Miután betankoltunk fokhagymás rutiból, nekiláttunk az aznapi adagnak, ami nem volt sok, de azt is sejtettük, hogy ez a kevés nem lesz könnyű. Ez már csak abból is látszott, hogy egy meredek lefelén kezdtünk a tekeréssel, amit aztán, ahogyan azt vártuk, ugyanilyen meredek felfelé követett. Ez már végképp sok lett volna előző nap este – konstatáltuk, hogy jól döntöttünk, amikor megálltunk. A fölfelé kemény volt, hiába csak néhány kilométer volt az egész. Útközben láttunk egy gyönyörű sast a völgyünk felett körözni, aztán pedig, amikor megérkeztünk végre az emelkedő tetejére – ami tényleg a teteje volt, mert előtte már néhányszor azt hittük, hogy a következő hajtűkanyar után vége – Zita nagy örömére árusok sorát találtuk ott, akik ráadásul még epret is árultak. Zitának kijárt már a jutalom, feljött velem 1500 méterre tűző napsütésben és esőben, másfél napon át, ráadásul a végén még ezt a hullámvasutat is ki kellett állnia. Nagy örömmel felfalt egy egész doboz epret, majd gurultunk tovább, mert már nagyon vártuk a tegnap este az útikönyvből kinézett pillangófarmot, ami a GPS szerint már csak egy kanyarra volt tőlünk.

A pillangófarmon

Valóban, egy nagy balkanyarban megpillantottuk a pillangófarm bejáratát. Leláncoltuk a bringákat, magunkhoz vettük a fényképezőgépeket, és a jegyvásárlást követően nagy kiváncsisággal bementünk. Persze az ilyen helyen szokásos zsilipes-függönyös rendszeren keresztül tudtunk besétálni az állatok közé, hogy azok nehogy ki tudjanak szökni.

Bent mindenütt lepkéket láttunk, a tető hálóján, a rengeteg virágon, de még a lábunk alatt a földön is. Köztük mászkálhattunk szabadon és annyi makro fotót készíthettünk róluk, amennyit csak akartunk. Ennek mi eleget is tettünk, sőt még videókat is készítettünk.

Az új Canon fényképezőt használtuk leginkább a fényképezéshez, és meglepett minket a közeli fényképek minősége. Ez a kis fényképező (Ami egyébként nem volt 50 ezer forint és a naptárbevételekből vettük!) olyat is lát, amit mi az emberi szemünkkel már nem és mindezt nem csak állóképeken, hanem videón is képes rögzíteni.

A pillangók mellett mindenféle kígyók, teknősök és gyíkok is voltak, persze őket külön elzárták, a teknősök egy elkülönített részen, ahonnan nem tudtak kimászni, a többiek pedig terráriumban. Az egyik ilyen üvegkalitkában voltak az én nagy kedvenceim, a „Horned Tree Lizards”-ok, vagyis a „szarvas fa gyíkok”, persze a magyar tükörfordítás hülyén hangzik és nekem most nincs netem Wikipédiával, hogy utánanézzek az igazi nevüknek. Ezek a kis állatok úgy feküdtek egymáson, hogy az kész kabaré volt. Mozdulatlanul voltak, mindenféle csuda pózokban leginkább egymáson és egymást átkarolva, miközben azért figyeltek ki az amúgy igen mókás „figyellek ám Téged!” tekintettel a fejükből, és csak nagy ritkán mozdultak meg, akkor viszont az előző mozdulatlan tétlenséghez képest meglepő gyorsasággal, de akkor is csak rövid ideig, aztán újra megdermedtek. És ami még nagyon érdekes volt nekem, hogy ez a pár másodperces mozgás mind egyszerre ment végbe közöttük. Tehát amikor mozdulatlanok voltak, akkor mind meg sem moccantak, amikor pedig mozogtak, akkor mind egyszerre, de csak pár másodpercig. Sok időt eltöltöttem az ő fényképezésükkel, mert nagyon mókásnak találtam az ábrázatukat, és persze egyben nagyon érdekesnek is, nézzétek milyen tüskéik vannak a szemöldöküknél, a hátuknál, és az egész testük tiszta tüske, miközben még hámlanak, vedlenek is. Elképesztő kis lényeg, igazi törpesárkányok! :)

Fényképezőgép mizéria

A pillangófarmtól áttekertünk Bringchang központjába, ez az a falu, ami a Tanah Rata előtti hágót is képezi, és innen már tényleg csak néhány kilométer a cél, Tanah Rata, ahol olcsó szállás van. Mivel másnap innen indulva terveztünk túrázni, ezért itt is bekérdeztünk néhány hotelbe, de az árakat hallva hamar lemondtunk arról, hogy itt maradjunk. Helyette lefordultunk a főútról és kb. egy kilométer kitérővel meglátogattunk egy buddhista templomot. Ekkor történt egy kis baleset, az új Canon fényképezőgép a még Vietnamban vásárolt piros tokjában egy fekvőrendőrön áthajtva kirepült az oldalsó táskámból, és az aszfalton huppant. Fél métert sem esett, ezért ekkor meg se néztem, hogy rendben van-e, gondoltam, hogy biztosan. Aztán a templomnál memóriakártyát kellett benne cserélni, mert az megtelt pillangókkal. Kivettem a félig üres SD-t a régi kis Canonból, és beletettem ebbe. Nem kapcsolt be, nem jelent meg semmi az LCD-n és az objektívet nem bírta rendesen kinyitni. Nem akartam elhinni, hogy lehettem ilyen szerencsétlen, máris tönkretettem ezt az új fényképezőt. Mérhetetlenül szomorú és dühös lettem magamra, de az egészet még nem akartam elhinni és elfogadni. Próbálkoztam a nálunk lévő összes AA-s aksival, de hiába, nem az elemmel volt baj. Különben is ha csak az lett volna, kiírta volna ahogy szokta, most viszont csak megpróbálja kinyitni az objektívet, aztán annyi, se hibaüzenet, se semmi. Mivel a nászajándékba kapott Panasonic fényképezőgép aksija lemerült, ezért nem maradt más, mint hogy a régi Canon-t használni tovább – még jó hogy elhoztam, különben most totál meg lennénk lőve működő fényképezőgép híján. Pláne, hogy a Panasonicnak nagyon bután még a töltőjét sem hoztam fel a Cameronra, mondván, hogy a két feltöltött aksival kihúzzuk ezt a 2-3 napot. Hát nem, főleg hogy az egyik aksi fel sem volt töltve. A templom maga nem volt nagy szám, főleg, hogy félig letargiában sétáltuk végig, de azért ez a falfestményt elég meredeknek találtuk a hasából kibújó emberkével.

