Reggel még sötétben keltünk, és velünk a szeretetéhes pupikutya is – egyből el is kezdett körbeugrálni minket… Ahogy sejtettük, induláskor követett minket ki az országútra. Zita visszavitte és betette egy pickup platójára, de onnan is kiszökött és újra utánunk eredt. Én kicsit türelmetlen voltam, mert már pirkadt, és a kutya miatt nem tudtunk időben elindulni. Zita ismét visszatekert a kutyával, és próbálta felébreszteni (hajnali 6-kor…) a házigazdáinkat, de nem nyitottak ajtót. Póráz nem volt a kutyán, se nyakörv, ezért Zita a ház mellett az udvaron betette a pupikutyát egy feje tetejére állított lyukacsos műanyag doboz alá, amire rátett egy rozsdás vasalót. Ez közel sem volt ideális megoldás, de mivel félő volt, hogy a kutya megint egy másodperc alatt kiszabadul és megint utánunk fut, ezen nem gondolkoztunk, hanem tekertünk gyorsan elfelé. Szegény Zitát ez az egész nagyon megviselte, nagyon megsajnálta az állatot és nagyon sajnálta, hogy így bánt vele, és hogy nem tudta vele megértetni, hogy ezt az elsőre kegyetlennek tűnő dolgot érte és nem ellene tette. Egész nap kérdezgetett, hogy ugye nem lesz baja a kutyának, és ugye jó dolga lesz majd az új gazdáinál? Utóbbit nem tudom, de az biztos, hogy ezzel nem ártottunk a kutyának, életrevaló kis eb volt, és hangos is tudott lenni, biztos, hogy perceken belül kiszabadult (de ezt már nem várhattuk meg, hiszen akkor ismét utánunk eredt volna az országútra, ahol ha lerázzuk, ki tudja, hogy visszatalált volna-e, arról nem is beszélve, hogy az autók veszélyeztették volna), valószínű egyszerűen lelökte magáról az amúgy üreges rekeszt, vagy kiásta magát, de legrosszabb eset is csak az lehet, hogy addig hangoskodott (és ezt már tette akkor is, amíg ott voltunk), amíg ki nem jöttek kiszabadítani a házból. – Már sajnálom, hogy türelmetlen voltam ezen a reggelen, mert Zitát megviselte az eset, 100 kilométerrel később, a nap végén, amikor letette magáról a biciklizés terhét, ki is jött rajta és elsírta magát, leginkább azért, mert ilyen módon kellett otthagynunk ezt a szeretetéhes kis lényt és nem tudtuk – még most se tudjuk – mi lett vele. :(

Navajo szuveníresbódék – hajnalban még üresen, de azért az OPEN molinó 0-24 kint van :)

Szemben a kanyon túloldalán, arra a sziklaperemre, aminek az aljában előző nap végigszáguldottunk, már süt a nap

Hála az út mellett magasodó sziklaperemnek, az első néhány órát végig árnyékban tekerhettük – ami nagyon jó volt, mert itt aztán tud hőség lenni…

Már napon :) de korán reggel még elviselhető volt, még ezen a fölfelén is

Egy templomnál ért véget az emelkedő első, meredekebb szakasza, ha jól emlékszem 400 métert másztunk fel idáig

Ez a templom egyébként egy mormon templom volt, de mivel délelőtt nincs egyik nap se szertartás, a kapu zárva volt és sehol se volt egy lélek. Így csak egy fa árnyékában ültünk le a földre pihenni és enni

Az előző napi Navajo szuveníresektől tanult Navajo szavaink :)

Ekkor még nem tudtuk, mi ez, csak sejtettük, hogy köze van a Navajo indiánokhoz…

Történt egy kis bibi a kerékpárommal. Amikor legutóbb cseréltem a gyorskötözőket a láncvezető csövön, egyik oldalt nem tettem alájuk gumitömlő darabot, így az egyik gyorskötöző leesett a végéről, és – én sem értem hogy hogyan -, de ez lett a vége, eltört az a fémdarab, ami ezt a csövet tartja. Végül gyorsan megoldottuk a dolgot, a patentszemet a láncon megkeresve szétbontottam azt és lehúztam róla a szabadon mozgó, letört darabot. Azóta is a táskámban van, és arra vár, hogy egy heggesztőmester visszaragassza a letört darabot… :) Amíg szereltünk az út szélén egyébként megállt egy lakóautós család és megkérdezték, hogy segíthetnek-e, elvigyenek-e, de két üveg víz kivételével mindenre nemet mondtunk. Jólesett a figyelmességük és a segítőkészségük. Na meg a hideg víz is az ekkora már ismét forró sivatagban.

A terep a templom óta egyébként már csak enyhén emelkedett – Akár 15-el is tudtunk rajta hajtani.

5930 láb magasan, felértünk a hágóba! :)

Lefelé is csak enyhén lejtett ezért tekernünk is kellett… De azért még így is nagy királyság volt így suhanni több tíz kilométeren keresztül.

A Gap nevű helyen megálltunk ebédelni és pihenni. Itt egy benzinkút volt csak és két bolt, meg valami településféle. A benzinkútnál semmiféle pihenőhely nem volt (mindenki maradjon csak ülve a légkondicionált autójában…), ezért az épület mögötti közösségi ház parkolójának sarkában, egy fa alatt találtunk menedéket a nap elől. Miután megfőztük és megettük az ebédünket, elnyújtóztunk pár percre.

Majd újra útra keltünk

Az út egy darabig tovább lejtett, és közben érdekes képződményeket láttunk

Zitának nagyon tetszettek ezek a réteges színek

Itt már letértünk a főútról kelet felé, Tuba City irányába. Ezen az utolsó, talán 20km-es szakaszon két nagy emelkedő volt, egy 50 méteres az elején és egy 100 méteres közvetlen a város előtt

De még mielőtt a második emelkedő aljába odaértünk volna, nagyon furcsa, kézzel festett táblákra lettünk figyelmesek, amelyek azt mondták, hogy “Dinosaur Tracks”, vagyis dinó nyomok! …és egy balra nyíl. Mikor közelebb értünk, láttuk hogy bár murvás úton, de nincs 100m kitérő a dolog, ezért bevállaltuk. Egy kősivatag közepén néhány Navajo szuveníresbódét találtunk, és egy nagy tábla azt hirdette, hogy ingyenes a parkolás. Na jó, akkor letámasztjuk a bringákat és megnézzük mi ez. Egy Navajo fickó persze egyből mellettünk termett…

Kettőt sem kellett lépnünk, máris egy lapos, agyagos területen találtuk magunkat, ami tele volt nagy három ujjú lábnyomokkal. És mi már ezeken álltunk, sőt emberünk vizet locsolt némelyikbe, amit végképp nem értettünk… Kérdeztük, miért teszi? – Hát hogy a fotón jobban látszódjanak a dinó lábnyomok? Micsoda? És hogy van az, hogy mi csak úgy mászkálhatunk ezeken? Igaziak ezek? – Kérdeztem meg egyenesen. A válasz az volt, hogy igen, ezek 150 millió éves velociraptor lábnyomok.

Közben az egyik bódé oldalán egy dinó rajzot fedeztem fel, olyat ami amúgy nem illik ide az USA-ba, inkább Ázsiába vagy valami hasonló helyre – itt mondjuk elmenne ha láthatóan egy gyerekrajz lenne, de ez valami reklámféle akart lenni

Aztán ennél a táblánál végképp gyanús lett minden, és mondtuk, hogy köszönjük szépen a vezetést, de sajnos nincs sok pénzünk és nem tudunk fizetni az idegenvezetésért. Erre a fickó morcos lett (kb. 1 perce se foglalkozott velünk…) egyből visszasétált a bodéjához, és közben hangosan mormogta, hogy “Hááhh, nincs pénzük…” – Nekem azért volt gyanús az egész, mert az én meglátásom szerint, ha ezek tényleg igaziak lennének, akkor itt már rég egy Dinosaur Track Visitor Centernek kéne lennie, esetleg vidámparkkal meg miegymással, de minimum egy múzeumszerű bemutatótárlat üveglapokkal, gyorséttermekkel, stb… Később meggoogliztam mikor legközelebb lehetőségem nyílt rá, és azt találtam, hogy a dolog igazi. Legalábbis ezt írják több helyen is, persze ez még nem jelenti azt, hogy valóban az. De ha mégis, akkor csak azt tudom elképzelni, hogy ez itt valami Navajo terület, és ezért nem engedik a Navajok, hogy itt ilyen épüljön, hanem maguk próbálnak meg a dologból profitálni – a maguk módján.

Erre állítólag még több van, csak ki kell ásni őket…

A szuvenírgyártók is alkalmazkodtak a helyi témához… :)

Már megint ezek a kör alapú apró házak… Mi lehet ez? Utána kell majd járnunk. – Útban Tuba City felé, az utolsó emelkedő előtt.

A Navajok olyan fura nyelvet beszélnek, hogy a 2. világháborúban az ő nyelvükön kommunikáltak a rádiókon hogy a japánok ne tudják kitalálni, miről beszélnek – nem is sikerült nekik, lövésük sem volt, miről van szó, mert a Navajok ráadásul révuszokban beszéltek, anyahajó helyett szarvast mondtak, bázis helyett forrást, stb…

Azt hiszem elfelejtettem megírni, de San Franciscoba a bankkártyák mellett érkeztek a csomagban új zászlók is – a régiek már nagyon kopottak voltak… :)

Este a kempingben a sátorállítás előtt mennék a WC-re, amikor látom, hogy az ajtón van egy nyílás egy kártyának. Kiabálok vissza Zitának, hogy “Te, kaptunk a recepción belépőkártyákat a mosdókhoz?!” – Mire bentről, a WC-ről kiszól egy férfihang így magyarul: “Egy pillanat!” :o Egy Vancouveri-tatai 6 fős családdal sikerült összefutnunk, akik sok év után most tudtak összehozni egymással egy találkát, és lakókocsival utazzák körbe pár hét alatt Amerika ezen vidékeit. Nagy volt az öröm, este és reggel is nagyokat beszélgettünk, na és kaptunk tőlük nagyon finom házi paprikás kolbászos szendvicseket, amiket azon nyomban fel is faltunk. :) Sőt, egy apró csomagot is haza tudtunk juttatni általuk, aminek én azért örültem nagyon, mert nem csak egy kis holttehertől szabadultunk így meg, hanem két apró ajándékot is sikerült egy-egy kísérőlevéllel hazaküldenem, de erről most nem is írok többet, mert még az is előfordulhat, hogy a címzettek is olvassák, és igazából a meglepetés és gesztusértéke a nagy ezeknek az ajándékoknak. :) Köszönjük a társaságotokat, a finom falatokat és a segítséget, egy élmény volt találkozni Veletek! :)

Másnap reggel a kempingből kikecmeregve az első dolog volt, amit megpillantottunk a szemközti múzeum oldalában, az ez az épület volt. És végre azt is megtudtuk, hogy az ilyen tradícionális Navajo otthonokat Hogannak hívják.

Bent kellemes hűvös volt – Odakint hőség

A múzeumépület maga is egy Hogan

A múzeum egyetlen alkalmazottja (a mellette lévő közel ugyanakkora szuvenírboltot leszámítva) ez a férfi volt, aki mellékállásban, amikor nem a vendégekkel foglalkozott, egy tradícionális navajo esküvői kosarat készített a recepciós pult mögött

A kosár és a mintájának a jelentése

A múzeum belülről

Imaének babáknak

Az idők folyamán kialakult különböző típusú hoganek makettjei (lent) és egy sweathole (hátul), egy “Izzadólyuk” – Ennek belsejébe tűzben felforrósított köveket hordtak és spirituális (és valószínű praktikus okok miatt is) célból beültek izzadni 15 percre, aztán pedig földdel kenték be az összeizzadt testüket. Mindezt vadászat előtt, így nem volt talán többé annyira ember szaguk, mint előtte..?

