A Taj Mahalnál töltött délelőtt után majdnem úgy döntöttünk, hogy lefekszünk aludni délután, de végül a menés mellett voksoltunk, és nem bántuk meg. Az útikönyv jelölt egy Fatehpur Sikri nevű helyen Agrától kb. 40km-re nyugatra. Megalkudtunk egy riksással a buszállomásig, majd ott megkerestük a megfelelő buszt, ami hamarosan elindult, rajtunk a fedélzeten. Egy órát robogtunk, mire megérkeztünk a másik buszállomásra. Itt gyorsan burkoltunk egy dált a közeli „étteremben”, majd bevetettük magunkat a bazár utcájának forgatagába. Volt ott minden, elsősorban rengeteg ember, kétoldalt pedig árusok. Mi voltunk csak ketten fehér emberek a tömegben, és ha nem láttunk volna jobbra felettünk magasodni egy hatalmas kaput, azt hittük volna, rossz helyen járunk. Fatehpur Sikrinek a rövid története annyi, hogy volt egyszer egy maharadzsa, aki a fejébe vette – ha jól emlékszem valami vallásos alapú látomás után -, hogy itt kell felépíteni egy új fővárost. Akkortájt csak pusztaság volt Fatehpur Sikri helyén, de aztán a radzsa parancsára szépen nőttek ki a földből a különböző épületek, templomok, na és persze paloták a feleségeknek. Mivel a fickó nyitott volt minden vallásra, volt neki a hindu mellett muszlim, és keresztény felesége is. Aztán a maharadzsa feldobta a talpát, és ezzel egy időben pusztulásnak indult a remekműve is, legfőképpen azért települtek el a környékről az emberek, mert nem találtak vizet.

Azt hittem, ügyesen alkudtam, közben…

Egy szűk sikátorban tudtunk feljutni az épületegyütteshez, amit rögtön egy nagy téren kezdtünk meg felfedezni. Voltak itt sírhelyek, és persze India elkerülhetetlen portékaárusai. Történt, hogy előző nap este nagyon belemelegedtem az alkudozásba, és vettünk két apró szuvenírt, barátoknak. Darabját 20-20 rupiért, és erre nagyon büszke voltam, mert valahonnan 100 körülről indult a licit. Még az eladó is megdicsért, hogy milyen kemény alkusz vagyok. Mert ahogy az a kézikönyvben meg van írva, többször kinevettük amikor magas árakat mondott, becsméreltük a termék minőségét, mondtuk, hogy máshol olcsóbb árat kaptunk már, és ami a joly-joker: többször elsétáltunk, hogy jól van, akkor hagyjuk. Végül úgy döntöttünk, hogy kettőt 40-ért megveszünk, de azért még egy utolsó próbaként úgy köszöntem rá a fickóra, akkor már talán negyedjére, hogy „Okay Sir, I’ll give you 30 as you want.” – Rendben Uram, akkor adok 30-at a kettőért, ahogy akarja! Persze ezt csak én akartam, így próbáltam trükközni, de ő ragaszkodott a 40-hez. Ám jó, legyen, belementem, és már csomagolta is a fickó a zsákmányunkat. Volt bennem egy apró tüske, hogy nem bírtunk lemenni 15 rupi per darabig, de azért büszke is voltam magamra, hogy 100-ról 20-ig levittük az árat. Aztán másnap itt Fatehpur Sikriben koppantam. Itt is hasonló árról indítottak, de az egyik srácnál végül sikerült elérnem – csak próba képpen – egy 5 rupis árat egy hasonló nagyságú és minőségű tárgyra. 10-ért még egy sokkal nagyobbat is megkaptam volna, persze egyik sem kellett, a nagyot nem is tudtuk volna hová tenni, a kicsiből meg már volt kettő nálunk. Ó, én balga! 5 rupiért megkaphattam volna, amiért 20-at adtam, és még azt hittem, hogy jól is jártam… :) Persze az egész csak a hiúságomnak fájt, a pénztárcánknak annyira már nem, ugyanis az 5 rupi kb. 23 forint, és a 20 sincs 90 magyar pénzt, tehát nem nagy összegekről beszélünk. :) De akkor is!!! :)

Hazudni szabad, ha jó célt szolgálsz vele (magadnak)?!?

