Jakartáról nem sok jót hallottunk, sőt mi több, egymástól független forrásokból azt a tanácsot kaptuk, hogy amilyen gyorsan csak lehet, húzzunk el onnan, vagy legfeljebb a nemzeti múzeumot nézzük meg, de aztán usgyi tovább, mert Jáva és Indonézia még sok izgalmas dologgal vár minket (vulkánok, tengerpartok, Bali, sznorkelling) és csak két hónapunk lesz rá. Amikor még azt hittem, hogy csak két hetente van hajó Szingapúr felől Jáva irányába, gondolkodtam a repülőn is, és esetleg rögtön Semarangba, Yogyakarta mellé repültünk volna. Ez már Kelet-Jáva, ott van két nagyon érdekes Angkor Wat-al, meg Bagan-al egy lapon emlegetett templom, egy buddhista és egy hindu, illetve Yogya (mert röviden csak így szokták hívni) ami egyben egy kulturális központ is. Ja, és mindez egy 100 milliós lakosságú muszlim szigeten, Jáván. :) De aztán jött Kian Tan és felvilágosított, hogy hetente van hajó csak felváltva más-más szigetekről. Ekkor viszont már megfeledkeztem Semarangról és örültem, hogy egyáltalán tudunk menni Jávára, Jakartába és nem kell repülni, se egy hetet várni.

Szóval Jakarta végül benne maradt az útitervben, amit nem bántunk annyira, mert egy nagyon jófej Couchsurfer már válaszolt is nekünk, Andi révén így volt barátunk és szállásunk a városban. És így legalább nem marad ki az amúgy érdekesnek mondott nemzeti múzeum és látjuk az indonéz fővárost, a nagy olvasztótégelyét a kétszáz-kitudjahány-milliós országnak, Indonéziának, amit úgy is emlegetnek, mint a legnépesebb muszlim ország a világon. Sőt, ha szerencsénk van, még a pápuai nagykövetségre is be tudunk nézni és vízum után kérdezni.

Hát, aztán a dolgok máshogy alakultak végül… De most kezdjük az elején. :) Kihajtottunk a kikötőből. Vártuk az oltári nagy, indiai vagy akár bangladesi szintű káoszt, mocskot, zajt és zűrzavart az utakon. De az nem jött! :O Volt kis kosz, por, némi dudálás, valami forgalom, szakadt járművel, recsegő háromkerekű riksák, de ennyi. Semmi különösen vészes őrület. Jól van, ez még nem baj, sőt… Az igazi ázsiai feeling azért bőven megvolt, és abszolút nem bántuk, hogy nem kell megőrülnünk a káoszban. Persze amúgy se kell, de ezt csak leírni könnyű, úgy tenni már nagyobb feladat, mint azt már pár százszor ez idáig megtapasztaltuk. :) Jakarta most nem játszott a türelmünkkel és nem tépte szét az idegeinket, talán épp azért, mert túlságosan is rákészültünk valami borzalmasra.

Hamar egy nagyobb sugárúton találtuk magunkat, vagyis egy két szintes, részben még épülő „elevated highway”-es úton, a felüljáró alatt. Az egész egy szürke beton borzadály volt, amit megpróbáltak azzal feldobni, hogy utcai művészek színesre festették a pilléreket, de az egész attól még eléggé odavolt, legalábbis az én szememnek. Az angol talán úgy mondaná, hogy „grundy”, nem is tudom? Ha viszont kipillantottunk a végtelen híd alól balra, ott már láthattunk érdekesebb dolgokat. Például egy oltári nagy világosbarna sokszárnyas, rengeteg emeletes, tornyos épületet, amekkorát eddig még nem is láttam. Ha ez a nagy olvasztótégely, akkor biztos itt főnek a nagy halak, a gazdag, kövér üzletemberek a dzsakudziaikban a legfelső emeleti teraszon, miután megcsinálták maguknak a tutit. Na de elég ezekből a buta sztereótipíákból és inkább hajtsunk tovább és nézzük meg ezt az egészet a másik oldalról, egy felüljáró tetejéről: sugárút szalad alattunk, zöld fákkal, sok reklámplakáttal, makulátlan aszfalttal és az előzőhöz hasonló, cifratornyú pompázatos épületekkel. Hát nem a nyomornegyeden vezetett át az utunk Andi otthonához, az tuti!

