azt az utasítást is megkaptuk, ha bármi baj történne, csak induljunk el kelet felé, és ki fogunk érni a műútra. Ez a gyaloglás kezdetben könnyű volt, jól kiléptünk és ahogy számolgattam a megtett távot és az eltelt időt, kijött, hogy jók leszünk a naplementére. Sok mindent nem láttunk magunk körül, egy-két virág és bokor még volt kezdetben, néhány madárka is felröppent mellőlünk, de aztán már csak kövek maradtak.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Meneteltünk a semmiben. Először az előttünk tornyosuló magasság egyharmadánál, 3266 méteren álltunk meg, leültünk egy köre a ködben, és ettünk-ittunk, pihentünk egy bő 20 percet. Levegőt venni itt már nehezebb volt, de inkább a kialvatlanság és a fáradtság volt az, ami igazán nehézzé tette a haladást. Vagyis inkább ezek így mind együtt.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Zita hívta fel a figyelmemet a szív alakra. :)

Valamiért ilyen sávosra pakolta a követeket az erózió

Valahol 3500m környékén észrevettem, hogy valami apró mozog odalent a követ között. Egy pók volt az, aki megállt, és hagyta magát lefényképezni. Makróra kapcsoltam a fényképezőt, és „tüzeltem” rá.

Amikor kinagyítottuk a kijelzőn, csak akkor láttuk, hogyan helyezkednek el az állat szemei. Mind a nyolc! Négy egy sorban elöl, majd két-két nagyobb, panoráma szem! :) Hát nem elképesztő? És ilyen lények itt mászkálnak közöttünk! :) Hogy mit keresett az apró pók itt 3500 méteren, azt nem tudjuk. Mit eszik itt fent, ahol már nincs semmi? Bizonyára van, csak mi azt már nem látjuk.

Hát nem gyönyörű? :)

A kis pók végre picit megszínesítette a szürke menetet, ami hamarosan amúgy is kiszínesedett, ugyanis legnagyobb meglepetésünkre valahol 3600 méter környékén felszakadozott a felhőzet és újra kisütött a Nap. 3733 méteren újra leültünk egy kőre, és megállapítottuk, hogy jól lent hagytuk a naptejünket. Ez elég nagy hiba volt, de már nem volt mit tenni ellene, csak annyit, hogy megpróbáltuk sálkendővel és napszemüveggel eltakarni az arcukat, amennyire lehetett.

Föld hívja Marsot! Baj van, elfogyott az időnk!

Most még 20 percet sem ültünk, gyorsan ettünk és ittunk, majd indultunk tovább, mert ahogy számolgattam, egyre inkább fogyott az időnk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Már alig volt hátra két óránk, és még 466 méter hátra volt.

3800 méteren kiértünk egy nyíltabb részre, láttuk magunk előtt a csúcsot és egy előttünk magasodó vulkáni kúpot. A kúp bal oldalán haladt a gépész szerint a turistautunk, és a jobb oldalán pedig az autóút, amit már szabad szemmel is láttunk. A kúp után a mi utunk is ebbe csatlakozott bele és az utolsó két hajtűkanyarnyi távot már mi, gyalogos turisták is csak ott, azon az úton tudjuk majd megtenni. Haladtunk tovább, és én egyre inkább aggódtam az idő miatt. Alig másfél óránk maradt, amikor 3900 méteren álltunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Még hátra volt 307m mászás és több, mint 5km. A ritkább levegő, és az, hogy az 1 óra pihenő híján 35 órája fent voltunk, és 3300 métert másztunk fel ezalatt önerőnkből, nagyon megviselt minket. Úgy számoltam, hogy már csak nagyon neccesen érünk fel naplementéig, és ha sikerül is, odafent már csak pár percünk marad csodálni a lebukó napot, és biztos, hogy nagyon megpurcanunk, ha meg is csináljuk. Se kockáztatni nem akartam, se azt, hogy a fáradtságtól ne legyünk képesek élvezni a csúcsélményt. Megnéztem, mennyire van légvonalban a mellettünk haladó autóút. A GPS 450 méterre mondta. Döntöttünk, és elindultunk keresztbe, irányba az autóút felé. Iránymenet! Ahogy mi tájfutók mondjuk. Mivel semmi növényzet nem volt, és most köd se, ez igazán nem volt nehéz. Persze azért beletelt jó pár percbe, hiszen magasan jártunk, fáradtak voltunk, és mivel letértünk az ösvényről, most hirtelen a lábunk alatt is süppedőssé vált a köves, porhanyós vulkáni kőzet. Valóban marsbéli táj volt ez, és itt már értettük, miért itt készültek a NASA-sok a marsbéli körülményekre. Amennyit láttunk eddig képeken a vörös bolygó felszínéről, az pont így nézett ki.

Egy mars-szkafander némi többletoxigénnel most tényleg jól jött volna, és ezen a viccen jót mosolyogtunk, amíg kifelé haladtunk az úthoz. A tervünk az volt, hogy megpróbálunk stoppolni, és ha ez nem is sikerül, akkor is nyertünk az egésszel, hiszen a kúp mögött árnyék van, és legalább nem sülünk meg a napon, valamint szilárd talajon lépkedhetünk, egy olyan úton, ami feltehetően még pár száz méterrel rövidebb is.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A kúp után pedig már amúgy is becsatlakozott volna az ösvényünk az autóútba, így igazából csak egy apró levágást vittünk véghez, annak a reményében, hogy hátha sikerül felstoppolnunk az utolsó 300 métert, és lesz egy kis csúcsidőnk, nem pedig csak beesünk a csúcsra negyed órával a naplemente, és ennyi szenvedés után.

A csúcson

A számításunk bejött, az első autó megállt nekünk, egy fiatal srác vett fel minket, aki kíváncsian kérdezte tőlünk, hogy messze van-e még a csúcs. Mondtuk, hogy nem, dehogy is, 10 percen belül fent leszünk. Az autó gyorsan szelte az aszfaltot a szerpentinen, merthogy itt a csúcs környékén már újra le volt aszfalozva az út. A kúp, amit az előbb még az aljából csodáltunk, most hirtelen alattunk volt, és elképesztő látvány tárult elénk a mögöttünk hagyott tájra. Odafent kipattantunk az autóból, és megöleltük egymást Zitával. Megcsináltuk, itt vagyunk a Mauna Kea tetején.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ha a 4207 méteres mászásból 900 métert stoppoltunk is, de legalább most itt vagyunk, és még közel egy óránk van itt ünnepelni, mielőtt lemenne a Nap. Az első dolgom volt, egy az emberektől távolabb lévő sziklára letenni és beállítani a timelapse kamerát, hogy az felvegye a naplemente folyamatát.

Ugrani mindig van erőnk! :)

Bucó, Nyuszi, Malacka és Bulcsú, a mobil állatkertünk :)

Ezt a szatyrot még Örményországban kaptuk Ijevan-ban.

Majd ezt követte egy kis örömfotózás a csúcs előtt, aztán elindultunk föl, a barátunkkal együtt az utolsó néhány száz métert megtenni a csúcsig, ami talán, ha 20 méterrel volt felettünk ekkor.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Egy apró kanyargós ösvény vezetett fel rá, ami persze már semmi nem volt, ahhoz képest, amit idáig megtettünk. Habár már kicsit szédelegtünk a fáradtságtól és a magasságtól, azt meg kell hagyni. Fentről még jobb kilátás volt arra a környékre, ahol felmásztunk, és a vulkánkúpba szinte bele lehetett látni. Mivel se fa, se semmilyen más viszonyítási alap nem volt a tájban, elvesztek a távolságok, alattunk csak a végtelen felhőtakaró terült el, és északkelet felé még néhány másik vulkáni kúp.

Szinte valótlannak tűnt az egész, amikor belegondoltunk, hogy most itt állunk a Csendes-óceán közepén, 4207 méterrel a tengerszint felett. Kevesebb, mint 24 órával ezelőtt még tengerszinten, Richardék házában sürögtünk-forogtunk, most pedig itt vagyunk.

Az egész tűnt inkább két napnak, mint egynek.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A csúcson

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A csúcson is kiörömködtük magunkat, majd visszasétáltunk az autók mellé, ahol a peremre kiülve figyeltük tovább a naplementét, és a lassan kinyíló forgó-mozgó csillagvizsgálókat. Lent a látogatóközpontban elmondták, hogy ezek a csillagvizsgálók csillagvizsgálói, sok fontos felfedezés köthető hozzájuk, mert itt olyan tiszta az ég, mint sehol másutt a világon, ezért ez a világ egyik, ha nem a legfontosabb csillagvizsgáló központja.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Valóban gyönyörű volt az ég körülöttünk, alig bírtunk betelni a látvánnyal. Mikor lement a Nap, utána még sokáig, nagyon nagy tartományban játszott a színekkel az ég alja. Fent a fejünk felett már látszottak a csillagok és szinte koromfekete volt az ég, de ahogy lefelé hajtottuk a fejünket, úgy ment át sötét, majd világosabb kékbe, aztán narancsba majd vörösbe. A timelapse sajnos végül nem sikerült jól, nem adja vissza az élményt, ezért később meg is feledkeztem róla, fel se töltöttem, most pedig épp nem lesz rá lehetőségem.

Lefelé már azt se tudom, melyik bolygón vagyunk

Nem tudtuk megvárni odafent, hogy teljesen besötétedjen, mert a ranger mindenkit levezényelt a csúcsról. Ennek örültem is, meg nem is. Odakint már nagyon fáztunk, ugyanakkor jó lett volna a csúcsról csodálni a csillagokat. Lefelé menet a kocsiban a srác bekapcsolta a fűtést, és én hirtelen nagyon rosszul lettem. Nem tudom, hogy a melegtől, vagy a mozgástól (car-sickness), de hirtelen borzasztó cefetül lettem, egyszer meg is kellett, hogy álljunk, mert attól féltem, hogy kidobom a taccsot. Végül egy perc sétálgatás után kicsit jobban lettem és tovább tudtunk autózni, de amikor megérkeztünk 2800 méterre, a látogatóközpontba, utána se lettem jobban. Az épület előtti teraszon, ahol ebédidőben még csak mi ketten voltunk és a bringák, most hatalmas tömeg volt, egy ember egy zöld lézerrel mutogatott az égre, és mesélt csillagokról, fényévekről és világegyetemről, az emberek pedig csodálattal figyelték, és sorra járták az időközben kitelepített embernagyságú távcsöveket, illetve azokat a dolgokat, amelyeket rajtuk keresztül látni lehetett. Mi is bele-bele pillantottunk egy-egy ilyen távcsőbe, láttuk a Hold felszínét nagyban és láttuk az egyik szomszédos bolygót, amelynek még a gyűrűje is látható volt. De sajnos én közben le kellett üljek, nem voltam jól, nagyon furcsán voltam, azt hiszem a magashegyi betegség kezdődő tünetei jelentkeztek rajtam. Mielőtt bárkin kitörne a frász emiatt, a csúcson még jól voltam, csak itt lent kezdtem el igazán furcsán lenni, és 3000 méter alatt ez már „biztonságos zóna” ilyen szempontból. A Himalájában megtanultuk, hogy ha ilyesmi történik, akkor a legfontosabb, hogy minél előbb visszamenjen az ember 3000 méter alá. Rajtam a legrosszabb tünetek már itt, 2800 méteren jelentkeztek. Nehéz erről írnom, mert nagyon furcsa volt. Kicsit diszorientált lettem, csodálkoztam rajta, hogy itt vannak a bringák, nem értettem, mi történik, meg minek kéne következőnek történnie, képtelen voltam összpontosítani, csak le kellett üljek és nézzek ki a fejemből. Beültem a melegbe, ahol egy előadás ment a világegyetemről, és csak ültem, ültem, de nem lett sokkal jobb. Zita hozott nekem egy teát, azt benyakaltam, majd próbáltam én is készülődni. Ennek eredményeképpen majdnem bepakoltam egy fehér zsákot tele szeméttel az Ortlieb táskámba. Abba ugyanis ugyanilyen fehér zsákokban tartottuk a holmijainkat, és én összekevertem ezeket.

Közben próbáltam figyelni a csillagvizsgáló műsorra is, Zita néha nagy lelkesen odahívott egy-egy távcsőhöz, hogy nézzem meg, mit látni rajta keresztül, és a Dél-keresztjét is felfedeztük az égen. Ezt sikerült is lefotózni, bár ma már tiszta fejjel jobban csináltam volna, de azért sikerült úgy beállítani az értékeket a kis kamerán, és aztán úgy letenni a kőkorlátra, hogy felismerhető a végeredményen a csillagkép.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ezután már nem maradt más hátra, mint tényleg összeszedni magunkat, és elindulni lefelé. Az első lámpáink most sokkal élénkebben világítottak, és semmi gondunk nem volt a tekeréssel, csupán arra kellett figyelnünk, hogy mindig elég jól fogjanak a fékeink, és elég erősen kapaszkodjunk beléjük, és sose engedjük magunkat túlságosan felgyorsulni. Közel két órán keresztül suhantunk lefelé. A Saddle-road elágazásig sűrű ködben és nagyon lassan, majd ahogy onnan elindultunk lefelé Hilo irányába, úgy tisztult ki végre az idő, és ekkor már a sebességünket is tudtuk kicsit növelni, megengedtük magunkat, folyamatosan 30-40-el suhantunk a fényes leszállópályánkon. A leállósáv szélét jelző prizmasor gyönyörűen látszott a lámpáink fényében, csak arra kellett figyelnünk, hogy soha nem menjünk túl távol tőlük – le az útról, se túl közel, mivel közvetlen mellettük egy szaggatott minta volt belemarva az útba, hogy az autósok biztosan észrevegyék, ha elkezdenének lesodródni.

Valótlan volt az egész, ez a két óra hosszú száguldás, végig csak lefelé, erről az őrült nagy hegyről. Még lefelé is hosszú volt és fárasztó, és ezen a fáradtsági szinten nem is bírtam igazán már felfogni, hogyan sikerült nekünk itt feljönni, és hogy lehet az, hogy mindez még mindig csak 24 órája volt, amikor mindkettőnknek úgy tűnik, mintha három napja lett volna. És hogyan tudtam rávenni Zitát, hogy minderre képes legyen, amikor még én magam is, jó lehet, több cuccot cipelve, de ennyire nagyon kikészültem? Nagyon örültem neki, hogy bár úgy ahogy, de megcsináltuk, együtt, ketten, mint mindig. Büszke voltam Zitára, és örültem neki, hogy ő is képes volt erre a teljesítményre. Mindeközben erősen koncentrálnunk is kellett, mert lefelé nagyon oda kellett figyelnünk. Most nem esett az eső, de a menetszél megtépett minket és bár minden ruhánk rajtunk volt, kezdetben egy picit fáztunk. Aztán ahogy lejjebb értünk, ott néha már tekerni is kellett néha egy pár száz métert, és ezzel sikerült kicsit felfűteni magunkat.

Richardék házába úgy érkeztünk meg, mint valami űrlények, sok réteg ruhával a testünkön, miközben idelent ők rövidnadrág-pólóban voltak.

„Hát ez annyira fantasztikus volt, hogy majdnem beadtam a válópert” – válaszolta Richardnak viccesen Zita, mikor megkérdezte, milyen volt. Richard nagyon rendes volt velünk, kérte, hogy amikor csak térerő van, adjunk jelet magunkról és akkor is, amikor indulunk lefelé, hogy tudjon nekünk valami ételt készíteni. A nekik ajándékba vett pepperónis pizzát sütötte ki az érkezésünkre. Felfaltuk, majd néhány liter folyadékot is magunkhoz vettünk, aztán lezuhanyoztunk, és beájultunk az ágyba.

Konklúzió

Nagyon nagy kaland volt ez a mostani, igazi microadventure, ahogy Alastair Humpreys fogalmazna. Igaz, ebben annyira elfáradtunk, hogy ezt sokszor közben, és még utána se tudtuk igazán értékelni néhány napig. De a sok szenvedés közben rengeteg szép pillanatunk volt, és sok tapasztalattal is gazdagodtunk. Egy kicsit több alázattal lehettem volna a hegy felé a tervezéskor, hiszen ha belegondolok, ma már másképp csinálnám. Bátrabban és többet telefonálgattam volna és nem sajnáltam volna rá se az időt, se a pénzt, hogy valami értelmes szállást szerezzünk 2800 méteren. Az lett volna az igazi, ha egy teljes éjszakát tudtunk volna ott pihenni és akklimatizálódni.

Persze így is gyönyörű volt az egész, még azzal a kegyetlen esővel együtt is, amivel sajnos nem volt szerencsénk. Előzőleg reálisnak gondoltam az egészre, de most, hogy megcsináltuk, már látom, hogy igazából tényleg elég nagy őrültség volt, és szinte csoda, hogy sikerült. Az, hogy belestoppoltunk 13+4km-t, és összesen 900m szintemelkedést, vegyes érzésekkel tölt el, egyrészt kicsit sajnálom, másrészt tudom, hogy ezen nem múlik semmi, ezt csak magunknak, magunkért csináltuk, és az, hogy nem sikerült úgy, ahogy eredetileg elterveztük, egy olyan dolog, ami megint csak rajtunk múlik, hogy értékeljük. Már a tervezésnél és a felkészülésnél hibákat vétettünk, több időt kellett volna rájuk szánni, ahogy az egész mászásra is. Aztán jött az a nyomorult egész estés eső, ami nagyon lenyomott minket, ez rátett még egy lapáttal, és kénytelenek voltunk „újratervezni”. Így végül feljutottunk a csúcsra, ami mérlegelve az egész kalandot és így utólag visszanézve rá, szerintem még így is nagy bravúr volt és számunkra, kisebb csoda, és óriási teljesítmény. Indonézia óta nem jártunk ilyen magasságokban, és előtte is csak a Himalájában, ezek pedig jóformán már évekkel ezelőtt voltak. Most egy újabb ilyen élménnyel gazdagodtunk, de néhány kemény leckével is. A hegy nem viccel, ott van, és néha kegyetlen tud lenni. Velünk is az volt, de a végén mégis azt mondta, oké, látom, nagyon fel akartok menni a csúcsra, gyertek, megengedem, hogy feljussatok, de Árpi, figyelj! Nesze, itt van egy kis magashegyi betegség, csak hogy tudd, érezd, ez nem mehet ám mindig így, ez nem ilyen egyszerű, hogy csak gondoltok egyet, aztán fölszaladtok egy négyezresre 24 óra alatt a tengerszintről!

Történt 2014. június elsején és másodikán. Bicikliztünk fölfelé 40,5km-t 6,2-es átlaggal, lefelé 56km-t 29,5-ös átlaggal. Lejegyezve június 24-én.

Először is, mielőtt nekiálltok olvasni az első igazi Hawai’i, nagyszigeti élményeinket, indítsátok el a Somewhere over the rainbow című dalt az örök optimista, ’97-ben 343kg-os súllyal elhunyt Israel Iz Kamakawiwo’ole-től, hogy igazán autentikus legyen az élmény! :) A túlsúlyáról nem kell, de az életszemléletéről lehet példát venni! ;)

Reptér tető nélkül és bicikliszerelés árnyék nélkül

Konába menet már a repülőn elkezdtük nézni a GPS térképét, és emlékszem, Zita rákérdezett, hogy mi az a nagy szürke folt rajta, az lenne Kona városa, ilyen nagy? Hát nem, az a szürke folt egy egykori lávafolyamot jelölt. Ezt leszállás közben már nagyon jól lehetett látni, hatalmas szürkés-fekete kősivatag közepén volt a leszállópálya. Aztán a reptér terminálja se volt semmi, hiszen elmaradtak a hipermodern óriási légkondicionált terminálok, helyette az aszfalton sétáltunk be néhány, csak tetővel bíró épület alá. Itt még Hula táncosokkal is találkoztunk, és hiába sétáltunk tovább és tovább, a repülőtér épületébe sosem érkeztünk meg.

Hula táncosok fogadták az utasokat a konai repülőtéren

Kissé fáradtan, de boldogan, hisz megérkeztünk! :)

Ez a repülőtér maga

Az ugyanis ez a félig nyitott terület volt maga. Erre már csak akkor jöttünk rá, amikor a csomagfelvételnél álltunk, pár méterre az utcától és az ott utasaikra váró taxisoktól.

A biciklik nem érkeztek meg azzal a repülővel, amelyiken mi repültünk, de ez nem okozott különösebb problémát, ugyanis a következő repülő ugyanezen a vonalon, ugyanezen társaságtól (Hawaiian Airlines) kevesebb, mint fél órán belül megérkezett, mind a két dobozunkkal. A papírdobozban a biciklik, a nagy kék „táskában” (egy 6 dolláros zsák egy aucklandi kínai boltból) pedig a hátsókerekek és három-három Ortlieb táska volt. A negyedik Ortlieb táskák voltak a kézi poggyászaink. A jegy a szigetek között nem került bele 100 dollárba, a feladott poggyász 15 dollár volt (klubtagsággal), a bicikliknek pedig 35 dollár, de ez utóbbi, ahogy azt hiszem már írtam, 32kg súlyú is lehetett.

A biciklik összeszerelése egy hosszú és fáradtságos művelet volt, hiszen a helyére kellett tenni a kormányt, összekötni a villával, betenni az ülést és a fejtámlát, az első bummot a lánctányérral és a hajtókarral, erre feltenni a pedálokat, aztán a két sárhányót és a két kereket felrakni a láncot a helyére igazítani, az első féket visszaszerelni és beállítani… És egyáltalán, mindent alaposan átnézni, minden csavart jól meghúzni, hiszen több száz kilométer, hegyek és völgyek várnak ránk ezen a szigeten.