Nakai – Akik csavarognak

Egy Hogant a műzeum közepén is felépítettek – A kijárat mindig kelet felé néz, ahogy ebben az esetben is

Tábla a múzeum bejáratánál – Rajta a magyar “Szia!” is! :)

…és a kijáratnál Eszterbe botlottunk, egy magyar túrakerékpáros hölgybe! :) Ez nem volt teljesen véletlen, de azért lévén egyikünknek sem volt már térereje több száz kilométer óta, némi szerencse is kellett hozzá. :) Eszter észak felé haladt, mi pedig dél felé, és 4-5 napja tudtunk utoljára beszélni, azóta ő is és mi is csak itt a városban találtunk wifit. Eszter és Zita a képen főznek, méghozzá egy nagyon komfortos, kitolható oldalú lakóautóban. Ennek az a története, hogy Eszter szintén mormon, akár csak Nathanék, és a közeli mormon templom mögött a parókia mellett, egy ilyen célre fenntartott lakóautóban kapott szállást. …és egy bemutatkozás és egy kérdés után mi is. :) Ami azért elég nagy jófejség volt tőlük, lévén mi nem is vagyunk mormonok, csak Eszter újonnan megismert barátai :)

A vacsoránk csirkepörkölt volt, finomat főztek a lányok :)

A pöriből a vendéglátónk is kapott :)

Eszter iPad-et használ utazó irodának, amelyet nekünk is megmutatott és a rajta lévő Dots nevű játék azonnal függőséget alakított ki mindkettőnknél :) 428 pont a rekordom, de azóta már sikerült leszoknom róla, legalább egy hete nem játszottam! (az pedig egy rejtély, hogy miért nem használjuk a jobb felső sarkot a játékban – ahogy az a képernyő zsírfoltjaiból jól látszik)

Na ez egy másik rejtély, segítsetek megfejteni nekünk! Én eddig úgy tudtam, hogy kalória= energia és ebből tudunk biciklizni. Na most ez a kis doboz itóka azt mondja, hogy 5 órára elegendő energiát ad (5 óra légkondicionált helyiségben történő alváshoz, hogy 100km bringázáshoz sivatagi hőségben végig felfelé 50kg-os rekukkal? :D), de ugyanakkor nincs benne cukor és kalória is összesen csak négy egység. Én tudok rosszul valamit, vagy egyszerűen kamu, amit ráírtak?

Reggeli a kényelmes lakókocsinkban

Így nézett ki kívülről

A püspök és gyermekei

Csoportkép :)

Eszterrel együtt gurultunk le azon a kegyetlen emelkedőn, ami két nappal ezelőtt megszivatott minket. A 100 méter emelkedő a városba jövet egy forró kanyonban volt, ahol állt a levegő. Aztán amikor azt hittük, hogy már felértünk, még egy hosszú, egyenes, árnyékmentes utcán is fel kellett tekernünk. De legalább kifelé menet lejtett! :)

Eszter képesblogja itt található a weben, és van egy kickstarter kampánya is, amelynek keretében az egyetemváltásához szeretne pénzt gyűjteni. A kerékpártúrája is, ami azóta célba ért, részben erről is szólt. Ezúton is ezer köszönet Eszternek és a mormonoknak, nagyszerű egy napot töltöttünk együtt és örülünk, hogy megismerhettünk! Használd egészséggel a sisaktükröt, ragaszd át amit ráírtunk és írd rá, hogy “Enjoy The Ride!” – és bármikor, amikor nehéz pillanataid vannak bringázás közben, fordítsd meg és olvasd el, hogy emlékeztesd magam, mi a legfontosabb! ;)

Mivel a következő szakaszon rengeteg fölfelé lett volna és az időjárás maradt ugyanaz a forró, száraz őrület, ami eddig volt ezeken az “alacsonyabb” területeken, ezért stoppolni kezdtünk, meg se próbáltuk ezt a szakaszt bringázni, az egyrészt kegyetlen lett volna, másrészt hajnalok hajnalán kellett volna indulnunk, de azt már lekéstük. A harmadik pickupos, akit Zita megkérdezett, egy nagyon kedves navajo bácsi volt, elfelejtettük a nevét, pedig még a kormányon lévő márkajelzésbe is oda volt vésve egy szívecske mellé. :) Ez a kép már a kocsiból készült, ahogy haladtunk fölfelé, és zöldült a táj, a szívünk is nagyot enyhült, mert bár szép volt, de ez a sivatagi szakasz kezdett kicsit nyomasztóan forró lenni.

Jótevőnk sok érdekeset mesélt az úton, többek között azt is, hogy a nagymamája 103 évig élt – persze egyből megkérdeztük, hogy mi lehetett ennek a titka, mire a hunzákéhoz kísértetiesen hasonló választ kaptunk: egész életében sokat dolgozott, csak a család által termelt ételeket ette, és mindig szoros, szorgos közösségben élt a családjával és a törzsével, akik nagyon szerették egymást és nagyon odafigyeltek egymásra.

Mikor lepakoltunk, a biciklit is megszemlélték :)

Nem vittek el minket egészen Flagstaffig, csak egy pontig, ahonnan “már végig lejt”, persze ez nem így volt, hullámzott a táj, de ez nem zavart minket, 25 kilométert sem kellett megtennünk a gyönyörű zöldben, aminek nagyon örültünk. :)

Közben egész házakat láttunk elszáguldani az úton… :)

Sok árnyékot kaptunk a felhők által, a végén már attól kellett félnünk, hogy talán meg is ázunk.

Hogy mi minden történt velünk Flagstaffban, az maradjon a következő részre, mert az megérdemel egy külön fejezetet. :) A leírtak 2014. július 22-23-24-én történtek, mialatt 105km-t, 600m-t és 24,8km-t bicikliztünk. Leírtam augusztus 15-én és 17-én.

Beszélgetések Dr. Prakash és feleségével Janakival

Eszter eredeti foglalkozását tekintve építész, és amikor megemlítettem neki, hogy lakik egy olyan, híres nepáli építész itt Katmanduban, aki anno Magyarországon, Budapesten, a Műszaki Egyetemen tanult, ő örömmel utánajárt a dolognak, és pár nap alatt megszerezte Dr. Prakash telefonszámát, és le is beszélt vele egy találkát a Katmandu Guest House-ba, a Thamel közepébe. Mi szépen összegyűltünk mind magyarok, Gyöngyi és Ákos is velünk volt, és amikor megjelent az emberünk, mi magyarul köszöntöttük, hiszen tudtuk róla, hogy mind a mai napig jól beszél magyarul. Erre ő nem köszönt vissza magyarul, és amikor kezdtük a beszélgetést, hogy „Ugye, Magyarországon tanultál…”, akkor legnagyobb meghökkenésünkre nem-el válaszolt, és mondta, hogy soha életében nem járt Magyarországon. A dolog kezdett nagyon furcsa és gyanús lenne, és fél perc múlva le is esett a tantusz, Eszter másik számot hívott fel, és másik embert hívott meg közénk, méghozzá egy Couchsurfert! A kínos pillanatok nem tartottak sokáig, és utána inkább csak nevetésbe torkollott az egész szituáció, mert az emberünk igen jó arc volt, és nem vette rossz néven az egész félreértést, ráadásul épp volt pár szabad órája, így köztünk maradt, beszélgettünk vele, és sok érdekeset mesélt. Pl. másnap este (ez a kaszinós nap előtt történt) ő is bulizni ment, és elmesélte, hogyan zajlik egy legénybúcsú itt Nepálban.

Aztán persze összehoztuk az igazi Dr. Prakash-al is a találkozót, az öregúr egy rettentő rendes figura, autóval várt minket (ekkor már csak hármunkat Eszterrel), megmutatott néhány épületet, amit ő tervezett, majd egy nagyon jót beszélgettünk a gyönyörű otthonukban vele és a feleségével, Janakival. Ennek a vége egy vacsorameghívás lett, ami szintén nagyon jó hangulatban telt. Erre először csak illedelmességből mondtunk igent, mert mindhármunk kicsit fáradt volt már aznap és sok más dolgunk is lett volna, ezért majdnem le is mondtuk aztán, de hála az égnek nem, és ennek nagyon örülünk utólag, mert este is nagyon jót beszélgettünk Prakash-al és a feleségével, igazán jólesett ilyen nagyszerű emberekkel találkozni, és ilyen sok jót hallani Magyarországról! Prakash, és a családja nagyon szeretik Magyarországot. A felesége elmondta, hogy sok európai országban jártak, de Magyarországot és Budapestet kedvelték mind közül a legjobban. Budapest gyönyörű, és az emberek mindig mindenütt kedvesek voltak velük, és a magyar konyhát is nagyon szerették, sehol nem ettek olyan finomakat Európában, mint Magyarországon! Fel is ajánlottuk Nekik, hogy ha még marad időnk rá, sütünk nekik lángost, de erre sajnos már nem kerülhetett sor, mert az indiai vízumunk lejárta vészesen közeledett, és indulnunk kellett tovább.

És hogy ne csak a távoli múltról beszéljünk, a lányuk a nepáli férjével most is Budapesten él és dolgozik, pedig pár évvel ezelőtt megpróbálták az USA-ban is az életet, de ott nem tetszett nekik, így maradtak Magyarországon! Szóval lehet mondani, hogy nehéz az élet Magyarországon, hogy nagy drágaság, a korrupció és nagyok a magas szintű lenyúlások, lehet nyugatabbra költözni és ott új, „könnyebb” életet kezdeni, de érdemes mindig a másik irányba is figyelni, és ilyen történeteket is meghallani! Nepál az én szememben szintén egy gyönyörű, és nagyszerű ország, de az is tény, hogy Nepálnak 6 éve nincs alkotmánya, és hogy itt még sokkal durvább a korrupció, a társadalmi különbségek és a nyugati értelemben vett „szegénység” pedig még sokkal nagyobb. Tudom, hogy sok a baj otthon is és rohadtul nem könnyű az élet, de amikor ilyeneket hall az ember, mindig elgondolkodik. És nyugaton lehet, hogy bizonyos dolgok jobbak, de az élet még drágább, az egészségügyi rendszer fizetősebb, és úgy általában sokkal több dologért kell fizetni és sokkal többet, és ahogy én most látom, az emberek is még nyugatiasabbak (igen, értsd ezt most rossz értelemben), talán ezért is lehetett, hogy visszaköltöztek Suchita-ék az USA-ból! A nagy, csodás Amerikából a kis, szegény Magyarországra, bizony! :)

Én csak most, az ezen az úton megéltek és látottak után örülök igazán, és most tudom értékelni nagyon, hogy Magyarországra pottyantott le a gólya! Jobb helyre nem is születhettem volna! Ezt már talán írtam néhányszor, de ahogy elnéztem a nálunk keletebbre élők nehezebb sorsát, az ázsiai körülményeket, és ahogy elhallgattam néhány nyugati utazótársam beszélgetését és láttam a viselkedésüket, bizony megörültem, hogy se keletebbre, se nyugatabbra nem repült velem tovább az a bizonyos gólya 1983 tavaszán! :) Összetehetem a két kezem, hálás vagyok a sorsnak, hisz mindenem megvolt, szuper családba születtem, ingyen járhattam jó iskolákba és ingyen kaptam orvosi ellátást, sőt, a főiskolán, mivel a végére egész jó tanuló lettem, a sportösztöndíj mellé még tanulmányit is kaptam, és ha még egy kicsit belehúzok, akkor a köztársasági ösztöndíj is meglehetett volna, mint ahogy sok barátomnak meg is lett. Szóval a nyár elejére kisebb vagyon állt rendelkezésemre, hogy a szabad hónapokban elutazhassam azt, arról már nem is beszélve, hogy ha még egy picit több eszem lett volna, és elmegyek tanárszakra, egy csomó lehetőség nyílt volna külföld, ösztöndíjas (Erasmus…) tanulmányokra. Zita és sok barátom ezt ki is használta, és lehúztak egy-két szemesztert nyugat-európai országokban, néhányan még külföldi diplomát is szereztek így. Hol van ehhez képest egy Ázsiába született gyermek a lehetőségeivel? Sokkal hosszabb, nehezebb utat kell végigjárnia, hogy mindez megadathasson neki, sőt rengetegen vannak, akiknek egyszerűen nem adatik meg ilyesmi, még akkor sem, ha amúgy meglenne bennük a potenciál. Nyugaton pedig szerintem annyival rohanósabb a világ, és annyival túlfejlettebb a fogyasztói társadalom, hogy ott meg azért nem lehet jó (szerintem), mert ott meg túl sok az olyan zavaró tényező, amelyek eltereljék a figyelmed az igazán fontos, helyes, és jó dolgokról. Persze minden az adott emberen múlik, de ha egyszer „nem ébredek öntudatomra”, mert a fél életemet hülye számítógép játékok és az agyelszívó tévé előtt töltöm, akkor megevett a fene, lehetek akármilyen jóléti állam polgára. Szóval innen Ázsiából nézve, most az én szememben Magyarország az egyén számára a korlátlan lehetőségek országa, ha megvan benned az akarat, a kitartás, bármire viheted, a határ a csillagos ég! Erre Dr. Prakash maga is rettentő jó példa, hisz nepáliként a Budapesti Műegyetemen tanulva lett építész, és azóta nem csak Nepálban, hanem néhány másik országban is tervezett már épületeket. Róla és építészetéről egyébként számos cikk jelent meg a magyar weben, illetve Sipos Erzsébet tollából egy Nepálról szóló könyv, aminek egy apró részét elolvashatjátok itt. Ezt ajánlom, mert én is megtettem és kedvet kaptam tőle az egész könyv elolvasásához, ráadásul azt is megtudtam, hogy Prakash teljes nevének a jelentése Fényes Bátor Oroszlánkereskedő! :)

Köszönjük Janakinak és Prakashnak a vendégszeretetüket, a nagyszerű beszélgetéseket, és a fenséges vacsorát, nagyon jól éreztük magunkat Nálatok, és nagyon örültünk a találkozásnak! Sajnáljuk, hogy csak ennyi időt tudtunk együtt tölteni, de talán még találkozunk, vagy Nepálban, vagy Magyarországon! :)

Boudhanatban, a Durbar tér és Kumari, az élő istennő

Visszatérve Katmandura, kicsit mesélek végre magáról a városról is. Az első napok egyikén Eszterrel felfedeztük a központtól keletre található tibeti negyedet, a Boudhanat-ot, és annak a közepén található hatalmas, szinte háztömbnyi méretű sztupát.

