Reggel még sötétben keltünk, és velünk a szeretetéhes pupikutya is – egyből el is kezdett körbeugrálni minket… Ahogy sejtettük, induláskor követett minket ki az országútra. Zita visszavitte és betette egy pickup platójára, de onnan is kiszökött és újra utánunk eredt. Én kicsit türelmetlen voltam, mert már pirkadt, és a kutya miatt nem tudtunk időben elindulni. Zita ismét visszatekert a kutyával, és próbálta felébreszteni (hajnali 6-kor…) a házigazdáinkat, de nem nyitottak ajtót. Póráz nem volt a kutyán, se nyakörv, ezért Zita a ház mellett az udvaron betette a pupikutyát egy feje tetejére állított lyukacsos műanyag doboz alá, amire rátett egy rozsdás vasalót. Ez közel sem volt ideális megoldás, de mivel félő volt, hogy a kutya megint egy másodperc alatt kiszabadul és megint utánunk fut, ezen nem gondolkoztunk, hanem tekertünk gyorsan elfelé. Szegény Zitát ez az egész nagyon megviselte, nagyon megsajnálta az állatot és nagyon sajnálta, hogy így bánt vele, és hogy nem tudta vele megértetni, hogy ezt az elsőre kegyetlennek tűnő dolgot érte és nem ellene tette. Egész nap kérdezgetett, hogy ugye nem lesz baja a kutyának, és ugye jó dolga lesz majd az új gazdáinál? Utóbbit nem tudom, de az biztos, hogy ezzel nem ártottunk a kutyának, életrevaló kis eb volt, és hangos is tudott lenni, biztos, hogy perceken belül kiszabadult (de ezt már nem várhattuk meg, hiszen akkor ismét utánunk eredt volna az országútra, ahol ha lerázzuk, ki tudja, hogy visszatalált volna-e, arról nem is beszélve, hogy az autók veszélyeztették volna), valószínű egyszerűen lelökte magáról az amúgy üreges rekeszt, vagy kiásta magát, de legrosszabb eset is csak az lehet, hogy addig hangoskodott (és ezt már tette akkor is, amíg ott voltunk), amíg ki nem jöttek kiszabadítani a házból. – Már sajnálom, hogy türelmetlen voltam ezen a reggelen, mert Zitát megviselte az eset, 100 kilométerrel később, a nap végén, amikor letette magáról a biciklizés terhét, ki is jött rajta és elsírta magát, leginkább azért, mert ilyen módon kellett otthagynunk ezt a szeretetéhes kis lényt és nem tudtuk – még most se tudjuk – mi lett vele. :(

Navajo szuveníresbódék – hajnalban még üresen, de azért az OPEN molinó 0-24 kint van :)

Szemben a kanyon túloldalán, arra a sziklaperemre, aminek az aljában előző nap végigszáguldottunk, már süt a nap

Hála az út mellett magasodó sziklaperemnek, az első néhány órát végig árnyékban tekerhettük – ami nagyon jó volt, mert itt aztán tud hőség lenni…

Már napon :) de korán reggel még elviselhető volt, még ezen a fölfelén is

Egy templomnál ért véget az emelkedő első, meredekebb szakasza, ha jól emlékszem 400 métert másztunk fel idáig

Ez a templom egyébként egy mormon templom volt, de mivel délelőtt nincs egyik nap se szertartás, a kapu zárva volt és sehol se volt egy lélek. Így csak egy fa árnyékában ültünk le a földre pihenni és enni

Az előző napi Navajo szuveníresektől tanult Navajo szavaink :)

Ekkor még nem tudtuk, mi ez, csak sejtettük, hogy köze van a Navajo indiánokhoz…

Történt egy kis bibi a kerékpárommal. Amikor legutóbb cseréltem a gyorskötözőket a láncvezető csövön, egyik oldalt nem tettem alájuk gumitömlő darabot, így az egyik gyorskötöző leesett a végéről, és – én sem értem hogy hogyan -, de ez lett a vége, eltört az a fémdarab, ami ezt a csövet tartja. Végül gyorsan megoldottuk a dolgot, a patentszemet a láncon megkeresve szétbontottam azt és lehúztam róla a szabadon mozgó, letört darabot. Azóta is a táskámban van, és arra vár, hogy egy heggesztőmester visszaragassza a letört darabot… :) Amíg szereltünk az út szélén egyébként megállt egy lakóautós család és megkérdezték, hogy segíthetnek-e, elvigyenek-e, de két üveg víz kivételével mindenre nemet mondtunk. Jólesett a figyelmességük és a segítőkészségük. Na meg a hideg víz is az ekkora már ismét forró sivatagban.