Pár kilométerrel később végre egy kicsit szerényebb részhez érkeztünk, itt már nem kellett a nagy forgalomban hajtanunk, mert volt elválasztott kanyarodósávunk / szerviz utunk. Magyarul a legszélső sávot, amit alapesetben a kanyarodókon túl azt hiszem, csak kétkerekű járművek használhattak, egy padka választotta el a középső, soksávos sztrádától. Itt láttuk a banánokat szépen sorban kirakva egy keretre, így árulták őket szépen, látványosan. Egy sarkon lekanyarodtunk, mert már csak pár kilométerre voltunk Andi otthonától és értesíteni akartuk őt a közelgő érkezésünkről. Pénzünk ehhez már volt, mert indonéz rúpiát, amit egy a tízezerhez váltanak a dollárhoz mérve, már váltottunk Szingapúrban. Viszont nyelvtudásunk az még nem volt, talán ez okozhatta az akadályt, mert látszólag senki nem volt hajlandó odaadni egy hívásra a mobilját, pedig már alapból ajánlottunk érte egy kis pénzt. Valószínű azt hitték, mobilt, vagy SIM-kártyát akarunk venni, de nem erről volt szó. Szóval telefonálni itt nem sikerült, de itt ittunk először Teh Botol-t, vagyis üveges teát – Tea in Bottle, csak indonézesítve. Ez az üdítő azt hiszem Jakartában 2000 rúpia, vagyis 46 forint volt, de ennek később a többszörösét is elkérték, attól függően, milyen távol voltunk Jáváról vagy mekkora nagy turistagettóban jártunk. Indonézia ugye rengeteg szigetből áll, és ezek közül messze a legnépesebb Jáva. Bali még közel van, a keleti szomszédja, de aztán Lombok, Sumbawa, Flores és a többi sziget egyre drágább.

Itt ezen a helyen láttunk egy nagyon fura fickót, a motorján SuperSonic, a kék sün díszelgett kék pisztollyal a régi Sega-s videójátékból és az egész járgány tele volt amerikai zászlós matricákkal ragasztva. A srác meg valami katonaféle lehetett a ruhájából ítélve… Az egész nagyon furcsa volt a mi szemünknek, valami ami megint meglepetést okozott nekünk. Ők itt megint megőrülnek a nyugatért? Miközben az összes Délkelet-Ázsiai útikönyvben lassan már külön rovatok vannak az expat-oknak/ról? Ők az „expatrioták” vagyis olyan nyugatiak, akik fejlődő országokba költöztek. Szóval hogy is van ez? A fejlődő országbeliek nyugatiasodni akarnak, a nyugatiaknak meg elegük van a saját országukból és egy fejletlen országba költöznek? Persze sok NGO dolgozó is van, akik egy jobb hellyé igyekeznek tenni ezeket az amúgy sok nyomorral is küzdő országokat, de azért abban is lehet igazság, amit az előbb leírtam és ez elég abszurd, valljuk be. :) Na mindegy, tudom, hogy ezt vannak, akik unják, de azért csak kiszaladnak belőlem ezek a dolgok mindig. Nem ítélem el all cuzammen az egész nyugati világot úgy, ahogy van, hisz én is onnan jöttem, és különben is, „ez van”, csak hiányolom azt a sok jót és vidámságot onnan, ami itt van, miközben egy nyugati, ha ezekre az országokra gondol, elsőnek a nyomor jut az eszébe. Pedig ha eljönnének ide, rájönnének, hogy lehet, hogy hozzájuk képest az itteniek ék egyszerű életet élnek, és lehet hogy picit rövidebbet is, de hogy közben többet nevetnek, mosolyognak és (még…) jobban figyelnek, örülnek és élnek az igazi értékek, az is biztos. Csak remélni tudom, hogy a „fejlődés” jegyében itt végbemenő folyamatok nem fognak egy végeredményben rosszabb, értéktelenebb jövőt hozni, ami igaz, hogy tele lesz kacatokkal, high-tech cuccokkal és mindenféle szuper csábító dolgokkal, de közben elvész majd az a valami, az az igazi dolog, amitől annyira szeretjük Ázsiát. A folyamatot megállítani szerintem nem lehet, megint csak remélem és kívánom az ittenieknek, hogy miközben ide is egyre inkább betör a fogyasztói társadalom és a vele járó összes jó és rossz dolog, közben ők valahogy mégis megőrzik az igazi értékeiket. Erre is láttunk egyébként sok jó példát Ázsiában.