Én itt sajnos nem tudtam 100%-al ott lenni, mert közben a delhi-i Magyar Nagykövetséggel leveleztem, hogy minél előbb meglegyen az igazolás, majd a vízum, de azért még így is nagyon élveztem ezt a környéket. A hatalmas sztupa körül teljes körben éttermek, kávézók, és tibeti portékákat áruló boltok sorakoznak, ugyanakkor a hely még él, méghozzá nagyon is, a környező utcákról nem is beszélve. Hazafelé kicsit el is tévedtünk, persze ezt a legkevésbé sem bántuk. Amíg itt voltunk, benéztünk a Shechen kolostorba is, aminek az udvarán a lányok elfogyasztottak néhány fürt licsit:

Aztán nagy nehezen én is megkóstoltam a gyümölcsöt, de persze nekem nem ízlett, mondjuk ehhez az is hozzátartozott, hogy mivel nem vagyok nagy gyümölcsfogyasztó, eleve ellenségesen álltam hozzá az alientojásra emlékeztető kinézetű licsihez. :)

A másik hely, ami nagyon nevezetes, és ahol mi is körbenéztünk, az Katmandu szívében, a Thameltől délre található Durbar tér Basantapurban. Itt is kicsit körbe kellett, hogy menjünk, hogy megússzuk a 150 rupis belépődíjat, ami csak a külföldi turistákat sújtja. De pont így találtuk meg, teljesen véletlenül azt a házat, ahol Kumari, az élő istennő lakik. A nepáliak Kumarit éppoly nagy gondossággal választják ki, mint a tibetiek a Dalai Lámát. A Kumari-k minden esetben fiatal lányok, akik még nem érettek nővé, ugyanis Kumari csak az „első vérig” lehet valaki, pontosan addig, amíg vagy az első menstruáció, vagy egy bőrön ejtett seb következtében vérezni nem kezd a leányzó. Vallják ezt azért, mert a vér tisztátalanná tesz. A gyönyörű fa ajtókkal és ablakokkal körülvett udvaron, ahol egyébként sajnos épp nem nézett ki sehol Kumari, az én gyakorlatias, kocka fejemmel persze rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy mi van az ínyvérzéssel? A tejfogak kihullásánál, amikor a csontfogak kitolják őket, akkor azért szokott vérezni a gyermekek szája, nem igaz?

Maga a tér gyönyörű volt, sok ember időzött itt, zajlott az élet, voltak akik csak csendben üldögéltek, és voltak, akik áldoztak, imádkoztak. Mi nézelődtünk, figyeltünk és fényképeztünk. Ezt tettük már jövet is a Durbar tér felé, ugyanis már a Thamel felől errefelé vezető utcák is nagyon érdekesek voltak.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Katmandu két arca: a világ kloákája, és egy élvezhető, izgalmas város

Katmandut egyes útikönyvek úgy is emlegetik, hogy a világ kloákája, merthogy bizonyos részei tudnak igen forgalmasak lenni, járda a legtöbb helyen nincs, a csatorna van hogy az utcán folyik, vagy csak egy hiányosan lerakott betonlapokkal elfedett árokban, a járművek büdösek és folyamatosan hangosan dudálnak, nagy a por és a légszennyezés, az elektromos vezetékek van, hogy mellmagasságig lecsüngnek az utcákon, és sok utca egyáltalán nincs leaszfaltozva, így száraz idő esetén meg lehet fulladni a felvert portól, esős idő után pedig el lehet merülni a sárban. Mindennaposak a hosszabb-rövidebb áramszünetek, és egy kiadósabb eső után úgy el tudja lepni az utcákat a víz, hogy néha azt gondolhatnánk, csónakkal könnyebb lenne közlekedni. A tömegközlekedést a belvárosban a riksások biztosítják, de Téged, mint turistát csak aranyárban visznek el bárhová is. Vagy választhatod a különböző méretű buszokat, az egészen aprótól a majdnem nagy busz méretig, azonos árban (2011-ben 15 rupi), változó minőségben. Ha szerencséd van, és nincs hőség, se tömeg, akkor már majdnem elérik a BKV színvonalát. Ha azonban a csúcsidőszakban vagy kénytelen igénybe venni őket, és még kánikula is van, készülj fel életed legvadabb élményeire, irtózatos melegben, és elképzelhetetlenül szoros embertömegben képesek utazni a nepáliak. Téged, mint gazdag, pillanatnyi élvezetekre vágyó nyugati turistát, a Thamelben 1 vagy legfeljebb 10 percenként le fognak szólítani gyanús alakok az utcán, és a dohányzási szokásaid iránt érdeklődnek majd. Hasist, marihuánát, és diszkó drogokat kínálnak Neked, a napszaktól függő sűrűsséggel. Ha éjjel mégy ki az utcára, akkor egymást érik ezek az arcok.

Mindezen felsorolt nehézségek és negatívumok ellenére én merem állítani, hogy ezek mellett, vagy ezeken túl még Katmandu is tud egy élvezhető város lenni! Ha ügyesen mozgunk a városban, van egy-két helyi barátunk, és/vagy találtunk már néhány jó és kellemes helyet, akkor nem kell, hogy átmeneküljünk Pokharába, hogy egyszerre kapjuk meg az oly hiányzó nyugati termékeket és szolgáltatásokat úgy, hogy közben ne őrüljünk meg egy ázsiai város forgatagától. A világ kloákája már csak azért is túlzás, mert összehasonlítva a legdurvább indiai városokkal Katmandu még a fasorban sincsen! :) De az valóban tény, hogy egy Európából indult repülőút végeztével elsőre elég sokkoló lehet, és az is igaz, hogy Nepálon belül a legzsúfoltabb, legőrültebb, legnyomasztóbb hely tud lenni! De ha nem erre figyelünk, hanem az apró csodákra, és közben felfedezzük a nekünk kellemes helyeket, akkor igazán kellemes és értékes időt is tölthetünk Katmanduban! Ehhez szeretnék egy-két gyakorlati tanácsot is adni így a végén.

Nekünk központi találkahelyünk volt (by Eszter!) a Katmandu Guest House, ezt könnyű megtalálni, mert mindenki tudja, hol van. Ha itt vagytok, itt el tudtok menni tiszta, angol WC-t használni, és fel tudjátok tölteni a palackjaitokat szűrt ivóvízzel ingyen. De nem ez a legjobb az egészben, hanem a csendes, barátságos, növényekkel teli udvar, ahová nem szűrődik már be az utca zaja, és ahol órákat is eltölthettek akár társasággal is, anélkül, hogy bármit is fogyasztanátok. Még csak rátok sem szólnak, hogy hé, ezt nem kéne! Mi sok szép percet töltöttünk itt az udvaron a hintaágyon és környékén. Ez a szálló egyébként a legpuccosabbak közé tartozik, ugyanakkor vannak olcsó szobáik is, már 2-300 rupitól. Tehát ha nem CS-zel, és már hónapokkal előre tudod, hogy jössz Katmanduba, akkor lehet, hogy itt érdemes foglalnod!

Ha kilépsz a KGH kapuján, jobbra a következő sarkon jobb oldalt találsz egy pékséget, ahol 9 óra után fél áron adnak mindent. Ez azt jelenti, hogy egy csirkés táska megvan 30 forint alatt, és ha ebből bevágtál hármat, akkor bizony már jól is laktál. Mi innen és egy másik pékségből tankoltunk fel az indulásunk előtte este, és ezeket az édes, sós, húsos, sajtos pék sütiket ettünk szinte egész nap! :) Hisz tudtuk, hogy ezután talán Bangkokban találunk majd legközelebb ilyen pékárút, ami már legalább külalakjában hasonlít kicsit az otthonihoz. :) Ezzel a pékséggel szemben van egy „supermarket”, itt találni még Tibi csokit is, és rengeteg más nyugati terméket, viszont minden méregdrága, ellenben középen van egy polc a hamarosan lejáró termékekkel, itt egyet-fizet-kettőt-vihet akcióban megkaphatóak a termékek, és így már azért nem olyan fájó az áruk. Ha ezen a sarkon, ahol a pékség, és a bolt áll, balra fordulunk, bal oldalt található a KC’s nevű kis hely, ahol 110-120 rupiért már kapni kisebb pizzákat, amiket ott helyben megmelegítenek Neked. Ez a 300 Forintos ár egy ekkora, viszonylag finom, kb. 20 centis pizzáért itt a Thamel közepén jó ár, mi legtöbbször itt ettünk, amikor napközben bent voltunk a városban. Innen, ha továbbsétálunk kelet felé, talán tízet sem kell lépnünk, és balra lefordulva a kis utcán rögtön bal oldalt találhatunk egy másik kis cukrászda+pékség helyet, ahol egyedül a Thamelben, csak 20 rupi a csokigolyó! Ez a csokis finomság igazi kalóriabomba, és mindenütt máshol 30-ért, vagy még többért adják. Az előbb említett pizzák egyébként itt is megtalálhatóak (a két bolt valószínű ugyanazon tulajé), és a környéken még elképzelhető, hogy sok hasonlóan kellemes és olcsó helyet lehet felfedezni, de mi ezeket találtuk (illetve nagy részüket Eszter mutatta nekünk, amiért ezúton is ezer köszönet!), és ezeket nagyon szerettük és élveztük, ezért gondoltam itt megosztom őket, és ezzel segítek abban, hogy Ti is tudjátok Katmandut szeretni, ha oda látogattok.

Ha a KGH kapujától balra indultok el az utcán, talán 100m-t se kell megtennetek, és balra találtok egy könyvesboltot, amin ha keresztülsétáltok, mögötte egy csendet teázót találtok, ahol messze a leggyorsabb a wifis internet, legalábbis mi így találtuk! :) …sajnos csak az utolsó esténken, na de jobb később, mint soha! :) Kicsit tovább, szintén bal oldalt egy másik pékséget lelni, ahol már este 8-kor elkezdődik a féláras akció, igaz mi itt nem találtunk olyan finomságokat, mint a másik helyen, de ez lehet, hogy csak azért volt, mert épp nem volt szerencsénk, és aznap már elkapkodták a jobb kifliket. Ha továbbsétáltok észak felé, hamarosan törni fog ez az utca, és pontosan az első kanyarban, szemközt van egy hely, ahol esténként dübörög az élőzene. Fent a legolcsóbb sör is 1000 Forint felett kezdődik, de nem fognak Rád szólni, ha csak egy literes ásványvizet kérsz 50 rupiért (140 forint), és a bőröd garantáltan libabőrös lesz a zenétől, persze csak ha szereted a Blues/Jazz/Rock vonalat, játszanak itt mindent, Credence-t, Purple-t, Metallica-t, és jól nyomják. Mi nagyon élveztük az itt eltöltött perceket, sajnáltuk, hogy ide is csak az utolsó éjjel néztünk be. :)

Köszönet Eszternek, Gyöngyinek és Ákosnak is a nagyszerű társaságukért, nagyon jól éreztük Veletek magunkat Katmanduban! Miután feladtuk a csomagunkra való további várakozást, úgy döntöttünk, hogy ideje továbbállnunk, így új kalandok elébe nézve elindultunk a Terai felé, hogy azon keletre haladva elérjük Siligurit, ahonnan már csak egy karnyújtásnyira lesz Kőrösi Csoma Sándor sírja Darjeelingben, majd aztán Bangladesh! :)

Reggeli testmozgás a majmok templománál

Katmanduban annyi minden történt az ott eltöltött 8 nap alatt, hogy most nem is tudom, hogy hol kezdjem. Először is, ahol laktunk, Madhukaréknál az étteremben nagyon jókat ettünk, a „newa nasa” newari ételt jelent, a newari pedig az a népcsoport, akik közé Madhukarék is tartoznak, és akik nagyon rég óta itt élnek Katmandu völgyében. De Madhukar-éknál nem csak az étteremben, hanem fent a ház családi részlegének a teraszán is ettünk, mivel többször meghívtak minket velük, a családdal enni.