A képeslapárus kölykökön akartam revansot venni. Szép Taj Mahalos képeslapokat árultak, tizenkettőt egy csomagban. Persze ők is 50-ről nyitottak, de én mondtam nekik mindent, hogy szegények vagyunk, kajára kell a pénz, és hasonlók. Már nem is tudom ki mesélte nekünk, hogy az indiaiak szerint, ha jó célt szolgálsz vele, szabad hazudni, és az alkudozás pl. ilyen. Ez persze erősen hibádzik ott, hogy ami nekem jó, az pont az alkudozásnál (is) másvalakinek rossz. Szóval szerintük – és az én értelmezésemben – ilyen erővel bármikor bárkinek fűt-fát össze lehet hazudni, ha azzal a saját javamat szolgálom. :) A vicces az, hogy ezt teszik is az indiaiak, és tényleg, szinte mindenki az élet rengeteg helyzetében. Általában csak apró lódításokról van szó, vagy talán csak elhallgatásokról, de akkor is, ez jelen van szinte mindenkinél, még olyan indiai barátainknál is, akiket amúgy szeretünk és becsülünk. Ez úgy látszik itt a mentalitás része és elfogadott. Jobb, ha mi is elfogadjuk, és ezzel együtt szeretjük Indiát – miközben résen vagyunk! :)

Na, de visszatérve a képeslapra, sikerült levinnem az árat az egyik kölyöknél 15 rupira, ám ez még nem volt elég, mert nem hogy csak sokalltam, hanem tudtam azt is, hogy nincs nálam ötös, és ha egyszer a kezébe nyomok két tizest, vagy egy huszast, én abból többet nem látok vissza egy rupit sem, nem hogy még ötöt. Dani mesélte, hogy ezek mennyire egyszerű gondolkodású népek: „ami a kezemben van, az már az enyém”, és nem ad vissza, hanem jobb esetben is csak azt mondja, vegyél még valamit tőle abból a pénzből. Ebből mi is tanultunk, és igazi suttyók lettünk. A buszon mindig kevesebbet adunk a jegyek általunk tudott áránál, mert már megtanultuk, hogy ha többet adunk, nem adnak vissza. A minap jártunk egy nyugatinak próbálni látszó kis szupermarketben. A pénztárgép érméknek szánt kis rekeszeinek nagy részében cukorkák voltak. Ezzel adnak vissza! :)

Na de megint elkanyarodtam azoktól a bizonyos Taj Mahal képeslapoktól, amiknek amúgy egy részét azóta már fel is adtuk. Ebből kitalálhattátok, hogy végül megvettük őket, méghozzá 10 rupiért. Amikor már kifelé tartottunk az egész komplexumból, újra megláttak minket, és odajöttek hozzánk. Én mondtam, hogy 10-ért hajlandó vagyok vásárolni srácok, mire az egyik, aki már megismert, sértődötten kifakadt, hogy egy órával ezelőtt még azt mondtam, hogy 12-t adok a lapokért. Persze mondtam, hogy az már elmúlt, de ezzel nem volt vége, mert elkezdődött közöttük egy szó szerinti harc, azért, hogy melyiküktől vegyük meg a képeslap csomagot. Utólag megtudtuk, hogy vevők lettek volna a srácok egy barterra is a tegnapi Taj Mahal-os belépőinkért, tehát „ingyen” is megszerezhettük volna a lapokat, de jobb hogy nem tettük, mert biztos, hogy valami disznóságot tettek volna a használt belépőinkkel. Eladják tudatlan turistáknak, lekaparva a dátum pecsétjét, vagy valami hasonló…