Tanah Ratában a Daniel’s lodge-ban szálltunk meg, itt kaptunk egy tetőtéri kis szobát 30 ringgit-ért. Ennél a tömegszállásos matraclágeres dormitory sem lett volna sokkal olcsóbb (kettőnkre 24 ringgit), ezért úgy döntöttünk, megér nekünk még 6 ringgit-et, hogy van egy kis zárható szobánk és „privacy”-nk. Ezen a helyen találkoztunk Péterrel, egy magyar származású, de a születése óta Németországban élő sráccal és a barátnőjével, valamint ha jól emlékszem egy velük együtt utazó holland párossal. Így hatos fogatban sokat lógtunk együtt és két este is elmentünk a helyi indiai éttermek ízeit kipróbálni. A holland páros sem volt gyenge, volt egy olyan sztorijuk, ami szerint az utazás alatt kis híján mindenüket elvesztették, ugyanis (ha jól emlékszem Kambodzsában) egy elektromos zárlatnak köszönhetően leégett a kunyhójuk, benne majdnem az összes holmijukkal. Szerencsére a pénzük, a bankkártyájuk és az útlevelük náluk volt ekkor és ők távol a kunyhóktól, így már csak kívülről nézték végig, ahogy odavész az iPhone meg a hátizsák és benne minden. Biztosításuk is volt, így a vége tényleg nem olyan drámai, és kérdeztem őket, hogy a veszteségen és a drámán túl éreztek-e egyfajta felszabadulást, hogy „Na jól van, ez történt, most legalább nem kell többet cipelnem és aggódnom azért a sok mindenért. Nincs többé, elégett, ennyi! Most már csak ez az övtáska van, hoppá, milyen könnyű vagyok!” :) – és arról számoltak be, hogy igen, bizony volt ilyen, abszolút volt, de azért nem ez volt a legerősebb érzésük a dologgal kapcsolatban.

Péter pedig nagyon jó fej volt, tök jól beszélt és értett magyarul, ami szerintem nagyon derék dolog tőle! Nagy lelkesedéssel hallgatták a történeteinket és mi örömmel meséltünk, hát még amikor megkönnyebbültünk a Canon fényképezőgépünket illetően. Hát tudjátok meg, mekkora balga voltam: A kisöreg Canonban lévő SD-kártya bootolható volt, igaz, ez a funkciója az öreg kamerában sose működött, úgy kellett „kézzel” firmware-t frissíteni vele mindig, de az új Canonban ez nem így működött, ő valamiért azonnal megpróbált az SD-kártyán lévő szoftverről bootolni. Csakhogy az a szoftver nem ahhoz a kamerához való volt, hanem igaz azonos szériájú (Powershot), de egy jó 4-5 évvel öregebb modellhez. És ez már elég volt ahhoz, hogy a régi szoftver elinduljon rajta és persze hibásan, megakassza a fényképezőgépet. Erre akkor jöttünk rá, amikor az SD-kártyát kivéve belőle teljesen hibátlanul felbootolt a gép, kinyilt az objektív, működött az LCD kijelző… Hogy én mekkora nagy marha voltam! De legalább működik, leejtettem, rossz szoftvert töltöttem bele, de még így sem sikerült elrontani! Hála az égnek! Megérdemlem én ezt a kamerát ezek után? Nem… :) Ezért ezt leginkább Zita használja és úgy vigyázunk rá azóta, mint a szemünk fényére.

Péterék egyébként következő nap, amikor mi Zitával túrázni mentünk, egy befizetett, szervezett, részben dzsippes, részben gyalogos túrán vettek részt, amelynek célja a híres Rafflesia virág egyik példányának felkutatása volt. Ez állítólag a világ legnagyobb virágja, és itt az egyik helyi nevezetesség. Nekünk ez most sajnos kimaradt, mert a teljes napos program többe került volna, mint az egész Cameron-i kitérőnk, ráadásul azt sem tudták volna garantálni, hogy a végén valóban találunk és látunk egy ilyen virágot. Persze Péterék szerencsével jártak, de az idegenvezetőjük állítólag őrült tempót diktált a dzsungelben, így az élmény rövid és tömör maradt és leginkább csak a virágra terjedt ki és nem az egész napra. Ezért másnap ők is elindultak arra a túrára, amit mi csináltunk aznap, amikor ők Rafflesiáztak. Ezt a kitérőt csak ezért tettem ide, hogy tudjátok – bár mi nem láttuk – de itt is lakik a Rafflesia óriásvirág, ha tudjátok és szeretnétek, nézzétek meg! ;)

A dzsungeltúra

Tana Ratah-ba átmenni csak fél nap volt pillangófarmostul, így délután ki tudtuk pihenni a feljövetel fáradalmait. Másnap frissült erővel vágtunk neki a gyalogtúránknak, ami először a Tana Ratah-i buszállomásra vitt, ahol kiderült, hogy nincs busz, vagy nem innen indul, vagy csak később. Ez eleve túl zavaros volt nekünk, ezért le is mondtunk a buszozásról, helyette inkább stoppolni kezdtünk. Hamar egy kisteherautó platóján találtuk magunkat, pénzt nem kért érte a sofőr (megkérdeztük előre az iráni lecke után!), és gyorsan felrepített minket Brinchang-ba, ahol hamarosan megtaláltuk a főútról leágazó Trail 1-es turistaösvényt. Ami kezdetben persze egy még autóval is járható szélesebb utacska volt, házak és műanyagmulccsel letakart salátaföldek között. Ez ott változott meg, ahol megpillantottunk egy hatalmas, lapos kerek víztározót a földbe építve. Minek ugye torony, amikor elég csak a hegyoldalba építeni az ilyet, hogy legyen megfelelő magasság és a vele járó víznyomás… Ennek a túloldalán pár vezetéken átmászva folytathattuk, de immáron végre egy apró kis ösvényen, ami a sűrű dzsungel belsejében vezetett felfelé minket a hegyre.