Andit megtalálni nem volt könnyű. Először még lencsevégre kaptam egy muszlim sipkás srácot az apja előtt a motoron, ahogy kíváncsian követnek minket, aztán végre lefordultunk a nagyobb utakról és egykettőre apró, hangulatos kis utcácskákban találtuk magunkat. A pontos címet tudtuk, de az OpenStreetMap már nem ismerte pontosan ezeket az apró utcákat, így csak találgatni tudtunk, hogy merre tovább és csak annyit tudtunk bizonyosan, hogy a háznak vagy lakásnak itt kell lennie valahol a környéken. Bolyongtunk néhány percet, miközben megint valami olyannak lettünk a szemtanúi, amit előtte elképzelni sem tudtunk volna. Ez a duplapedálos, soküléses, zenélő biciklijárgány az apró gyerekek szórakoztatására épült és a gazdája türelmesen járja vele az utcákat, hogy kuncsaftokat találjon az anyukák és a gyermekeik személyében. Szegény gyermek nem tűnt túl boldognak, lehet hogy ő is inkább büntetésnek kapta ezt a menetet? Nem hiszem, inkább csak nekünk volt meredek az egész…

Jól kimulattuk magunkat, de a barátunk hollétéről még mindig fogalmunk sem volt. Egy sötét narancsságra overallos srác állt meg mellettünk a motorjával, hogy segíthet-e. Fura volt a srác nagyon, de jól beszélt angolul, és értelmes, segítőkész volt, levágta a szitut, és aztán azt is megtudtuk, hogy miért olyan kába: most volt repülni, vadászpilóta tanonc és kicsit sok G-t kapott a mai repülés alkalmával… :) Ami nagyon vicces volt, hogy kiderült, ő is Couchsurfing tag, és Andi-val szinte szomszédok, de amúgy nem ismerik egymást. Csak most, rajtunk keresztül, vagyis inkább általunk ismerkedtek meg, mert a pilóta barátunknak végül sokadjára sikerült felhívnia Andit. Telefonálással mi is próbálkoztunk egy kölcsön kapott mobilon, de hiába, nekünk nem volt kapcsolható. A vicces az volt, hogy közben én egy másik szálat is elindítottam a biztos sikerért és egy sarki kis netkávézóban már megnyitottam a netbookomon Andi CS profilját, hogy ott is üzenjek neki, és épphogy betöltötte az őt mutató képet a böngésző, pár másodpercre rá élőben is megjelent a netkávézó előtt. Lám, két perce még kicsit elveszve éreztük magunkat ebben az amúgy vidám és barátságos utcában, most meg hirtelen rögtön két barátunk is lett. :)