A terep a templom óta egyébként már csak enyhén emelkedett – Akár 15-el is tudtunk rajta hajtani.

5930 láb magasan, felértünk a hágóba! :)

Lefelé is csak enyhén lejtett ezért tekernünk is kellett… De azért még így is nagy királyság volt így suhanni több tíz kilométeren keresztül.

A Gap nevű helyen megálltunk ebédelni és pihenni. Itt egy benzinkút volt csak és két bolt, meg valami településféle. A benzinkútnál semmiféle pihenőhely nem volt (mindenki maradjon csak ülve a légkondicionált autójában…), ezért az épület mögötti közösségi ház parkolójának sarkában, egy fa alatt találtunk menedéket a nap elől. Miután megfőztük és megettük az ebédünket, elnyújtóztunk pár percre.

Majd újra útra keltünk

Az út egy darabig tovább lejtett, és közben érdekes képződményeket láttunk

Zitának nagyon tetszettek ezek a réteges színek

Itt már letértünk a főútról kelet felé, Tuba City irányába. Ezen az utolsó, talán 20km-es szakaszon két nagy emelkedő volt, egy 50 méteres az elején és egy 100 méteres közvetlen a város előtt

De még mielőtt a második emelkedő aljába odaértünk volna, nagyon furcsa, kézzel festett táblákra lettünk figyelmesek, amelyek azt mondták, hogy “Dinosaur Tracks”, vagyis dinó nyomok! …és egy balra nyíl. Mikor közelebb értünk, láttuk hogy bár murvás úton, de nincs 100m kitérő a dolog, ezért bevállaltuk. Egy kősivatag közepén néhány Navajo szuveníresbódét találtunk, és egy nagy tábla azt hirdette, hogy ingyenes a parkolás. Na jó, akkor letámasztjuk a bringákat és megnézzük mi ez. Egy Navajo fickó persze egyből mellettünk termett…

Kettőt sem kellett lépnünk, máris egy lapos, agyagos területen találtuk magunkat, ami tele volt nagy három ujjú lábnyomokkal. És mi már ezeken álltunk, sőt emberünk vizet locsolt némelyikbe, amit végképp nem értettünk… Kérdeztük, miért teszi? – Hát hogy a fotón jobban látszódjanak a dinó lábnyomok? Micsoda? És hogy van az, hogy mi csak úgy mászkálhatunk ezeken? Igaziak ezek? – Kérdeztem meg egyenesen. A válasz az volt, hogy igen, ezek 150 millió éves velociraptor lábnyomok.

Közben az egyik bódé oldalán egy dinó rajzot fedeztem fel, olyat ami amúgy nem illik ide az USA-ba, inkább Ázsiába vagy valami hasonló helyre – itt mondjuk elmenne ha láthatóan egy gyerekrajz lenne, de ez valami reklámféle akart lenni

Aztán ennél a táblánál végképp gyanús lett minden, és mondtuk, hogy köszönjük szépen a vezetést, de sajnos nincs sok pénzünk és nem tudunk fizetni az idegenvezetésért. Erre a fickó morcos lett (kb. 1 perce se foglalkozott velünk…) egyből visszasétált a bodéjához, és közben hangosan mormogta, hogy “Hááhh, nincs pénzük…” – Nekem azért volt gyanús az egész, mert az én meglátásom szerint, ha ezek tényleg igaziak lennének, akkor itt már rég egy Dinosaur Track Visitor Centernek kéne lennie, esetleg vidámparkkal meg miegymással, de minimum egy múzeumszerű bemutatótárlat üveglapokkal, gyorséttermekkel, stb… Később meggoogliztam mikor legközelebb lehetőségem nyílt rá, és azt találtam, hogy a dolog igazi. Legalábbis ezt írják több helyen is, persze ez még nem jelenti azt, hogy valóban az. De ha mégis, akkor csak azt tudom elképzelni, hogy ez itt valami Navajo terület, és ezért nem engedik a Navajok, hogy itt ilyen épüljön, hanem maguk próbálnak meg a dologból profitálni – a maguk módján.

Erre állítólag még több van, csak ki kell ásni őket…

A szuvenírgyártók is alkalmazkodtak a helyi témához… :)

Már megint ezek a kör alapú apró házak… Mi lehet ez? Utána kell majd járnunk. – Útban Tuba City felé, az utolsó emelkedő előtt.