Ha itt folytathattuk volna az összeszerelést, az jó lett volna…

Mindez hosszú órákig tartott, és ezt félig meddig sajnos a forró nap alatt kellett végigcsinálnunk, mert az egyik biztonsági őr, miután békésen végignézte, ahogy az egyik dobozból kipakolunk, megkérdezte, hogy meddig fog ez tartani, és amikor azt mondtuk, hogy több mint egy óra, akkor megkért minket, hogy menjünk át egy másik helyre, ahol nem leszünk útban. Amúgy se járt senki abban a sarokban, ahol szereltünk volna, de ott nem maradhattunk, helyette egy fa alatt kellett nekiállnunk a nagy munkának, ahol kezdetben ugyan volt némi árnyék de aztán egyre kevesebb.

A baj nem csak ez volt, hanem az is, hogy előző éjjel alig aludtunk. Mire vége lett a pizzasütős bulinak már kelhettünk is, hogy induljunk a repülőtérre. Így álmosan, fáradtan, a tűző napon szereltük össze a bicikliket, ami nem volt valami túl jó élmény.

De végül csak összeraktuk őket és a táskákba is visszapakoltuk eredeti felosztásba. Már csak el kellett indulnunk, de hová? Ételt kell vennünk a következő napokra és egy benzinkutat vagy bicikliboltot találni, mert a kis kézipumpánkkal megint nem tudtam olyan nyomásra pumpálni a kerekeket, hogy a gumiabroncsok szélei egyenletesen kirúgják magukat a felni pereméből. Ehhez mindig nagy nyomásra, egy profi pumpára, és sok szappanos vízre van szükségünk.

Végül egy hittérítő néni (elnézést, de nem találok rá jobb szót) segített nekünk, miután megkaptuk a prospektust arról, hogy milyen fontos a bibliát olvasni, egy Google térképet is megnyitott az okostelefonján, és rákeresett a bicycle szóra. Ezzel valódi, közvetlen segítséget is nyújtott nekünk, mert a telefonja ki is dobott egy találatot nem messze a Walmart szupermarkettől tőlünk kb. 10km-re délre, Kona városában. Eredetileg észak felé szerettünk volna indulni, hogy az óramutató járásával megegyező irányba kerüljük meg a szigetet, de mivel se étel nem volt nálunk, se a biciklik nem voltak még tökéletesek, se város nincs a közelben a reptértől északra, ezért kénytelenek voltunk délnek indulni, Kona felé.

5 bár a gumikba, 3 napi élelem a táskákba

A reptértől egy nagyon széles, de csak egy-egy sávos útnak a kb. 3m széles leállósávjában tekerhettünk, ezzel nem is volt semmi gond.

Táblák is jelezték, hogy itt szabad biciklizni, csak maradjunk az út szélén

E jelet felfestve bringasávvá is avanzsálták a széles leállósávot

A bicikliboltot megtalálni már nem volt ilyen könnyű, mert a GPS lezavart minket egy utcába, egy McDobálsz és egy Target nevű áruház mellé, ahonnan aztán vissza kellett másznunk egy meredek parkolón keresztül, egészen vissza a főútig. A Bike Works nevű biciklibolt parkolóját már csak egy keskeny füves sáv választotta el a sztrádától, amiről lekanyarodva hatalmas kerülőt tettünk, hogy végre megtaláljuk. De legalább visszafelé már nem kell majd arra mennünk, egyszerűen csak áttoljuk majd a füvön, és már vissza is tértünk a főútra. Igen ám, de addig eltelt még néhány óra, a gumik ugyanis nagyon ragaszkodtak a felnihez, és akármennyi szappanos vizet kentem rájuk, miközben Zita a megengedett 5 bár fölé is felpumpálta őket, azok csak nem akartak kipattanni a helyükre. Nagyon jók ezek a Schwalbe Marathon Plus gumik, hiszen Zita még mindig csak a 2., én pedig a 3. garnitúrát használjuk belőlük és a 25 ezer kilométer (+2 ezer az út előtt) összesen 4 defektünk volt velük. Viszont felpumpálni őket, hogy szépen ráüljenek a Zac2000-as felnikre, ez mindig valami kész kínszenvedés. Persze ez lehet, hogy csak ennél a gumi-felni párosnál van így, nem tudjuk. Miután végre csak sikerült a gumikat szépen felpumpálni, még egy-két csavart is kaptunk a boltból, mert több csavar is valahogy pont most kezdett elnyíródni a bicikliken, és még mielőtt ez a probléma komolyra fordult volna, jobbnak láttam most lecserélni őket. A boltosok semmit nem számoltak nekünk fel ezért a néhány csavarért, és még azt is meg tudtam beszélni velük, hogy amikor majd június 9-én visszatérünk ide, hogy elrepüljünk a szigetről, akkor ők tudnak adni biciklis dobozokat a következő repüléshez. Mert ugye amit eddig használtunk, azt a reptéren kellett hagynunk, és a személyzet már akkor kidobta, mikor mi még ott szereltünk.

A bringabolttól a Walmartba tekertünk, ami szinte csak az út túloldalán volt. Persze ahhoz, hogy a bejáratához jussunk, most is meg kellett kerülnünk a fél világot. Odabent találtunk egy Coleman Fuel nevű üzemanyagot 6 dollárért, amit jónak találtunk a Primus Omnifuel főzőnkhöz. Aztán klubkártyát is váltottunk, mert hát úgy minden olcsóbb. :) Vagyis a klubtagsághoz itt csak a telefonszámunkat kellett megadni. 58 dollárért vettünk ételt, és úgy számoltuk, hogy ez 3-4 napra elegendő lesz.

A naplemente Konában, és Vince ajándéka

Ezután jött a találkozónk Imrével, aki egy Konában élő magyar és akivel egy másik, szintén a Nagy Szigeten élő magyar kötött minket össze. Egy gyönyörű tengerparti utcácskára gurultunk le, ahol a nap éppen lemenőben volt.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Tényleg csodaszép volt az egész, ám sajnos mi ezt nem tudtuk sokáig élvezni, mert közben zavart minket az a tudat, hogy mindjárt besötétedik, és nekünk még fogalmunk se volt arról, hogy hol fogunk aludni. Imrénél sajnos nem fértünk el, mert egy apró stúdiólakásban él, és különben sem tudott most engedélyt kérni a főbérlőjétől. Viszont tudott egy közeli szállodát, ami a legolcsóbb egész Konában, csak 40 dollár. Húha, ha itt ilyenek az árak, jól fogunk kinézni… Gondoltam, és már kérdeztem is Imrét, hogy nem tud-e egy helyet, ahol vadkempingezhetnénk. Imre nagyon rendes volt velünk, először Zitának mutatta meg a szállodát, amiről közben kiderült, hogy a legolcsóbb szobája nem 40, hanem 90 dollár, aztán pedig engem vitt el a kisautóján a közeli régi repülőtér melletti tengerpartra, ahol szerinte el lehet „freecamp”-elni. A hely valóban jónak tűnt, igaz, már egy kicsit sötét volt hozzá hogy ezt megítéljem, és a kapun lévő felirat, miszerint este 8-kor bezárják, is aggasztó volt.

Visszatérve a gyönyörű tengerpartra a biciklikhez és Zitához meghánytuk-vetettük a dolgot, és mivel már teljesen sötét volt, és fáradtak és nyűgösek voltunk, és láttam Zitán, hogy nagyon nem esne jól neki a vadkempingezés adta bizonytalanság, ezért elindultunk a szálloda felé. Ennyit még sosem fizettünk szállásért, de úgy éreztük, muszáj pihennünk, és erre nincs más mód. A szoba az első, vagyis itteni mércével nézve a második emeleten volt, táncolni is lehetett volna benne, ezért felvittük a bringákat. A szintén tágas, asztalokkal és székekkel is szerelt erkély sarkáig pont elért a Lounge-ból a wifi, így tudtam feltölteni és e-mailt írni. Így sajnos számomra a pihenés nem sikerült ezen az estén. Az előző előtti, utolsó új-zélandi bejegyzést, amit erről a helyről töltöttem fel, este fél 2-ig szerkesztettem be. Na és rengeteg lépést tettem, hogy ilyesmi többet ne fordulhasson velünk elő, térképeket, a snorkeling és vadkempingezős helyek megtalálásához műholdkép részleteket, szintmetszeteket, és útikönyveket töltöttem le. Reggel 6:30-kor már fent voltam, és folytattam a félbehagyott munkát, illetve néhány otthoni és egy Brazíliában élő barátommal is leveleztem egy kicsit. Pítéknek most születtek ikreik, és Pít egy évvel és egy nappal korábban született, mint én. :) Merthogy nekem ezen a napon, vagyis az ébredésünk napján volt a szülinapom, május 23-án. Ennek örömére sikerült elintézni egy-két online ügyet, és a bejegyzést is befejezni, ami jó érzés volt. Felvettem a kapcsolatot néhány Warmshowers-es és Couchsurfing-es taggal is, hogy ne csak sátraznunk kelljen itt két hétig, mert azt már eldöntöttük, hogy többet ilyen drága hibába nem esünk és ezentúl mindig bőven naplemente előtt nekiállunk táborhelyet nézni.

Szemerkélő esőben indultunk el a szállodánkból, ahol egyébként medence és jacuzzi is volt… :o

Mielőtt még elzártam volna a gépet a 10 órai check-out előtt, még egy e-mailt megírtam, Vince-nek köszöntem meg a szülinapi ajándékát, mert hát tekintve, hogy ez a szoba számunkra egy óriási költség (lett volna), úgy fogtuk fel az egészet, hogy itt költöttük el Vince ajándékának első ötödét, és ez az ajándék egyben az én szülinapi ajándékom is volt. Ezt meghálálva egy hosszú levélben még egyszer köszönetet mondtam nekik, és egyben azt is leírtam, hogy mi van velünk.

Ebéd a tengerparton

Ezután már nem volt más hátra, mint előre! :) De ez se tartott sokáig, ugyanis időközben megéheztünk, de a szobát már el kellett hagynunk. Ezért nem tekertünk messze, csak a tegnap este már meglátogatott régi repülőtér mellett tengerpartra. Ott egy fedett, pados részen nekiálltunk főzni. Az új üzemanyag jól égett, és a bevásárolt alapanyagokból egy finom ebédet főztünk az amúgy esős, borús tengerparton. Mellettünk egy fickó aludt a szomszédos padon a bringája mellett, és mikor felkelt, elmondta, hogy itt a nyolc órás kapuzárás után még este 11-kor visszajöttek körbenézni, és reggel 6-kor is, amikor nyitották a kapukat. Ilyenkor a legjobb elrejtőzni, vagy egyszerűen csak nappal idejönni, mert akkor nem zavar fel senki az alvásban. Ezt hallva most különösen örültünk Vince ajándékának. Bár azt is megígértük neki, hogy a maradék 4/5 részt sokkal okosabban fogjuk majd felhasználni. :)

A régi repülőtér kifutópályája, közvetlen a tengerparton

Itt főztük meg az első nagy szigeti ebédünket

A SPAM húskonzerveket akkor “találták fel”, amikor a háború alatt a Hawai’i-on állomásozó amerikai katonáknak nem jutott elég hústermék. Tehát ha kicsit abszurd is, és csak félig igaz, de elmondhatjuk, hogy tradicionális helyi ételt eszünk éppen :D

Az ebédből még elpakolni is maradt egy kevés, és miután összeszedtük a sátorfánkat, végre mi is elindultunk! :) Mégpedig vissza északnak, mert hát arra könnyebb indulni, és mert a tőlünk délre lévő merülő helyekről még túl keveset tudunk, hogy rögtön arra kezdjünk. És mert Imre is azt mondta, hogy dél felé keskeny, kanyargós, és hegyes az út. Na, nem mintha így megúsznánk, de legalább nem ilyen fáradtan és csapzottan érkezünk majd arra a szakaszra.

Csak kétféle táj létezik: lávakő-sivatag és mesterséges oázis

Észak felé az autópályaszerű úton nem sok érdekes jött szembe velünk. Csak hajtottunk a végtelen, sötétszürke lávamezőben, egy olyan széles úton, hogy alig láttunk el a túloldalára. Láttunk egy-két érdekes táblát az út mentén, és egy kilátóhelyen is megálltunk, de igazából ezen kívül semmi érdemleges nem történt az első 30km-en.

Szervezetek vagy magánszemélyek 1-2 mérföldet “örökbefogadhatnak” az autóútból, ezzel kifizetve az ottani szemétszedés költségeit. Szerintem inkább magasabb bírság kéne a szemetelésért, és reklámkampányok, illetve iskolai szemétszedő órák, és a szemetelést kéne megállítani, nem a szemétszedésre ily módon forrást keríteni, hisz ez így csak egy fenntarthatatlan és költséges tüneti kezelés. De ez csak az én szerény véleményem, biztos butább vagyok, mint a sok okos amerikai. :)

Share the Road, Dude! :)

Ezt a táblát nem akartuk elhinni…

Szamarak a lávamező közepén? Miért, hogyan, honnan? Végül aztán egyet sem láttunk, csak ezeket a táblákat, nyílván túl korán jártunk ott.

Scenic Point!? Itt? Na erre kíváncsiak vagyunk…

Ez volt a gyönyörű kilátás… Reméljük a sziget többi része azért izgalmasabb és színesebb lesz! :)

Csak a kősivatag, az autók, az aszfalt, meg mi voltunk…

Így nézett ki a táj, ha a sziget belseje felé fordultunk

De aztán végre lekanyarodtunk erről az unalmas főútról, és egy épített oázis kellős közepén találtuk magunkat. Nagyon éles volt a váltás, hirtelen a kősivatagból egy zöld pázsittal, pálmafákkal és vízesésekkel borított környéken találtuk magunkat, ahol minden zöldellt. Ez tetszett is nekünk, meg nem is, elvégre sokkal barátságosabb környezet volt, mint a láva, de az is gyanús volt, hogy ezt nem a természet rendezte így, vagy legalábbis, ha volt is itt valaha oázis, az tuti nem így nézett ki eredetileg. Lakóházak, szállodák és végtelen golfpályák mellett haladtunk el, amelyek között néha azért feltűnt a fekete lávakő egy-egy kupaca.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A térképen következő ugyanilyen kanyargós utcákból álló oázishoz csak egy út vezetett át. Az utcák több helyen majdnem találkoztak a másik oázis labirintusával, de végül, ahogy bezoomoltam a térképen, láttam, hogy mindenütt csak majdnem, néhány 10 méter híján vannak összekötve az utcák. Hogy miért van így, azon ekkor még csak bosszankodtam, mostanra szép lassan leesett, hogy ezek olyan lakónegyedek voltak, ahol a tervezők nem szerettek volna semmilyen átmenő forgalmat, így aztán mi sem tudtunk itt átmenni, már csak azért sem, mert a főútról való leágazásoknál mindenütt kapuk voltak ezeken az utcákon. De sebaj, maradt még két lehetőségünk!

A golfpályán és az ősi lávaösvényen

Az első egy golfpálya volt, és az annak a szélében kanyargó keskeny sétány, vagy hát, ahogy hívják az ilyet, ahol ezek a buta kinézetű golfautók közlekedhetnek. Mivel a golfpályán se kerítés, se kapu nem volt, és amúgy is elég kihalt volt az egész, elindultunk rajta észak felé. 1km-t kellett volna így haladnunk a következő aszfaltozott utcáig, de sajnos a kis utunk száz méter múlva véget ért, és arra azért nem volt bátorságunk, hogy a biciklikkel ráhajtsunk a gyepre.

Az út véget ért…

…és mi visszafordultunk.

Már csak azért sem akartuk ezt meglépni, mert tudtuk, hogy van még egy másik lehetőségünk, mielőtt feladjuk és visszatekerünk a főútra, ami persze sok-sok kilométer kerülőt, és unalmas tekerést ígért megint. Ehelyett a térképen egy nyílegyenes, szaggatott vonalnak jelölt utat szemeltem ki. Ez az út a golfpálya és a lakónegyed közötti keskeny, megkövült vulkáni lávás sávon haladt, és ahogy azt egy mellette álló tábla is jelölte, ez valamiféle ősi útnak egy szakasza volt.

Mi hála az égnek, csak nappal jártunk itt és nem álltuk senkinek az útját :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

“Hogy én miért nem a Hufnáger Pistihez mentem feleségül?!” – Gondolta Zita, mikor megpillantotta az utat, amin végig kellett mennünk.

Próbáltunk bringázni a köveken, de ahhoz egy üres monti kellett volna, nem egy tökig pakolt reku

Hát, az itt élő hawaiiak valószínű nem fekvőbringával, de még csak nem is biciklivel közlekedhettek ezen az úton, ugyanis az út felszíne ökölnyi nagyságú kövek sokaságából állt. És akkor még enyhén fogalmaztam, mert egy-egy szakaszon annyira durva volt ez a terep, hogy csak emelve tudtuk a bringákat átvinni rajtuk. Biciklizésről szó sem lehetett, csak tolni bírtuk a megpakolt bringákat, és azt is csak nehezen. Hála az égnek, a kövek nem voltak élesek, ezt mielőtt még elindultunk volna, ellenőriztem is. A gumiabroncsokkal nem is volt baj, csak a cipőm talpa kezdett el leszakadni már megint, sokadjára. Újra meg kell majd ragasztani pillanatragasztóval.

Kínkeserves volt minden száz méter, és nagyon lassan haladtunk. Zitával megint összenevettünk, hisz már megint, az amúgy gyönyörű, aszfaltozott utakkal borított Hawai’i Nagy Szigeten is megtaláltam az egyetlen olyan utat, ami majdhogynem lehetetlenül nehezen járható a biciklijeinkkel. Még jó 400 méter volt hátra a túloldalig, amikor bal oldalt feltűnt egy golfautó és benne egy fickó. Megkérdeztük tőle, hogy ki tudja-e nyitni nekünk a túloldali kaput, és hogy szabad-e a tőlünk ekkor már csak néhány méterre lévő, az ősi lávaösvénnyel párhuzamosan haladó útra áttérnünk. Megtudtuk tőle, hogy a túloldalt már nincs is kapu, és persze szabad volt használnunk az utat, ami egyébként nem volt összeköttetésben azzal az úttal, ahonnan elindultunk.

Mellettünk ment egy gyönyörű aszfaltozott út, csakhogy azon, mint a képen is látni, kapuk álltak az utat

Végre kimenekülünk ebből a rémálomból

A biciklik kerekei, csomagtartói és táskái jól bírták, csak az ajándékba kapott öreg SPD cipő sínylette meg (Szüleinknek itt üzenjük, hogy ne aggódjanak ezen, már eldöntöttük, hogy San Francisco-ba rendelünk két pár új SPD cipőt, 75 dollár párja, erre most már muszáj beruházni, túléljük anyagilag, hisz azok már remélhetőleg hazáig bírni fogják)

Átpakoltunk a lávamezőn, biciklit és táskákat külön-külön, majd újra fel mindent a biciklikre. Innentől már sima utunk volt, néhány banyana fa alatt áttekertünk a gyönyörű úton egy másik oázisba és annak is az északi sarkába. Ez az út is viccesen nézett ki néhol, mert míg az egyik oldalon zöldellő, pálmafás golfpályák szegélyezték, addig a túloldalt, fekete, élettelen lávamező.

Végre újra aszfalton

Egyik oldalt zöld, élettel teli másik oldalt fekete, kihalt

Most, hogy így jobban átgondolom, szinte biztos, hogy itt anno kivétel nélkül mindent elöntött a lávamező, és ezek a zöld oázisok egytől egyig mind teljesen mesterségesek. Persze gondolom megérte az ingatlan-befektetőnek, mert a lávamező négyzetkilométere biztos olcsó vétel volt, és aztán már csak tereprendeznie kellett, hogy jó pénzért bérbe adhassa a szállodákat, lakásokat és golfpályákat. Ez nagyon nem a mi világunk volt, de ezen vitt keresztül az utunk és érdekes volt ezt is látni.

Éjszaka egy asztalon, tető nélkül

Végül megint egy zsákutcában találtuk magunkat, mert ahol az oázisunk északi sarka véget ért egy gyönyörű zöld, kiépített, mosdós tengerpartban, ott egy kapu zárta el azt a mellékutat, ami továbbvitt volna minket a következő tengerparti útra. Úgy látszik itt kétféle út van: a szürke, unalmas, széles autópálya, és a szép, kalandos, de legtöbb helyen lezárt privát út.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A Xing nem a Cart kínai neve, hanem a Crossing-nak a rövidítése :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Mi ezen sem keseredtünk el, mert Zita talált egy ösvényt a tengerparton, amin előre sétált és fel is fedezte, hogy az összeköttetésben van azzal a parti úttal, amin mi tovább szerettünk volna menni. És azt is eldöntöttük ekkor, hogy ez már csak másnap fog megtörténni. Mivel a tengerpart kapuját fél órán belül lezárták a tábla szerint, ezért villámgyorsan lezuhanyoztunk annak a mosdójában, majd elindultunk a kis ösvényen befelé a bringákkal. Egy-két nyaraló előtt áthaladtunk, mire megérkeztünk egy másik, de már csak murvás, kevésbé kiépített parkoló sarkába, ahol két pad mellett letáboroztunk. Senki nem volt a környéken, és csendes volt, ideális helynek tűnt az éjszakázáshoz. Ma nem fáztunk úgy rá, mint tegnap, okosak voltunk, gondoltuk. Ettünk valamit, én kitettem a naplementéhez a timelapse kamerát, majd felfújtuk a matracokat.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Úgy voltunk vele, hogy úgyse fog esni, a szigetnek ez az oldala tök száraz (már ahol nem építettek oázisokat), itt alig esik az eső, jók leszünk a szabad ég alatt. A széles asztal tetején ágyaztunk meg magunknak.