Éjszakai Fun-Ride kutyával, szeleptöréssel és National Monument-el

Jajjj, te jó ég, hogyan is lehetne ezt élethűen elmesélni… :) Indonézia, vagyis Jáva, vagyis, hogy egészen-egészen pontosak legyünk, Andi vendégszeretete és Andiék házának környéke hirtelen egészen elvarázsolt minket, nagyon tetszettek a színes, élettel teli forgalom mentes kis utcák, a kis boltok és az egésznek azaz utánozhatatlan ázsiai hangulata. Már Ausztráliára készülünk, miközben ezeket a sorokat írom két hónappal a történtek után, és biztos vagyok benne, hogy ezek a dolgok hiányozni fognak Ázsiából. Először egy csokis shake-et vettünk, de amolyan igazi házi készítésűt, voltak benne zselédarabok, csokis müzlidarabok, és amin leginkább meglepődtünk, a tetején még egy kis reszelt sajt is. :) Meg is jegyeztem Andi-nek, hogy ha ilyen lesz Indonézia, imádni fogjuk, igaz nekem ez a shake már csak úgy simán, üresen is tökéletesen nagyszerű lenne a boldogsághoz, ha egy ilyen kis hangulatos utcának az egyik sarkában fogyaszthatom el, miközben körülöttem zajlik az élet, jönnek-mennek az emberek és történnek a dolgok.

Később egész Indonéziában, egyetlen egy helyen sem találtunk utcai shake-est, se ilyet, se másmilyet, vagy csak nem vagyok képes felidézni egyetlen alkalmat sem. :) De attól még nem volt rossz Indonézia, egyáltalán nem. A következő állomásunk egy kis sarki vegyesbolt volt, vagyis egy pult, ahol kiadtak mindent nekünk amit kértünk, és mi Telkomsel SIM-kártyát kértünk. Andi szerint ennek a cégnek van a legjobb lefedettsége az országban és nem is olyan drága. 60.000 rupiát fizettünk a SIM-ért és a rajta aktivált 30 napos, és 2 vagy 3 GB-os internetcsomagért. Hogy az adat mennyi volt rajta pontosan, azt sose tudtam meg, mert a két alkalommal, a kétszer 30 nap alatt, ameddig használtam, egyszer sem sikerült elérni a korlátot, mindig előbb járt le a 30 nap. Ez a havi mobilinternet egyébként 50 ezer rúpia (5 dollár, 1300 forint) volt önmagában és a telefonról lehetett aktiválni, amennyiben volt elég keret a SIM-kártyán. Feltölteni legtöbbször csak balance transfer-el lehetett, amiért a butikos mindig felszámolt 20, de volt hogy 40 százalékot. Értsd: 5000-es feltöltést kértem, és 7000 rúpiát kellett fizetnem érte. Egy SMS díja belföldre akármelyik (van vagy 20…) szolgáltatónak 300 rúpia volt, ami nincs 7 egész forint. A hívás ennél jóval drágább volt, a telefonálás pikk-pakk le tudta meríteni a keretünket, mert sosem volt 10.000 rúpiánál többel feltöltve. Az internet mindenhol elfogadhatóan lassú volt, néha még skype-olni is tudtunk vele hanggal és lassan, de biztosan blogbejegyzéseket képekkel együtt feltölteni. Ez alól egyedül Bali volt a kivétel, ott annyira túlterhelt a hálózat, hogy volt, hogy még az e-mailemet sem tudtam órákon át megnyitni.