A Navajok olyan fura nyelvet beszélnek, hogy a 2. világháborúban az ő nyelvükön kommunikáltak a rádiókon hogy a japánok ne tudják kitalálni, miről beszélnek – nem is sikerült nekik, lövésük sem volt, miről van szó, mert a Navajok ráadásul révuszokban beszéltek, anyahajó helyett szarvast mondtak, bázis helyett forrást, stb…

Azt hiszem elfelejtettem megírni, de San Franciscoba a bankkártyák mellett érkeztek a csomagban új zászlók is – a régiek már nagyon kopottak voltak… :)

Este a kempingben a sátorállítás előtt mennék a WC-re, amikor látom, hogy az ajtón van egy nyílás egy kártyának. Kiabálok vissza Zitának, hogy “Te, kaptunk a recepción belépőkártyákat a mosdókhoz?!” – Mire bentről, a WC-ről kiszól egy férfihang így magyarul: “Egy pillanat!” :o Egy Vancouveri-tatai 6 fős családdal sikerült összefutnunk, akik sok év után most tudtak összehozni egymással egy találkát, és lakókocsival utazzák körbe pár hét alatt Amerika ezen vidékeit. Nagy volt az öröm, este és reggel is nagyokat beszélgettünk, na és kaptunk tőlük nagyon finom házi paprikás kolbászos szendvicseket, amiket azon nyomban fel is faltunk. :) Sőt, egy apró csomagot is haza tudtunk juttatni általuk, aminek én azért örültem nagyon, mert nem csak egy kis holttehertől szabadultunk így meg, hanem két apró ajándékot is sikerült egy-egy kísérőlevéllel hazaküldenem, de erről most nem is írok többet, mert még az is előfordulhat, hogy a címzettek is olvassák, és igazából a meglepetés és gesztusértéke a nagy ezeknek az ajándékoknak. :) Köszönjük a társaságotokat, a finom falatokat és a segítséget, egy élmény volt találkozni Veletek! :)

Másnap reggel a kempingből kikecmeregve az első dolog volt, amit megpillantottunk a szemközti múzeum oldalában, az ez az épület volt. És végre azt is megtudtuk, hogy az ilyen tradícionális Navajo otthonokat Hogannak hívják.

Bent kellemes hűvös volt – Odakint hőség

A múzeumépület maga is egy Hogan

A múzeum egyetlen alkalmazottja (a mellette lévő közel ugyanakkora szuvenírboltot leszámítva) ez a férfi volt, aki mellékállásban, amikor nem a vendégekkel foglalkozott, egy tradícionális navajo esküvői kosarat készített a recepciós pult mögött

A kosár és a mintájának a jelentése

A múzeum belülről

Imaének babáknak

Az idők folyamán kialakult különböző típusú hoganek makettjei (lent) és egy sweathole (hátul), egy “Izzadólyuk” – Ennek belsejébe tűzben felforrósított köveket hordtak és spirituális (és valószínű praktikus okok miatt is) célból beültek izzadni 15 percre, aztán pedig földdel kenték be az összeizzadt testüket. Mindezt vadászat előtt, így nem volt talán többé annyira ember szaguk, mint előtte..?

Nakai – Akik csavarognak

Egy Hogant a műzeum közepén is felépítettek – A kijárat mindig kelet felé néz, ahogy ebben az esetben is

Tábla a múzeum bejáratánál – Rajta a magyar “Szia!” is! :)

…és a kijáratnál Eszterbe botlottunk, egy magyar túrakerékpáros hölgybe! :) Ez nem volt teljesen véletlen, de azért lévén egyikünknek sem volt már térereje több száz kilométer óta, némi szerencse is kellett hozzá. :) Eszter észak felé haladt, mi pedig dél felé, és 4-5 napja tudtunk utoljára beszélni, azóta ő is és mi is csak itt a városban találtunk wifit. Eszter és Zita a képen főznek, méghozzá egy nagyon komfortos, kitolható oldalú lakóautóban. Ennek az a története, hogy Eszter szintén mormon, akár csak Nathanék, és a közeli mormon templom mögött a parókia mellett, egy ilyen célre fenntartott lakóautóban kapott szállást. …és egy bemutatkozás és egy kérdés után mi is. :) Ami azért elég nagy jófejség volt tőlük, lévén mi nem is vagyunk mormonok, csak Eszter újonnan megismert barátai :)

A vacsoránk csirkepörkölt volt, finomat főztek a lányok :)

A pöriből a vendéglátónk is kapott :)

Eszter iPad-et használ utazó irodának, amelyet nekünk is megmutatott és a rajta lévő Dots nevű játék azonnal függőséget alakított ki mindkettőnknél :) 428 pont a rekordom, de azóta már sikerült leszoknom róla, legalább egy hete nem játszottam! (az pedig egy rejtély, hogy miért nem használjuk a jobb felső sarkot a játékban – ahogy az a képernyő zsírfoltjaiból jól látszik)

Na ez egy másik rejtély, segítsetek megfejteni nekünk! Én eddig úgy tudtam, hogy kalória= energia és ebből tudunk biciklizni. Na most ez a kis doboz itóka azt mondja, hogy 5 órára elegendő energiát ad (5 óra légkondicionált helyiségben történő alváshoz, hogy 100km bringázáshoz sivatagi hőségben végig felfelé 50kg-os rekukkal? :D), de ugyanakkor nincs benne cukor és kalória is összesen csak négy egység. Én tudok rosszul valamit, vagy egyszerűen kamu, amit ráírtak?