Az első reggelek egyikén rá tudtam venni magam, hogy kimenjek Madhukarral sportolni egy kicsit a hajnalok hajnalán, ugyanis ő majd minden reggel felkel 5 óra környékén, és még mielőtt az utat ellepnék a szörnyetegek, kimegy a közeli parkba kocogni és tornászni egy kicsit. Mikor ezt meghallottam, örömmel ajánlottam fel ehhez a társaságomat, és két reggel erejéig sikerült is a hajnali kelés és sportolás. Első reggel a közeli parkba mentünk ki, ahol egy pár száz méteres kört futkostunk, amiben volt egy kis szint is, egy lépcsősoron kocogtunk fel a domboldalba, majd kicsit odébb egy másikon lejöttünk. Közben ránk szakadt az ég, ezért az eső elől beálltunk egy tető alá. Ilyen tetőből sok volt a fák alatt, ezek amolyan szabadtéri jóga és torna-„termek” voltak, és ami számomra meglepő volt, hogy használták őket az emberek! Tele volt a park emberekkel, hajnali hatkor! Tudom-tudom, a mi világunk a nepálinál jóval rohanósabb, de ez igazából nem mentség, hanem inkább szomorúság. Itt Nepálban, Katmanduban szinte minden ilyen tető alatt tornázott vagy jógázott egy kisebb vagy nagyobb csoport és maga a park is tele volt kocogókkal. Ezt nagyon-nagyon jó és érdekes volt látni, mert otthon a meló mellett még én magamat is csak nagyon nehezen és nagyon ritkán tudtam rávenni, hogy kimenjek reggel a munka előtt sportolni. Rendszerint csak akkor sikerült, ha valaki mást is rá tudtam venni, vagy ha mondjuk leszakadt valami nagyobb hó télen és ki lehetett menni sífutni a Hármashatár-hegyre. De ismétlem, az ilyesmi nagy ritkaságszámba ment, sajnos még részemről is, pedig engem a kollégáim örökmozgó, nyughatatlan futóbolondnak tartottak – nekem meg közben mozgáshiányom volt, és szarul éreztem magam a bőrömben az egész napos irodában/autóban/ügyfélnél üléstől. Szóval példát vehetnénk a nepáliaktól, és elgondolkodhatnánk azon, hogy miért ment ki otthon annyira a divatból a mindennapi testmozgás. Állítom, ha elvennénk egy órát a munkaidőből, és azt olyan aktív sportra fordítanánk, amit élvezünk, és ami jól átmozgat, utána a maradék időben hatékonyabbak lennénk, mint reggeli sport nélkül, de plusz egy órával. Az egészségünkről meg a közérzetünk javulásáról nem is beszélve…

Második alkalommal egy érdekesebb helyre indultunk, és ennek már számomra is igazi sportértéke volt. Első reggel inkább csak kocogtunk, azt is nagyon keveset, mert az eső miatt végül a tető alatt végeztük, ahol én inkább nyújtottam. Ez jó is volt így, mert végre ezek után a futások után nem volt izomhúzódásom, köszönhetően Madhukar moderált futótempójának és ennek a nyújtásnak. Szóval másodszorra távolabb merészkedtünk, és a Madhukaréktól kb. 3km-re lévő Monkey-Temple-höz, vagyis a Majmok Templomához futottunk. Ez a név csak a köztudatban használt, valójában a templom igazi, hivatalos neve Swayambhuath és egy szép domb tetején fekszik, ahová hosszú, egyenes lépcsősor vezet. Ezen a lépcsőn már nagyobb tömegek voltak, pedig amikor odaértünk, még alig múlt hat óra. Fent a templomnál valóban sok majom időzött, valószínű azért, mert ideszoktak az etetés miatt, mint oly sok másik Monkey Temple-nek hívott helyen szerte a szubkontinensen. Fent érdekes volt lenni, látni a sok áldozó, imádkozó, tornázó vagy csak úgy nézelődő embert itt fent a város felett, ahol imazászlók lengedeznek, és ahonnan rálátni egész Katmandura. Mindezt kora reggel, futva, micsoda élmény! :) Madhukar-éknak rengeteget köszönhetünk, a Katmandui napjainkat egyértelműen javarészt ők tették széppé! Madhukart egyébként regisztráltuk a warmshowers.org-ra, ami egy a couchsurfing-hez hasonló rendszer, de külön csak bringatúrázók számára! Mi még csak vendégül láttunk a warmshower-en keresztül, de azok nagyszerű tapasztalatok voltak, és amikor elmeséltük ezeket, Madhukar nyitott volt a gondolatra, és másnap már el is készítettük együtt a profilját. Szóval, ha bringával érkezel Katmanduba, már lehet egy nagyszerű barátod Madhukar személyében! ;)

Eszter, Gyöngyi és a kevés pénzből utazás szépsége

Persze Katmanduban nem csak Madhukar miatt volt nagyszerű lenni, mert majd minden nap beszabadultunk a Thamel-nek nevezett központi turistagettóba, ahol sok másik magyarral találkoztunk. Először is ugye sokat lógtunk Eszterrel, aki aztán át is költözött hozzánk néhány napra Madhukar-ékhoz. Eszter sokadik egy éves világcsavargását fejezi be Katmanduban, ottlétünkkor repült haza, így sikerült egy újabb kis ajándékcsomagot hazajuttatnunk vele, amiért ezúton is köszönet! Eszter egyébként túravezető az Eupolisznál, és Csonka Gábor barátnője. Gábornak sajnos az érkezésünk előtt néhány nappal haza kellett utaznia, mert ő is egy túrát vezetett valamerre, így csak Eszterrel tudtunk találkozni, de ez is nagyon jó volt, rengeteg érdekes dolgot mesélt nekünk, és sok szép napot töltöttünk együtt. Eszter és Gábor velünk kb. egyidőben túráztak, de az Annapurnától nyugatabbra, egy kevésbé népszerű, de éppen ezért talán még kalandosabb és érintetlenebb környékén a Himalájának.

Gáboron és Eszteren keresztül megismerkedtünk Gyöngyivel is, aki két hónapos „kényszer”-szabadságának a végét töltötte épp Katmanduban, mikor mi is ott voltunk. Gyöngyi munkahelyet váltott és az előző munkahelyén felmondási idő alatt nem kellett ott lennie, így kihasználva az ajándékba kapott, két hónapnyi fizetett szabadságot, Gyöngyi befizetett egy szervezett, de „fapados” útra, olyanra, amelyeket Eszter és Gábor is vezetnek, és ennek a kalandnak az utolsó napjait töltötte Katmanduban, amikor találkoztunk vele. Gyöngyi egyébként megtehetné, hogy sokkal fényűzőbben is utazzon, de ezt nem teszi, helyette ilyen utakra megy, ahol a miénkhez közeli büdzsével költekezik. Ezt egyszer beszéltük is, hogy mennyire kalandosabb, érdekesebb és izgalmasabb így utazni, szűkre szabott büdzsével. Saját magunk által szükreszabva, mert ugye mi is megtehetnénk, hogy dőzsölünk a jóban, de azzal napokat, heteket, hónapokat, országokat, és ki tudja milyen szép élményeket vennénk el az úttól. Ehelyett minden nap egy kicsit több a kihívás, egy kicsit oda kell figyelni a költekezésre, egy kicsit meg kell tanulni jobban örülni az apró (olcsó, vagy ingyenes, pénzben nem mérhető) dolgoknak, és ha ezeket sikerült megtanulni igazán értékelni, akkor ez ad egy nagyon szép varázst az egész utazásnak, amiért igazából már nem is bánjuk, hogy csak annyi van a pénztárcánkban, amennyi. :)

Tervezek majd egy ilyen képet a végén, aminek az egyik oldalán egy az összköltségünkkel megegyező árú autó lesz, a másikon pedig a Világ, az utazásunk napjainak, és a megjárt országok számával, és néhánnyal a legjobb fotóinkból, alul pedig a kérdés: “Te melyiket választanád?” :)

Gyöngyi rengeteget segített nekünk, szabályosan kiraboltuk, sőt Ákos még egy pár szétment, de még garanciális bakancsát is hazaküldte vele, és ezen aztán jót mulattunk. Elvettük a dollárját (természetesen utána átutaltuk az összeget forintban, csak átváltásról volt szó), megkaptuk a maradék gázpalackját, tisztálkodó szereket, könyveket, és még ki tudja, mi mindent zsákmányolt Zita Gyöngyitől. Ő ezeket amúgy is itt hagyta volna adománynak, és amikor ezt Zita meghallotta, nem volt szégyenlős rákérdezni, hogy nem kaphatnánk-e meg néhány holmit mi. Mindezért cserébe Gyöngyi csak egy szakadt bakancsot kapott Ákostól, és ezen ment a humorizálás… :) Ezúton is ezer köszönet mindenért Gyöngyi, a holmiknak nagy hasznát vettük, a középárfolyamos átváltással pedig több napi büdzsénket spóroltuk meg, ergo néhány napot hozzáadtál vele a nászutunkhoz! ;)

A bangladesi útikönyv és vízum beszerzése

Katmanduban, a Thamelben rengeteg könyvesbolt van, és használt könyveket is árulnak, illetve vesznek, így sikerült eladni egy az Annapurna körön talált Jon Krakauer: Into Thin Air-t, és a Gyöngyitől kapott könyveket. Ezek árából aztán egy Bradt Travel Guide-ot vettünk Bangladesről, ami megint rettentő hasznos lesz nekünk a következő országban. Pontosabban a következő utániban, mert az útiterv mai állása szerint végig bringával haladva, Indiában Siligurit és Darjeeling-et érintve jutunk majd át az utunk 17. országába, Bangladesbe. De ne rohanjunk még így előre, hiszen még a bangladesi vízumunk sincs meg. Ezt itt Katmanduban a nagykövetségükön meg lehet igényelni, és ha reggel odamegyünk, délután elvileg már ki is adják a vízumot, magyaroknak 61 dollárért a 30 nap ott tartózkodásra érvényes, a kiállítástól számított 90 nap múlva lejáró vízumot. Ez mind nagyon szépen is hangzott, ám mi a harminc napot kevésnek találtuk, és ezt meg is indokoltuk nekik, mondván, hogy kerékpárral utazunk, és monszun meg ramadán lesz, ezért szeretnénk 60 naposat kapni. (Meg azért is, mert utána szárazföldön szeretnénk bejutni Myanmar-ba, ami problémás lehet, de ezt nem említettük nekik.) Ezen ők fennakadtak, hogy mit akarunk mi két hónapot lenni az ő országukban, és hogy hogyan tudjuk bebizonyítani, hogy bringával vagyunk, mutassunk róla egy hivatalos iratot. Sajnos ekkor épp busszal utaztunk, mert a katmandui forgatag mocskában mindenhez volt kedvünk, csak bringázáshoz nem, különösen azután a négy kemény nap után, amit idefelé jövet éltünk át. Itt Zita próbált elmenni abba az irányba, hogy mutatunk nekik fényképeket (nálunk volt a netbook), de én sajnos erről eltereltem a témát, pedig utólag átgondolva, egy próbát megért volna, mert ha bejön, nyertünk volna. Ehelyett én rákérdeztem, hogy egy hivatalos igazolás a Delhiben állomásozó Magyar Nagykövetségtől megfelelő lesz-e? Ők ismernek minket személyesen, látták a bringákat, ott ért minket a 8000. km, biztosan ki tudnak nekünk állítani egy 3 soros papírt, ami a fényképünkkel és az adatainkkal azt igazolja, hogy mi a világot próbáljuk megkerülni a fekvőkerékpárokon. Ebbe a bangladesi nagykövet belement, igaz előtte még akadékoskodott egyet, hogy miért nem megyünk Dhakába, a bangladesi fővárosba, ahol tudunk hosszabbítást kérni a vízumunkba. Dhakát az útikönyv „Asia’s Chaos Capital”-nak csúfolja, és sok jót eddig nem hallottunk róla, ráadásul a vízumhosszabbítás nyűggel és pluszköltséggel járna. Igaz, ez az igazolás sem volt egyszerű! Innen Nepálból fel kellett venni a kapcsolatot a régi barátokkal Delhiben. Ezt elsőre nagy nyűgnek éltem meg, sokat telefonáltam, és az e-mailemet is egy mailer démon dobta először vissza, de végül már másnap délelőtt ott volt az igazolás a postaládámban, tehát okom nem lehet panaszra, ellenben nagy-nagy köszönettel tartozunk a Delhi-i Magyar Nagykövetség gyors és hatékony ügyintézésének, Lajosnak pedig különösen nagy köszönet, mert átvállalta magára az igazolás költségeit, ezzel újabb néhány napot ajándékozott a nászutunkhoz! :) Amikor ennyi, és ilyen mértékű segítséget kapunk, ezek mindig nagyon jól esnek, és további erőt, és biztatást adnak nekünk abban, hogy folytassuk amit elkezdtünk, mert bármennyire is kemény és fárasztó, megéri! Másoknak is tetszik, amit csinálunk, és sokan támogatnak is benne, olyanok, akiket az indulásunk napján még nem is ismertünk. Szóval amikor ilyesmiket kapunk, ezek a dolgok igazából többet érnek nekünk, mint maga a segítség önmagában, mert azáltal, hogy kapjuk őket, maga az érzés nagyon jólesik és további erőt is kapunk velük! Szóval köszönjük!