Na, ennyit a kommunikációról és most jöjjön a nap fénypontja, ami minket már kissé fáradtan ért így 44 óra hajózás és a városi bringázás után: még egy városi bringázás, ezúttal este, többedmagunkat, be a National Monumenthez a város szívébe, majd vissza haza! Nem meséltem még, de Andi-t azért választottam ki CS-n és azért írtam neki, mert az első fotón, amin látszik, egy bringán ül valami búzamező közepén. Mint kiderült nagy bringás és tagja egy online fórumon összejött, de a valóságban is élő, működő és összejáró bringás társaságnak, ahová ezen az este mi is meg voltunk hívva, és bár kértük, hogy ne legyen későn és ne is tartson sokáig, végül egyik se jött be, de ezt utólag már nem is bánjuk. A szingapúri funride-ban a vártnál sokkal jobban kifáradtunk és a végén még az a barom is majdnem elgázolt, ezért most valahogy Jakartában nem vágytunk egy újabb nagy közös bringázásra, ezért kértük Andi-t, hogyha szervez valamit, persze legyen, elmegyünk örömmel, de az ne legyen hosszú se fárasztó.

Egy kis kávézó-étteremhez hajtottunk, ahol találkoztunk Andi néhány barátjával. Ők nem beszéltek mindannyian angolul, ezért Andi tolmácsolt köztünk. Nagyon kedvesek és kíváncsiak voltak, és volt itt egy hölgy, aki a kutyáját a kormányra szerelt, még kis napellenzővel is ellátott kosárban szállította, majd később még egy újságíró is megjelent és rengeteg közös fotót készítettünk a társasággal. Mi legszívesebben lefeküdtünk volna ekkor már aludni, de tudtuk, hogy ez most valahol kötelességünk is, ezért (bár lehetett volna vétójogunk Andi-nél minden programra) belementünk a közös bringázásba, és megpróbáltunk hozzá mosolyogni és még élvezni is. Ez a fáradtságunkhoz mérten végül nagyon jól sikerült, pedig közben még egy defekt is befigyelt nem sokkal azután, hogy elindultunk. Ezt figyeljétek, nem fogjátok elhinni, hogy kaptam defektet az első kerekembe! Kettétört a szelep belseje! :o Most meglett a baj a szelepsapka hiányából… Emlékeztek, hogy Bintan szigetén az esőben, sárban tekertünk? Na, ez a sár időközben szépen megszáradt és beszáradt a szelep belsejébe, majd kettétörte azt. Én ilyet még nem pipáltam… Persze csak pumpa meg defektszett volt nálam, cipeljen a hóhér pótbelsőt, amikor 5 perc alatt megköt a folt a vulkanizálószerrel rátoldva a belsőre… De ki gondolta volna, hogy a szeleppel lesz baj? :) Hála az égnek, nem voltunk messze és Andi a föld alól, vagyis a barátain keresztül valahogy odateremtett a semmiből egy robogót, amin Zita visszarobogott vele pótbelsőért, én meg megpróbáltam őszintén és mélyen nevetni a szerencsétlenségemen, miközben kibontottam a belsőt és közben beszélgettem az új barátainkkal. Volt ott egy vékony srác, aki elmesélte, hogy indított egy webshopot azon a fórumon (valami Koskas, a legnagyobb internetes fórum Indonéziában), ahol ez a bringás banda is összeverődött, és az egész olyan jól beindult, hogy mára már igazi bringás boltjuk is van, amit magára tud hagyni, merthogy hamarosan ösztöndíjjal Taiwan-ra utazik, ahol szintén üzletelést fog tanulni – na nem mintha a hallottak szerint az olyan rosszul menne neki. Ennek a srácnak jól bejött ez a dolog, én a helyében ezt a lufit már nem is fújnám tovább, hanem lelépnék a helyében egy nagyobb kerékpártúrára. De ő nagyon lelkes volt, ki tudja, pár év múlva talán már egész kerékpárbolt hálózata lesz az országban… Mi meg csináljuk a „nagyobb kerékpártúránkat” – mindenki, amihez kedve, pénze, ereje, affinitása van, és ez így van nagyon jól.