Kitűztük, hogy feljutunk a Gunung Brinchang nevű hegy tetejére, és ehhez ezt a „Jungle Trail”-t néztük ki. Ez egy igazi élmény volt, az ösvény a nevéhez illően tartotta a hozzá fűzött reményeket, gyönyörű sűrű erdőben jártunk, olyan növények és hangok között, amelyeket eddig nem láttunk és nem hallottunk. Lassan haladtunk, sokszor megálltunk és sokat fényképeztünk (a Panasonichoz kaptunk kölcsön töltőt az egyik vendégtől a szállóban), és nagyon élveztük az egészet mind a ketten Zitával. Ja, és ő sajnos SPD cipőben kellett, hogy jöjjön, mert induláskor elkövettem egy hibát. Ügyesen bepakoltam a saját futócipőmet, de arról megfeledkeztem, hogy Zita túracipője is nálam van… Így végül az lent maradt Ipohban, és Zita kénytelen volt az SPD cipőjében elindulni erre a túrára, ami egyébként nem volt olyan nagy gond, mert leginkább sáros, vizes terepen jártunk, tehát nem kopogott vele annyit se aszfalton, se sziklákon, igaz arra vigyázni kellett, hogy a fémstopli meg ne csússzon a fáknak a gyökerein. Mert ezeken sokat kellett lépkednünk, sokszor nagyon meredek, kapaszkodós mászások voltak, de ez csak hozzátett az élményhez.

Láttunk egy már-már ijesztő, és mindenképpen kissé misztikus jelenséget a dzsungelben. Egész mély csend volt, ezért mi is észrevétlenül suttogni kezdtünk egymás között Zitával, amikor tőlünk kb. 10 méterre az amúgy teljesen mozdulatlan dzsungelben egy levél egész gyorsan himbálódzott jobbra-balra. Miközben minden más teljesen csöndben és mozdulatlan nyugalomban volt! :o

Később ugyanezt testközelből is szemügyre vehettük, és most már bánom, hogy nem állítottam le a növényt a mozgásában, hogy megfigyeljem, mi történik. Lehet kiderült volna, hogy egy óriás húsevő növény, amely mérgében azonnal egyben lenyelt volna!? :) Valószínűbb, hogy már kisebb légmozgásra is beleng és aztán lengésben marad sokáig, mert ez valamiért jó neki.

Nem csak az apró növények és virágok létét és fotózását élveztük, hanem úgy egészben a dzsungelét is. Ahogy feljebb értünk, az egész hely ködbe burkolódzott és így még érdekesebb volt az élmény. Sok helyen a fejünk felett lévő fákat teljesen beborította a moha és az ágaik egymásba gabalyodva kész tetőt alkottak felettünk. 360 fokban körbevett minket a sűrű, érintetlen, eredeti természet, minden irányból. Ez fantasztikus érzés volt, amit most nehéz szavakba öntemen. Nagyon jó volt ott sétálni. Még akkor is, amikor a végén már kicsit megfáradtunk, és azt hittük, hogy már hamarosan felérünk, de még nem. Volt, hogy sokat kellett tanakodnunk, hogy az előttünk lévő mocsaras területen hogyan ugráljunk-másszunk át, és volt, hogy egész hosszan, több tíz métert másztunk közel függőleges, meredek hegyoldalban, ahol csak a koszos, földes gyökerekben tudtunk kapaszkodni.

Zitával megjegyeztük, hogy már megint nagy bolondok vagyunk, mert tegnapelőtt még lent voltunk tengerszint környékén a nagy kényelemben, ahol Aldrian vendégszeretetének köszönhetően annyit maradhattunk volna, amennyit csak akarunk, de mi feljöttünk ide, először bringával 1500 méter magasra, aztán most gyalog tovább fel 2000 méterre, át ezen az őrületes dzsungelen. A csúcs, amit kinéztünk, a Gunung Brinchang ha jól emlékszem 2031 méter magas, és tévesen a Wikitravel valahol Malajzia legmagasabb csúcsaként emlegeti, ami nem igaz, csak majdnem. Az is itt van a közelben, de pár száz méterrel magasabb, mint a mi csúcsunk.

Fölfelé az út egyébként jelölve volt, és az is, hogy hol nem szabad róla letérni. Előbbit kis piros fára szerelt prizmák jelezték (gondolom, hogy sűrű ködben is látszódjanak), a veszélyes letérőknél pedig ki volt feszítve egy kis szalag, rajta szöveggel, hogy ne erre, ez az út nem vezet fel!

Egyszer aztán kiérkeztünk egy kerítés tövébe, és itt véget is ért a csoda – milyen jó, hogy most sem siettünk! Persze az élmények még nem értek véget, hiszen csak a csúcsra értünk még fel. Odafent köd volt, ezért a kilátóba fel sem mentünk, nem lett volna értelme. A fedett pihenőhelyen megettük a csomagolt ebédünket és felöltöztünk, mert közben elkezdett szemerkélni az eső. Zita a kis cekkerét is berakta az esőkabát elé, és mivel ezt a hasához rakta, úgy nézett ki, mintha várandós lenne. Ezen jót szórakoztunk és le is fotóztam ahogy így várandósan stoppol a már lefelé vezető kis műúton. Persze sok autó nem volt és nem is akartunk volna nagyon autóra szállni, mert aszfaltsáv ide vagy oda, azért még mindig gyönyörű volt körülöttünk a környezet.