Nyűg volt, nehéz volt, gyorsan és sokat kellett intézkedni, de a vége csak az lett, hogy kaptunk egy-egy 45 napos vízumot Bangladeshez, a nagykövetségtől és Lajostól pedig támogatást, ami megint rettentő jól esett.

Mulatság és hajvágás egy kaszinóban! :)

A táskámban a frissen pecsételt vízumokkal gurultam vissza Madhukarékhoz (ekkor már csak én intézkedtem, és a bringával közlekedtem), és zuhanyoztam le, majd indultam be gyalog a központba, hogy csatlakozzam a többiekhez, akik ekkor már javában mulattak, méghozzá egy kaszinóban! Ez kíván némi magyarázatot, mert gondolom, ahogy Ti sem, úgy én sem ismertem magunkat úgy, mint akik kaszinóba járkálnánk, pláne nem ezen az úton, ahol minden fillérrel ki vagyunk számolva. A lényeg annyi, hogy itt Katmanduban két nagy kaszinó van, és ezekbe csak külföldiek léphetnek be, és odabent az étel és az italfogyasztás ingyenes, mindezért csak némi zsetont kell beváltanod, és játszanod – vagy játékot mímelned. :) Szóval bementünk ingyen enni-inni és mulatni.

Az apropó Ákos (Ő még mindig Németh Ákos, a motoros világkerülő, foldkereken.hu) szülinapja volt, amit a következő társaságban ültük meg: Gyöngyi és a szobatársa Zuleika, egy bangladesi születésű, de Londonban felnőtt lány, Eszter, Ákos, és mi ketten Zitával. Mikor megérkeztem, ők már mind egy rulett asztal körül ültek, és ment a játék. Mindenkinek más-más színű zsetonja volt, és egy zseton 20 rupit ért, vagyis 54 forintot. Csak jó pár órával később tudtam meg, hogy valójában indiai rupiktól van szó, így egy zseton igazából 96 forintot ért. Ezt jobb is, hogy nem tudtam, mert még így is tisztára be voltam rosálva az első egy órában, csak idegesen figyeltem az asztalt, a golyót, és a többiek játékát, közben azon gondolkodtam, hogy most komolyan el készülünk bukni vagy egy napi büdzsénket ennél a hülye asztalnál? Az első fél órában sehová nem mertem tenni, aztán végre hoztak nekem egy sört, és kezdtem feloldódni. Gyorsan el is buktuk minden zsetonunkat, de Gyöngyi volt olyan rendes, hogy az előtte tornyosuló addig összenyert hatalmas kupacokból átváltatott nekünk kettőt a mi színünkre, így újra folytathattuk a játékot pontosan annyival, amennyivel az előbb is elkezdtük. Ezúttal már nyerők voltunk, és a nyereményünket szépen, tudatosan el is különítettük, nehogy megint eljátsszuk. Ezt persze a személyzet nem nézte jó szemmel, de minket ez nem érdekelt, az viszont annál inkább, hogy a kért ételeket és italokat már egy órája nem hozzák ki. Viccelődtünk azon, hogy megtréfáljuk őket azzal, hogy addig, amíg nem hozzák, amit kértünk, nem teszünk le semmilyen tétet, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is játszunk, ám mindig csak úgy, hogy az teljesen szabálytalan legyen. Pl. félreérthető helyekre tesszük le a zsetonokat, és annyit, amennyit nem szabad! A szabály az, hogy a páros, páratlan, piros, fekete, és a harmadoló mezőkre csak ötösével lehet lerakni zsetonokat.

A játék jól ment, és mindenki nagyon élvezte, főleg, hogy egyénileg nézve, és csoportként is nyerésben voltunk, vagyis több zseton volt az asztalunknál, mint amennyivel leültünk. Ez a tudat már önmagában boldogító volt, és az is, hogy ingyen eszünk-iszunk, de az igazi öröm az volt, hogy ennyien együtt vagyunk itt Katmanduban magyarok, és ilyen jól mulatunk.

Zita megjegyzése: mivel Árpi késve érkezett a vízumintézés miatt, kimaradt a játék előtti csapatmegbeszélésből. A terv a következő volt: mindig csak ketten tettünk fel tétet ötünk közül és épp csak a szükséges minimálisat, hogy a nagy játék látszatát fenntartsuk. Az aktuális körből kimaradt játékosok meg a pincéreket gyúrták, hogy hozzák szépen az asztalhoz a rendelést… Az egész játék lényege az volt, hogy minimum annyival sétáljunk ki az ajtón, amennyivel bementünk s hogy közben jót együnk. A szerencse hozta, hogy nyertünk is. :)

Pedig a bulinak a rulett asztalnál még nem volt vége, igaz nem sokkal később sajnos Gyöngyinek le kellett lépnie, mert pár órával később indult a repülője haza. A reptérre Eszter is elkísérte, mert Gyöngyi neki is hazavitte pár holmiját, és nem akarták, hogy baj legyen, ha véletlenül túlsúlyos a poggyász, ezért Eszter is vele ment, hogy ez esetben vissza tudja hozni azt a holmit, ami nem fért be. Persze Esztert nagyon nem nézték jó szemmel repülőjegy nélkül a reptéren, de ő aztán nem az a lány, akit egy kicsit is félteni kéne, végül megértette a helyzetet a biztonságiakkal, és aztán ügyesen visszastoppolt a reptérről, így pár órával később már újra velünk volt. Részlet Gyöngyi útinaplójából: “Mondjuk azt se gondoltam, hogy életemben először Katmanduban fogok egy kaszinóban rulettezni. De az élmény felejthetetlen, régen nem szórakoztam ilyen jól és valamennyit még nyertem is… Kaptunk enni, inni, játszottunk és sokat nevettünk… Még megvártam a svédasztalos ingyen vacsorát és táncos műsort, aztán sajna nekem indulnom kellett a reptérre :-(( Eszter eljött velem, hogy ha a szlovák srác cuccát még sem tudom elvinni, vissza tudja hozni és olyan balhét csapott hogy embert még ilyen gyorsan azon a reptéren be nem csekkoltak, gyakorlatilag a motyót le se mérték (41,5 kg volt összesen, itthon megmértem) A sok gin-tonicnak és a daedalonnak köszönhetően kissé betépve, de fájjó szívvel mondtam búcsút Nepálnak.”

Nyolc órakor nyitott a kaszinóban a svédasztal, olyan ételekkel, hogy utána a tíz ujjunkat is megnyaltuk. Mindehhez még színpadi táncelőadások is dukáltak, már amikor nem sötétült el a színpad a 10-20 percenként bekövetkező áramszünetektől. Ilyenkor a táncosok abbahagyták a mozgást, és szépen elindultak a színpad sarkán lévő ajtó felé. Volt, hogy az áramkimaradás csak 5 másodpercig tartott, és még mielőtt eltűnhettek volna a színpadról, újra elindult a zene és újra fénybeborult a színpad. Mi ekkor újra és újra ráébredtünk, hogy bármennyire is nyugatias ez a kaszinó, azért még mindig Ázsiában vagyunk! :)

A vacsora után még visszaültünk a rulett asztalokhoz, de ez már nem volt ugyanaz, ugyanis alig fértünk oda a rengeteg gazdag indiaitól, akik ide jöttek eljátszani a pénzüket. Ekkor inkább már csak néztük mások játékát, de ezt igazából valahol szörnyű volt látni: ahogy elborult tekintettel rakják le a kupacokat százasrupis zsetonokból, úgy, hogy a végén az egész táblát beterítették. Ha egy kicsit gondolkodtak volna, rájöttek volna arra, amire mi is, mégpedig, hogy így nem igazán lehet nyerni, hiszen hiába raknak mindenhová, a golyó csak egy számon fog megállni, és csak azzal a színnel, csak azzal harmaddal, és csak azzal a számmal fognak nyerni, az összes többi lerakott zsetonukat biztos, hogy elbukják! Persze én ezt biztos nem érthetem, én messze vagyok attól, hogy meglássam ebben az élvezetet, és ne csak a pénzt nézzem. Percek alatt több heti, vagy havi büdzsénket bukták el, és még csak az arcuk sem rezzent, csak rakták le az újabb kupac zsetonokat megszállottan.

Részben ezért sem szégyelltem magamat, amiért mi ily módon „kihasználtuk” a kaszinó nyújtotta szolgáltatásokat. Szerintem egy kaszinó nem jó dolog, kihasználja az emberek addiktív hajlamát a szerencsejátékokra, és ha én megtehetném, betiltanám. Nagyon helyesnek találtam a dolgot, hogy itt a helyiek nem is léphetnek be, ez igazából az ő védelmükben van, szegény nepáli ne bukja el a kevés pénzét, jöjjenek csak a külföldiek, és hagyják ők itt a pénzüket. Persze, ha mindenki úgy játszana, ahogy mi, már rég csődbementek volna a kaszinók, hiszen mi ettünk, ittunk, és több pénzzel távoztunk, mint amennyivel jöttünk, de ha még el is buktunk volna mindent, talán még akkor is megért volna ennyit nekünk a szülinapi mulatozás. Vagy legalábbis anyagi bukta lett volna a kaszinónak a jelenlétünk, hisz csak egy-két napi büdzsénket váltottuk át zsetonokká, épp csak annyit, amennyit még nem bántunk volna mind „elbukni” az „ingyen” italokért és ételekért cserébe.

És már csak azért is megérte ez a kaszinói mulatozás, mert késő éjjel a kártyaasztalok mellett még egy ajtót is találtunk, amire ki volt írva, hogy „Complimentary Hair Cut”! Mi a manó, ingyen fodrászat egy kaszinóban, hát mik vannak!? :) Ide rögtön be is tértünk mind a négyen (ekkor már csak Eszter, Ákos, és mi ketten voltunk), a lányok kaptak bő 20-20 perces fej, nyak, hát, váll, kar, tenyér masszázst, majd Ákos is egy rövidebbet, végül én egy hajvágást. Ilyen vérprofi fodrász még nem vágta a hajam, szögmérő lehetett az ujjai között, olyan szabályos lett a buksim. Mivel összesen több, mint egy órát foglalkozott velünk, és ő mégiscsak egy alkalmazott, neki végül adtunk – így utólag talán túlságosan nagylelkűen is – egy több száz rupis borravalót.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom magam érezni egy kaszinóban, vagy hogy egyáltalán betérek valaha egy kaszinóba. Ha Las Vegasban is ingyen van az étel s az ital a kaszinókban, lehet, hogy ott is bemegyünk majd elbukni egy, maximum két dollárt! :)

Ázsia legnagyobb katolikus templomában

Goán összesen egy hetet töltöttünk, és ezalatt azért igyekeztünk valamennyit megnézni a kötelező, kihagyhatatlan látnivalókból is, nem csak úgy szimplán jólérezni magunkat. A kötelesség ugyebár: „Ha már itt vagyunk, nézzük meg ezt, meg ezt meg ezt, mert az útikönyv és a Géza is ezt mondta…” – és végülis valamennyire mindig igazuk van. Ennek keretében ellátogattunk Old Goára, vagyis… Hogyan is fordíthatnám magyarra, hogy értelmesen hangozzon? Régi Goára. Ez a hely Pándzsimtól 20 perc buszozásra van keletre, és a katolikus templomairól és múzeumairól híres. Esztert is hívtuk, hogy összekössük a dolgokat és egyszerre legyünk vele, miközben együtt megnézzük, amit meg kell Goán. A ma „Old Goa”-nak nevezett helyen egykoron a portugál fennhatóság alatt álló Goa fővárosa állott, és méghozzá nem is kicsit, hanem nagyon. Fénykorában a népessége meghaladta az akkori Londonét. Kelet Rómájának is hívták, de aztán jött néhány csúnya járvány és kipusztult az egész. 1843-ban a főváros Panaji lett. Az egykori szebb időkből azért még fennmaradt egy-két szép dolog, amelyek jelenleg vagy templomként, vagy múzeumként működnek. Ilyen például a Sé Katedrális, amely azzal a nem akármilyen címmel dicsekedhet, hogy ő Ázsia legnagyobb katolikus temploma. Szó mi szó, tényleg hatalmas, még Európában is megállná a helyét, bár az igaz, hogy a top 10-ben sem lenne. 76 méter hosszú és 55 méter széles, 1562-ben kezdték építeni és 90 év alatt fejezték be. Hát nem kapkodták el! :)