Reggeli a kényelmes lakókocsinkban

Így nézett ki kívülről

A püspök és gyermekei

Csoportkép :)

Eszterrel együtt gurultunk le azon a kegyetlen emelkedőn, ami két nappal ezelőtt megszivatott minket. A 100 méter emelkedő a városba jövet egy forró kanyonban volt, ahol állt a levegő. Aztán amikor azt hittük, hogy már felértünk, még egy hosszú, egyenes, árnyékmentes utcán is fel kellett tekernünk. De legalább kifelé menet lejtett! :)

Mivel a következő szakaszon rengeteg fölfelé lett volna és az időjárás maradt ugyanaz a forró, száraz őrület, ami eddig volt ezeken az “alacsonyabb” területeken, ezért stoppolni kezdtünk, meg se próbáltuk ezt a szakaszt bringázni, az egyrészt kegyetlen lett volna, másrészt hajnalok hajnalán kellett volna indulnunk, de azt már lekéstük. A harmadik pickupos, akit Zita megkérdezett, egy nagyon kedves navajo bácsi volt, elfelejtettük a nevét, pedig még a kormányon lévő márkajelzésbe is oda volt vésve egy szívecske mellé. :) Ez a kép már a kocsiból készült, ahogy haladtunk fölfelé, és zöldült a táj, a szívünk is nagyot enyhült, mert bár szép volt, de ez a sivatagi szakasz kezdett kicsit nyomasztóan forró lenni.

Jótevőnk sok érdekeset mesélt az úton, többek között azt is, hogy a nagymamája 103 évig élt – persze egyből megkérdeztük, hogy mi lehetett ennek a titka, mire a hunzákéhoz kísértetiesen hasonló választ kaptunk: egész életében sokat dolgozott, csak a család által termelt ételeket ette, és mindig szoros, szorgos közösségben élt a családjával és a törzsével, akik nagyon szerették egymást és nagyon odafigyeltek egymásra.

Mikor lepakoltunk, a biciklit is megszemlélték :)

Nem vittek el minket egészen Flagstaffig, csak egy pontig, ahonnan “már végig lejt”, persze ez nem így volt, hullámzott a táj, de ez nem zavart minket, 25 kilométert sem kellett megtennünk a gyönyörű zöldben, aminek nagyon örültünk. :)

Közben egész házakat láttunk elszáguldani az úton… :)

Sok árnyékot kaptunk a felhők által, a végén már attól kellett félnünk, hogy talán meg is ázunk.

Zita, Zita és Edina a Las Vegas táblánál :)

A lányok bevittek minket Las Vegas főutcájára, a Stripre, ahol a sok óriáskaszinó és minden jóság van

Párizs – vagyis egy kaszinó, amit Párizson és az Eiffel-tornyon keresztül adnak el

Ceasars Palace – egy másik témájú óriáskaszinó

Belül

Játékgépek mindenütt, hatalmas csarnokokban, tényleg mint ahogy a filmekben látni…

Mi végül nem játszottunk, pedig úgy terveztük, hogy 1, max. 5 dollárt felteszünk valamire, de mire ideértünk, már nem tűnt ez jó ötletnek, valahogy felkavaró volt látni ezt a rengeteg játékgépet… Zita csak pózol ezen a képen, valójában egy dollárt sem játszottunk el. :)

A rulettasztaloknál

Vannak ilyen óriási LCD kijelzős vesztőgépek is

Elég fényüző az egész Caesar Palace és olyan óriási, hogy azt nehéz volt felfognunk is

Egy felüljáróról a Strip

A bűn városa, és ezt nyiltan hirdetik, szórólapoznak is mindenütt

Van egy szökőkút, ami minden húsz percben előad egy dallamot és közben a szökőkút is “játszik”

Britney és más sztárok is itt lépnek fel néha évekig, minden nap

Tematikus nyerőgépek

Tematikus éttermek

Egy kis zöld az autóút közepén

Megint valamelyik híres európai városra hajazó helyhez közelítünk, felismeritek már?