Mégiscsak jól jött volna valami tető…

Ez nem volt jó ötlet, mert nehezen aludtunk el, fújt minket a hűvös, sós szél a tenger felől, és néha egy-egy horgász érkezett, akik az autóikkal egyenest a szemünkbe világítottak, ahogy forgolódtak a parkolóban. De ez még mind hagyján lett volna, ha éjjel 2-kor nem kezd el esni az eső. Csak szemerkélt, ahogy a délelőtt folyamán is néhányszor, ezért úgy voltunk vele, hogy csak magunkra dobjuk a sátor ponyváját, és majd eláll. Hát nem állt el, hanem még jobban rákezdett. Egy ideig csak eltartottuk magunktól a sátorponyvát, hogy annak átázott, vizes belseje ne érjen hozzá a testünkhöz és a hálózsákokhoz, de aztán rájöttünk, hogy ez így nem lesz jó, mert odakint is vannak szanaszét cuccaink, és egyáltalán, már mindenütt folyik be a víz. Döntöttünk, és pakoltunk, amilyen gyorsan csak tudtuk, kidobtuk a sátrat a parkolóra, de amíg ezt tettük, már a belseje is teljesen átázott. A cövekeket nem bírtuk leszúrni a kemény földbe, a hálózsákjaink, a matracaink, a sátrunk és mi magunk is csurom vizesek voltunk, a holmijaink szanaszét voltak és mind áztak az esőben. Szar egy helyzet volt na! Még jó, hogy hideg nem volt, és fázni különösebben nem fáztunk, az tett volna csak rá az egészre. Én nekiálltam elpakolni a sátrat, miközben Zita néhány holmival gyalog előre ment, hogy bepakoljon a szomszédos tengerpart mosdójába. Amikor zuhanyoztunk, láttam, hogy odabent volt egy öltözőhelyiség padokkal, ott majd elleszünk reggelig, aztán korán eltűnünk, mielőtt nyitnák a kapukat. Gondoltam nagy naivan, de sajnos mire összepakoltam, Zita azzal a hírrel tért vissza, hogy az épületet is bezárták. És még mindig esett! Jól nézünk ki… Most mit csinálunk?! Kell egy tető! Mindegy hol, de egy tető alá kell bújnunk, máshol nem tudunk éjszakázni.

Tetőt, tonhalas rántottát és teknősöket kapunk

Elindultunk északnak, azon az utcán, amin másnap reggel szerettünk volna továbbindulni. Csak egy-két háznál volt valami világítás, de életet, embereket sehol sem találtunk, pedig az utca mindkét oldalát nyaralók szegélyezték. Nekem ezek elég sötét pillanatok voltak, de Zita utólag elmesélte, hogy ő magában szinte már nevetett a helyzeten. Hogy lehettünk ekkora ökrök és hogy lehetne ez ennél még rosszabb? Hála az égnek ezt már nem tudtuk meg, mert Zita talált egy széles, két oldalt nyitott, felül fedett kocsibeállót, ami a házon lévő feliratokból ítélve egy kisebb szállóhoz tartozott. Ide betoltuk a bringákat szép csendben két autó mellé, és elkezdtünk gondolkodni. Örültünk, hogy nem valakinek a házánál vagyunk, mert ugye mi is ismertük azokat a történeteket Amerikából, hogy embereket lelőhetnek és le is lőnek, mert itt ugye vannak államok, ahol olyan szabályok vannak, hogy ha valaki belép a te magánterületedre, akkor bizonyos esetekben léphetsz ilyet és hát a fegyvertartás is elég általános ebben az országban. De ha egy szállodánál vagyunk, talán mondhatjuk azt, hogy nem találtuk a recepcióst, fáradtak és ázottak voltunk, és lefeküdtünk a tető alá, mert odakint esett az eső.

Buták voltunk, kicsit meg voltunk szeppenve az új országtól, az USA-tól, és valamiért azt gondoltuk, hogy majd itt mások lesznek az emberek, mint más országokban. Ez az eső nekem a morálomat is kicsit letörte, és nem értettem, hogy lehettünk ekkora balgák, csak azt éreztem, hogy ez most nagyon nem jó nekünk itt, és bárhogy is próbáltam csavarni a dolgot, csak azt éreztem, ebből semmi jó nem fog kisülni, és hogy ezt már megint jól benéztük. Ennek oka talán az is volt, hogy nekem ez már a harmadik este volt, hogy nem aludtam eleget. Nagyon fáradt voltam. Felkészülve a reggeli kínos pillanatokra, lefeküdtünk egy asztal és egy fal közé a betonra aludni az időközben már átvett, száraz, meleg ruháinkban. Nem fáztunk, és később a matracaink is megszáradtak így azokat is magunk alá tudtuk tenni.

Reggel arra ébredtünk, hogy körülöttünk már emberek járnak-kelnek. Most lustálkodásról nem lehetett szó, ahogy elsőre felébredtünk, úgy pattantunk fel és kezdtünk el elnézést kérni és elmesélni a történetünket. Az ő első kérdésük is az volt, hogy megáztunk, mi? – Tehát nem néztek minket bunkó betolakodónak és nem is az volt az első reakciójuk, hogy mit keresünk itt és takarodjunk innen! Sőt… Nagyon kedvesek voltak velünk, érdeklődéssel hallgatták az utazásunk történetét, és aztán még gyümölcslével, kávéval is megkínáltak. A mainlandről érkezett, itt vakációját töltő néhány családdal hozott minket össze az eső, akik rettentő kedvesek voltak velünk. Mivel előző nap egy óriási tonhalat vásároltak, amit egymaguk nem bírtak megenni, még egy kiadós tonhalas rántottát is kaptunk ciabattával reggeli gyanánt.

Mikor már indultunk volna, az egyikük szólt, hogy jöjjünk, mert egy teknős mászott ki a partra. Kisétáltunk a partra, ami közvetlenül a szállótól elérhető volt, de teknőst nem láttunk, csak egy teknősre hasonlító uszadékfát, amit persze mindannyian jót nevettünk. Ekkor a beszélgetés a snorkelingre terelődött, már láttuk, hogy náluk is van búvármaszk és légzőcső, így azt is megtudtuk, hogy nem szabad továbbmennünk azokra a zsúfolt, széles partokra, ahová terveztünk menni, mert ha snorkelingezni akarunk, akkor arra a legjobb hely, ha pár házzal odébb, a 40-es házszámnál lekanyarodunk a partra vezető kis ösvényre. Ott aztán a harmadik szirtnél annyi halat fogunk majd látni, hogy nem győzzük majd fotózni, és a teknősök is mindig arrafelé ólálkodnak.

Reggelire egy óriási adag nagyon finom tonhalas rántottát kaptunk

Irány a 40-es házszám! :)

Elköszöntünk tőlük, megköszöntük a kedvességüket, és odatekertünk a 40-es háznál lévő lejáróhoz. Ez csak egy szűk ösvény volt két telek között le a sziklák partra. Még be se kellett menni a vízbe, máris megpillantottunk egy teknőst, aki a parti homokban heverészett, magát félig betemetve. Kipakoltuk az összes elázott cuccunkat és kiakasztottuk őket a közeli fákra és bokrokra száradni, majd fürdőruhát vettünk magunkra. Fogkrém a maszk üvegére, ráakasztani a légzőcsőt, a fényképezőgépet gondosan betenni a vízálló tokba, abból a levegőt kiszorítani, majd szorosan lezárni. Mióta vártam erre a pillanatra! Végre újra merülünk, de most tényleg egy szép helyen! Ahogy ledugtam a fejem a víz alá, az első dolog, amit megpillantottam, egy tőlem kb. 3 méterre lévő nagy teknős volt, ahogy éppen úszott felém.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ha a tonhalas rántottánál még nem is esett le teljesen, ekkor végre megértettem, hogy miért volt jó nekünk ez az esti elázás. Odafent a víz felett hétágra sütött a nap, kéklett az ég, és csak néhány bárányfelhő tarkította az eget. Meleg volt, fényesség, és én boldog voltam, hogy itt vagyunk. Ekkor éreztem először a Hawai’i szigeteken, hogy végre megérkeztünk Hawai’i-ra, értsd ezt most átvitt értelemben is. Tudtam, éreztem, hogy innentől már minden rendben lesz, és minden szép lesz. Zitát is besegítettem a vízbe, hogy bele ne lépjen valamelyik tüskés lénybe, amíg a sekély vízben sétál, és aztán együtt bevettük magunkat a vízalatti színes élővilág csodái közé.

Erről bővebben már csak legközelebb, mert már megint a 6. oldalon tartok. Most legyen elég annyi, hogy ez a megérzésem aztán tényleg bejött, és végre szép napok köszöntek ránk Hawai’i Nagy Szigetén.

Történt 2014. május 22-23-24-én, bicikliztünk 15,9 és 52,6km-t, lejegyezve és beszerkesztve június 5-én.

Emlékeztek Henry-re és Jamie-re? Na, ezt a bejegyzést most Henry-nek köszönhetjük, legalábbis azt, hogy legjobb reményeim szerint ma meg fog születni és a magyar reggel 8-ig még fel is fogom tölteni. Itt már 8:33 van, de ez kész lesz 8-ig! :) Szóval Henry-ék Londonból Sydney-be tekertek és bár én anno fekvő gipszel voltam otthon miközben, ha jól emlékszem, Zita a Camino-t járta, de még így is, mikor megláttam, hogy Henry-ék jönnek Budapestre, írtam nekik, hogy fekvőgipsszel, és nagy szeretettel várom őket, és ők eljöttek. :) Micsoda szerencse, mert így nem csak, hogy akkor kaptam tőlük egy nagy adag inspirációt amiből még most is van, hanem tegnap este meg tudtam kérdezni mailen Henry-t, hogy mennyire szigorúak a Darwin-i leszálláskor a vámosok a kerékpárok tisztaságát illetően. Motor és autó Ausztráliába való bevitelekor a kerekeknek és az egész motortérnek, az egész járgánynak tökéletesen tisztának kell lennie, se por, se olaj nem lehet rajta sehol, mert azzal nem őshonos életfajták juthatnak be a szigetre. Ezért hát tegnap nekiálltunk Zitával, ő cipőket, táskákat mosott, én elkezdtem szétkapni a bringám, de miután már órák óta sikáltam a hosszú láncomat és beáztattuk dízelbe is hogy leoldjuk róla a sok gempát, rájöttem, hogy ha ezt tényleg teljesen ki akarom sikálni a láncszemek között is, az beletelhet akár egy napba is, hiszen a mi láncunk háromszor hosszabb, mint egy normál kerékpáré. Ahelyett, hogy nekiestem volna az amúgy szükségesnél még jobban megtisztítani ezeket az olajos részeket (a lánckerekek már készen, csillognak), írtam Henry-nek és megkérdeztem, mi volt a tapasztalatuk. Ő ma reggelre válaszolt, hogy még mindig Sydney-ben van és majd megihatunk egy sört, na meg hogy semmi gáz nem volt a bringákkal, ők koszosan be tudtak jutni velük. Mi azért még folytatjuk a mosást és a pakolást, de most azzal, hogy nem kell egész nap a láncot pucolnom, nyertem egy kis időt, amit felhasználok írásra, hogy ne csak mi, hanem az útinapló is haladjon kicsit.

Eső, pokol és vonatjegyvásárlás

Jakartában második nap reggel a hosszú hajóút és az előző esti, ha jól emlékszem olyan éjfélkörülig tartó közös „fun-ride” után érthető okokból elég fáradtak voltunk, ezért csendes pihenőnk volt egész délelőtt. Délután leszakadt az ég, pont úgy ahogy Bintanban pár nappal ezelőtt, itt is úsztak az utcák… Ezt a szomszéd gyerekek szemmel láthatóan nagyon élvezték, játszottak, ugráltak a vízben.

Miután elállt az eső, Andi-vel bementünk a motorján a városba, hogy megvegyük a vonatjegyeket, gondolván, hogy mégse olyan jó ötlet azt az utolsó pillanatra hagyni. Ezt jól gondoltuk, mert ahogy odaértünk egy óra óriási dugókban való csalinkázás után a vasútállomásra, kezdődtek a bajok. Először is nem volt vonat a nekünk legjobb időpontban, másodszor sorban állni kellett egy előre kitöltött jegyigénylő lapocskával, harmadszor, mikor sorra kerültünk, kiderült, hogy arra a vonatra, és úgy alcuzammen semmilyen vonatra nem lehet feltenni biciklit, vagy ha mégis, azt nem náluk kell intézni, hanem a kargó osztályon. Magyarán, ha sikerül is feljuttatni a bringákat egy vonatra, esélytelen, hogy egy térben, vagy legalább egy vonaton utazzunk velük. :( Andi átszaladt a kargósokhoz, megkérdezte, mik a lehetőségek, és azzal a hírrel jött vissza, hogy másnap este mégis van egy vonat, amivel mi is, és a kargó vagonban a bringák is el tudnak utazni Yogyakartába! Remek, megvettük hozzá a jegyeket a pénztárnál, majd mentünk a kargósokhoz is jegyet venni a bringákhoz. Öööö, mégsem jó az a vonat, holnap nem jár! – közölték velünk. Áááááááááááá, embör, most vettem rá jegyet félmillió rúpiáért (10e Forint), ezt miért nem tudtad előbb mondani?! A jegyet visszaváltani már nem tudtuk, evett minket a fene, vagyis inkább engem és a pénzünket. A bicikli tuti nem utazik tőlünk külön vonaton, mert hogy itt Indonéziában nem tudnának rá kellőképpen vigyázni és megsérülne vagy elkeveredne, az tuti. Bicikli nélkül vagy sérült biciklivel meg ugye meg vagyunk lőve. Annyira élvezzük és szeretjük a bringázást, hogy hosszútávon enélkül utazni nem is nagyon szeretnénk. Az, hogy bringával vagyunk, annyit ad az élményekhez, hogy még most, közel két év után is úgy éreztük, bringázva akarjuk felfedezni Indonézia szigetét, amennyire csak lehetséges. A vonatra most azért volt szükség, mert Jáva hosszú sziget (NY-K irányban), és a keleti vége, ami Balival szomszédos, innen még nagyon messze van, az igazi látnivalók pedig csak Yogya környékén kezdődnek (Borobudur, Prambanan, Bromo), a sziget amúgy nagyon zsúfolt is, a legsűrűbben lakott az összes közül, ezért aztán úgy voltunk, hogy a rendelkezésre álló két hónapban inkább itt bringázunk kevesebbet, és majd Balin meg a Balitól keletebbre lévő, csendesebb szigeteken töltünk el több időt Pápua felé menet.

Andi-vel áthajtottunk (ismét hatalmas dugókon keresztül immár sötétben) egy másik helyre, a Jakarta Kota vasútállomáshoz. Itt egyenest a kargó részleghez mentünk, ahol a srácok nagyon barátságosak és segítőkészek voltak, kiderült, hogy van vonat holnap reggel, amin van kargó kabin is. Jól megjegyeztem a helyet és az arcokat, majd megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk. Átsétáltunk az állomás ügyfélszolgálati irodájába, ahol egy kedves hölgy fogadott minket, aki mindent elintézett. Először is, kiderült, hogy ő mégis el tudja intézni, hogy visszakapjuk a félmillió rúpiánkat az előző vonatjegy tévedésből való megvásárlásából fakadóan, mégpedig úgy, hogy kivárunk 30 napot és utána visszaválthatjuk a fel nem használt jegyet. Viszont a bökkenő ott van, hogy csak itt, ezen a vasútállomáson. Ehhez Andi segítségét kértük, nála hagytuk a jegyet és megbeszéltük, hogy majd átutalja nekünk a pénzt, vagyis leendő Balin lakó magyar barátainknak, akiknek van magyar és indonéz bankszámlaszámuk is. Erre igaz, azóta sem került sor, mert Andit más városba vezényelte a munkahelye, de a remény hal meg utoljára, én még nem mondtam le teljesen arról a pénzről. :) A hölgyünk egyébként a vonatjegyet is elintéztette nekünk a segédjeivel, így a kellemes irodában ülve, beszélgetve mindent sikerült elintéznünk.

Már nem voltam olyan bosszús, mint az előbb, örültem, hogy végül tudunk egy vonaton utazni a bringákkal és az sem zavart, hogy ezért cserébe kihagyjuk az nemzeti múzeumot és a pápuai nagykövetségre sem megyünk el. De azért azaz óriási káosz, az eső, a sötétség és egyáltalán, Jakartának az a képe, ami ezen az estén fogadott minket, nem töltött el túl sok bizalommal és egy elég pokoli másnap reggelt vizionáltam magam elé. Málházott biciklikkel ilyen kaotikus utakon és forgalomban holnap reggel kibumlizni időre az állomásra, az bizony nagyon nem lesz finom… Gondoltam, és óriásit, óriásit tévedtem, de még mekkorát, na ezt mindjárt elmesélem! :)

Carfree Sunday Morning – A vasárnap reggeli autómentes napok Jakartában

Említettek valami vasárnap reggeli bringás összejövetelt előző nap a bringás barátaink, de mivel este nem sok biciklist láttam a városban, gondoltam hogy ez valami kisebb megmozdulás, összejönnek a fanatikusok valami közös reggelire talán pár százan, és ennyi. Aztán Andi is mondta, hogy holnap reggel a pályaudvarra menet keresztezni fogjuk ezt a bulit, és én mondtam is neki, hogy jól van remek, legalább odaköszönünk majd nekik, talán meg is állunk majd dumálni egy percre.

Persze ehhez bőven rá is hagytunk a vonatindulásra, és bár nem volt könnyű, de még este összepakoltunk, és reggel korán keltünk, én ha jól emlékszem valami öt óra előtt, mert még túlélőszendvicseket is készítettem az útra. Az új ázsiai verzió csak lapkasajtot tartalmaz trappista helyett, és mellette már csak némi újhagymának jutott hely, viszont a végeredmény így is meglepően sajtos és finom a helyi viszonyokhoz képest. :)

Valamikor hat és hét között elindultunk, a szendvicsekkel és az összes málhánkkal megrakodva. Andi elkísért minket még egy darabon és a kapuban még készítettünk a családjával egy közös képet. Nagyon kedvesen fogadtak itt minket, Andi anyukája finomakat főzött ránk és nagyon jókat beszélgettünk Andival és a nővérével. Andi rengeteget segített nekünk, nélküle és az ő „egészséges erőszakossága”, kitartása nélkül nem is tudom, hogy tudtunk volna vonattal utazni a kerékpárokkal. Az ő személyes történetét itt most nem meséltem el, mert az az övé és nincs mindenre idő itt, de higgyétek el, nagyon jó arc srác és érdemes megismerni, ha Jakartában jártok, írjatok neki bátran Couchsurfing-en, ha ráér majd fogadni Benneteket, nem fogjátok megbánni! :)

A reggel egész máshogy kezdődött, mint vártam. Először is, sütött a nap, nem esett az eső, és alig volt forgalom az utakon. Kellemesen és gyorsan haladtunk, hamar kint voltunk a nagy sugárúton, ami egyenest vitt be minket a belvárosba. Felismertem a helyeket, ahol az első este sötétben jártunk. Andi tegnap azért csalinkázott annyit a motorral, mert ezen az úton nagy volt a dugó, de mivel most a forgalom elhanyagolható volt, könnyen haladtunk a bringákkal ezen a rövidebb és egyszerűbb útvonalon.

Ahogy közeledtünk a nagy körforgalomhoz, úgy egyre több bringásra lettünk figyelmes, BMX-esek, gyönyörű országúti paripások, férj a csomagtartón oldalra tett lábbakkal ülő feleségével, aztán egy oldschool vasat hajtó börjakós fickó csodálkozott ránk a baseball sapkája alól, szóval voltak arcok dögivel. :) Már kisebb rajban haladtunk a végén, és ekkor egy videót is indítottam, aminek a végén olyat láttunk, amin mi magunk is meglepődtünk. Egy kisebb Critical Mass méretű bringás, gyalogos vagyis autómentes felvonulásba csöppentünk:

Azért az kicsit ironikus nekem, hogy többen autóval, az autóra pakolt kerékpárokkal közelítették meg az autómentesnek nevezett eseményt, de hát ez van, ne ítélkezzünk felettük, lehet, ha nem ide jönnének, csak úgy szórakozásból autókáznának még nagyobb távokat, mint így teszik… :)

Maga a felvonulás óriási volt, a szó átvitt és szó szerinti értelmében is. Rögtön, ahogy megérkeztünk (lásd a videó végén) tradicionális táncosok vonultak a körforgalomban. Aztán láttunk mindenféle furcsa figurákba öltött embereket, és persze rengeteg bringást, gyalogost, családokat, gyerekeket, árusokat, gördeszkásokat, sőt volt aki focilabdával haladt, rúgta a bőrt, dekázgatott. Tehát tele volt az egész út élettel, és ez az út egy hatalmas sugárút volt több kilométer hosszan, végig a főváros és az üzleti negyed szívében, dél felé nem is tudom, meddig, észak felé pedig a National Monumentig. Az egész legalább 2-3 kilométer hosszú volt és az út mindkét irányban le volt zárva a motorizált forgalomtól. Egyedül a helyi tömegközlekedést megtestesítő TransJakarta buszok jártak, de nekik volt elkülönített sávjuk középen, ott haladtak és csak a számukra kiépített, fedett, emelt megállókban álltak meg.