Pár perc séta után megérkeztünk a várva várt „Mossy Forest”-hez, ami nem volt más, mint egy kiépített sétány a dzsungel egy részén. Itt kényelmesen sétálhattunk pár méterrel a felszín felett, lépcsőkön és korlátok közt, a lábunkat és a kezünket nem „összepiszkolva” a természettel. Persze ez más élmény volt, de azoknak az embereknek, akik járművel jönnek fel ide és nem mernek vagy akarnak gyalogtúrázni a dzsungelben, nekik egy jó lehetőség ez a sétány. Amit annak ellenére, hogy nagyon hasonló dzsungelben jöttünk fel egész idáig, mi is végigjártunk. A „mossy” annyit jelent „mohás”, és szó mi szó, tényleg talán itt még egy kicsit több moha is volt, mint fölfelé jövet, talán azért, mert itt még több a pára, hisz egy elég kitett gerinc mentén haladtunk, ami egyébként két megyének a határán húzódott, ezt még táblák is jelezték.

Visszaérve a főútra a sétányon lévő csoport sofőrje nagyon kedvesen, kérdés, kérés nélkül szóba elegyedett velünk és megmutatta az útkanyar melletti avarban bújó kis kancsókat. Ő egy húsevő növény valóban, nem vicceltem, csak túloztam az előbb, vannak ilyenek. Valamelyik nagyszerű természetfilmben egy ilyennek az aljára még kamerát is raktak, ha jól emlékszem, úgy működik az egész, hogy valahogy odacsalja a rovarokat, amelyek a kancsó aljában lévő savba belehalnak és aztán a virág szépen megemészti őket! :)

A teaültetvényeken

A Mossy Forest után egy hosszabb séta következett a lefelé kanyargó műúton, amely egyszercsak a dzsungel környezetéből kiért egy sokkal nyiltabb, több kilátással bíró helyre, a teaöltetvények peremére. Itt merült le a Panasonic fényképező, úgyhogy ami képet láttok a teaültetvényekről, azok a régi kisöreg Canon-al készültek.

A teabokrokkal fedett dombok valahol tényleg szép látvány nyújtottak, de én mégsem tudtam nekik annyira örülni, mert tudtam, hogy ha itt nem lenne teatermesztés, akkor amúgy ugyanezen a helyen éppolyan sűrű és sokszínű, „pristine”, vagyis eredeti, érintetlen erdő lenne, amely rengeteg fajnak adna otthont, és amely talán már sose lesz itt újra, vagy ha igen, akkor ahhoz emberi léptékkel szinte felfoghatatlan sok idő kell. Fel se fogjuk, mit pusztítunk el, ez nem csak erdő, ez egy komplex ökoszisztéma, ahol minden mindennel összefügg és minden egymásra épül, és az egész elképesztően sokszínű és változatos, ami évezredek, vagy még hosszabb idő alatt alakult ki így. Mi ezt egy pillanat alatt letaroljuk zéróra, és elpusztítjuk. Mert tea kell, mert pálmaolaj kell, mert mennie kell a gazdaságnak, hát ebben van pénz, az érintetlen dzsungelben nincs. Ez megy egész Borneón és a Peninsular Malajziában is. Nem is értem, hogyan lehet ilyen büszke a „Boh Tea Plantations” ezekkel a teabokros, dombos látképekre, számomra ez valahol a pusztítást és az ember invazív jellegét jelképezi. Persze én egy eléggé elfajzott emberke vagyok, tudom. Az se tetszett, hogy permetezik ezeket a bokrokat az indiai munkások, akik egyébként itt élnek az ültetvények között, még kis hindu templomaik is vannak.

Úgy tűnik, nagyon könnyű megvezetni az embereket, és úgy tudnak örülni egy teaültetvénynek, ha azt mondják nekik, hogy szép (egyébként valahol tényleg az, csak nem szabad belegondolni, hogy ez a dzsungel helyett van itt), akkor elhiszik, és örülnek neki, sőt idejönnek meglátogatni, megnézni az egészet. Mi sem vagyunk kivételek, igaz mi elsősorban a dzsungeltúra miatt jöttünk és azt élveztük leginkább, de lefelé tudatosan jöttünk a teaültetvények között, sőt kerülőt tettünk a Boh Tea Plantations látogató központjába, ahol végignézhettük a teakészítés fázisait, és a végén igen, még mi is vásároltunk három apró dobozzal ajándékba, szuvenírnek a híres teából. Szóval mit járatom én itt a számat, én is hozzájárultam az őserdők kiirtásához, igaz!? Igaz…

Ne legyek ilyen szigorú? Nem tudom… Nem tudom, hogy kéne. Talán igaz, hogy nem a teaültetvényeken fog múlni, de ha mindenhez így állnánk hozzá, akkor el vagyunk veszve. „Nem rajtam fog múlni…”, „Én csak egy csepp vagyok a tengerben!”, „Mit tehetek én, egyként, kicsikén?!” – szerintem ezek mind hülyeségek, és nem szabad így gondolkodnunk!

Hogy helyette hogyan kéne, arra most nem térek ki, de megtettem már és fogok is még erről írni, viszont most inkább még azt meséltem el így a végén, hogy hazafelé két stoppal jutottunk vissza, először egy kedves páros vett fel minket a teaültetvény parkolójában, aztán Bringchang-ban a tegnap reggeli indiai éttermes fickó, aki a gyerekét vitte iskolába egy öreg mercivel, pont olyannal, amit régen Bander barátom is megörökölt és hajtott pár évig. Az emberünk füléből egyébként dél-indiaihoz méltóan hatalmas szőrcsomók álltak ki, még a fülcimpája tetejéből is, nem csak a tövéből. Azóta hallottam, hogy ez a bölcsesség jelképe, ezért nem bántják. Én tegnap találtam egy (Zita szerint átlátszó és ezért láthatatlan) szőrszálat a jobb fülemben, de annyira zavart, hogy kitéptem. Lehet ezért írok ennyi hülyeséget össze!? :)

Folytatása következik… ;)

Ez a két nap 2013. május 6-7. volt, első nap 23,3km-t tekertünk, második nap pedig közel ugyanennyit túráztunk a dzsungelben, kb. 500 méter szintemelkedéssel.