Velence! :)

A hidakról vízpárát szórnak a gondolásokra

Meg kell hagyni, jól megcsinálták… Bent nem jártunk, de állítólag bent is nagyon durva

Velence legnagyobb látnivalói egy helyre összesűrítve – és nekem úgy tűnt hogy 1:1-ben lemásolva, ugyanakkorában… Vagy legfeljebb egy picit kisebben

Van egy óriáskerék Las Vegasban is (és épül még kettő… :o), ami állítólag nagyobb, mint a London Eye, és mivel Zita és Edina a vendéglátóiparban dolgoznak, tudtak rá nagyon kedvezményes jegyet szerezni, így beszálltunk az egyik üveggömbbe :)

Bent nagyon high-tech volt minden, és arra az esetre, ha a kilátás nem kötött volna le minket, a képernyőkön és a hangszórókon keresztül is folyamatosan szórakoztattak minket

Egy szállodakert felülről

Egy parkoló felülről – Amerika az autók országa, mondjuk látva a távolságokat, ez érthető is. Persze a városok és minden is úgy alakult és épült ki, hogy az autósokat szolgálja. Csak tudjunk leugorni erről a lóról vagy valahogy fenntarthatóvá varázsolni az autózást (is)

A naplementét az óriáskerékről nézhettük végig – Ha jól emlékszem 30 percig tart egy kör rajta – ez az idő nagyon gyorsan elrepült a kapszulában – amiket egyébként bulira is ki lehet bérelni, a padlóból bárpult hajtható elő és legénységet(pultos fiút) is lehet bérelni a bulihoz

Szomszédaink a magasban

A város egy részlete a kerék tetejéről

…és maga az óriáskerék immár esti fényeiben

A kerék után még bementünk a Ceasers Palaceba, mert a lányok mutatni akartak valamit – nélkülük kb. elvesztünk volna ebben a kaszinódzsungelben, hiába van még beltéren is ilyen fancy irányjelző tábla

Na ez durva! :) Valahogy a kaszinó mögött és a szállodák alatt (de a mélygarázs felett!) egyszer csak egy kacskaringós utcákból álló bevásárlóközpontba jutottunk. De mivel odakint hőség volt, ezt is befedték, és belégkondícionálták, de a mennyezetet olyanra festették, mintha bárányfelhős ég alatt sétálnánk. Cirkusz ez a javából, felnőttek Disneylandje – Ahogy Zita (az én Zitám) mondta :)

Ez se volt gyenge, egy teljesen automatizált, robotbábúkat felvonultató jelenet zajlott le tűz és vízeffektekkel. Az egész valami ókori történet akart lenni, de lévén a szereplők nem élők voltak és a háttérben Nike meg CheeseCake Factory logók díszelegtek, az egész kicsit mesterkélt volt, még úgy is, hogy amúgy nagyon profin meg volt csinálni. Azért érdekes volt látni ezt is.

Újra Zita kényelmes otthonában, feleségem ismét főzött valami finomat

Zita elvitt minket egy igazi jó hamburgert enni. Ez is egy meki szerű hely volt, de mégis nagyon más. A minimalista designú étteremben nem volt minden agyonfestve marketinggel és az étlapon csak 2-3 féle hamburger volt, plusz sült krumpli és üdítő. A hamburger viszont tényleg nagyon finom volt, mert bár gyorsétteremben voltunk, mégsem tűnt annyira gyorsétterminek. És talán még egy fokkal egészségesebb is volt a mekisnél vagy a társaiénál

Szégyenlem, de már nem emlékszem, milyen főzelék volt ez. De finom volt, emlékszem hogy büszke voltam a feleségemre, mikor megkóstoltam. Mikor feleségül vettem, még nem volt a konyhában sok tapasztalata, de már nagyon ügyes. Persze az nem igaz, hogy zsákbamacskát vettem volna, hisz előtte megnéztem az anyukáját is! ;)

Ó jajj, ez még most is fáj, hetekkel később. Rendeltünk új SPD cipőket (ugyanazt, ami nekem kettő, Zitának három évig bírta, hisz ez azt jelenti, hogy akkor az új cipőkkel már garantált, hogy kibírjuk hazáig – Specialized Tahoe cipőkről van szó) és a hozzájuk való stoplikat, de az egyik csomagból mire megérkezett, kiesett az a kis ovális fémkarika a két lyukkal, ami a csavarok alá kerül. Sajnos ezzel nem foglalkoztunk az első las vegasi napjainkon, csak az utolsón, persze indulás előtti este.