Nem akartam elhinni, ezért vagy háromszor visszakérdeztem Andi-nél, hogy ez tényleg hetente megtörténik itt, és tényleg mindig ekkora itt a hepaj, ennyi ember kivonul az utcára minden héten? Nem tudom, pontosan hányan lehettünk, de szerintem több tízezren. Egész apró gyerekek is kint voltak a szüleikkel, és néhányan egész fura járgányokon hajtottak, visszafelé például (mert tettünk egy kört dél felé) találkoztunk ezzel a reggae sapkás fickóval, aki egy zenélő, sportmotor formájú kerékpárt hajtott. :) Aztán az utak mentén voltak különböző programok is, több színpad fel volt állítva, valahol reggeli tornát nyomtak, valahol csak dumáltak valamit, máshonnan zene szólt… Egy helyen ahol pont megálltunk pihenni, a „Bike to Work” , vagyis a helyi „Bringázz a Munkába!” standot fedeztük fel, én oda is mentem hozzájuk köszönni és üdvözölni a mozgalmukat, cserébe egy kitűző lett a jutalmam, amit épp a sorok írása előtt egy nappal adtam tovább valakinek – aki biciklivel jár munkába. :)

Fantasztikus volt látni és átélni, hogy már itt Indonéziában egy “fejlettlen, szegény ázsiai országban” is elindult egy ilyen mozgalom, és hogy itt ilyen sokan kijöttek az utcára. Jóllehet, Jakarta egy 10+ milliós óriásváros, de akkor is meglepett, hogy ilyen sokan voltunk. Nem gondoltam volna, hogy ez a reggel 9-ig tartó “miénk az utca és nem a gépeké” buli ennyire népszerű errefelé, valahogy más képem volt az emberek gondolkodásmódjáról, de úgy látszik itt is megvan ez a réteg és remélhetőleg itt is arányaiban növekvő félben van. Otthon nagyon jó volt átélni a budapesti bringás forradalom éveit és látni hogy évről évre egyre többen vagyunk, és még most is nagyon jó olvasni a híreket ilyen témákban, hogy épül a Bubi és hogy lassan igazi bringás város lettünk. Nagyon remélem, hogy az itteni őrült fejlődésben ez itt is bekövetkezik és hogy ez a fejlődés nem csak az eszeveszett, gondolkodás és a dolgok jóságának megkérdőjelezése nélküli “a nyugat copy-paste-je” lesz, hanem valami új, valami ázsiai, valami autentikus és jó. Valami ilyesminek láttam a csíráját ebben a felvonulásban, és közben azon is elgondolkoztam, hogy nyaranta, vagy mondjuk májustól szeptemberig lehetne otthon is valami hasonlót kezdeményezni, kezdetben mondjuk az Olof Palme sétányon, és ha ott működik és bejön az embereknek, akkor később akár az Andrássy úton az Oktogontól a Hősök Teréig. Nyáron amúgy is üres a város mert mindenki elhúz nyaralni, nem sok vizet zavarnánk vasárnap reggelente a forgalom terén. Már csak az a kérdés, kialakulna-e otthon nálunk is ez a fesztivál hangulat, vagy sem? Lennénk-e elegen, bejönne-e az egész az embereknek? Ha nem is kerekednének ekkora bulik, jó hangulatú bringás reggelik és kellemes összejövetelek, amolyan hétvégi minimal mass örömködések biztos kialakulnának, és ez is dobna a város képén és hangulatán, szóval szerintem Hajrá! Aki érez magában affinitást, az indítsa el ezt a kezdeményezést! ;) Ha oda jutok, majd feldobom ezt a bekezdést a CM blogra is hamarosan.

Visszatérve a nagy körforgalomhoz elbúcsúztunk Anditől, megköszöntük minden kedvességét és segítségét, majd elindultunk tovább északnak, a National Monument és a Jakarta Kota vasútállomás felé. Útközben láttunk egy anyukát, aki mellett az apró kisfia is ott kerékpározott, nekik is köszöntünk és bátorítottuk az anyukát következő generáció nagyszerűvé való formálásában.

Egy piros lámpánál pedig minket talált meg egy “We are riders of Zero Emission Vehicles” feliratú mezben egy biciklis férfi, aki elmondása szerint minden nap bringával jár a munkába, ha jól emlékszem, valami napi 40km-t oda-vissza. Ha ez igaz, és tényleg minden nap teker, akkor megtesz heti 200km-t, vagyis havi 800-at, egy évben pedig 9600-at, tehát átlagban picit többet, mint mi ezen az úton… :) Ezzel el is indítottam egy viccelődést és gratuláltam neki, mondván ő nagyobb bringás, mint mi, ezért ne minket csodáljon (mert közben elmeséltem neki, honnan jöttünk), hanem legyen magára büszke, mert bizony egy olyan városban kezdett el valamit, amit mi nyugaton csak a pokol kénköves nemtudom milyének neveznénk, de semmiképp sem egy bringás paradicsomnak. És ő itt elkezdett valamit, amiből a végén még egy bringázható, élhetőbb város is kialakulhat, ami igazán nagyszerű!

Ami pedig számunkra nagyszerű, az az, hogy az emberünkről kiderült, hogy vasutas, az agglomerációs hálózatnál dolgozik, de vannak ismerősei azon a vasútállomáson is, ahová épp tartunk. Megkérdeztük, hogy van-e ideje és kedve segíteni nekünk a kargó osztályon, és volt neki, sőt még arra is maradt időnk, hogy a vasútállomástól egy tömbre északra található főtérszerűségen is megforduljunk egy fotó erejére. Hogy mit látni itt, és pontosan mi is az az épület a fotón a háttérben, már nem tudom, de szép volt. A vasútállomáson pedig minden rendben volt. Igaz még jó sokat várni kellett, de elvoltunk a csirkékkel teli rekeszek között egy-egy zsákon üldögélve a kargó osztály előtt és aztán mikor végre rakodni lehetett, nem volt nehézségünk, a bicikliket személyesen rakhattam fel a vagonba és aztán azonnal körbepakolták őket dobozokkal és zsákokkal, viszonylag kulturáltan, így remélhettük, hogy megússzák az utat sérülés nélkül.

Aztán most jut eszembe, hogy rosszul emlékeztem, reggel csak a nyers túlélőszendvicseket készítettem el, és azokat most itt a vasútállomáson sütöttem ki. Előkaptam a melegszendvics sütőt, és a pulton, ahol konnektorok voltak kihelyezve és mások a telefonjaikat töltötték, ott én kisütöttem a szendvicseinket, hogy frissek legyenek az útra. :) Alig néztek a helyiek, még néhány vasutas is odajött, hogy mi a szösz történik?! Hát szó mi szó, elég nagy marhák vagyunk, de igazából élveztem a helyzetet, hogy egy Bangkokban vásárolt melegszendics sütővel, ami bejárta velünk fél Délkelet-Ázsiát, most szendvicset sütök Indonéziában, egy jakarai vasútállomáson. :) Szeretek az ilyen helyzetekben rádöbbeni, hogy mennyire nem vagyunk normálisak és ezt mennyire élvezzük. :) Remélem majd az új világban is (Ausztrália, Új-zéland) sikerül megmaradni nem normálisnak, és ha más is lesz, azt ugyanúgy vagy még jobban fogjuk élvezni, mint itt Ázsiában a létet. Most például amikor e sorokat írom, még épp Ázsiában vagyunk és a szomszédban műanyagot égetnek ezért a maszkommal az arcomon ülök az asztalnál… Na hát sok minden fog hiányozni Ázsiából, de ez biztos hogy nem. :)

A vonatozás meglepően modern és kellemes volt, pedig nem is első osztályon utaztunk, vagy „binzisz klásszon”. A peronhoz kapus rendszer vezetett, kétszer ellenőrizték a jegyünket, mielőtt a vonathoz férhettünk volna és aztán menet többször is a vonaton. Volt ülőhelyünk, kis asztalunk az ablak mellett, ami alatt még konnektor is volt. A WC egy fokkal tisztább volt mint odahaza a MÁV másodosztályú vagonjaiban, és a személyzet párnákat osztogatott a kényelmesebb utazáshoz, igaz pénzért… Árusok azok azért járták a vagonokat, de sokkal kulturáltabban árulták a portékáikat (főleg ételt), mint mondjuk Indiában, nem volt az a nagy kiáltozás meg minden. A jegyek ezek függvényében elég drágák is voltak, kettőnkre és a két bringára összesen 16 ezer forintot fizettünk ki. Nem is értem, a helyiek ezt hogy bírják kifizetni, valószínű, akikkel együtt utaztunk, ők nem a legszegényebb réteg Indonéziában.

A vonatút gyorsan eltelt, gyönyörű tájakon száguldottunk végig, zöld rizsföldek között, a háttérben felhőbe bújt, ki tudja milyen óriási vulkánokkal a háttérben. Nem bántuk, hogy nem láttuk mindet, legalább nem fájt így annyira a szívünk, hogy mindezt átteleportáljuk és csak egy vonat ablaka mögött suhan el nekünk. Útközben vettünk Mie Gorenget, vagyis zöldséges sült tésztát, amihez krupukot, vagyis helyi snack-et is kaptunk, illetve több cső kukoricát is vásároltunk, darabját 2000 rúpiáért vagyis kb. 41 forintért.

Este lett már, mire megérkeztünk Yogyakartába, sötétben szálltunk le a vonatról a nálunk lévő 8 bringástáskával. A biciklik már a peronon vártak ránk, egy fiatal lány egy papírt nyújtott felém, amit alá kellett írnom, hogy átvettem a szállítmányt. Ami hála az égnek sértetlenül megérkezett. :)

Megírva 2013. augusztus 23-án, történt június 8-9. Biciklizni ekkor csak 22km-t bringáztunk, ennek második felét pedig már Yogya-ban, de az már egy következő történet lesz. Most pedig megyek, és pucolom tovább a bringákat. Jobb félni, mint megijedni, ha mégis megállítanának minket az ausztrál oldalon, hogy nana, ez túl koszos, akkor hivatalosan csak két opciónk marad: vagy lepucolják ők (autóknak 1000 dollárért, bringának nem tudom, mennyi), vagy vihetjük vissza a bringákat valami koszosabb ázsiai országba! :o

Megkérdeztem a tengerész barátainkat és elmondták, hogy még két órát megyünk Kupang-ig, éjfélkor fogunk megérkezni, ezért úgy döntöttem, hogy írok még, és belekezdtek Indonéziába. Elvégre most egy pont ugyanolyan hajón vagyunk, mint amin az első indonéz napokban utaztunk. És ezzel már le is lőttem egy poént, majd mindjárt meglátjátok, miért. Amúgy közben már eljöttem a dajdaj-ból, míg az előző bejegyzést írtam, 100%-ra töltött a netbook, én pedig már nem bírtam tovább magam körül azt a ricsajt a táncoló indonézekkel, ezért lejöttem a nagy közös alvós helyiségbe Zita mellé. Itt most csak két mobilból szól egyszerre zene, és talán 15 méteres körzetben épp senki sem dohányzik. :)

Na de ne csapongjunk a tér idő konténumban, hanem ugorjunk a történetünkben oda, ahol legutóbb abbahagytuk. Szóval a hajón voltunk, amely talán ha másfél órát száguldott Bintan szigetéig. Ott aztán kirámoltunk egy stégre, ahol összeraktuk a bringákat a táskákkal, de sajnos csak néhány méter erejéig, mert a vámon újra le kellett málházni és mindent rádobni egy hatalmas röntgengépre (vagy a jó ég tudja, mi az a nagy átvilágító doboz). Persze nem volt nálunk semmi, aminek nem kellett volna, ki se kellett nyitni egy táskát sem, málházhattuk fel újra, pecsét az aznap reggel kapott friss vízumunk mellé az útlevelünkbe és már mehettünk is ki azt utcára, ami a hosszú móló végén kezdődött. Új ország, új káosz, új utcakép, de mégis valahogy ugyanaz az ázsiai feeling, kicsit koszos, kicsit zajos, kicsit összevissza, de mindenképpen telis-tele színekkel, szagokkal és mindenekfelett az orrunk és a szemünk előtt zajló élettel – legyen az kellemes, érdekes, vagy kellemetlen és akár borzalmas.

Hát mi most kaptunk rendesen, na nem, még nem az indonézektől, hanem a nyakunkba, esőt és méghozzá olyat, amilyet ezen az úton még eddig nem. Úgy, de úgy szakadt, hogy én ezt nem is tudom szavakkal leírni, brutálisan esett, szerintem. amíg kint voltunk az esőben, annyi víz leszakadt az égből, amennyi Magyarország bizonyos vidékein talán évek alatt sem. Az út hamar hömpölygő barna folyóvá változott, és a hullámvölgyek alján bizony navigálni kellett, hogy el ne tűnjünk az árban és figyelni, hogy az előttünk lévő járművek hol próbálnak átjutni a vízen és hol sikerül nekik. Volt egy hely, ahol a szembejövő sávban akkora víz volt, hogy ott egyszerűen nem tudtunk volna áthajtani. Féltünk is kicsit, hogy mi lesz, ha ez így megy tovább és valahol akkora tengerrel találkozunk magunk előtt, amin egyszerűen nem tudunk átkelni. Nem egész 18 kilométert kellett megtennünk a sziget DK-i csücskében található Kijang nevű kikötőig így, ahonnan délután indult a hajónk. Erre kevesebb, mint két óránk maradt, ami azért volt aggasztó, mert közben a hajótársaság, a Pelni irodáját is meg kellett találnunk, hogy jegyet tudjunk vásárolni a hajóra. Ez már kapásból 5km-re volt a kiindulási pontunkból, de hála az égnek (ami még mindig szakadt ránk), legalább pont útba esett a kikötő felé. Viszont a legnagyobb megdöbbenésünkre zárva volt. Pár perc kószálás után a szomszédos boltsor utazási irodájában találtam néhány angolul valamit beszélő embert, akik elmondták, hogy ne izguljunk, menjünk a kikötőbe és ott majd adnak még jegyet! – Remek, én is így gondoltam, csak történjen aztán valóban így! Hajtottunk hát tovább, a terep hullámzott, de nem volt vészesen meredek és azért haladtunk. Úgy számoltuk, hogy ha minden jól megy, odaérünk még a hajó indulása előtt, és még pár percünk a jegyvételre is marad. Az eső csak szakadt és ez azért aggódással töltött el minket, de aztán végül kissé alábbhagyott az utolsó néhány kilométeren, így már csak egyetlen bukó maradt: ha nem találjuk meg a kikötőt, az ugyanis nem volt rajta a gépészemen. Végül aztán ezzel sem volt gond, és 15 perccel a kihirdetett indulás előtt odaértünk, ha jól emlékszem 3:45-re. Meglett a jegypénztár, ott bekérték a nevünk és az életkorunk, előbbit persze elírták a jegyen, hiába írtam szép nyomtatott betűkkel, nem volt elég, igaz ebből később aztán semmi gondunk nem volt.

Nem maradt más hátra, mint feltenni a bringákat a hajóra. De ezen a lépcsőn? A legegyszerűbb megoldást választottuk: Zita megfogta elől a pedálnál a gépeket, én pedig hátul a csomagtartón, a nagy súlynál, de ügyesen úgy, hogy ne a hátsó lámpát törjem le. Nem volt könnyű, főleg az enyém nem, de végül felszenvedtük így egyben a bringákat, és fent a nagy koszos vasszobákban még pár méterrel odébb terelgettek minket az óriási káoszban, ahol aztán egy ágyakkal körbevett kis üres területen végül ledönthettük a bringákat és győzelemittasan fellélegezhettünk. Megcsináltuk, elértük ezt a rohadt hajót! :)

Ez azért volt ekkora nagy öröm, mert ha lekéssük, a következő hajó pontosan egy hét múlva indult volna csak a szomszédos Batam szigetről. Hetente járnak Pelni hajók ezen a vonalon, egyik héten Bintan-Kijangtól, a másik héten Batamról indulnak. A miénk menetideje lássuk csak, mennyi volt: szerda du. 4-től kb. péntek délig a hajón voltunk. Az annyi, mint 44 óra a hajón…

Hogy milyen volt ez a 44 óra? Hát azt megint nehéz szavakba öntenem. Az „ekonomi” osztályon utaztunk, ami azt jelenti, hogy a 3-4. szinten, akárhol, a körben az egész hajón elhelyezett közös priccseken, amelyekhez 10 ezer rupiáért (230 forint) vásárolhattunk matracokat is. Ezek alá be tudjuk pakolni a cuccainkat, ha a fenti kis tároló rácsra nem férnének fel. Itt a harmadikon, ahol most épp vagyunk, mikor ezt írom, az egész hajó hosszában végigér kétoldalt ez a közös nagy helyiség, végig ilyen nagy közös priccsek vannak, az egész egy légtér, és úgy kell nekik (a saját nyelvükön) szépen kérve könyörögni, hogy ne dohányozzanak, csak odakint. Pedig táblák is vannak és állítólag a hangosban is ezt mondják be sokszor, hogy csak odakint dohányozzanak a nyitott részein a hajónak. E mellé jön még hozzá az alapzaj, az emberek beszélgetése, a gyerekek zajongása és az átlag 2-3 mobiltelefon vagy csak kihangosítva működő, sportautó formájú SD-kártyás zenelejátszók és egyéb borzalmas, hangos kacatok. Legtöbbször helyi slágereket nyomatnak, nem számít, hogy két méterrel odébb még mások is zenét hallgatnak, akkor csak hangosabbra tekerik, hagy szóljon. Fülhallgatókat nem nagyon láttunk, miért is használnák, hisz a zene közösségi élmény, sőt a videó játékok hangjainak is biztos mindenki örül! :) Akár még este is, amikor amúgy a többség alszik… Az ilyesmi senkit nem zavart, mi is elindítottunk egy kis Tankcsapdát Zita telefonján, de ránk se hederítettek, ez itt belefér, ha az ember hangosan zenét hallgat a mobilján.

Bezzeg ha elsétáltunk a büfébe vagy WC-re, annyi „Hello Mister”-t és „Bulé”-t kaptunk, hogy az már nem is igaz. Előbbit üdvözlés (Zitának is így: „Mister!” – Nem tudják, mit jelent), kedves akar lenni, de higgyetek nekem, egy idő után borzasztóan idegesítő tud lenni és erőst kell küzdened magadban, hogy ne zavarjon túlságosan. Még akkor is, ha tudom, hogy csak köszönteni akarnak, akkor is iszonyú tud lenni, hogy három méteren hatan köszönnek rám így, vagy hallom magam mögött a „bulé”-t, vagyis hogy „külföldi”. De ez még mindig hagyján lenne, itt az is belefér, hogy az embert kibeszéljék az orra előtt, vagy akár nevessenek rajta. Számtalanszor előfordul velünk, hogy megyünk akár itt a hajón, akár az utcán vagy akárhol, és kisebb-nagyobb társaságok lebuléznak minket, aztán valaki még odanyög nekünk valamit indonézül, amit nem értünk, erre az egész társaság nagy nevetésben tör ki. És ez van, hogy egy tucatszor is megtörténik egy nap! És én érzem furcsán meg rosszul magam, mert tudom, hogy csak magamat büntetem, ha ez zavar és ezen bosszankodom, márpedig bosszankodom mert igen idegesítő, még akkor is ha közben tudom, hogy én vagyok itt a vendég és őnáluk az ilyesmi normális, egymással is ilyenek, ilyen az ő kultúrájuk, más mint az enyém és csak ebből fakad bennem a rosszérzés, és nem azért, mert ők rosszat akarnak nekem, mert nem akarnak rosszat. Még csak eladni sem akarnak semmit, nem jön úgy senki oda hozzánk se eladni se koldulni, mint Indiában, mégis, ez a szitu is, ha nem is annyira, de igen idegesítő tud lenni sokszor.

Na, és akkor ezzel most egy jó időre azt hiszem le is állok a panaszkodással. :) Majd még panaszkodunk Indonéziában, de az már más lesz! ;) Mert Indonézia ezek mellett, ezekkel együtt is rengeteg csodát ígért és adott nekünk, ugyanakkor belekerült a TOP4 legnehezebb ázsiai országok listánkba is, igaz a dobogóról lecsúszott Banglades, Indiai és Vietnam után. Fontos megjegyezni, hogy ez erősen szubjektív, bringás vélemény. Sőt, fekvő bringás, Speda Tidurrr, háhááá! :) És azt is fontos még leírnom emellé, hogy ez nem azt jelenti, hogy Indonézia „rossz”, mert ezek csak nehézségek és ezekkel együtt is egy nagyszerű ország, nagyszerű emberekkel, és ázsiai viszonylatban is gyönyörű tájakkal és nagyon színes, sokszínű kultúrával.

A hajón egyébként reggel-délben-este egy kis szivacsdobozban némi elemózsia is járt a jegyhez, ezt mindig adott időintervallumban lehetett felvenni, vagyis a meghirdetett időintervallum elején, „amíg a készlet tart” alapon. Általában kis adag rizs volt, rossz esetben egy halfejjel, jó esetben a hal húsával vagy valami tojással, esetleg egy kis tésztával. Nem volt nagy adag, se nagyon finom, de örültünk, hogy kaptunk valamit, mert a nálunk lévő kenyérmennyiségről tudtuk, hogy nem lesz elég, a büfében pedig nem igazán lehetett értelmes kajákat kapni. Azóta felfedeztünk egy egész jó, Oreo márkájú kekszet és a Pop Mie-t, a poharas instant tésztalevest. Ezek sem épp a legjobb, legegészségesebb eledelek, de ezeket legalább meg lehet enni.