Nemzetközi buli Raj-nál – Gombapörköltet eszik egy tádzsik, egy lengyel, egy ukrán, egy indiai és két magyar

Második esténken egy kisebb összejövetelt csaptunk Raj-éknál. Zita beígért egy gombapörköltet (Raj vega, mint ahogy a bolygónk szerencséjére az 1,2 milliárd indiai is), és amikor Raj megüzente a munkahelyéről e-mailben, hogy csatlakozik hozzánk egy kollégája is, mi sem voltunk rest, és rákérdeztünk, hogy átjöhet-e Maxim is? Persze, hogy jöhetett, így már csörögtük is felfelé az ukrán srácot, aki azt ígérte, hoz magával egy leányzót is. Így végül hat fősre dagadt az asztaltársaságunk, ezért Zitában volt is egy kis nyomás a vacsorát illetően. De végül istenien sikerült, nagyon eltalálta az ízeket, még a Danitól kapott pirospaprika legvégét használta fel a gombához, amit rizzsel ettünk. A lány, akivel Maxim jött, egy Dushanbe-ben dolgozó lengyel leányzó volt, aki többször járt már a Pamírban, így sok hasznos és érdekes információval látott el minket. Többek között pl. azzal, hogy számítsunk -20 fokra Murgabban! :) A nemzetközi est nagyon jól sikerült, egy pohárka bor után konstatáltam, hogy nekem már ennyi is elég ahhoz, hogy becsiccsentsek, illetve, hogy micsoda szégyen, hogy csak mi ketten nem beszélünk oroszul Zitával.

A park és a piac Dushanbe-ben

Dushanbe-ben nem sok időt töltöttünk klasszikus turistaként, mert sok dolgot kellett elintéznünk illetve megvennünk, így amikor nem ezek után rohangáltunk, leginkább Raj lakásán pihentünk, vagy éltünk szociális életet esténként. Egy rövid sétát azért sikerült tennünk a már említett szökőkutas parkban, amit egyébként a legmagasabb zászló, egy új, épülő hatalmas könyvtárépület és az elnöki palota öveznek.
Ez a séta valóban nagyon szép volt, igaz kb. csak fél órás volt. Ha ezen kívül azt kérdeznétek, hogy mit láttunk Dushanbe nevezetességeiből, azt válaszolnánk, hogy semmi mást. A legnagyobb Közép-Ázsia Buddha szobrot sajnos kihagytuk, ez az egy amit bánunk, különösen, hogy nem volt messze Raj otthonától. Ezt leszámítva egyébként nincs is nagyon mit látni Dushanbe-ban, egy nagy, modern, volt szovjet nagyváros, ami egyébként szép és élvezhető a maga nemében.
Ahol jártunk sokat, és amiről érdemes még mesélni, az a piac! Fantasztikus piacai vannak Dushanbe-nek!

Rengeteg mindent megkapni a piacon, a zöldségektől a húsokon át a rengeteg féle magvat, teát árulnak, de ruhát, cipőt és műszaki cikket is kapsz. És az egész él, emberek jönnek mennek, vásárolnak, árusok viszik a portékájukat a kocsikon. A legjobb az volt, amikor egy soron az egyik oldalt a DVD lejátszók voltak kipakolva magas tornyokban, a másik oldalt pedig az asszonyok kenyeret és pékárút árultak. Itt is megkapni a nagy kedvencünket (nem, nem a Ninja bosszúja 5-re gondolok HD-ben), a szamszát, a különbség csak annyi, hogy a tádzsik változatot szamboszának hívják, és kevesebb húst, de több hagymát tartalmaz. Legalábbis azon példányai, amelyeket nekünk sikerült felfalni! :)

Ruhavásárlás a piacon, öltözködés a Pamírra

Alapvetően azért töltöttünk el hosszú órákat a piacon, hogy beszerezzünk néhány olcsó, de nagyon meleg ruhát, ami majd jó leszünk nekünk a Pamírban repkedő súlyos mínuszokhoz. Sikerült is vásárolnunk egy-egy pár nagyon vastag hosszúszárú zoknit, illetve egy nagyon vastag és meleg harisnyanadrágot. Ezen kívül végül nem vettünk több ruhát, mert összeszámoltuk, hogy mi mindenünk van, és elégnek véltük. A lábfejünkre van az SPD cipő, 8 pár zokni és a szélálló, vízálló kamásli a Vaude-től. A lábunkra van fejenként két lastex nadrág, a szerzett vastag harisnya, egy hosszúnadrág, több rövidnadrág, és egy szélálló, vízálló felső réteg a Vaude-től. Felsőtestre pedig van egy-egy nagyon profi Ironclad aláöltözetünk, 2-3 rövid ujjú polónk, a nagyon jó Ironclad pulcsink a kapucnival, egy garbó, és több hosszú ujjú, na meg egy-egy Vaude dzseki, ami szintén vízálló, szélálló és van kapucnija. Ezen kívül vannak kesztyűink, köztük a legmelegebb az Ironclad Summit, ami fölé még vettünk plusz melegítő és vízálló rétegnek egy nagyon komoly, vastag mosogatókesztyűt. Van még rengeteg kendőnk és egy-egy polár sapkánk. Ha ennyi ruha nem lesz elég a nagy hidegekre, akkor még mindig lesz nálunk újságpapír! :)