…és ekkor jöttem rá, hogy a régi stopliból, mivel azok nagyon le és elkoptak, nameg összerohadtak, nem tudom kivenni ezeket az alátéteket, mert az őket tartó csavarok elnyíródtak, összerozsdásodtak a cipőtesttel… Ekkor kezdtem nekiállni a régi cipőmnek a svájci bicskánk fűrészével…

Fűrészeltem, fűrészeltem, de hiába… nem tudtam hozzáférni a hiányzó alátét régi példányához. Persze azért kitaláltam valamit, másnap egyikünknek sem kellett működő SPD cipő nélkül elindulnia.

A búcsú Zitától

Éééés elindultunk Las Vegasból! :) Összesen 8 napot töltöttünk a városban, na nem azért, mert ez volt minden álmunk, ennyit Las Vegasban lenni, hanem mert kissé meg voltunk fáradva a Yosemite, és a sok sátrazós nap után, és sok elintézni valónk is volt. Zitához sok holmink érkezett ebay-en (vagyis pontosabban Évához, aki elhozta nekünk), és sok-sok cikket és bejegyzést, sőt még néhány riportot is innen írtunk meg, na és megterveztük részleteiben az út további szakaszát is. Sőt, további pótalkatrészt is kellett rendelnünk, de erről majd később. A lényeg, hogy ezermillió köszönettel és nagy hálával tartozunk főleg Zitának, de Edinának, Terinek és Évának is a segítségükért és a társaságukért, és hogy ilyen nagyszerű, szuper kényelmes helyünk volt erre a hosszú időre. Ezúton is ezer köszönet! – A képen pedig, ha jól sejtem választási plakátok láthatóak – tele van ilyenekkel minden üres telek.

Útban a Strip felé – útba esett kifelé menet a városból. Tulajdonképpen az egész városon át kellett vágnunk, a délnyugati csücskéből indultunk és ÉK felé hagytuk el.

Előttem van észak, és nyugat, jobbra a nap kél, meg a repülők is arra vannak. És délről jöttünk. :)

Van, aki fest, mások meg (jobbra) timelapse videót készítenek :D

Juhééé, Las Vegas! :) Egy centet sem buktunk, de élményekkel gazdagabbak lettünk itt is! :)

Kápolna Las Vegasban: Illetékteleneknek belépni tilos, fegyverrel őrzött terület! – Esküvő a kápolnában: 1000 dollár! :) Najó, csak viccelek, nem láttunk ilyeneket, de az tény, hogy zárva volt és a közelébe sem lehetett menni, nem úgy mint mondjuk egy európai társánál. Itt a pénzről szól minden.

Ebből a piramis alakú kaszinóból(?) fent egy függőleges fénynyalábot lőnek ki, ami állítólag még az űrből is látszik. Amikor először láttam, egyedül futottam sötétedéskor, kb. 10km-re voltam tőle és egy hatalmas, sötét viharfelhőt világított meg alulról. Ez csak pár nappal volt a függetlenség napja után, és egy pillanatra tényleg úgy látszott, hogy egy űrhajó szállott Las Vegas felé és éppen felrobbantják a várost egy gyilkos lézernyalábbal :)

New York, Las Vegas :) Fake felhőkarcolók, valószínű kaszinó, vagy talán szálloda van a belsejükben. Nekem innen a távolból úgy tűnt, még az ablakok is csak festettek, és beton az egész.

Zita régi cipője…

…most végleg feldobta a talpát. Budapest – Las Vegas, 3 év és 26400km – ebből javarésze Ázsiában. Megszolgálta! :) Utódját, egy ugyanilyet csak csodaszép kék női színben az én csodaszép kékszemű feleségemnek 40 dollárért vettük ebay-en, míg az enyémet végül csak a Specialized honlapján keresztül kaptuk meg 75 dollárért. Mindkét esetben még rájött az árra egy kb. 15 dolláros postaköltség, de még így is nagyon megérte egy ilyen jó cipőt ennyiért. – A Striptől pár blokknyira keletre, arra, amerre már a monorailes magasvasút sem jár, találtunk Yelp.com-on egy még vasárnap is nyitva tartó kerékpárboltot. És mivel ez a nap vasárnap volt, kifelé menet a városból először ide hajtottunk. Itt tudtunk venni gumitömlőt, mert abból elfogyott a tartalék, és 2 dollárért kaptunk Zita stoplijába a hiányzó alátétből egyet. Csak azt nem értettük, hogy hogyan lehet az, hogy egy modern, fejlett országban, ahol elméletileg gondolkodó emberek laknak, ott az eladó kivette az amúgy 15+ dolláros stoplicsomagból az alátétet, és eladta nekünk két dollárért. Ezután hogy adja el a hiányos stopliszettet? 13 dollárért fogja árulni, és várja, hogy megvegyék?