A fürdőszobáról inkább nem szólnék, ne is próbáljátok meg elképzelni és örüljetek, hogy szagokat nem tudok itt a blogon megosztani! :)

Hát nagyjából így telt a két este, az egy teljes nap és az egy délelőtt. Ja, apropó, a hajónk végül csak este 8 körül indult el, így aztán a nagy esőbeli vágtának végül nem sok értelme volt, igaz ezt nem tudhattuk előre. Zita sajnos aztán kicsit meg is fázott, bizonyára a hideg esőben, de persze néhány nap alatt rendbe jött.

Ja, és majd el felejtettem, hát átléptük az egyenlítőt! :) Vagyis áthajóztuk! Első éjjel, amikor bent a hajóban már nagyjából kukk sötét volt, én kiszámoltam a hajó sebességéből és a szögből, hogy nagyjából mikor érjük el az egyenlítőt, és fél órával azelőttre beállítottam az ébresztőt, hogy ébren legyünk a nagy pillanatnál. Ami persze csak késett és késett, hiszen a hajónk közben még kanyargott is, a jó ég tudja, miért…

De aztán csak eljött és a videón az is látszik, hogy a Garmin gépeken az egyenlítő még az N-hez, vagyis az északi féltekéhez tartozik. :) Zita pedig a cimborájának, Tomikának készített videókat az északi és a déli féltekén is a lefolyóban leengedett víz örvénylési irányairól, igaz ezt az egyenlítőn való áthaladás közben nem tudtuk megtenni, de előtte és utána van róla videó, majd privátban megy! :) Ez pedig a kis esti ünneplésünk:

Facebookon az ezzel kapcsolatos képre jött egy komment, hogy „na és akkor mi van, én már több tucatszor kereszteztem az egyenlítőt repülve, nincs ebben semmi nagy szám…” – Ez így van. Neki. Nekünk ez volt az első, és sokat utaztunk hozzá. Minden pillanat, minden hely, minden esemény, találkozás, mindennek a megélése rajtunk múlik. Át is aludhatjuk, ahogy az utastársaink nagy része tette, fel sem figyelhetünk rá, de meg is ünnepelhetjük. Lehet minden új országba lépés egy ünnep, lehet minden új ezer kilométer egy ünnep, ezek nem attól lesznek ünnepek, mert átlépünk egy országhatárt vagy mert elérünk egy újabb ezer kilométert, hanem mert mi úgy döntünk és úgy szeretnénk, hogy megünnepeljük őket – mi teremtjük magunknak a szép pillanatokat, mert mi így szeretnénk, így lesz emlékezetes, így élvezzük. Persze ha üzleti úton repülgetnék fel s alá az egyenlítő felett vagy csak mert repülővel utazó hátizsákos turista vagyok, akkor valóban lehet, hogy eszembe sem jutna az ilyesmi. De nincs ebben semmi rossz, mindenki úgy él és úgy utazik, ahogy neki jólesik és ahogy ő érzi, ahogy szeretne. Ha teszem azt, úgy adódik, hogy én is az életemben még vagy egy tucatszor keresztezem majd az egyenlítőt, valóban nem fog nagyon meghatni ez később, de amíg így utazunk a kis nászutunkon egyszer az életben, ráadásul ilyen lassan, így a bringákon, csak kétszer keresztezve az egyenlítőt – addig meg fogjuk ezt ünnepelni, ahogy az ezreseket és az új országokat is.

Az egyik videón a harmadik „fehér ember” egyébként Anne, a harmadik bulé a hajónkon, egy francia lány, aki sea-gypsie-ket, vagyis tengeri vándorokat, a tengeren, a csónakjaikban élő és halászatból élő embereket jött felkutatni és megismerni az életüket, illetve cikket írni róluk. Azt is mesélte, hogy szeretne majd végigsétálni Kelet-Timoron, remélem ezek a tervei azóta sikerültek is.

Ő segített minket a jakarai Tanjung Priok kikötőben a leszállásnál, mert ekkor már egyesével vittük le a cuccokat és a bringákat. Lent, miközben málháztunk, Anne-nak feltűnt a mellettünk „parkoló” zöld hajó: sikerült beállnunk a Pelni hajóval a Greenpeace híres hajója, a Rainbow Warrior mellé. Kicsi a világ, nagyon kicsi! :)

A Sam Poh Tong templom óriás füstölőspiráljai és teknősei

Nehezen kezdek neki a mai bejegyzésnek, mert ez a rész már nagyon rég várat magára, ráadásul erről egyszer már írtam az Origo-ra, igaz, akkor nem olyan szabadjára engedve és részletesen, ahogy azt szoktam és igazán szeretem. Ezért van létjogosultsága ennek a bejegyzésnek is, ami előreláthatólag hosszabb lesz (vagy több bejegyzés, nem csak egy), és az már most biztos, hogy több kép és videó is lesz. :)

Szóval ez a Cameron Highlands Sir William Cameron-ról kapta a nevét, aki 1885-ben első nyugatiként járt itt és feltérképezte a környéket. Rá nem sokkal megjelentek az első indiai teaültetvényesek, aztán az angol gyarmatosítók menekültek ide fel a meleg elől, majd jöttek a turisták, és végül mi is úgy döntöttünk, hogy megnézzük, mi van odafent ezen a kb. 1500 méter magasan húzódó dombos-hegyes, dzsungeles, teaültetvényes vidéken, amit annyira emleget minden úti beszámoló, útikönyv és helyi barát is.

Ehhez Ipohban hagytuk a málhánk nagy részét és csak egy-egy táskával indultunk el a pihenőnapunkat követően, miután reggel bedobtuk Aldrian lakáskulcsát a postaládájába, hogy ha előbb visszaérne a Kuala Lumpur-i kiküldetéséből, akkor be tudjon lépni az otthonába. :) Ja, és még indulás előtt előző nap a kerekemet is kicentríroztattuk egy általa javasolt kerékpárszervizben, ahol a girbegurba küllő helyére szépen befűztek egy még otthonról hozott másik tartalékküllőt. A kerék újra tökéletes lett mindössze 20 perc alatt, míg mi szemközt egy sarki étkezdében reggeliztünk.

Na, de most már induljunk el! :) A kora reggeli indulást persze megint sikerült ellustulnunk, de azért olyan későn sem indultunk. A nagyobb „időveszteséget” a Sam Poh Tong kínai buddhista templom adta, amely egyszer csak ott termett az út bal szélén, egy hatalmas sziklafal aljában, és ez a látvány olyan volt, amely mellett nem bírtunk csak úgy elhajtani.

Az előbb veszteséget írtam, de igazából sokat nyertünk itt, mert egy gyönyörű és érdekes hely volt a templom, amely igazán megérte azt a pár percet, amit ott töltöttünk.

A templomból érdekes zene szólt, és óriási spirál füstölők lógtak a párkányáról. Bent a sziklafalba épített templomban körbe lehetett járni és egy felsőbb teraszra is fel lehetett menni, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt és ahol aranyszínűre festett szobrok álltak. Odébb egy másik templom is volt, és a kettő közötti sétányról letérve megtaláltuk azt a kis tavacskát, amit az útikönyv is említ. Ha itt elengedünk egy teknősbékát, tuti a gyermekáldás. Persze nálunk nem volt teknős, de egyelőre még nem is tervezünk sokasodni. :)

17.000 kilométer

A templom után nem sokkal lefordultunk a főútról balra és ezt követően szépen lassan elkezdődött egy fölfelé, ami véget sem ért ha jól emlékszem 1500 méteres magasságig. Először csak enyhén kezdte, de aztán valamivel meredekebb lett. Tekerni még így is bírtunk és szétszakadni sem szakadtunk szét, de azért már olyan könnyű sem volt, főleg azért nem, mert ahogy mentünk bele a délelőttbe, úgy lett egyre erősebb a napsütés. Reménykedtem, hogy még a forróság előtt olyan magasságba érünk, ahol már nem lesz bajunk a meleggel, de ez sajnos nem történt meg. A széles, és amúgy kis forgalmú úton nem sok árnyék volt, a domborzat eleinte nem volt olyan meredek, hogy a hegyoldal vagy az azt borító fák árnyékot adhattak volna. Valahol 500 méteres magasság környékén fújtunk egy kisebb pihenőt, ami alatt megettük a tegnap este vételezett étel egy részét, majd folytattuk.

Az egyik egyenes szakaszon autók álltak az út bal, hegyoldal felöli szélén. Ahogy közelebb értünk, megértettük, miért: a falból víz csörgedezett egy kivezetett csövön keresztül – minden bizonnyal finom, egészséges tiszta ívóvíz, ha még a SUV tulajdonosok is megállnak itt kannákkal – talán még az agyonreklámozott ásványvíznél is jobb lehet ez a víz, ezt nekünk sem szabad kihagyni! Megtöltöttük hát a jövet megüresedett egyik palackunkat vele, majd indultunk tovább.

Következőnek már valahol 800 méter környékén pihentünk, csak úgy az út leállósávjában egy árnyékban. Itt jutott eszünkbe megünnepelni a 17 ezredik kilométerünket, amit valamikor mostanában léptünk át. Zita a nagy filctollakat lent hagyta és barna kartonpapír sem volt most nálunk, ezért csak egy zsepire írtunk tollal, és ezt végül a kép előterébe helyeztük a fotóhoz. Az első képre még egy légy is rászállt, és elsőre kiégettnek tűnt a fehér papír a képen, holott valójában nem is annyira az. Persze azért csináltuk még vagy három ilyen képet, és ennek a napnak az estéjén megtanultam az ACDSee képmenedzser szoftver szerkesztőjében csak a „lasszóval” kiválasztott területen, vagy annak az inverzében állítgatni a kép fény-árnyék tulajdonságait, ami ugyan ezen a képen most nem látszik, mert azóta rájöttem, hogy ez igazán nem annyira lényeges, de tanulásnak mindenképpen jó volt és ez a jövőben még hasznos lehet. És nem utolsó sorban közben még jól is szórakoztam, és ott az út szélén, miközben a fotók készültek, mind a ketten jól szórakoztunk a 17000km megünneplése közben, igaz csak addig, amíg a papír után minket is meg nem találtak a legyek. Ekkor már azt mondtuk, elég és nekiálltunk pakolni, induláshoz készülődni.

Ekkor állt meg mellettünk az a motoros páros, akik nagy érdeklődéssel voltak felénk és elmesélték, hogy a Cameronra ők is fel szoktak tekerni, méghozzá ketten együtt egy tandemkerékpáron! Egy nap alatt! Ez azért nem rossz teljesítmény, valljuk be! :) Barátaink nagyon rendesek voltak velünk, kérdezték, hogy van-e szükségünk valamire, mire mi előhozakodtunk a kérdéssel, hogy nincs-e náluk egy kis víz, mert időközben már a vételezett forrásvíz maradt csak az meg alig volt egy palacknyi csak (másfél liter). Kérdésünkre azt válaszolták, hogy ne mozduljunk, mindjárt itt vannak! Mi ezt nem akartuk, hogy miattunk kitérőt tegyenek, de ekkor már nem tudtunk mit tenni, ők elviharzottak, mi meg várhattunk. 10 perc se telt bele, visszaérkeztek egy nagy palack ásványvízzel és mellé még banánt és 100Plus-t is kaptunk, utóbbit alumínium dobozban. Na de ajándék lónak ne nézd a lábnyomát ugye… Kellett nekünk megszólalni! :) Ez a 100Plus (Hundred Plus, ahogy ők mondják) egy Malajziában rettentő népszerű enyhén szénsavas izotóniás ital, ami gyorsan visszaállítja a sportolás közben elvesztett szükséges ásványi anyagokat a szervezetben… Legalábbis a marketing szerint, és ezt mindenki be is veszi, miközben a dobozán nem sok minden szerepel arról, hogy mi minden jó van benne. Tartok tőle, hogy az erős marketingnek köszönhetően inkább a placebo hatás működik, persze lehet, hogy tévedek és valóban többet ér meginni 3,3 deci 100Plus-t, mint ugyanennyi vizet, de kétlem, hogy annyival, hogy az megérjen egy alu-kannát plusz még azt is, hogy én ezért fizessek, főleg itt ahol a hegyből is ivóvíz folyik. :) Na de ne menjünk el a lényeg mellett: kedvesek és aranyosak voltak velünk, egy szavunkba került és elrohantak nekünk vízért és még sok mást is kaptunk tőlük, fizetni pedig nem hagytak minket semmiért. Lakik itt Malajziában is nem kevés vendégszeretet, fejlettség ide vagy oda!

Eső, köd, napsütés, öröm…

Nem sokkal azután, hogy kiünnepeltük magunkból a 17 ezret és felfaltunk mindent amit kaptunk, eleredt az eső. Először csak szemerkélni kezdett, majd épp mikor jobban rákezdett, pont jött az egyik balkanyar után az út jobb szélén egy „sátorétterem”. Be tudtunk húzódni az utolsó pillanatban, ekkor járhattunk kb. 1000 méteres magasságban, és persze ekkor már hőség sem volt. A kényszerpihenő alatt megint ettünk-ittunk néhány falatot, majd amikor az eső picit alábbhagyott, bátorságot és esőkabátot vettünk, és elindultunk tovább az úton. Az eső hamar abba is maradt, mi meg vetkőzhettünk, aztán csodálhattuk körülöttünk a tájat, ami egyre felhősebb lett. Óriás páfrányszerű növények szegélyezték az utat a szakadék felöli oldalán, a túloldalt pedig néhol 50 méter magasra is felértek a betonteraszok, amelyek a talajeróziót hivatottak megakadályozni, vagyis azt, hogy egy ilyen vagy egy nagyobb eső után ne temesse be maga alá a hegyoldal az utat.

Egy ponton, talán valahol 1400 méter környékén újra kisütött a nap és a felhők közül fantasztikus kilátás tárult elénk. Ezt a kép azt hiszem, nem tudja visszaadni, talán nem is maga a kilátás és a táj volt olyan szuper, hanem az érzés, hogy újra süt a nap, amikor erre már nagyon nem számítottunk a mai napon ezután a csúnya eső után. Ráadásul minden ilyen színes körülöttünk és mi lassan, de biztosan úgy néz ki, végre felérünk a kívánt magasságba.

Miután kikapcsoltam a videót, egy kanyar után feltűnt a betonfalban bal oldalt egy hatalmas felirat. Itt letámasztottam a bringát és már szaladtam is a túloldalra a fényképezőgéppel. Találtam egy félig már elkorhadt raklapdarabot, ezt élére állítottam és az így kapott állványra letettem a kamerát időzítőre állítva. Sajnos ez a Panasonic kütyü csak 10 másodperces önkioldásra képes, ami most egy óriási vágtát eredményezett részemről, de azért végül elsőre sikerült odaérnem az időközben megérkező Zitám mellé, hogy elkészülhessen a kép a Cameron Highlands-en minket üdvözlő óriásbetűk előtt.

Ezután a táj egészen kilaposodott és rég nem élt sebességre gyorsulhattunk, amit csak néhány rövidebb fölfelé szakított meg. Az egyik nagyobb ív előtt megálltam, előreengedtem Zitát, ismét felálltam az út korlátjára és egy videofelvételt indítottam a környékről, és arról, ahogy Zita a szemközt lévő kanyarban teker:

Egy dombbal később a következő völgyben óriási fóliasátor rengeteget találtunk. Ez a környék Malajzia legnagyobb epertermelő vidéke, ez látható a szemünk előtt.

Az eső a következő faluban ismét rákezdett, és mivel már lassan sötétedett is, szállás után kérdeztünk. Egy motoros nagyon kedvesen elkísért minket állítólag a település egyetlen szállójába, ahol 50 ringgit alá az égért sem akartak alább menni a legolcsóbb szoba árát illetően. Talán épp azért, mert az a bizonyos ég éppen leszakadt eső formájában, rajtunk meg látták, hogy aligha fogunk továbbmenni a mai napon, pláne hogy időközben még teljesen be is sötétedett. Utoljára Koh Tao szigetén fizettünk a sátrazásért, azóta szállásért pénzt nem kellett adnunk, ráadásul ennyi sokat még Hoi An csodás tengerpartján sem kellett adnunk a szállásért. De most nem volt mit tenni, jó 10 perces gondolkodás után láttam, hogy nincs más megoldás, ezt le kell nyelni, ki kell pengetni nekik a 3750 forintnyi zsozsót, és gyorsan el kell felejteni az egészet, jól kell magunkat érezni! Különben is, ha ezt leosztom az eddig Malajziában, vendégszeretetben eltöltött éjszakák számával, az jön ki, hogy fillérekből lakunk ebben az országban, úgyhogy még mindig egyetlen szavunk sem lehet.

Nem is volt, viszont éhesek azok voltunk, ezért zuhanyzás után kisétáltunk a városkába, és az eleinte reménytelennek tűnő vacsorakereső küldetésünk végül nagyon szép véget ért: találtunk egy indiai éttermet! Ez még indiaibb volt, mint a Georgetown-i indiai, Maduraiból és Chennaiból való arcok voltak a konyhán és a kasszánál, végig fülig ért a szám, hogy újra itt vagyunk a mosolygós szemű indiaiak között. Hogy én hogy tudtam utálni és szeretni őket… De mára már csak a szeretet maradt. Főleg hogy itt nincsenek olyan nagy tömegével, nem próbálnak átvágni, sem eladni nekem 10 féle dolgot és szolgáltatást 5 méteren, nem nyomják éjnek évadján a hangos dajdajt a dobokon, itt nem dudálnak ránk és nem vezetnek úgy, mint egy őrült, itt kicsit konszolidálódtak, asszimilálódtak a helyi (az indiainál sokkal nyugatibb) malajziai társadalomba, de azért bőven megmaradtak még indiainak is. Ez látszik rajtuk száz méterről is, és érezni is, ha köztük van az ember: újra azok az ízek, az a sok mosoly és a fene tudja honnan előtörő életöröm, újra az a vicces indiai akcentus! :) Imádjuk Indiát Malajziában is, sőt itt aztán végképp! :) Erre a helyre reggel is visszajöttünk fokhagymás rutit enni, de ami ezután jött, az maradjon meg a következő fejezetbe, mert most már délután fél 3 van, amikor itt zárom e sorokat, vége a sziesztának, és indulunk tovább neki a kilométereknek. Már egy másik országban, nem Malajziában, de ez megint csak egy másik történet. :) Úton lenni tényleg nagy boldogság, a bringán ülve, és még a naplót írva is, egészen megvidámodtam írás közben. :) Még hajtunk 40-50km-t ma, aztán este beszerkesztek a szövegbe még 15 képet és 4 videót, feltöltöm mobilnetről és holnap magyar reggel 8-kor már olvashatjátok is! ;)

Buddha(?) reggelije

A túránk második napjának reggelén a szoba közepén a kis asztalra már meg volt terítve, amikor én magamhoz tértem a matracon. Reggeliztünk egy nagyon finomat, a néni, aki valószínű az amúgy a házban lakó család asszonysága, hozott nekünk rizst, zöldségeket, gyümölcsöket és egy érdekes állagú fehér valamit, amit talán rizspudingnak tippelnék. Aztán nem csak minket, hanem az isteneket is megetette, vagy inkább Buddhát, vagy én nem is tudom, kit vagy mit, mert ugye a buddhizmusban, ha jól tévedek, nincsenek istenek… Szóval a néni hozott a szobába egy tálkában mindenféle finomságot, ám ezt már sajnos nem mi kaptuk, hanem elhelyezte a kis szentélyben, mint áldozatot, vagy felajánlást, és aztán letérdelve még imádkozott is. Ebben nem zavartatta magát, közben mi még a kis asztalnál reggeliztünk.

Eztán következett a nap fénypontja, igen, már így rögtön az elején: a vizes cipők felhúzása! :) Aki csinált már ilyet, az tudja, milyen nagyszerű érzés, de csak az első néhány percig, amíg meg nem szokja az ember. Amúgy meg, ha van újságpapír a háznál, akkor éjszakára ki kell bélelni velük a cipőt, és akármilyen nedves is legyen az idő, azért a sok begyűrt papír mindig kiszívja valamennyire a nedvességet a cipőből, és ha ezt még megspékeljük egy száraz zokni alá vételével is, akkor szinte már elértük a „tisztább, szárazabb érzés”-t. :)

Virágok, vízcseppek és pillangók

A túra szépen indult, annak ellenére, hogy veszettül csúszkáltunk a sáros utakon, és az elején kicsit fel-le/oda-vissza mászkáltunk, mert először rábólintottunk Mon Szán ötletére, miszerint tegyünk fél órás kitérőt a falujába, majd látva, hogy milyen út vezet oda, azt mondtuk, hogy inkább menjünk egyenesen a normálúton, hogy talán ma megérkezzünk sötétedés előtt a napi célunkhoz, a kolostorhoz, ahol aludni fogunk.