Magellán, elsőnek a Föld körül

A katedrális után meglátogattunk néhány múzeumot is. Ebben mindenféle tárgyak voltak, amelyek egyáltalán nem kötötték le a figyelmemet, így most semmit nem tudok visszaidézni belőlük. Ellenben volt ott a bejárattól jobbra egy nagy világtérkép, ami megmaradt. Méghozzá azért, mert a nagy felfedezések korából való híres hajóútvonalak voltak rá felfestve. Kolumbusz, Vasco de Gama, Magellán. Mindig is vonzott ez a kor, de gyerekként mégis túl lusta voltam hozzá, hogy olvassak róla. Vagy csak egyszerűen sok minden más elterelte a figyelmemet. (Ha egyszer valaha még az életben lesz annyi időm, mint gyerekként volt, rengeteget fogok olvasni) Felnőttként meg már örültem, ha arra jutott időm, hogy egy filmet megnézzek a témában. Most viszont volt egy kis időm, amíg a lányok körbejárták nálam háromszor lassabban a múzeumot. Szóval feltűnt, hogy az egyik színes szaggatott vonal körbeér. Magelláné! A kutyafáját, hát ő volt az első, aki körbehajózott?! Még ezt sem tudom, 28 éves fejjel, micsoda szégyen! :)

Na, üljünk csak le kint valahol az árnyékban, sosem késő: kapjuk elő a farzsebünkből a Kindle-t, és olvassuk el a Wikipedia ide vonatkozó szócikkét! És valóban, Magellán volt az első, aki körbehajózta a Földet. Sőt, ő tőle származik a név: Csendes-óceán! Hogy egész pontosak legyünk, csak az expedíció kerülte meg a földet, mert ő maga sok másik társával együtt elhunyt az út során. Csak néhányan élték túl az utat, de ők pontosan vezették a hajónaplót, és mikor visszaértek, feltűnt nekik, hogy elcsúsztak egy nappal. :) Ez akkor természetesen hatalmas szenzáció volt, és rögtön rohantak a pápához a hírrel! :) Ezen jót mulattunk, mert mire ideértem a történetben, már a lányok is végeztek a múzeummal. A múzeumot egy másik múzeum követte, de engem persze ez sem nyűgözött le, ellenben a szép kis udvar előtte az európai stílusú házakkal nagyon jól festett, ezt el is nézegettem egy darabig, amíg a lányokra vártam. Engem nagyon nehéz múzeumnéző hangulatomban találni. :) Vagy nagyon nehéz olyan múzeumot találnom, ami le tud kötni. Ezek nem voltak azok, de ez nem zavart, gyorsan végigrohantam rajtuk, aztán elfoglaltam magam valamivel, amíg a lányok bent voltak. A következő néznivaló a „Bom Jesus” Bazilika volt. Elfogadom, ha bunkónak tartotok azért, ha most azt írom, hogy ezen is csak végigrohantam. :) Kint a kijáratnál ahogy ültem, jött egy anyuka, két tündéri gyerekkel, na ők aranyosak voltak. Aztán még felsétáltunk egy dombra valami valaha óriási templom romjaihoz, de ami lekötött itt, az megint csak nem az volt, amiért mentünk, hanem a körülötte burjánzó természet, na meg persze az Eszterrel folytatott beszélgetések. A délután második felét már nem töltöttük Old Goán, visszabuszoztunk Pándzsimba, ittunk még együtt valamit, aztán ki-ki felszállt a saját buszára. Eszternek még jó másfél, két órát kellett buszoznia, ráadásul az esti csúcsban, úgyhogy szegény elég kikészült a végére. Volt ülőhelye, de azt átadta egy gyerekes anyukának, így végig kellett állnia az utat. Mi ugyanezt pár nappal később Mandrem Beachre ülve tettük meg, délelőtt, de még úgy is brutális volt. Képzeld el a leglepukkantabb BKV buszt, szorozd meg kettővel, az ülések számát is, és tömd meg emberekkel, plusz fűtsed fel trópusi meleg éghajlattal. :)

Buszos és fodrászos történetek

Jajj, és majd el felejtettem, nekünk sem volt gyenge a hazautunk Donna Paulába ugyanezen a délutánon. Miután elbúcsúztunk Esztertől, mi is megkerestük a buszunkat. Tudtuk, hogy az kell, ami az egyetem felé megy, és ezt hamarosan meg is találtuk egy kis kérdezgetés útján. Kérdeztük a conductort, aki ekkor még az utasok felszedésével foglalatoskodott az álló busz mellett, hogy mennyi az annyi, vagyis a buszjegy. Rávágta, hogy 100 rupi. Mi erre csak pislogni és nevetni bírtunk. Mi van? Ez kicsit sok, nem gondolja? Oké, 50 rupi, jött a válasz. Huhh, hogy nem sül le a sötét pofádról a bőr, gondoltuk magunkban, de inkább nem beszéltünk már vele többet, csak felszálltunk a buszra, és megkérdeztük a sofőrt, hogy mennyi a jegy. Mondta, hogy 20 rupi kettőnknek. Megkérdeztünk még pár utast, és ők is megerősítették ezt az árat. Miután felszállt a conductor, ő maga is belement egy alacsonyabb árba, igaz ez még mindig 30 rupi volt, vagyis több a kelleténél. Persze mi nem hagytuk magunkat, és nem mérgesen, hanem inkább egy kis humorral felfogva bekészítettük a 30 rupit. Amikor jött, hogy elvegye, feltételt szabtam neki. Mondtam, hogy oké miszter, megkapja a 30 rupiját, de csak akkor – és itt megemeltem a hangom, hogy az egész busz hallja –, ha elmondja nekünk, hogy miért kért először tőlünk 100 rupit két buszjegyért? Különben csak 20 rupi jár… A kérdésre végül nem kaptunk választ, csak néhány duzzogást, és feltételezem hogy el is pirult a fazon, mert párszor még elismételtem hangosan a kérdésem. Bár ezt csak feltételezzük, mert látni nem láttuk, az arcbőre olyan sötét volt, hogy ilyesmi nem látszott rajta. Végül elvette tőlünk a húszat, megelégedett ennyivel. A történetet elmeséltük Dileepan-éknak is, és ezen még ők is fennakadtak kicsit. Persze nem haraggal vagy keserűséggel kezeltük a történetet, inkább csak nevettünk rajta. Végre kicsit sikerült „visszaszivatni” valakit, aki megpróbált lehúzni minket. Dileepan elmondta, hogy ezt rendszeresen művelik a buszosok, de nehogy azt higgyük, hogy csak velünk, külföldiekkel. Bár nekünk elég egyformák ezek az indiai népek, ők meg tudják arcról, és bőrszínről különböztetni egymást. Azzal, aki nem helyi, hanem egy másik államból való, ha nem is ezt az ötszörös szorzóval, de megjátsszák velük ugyanezt. Eljött az ideje egy újabb fodrászatnak a részemről, mert kezdett kényelmetlen és meleg lenni a nagy hajam. Kérdeztem Dileepant, hogy tud-e olcsó fodrászt, és tudott, 30 rupiért, lent három kilométerre. Megkaptam a bringáját a fodrászhoz-menetelhez, ezért bevállaltam ezt a 130 forintos kört, hogy Zitának ezzel ne kelljen foglalkoznia. Persze a fodrász 80-al kezdte, de én kitartottam a 30 mellett. Ezúttal hiába, ő volt az erősebb, 50-nél alább nem ment, pedig egyszer már úgy tettem, mint aki készül továbbindulni a biciklivel. Hajvágás közben sem állt le, előadta nekem, hogy a helyiek 100-at szoktak adni, 60-at a hajvágásért, 40-et pedig borravalónak. Én mondtam, hogy sajnálom, én csóró utazó vagyok, csak 50-et tudok adni, azt is csak akkor, ha meghagyja a füleimet. Persze mikor Dileepan meghallotta, hogy ennyit fizettem, mondta, hogy lehúztak, a 30 az tuti, ő akkor szokott 50-et adni, ha fejmasszázst is kér. Mert, hogy errefelé divat az ilyesmi, és egyébként tényleg jó. Igaz, ezt mi csak Chandan keze nyomán tudjuk Delhiből. :) Az egy igazi aranyember.

Életünk első önálló palacsintája – De milyen lisztből? :)

Goán megpróbáltunk palacsintát készíteni a kedves vendéglátóinknak, és persze magunknak. :) Ehhez én meg is vásároltam hazafelé a fodrásztól minden olyan hozzávalót, amit nem találtunk meg otthon. Az egyik délután neki is álltunk a dolognak. Vagyis inkább Zita állt neki, én naplót írtam. Egyszer csak gondoltam, hogy megnézem már, hogy áll a dolog, és ehhez a fényképezőn a videó felvételt is elindítottam.

Hát, az első és a második próbálkozás után azt hittük, hogy teljes kudarcba fog fulladni életünk első teljesen önálló palacsinta készítése, de aztán serpenyőt cseréltünk, és szépen lassan normalizálódtak a dolgok. Az ötödik adag egészen palacsintaformaként végezte. Igaz, a lisztre, vagy a lisztnek hitt fehér porra továbbra is gyanakodtunk, mert mindegyik palacsinta kicsit szárazra, törősre sikerült, ráadásul apró lyukak is lettek rajta. Szóval ezt egy kicsit furcsálltuk. Ugyanakkor remekül szórakoztunk palacsintasütés közben, kapcsoltunk egy kis zenét, és a palacsintára várva marhultunk egy kicsit. Még fekvőtámaszokat is nyomtam, nehogy végleg elsorvadjanak a felsőtestemen az izmok. Önt, 10 fekvő, fordít, 10 fekvő, kész, új palacsinta… Mikor hazaért Dileepan pont az utolsó palacsintát készítettük, így pont láthatta még a folyamatot. És mikor megmutattuk neki a tároló dobozt, amiben a fehér port kivettük, kiderült, hogy rizsporból készítettük a palacsintát! :) Rádaásul itt Dél-Indiában van egy Dosa nevű étel, ami kísértetiesen hasonlít rá, és szintén rizsporból készül… :P Azért udvariasan mind a ketten ettek belőle, és végül el is fogyott az összes rizspalacsinta. Ízre nem nagyon, de legalább formára hasonlított kicsit a hazaira. :) A lyukakon mindig kifolyt a töltet nagy része, de ezen már csak nevettünk.

Futás közbeni agymenésem: ingyen túrabringát annak, aki nagyon kéri, és használná is!