Ráesett egy kókuszdió a vállára a fáról? Elcsúszott a mekiben a frissen felmosott padlón? Karambolozott az autójával? Perelje szét az agyát az illetőnek! Mi segítünk, hívjon most, és hamar milliomost csinálunk önből a balesete által! …és mellesleg mi is jól járunk… és mellesleg az amerikai törvényhozás egy kabaré… :)

Itt utálom a mekit nyíltan, de közben be kell valljuk megint, mivel Zita defektet kapott és semmilyen helyen nem közvetítették a fociVB döntőt, végül jobb híján megint egy mekibe ültünk be sziesztázni, megtöltöttük a már kicsit kopottas poharunkat üdítővel, és az ingyenwifin streamelve egy magyar forrásról végignéztük a fociVB döntőjét. Ez vicces volt, mert a mi streamünk valahogy előbb jött mint a szomszéd asztalnál tableten néző srácoké, ők némi fáziskéséssel őrjöngtek az eseményeken. :)

Megtaláltuk a ludast!

Ötödik defektünk ezen az úton. Mind az öt esetben az ilyen fémszálaktól történt a defekt, és mindig fejlett országokban. Érdekes, hogy pont ahol gondolnánk, Ázsiában nem kaptunk egyetlen defektet sem. Well, az igazi “fejletlen” Ázsiában nem, ugyanis Törökország és Malajzia között egyetlen defektünk sem volt. Mindig csak a fejlett országokban, ahol ezek az óriási kamionok döngetik az utakat az óriási, rengeteg kerekeikkel, amelyek abroncsait hátrahagyják mikor defektet kapnak. Az ilyen abroncsokban vannak ezek az apró fémszálak, amelyek képesek átszúrni a Schwalbe Marathon Plus defektvédelmét. Később az USA-ban még két defektet kaptunk, szintén ezek miatt. Tehát defektek száma eddig összesen: 7. Ebből 1 Törökországban, 1 Malajziában, 1 Ausztráliában, 1 Új-Zélandon és 3 az USA-ban.

Nem, nem ettünk mekis kaját, ezeket a szendvicseket én készítettem és bár ezen a képen épp nem látszik, de jól meg voltak rakva zöldségekkel is és nagyon finomak voltak. Bent azért nem volt pofánk enni… :)

Pálmafának álcázott átjátszótorony… :)

Még ki sem értünk Las Vegasból, megint meg kellett állni, mert éreztük, hogy kikészít minket a hőség. Egy nagy lefelében azt hittük, hogy majd végre lehűt minket a menetszél, de az olyan forró volt, hogy már csípte a szemünket is és egyáltalán nem hűsített le minket, olyan volt, mintha egy légkeringtetéses sütőben bicikliztünk volna. Ez nem volt vicces, ezért megálltunk egy kis boltnál és bemenekültünk a légkondi alá. Bent nem találjátok ki, mit találtunk az élelmiszerboltban! Játékgépeket… :o

Super Size üdítőspohár – avagy hogyan vedd magadhoz egyszerűen a két napra elegendő kalóriamennyiséget folyadék formájában. Értitek már miért annyira sokan kövérek az amerikaiak? Itt nem a minőség számít, hanem a méret és a mennyiség, a látszat.

Ping pong? Mi az? Itt az amerikai verzió lassan ismertebb lesz, mint az eredeti játék. Beer pong és Zombie Card Game a bolt polcain. És mi még azt hittük, hogy némelyik ázsiai kultúra őrült… :) Well, minden kultúrának vannak jó és rossz oldalai, a lényeg, hogy mindig a jó dolgokat lessük el mindenhonnan. És elnézést, hogy ennyit szapulom az Amerikából eredő kanszumerizmust, de most hagy mondjam el, hogy ide is (bár kezdetben némi előítélettel, de) nyitott szívvel jöttünk és itt is rengeteg jó dolgot láttunk (a kép témája nem tartozik ezek közé :D) és sok-sok remek emberrel találkoztunk akiktől sokat tanultunk és gazdagodtunk azáltal, hogy találkoztunk. Legyen szó itt élő magyarokról, más bevándorlókról, vagy őslakos amerikaiakról.

Végre, kiértünk Las Vegasból! :) De a hátam még mindig izzadt, valaki kapcsolja már ki a hajszárítót!