A gerincekkel és a völgyekkel merőlegesen haladtunk, magyarán fel, majd le, aztán újra fel, és le, és így talán négy-öt gerincet is, de mindez nem volt különösebben fárasztó, mert se a gerincek nem voltak magasan, se a hegyoldalak nem voltak nagyon meredekek. Ellenben mindeközben a kis csodák ma is szembejöttek, először főleg a vízcseppek formájában. Ezt én nagyon élveztem, és persze fényképeztem, na meg aztán rohanhattam a csoport után, mert amíg én a makróval bűvészkedtem egy virág, egy pillangó vagy egy vizes pókháló előtt addig engem szépen otthagytak. :) Az egyik völgy aljában egy patakon kellett átkelnünk, egy talán 20cm széles pallón, 2-3m magasságban. Ez izgalmas volt, hát még utána a sárfalon való felkapaszkodás… Egy kicsit tovább, egy oldalban, három virággal és két vízcseppel később gyönyörű kilátás nyílt magunk mögött, majd a gerinc előtt érdekes, apró hangyavárakat fedeztünk fel, aztán közvetlenül utánuk ember nagyságú, a földből rögtön virágként szétágazó kaktuszokat. Mon Szan azt mesélte, hogy ennek a nedve kiváló orvosság malária ellen, vagy annak a gyógyítására. Apropó, ha már itt tartunk, malária: ide is elhoztuk magunkkal a Malária elleni „védőoltást”, vagyis a Malarone tablettákat, de itt sem szedjük őket, ahogy azt az oltóközpontban a doktornőkkel megbeszéltük, mert a májunkra mért hatásuk rosszabb lenne, mint amennyit a malária kockázata jelent. Szóval nálunk vannak, és ha malária tünete lépne fel rajtunk olyan esetben, amikor nincs doktor egynapnyira, akkor be kell vennünk belőlük 4 szemet. De ilyen még nem volt, mint ahogy olyan területen sem jártunk soha, ahol a helyiek szerint malária veszélye fenn áll. Mindig csak távolról mondták, hogy igen, majd Nepálban lesz malária, aztán amikor odaértünk, ott már nem mondták… Aztán Banglades, de mire odaértünk, már csak a CHT-n, de amikor ott voltunk, a helyiek azt mondták, csak a távoli területeken… Szóval mire odaérünk a „veszélyes területre”, a malária mindig elmenekül előlünk! :) De ha el is kapnánk, abba sem halunk bele, a malária időben felfedezve kezelhető betegség, csak a nyugati világ túlparázza onnan messziről. :)

Az egyik gerincen egy piros-sárga virágot próbáltam lefényképezni, de a színek valahogy sohasem lettek olyan szépek, vagy én nem is tudom, mintha nem bírna rendesen a pirosra fókuszálni a fényképező, és ezt már a régi Canon-on is észrevettem. Lehet, ez még a technológia korlátja, a CCD érzékelői kicsit hadilábon állnak még a piros színnel és annak árnyalataival? Van egy ilyen gyanúm, de nem vagyok benne biztos… De az is lehet, hogy a képfeldolgozás, a jpg tömörítés a ludas, mert olyat is sokat láttam már, hogy a piros szín élei kockásak lesznek a képeimen. :o Még jó, hogy a virág csak egy „mezei” büdöske volt, amit otthon is látni sokfelé. :)

Telihold: Bamboo Rocket Competition

Első komolyabb pihenőnk egy teázónál volt, itt majd 15 percre megálltunk, ittunk egy-egy teát, vettünk nagyon finom mogyorós nápolyit tízes csomagban 500-ért, és valami ropogtatni valót, amit ott azon nyomban fel is faltunk a teához. Közben a ház mellett a helyiek valami furcsa dolgot szerelték, és amikor kérdeztük Mon Szánt, hogy mi ez, elmesélte, hogy ma délután egykor itt a közelben lesz a Bamboo Rocket Competition, lévén ma van telihold. Na, ez egyből megragadta a fantáziánkat, de hiába kérleltük Mon Szánt, nem tudtunk itt maradni, még több, mint három és fél óra volt hátra egyig, ezért valóban butaság lett volna ennyit itt dekkolni, hiszen úgy már tuti, hogy durván ránk sötétedett volna a nap végén, na de azért így látatlanban, Mon Szán mesélése alapján elmondom, miről szól ez a móka: Bambuszból, puskaporból, és drótdarabokból (ezért vágta nagy bőszen a drótot minden éjjel a kinpuni szállásadónk!) minden arra hajlamot érző helyi ember rakétát épít, amelyeket aztán egy közös helyről, egy időben lőnek ki, és azért nappal, mert ez egy verseny. Az nyer, akinek a rakétája a legmesszebb repül, tehát ezt nem csak valami tűzijátékos móka, hanem meg is kell keresni aztán a rakétákat, hogy eldönthessék, ki nyeri a 100 dolláros fődíjat! Ezt az egészet nagyon aranyosnak találtuk, tetszett, ahogy mindenki nagy lelkesen építgeti a saját rakétáját.

Ugyanakkor elképzeltük, hogy egy ilyen verseny a mi világunkban mennyire életképtelen lenne, vagy ha működne is, mennyire nagyon elfajulna azonnal. Valószínű már az első években megemelkedne a fődíj összege a szponzorok révén, aztán szinte csak arról szólna az egész, hogy kinek van több pénze, ki tud jobb cuccokat rendelni e-bay-ről a rakétájához, kinek vannak ügyesebb barátai, mérnökei, és valószínű pár év alatt valaki megépítene a sufnijában egy interkontinentális rakétát, bár az is lehet, hogy idáig már el sem jutna a történet, mert előző évben valaki szétlőtte már az egyik szomszéd ország falujának disznóólját, ezért lefújnák az egész bulit, mielőtt még odáig fajulhatna. :)

Ezt a teliholdat egyébként kicsit benéztük, mert ugye mivel 28 napos a vízumunk Mianmarra, egyértelmű, hogy csak egy teliholdat leszünk itt, de erre sajnos nem figyeltünk időben, pedig Eszter (Katmandu, licsi, Eupolisz túravezető, Vándorboy párja) is mesélte, hogy micsoda pompás hőlégballon fesztiválon vett részt teliholdkor. Na, de sebaj, amiről lemaradtunk, azon már nem vesződünk. Inkább leírom, hogy Ti viszont figyeljetek majd arra, hogy ha Mianmarba jöttök, teliholdkor valami érdekes helyen legyetek, ahol valami izgalmas fesztivál vagy ünnepség történik.

Leugrik rólam a fényképezőgép…

Miközben itt időztünk a bambuszrakéta építőknél, eleredt az eső. Megvártuk hogy alábbhagyjon, de amikor elindultunk, alig értünk be a következő mező közepén található fa alá, újra rákezdett. A fa alatt előtúrtuk az esődzsekiket, és a táskák esővédőit, de mire ezeket mind felszereltük magunkra, az eső újra elállt. Ez szórakozik velünk! :) Azért maradtunk már az esőruhában, és jól tettük, mert pár perccel később nagyon rázendített, egyre csak szakadt és szakadt, percről percre hevesebben. Egy betonoszlopokra épülő kolostor alatt találtunk menedéket. Itt jó fél órát eltöltöttünk, én közben azért próbáltam fotótémát találni, de nagyjából csak untuk magunkat itt, pont ahogy szemközt a gyerekek a lépcsőn. Illetve ez nem igaz, mert olyat éreztünk, amit nagyon rég nem: fáztunk! :) …és végre nem csak a hülye légkonditól. Én már kezdtem összeépíteni egy asztalt székekkel a kártyázáshoz, amikor végül alábbhagyott az eső. Ez új fotótémákat teremtett, ugyanis az emberek elkezdtek kifelé özönleni a szemközti épületből, és aztán mi is indultunk, akkor meg a táj jött szembe: egy domb tetején sztupa, és egy hatalmas fa, majd túloldalt a mező, és indulunk lefelé, az út gyakorlatilag patakká változott az eső után, ami közben már teljesen elállt. Szóval nem akármilyen helyeken jártunk.

Az egyik ilyen patakátkeléskor egész nagyot kellett ugrani, és az ugrás közben azt éreztem, hogy valamilyen súly, valami szorítás elhagyja a mellkasomat. Lenéztem, és a fényképezőgépet láttam tokostul a saras vízben úszni lefelé. Villámgyorsan utána kaptam, még mielőtt elsüllyedhetett volna. Kivettem a fényképezőt a tokjából és rögtön odaadtam Zitának, hogy törölje meg. Az aksit is gyorsan kivettük, úgy tűnt, nem lett különösebben nedves belül, csak néhol a burkolatán. A tokjának a belsejében viszont állt a víz. Valószínű, ha csak pár másodperccel később kapom ki a vízből, nagyon beázik masinának, úgyhogy nagy mázlink volt. Épp kezdtük megszokni és megszeretni ezt a fényképezőt is… Ez a nászajándékba kapott Panasonic DMC-ZS7 gépünk, ami már kétszer tönkrement, és mindkétszer megjavítattuk, de csak tartaléknak mertük használni, nehogy újra elromoljon. Aztán valahol Banglades végén, mivel az öreg Canon már alig akart bekapcsolni, előlépett elsődleges fényképezőgéppé. Mivel féltem, hogy az objektívbe is víz ment, illetve az azt kihajtó kis motorokba, jobbnak láttam rögtön megpróbálni bekapcsolni, hogy lássuk, mekkora a baj. A gép bekapcsolt, kinyílt az objektív, ahogy szokott, a lencsevédővel beragadva, amit már Bangkok óta kézzel kell kipöckölnünk. Ezt most is megtettük, és tádá, működik! Micsoda szerencsénk volt! Ez már csak azért is nagy mázli, mert máskülönben a hűséges kis Canon karcos lencséjével kellett volna fényképeket készítenünk a 2013-as falinaptárunk decemberi, mianmari hónapjához. A zuhanás úgy következett be, hogy a gép tokját a hátizsákom mellpántjára fűztem fel, ám annak varrása az egyik oldalt pár napja elengedett, ezért csak egy dupla csomóval kötöttük meg. Ez a csomó most elengedett a megázástól és az ugrálástól, a fényképezőgép tokja pedig lecsúszott róla

Megáradt patakokon, piócás rizsmezőkön át

Az esettől kicsit belém állt az adrenalin, vagy én nem is tudom mi, de utána még 10-20 percig éreztem a testemben, miközben sétáltunk lefelé a vizes mezőn a rizsföldek teraszai között. Odalent egy durván megáradt patakon kellett átkelnünk, ekkor a lányok feladták, egyszerűen átsétáltak. Én Sebastiant követtem, a kis szigeten keresztül ugráltam át a túlpartra. Bár kb. mindegy lett volna, mert később eleredt újra az eső, csak ezt akkor még nem tudtuk. Mint ahogy azt sem, hogy a piócák a rizsföldek környékén szeretnek lakni, és a fűszálak végén nyújtózkodnak, hogy rámászhassanak áldozataikra. Vagyis ahogy vesszük, áldozat az, aki annak gondolja magát. Az első ilyen eset után sikítva, pánikolva dobáltuk le a lábbeliket és a zoknikat magukról, majd mindent tüzetesen átnéztük, és sorra lepöcköltük róluk a rajtuk mászó piócákat, amikor pedig magunkon láttunk egyet, még kétségbeesetten kapálódzva söpörtük le magunkról őket. Ezek egyébként még aprók voltak, csak néhány centiméteresek, de akkor is undorítóak. Később én már beletörődtem, hogy rám másznak és a véremet szívják, mert egyszerűen könnyebb volt nem törődni velük, mint állandóan azon parázni, hogy hol másznak a cipőmön és megállni és a hátizsákkal a hátamon levenni, megtisztítani, majd visszavenni a cipőt-zoknit. Főleg azok után éreztem így, hogy Monszan elmondta, nem terjesztenek semmiféle kórt, és nem veszélyesek a piócák. Ez azért így még nem teljesen kerek, mert azóta hallottunk egy elég meredek sztorit: a pióca sebet hagy az emberen, és ezen a seben keresztül bejuthatnak a véráramba más élősködők, akik az erekben elterjedhetnek és petét rakhatnak. Uááááárghhh! :P Jó, hogy ezt a sztorit akkor még nem hallottuk.

Szóval caplattunk fölfelé, árkon-bokron át, most épp egy szűk kis vízmosásban, hol sárfalon, hol a szilárdabb sárkupacokon, csak, hogy megússzuk az igazán nedves, süppedős sarat. Pedig, ha tudjuk, hogy mi vár ránk a gerinc túloldalán, a lefelé aljában. Egy akkora patak, amit teljes lehetetlenség lett volna átlépni vagy átugrani. Ezt meg se próbáltuk, itt már Sebastian és én is megadtuk magunkat, különben is tiszta sarasak voltak már a cipőink, most legalább le tudtuk őket mosni a patakban. Persze már ez sem számított sokat, mert aztán a következő fölfelé mászásban újra sarasak lettünk.

Innen már csak két dombra és másfél óra szakadatlanul zuhogó esőre volt az ebédlőhely. Egy házhoz érkeztünk meg a hátsókerten keresztül. Az első emeleti szobában már meg volt terítve nekünk, hamarosan kaptuk a levest és a rizst, mindenféle zöldségekkel, és persze a kólát is kitették középre, darabját 2000 kyat-ért. Mindössze 10 kólából megvan a napi költségünk, egy 11. már nem fér bele, és nem is hiányzik, kértünk cukrot a zöldteához. Én nagyon lemerültnek éreztem itt magam, ráadásul a vállaim és a lapockáim között az izmaim eléggé fájdalmasan beálltak a táskacipeléstől. Merthogy a derékpánt csatjai is összeragadtak, már valamikor. Szétválasztani nem lehet őket, csak kifűzni tudtam őket, és most egy csomót kötök a derekamra, de ez nem túl jó megoldás, mert valahogy mindig visszakerül a teher nagy része a vállaimra menet közben. Vacak egy táska ez, az egyszer biztos, hogy nem eredeti Lowe Alpine, hiába egy plázában árulták Bangkokban, úgy látszik, az nem számít.

Elhagyjuk a tárcánkat

Indulás előtt felhívta Mon Szán a figyelmünket rá, hogy egy „foreigner” otthagyta a tárcsáját azon a helyen a délelőtt, ahol megálltunk a bambuszrakéta készítők mellett. Más csoportok is jártak arra akkor, ezért rögtön arra gondoltunk, hogy szegény ember, hogy lehetett ilyen figyelmetlen. Aztán eszünkbe jutott, hogy ott mi is vásároltunk, és hogy azóta nem láttuk a nyakba akasztható bordó szütyőnket amiben a tárcánkat hordjuk. Ebben a pillanatban Zitának be is ugrott, hogy hová tette le, és hogy onnan többé nem vette magához. Sok pénz nem lehetett benne, mivel oda mindig csak egy, max. két napra elegendő pénzt pakolunk, pontosan ezért, hogy ha valami történne, vagy meglopnának minket, akkor ne legyen nagy a veszteség. A többi pénz, az útlevelek és a bankkártyák kettőnk között vannak úgy felosztva és elrejtve a táskáink mélyére, hogy ha az egyikünk táskája teljesen eltűnne, akkor se kerüljünk nagyon-nagy bajba. Ennek ellenére szerettük volna most visszakapni valahogy a tárcánkat, ezért Mon Szán telefonált még néhányat, és a végén azt a hírt hozta, hogy vagy utánunk hozzá egy következő csoport, vagy visszaküldik Kalaw-ba, azt majd az Inle tónál kell megtelefonálnunk, hogy végül melyik verzió történt.

Mi jöhet még? Beledobom a vízbe a fényképezőt, elhagyjuk a tárcánkat, ráadásul egész nap ázunk, alulról meg piócák támadnak… Ez így összefoglalva elég rosszul hangzik, de mindezek ellenére azért jól voltunk, és indultunk tovább, bele a délutánba, amiről Mon Szán azt mondta, még három óra a kolostorig. Délután kereszteztünk egy dombot, majd még egyet, és még egyet, de már valahogy harántirányban. A GPS-re csak néha néztem rá, mert amúgy a táskámban tartottam, volt nekünk GPS-ünk, Mon Szán, aki nem pont ugyanazon az útvonalon vitt minket, amit a GPS is mutatott, de mindig közel hozzá, mellette és vele nagyjából párhuzamosan. Néha kereszteztük is ezt az utat, és akkor láttam, hogy ez egy széles, nagy út lenne, ha jelenleg nem változott volna át egy őrült mély sártengerré. Valószínű aki trackelte, majd feltöltötte ezt az útvonalat az OpenStreetMap-re, az száraz évszakban járt itt, amikor az az út szilárd halmazállapotú, és könnyen járható. Mon Szán nélkül csak annyit tudnánk, hol megy ez a nagyon saras út, de ezeket a kis utakat, ahol ő visz, nem ismernénk. Azt hiszem már csúnyán elkeveredtünk volna nélküle, és ha vezető nélkül indultunk volna el, akkor mostanra már vagy feladtuk volna és visszafordulunk, vagy hozzácsapódtunk volna egy csoporthoz. Mon Szán olyan kis csapásokon visz keresztül a dombokon, amiket magunktól az életben meg nem találtunk volna.

Végül is valahol jobb ez, mint egy széles földúton sétálni, így még közelebb vagyunk a természethez, pl. a piócák is ránk mászhatnak! :) Micsoda öröm, főleg a lányoknak, akik még mindig nem törődtek bele abba, hogy piócásak lesznek. Jobb erről nem is tudomást venni és nem gondolni rá, csak menni, aztán ha megszívták magukat, úgyis lemásznak rólunk maguktól. Mon Szán egy szélesebb völgy felé vezényelt minket, aminek az aljára leláttunk a fák felett, és lent kisebb vízeséseket fedeztünk fel. A víz a rizsföldek alatt leszakadt földletörésen zúdult alá, látszott rajta, hogy csak ideiglenes, csak nekünk van szerencsénk látni, mivel ilyen esős időben érkeztünk ide. Közelebb érve kiderült, hogy pontosan a vízesések felett keresztezzük a völgyet, sőt igazából miattuk, vagyis inkább a földletörések függőleges sárfalai miatt kellett megívelnünk kicsit az utunkat. Ennyit megért, mert érdekes volt ilyet is látni.

Magas barna, felemás szandálban

A bajoknak nem ért vége a fényképezőgéppel és a tárcával a mai napra, ugyanis a délután elszakadt az egyik Zita szandálja a fűzőjénél. Ilyet már többször tett, de mindig olyan helyen szakadt el, ahol gyorsan meg tudtuk javítani. Most nem így volt, ezért egy szép kis piócás rész kellős közepén kénytelen voltam előtúrni az én szandálomat, ami egy nagyon régi, kopott bőr darab, de még mindig jobb, mint a flip-flop. Zita bakancsa sajnos Bangkokban maradt, így kettőnknek összesen egy pár cipője, két pár szandálja (vagyis most már csak másfél), és két flipflopja volt, amit a lábainkra vehettünk.

Amikor elővettem a szandált, akkor vettem észre, hogy az enyém is szét van szakadva, az egyiken a sarokrész levált a talpról! Na jól nézünk ki, most mit vesz fel Zita? Az én cipőmet és én megyek flip-flopban, vagy mezítláb? Nem, Zita ennél leleményesebb volt, kiszúrta, hogy az a félpár szandálom még ép, ami neki elszakadt. Így felemás szandálban folytatta, de ezt még nézni is rossz volt nekem mögüle. Nem azért, mert „ez így hogy néz ki?”, az ilyesmi nem zavarna, hanem mert szegény Zitám úgy csúszkált a lábfejével hamar a nedvessé, sarassá váló szandálomban, hogy azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán képes így haladni.

Magasabb, meredekebb oldali hegygerinc tornyosult előttünk, és amikor kérdeztünk Mon Szán-t, hogy most merre, egy alacsonyabb nyereg felé mutatott – ott fogunk átkelni, és még két óra innen az út a kolostorig. Te jó ég, csak egy órányit jöttünk?! Három órának tűnt. Mintha már napok óta vándorolnánk ebben az esős időben.

A nyeregbe a feljutás nagyon érdekes volt, mert egy száraz patakmederben másztunk fel, ami azért érdekes, mert mindenhol máshol csupa sár és víz volt minden, de a patakmeder, mivel ezen a részen kavicsos volt, gyorsan elnyelte a sok vizet, és mi csak egy nedves kavicságyon sétáltunk, ami így még mindig messze a legkellemesebb felület volt a haladáshoz ebben a környezetben.

Még mielőtt sötétedni kezdett volna, Mon Szán már csak 30 percről beszélt, amit el sem akartunk hinni, olyan közelinek tűnt. Félig kínunkban, mert már minden mindegy volt, és mert már magától jártak a lábaink így a nap végén, akármilyen fáradtak is voltunk, tréfálkozni kezdtünk Sabestian-al. Először csak egy teára akartunk megállni, nehogy odaérjünk a kolostorhoz sötétedés előtt, hiszen már bekészítettük a fejlámpákat a zsebeinkbe, hogy kéznél legyenek. Aztán kértük Mon Szán-t, hogy forduljunk vissza, meggondoltuk magunkat, mégis meg szeretnénk látogatni az ő faluját! Hány óra oda vissza az út?! :) Közben persze el sem tudtuk volna képzelni, hogy annyit még sétáljunk a mai napon, pláne visszafelé.

Zita közben talált egy bambuszágat, amit botnak tudott használni, így sokszor megúszta, hogy elessen, vagy hogy le kelljen tennie a kezét, amikor egyensúlyát vesztette a csúszós szandál miatt.

Az út nyílegyenesen vitt neki egy gerincnek, aminek a tetejét sűrű erdő borította. Úgy sejtettük, hogy oda már nem kell felmásznunk, hanem előtte lesz a kolostor, ahol megállunk. Nem tévedtünk ebben, csak annyiban, hogy végül mégis elő kellett venni a fejlámpákat, mert hiába hallottuk már egy közeli falu hangjait, közben úgy ránk sötétedett, hogy már nem láttunk volna máskülönben a lábunk elé. Egyszer csak kiértünk egy nagyon széles útra, aminek valamilyen széles borítása volt. Nem csúszott sehová, nem volt nedves, sőt még sík is volt… Egyből szédülni kezdtem… Najó, ez csak vicc. :) De innen már csak egy lépcsősoron kellett felmásznunk, és a sötétben megpillantottunk egy épületet, amiről Mon Szán azt mondta, ez a kolostor! Megérkeztünk, hát el sem hiszem!