Séták Fatehpur Sikri körül

Na, de szóljunk már végre magáról Fatehpur Sikri-ről is. A belépős részekre nem mentünk be, de szépen körbesétáltuk az egész létesítményt a naplemente előtt, és így sok szépet láttunk. Hátul egy karavánszeráj mellett egy nagyon érdekes tornyot fedeztünk fel, és egy „elefántos kaput”. Ide előzőleg pénzért próbáltak minket elvezetni, persze mi nem hagytuk magunkat. Mire visszaértünk a főbejárat melletti parkolóhoz, eltűnt a tömeg, így örömmel fedeztük fel a szinte már üres udvarokat. Szemközt egy tetőn egy kutyát vettünk észre, nagy természetességgel sétált a cserepeken, mintha az lenne az otthona. Újabb a turisták által nem járt területekre tévedtünk, és ezt nagyon élveztük. Csak helyiek ültek itt-ott a fák alatt, beszélgettek és csodálták a naplementét. Mi is felmásztunk egy tetőre, ahonnan olyan kilátás nyílt a maharadzsa valamelyik feleségének palotájára, amilyet még a fizetős vendégek sem láthattak. Nagyon élveztük ezt a felfedezőkörutat, és igazából örültünk, hogy nem adtunk ki több száz rupit a belépőért. Hazafelé a bazársoron vettünk néhány „ámlett”-et, vagyis omlettet, hagymás sült tojást kenyérrel. A buszállomás üres volt, amitől először megijedtünk, mert néhány kölyök egy motoron azt mondta, nincs már több busz. Persze ők szívesen kivisznek a főútig, ahol még találunk buszt. Aha, persze, és gondolom ezért pénzt is kértek volna… Mert közben Zita megtudta az állomásfőnöktől, hogy csak lódítottak és a busz valójában 10 perc múlva itt lesz és rögvest indul is. Hazafelé az agrai állomásról stoppoltunk a városon belül, mert nem tartottuk jó árnak az 50 rupit néhány kilométerért. Az első ezer métert még lesétáltuk, aztán egy keresztény bácsika megállt nekünk a fehér kis autójával, és bár egy szót nem beszélt angolul, de olyan boldog volt, hogy segíthetett nekünk, hogy azt látnotok kellett volna.Este a szállodánkban nem volt víz a folyosói zuhanykabinban, ezért a szomszéd szobában lévő német pár fürdőszobáját kértük kölcsön kétszer öt percre. Cserébe míg tusoltunk, ők megnézték a mailjeiket a netbookunkon és elláttuk őket az összes okossággal, amit az elmúlt másfél napban szedtünk fel a környékről: hogy a Joney’s-ban érdemes enni, és hogy mit, valamint hogy a Taj Mahal-hoz hajnalban érdemes menni, állatok és étel nélkül.

Lehet, hogy most néhányotoknak azt jött le a mai írásból, hogy egy végtelenül smucig alak vagyok, mert még ezekkel a szegény indiaiakkal is állandóan alkudozom a filléreken, de ha van is ebben igazság, azt azért hozzátenném, hogy ha minden szavukat mindig elsőre elhinnénk, ezen a napon pl. túlhaladtuk volna a napi büdzsékeretünket, de talán meg is dupláztuk volna, így viszont belül maradtunk. Ha pedig valakinek van pofája elsőre 100-ért kínálni valamit, amit kevesebb, mint 5-ért szerzett, akkor én egyáltalán nem érzem magam pofátlannak, amikor lealkudom 20-ra, hiszen még így is bőven keresnek rajtunk. :) Lehet, hogy kicsit suttyó vagyok, de akkor az indiai barátaink igazi országos suttyók! :) De ez nem baj, már írtam, hogy így kell szeretni őket. És mindig, minden gyanús szavukat megkérdőjelezni, és kőkeményen alkudni!!! Ez is egy lecke, megtanulni mindig kiállni az igazunkért. Ebben erősen érzem, hogy már fejlődtem általuk.