Az egyik nagyon jó dolog volt számomra Goán, hogy újra elkezdtem futni. Dileepan-ék nagyon nyugodt környéken laktak, így este, amikor már sötét volt, de ugyanakkor elviselhetően hűvös is, kimentem futni az egyetem felé a kivilágított, forgalommentes útra. Kétszer volt erre alkalmam és lelki erőm, és mindkétszer piszkosul élveztem! 6 és 7 kilométert futottam, 36 és 42 perc alatt. Ez 6 perces tempó, otthon könnyű futásnak is lassú, most viszont nekem pont ideális volt a kevés szinttel. A szívem (a fizikai) és a lelkem bírta volna még, de visszafogtam magam, mert tudtam, hogy ha meghajtom magam, a lábaim nem fogják megköszönni. Még így is éreztem őket utána pár napig. Még jó, hogy végül a jóga Eszterrel nem jött össze, szerintem ketté is törtem volna a gyakorlatok alatt ezekkel a lábakkal. A futás nagyon hiányzik, mert indulás előtt közel napi rendszerességgel futottam, és ez nem csak sport volt, hanem kikapcsolódás, gondolkodás, vagy találkozás a barátokkal. Egy-másfél óra off, ki valami erdőbe, és csak futni-futni… Az ilyenek után mintha kicseréltek volna, mind testileg, mind lelkileg. És nekem nem sok ilyen futóélményem volt eddig ezen az úton, talán csak most Goán, és persze az a jó kis futó-túra McLeod Ganj-ból. De ez a futás jobb volt annál bizonyos szempontból, mert most nem nyűgözött le és ezáltal nem kötött le a gyönyörű táj, így még jobban tudtam elmerülni.Az egyik futás végén még ötletelni is elkezdtem valamin. Ugye azt mi tudjuk, hogy a kerékpártúrázás nagyon jó dolog. Közel jutsz általa a természethez, más emberekhez, és saját magadhoz. Egyszóval a szabadidő eltöltésének egyik nagyszerű módja. Elmész hétvégén két napra, és új emberként jössz haza, mint akit kicseréltek, rendbe rakod magad. De ez sokaknak idegen, és sokan nem engedhetik meg maguknak, mert egyszerűen nem telik egy, vagy netalán, ha családról van szó, akkor több, túrára is alkalmas kerékpárra. Itt behozhatnánk a képbe a Műhelyklubot, akik amúgy is ilyesmivel foglalkoznak, és akiknek ez egy további jó reklám és cél lehetne. Az MKK-val és egyéb más bringás szervezetekkel karöltve el lehetne indítani egy kampányt, ahol ingyen kerékpárokra lehetne pályázni. Nem új, hanem a Műhelyklub, vagy egyéb bringarázsok által összerakott bringákat adnánk. Azoknak, akik a legjobb motivációs levelet írják, és akik vállalják, hogy x hónapon belül lefényképezik magukat a bringával Magyarország 3-4, bringával könnyen megközelíthető helyén. Ezt a fotót aztán beküldenék, és ezek a fényképek és a hozzájuk tartozó apró kis bringás történetek további reklámként szolgálnának a kampánynak és a kerékpártúrázásnak.Ilyen pontokat kijelölnénk szerte az országban, méghozzá szándékosan olyan helyeken, melyeket könnyű és érdemes fellátogatni egy keréktúra keretében. Ugyanígy lehetne sisakot, láncot, és valami olcsó, de masszív bringás táskát is osztani. Persze ehhez már feltétlen kell valami pénzmag, amihez egyelőre nincs ötletem, hogy honnan lehetne szerezni, de ha lenne rá idő és erő, biztosan lehetne pályázatok, vagy adományok útján pénzt szerezni ilyesmire. Az MKK-nak is van pénze valahonnan, lehet, hogy velük együtt könnyebb lenne.Persze ez az ötlet csak a futás közbeni endorfin túltengésében tűnt nagyszerűnek, később már láttam a nehézségeit és az esetleges buktatóit, sőt azt is el tudom képzelni, hogy az egész életképtelen lenne Magyarországon. Pedig ha megvan a felszerelés, az egy-két napos belföldi túrák nem kerülnek többe, mint a sima létezés otthon. De talán nem is az anyagiakkal van a baj, hanem hogy az embereknek többségének eszébe se jut ilyesmivel tölteni a drága idejét. Vagy találtak más, hasonlóan jó utakat, vagy távol áll tőlük az egész kerékpározás téma. Szerintetek szükség lenne egy ilyen kampányra? És ha igen, működne?

Hosszú bejegyzés következik, újabb zöld agymenéseimmel, öveket becsatolni! :)

Indiába hozatom magam után a Túró Rudit?! Hát milyen zöld vagyok én?

Goán találkoztunk Eszterrel, aki Zita barátnőjének, Annamarinak a barátnőjének a barátnője – vagy valami ilyesmi… :) A lényeg, hogy a csajok jóbarátok, és Annamari volt oly rendes, és megemlítette a kis utazásunkat Nekik, és Eszter volt olyan kedves, és felajánlotta a segítségét. Mégpedig úgy, hogy elvállalta a postás szerepét. Egy szép napon, hónapokkal ezelőtt kaptunk tőle egy e-mailt, amiben felajánlotta szolgálatait, mégpedig, hogy elhoz nekünk Magyarországról ezt-azt, vagyis amit kívánunk. Találjátok ki, mit kívántunk! :) Túró Rudit, gyulai kolbászt, sonkát, a klasszikus rézszínű-konzerves májkrémet, trappista sajtot, és jóanyáink süteményeit. Bátyámtól jól meg is kaptam, hogy mit papolok itt fenntarthatóságról, amikor Indiába hozatom magam után a Túró Rudit?! „Vizet prédikál, és bort iszik!” – Mondta rám. Szerintetek igaza van? Szerintetek sem vagyunk egy cseppet sem fenntarthatóbbak annál, mintha Európában tolnánk tovább a „gazdaság” szekerét, ahogy azt a környezetünk nagy része elvárja tőlünk? Rohannánk a munkába, munkából, termelnénk a pénzt, meg a GDP-t, meg a jó ég tudja, mit… Ha minket nem hord a hátán a Föld, Eszter akkor is eljött volna repülővel Goára jógát tanulni, maximum a bőröndjében ahelyett a 2-3 kiló jóféle magyar finomság helyett nem lett volna semmi, vagy valami más lett volna. Félre ne értsetek, most nem haraggal írom ezt, és igazából örülök annak, hogy Zoli „megvádolt” azzal, hogy mit beszélek fenntarthatóságról, miközben Indiában hazai ízekre vágyom. Én magam is a fenntarthatatlan rendszerbe születtem és nőttem bele, és azzal, hogy arról beszélek néha, hogy szerintem nem minden úgy frankó ahogy most van, még nem akarok máról holnapra teljes egészében kiugrani belőle. Egyrészt, mert nem is lehet, másrészt mert nem is akarok. Még csak keresek egy utat valami jobb felé.

Remetének, vagy vándornak álljak? - „Az életnek nincsen egyetlen helyes útja”

Aztán megkaptam mást is, még otthon néhány barátomtól, amikor kijelentettem, hogy a fenntarthatóságot is a zászlónkra tűzzük ezen az úton. Azt mondták, hogy repülővel, busszal, vonattal fenntarthatóbb lenne utazni. Merthogy az gyorsabb, hatékonyabb, stb… Illetve, hogy ha otthon maradnánk, és nem indulnánk el erre az útra, akkor is fenntarthatóbbak lennénk a bolygó egészét nézve. Valóban, ha azt nézzük, hogy az a többlet étel, amit be kell vinnem a szervezetembe a pluszterhelés – a bringázás miatt, lehet, hogy sokat utazott, lehet, hogy jó sok műanyagba csomagolták és jól megműtrágyázták a földet, ahol termett, vagy ahol a takarmány termett, amit az állat evett meg, amit én megettem, hogy tudjak tekerni. Lehet, hogy így számolva nagyobb az ökolábnyomunk, minthogyha pár óra alatt iderepültünk volna Európából Goára. Kilométerben számolva! Csakhogy mi kilenc hónap alatt jöttünk ide, javarészt bringán. Ez alatt a 9 hónap alatt, ha én otthon maradok, és folytatom a munkám, és az otthoni életvitelt, lehet, hogy simán levezettem volna 30 ezer kilométert is ennyi idő alatt. Javarészt egyedül, egy akkora autóban, amibe öten is elférnénk. (Itt Indiában 15-en is! :D) És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól mindezt magam mögött hagyni, egy nagyot ugrani, és új életet kezdeni, legalább erre a néhány évre. Most valami teljesen új dolgot csinálunk, és hiszem, hogy fenntarthatóbban létezünk, mint otthon tennénk. Felfedezzük a világot, próbálunk nyitott szemmel járni, és figyelni a jó dolgokra, köztük a fenntartható megoldásokra és a fenntartható életre is.

Oké, azt aláírom, hogy ha otthon maradtunk volna, és elmentünk volna remetének a Mátrába, kisebb lenne a lábnyomunk, mint most. Mi viszont nem remetének mentünk, hanem vándornak. Felfedező útra keltünk. Nem tudom, mi a legjobb út egy fenntartható léthez, de azt hiszem, hogy meg fogjuk találni. Vagyis fogunk találni utakat(!), mert ugye Daniel Quinn is megmondta már, hogy „Az életnek nincsen egyetlen helyes útja”! :) Soha nem is állítottuk, hogy amit mi csinálunk az tökéletesen fenntartható és jó, és mindenki csinálja ezt. Csak annyit, hogy mi ezt csináljuk, és nagyon élvezzük és jónak találjuk.

Húú, micsoda agymenésem volt, elnézést annak, akit fárasztottam. Most már Goázzunk! Szóval átmentünk Elizabethel és Dileepannal Mandrem Beach-re, ahová Eszter érkezett. Még kicsit álmos volt, mert csak pár órája érkezett meg egy sok-sok órás utazás után, de azért átvettük a csomagokat és megbeszéltünk egy későbbi találkozót. Eszter nagyon kedves volt, és még a sajátjából is felajánlott egy kis eledelt. Konkrétan két vajas, sajtos zsömléről van szó. Ezt még a saját pakkunk előtt kaptuk tőle, anyukája csomagolta neki az útra, de nem fogyott el, itt pedig Indiában ő már szívesebben enne indiait. Ezért megkaptuk a két zsömlét. Zita könnyeket potyogtatva majszolta el az övét. :) Tudtam, hogy ezek örömkönnyek, ezért nem is siettem a vigasztalására, ellenben behívtam Elizabethet és Dileepant, hogy csatlakozzanak hozzánk, és kóstolják meg a magyar zsömlét, ami egészen (Zita szerint „nem egészen, csak picit!”) hasonlít az előző bejegyzésben emlegetett goai kenyérhez. Képzelhetitek, mekkora volt az öröm, amikor kibontottuk a csomagokat. Eszter először csukott szemmel megszagoltatott velünk mindent, és meg kellett mondanunk, mi micsoda, és kinek az anyukája sütötte. :) Csak eztán kaphattuk meg a csomagokat, ez volt a „nyereményjáték”. Egy nagy gyógyszeres tégelyben még aszkorbinsav is érkezett. Biztos vagyok benne, hogy ez apukám ötlete volt. :) Lali papa (apai ági nagyapám, amúgy pedig Harkányi Lajos néven rendszeres hozzászóló itt az oldalon) nővére kilencvenvalahány évig élt, és nyakalta az aszkorbinsavat. Mint tudjuk, ez „csak” C-vitamin, ami itt is megtalálható Indiában, méghozzá elég nagy mennyiségben, zöldségekben és gyümölcsökben. De így, hogy külön megkaptuk, garantált a fogyasztása, hiszen a franc akarja cipelni ezt a tégelyt sokáig. Sőt, összekötve a kellemest a hasznossal hamis-limonádét is tudunk készíteni belőle, mert íze olyan savanyú, mint a citromé.

Sajt, sonka, kolbász, májkrém, Túró Rudi, anyáink süteménye = Boldogság! :)

Visszatérve a magyar finomságokra és a goai zsömlére: olyan, de olyan finomakat reggeliztünk a goai napjainkon, hogy azt leírni nem lehet. Az ízek mennyországában jártunk, legalábbis mi így éreztük. „Igazán éhes csak az lehet, aki éhezett” – szokták mondani, és ez igaz akkor is, ha csak ízekre éheztünk. Eszter előtt álmodozni sem nagyon mertünk hazai ízekről, de mióta tudtuk, hogy jön, a végén már számoltuk a napokat, mint a kisgyerekek Karácsony előtt. Már csak három, kettő, és holnap hozza Eszter a finomságokat. Leírni nem lehet, milyen boldogok voltunk ezektől az egyszerű, de számunkra nagyon kedves, hazai ételektől. Sose gondoltam volna, hogy valaha leszek ilyen boldog ilyen egyszerű ízektől. Otthon van, hogy hónapokig áll a polcon egy doboz májkrém, és rá se nézünk, míg be nem dobjuk vész-vésztartaléknak egy kirándulásnál a hátizsákba. Most meg olyan örömöt tudott okozni az íze, hogy az nem is igaz! :)

Persze most biztos felteszi a kérdést az Olvasó, hogy „Mi a fenéért pörgünk ennyit egy kis sajton, sonkán, májkrémen, meg kolbászon?” – Hát mert nem ettünk ilyet, de még ilyesmit se hosszú hónapok óta. Előtte viszont 26-28 évig ezen nőttünk fel. :) És az étel valahogy nagyon tud hiányozni. Jók az indiai ételek is, de hazai, az mégiscsak hazai! A másik kérdés, ami talán motoszkál Bennetek, hogy „Miért nem vettünk akkor magunknak nyugati ételt? Nem igaz, hogy nem lehet kapni…” Tényleg nem igaz, lehet kapni, csak éppen nagyon drága, még annál is sokszor sokkal drágább, mint otthon, mert csak nyugati típusú „szupermarketekben” lehet kapni, ahová ugye csak a nyugatról jött ember megy vásárolni, akinek ugye köztudottan sok a pénze – hisz nyugatról jött! :) Na jó, ne legyünk ilyen rosszhiszeműek, ez csak félig igaz, valójában azért is drága lehet itt a nyugati élelmiszer, mert az is nyugatról jött. Itt nem kapni ám semmiféle sajtot a sarki kisközértben, se felvágottat. Már akkor örvendünk, ha tejet és tojást találunk, meg csomagolt, szeletelt, gyári kockakenyeret. :)

Visszatérve az ételtől kapott őrült boldogságunkra: Zita, azt hiszem édesanyjától örökölve valahol a finomságok felének elpusztítása után elkezdett egy kicsit aggódni azon, hogy nemsokára el fog fogyni a szeretetcsomag és azzal a vele járó boldogság is odavész. Erre állítólag náluk még egy új szó is született rá a családban: “Rögyögetés” – jelentése: Eltesz, tartalékol, avagy “Majd jó lesz az még valamire”. (Hát ezért ilyen nehezek Zita bringástáskái, most esik le! :D) Jó szokás sokáig őrizni, használni és őrülni a szép dolgainknak, pláne ha azt számunkra kedves emberektől kaptuk, de ha romlandó élelmiszerről beszélünk meleg trópusi éghajlaton, a tartalékolás hordoz némi veszélyt magában. :) Szóval most nem engedtünk a feleségem családi ösztöneinek, és hamar tisztáztuk, hogy ezek az ételek könnyen megromolhatnának itt már egy fél napos utazástól is, ha nem vagyunk elég ügyesek a szállításkor. Ezt pedig nem bocsájtottuk volna meg magunknak, ezért néhány nap alatt lelkiismeret-furdalás nélkül faltuk fel a Túró Rudit, a sajtot és a sonkát. Az utolsó goai reggelinkre még pont jutott minden könnyen romlóból egy kicsi. A májkrémből, a kolbászból, és egy-két szárazabb süteményből maradt egy kevés Gokarnára is.