Amúgy erre a túrára a sikh testvérek valamelyike azt mondta, 4 órás könnyű séta, és Bas-éknak azt is mondták, hogy nem kell esőkabát! :o Lehet, hogy arra gondoltak, hogy úgyis bőrig ázunk, úgyhogy teljesen mindegy. :)

Zita rögtön eltűnt a kolostorban, hamar átöltözött és lefürdött, én még maradtam kint, és egy nagy pocsolyában kimostam mindkét cipőmet, majd Zita három fél pár szandálját, amit a mai napon használt. Úgyis mindegyik csuromvizes volt már, úgyhogy mindegy volt nekik, gondoltam legalább tiszták legyenek holnapra, hiszen Mon Szán azt ígérte, holnap már „easy walk” lesz, nem megyünk többet sárban. Ezt nehezen tudtuk elképzelni a mai nap után.

Este a vacsora után már nem hogy naplót írni, de még a képeket lementeni és a költségeket felvezetni a táblázatba se volt erőm. Ki se nyitottam a netbook-ot, csak eldőltem és elaludtam egyből.

A Kalaw – Inló-tó gyalogtúránk második napja 2012. szeptember 30-ra esett, és 23km-t gyalogoltunk ezen a napon.

Eid-el-Iftar és eső az utakon

Labre-éktől második próbálkozásra is csak dél körül tudtunk elindulni, és ez hiba volt abból a szempontból, hogy az esőt így megint kikaptuk. Épp mikor már toltuk ki a kapujukon a bringákat, elkezdett szemerkélni az eső. Aztán amikor még a főúton sem jártunk, rákezdett úgy igazán. Ekkor felöltöztünk esőruhába, de mire ezzel végeztünk, ismét csak szemerkélt. Mire kiértünk a faluból, vetkőzhettünk. Még mindig jobb kívülről megázni az esőtől, mint beleizzadni a dzsekibe, mert akármilyen vékony is az és akármilyen szuper szellőző, attól még trópusi éghajlaton vagyunk, relatív melegben, még akkor is, ha közben szakad az eső. Szóval sok értelme itt nincs a vízálló dzsekinek és nadrágnak, mert ha felvesszük és úgy hajtunk benne, akkor belülről ázunk meg.

Erre a napra nem terveztünk sokat menni, épp csak ki akartuk próbálni, hogy mennyire bírja Zita a bringázást. A csomagjait átvettem, átpakoltam az én bringámra, ezzel már tegnap végeztem, át kellett állítani az Ortlieb táskák csatjait, hogy felférjenek az én első csomagtartóimra. Szóval így tekertünk, Zita táskák nélkül, én négy táskával. És jöttek a dombok, és jött az eső, még ezzel a 21km-el Kagrachuri-ig is meg kellett küzdenünk. Valamit félreolvashattam anno a térképen, amikor ezt az útvonalat terveztem, mert a Kagrachuri előtti „hágó” nem 180m magas volt, hanem 320m, persze ez az egészen nem sokat osztott-szorzott, mert az út folyamatosan hullámzott, és a legnagyobb nehézséget ez okozta. Ezen a szakaszon Samiultól tudtuk, hogy több érdekes dolog is van. Ha egy bizonyos ponton bevágunk egy mellékúton a dzsungelba, akkor egy kis gyaloglással (mert az utolsó pár km-en már képtelenség bringázni) megérkezhetünk egy vízeséshez és egy kilátóhelyhez a dzsungel közepén. Végül ezeket a helyeket nem kerestük fel, ennek több oka volt. Egyrészt azon a helyen, ahol az elágazást feltételeztük, rengeteg volt a helyi, vagyis inkább a bangladesi, az őslakos, azok közül is a fiatalabb suhanc fajta. Biztos, hogy követtek volna, és megkeserítik a kirándulásunkat, de ez még mindig csak a legkisebb baj lett volna, mert ezen felül nem tudtuk volna hová tenni a bringákat a gyalogtúra idejére, na meg aztán az eső is esett, és teljesen borús is volt az idő, tehát a kilátópont így eleve elvesztette az értelmét számunkra ezen a napon. Hagytunk hát mindent magunk mögött, és elengedtük őket, ahogy magunkat is a lejtőn, merthogy végre túljutottunk a hágón. Vagy legalábbis azt hittük, amíg pár dombbal később szembe nem találtuk magunkat ismét egy meredek emelkedővel. :)

Az út egyébként ezen a napon forgalmas volt, a buszok és a dzsipek muszlimokkal dugig tömve, és még a tetőkön is csüngve közlekedtek, sűrűbben, mint máskor. Ennek az okát is tudtuk, ezen a napon volt a második napja a közel egy hónapos Ramadánt követő ünnepnek, az Eid-nek. Ez a legnagyobb ünnepük a muszlimoknak az évben, ilyenkor (végre napközben is…) nagyokat esznek, összejárnak és a távoli rokonok, családtagok meglátogatják egymást. Ilyenkor még a busz-, hajó-, és vonatjegyek is drágábbak, mint máskor, és különjáratokat indítanak, hogy ki tudják szolgálni a 150 milliós ország mozgási igényét. Ennek a gyakorlati működését láthatjátok is néhány képen. :)

Az egyik gerincen egy sztupát pillantottunk meg, és ahogy közeledtünk hozzá, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy az utunk épp mellette fog haladni, megkerülve a gerincet, aminek a tetején magasodik. Itt megálltunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyük az építményt, és amíg Zita felmászott fényképezni, én vigyáztam a bringákra, és pólót cseréltem, mert úgy tűnt, innen már tényleg csak lefelé lesz, és nem akartam a vizes pólómban száguldozva megfázni az ellenszéltől. Amíg Zitára vártam, több busz is megállt mellettem, annak ellenére is, hogy egy meredek kanyarban álltam, ez nem számított, meg akarták csodálni a fura bringákat és a fehér embert. Rogyadoztak az emberektől ezek a buszok és a tetejük is csurig volt velük, de azért erre volt idejük. Én sajnos képtelen voltam örülni nekik, mert ők rám csak úgy tekintettek mint egy majomra a kerítés nélküli állatkertben, ahogy szóltak, kiáltoztak felénk, az az én értékrendem szerint nagyon bunkónak számított, és ezen nem bírtam fordítani egyet, ráadásul a busz is nagyon büdös volt.

Zita „zsákmány” nélkül tért vissza, a kis Canon fényképezőgépünk végleg felmondta a szolgálatot, legalábbis ekkor úgy tűnt. Aztán később visszatért belé az élet, már sokadjára viselkedett így. Talán csak a nedves levegőt nem komálja. A képeket ezután a nászajándékba kapott Panasonic géppek készítettük, de előbb ehhez még fel kellett annak az aksijait töltenünk.

Kagrachuri – Hotel Nájlon és a bangladesi Big Mac

Kagrachuri előtt végre leértünk a völgybe, és innentől síkra váltott a vidék, ami igaz, hogy azt jelentette, hogy vége a lefelének, de egyben azt is, hogy nincs több fölfelé. A Kagrachuri-Rangamati elágazásban igazoltattak és regisztráltak minket a rendőrök, persze csak a maguk módján: se útlevelet, se a Samiultól kapott engedélyünket nem kérték el, csak egy nagy füzetet toltak elénk, ahová mi magunknak fel kellett írni az adatainkat, és hogy honnan jöttünk és hová tartunk.

Ezt követően aztán hamar egy civil ruhás rendőrt találtunk magunk mellett, aki motorral követett minket, és elvezetett egy szállodába, ahol négyszázért vesztegettek egy első emeleti sötét lyukat, ahová az utca zaja is beszűrődött. Innen mentünk át egy másik szállóba, a Hotel Niloy-ba, amit mi csak Hotel Nájlonnak hívtunk, ami valamilyen szinten találó is volt rá, mivel olyan nagyon, de közben olyan reménytelenül próbálta lemásolni azt a műanyag, plasztikus, steril életteret, ami egy nyugati szállodára jellemző. Ez persze nem sikerült neki, hiszen a második emeleti, egy ágyas szobánk, amit háromszázért kaptunk meg, igaz ugyan, hogy szépen ki volt festve, és volt benne tévé (amíg ki nem pakoltam, hogy legyen helye a netbooknak), és szépen rendezett volt, de közben dohos volt, mint az állat, és a falakon gekkok rohangáltak, a szobához pedig gyertyák is jártak, mivel éjszaka elment az áram… :) Ily módon annyira azért nem hasonlíthatjuk nyugati társaihoz, de mi ezt egy cseppet sem bántuk, örültünk, hogy van hol laknunk 900 forintért, és hogy a bringákat nem kellett felcipelnünk a másodikra, mert azokat sikerült egy éjszakára zárt helyen, a lépcsőházban leláncolni.

A recepciósunkkal és a „biztonsági korlátozásokkal” már kevésbé voltunk ilyen boldogok, persze egy idő után már ezen is csak mosolyogtunk, illetve ezek miatt hamar eldőlt, hogy holnap továbbtekerünk Rangamati felé. Ahányszor el akartuk hagyni a szállodát, ő le akart minket ültetni a pultjával szemközti fotelban (Please, sit down! – Másnap reggel már mi is így köszöntünk neki! :D), és kérdezte, hogy hová és miért akarunk kimenni. Hát kérem, enni szeretnénk, mert éhesek vagyunk! Ó, azt nem lehet, ő idehozatja nekünk az ételt, maradjunk csak itt. Ember, nem azért jöttünk ide, hogy egy szállodában kuksoljunk a gekkókkal, hanem mert látni szeretnénk Kagrachurit! Oké, de akkor is rendőrt kell, hogy hívjon, aki majd kísér minket… :O A rendőrünk egy fiatal, kék egyenruhás srác volt, aki a vállán egy szép nagy puskát hordott. A puskát mi nem értékeltük, de azt már igen, hogy volt társaságunk, tudtunk vele beszélgetni, és megmutatta a közeli vendéglőt, ahol két rendőrnővel is találkoztunk! Ezen meglepődtünk, mert nem gondoltuk volna, hogy itt Bangladesben, egy muszlim országban, ahol ilyen patriarchális a társadalom, rendőrnőkkel fogunk találkozni, ráadásul vidéken! Nem viseltek semmi a fejükön, hosszú fekete hajuk egyszerű copfba volt fogva… Mondjuk máshogy szerintem furcsán is néztek volna ki.

Vacsorára a nagy kedvencünket, a parotába csavart csirkedarabokat ettük sok hagymával, fokhagymával, uborkával és lime-al leöntve. Vagyis „Gyros a’la Banglades”-t ettünk, a saját fejlesztésű kedvencünket, ami ízben és kinézetben hasonlít az otthoni gyros-ra, és kettőnkre kétszáz taka alatt saját magunk által összepakolható egy jobb bangladesi étterem kínálatából. Vicces egyébként, hogy itt is árulnak „bárgert” néhol, de annak kevés köze van a hamburgerhez. A zsömléje amúgy ízletes, és mint a Big Mac, két szinten van bevágva, de kb. itt véget is ér a hasonlóság, mert a felső szeletbe rendszerint csak egy vékony szelet uborka kerül, esetleg mellette egy hasonlóan vékony szelet répával vagy paradicsommal, az alsó szinten pedig vagy egy ismeretlen eredetű furcsa fasírt van, vagy egy rántott csirkehús darab, utóbbi minden esetben csontostul! Csontot hagynak a hamburgerben, hát hová vész így a lényeg, az élvezet, hogy csak beleharapsz, és eszed-eszed, és hmm… kitörik a fogad, ha nem vigyázol! Ha úgyis ki kell venned a csirkehúst a zsömléből, hogy körberágd a csontról a húst, akkor minek belepakolni? Vagy képesek a bangladesi barátaink körberágni a szájukon belül a csontdarabokat, vagy igazából az, hogy zsömlében adják a húst, csak egy marketing elem, hiszen külön is adhatnák, úgyis külön kell enni. Szóval vicces, és aranyos, ahogy a nyugati dolgokat próbálják másolni. Azt ugye már elmondtuk, hogy Kína óta minden országban, ahol jártunk, a csirkét azt csak random felvagdossák és úgy főzik-sütik ki, nyakkal, lábbal, meg mindenféle egyéb érdekes részekkel együtt, amelyekről én ezelőtt nem is tudtam, hogy egy csirkének van olyan. :) És ezt ők így imádják, szeretik a csontokat, és azokról lehámozni az utolsó kis darab húsokat is.

Persze mondanom sem kell, mi ennek épp az ellenkezőjét szeretjük, a szép nagy, egybefüggő húsdarabokat, ezért aztán rendszerint hátul a konyhában találjuk magunkat, amint válogatjuk a nekünk tetsző darabot – mert mindegy, mennyi a csont vagy a hús egy darabon, mind ugyanannyiba kerül, 70-100 takába. Sokat beszélek itt húsról, pedig közben az igazság az, hogy sokkal kevesebbet eszünk belőle, mint előző életünkben. Itt Bangladesben pl. rendszerint csak egy ilyen darab csirkét veszünk, és azt megesszük ketten fejenként 3-4 db parotába tekerve, a már előbb említett rengeteg zöldséggel, szóval ez a kevés csirke igazából már csak az íze végett kell, a lényeg a sok zöldség. Ezen kívül magunktól legfeljebb csak halat szoktunk enni, és csak ha vendégségben vagyunk és megkínálnak valamilyen más hússal, akkor eszünk mást a csirkén és a halon kívül. Hazugság lenne azt mondani, hogy ez nem csupán az anyagi okok miatt alakult így, és mert a többi hús sokszor nem túl bizalom gerjesztően néz ki, az viszont igaz, hogy végeredményben örülünk, hogy kevesebb húst eszünk.

Dombokon, hegyeken

Na, de most már elég ebből, és feküdjünk le aludni, majd ébredjünk fel másnap reggel, pakoljunk össze, reggelizzünk meg, és induljunk el! A reggelinél egy fickótól megkaptuk Bluetooth-on a Bondu Tin Din-t mp3-ban, ez az a verzió, amit aztán fel is töltöttem Nektek. :) A recepciós még mindig le akar ültetni magához, és szinte már pánikszerűen vissza akar minket tartani, hogy csak 20 percet várjunk, és itt lesznek a rendőrök. Teljesen megbolondult, mondtuk neki, hogy ott a checkpoint az elágazásnál, azt nem tudjuk és nem is akarjuk kikerülni, egyébként meg Rangamati felé megyünk, és ha kell, a motoron 5 perc alatt úrolérnek, még mielőtt elérnénk a checkpoint-ot, úgyhogy ne parázza túl a helyzetet. Nekünk húsz perc most túl sok, hogy várjunk, és különben se kéne ennyire féltenie minket, csupán 50m-re van az a körforgalom, ahol 4-5 rendőr állomásozik egész nap, akiket ráadásul már személyesen ismerünk, mert tegnap odamentünk hozzájuk beszélgetni kicsit – már amennyit mi tudunk bengáliul beszélgetni. :)

Minden úgy is volt, ahogy mondtuk és gondoltuk, még nem értük el a tegnapi checkpointot az elágazásnál (Kagrachuri egy zsákutca), már megjelent a tegnapi civilbe öltözött rendőrünk a motorján. Csak azért ismertük meg, mert ugyanaz a lungi és ugyanaz az ing volt rajta, mint tegnap. :) A checkpointnál ismét beírtuk magunkat a füzetbe, majd végre nekivágtunk az ismeretlennek!

Ezúttal még több dombot kaptunk, mint eddig a Chittagong – Kagrachuri szakaszon, és Rangamati 70km-re mértem tőlünk, tehát ennyi volt a kitűzött táv a mai napra, ami nem ígért egy könnyű menetet ezen a terepen. Nem is volt az, de legalább az esővel kétszer is nagy szerencsénk volt. Először déltájban kezdett szemerkélni, és éreztük, hogy ebből nagy zuhé lesz (valahogy már érezni másfél hónap Banglades után), ezért beálltunk egy kis teázó eresze alá. Abban a pillanatban, hogy bent voltunk a tető alatt, leszakadt az ég. Kihasználva a kényszerpihenőt, én megvizsgáltam és kicsit szét is szedtem a markolatváltómat, mert az kezdett rakoncátlankodni, és már kesztyűben sem voltam képes néha váltani, mert annyira szorult. Ez mondanom sem kell, igen bosszantó tud lenni egy ilyen dimbes-dombos terepen. Sajnos nem tudtam meggyógyítani, mert manuál híján nem mertem jobban szétszedni, illetve nem is nagyon láttam, hogyan kezdhetnék neki. Így az eső elálltával maradt a nehézkes váltás, aminek nagyon nem örültem, hiszen egyrészt ez nem jelentett jót a bicikli műszaki állapotát illetően, másrészt egyszerűen képtelen voltam rendesen haladni miatta. Volt, hogy meg kellett állnom fölfelé, és csak álló helyzetben, nekifeszülve tudtam nagy nehezen könnyebb fokozatban váltani.

A nehézségeket leszámítva gyönyörű volt a táj, és sok érdekeset láttunk ezen a napon. Elsőnek egy élő, növényi kerítést, ami engem nagyon megfogott. Persze tudom, nálunk is vannak sövénykerítések, de igazából ritka az ilyesmi, pedig mennyire logikus, és szép. Ja, hogy egy évben egyszer-kétszer meg kell nyírni? Inkább dolgozom a munkahelyemen, és abból a pénzből veszek fémből, kőből, vágott fából kerítést, és megépítem vagy építettem azt, nem igaz? :) A többi nem számít… Különben is, mindenkinek ilyen kerítése van, nem merek különbözni, még furcsán néznének rám.

Éjszakai markolatváltó-szerelés mellkasi fájdalmakkal egy ékszerboltban

Az út sok helyen dzsungelszerű környezetben haladt, de azért sose volt elhagyatott, még itt is lépten nyomon találkoztunk emberekkel, hol csak úgy sétáltak az út szélén, hol a ritkán, de azért itt is megtalálható földeken dolgoztak. Ebédelni megint csak egy pillanatra álltunk meg, és amint végeztünk, indultunk is tovább, mert odakint már rekordméretű tömeg gyülekezett.

Hamar kifáradtunk az állandó hullámvasútban, és egyre inkább éreztük, ahogy mentünk bele a délutánba, hogy ma már nem lesz meg ez a Rangamati, vagy legalábbis ha megpróbáljuk, azzal azt kockáztatjuk, hogy ránk sötétedik. A második nagy zuhé vagy félóráig tartott, és igaz ugyan, hogy megint pont kikaptunk ezúttal egy katonai őrbódét, de mire abból kiszabadultunk, már csak másfél óránk volt sötétedésig, Rangamati viszont még több mint 30km-re volt előttünk. Még egy kicsit azért haladtunk mert a terep is enyhülni látszott, de aztán egy nagy bazársoron elkezdtünk kérdezősködni valamilyen éjjeli fedél után. Egy kedves ember hamar meghívott magához az ékszerüzletébe. Később több meghívást is kaptunk máshová, de hűségesek maradtunk az első segítőnkhöz, nem akartuk megbántani, másrészt meg nem tetszett, hogy mások azzal kérkedtek, hogy nekik nagy házuk van, még akkor se, ha igazából nem annak szánták, csak arra gondoltak, hogy nekünk majd ott kényelmesebb lesz. Azt nem mondom, hogy tökéletesen, de elvoltunk abban a kis kb. 10 nm-es helyiségben a bambuszkunyhóban, ami igaz, otthon szerszámtartó kerti bódénak is roskatag lenne, de itt egy vidéki ékszerüzletnek még elmegy. Embereink vacsorával is készültek, én pedig nekiálltam szétszerelni a markolatváltókat. Mind a kettőt, mert közben a Zitáé és elkezdett rakoncátlankodni.

Azzal kezdtem, hogy letöltöttem a Rohloff honlapjáról külön csak a markolatváltóról szóló manuált, azt rátöltöttem a Kindle-re, hogy ne a notebook legyen elől és merüljön. A doksi alapján indultam el, és máshogy nem is nagyon ment volna, mert azzal kellett kezdeni, hogy 14-esbe tesszük a váltót és odalent az agyváltónál a feszítő csavarokat teljesen kilazítjuk. Ilyesmit nem tudtam volna megszülni magamtól. Ráadásul találtam egy módszert, amivel meg lehetett úszni azt, hogy magát a markolatváltót le kelljen húzni a kormányról. Így a kormány maradhatott a helyén, egy csomó munkát és némi csavarragasztót is megspóroltam. Ahogy szétszedtem a váltókart, nyilvánvalóvá vált, hogy totál mocskos odabent. Nem csak furcsa fehér port találtam benne mindenütt, hanem a bowden belső teflonburkolatának darabjait is. Ez sajnos nem jó jel, mert ez azt jelenti, hogy a bowden sérült, tehát azt is cserélni kell majd, ha a váltókar kipucolása nem segít, akkor most, de különben is minél előbb. A pucolásban már Zita is segített, makacsul bele volt állva a por mindenhová a váltókar belsejébe, így eltartott egy darabig, amíg megpucoltuk őket.