Fényképezőgép javíttatás, ismét

A piacon találtunk mini csillagcsavarnyúzót is, amivel aztán rögtön szét is kaptam a rég újra elromlott Panasonic Lumix fényképezőgépünket, de sajnos nem tudtam érdemben hozzászólni a problémához, így a gép maradt „System Error (Focus)” állapotban. Azért gondoltunk újra a fényképezőgépre, mert nem szerettünk volna nekivágni egyetlen egy működő fényképezőgéppel a Földünk egy ilyen gyönyörű és különleges szegletének, mint a Pamír. Egyik délután hazafelé a piacról felfedeztünk egy elég profi és nagy műszaki boltot, ahová merészeltünk betérni és megtekinteni a Canon kompakt, GPS-el is felvértezett modelljét. Tetszett a masina, ellenben az árától azonnal elborzadtunk, és inkább szerviz után kiáltottunk az eladóknál, hátha tudnak segíteni a Lumix-unkon. Adtak egy címet, ahová jobb híján taxival kellett eljutnunk, ugyanis az interneten nem találtuk meg. A cím alatt ugyanannak a brandnek a szervize működött, ahol bevették 10 somani ellenében a nászajándékba kapott (Ezúton is köszönet Gergő!) Panasonic gépünket bevizsgálásra, és azt ígérték, ha meg tudják javítani, akkor másnap délelőtt 11-re már meg is lesz, méghozzá 200 somani, vagyis kb. 10000 forint ellenében. Ezt kicsit sokalltuk, de úgy voltunk vele, hogy ha újra működni fog, legyen! Másnap bringával robogtam érte, és nagy örömömre működve adták a kezembe a gépet. Nagy nehezen meg tudtam érteni, hogy ütést kapott az objektív, és az volt a baja. Azt ígérték, hogy 1 hónapig él a garancia (na persze akkor mi már hol leszünk…), de ne aggódjak, ha nem fog újra ütést kapni, nem fog tönkremenni. Mi pontosan tudtuk, hogy nem kapott ütést az objektív, de talán annak lehet nem örült, amikor 50-nél elővettem és szembetartottam a széllel kinyitva, hogy felvegyem a száguldásunkat. Szóval végre most van újra működő, geotaggelő fényképezőgépünk. Mégsem fogjuk használni, csupán tartaléknak, ha régi kisöreg Canon végleg bemondaná az unalmast. Azért döntöttünk így, mert a Canon még sosem döglött be teljesen, megbízhatóan működik három éve, nem úgy, mint a Lumix, ami most járt másodjára a szervizben és legutóbb 2 nappal a javítás után ment tönkre. Ha a Lumix-ot használnánk elsődleges kamerának, lehet, megint nagyon hamar tönkremenne, így viszont, hogy a Canont nyúzzuk, az talán tovább fogja bírni, és ha mégis tönkremenne, még van egy Lumix-nyi időnk tartalékban, hogy találjunk gyorsan egy boltot, ahol egy vagyonért vehetünk új fényképezőt. Ha ez nem sikerül, még mindig van egy Nokia telefonunk 5Mpixellel, tetriary kamerának. :)

Mercedes alkatrészt kap a Nazca Gaucho fekvőkerékpárom

A fényképező megjavításával vesztettünk egy napot, mivel már csak a 3. dushanbei napunkra tudták megjavítani. Ezzel azonban még korántsem volt vége a városban való rohangálászásnak, mert amikor elindultam a bringával a fényképezőgépért, észrevettük a fekvőbringámon, hogy hátul, az ülés mögötti rögzítésnél fent eltörött a csomagtartóm. Ez azért volt nagy baj, mert ellentétben a vázzal, ez alumíniumból van, aminek a heggesztése nem olyan triviális, és egy rövid internetes böngészés után arra jutottam, hogy itt Dushanbe-ben egyenlő a „szinte lehetetlen” kategóriával. Azért mégis elindultam a piac irányába, lesz ami lesz alapon, hiszen valamit tenni kellett, de gyorsan, mert már délután volt, és másnap mindenképpen el szerettünk volna indulni a Pamirba, igaz, azt még ekkor sem tudtuk, hogy pontosan hogyan. Szóval az esélytelenek önbizalmával behajtottam a bazár ama szegletébe, ahol a műszakisok találhatóak. Persze mindenki jól körbeállta és körbecsodálta a bringát, de a problémámra csak nagy nehezen vettettek figyelmet. Végül vették az adást, és segítőkészek voltak, előkerült egy angolul beszélő is, akinek a segítségével megtudtam, hogy egy fickót kell követnem. A fél városon át mentünk, egészen egy autószervizig. Itt is sokan a segítségemre voltak, a főnök, Ahmad, hamar kitolta az 1985-ös, Budapest típusú hegesztőgépét. Mutattam, hogy én is majdnem ugyanazon évjárat vagyok, ugyanabból a városból, amin aztán jót mulattunk, de a csomagtartó nem lett meghegesztve, miután közöltem, hogy alumínium és erről Ahmad is meggyőződött egy mágnes segítségével. A megoldást végül két nagyon erős, széles fém kötöző jelentette. A Mercedes márkájú kötözők és a kerékpár elemek közé egy-egy gumilapot is tettünk, hogy ne sérüljön a bringa, majd amilyen erősen csak bírtuk a csavarhúzóval, jól ráhúztunk. Nem egy tökéletes megoldás, de épp elég erős lett ahhoz, hogy biztonsággal tovább tudjak menni. Ahmadéktól a művelet végén papírt és tollat kértem, hogy felvéssek nekik pár köszönő szót és a honlapcímünket. Ezt először nem értették, és Ahmad zavarában elkért 10 somani-t a segítségért, de aztán a köszönet és a búcsú végére olyan jóba lettünk, hogy a visszaadta a 10-est. Én elfogadtam, mert azt eszeltem ki, hogy visszajövök a pénzzel egyenértékű friss és forró szamboszával, de szégyenemre erre már nem kerülhetett sor, mert a nap hátralévő része elég durván besűrűsödött, és kiderült, hogy másnap korán reggel indulunk tovább.
Ahmadék szervize után a piacra siettem vissza, ahol vásároltam a fém gyorskötőzőkből jó párat mindenfelé méretben, ezen kívül vettem még műanyag gyorskötőzőket, és szigszalagot is, mert ezekből is kifogyóban voltunk már. Próbáltam kis csavart szerezni a hátsólámpámhoz, de csak az idő ment el vele, nem kaptam ilyen méretet sehol, pedig láttam csavarokat dögivel. Ezzel jól elment az idő, és mivel vissza kellett érnem időre Raj-hoz, sietnem kellett, és már csak egy cipót, a szambószákat és némi édességet sikerült vásárolnom.