Well Done, magunk mögött hagytuk ezt a minden értelemben őrült várost. :)

Mások sem tudják, mit tegyenek jó dolgukban. :)

Azért nincs forgalom, mert az autópálya mellett, egy azzal párhuzamos alternatív úton haladtunk. Ahol naplemente előtt nagyon szép fényeket kaptunk, és végre az idő is lehűlt egy picit (talán 40 fokra) az elviselhető értékre, így nagy feeling volt itt és ekkor biciklizni, főleg egy ilyen mozgalmas nap után.

Megálltunk egy benzinkút-étterem-bolt-óriásparkoló helyen, ahol egyszer csak egy olyan pickup állt meg, aminek furcsa fehér cucc volt rakodva mindenhová az aljára, mintha csak havat vert volna fel magára. Persze ahhoz 50 fokkal hidegebb kellett volna, hogy legyen. Valójában arról volt szó, hogy egy kis off-road túrán voltak a Halál Völgyének azon a részén, ahol egy sósivatag van. Amit a Zita a kezében tart, az egy az autó aljáról leesett sótömb. Ezen a helyen ránk sötétedett, kérdeztünk táborhely után, az út túloldalára mutattak, hogy ott szabad. Ott csak bokrok és kövek voltak, és az erős szél mindenféle szemetet fújt magával. Hátul találtunk egy lakókocsit, megörültünk, hogy lesznek szomszédaink és általuk talán szélárnyékunk, de mikor odaértünk, csalódnunk kellett, a jármű szét volt verve és elhagyatott volt. Az egész környék barátságtalan volt, és az eget már viharfelhők borították, ugyanakkor még mindig forróság volt, ahhoz legalábbis túl melegnek tűnt az idő, hogy csak úgy a szabadban itt aludjunk. Valószínű már csak a hőség miatt sem működhetett volna ez. Ezért aztán elkezdtük kérdezgetni a benzinkútra beálló pickuposokat. A negyedik fickó visszakérdezett: “És akkor majd a fejemhez tartjátok a pisztolyt?” – mire mi így válaszoltunk: “Nem, nem, dehogy is, nincs nálunk pisztoly, mi baltával dolgozunk…” – Ez tetszhetett neki, mert azt mondta, elvisz minket. Jó két órát autóztunk, közben láttam a Virgin River Gorgeban olyan útszakaszokat, ami biciklivel nagyon para lett volna, mert útfelújítás miatt csak egy mindkét oldalt betonsávval korlátolt helyen tudtunk volna haladni, nagyon közel a nagyon gyors és sűrű forgalomtól. Emberünk két óra alatt két bringanapnyira teleportált minket és végül egy olyan elágazásnál tett ki minket, ahonnan csak 5km-re volt már Toquerville – a falu, ahol Couchsurfinggel szállásunk volt egy nagyon érdekesnek ígérkező családnál.

Épphogy csak elköszöntünk a fuvarosunktól, az elhagyatott kereszteződésben fél percre rá egy másik autós állt meg mellettünk. Joe-val hozott össze minket a véletlen, aki csak azért hajtott le itt az autóútról, hogy kinyújtóztassa a tagjait. Joe maga is nagy bringás, és most egy értekezletre igyekezett, mert amúgy szolár megoldásokkal foglalkozó céget vezet. Amikor nem bringázik, merthogy ő maga is nagy bringatúrás és épp nála volt az amerikai túrakerékpárosok körében nagyon ismert Adventure Cyclist magazin legújabb száma, amiben éppen rekumbensekkel foglalkoztak és a címlapon is egy rekus volt látható. Joe pedig éppen Európában szeretne legközelebb biciklizni, de valami sík terepen, mert már nem bírja úgy, mint régen. Rögtön javasoltam is neki a Duna menti útvonalat a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. :) Hát most mondjátok meg, micsoda “véletlenek” vannak. Van erre az angolnak egy nagyon jó szava, de most nem jut az eszembe. De most komolyan, hogy történhet ilyen? Elvisznek vagy 200km-re mikor már éjszaka van, és ahol kitesznek, ott jön egy csávó, akinél van egy olyan magazin, amin épp olyan furcsa bicikli van, mint a miénk. És épp tudok neki remek tanácsokkal szolgálni, és épp olyan dologgal foglalkozik, amivel talán egyszer én is szeretnék. Amikor ilyenek történnek az emberrel, akkor akaratlanul is belegondol abba, hogy mi van, ha odafentről valaki vagy valami mozgatja ezeket a szálakat, mert hát hogy lehet ilyesmi véletlen? – Joe-val jó 20 percet örvendeztünk egymásnak, kontaktot cseréltünk, és végül hiába unszoltuk, hogy nem kell, mert csak összegyűrődik nálunk, nekünk ajándékozta az újságot. :)