Igazából az egész művelet így leírva, manuált használva nem tűnik bonyolultnak, de akkor azért para volt, gondoljatok csak bele: Banglades távoli vidékein, éjszaka, fejlámpánál, egy útszéli bazársor apró kis ékszerboltjának kunyhójában szétszedni a kerékpárjaink egyik létfontosságú alkatrészét, életemben először, úgy, hogy csak magamban bízhatok, mert ha én nem tudom összeszerelni, akkor bizony senki az ég adta világon nem fog tudni nekem itt ebben segíteni, itt nem, hogy Rohloff képviselet, de még nyugati, váltós bringákat látott kerékpárszervizes sincs több ezer kilométeres körzetben. Ezért aztán volt bennem egy kis zizi, meg egyáltalán, fáradtak és elgyötörtek voltunk ezután a nap után, én négy táskával másztak meg az összes rohadt dombot ebben a nedves, meleg időben, most meg a nap végén itt kell szerelnem, és izgulnom, hogy vajon képes leszek-e összerakni és újra működésre bírni a markolatváltómat. Hogy is mondjam, kicsit nyomorultul éreztem magam, bár a vendéglátóink kedvesek voltak, de nem ez a lyuk volt az a hely, amit reggel elképzeltem, hogy ezen az éjszakán lakni fogunk, pláne nem az atomjaira szedett markolatváltóval. Az érzésre még az is rátett, hogy zanyáltam egy nagyott. A budi a kunyhó mögött volt egy saras domboldalban, és ahogy jöttem le onnan a papucsomban, az egyik lépésnél elcsúsztam, és a hátamra, fenekemre, illetve a karomra estem. Az esés közben nagyon hirtelen hátrarántottam mind a két kezemet, hogy tompítsam az esést. Ez feltétlen reflex lehetett, méghozzá olyan erős, hogy valamit meghúztam vele a mellkasomban. Röhejes volt, de sajnos fájdalmas is, hogy hanyatt estem a sárba, ugyanakkor a mellkasom fájdult meg az eséstől. Erős fájdalmat éreztem a mellcsontomnál, elég volt csak a bal karomat felemelni, máris még erősebben fájt. Hogy fogom így a bringákat és a csomagokat emelgetni és cipelni?

Szerencsére legalább szerelni tudtam nagy nehezen tovább, és miután az én markolatváltómat sikerült összeszerelni, majd letesztelni a megfelelő működését, nekiálltam a Zitáénak is. A váltás ezután sem lett olyan, mint újkorában, de azért jóval könnyebb lett, mint volt, és az egész arra is jó volt, hogy kicsit megokosodjak: a markolatváltóba felülről be tud folyni a víz, és be tud jutni a por. Noha van ez ellen benne védelem, de mivel a váltó nem vízszintesen helyezkedik el, mint ahogy azt egy hagyományos kerékpár kormányán tenné, hanem a kvázi nyitott végével közel függőlegesen fölfelé, ezért jobban ki van téve ezeknek a hatásoknak, és bizony bele is jut minden dögivel. Most valószínűleg a tegnapi esőzések alatti bringázás tett be neki annyira, hogy végül szét kellett szedni. És mivel nem lett tökéletes, valamikor a bowdent is ki kell cserélni majd. Persze a pót bowdeneket nem hoztuk el ide a Chittagong Hill Tracks-en tett kis körtúránkra, azok Chittagongba maradtak, és ez újabb aggodalmakat okozott nekem mindaddig, amíg kész nem lettem a vagy 3-4 óra hosszú szerelésekkel, és meg nem bizonyosodtunk arról, hogy mind a két váltó újra használhatóvá vált. Tehát a művelet végül sikeres lett, én azonban mégsem feküdtem le nyugodtan éjféltájt a matracainkra Zita mellé, ugyanis nem tudtam az oldalamon feküdni a mellcsontomnál lévő fájdalom miatt.

Labre-ék vendégszeretetéből a bazársori ékszerboltos vendégszeretetéig 2012. augusztus 21-22-én jutottunk el, 21 illetve 47,5km-t megtéve.

A felesleges aggodalmak elkerülése végett ez egyszer elárulom előre, hogy a mellkasom lassan ugyan, de a következő egy hét alatt szépen rendbejött magától. Sőt, így utólag a megélt nehézségek ellenére már mi is olyan szépnek látjuk ezt a szakaszt, mint ahogy az a képekből átjön. ;)

Szeretjük a ramadánt, a monszunt, és leginkább Bangladest :)

Rangpurból egy vidám rajtot vettünk, ez részben Shah Alamnak és Mahidnak volt köszönhető. Kivezettek minket a városból, így az irányra nem kellett figyelnem, csak a forgalomra, és valahogy az sem volt olyan szörnyű, mint vártuk. Persze még így is őrületes riksatömeg mellett haladtunk, de ezt most inkább élveztük, mintsem, hogy zavart volna. Kint a város szélén aztán elbúcsúztunk a srácoktól, és nekivágtunk az útnak, egyenesen le dél felé, Bogra irányába. A terv az volt, hogy minél előbb hajóra szállunk. Ezt azért terveztük így, mert ekkor még 6-7 napig szednem kellett azt a nyavajás antibiotikumot, és így nem akartunk bringázni. Eleve éppen csak meggyógyultam, plusz az antibiotikum méginkább leszívja az erőm… Banglades különben is a folyóiról (is) híres, és az útikönyv is hangsúlyozza, hogy ha itt vagyunk, akkor a hajózást ki kell próbálni. Az ország nagy része amúgy is víz, hát most akkor megjárjuk ezt is, közben pihenünk, és mégis haladunk. Hajóra szállni legközelebb Bogra alatt, Sirajganjnál van esélyünk, innen 2-3 napi bringaföldre. Azt, hogy hová megyünk hajóval, majd eldöntjük ott a kikötőben, amikor kiderül, hogy hová mennek hajók. Megtanultuk már, hogy Ázsiában nem nagyon szabad semmit előre tervezni, mert semmi sem történik úgy, ahogy eltervezzük – ezért már nem is igen tervezünk, csak remélünk, de azt se nagyon, nehogy nagyot csalódjunk! :)

Az út délnek jó minőségű volt, igaz, itt már kicsit nagyobb forgalommal találkoztunk, mint korábban, de ez még mindig elviselhető volt. Amikor megálltunk, egykettőre tömeg vett minket körül, és ez még mindig zavart minket egy kicsit. A rövidebb megállóknál nem volt különösebben baj, hogy páran bámulnak minket, de amikor ebédelni szerettünk volna, akkor annyira nem tetszett, hogy körénkgyűlnek. Először csak egy teára és süteményre álltunk meg, ekkor vonalat húztunk a sárba a bringák körül, és ez nagyjából működött ezúttal. Nem gondoltuk volna, de az időközben elkezdődött ramadán is segítségünkre volt. A kis teázók és éttermek ugyanis nem zárnak be ekkor, csak egy ponyvát húznak az utcafront felőli oldalára a vendéglőjüknek. Ennek színe általában fekete, és bentről kifelé, a fény felé mindig kilátni picit ezen keresztül, viszont befelé, a sötét helyiségbe nem látnak be. És ami még jobb, nem is jönnek be, mivel ugye ramazan van! Vagy legalábbis nem annyian! :) Így viszonylag nyugalomban tudunk üldögélni odabent, és a bringákra is rálátunk. Ennek köszönhetően csak 5 percenként kell kirohangálnom, nyomatékosítani a tömegben, hogy a vonal még mindig létezik, és ne lépjék át, pláne ne nyúljanak a kerékpárokhoz. Az is érdekes volt, amikor továbbindulunk. Azt már ugye meséltem, hogy minden gondolkodás, vagy rosszérzés nélkül simán elállja a tömeg a főutat is, egy csöppet sem zavartatják magukat, és ez így volt Indiában és Nepálban is. Amikor pedig elindulunk, azt általában sose sikerül teljesen egyszerre, mert aki elől van, azt követi a tömeg, és mögötte összezárnak, hátra pedig már nem néznek, mert az előttük éppen elinduló fekvőkerékpárra koncentrálnak. Így aki hátul maradt, az egy hömpölygő embertömegben találja magát, amiben mindent lehet, csak tökig pakolt fekvőkerékpárokkal sárból elindulni nem! :) Persze erre is van megoldás, az egyikünk áttolja a bringát az út túloldalára, őt követi a tömeg nagy része, és így mindenki békében el tud indulni.

Komolyan nagyon kíváncsiak lennénk rá, mi jár az egyszerű vidéki emberek fejében, amikor a munkájukat félbehagyják egy órára-félórára, hogy minket, és a kerékpárjainkat megállás nélkül bámuljanak. Számukra valami olyasvalami vagyunk, amilyet még biztos nem láttak, és lehet, hogy nem is fognak többet.

Napközi nyugalom a vendéglőkben – Szeretjük a ramadánt!

A következő megálló már komoly volt, mert ebédelni álltunk meg. Ehhez nagy szerencsénkre találtunk egy helyet ahová be tudtuk tolni a bringákat a bejárat mellé, a „ramadán függöny” mögé. Ja, és akinek nem rémlene a muszlim ünnep, a ramadán: ilyenkor a muszlimok egy hónapig nem esznek, amíg a nap fent van az égen. Sok étterem zárva tart – de nem Bangladesben! :D – és az emberek felkelnek hajnali négykor, esznek egy nagyot, esetleg még vissza is fekszenek, mielőtt nekikezdenének a napnak, majd este 7 körül, amikor lement a nap, ismét nagy lakomát tartanak. Közben nem esznek, és még nem is isznak! Hogy ez miért jó Nekik, ne tőlem kérdezzétek! :) Hogy nekünk miért jó, azt tudom: azért, mert így napközben nincs nagy tömeg az éttermekben, csak egy-két hindu ül bent, és olyan muszlimok, akik valamiért nem tartják a ramadánt, vagy kivételt képeznek alóla. Pl. a munkájuk miatt kénytelenek enni: gondolom ilyen a riksás, akinek kemény fizikai munkát kell végeznie nappal, hogy kitermelje a betevőt. Szerintem neki muszáj ennie, különben délutánra tuti eléhezne… De az is lehet, hogy nem így van, és ezek az emberek olyat tudnak, amit én elképzelni sem. Néhány riksás olyan vékony, mégis olyan terheket képes elhúzni, hogy az valami elképesztő!

Megint el akarnak küldeni minket a körénk gyűlt tömeg miatt

Na, de térjünk vissza a mi kis éttermünkbe, ahol szépen megebédeltünk, rizst és dalt, sőt desszertnek még egy kis dohit és teát is. Ez utóbbi kettővel még nem végeztünk, és közben arra lettünk figyelmesek, hogy a hely szépen lassan azért csak megtelt emberekkel, de enni nem esznek többen, mint ahányan az érkezésünkkor, ellenben kb. mindenki minket bámul. Ezt egy-két „kemonácsó”-val még viszonoztam is, kb. mert nem volt jobb ötletem, csak a sírás, de inkább a nevetést választottuk – félig kínunkban. Egyébként mindenki aranyos volt, akikhez hozzászóltunk, azok egyből elmosolyodtak, és ahogy itt szokás, a fejükkel oldalra biccentettek egyet. Hogy ez mit jelent, azt még pontosan nem tudjuk, vagyis azt már sejtjük, hogy nincs pontos jelentése, hanem inkább mindent jelent, amolyan általános non-verbális kommunikáció, ami szituációtól függően kb. bármit jelenthet. Szóval így biccentgettek nekünk, és egyre csak többen, aminek aztán az vetett véget, amikor a tulaj odajött hozzánk, és finoman érzékeltette, hogy szeretné, ha távoznánk. Én még öt percet kértem, de aztán, mivel nem végeztünk, Zita ötletére megkérdeztük, hogy mi a baj? „Túl sok itt az ember!” – Jött a válasz… Hát ez kész! Már megint elhajtanak minket, mert ez a sok Sanyi bejön és bámul minket, mert nem ismernek semmilyen szabályt, vagy illedelmet, csak jönnek és néznek, ramadán ide, vagy oda! Hát majd adunk mi Nektek! :) Megkérdeztük a tulajt, hogy szabad-e kihajtanunk minden nem fogyasztó bámészkodót, és erre bólintott, mire mi nekiálltunk kiterelni a népet. Néhányan hevesen ellenkeztek és mutogattak az asztalra, hogy ők itt esznek, vagy enni fognak, őket persze békén hagytuk. Meg a személyzet is ellenkezett, mert őket is élből kihajtottuk volna, mivel nem tudjuk megkülönböztetni őket az egyszerű betévedt bámészkodótól. A vége az lett, hogy odakint a függöny mögött gyűlt tovább a tömeg, idebent pedig újra minden olyan kihalt lett, mint az érkezésünkkor. Pontosabban talán egy kicsit többen lettünk, szóval elképzelhető, hogy néhányan végül ételt is rendeltek, csak hogy még egy kicsit láthassák a furcsa földönkívülieket, akik még banglául is beszélnek pár szót. Vagyis bengáliul, ahogy otthon, Magyarországon mondanánk…

Szerintetek bunkók voltunk? Szerintünk annyira nem, mint a tömeg kollektíve. :D Ha hagyjuk magunkat, miattuk előbb be kellett volna, hogy fejezzük az ebédünket, mint ahogy szerettük volna. Miközben ők nem is fogyasztottak az étteremben, csak bejöttek és leültek minket nézni, ráadásul ramadán idején – valószínű ez az, ami zavarta a tulajt. Kicsit kiakadtunk azon, hogy már másodjára elküldtek minket valahonnan a miattunk összegyűlt tömeg miatt, de ugyanakkor örültünk neki, hogy ezúttal nem hagytuk magunkat.

És ne gondoljátok, hogy ez olyan külföldis, nyugatis, parancsolgatós cselekedet volt, látnotok kellett volna az embereket. Olyan szépen és könnyen lehet terelni őket, és biztos vagyok benne, hogy ha képesek lettünk volna velük megértetni a szituációt, maguktól is elhagyták volna a helyet. Tudom, hogy az átlag nyugati ember elméjében egy muszlim ember az valami furcsa, mélyen vallásos, agresszív, nagyszakállas, furcsa ruhás, esetleg „pokrócos” alak, de a valóság nagyon messze van ettől, legalábbis a belső dolgokat illetően. Az átlag muszlim egy végtelen jámbor ember, barátságos, kedves, segítőkész, és néha már-már túlontúl vidám és molyosgós. A messziről jött utazót pedig nagyon tisztelik, és mindenben a segítségére sietnek. Nem mindenki ilyen, de a nagytöbbség igen! Valószínű ennek köszönhető, hogy a napi ötszöri imára hívó éneket, amit a minaretekből a hangszórókon keresztül beleküldenek az égbe, már nem úgy „hallom”, mint ennek az útnak az elején, mondjuk Isztambulban. Akkor egy furcsa, idegen világ hangja volt, és kicsit talán még én magam is rémisztőnek találtam, sőt, igaz már szégyellem azóta, de azt hiszem kicsit agresszívnek is. Mert ugye mit tudtam én ezelőtt a muszlimokról? Amit a médiában hallottam, a muszlim szélsőségesekről(!!!). Csak hogy az a muszlimoknak a 0,0001%-a, vagy annyi se. Ez alapján nem szabad ítélkeznünk a talán milliárdos tömeg felett.

Az Eső család – Szeretjük a monszunt!

A délután egy nagyszerű dolog történt velünk! Eleredt az eső! Na, ez még önmagában nem volt olyan csuda jó dolog, de ami következett miatta, az nagyon is az volt. Mikor még csak szemerkélt, éreztük, hogy ennek nem lesz jó vége, ha az úton maradunk, ezért aztán lekanyarodtunk egy mellékútra, és azon elkezdtünk befelé hajtani a mezők között, oda ahol láttunk valami épületeket. Gyorsan bent találtuk magunkat egy fészerben, ahová aztán elkezdtek szépen gyülekezni a …? Falubeliek? A családhoz tartozók? A szomszédok? Nem tudom… Az Emberek! :) Valószínű egy nagyobb, 3-4 generációs család volt, de ezt már nem tudjuk meg. Azt viszont állíthatom, hogy nagyon kedvesek, és nagyon kíváncsiak voltak. Ezt abból tudjuk, hogy elállták az ajtót, annyian jöttek körénk néhány perc alatt. A levegő megállt, rólunk pedig elkezdett folyni a víz. Erre kaptunk tőlük legyezőt! :D Aha, hát ez remek, most aztán nézhettek minket, ahogy legyezzük magunkat! :) Na, hát őket nem volt pofánk sehová sem zavarni, hülyén is nézett volna ki a dolog. :) Viszont az eső kegyelmes volt hozzánk, és mielőtt még kezdtük volna kényelmetlenül érezni magunkat, elállt. Kimehettünk az udvarra és itt láttuk csak igazán, mekkora a család! Van itt 1-2 éves forma kisgyerek, nem is egy, szülők, nagyszülők és talán dédnagyszülők is, ezt mi már nem tudtuk megállapítani. De fantasztikus látvány voltak, kezdve a legkisebb, ufó fejú, csodálkozó apróságtól, az ősz, vastagszemüveges, nádszál vékony nagy öregig. Nekem ő volt a kedvencem, ez az ember nagyon komolyan festett, számomra ő volt a legnagyobb arc, csak úgy mesélt az egész kinézete, micsoda élete lehetett… Milyen vékony, valószínű szinte már alig lát, a szemüvegén keresztül én alig látom a szemeit, és dróttal van megragasztva az egyik szára. De a zöld növényből műhajat hordó kissrác sem volt gyenge az apjával, vagy az a gyermek, akit a szülei a magasba emeltek, hogy láthassuk, micsoda jó formában van a kis utánpótlás. Ezt az apróságot aztán Zita meg is kapta egy pár percre, és a karjában tarthatta a barna bőrű igazi kis húsgombócot. :)

A csikizésnek pedig most is nagy sikere volt a lurkók körében. Volt egy srác, akire a végén elég volt már csak ránézni, rögtön elkezdte a rötyögést:

Aztán az indulás sem volt gyenge, szépen körbeálltak minket, és ekkor találkozhattunk a család néhány ereje teljében lévő férfitagjával is, akik éppen a vállukon tartott botnak a két végére akasztva hordták ki a mezőkre a rizspalántákat. Most én tekertem elől, és közben próbáltam lencsevégre kapni ahogy a homokos úton Zitát egy kisebb gyermeksereg követi rohanva. Micsoda találkozás volt ez! Nem kellett volna ott maradnunk náluk? Mert persze ők is marasztaltak… Már soha nem tudjuk meg, milyen élményekkel gazdagodtunk volna, de ez nem is baj, így jó minden, ahogy történt. Ekkor még mindig nem voltam teljesen rendben az erőnlétemet illetően, és estére nyugalomra vágytam. Ha pedig náluk maradunk, bizonyosan átjött volna a népes szomszédság is megnézni a furcsa idegeneket… és ha megint előáll a szituáció, ami már kétszer megtörtént velünk Bangladesben, ők még azt se tudták volna, hogyan küldjenek el minket, mert nemigen beszélt senki angolul. Szóval végül nem bántuk, hogy továbbálltunk, és azt sem, hogy a legyezőt sem fogadtuk el. Mert azt is nekünk akarták adni. :) Pedig nem úgy néztek ki, mint akik nagyon el vannak eresztve anyagilag, vagy materiális javakkal, ellenben mi egyenest a Marsról jöhettünk az ő szemüknek a rekukkal, a bukósisakokkal, a GPS-el, meg a fényképezőgépünkkel.

Bepakolunk egy szállodaszobába, ahol nyugalmunk van

Az, hogy nem bántuk meg, hogy nem maradtunk ott az „eső családnál”, annak is köszönhető, hogy kb. 10km-el később aztán találtunk egy nagyon jó helyet maradásra, egy olyan városkában, aminek a nevét azóta se tudom, csak azt, hogy 55km-re van Rangpurtól és 53-ra Bogrától. :) Még a település elején megálltunk, és szálló után kérdeztünk. Ezt a „Residental Hotel” kulcsszóval tudtuk megtenni, ugyanis a hotel önmagában itt nem elég, mivel errefelé az éttermeket hívják elsődlegesen hotelnek, úgy, mint Dél-Indiában és Nepálban is sokfelé. Egy motoros kísért minket a főút melletti szállodáig, ahol gyorsan sikerült kialkudnom 200 takát a folyosó végi, legsötétebb első emeleti szobáért. Mire felpakoltuk a gépeket, pont leszakadt az ég. Ez a felpakolási művelet egyébként nem volt egyszerű, mert ugye egyikünknek mindig a bringák mellett kellett lennie, amíg a másik pakolt, és zárta a szobát, amikor épp nem volt ott, hanem a cuccokkal, vagy a cuccokért rohangált. Szóval az egyikünk mindig pihent, és őrizte azt, ami még lent volt, amíg a másik hurcolkodott. És ez alatt… Ki nem találjátok, de tömeg gyűlt körénk, és bámultak minket! :) Illetve néhányan szóltak is hozzánk azok, akik tudtak valamit angolul. És mondanom sem kell, nagyon meglepődtek, amikor a default, mindig első – és sokszor egyetlen – kérdésre, a „Honnan jöttél komám?”-ra az ő nyelvükön válaszoltam: „Ámár deser nám Hángeri.” – „Ááá, Bánglá háblavaálsdfá!”, jön a válasz, amiből én már csak a bangla szót tudom kivenni, de a hangsúlyból értem az egész mondatot: Ááá, beszélsz bengáliul! – és persze ezután jön a második kérdés, amire a csalódás, hogy én mégsem beszélek banglául, csak kb. ezt az egy mondatot, meg, hogy kérem a számlát (bill koto). :) És mindez egy laza 20-30 fős tömeg közepén a biciklivel, miközben Zita odafentről a szálló folyosójáról nagyon szemfülesen meg is örökítette eme Bangladesre igen jellemző pillanatot.

Este nagyon jólesett a zuhany, és a vacsora még annál inkább, pláne, hogy aztán olyan finom, hideg (tanda) dohit ettünk, hogy lefekvés előtt még egy másik körre vissza is kellett térnünk a földszinti, 0-24 nyitva tartó étterembe. Jó volt ma újra úton, élvezzük Bangladest! :)