Itt egy külön bekezdésben muszáj megjegyeznem, hogy attól még, hogy most eltörött a csomagtartó az én bringámon, nagyon meg vagyunk elégedve az Evobike-tól kapott Nazca Gaucho fekvőkerékpárokkal. Látszik rajtuk, hogy nagyon profin össze vannak rakva, nagyon jó alkatrészekből. Gyakorlatilag nem is tudnék elképzelni ennél profibb gépet túrázásra. A csomagtartó pedig nem csoda, hogy eltörött, a táskáim sajnos bőven meghaladják a csomagtartóra előírt maximális 25kg-os súlyt, és nem egyszer buszra is tettük a bringákat, és ilyenkor bár nagyon ügyeltünk az épségükre, de nem mindig tudtuk úgy bepakolni őket a buszba, hogy a bringák ne a csomagtartón támaszkodjanak. De ezek ellen sajnos nem tudunk mit tenni, ennyi cuccunk van, és Közép-Ázsia nem az a terep, ahol a magunkfajta kényelmes nászutas bringás át tudna haladni buszozás vagy a vízumidőszakok megsértése nélkül. Szóval marad a Mercedes fém kötöző! :)

Terepjáróval megyünk el a Pamírig – De nem a Pamírba!

Raj-hoz azért siettem vissza, mert időpontra meg volt beszélve, hogy találkozunk egy kollégájával, aki pamíri, és ismeri azokat a terepjárós fickókat, akik a Dushanbe – Khorog vonalon viszik az utasokat. Egy menet a sok száz kilométeres úttalan utakon 250 somani, vagy 50 dollár, de mivel mi ketten vagyunk, plusz a bringák is elfoglalják az egész tetőcsomagtartót, ahová így már nem fér a többi utas poggyásza, és a miénk is már csak az utasok helyére, nekünk ez 200 dollár lesz, de csak akkor, ha sikerül 2 másik utast találnia a sofőrnek mellénk. Ez eltarthat egy darabig, ezért lehet egyszerűbb, ha kibérelünk egy egész dzsipet 300 dollárért. Ez rengeteg pénz, de még a 100 dollár különbség is, ezért rövid gondolkodás után úgy döntöttünk Zitával, hogy az első, 200 dolláros verziónál maradunk, ami még akkor is megéri nekünk, ha így egy teljes napot bukunk, hiszen a 100 dollár hatalmas összeg, 20 ezer forint. Ki is mentünk aztán a reptér mellé, ahol Raj pamíri barátja megkereste nekünk a legjobb sofőrt, és meg is beszéltük vele a dolgot. Annak pedig különösen örvendtünk, hogy azt ígérte, odajön Raj házához reggel 7-re. Így nem kell a bringára felpakolnunk, pár kilométerrel később pedig le, hogy aztán pakoljunk be a dzsipbe.
Azt még nem mondtam el, miért döntöttünk úgy, hogy a Pamír „bejáratáig” dzsippel megyünk. Azért dzsip, mert más jármű nem képes haladni ezeken az utakon, és azért motorizált járművel és nem biciklivel, mert mint azt már írtam, eredetileg nem a Pamír felé terveztük az utunk – mert hogy arra túl hegyes, és túl hideg ilyen kora téli időkben már -, hanem a Pamír felett át északon, a Vörös-folyó völgyében Kirgizisztánba, aztán egyenesen tovább Kínába. Viszont mint pár hete megtudtuk, az a határátkelő turistáknak le van zárva, és a különkérelmünkre a nagykövetség nem válaszolt, így maradt az egyetlen szárazföldi alternatív út, a Pamír! Ide is külön engedély kell, mivel autonóm terület, de ezt az engedélyt mi okosan megkértük anno indulás előtt a tádzsik vízummal együtt, „Ki tudja, mi lesz?” alapon. Hát most az lett, hogy az előbb leírtak miatt végül mégis megyünk a Pamírba, és mivel ilyen késő van már, és ilyen hideg, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább a Pamírig dzsipezünk, hogy így időt nyerjünk a hosszabb és nehezebb szakaszra, a hegyekre. A „Pamír highway”-en fogunk végighaladni Korogh-tól Murgabon át, nem egészen a kirgizisztáni Osh-ig, ameddig hivatalosan tart, hanem csak Sary-Tashig, mert ott majd Kína felé fordulunk. A Pamír highway szintén nem azért „highway”, mert kétszer 3 sáv, hanem mert magasan halad, végigmegy a Pamír fennsíkon. Több száz kilométert halad 4000m feletti magasságban, legmagasabb pontja pedig a 4655m magas Akbajtal-hágó. Ide indultunk el másnap reggel a terepjáróval. Maga a dzsippel megtett út is megér majd egy külön mesét a következőkben, hát még a Pamír, aminek eme sorok írásakor még csak az elején tartunk. Még sose jártunk 4000m-es magasságban, pláne nem októberben, ezért nagyon izgatottak vagyunk.