A Mandrem Beach

Még mielőtt elbúcsúztunk volna Esztertől azon a reggelen, amikor átvettük tőle az örömküldeményt, kimentünk a Mandrem Beach-re, vagyis a tengerpartra, ami 3 perc sétára volt a szállásától. Egy pálmaligeten keresztül sétáltunk ki. A kókuszpálmák alatt egy kis ösvény vezetett, aminek a két oldalán kunyhók sorakoztak. Mindegyik előtt volt egy-egy kisebb fotel, egy téglákkal körberakott kis kertecske, néhol egy-egy a pálmafák törzsei között kifeszített függőágy. Tegnap azt hittük, hogy megérkeztünk a „paradicsomba”, pedig ez itt aztán tényleg az. Persze sosem olyan semmi sem, mint ahogy azt a prospektusokból elképzeljük. Ahogy kiléptünk a pálmák árnyékából, forróság csapott meg minket, és a lábunk alatt a homok is olyan forró volt, hogy szinte égetett. Vissza is kellett vennem a szandálom, ám annak bőrből van a felső része. Ami teleragadt homokkal. Levontam a tanulságot, és az óta a flipflopban járok, még akkor is, ha egész napos útra indulunk. Ez már csak azért is praktikus mert a templomok és egyéb turisztikai látnivalókhoz való belépéshez legtöbbször le kell venni a lábbelit, ami így csak egy másodperces mozdulatra redukálódik. :)

Ahogy közeledtünk a parthoz, úgy lett még szebb a kép. A homokos fövenyt egy lagúna választotta el tőlünk. Ezt egy kis hidacskán tudtuk keresztezni, hogy végül megérkezzünk a tengerhez. Itt még elnyújtottabb volt a part, mint előző nap, és a hullámok még messzebb jutottak a lapos homokban. Én nem vagyok egy nagy tengerpart őrült, de ez még nekem is tetszett. Kattintgattam is bőszen.

Eszter nem csak jógatanár, hanem mellette az @RC-nál is dolgozik, illetve a HVG egyik különszámánál szerkesztő. Utóbbit azért is fontos megemlítenünk, mert egy elkövetkezendő szám témája a párkapcsolat és a pszichológia lesz, és ebbe a témakörbe a kis nászutunkkal mi is beleillünk, ezért Eszter felkért minket egy interjúra. Sőt, azt is felajánlotta, hogy „megjógáztat” minket. Ezeknek nem tudtam nemet mondani, ezért egy másik napon újra látogatást tettünk nála a Mandrem Beach-en. Pándzsimból három különböző helyi busszal kb. két óra alatt eljutottunk ismét a paradicsomi helyre, ahol igaz, hogy jógázni végül nem sikerült, de nagyon jól éreztük magunkat. Először is a tengert vettük be, mint a gyerekek, úgy ugráltunk a habokban, és élveztük a nagy hullámokat. Jó nagyot tudtak dobni rajtunk, ha megfelelően ugrottunk rájuk. Ha nem, akkor jól arcon csaptak minket, vagy lenyomtak „az óceán fenekére”! :) Ne nem kell megijedni, mert az a félelmetes fenék homokból volt és ahol ezt játszottuk, ott alig 1 méterre volt a vízfelszín alatt. Pontosabban volt, hogy fél, volt hogy másfél méterre tőle, attól függően, hogy éppen hol tartott a hullám.

Eszter története

Ebéd után a tengerparti étterem árnyékában, egy-egy hideg üdítő mellett adtunk interjút, amit Eszter a telefonjának diktafon funkciójával rögzített. Ebből kész, megjelent anyag csak hónapok múlva lesz, de nem feledkezünk meg róla és feltétlen jelezni fogjuk, ahogy eddig is tettük a média megjelenésekkel.

Eszterrel nem csak az interjú keretén belül, hanem amúgy is nagyon jókat beszélgettünk, és azt hiszem gazdagabbak lettünk általa még egy igazán jó történettel. Eszterről már írtam, hogy három melót nyom egyszerre: a jógát, az @RC-ot, és a HVG-t. Emellett elvált anyukaként egyedül neveli a két gyermekét, akiket nagyon szeret, és akik az elmondása szerint igazán különlegesek lehetnek. Két gyerek, három meló, ez már önmagában nagyon becsülendő, de ezzel még nincs vége! Mindezt úgy, hogy néhány éve a tökéletes férj lelépett, mert „az emberek változnak”.

Ezzel egyetértek, de valamit mondtam ott a pap előtt, és onnantól ahhoz tartom magam. Onnantól aszerint „változok” csak, ahogy megfogadtam. Na, ez az én véleményem a házasságról és a hűségről, most térjünk vissza Eszterre.

Eszter felállt a – számomra elképzelhetetlen – mélységből, és jógázni kezdett. Mostanra a jóga olyannyira az élete részévé vált, hogy tanítja is azt. A gyermekeit pedig pontosan úgy szereti, ahogy vannak, ezért aztán a világért nem változtatna meg semmit, és nem bánt meg semmit, ma is egy boldog ember. Mert az akart lenni! :)

Nagyon jó volt Eszterrel is beszélgetni és lenni.

Lekéssük az utolsó buszt…

Délután a lányok lementek a partra, én pedig a netbookon ténykedtem valamit a parti étterem árnyékában. Jövet buták voltunk, mert bár egész sokat barátkoztunk a buszok személyzetével, a nagy vidámkodásban csak a lényeget felejtettük el: megkérdezni őket arról, hogy mikor megy az utolsó busz visszafelé, Pándzsimba. Másfél órát álltunk a főút szélén, közben ránk sötétedett, de egy busz sem jött. Próbáltunk stoppolni, sok taxis és „pilot” (motoros taxis) megállt nekünk, de mindenki csak sok-sok száz rupiért volt hajlandó elvinni minket bárhová is. Ez nekünk több lett volna, mint az egy napra kitűzött teljes költségkeretünk, ezért rendre mindenkit visszautasítottunk. És mindenki mondta nekünk, hogy nem jön már több busz, mert túl késő van. Mi nehezen akartunk hinni nekik, mert a másik irányba három busz is elment, míg ott álltunk. Persze nem hazudtak, de ez már nem segített rajtunk. Rossz kedvünk lett, mert már késő volt, fáradtak voltunk, és nem számítottunk több száz rupis többletkiadásokra ezen a napon. Mert ugye, ha itt maradunk, az sem lesz olcsó.

Egyikünk sem figyelt igazán az időre, így nem veszekedtünk azon, ki a hibás, mindketten azok voltunk. Viszont egy ilyen szép nap után különösen rossz volt, hogy így megromlott a kedvünk. Visszasétáltunk Eszterhez, aki épp a vacsoráját élvezte. Rögtön telefonálni kezdett, hogy segítsen rajtunk, és én is fel akartam hívni Dileepant, hogy értesítsem a fejleményekről, és arról, hogy lehet, hogy nem jutunk ma haza hozzájuk. Csakhogy még a telefonról is elfogyott a keret. Fogtam egy ötvenest, és egykedvűen visszasétáltam a sarki butikig.

…és Fölfeléééé!

Először a néni kezdte a butikban. Nem tudom, mit látott rajtam, vagy mit nem, de megajándékozott 50 rupival. Ugyanis a Delhiből való SIM kártyát innen Goáról minimum száz rupival lehet csak feltölteni. Azután is feltöltötte a telefonom, hogy mondtam, hogy csak 50-en van, és kérdeztem, hogy jó-e, ha hozom majd a másik ötvenest. Feltöltés után pedig megköszönte az ötvenest, és mondta, hogy a többit hagyjam. Nem akartam hinni a fülemnek. Visszakérdeztem többször, de továbbra is ugyanazt a választ kaptam, egyre szélesebb mosollyal körítve. Néztem az egyenlegem is, az is felugrott 88 rupira (12 lejött a százból – adók). Nem akartam hinni a szememnek. Úgy volt, hogy ma egy rossz estém van, el is döntöttem már magamban! Erre jön ez a néni, és lerombolja! :)

Na, hát innen varázsütésre minden megváltozott. Közben elhatároztam, hogy nem csüggedek tovább! Lesz ami lesz, ha kell, itt alszunk a parti homokban, úgyis finom meleg! :) Visszafelé sétálva a lányokhoz ez utóbbit meg is tapasztalhattam. Meg azt is, hogy Dileepan  egy igaz jó ember, mert mikor felhívtam, felajánlotta, hogy eljön értünk autóval. Ezt illedelmesen visszautasítottam, mert tudtam, hogy ez neki sok liter benzinjébe, és legalább két órájába fájt volna, meg ugye van valami fenntarthatóságnak nevezett fogalom is a képzeletbeli zászlónkon. :) Mire visszaértem a lányokhoz, Eszter azzal a hírrel fogadott, hogy megvan a szállásunk is, a jógamestere hugánál lakhatunk, barátságból – ingyen. Mintha pofonütöttek volna. Szégyelltem magam, hogy az előbb még mérges voltam a világra, benne leginkább a sok önző indiaira, akik nem képesek elvinni minket sehová, csak pénzért cserébe. Hát van itt emberség kérem, méghozzá dögivel, csak mi rossz helyen kerestük. Egy ekkora turistagettó közepén, mint Goa, hülyeség volt megpróbálni stoppolni.

Ma nem jó, holnap se jó, majd jó…ga

Eszterrel így még estébe nyúlóan beszélgettünk a vacsoránk mellett, és aztán úgy elaludtunk Zitával, mint akit fejbe vágtak. A jóga elmaradt ezen a napon, mert addig húztuk, amíg végül nem találtunk szabad helyet a gyakorlatokhoz, és a végén már túl késő volt. Viszont így, hogy „itt ragadtunk”, adott volt a jógához a következő reggel. Mégis beszéltünk Eszterrel egy korai időpontot (Az ő hajnali gyakorlata után!), ám sajnos ezt is elbaltáztam. Ugyanis én voltam a nagyobb érdeklődő kettőnk közül a jóga iránt – amit még egyikünk sem próbált soha -, de mégis, reggel egyszerűen nem indult be a motor, rányomtam pár szundit a telefonra, aztán meg a jógacentrumot is a bennszülöttek disznóóla mögött kerestem, s nem ott ahol volt, így mire odaértem, már csak pár percre maradt szabad a jógaterem. Maradt helyette egy kellemes reggeli Eszterrel hármasban a tengerparton.

Sebaj, mert sohasem késő: Most amikor ezt a hosszúra nyúlt bejegyzést befejezem végre, épp egy olyan indiai város felé tartunk az éjszakai vonaton, ahol Eszter is fellelhető lesz a következő napokban, merthogy a 3 hetes jógakurzus után 2 hetet csavarognak Indiában az édesapjával, akinek régi nagy álma volt, hogy egyszer felfedezze ezt az őrültek házát itt a szubkontinensen. :) Igen, szeretem Indiát! (Nehéz volt leírni!)

Köszönet Eszternek az örömpostáért, és Lalitéknak az önzetlen segítőkészségükért!