Nagy nap volt a mai. Ami a kerékpározást illeti, egy métert nem haladtunk tovább. Amikor egy közös búcsúfényképet szerettünk volna készíteni a vendéglátóinkkal, a plébánia lakóival, akkor a fényképezőgépünk furcsa zajokat adott ki magából, és kiírta a képernyőre, hogy „SYSTEM ERROR (FOCUS)”. Ennek mondanom sem kell, rettentő módon örvendtünk, főleg, hogy többszöri újraindítás után is ugyanezt produkálta. Nem volt mit tenni, hagytuk a bringákat a helyükön, és rövid internetes keresgélés után nekilódultunk a városnak, hogy találjunk valami szervizt a kamerának. Trabzon után erre egy darabig biztosan esélyünk sem lett volna, ezért úgy döntöttünk, nem indulunk tovább a rossz kamerával. Rövid mászkálással megleltük a Panasonic márkaboltot, ahol 20 perc várakozás után megjelent a szervizes fickó is. Nagy meglepetésünkre azt mondta, hogy jöjjünk vissza két óra múlva, addig megpróbálja megjavítani a fényképezőgépünket. Úgy látszik még nem jött el a fogyasztói társadalom legsötétebb kora, ha megpróbálnak megjavítani egy 70 ezer forintos apró kütyüt, ahelyett, hogy azzal köszöntenének, hogy sajnáljuk, még garancialeveled sincs, vegyél újat drágán, mert attól halad előre a köztársaság…:)

Persze örülni ekkor még nem örültünk, csak bizakodtunk, hisz ez a hír reményre adott okot. A két órát pedig együtt töltöttük Zitával, vettünk egy-egy fagyit és kiültünk a főtérre (Atatürk Alani) pihenni. Ezt persze egy óra után meguntuk, és kitaláltuk, hogy nézzünk körül a városban, hátha találunk egy cipészt, aki megjavítva a futócipőm orrát, amin egy jó egy centis lyuk tátongott. Még nem volt nagy, de minden futás után egyre tovább nyílt, holott csak háromszor sikerült futni benne az elmúlt 58 nap, mióta elindultunk. Szóval még nem volt vele nagy baj, de látszott, hogy ha ez így megy tovább, nem fogja sokáig bírni a csuka. Ezt pedig nem szerettem volna, ezért addig róttuk a tömött kis utcákat Zitával, míg nem egy öreg cipőkészítő mesternél kötöttünk ki. Lyuknyi kis műhelyében két cimborájával beszélgetett az öreg, mikor mutattam a cipőmet, azonnal a kezébe vette, és kérdezés nélkül elkezdte javítani. Na ekkor nagyon sajnáltuk, hogy nincs nálunk fényképezőgép. Azt le kellett volna fotózni, ahogy az előző évezredből való, lábbal hajtós varrógépével foltozta az amúgy méregdrága, legalább 30 ezer forintos Nike cipőmet. (ennek az árnak a felét sem adtam érte, megszereztük okosba, de az egy másik történet). Nagyon komolyan nyomta az öreg. Látszott, hogy hozzáértő kezekben van a cipő, amit 3 perc múlva úgy kaptam vissza, hogy az eleje masszívabbnak tűnt, mint a párjának az eredeti orra. Ezek után az öreg még pénzt sem fogadott el, amitől már végképp meghatódtunk. Maradt egy nagy köszönet, és egy kézrázás.

Rohantunk vissza a Panasonic boltba, ahol nagy örömünkre egy működő fényképezőgép várt ránk. Ahogy sejtettük, az optikát mozgató egyik kis motorral volt baj. Tényleg nagyon nagy mákunk volt, hiszen még éppen Törökországban, még éppen egy nagyvárosban ment tönkre a kamera, és volt annyi lélekjelenlétünk, hogy nem hagytuk annyiban a dolgot, hanem kerestünk egy szervizt, ahol hajlandóak voltak vele foglalkozni, és még volt is hozzá pótalkatrészük. Mindez került nekünk 50 líránkba, vagyis 5400 Forintunkba, de hát ez a legkevesebb, örvendünk a működő kameránknak. Ráadásként a szünetben még a cipőmet is megstoppolta az öreg. Nagy nehezen visszataláltunk hozzá a már működő kamerával, de addigra sajnos már bezárta a műhelyét így csak kintről sikerült egy képet készíteni a kis boltról. Ekkor már bőven délután 5 óra után volt, ezért okosan úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy napot a plébánia vendégszeretetében itt ezen a kis keresztény szigeten, tetővel a fejünk felett, és inkább holnap kora reggel indulunk tovább.

Egyébként ma reggel is ezt terveztük, persze nem sikerült korán felkelni, és még azután is sokáig rántottás szendvicseket készítettünk az útra, és vártuk, hogy 10-kor kinyisson egy kerékpárszerviz, ahol volt fogaskerék leszedőjük. Odagurultunk a rekukkal és mindkettőnk bringáján meglazítottuk a hátsó fogaskereket a Rohloff mellett. Amikor pótalkatrészeket kaptunk hozzájuk a magyarországi képviseletnél, elmondták nekünk, hogy nem árt 1000 km-enként meglazítani ezt a fogaskereket, hogy ne rohadjon össze az aggyal, addigra, mikor majd cserélni kell (Merthogy ebből is van nálunk pót!). Mióta megvannak a fekvőbringák, gurultak már 4000km-t is, de ez a lazítás még egyszer sem történt meg, így ideje volt már. Tényleg össze voltak kissé szorulva már, de a megfelelően nagy erőkarral nem volt gond meglazítani őket. Egyébként a hátsó Rohloff fogaskerekek még nagyon jól néznek ki ellentétben az első lánctányérokkal.

Summa summarum, örömteli nap a mai. Buktunk ugyan 100km-t (ilyesmi távot terveztünk mára), de spóroltunk is 100 ezer forintot, hiszen nem hagytuk tönkremenni a méregdrága futócipőmet, és sikerült olcsón megjavíttatni a szintén méregdrága fényképezőgépünket, ezért egyikből sem kell majd újat vennünk, vagy legalábbis majd csak jóval később. :) A 100km-t emellett természetesen egyáltalán nem bánjuk, bőven lesz még időnk letekerni – Foltozott cipővel és működő fényképezőgéppel! :)