Zita meghozta a pótbelsőt, összeraktuk a kereket, most már szelepsapka is volt hozzá, gyorsan felpumpoltam az egészet és már gurultunk is tovább. A célállomás a National Monument volt, hogy nagy betonoszlop, amit időben változó színekkel világítottak ki éjszaka. Ez egy nagy parkban volt egy sugárút mellett, sok helyi gyülekezett itt, beszélgettek, üldögéltek, ez olyasféle hely volt, mint pl. Indiában, Új-Delhiben a Gate of India. (ha jól emlékszem a nevére) Itt Zita kapott egy kisebb masszázst a kutyás hölgytől, mert már nagyon odavolt, és meg előkaptam a netbook-ot (mert ez nálam volt, én kérem készültem), és lepörgettem a legérdekesebb 400 képet a társaságnak, de csak gyorsan, csak a legérdekesebb, rövidebb történeteknél megállva és mesélve egy kicsit. Ezt élvezték nagyon, és örültem, hogy ez végül belefért, mert többet akartam adni a puszta jelenlétünknél. Merthogy ők tényleg nagyon nagy kíváncsisággal, várakozással és szeretettel fogadtak minket. Épp mérgelődni kezdtem még az elején, az étteremnél ahol ültünk, hogy otthon felejtettük a névjegykártyáinkat, amikor Andi a kezembe nyomott egy köteg apró matricát, rajta a logónkkal, a web és FB-címünkkel, az indonéz és a magyar zászlóval, meg hogy Welcome Z & A indonézül… :) Ja, és egy piros Koskas-os pólót is kaptunk tőlük. Hát most mondjátok meg, ez milyen királyság már hogy ilyen nagyon jófejek? Andi egyébként marketinggel foglalkozik, a social-networking a szakterülete, kormányzati kampányok most a projektjei, ezeket kell bevinnie az indonéz köztudatba, főleg a Facebook-on és egy másik, helyi platformon keresztül. Erről is jókat beszélgettem vele később, mert hisz valamennyi kis tapasztalatunk nekünk is van e téren, mert van ugye a Facebook oldalunk, amire persze nem jut annyi idő, mint szeretném, de meglepődtem, amikor megtudtam, hogy még Andi-ék is a Postcon-t használják a FB-posztok időzítésére. Ők persze nem az ingyenes, 10 posztos verziót, amit mi is, amikor jut rá időnk és netünk. (mostanában nem nagyon)

Hazafelé már igen nagyon fáradtak voltunk, de még volt hátra 10km, és közben még meg is éheztünk. Megálltunk és rendeltünk elvitelre Nasi Goreng-et egy utcai vendéglőnél, ami valójában csak egy összeeszkábált sátor volt félig a csatorna felett és patkányok rohangáltak az asztalok alatt. A Nasi Goreng nem más, mint zöldséges sült rizs, nagyon finomra el tudják készíteni és itt gratis járt hozzá krupuk is, vagyis ropogós, fűszeres snack. Ezt vacsoráztuk éjnek évadján, mikor visszaértünk Andi-ékhez. Úgy dőltünk el este, mint két darab fa. Mikor a lefekvés és az elalvás közötti időszakra nem is emlékszel, mert az tényleg csak néhány másodperc lehetett. Ez lesz most is, mikor befejezem ezt a beszámolót, mert már nagyon késő van, éjjel fél egy, igaz már egy másik időzóna szerint, mint akkor. Megírva 2013. augusztus 21-én, történt június 7-én, biciklizve 43km. Jakartát még természetesen folytatjuk, most ennyire futotta.

Na, most megpróbálom leírni, ami legutóbb kimaradt. A „fun-ride”-nak nevezett közös szingapúri biciklizés fő felbujtója Malcolm volt, Az Ageless Cyclists mozgalom atyja, aki maga is egy kortalan bringás. Akárhányszor ránéztünk Malcomra, hátulról mindig sokkal inkább egy gyereknek tűnt, mintsem egy (ha jól emlékszem) 60 éves embernek. Direkt nem írtam öregembert, mert hát ő nem öreg, ha így és ennyit mozog. :)

Szóval Malcolm és még egy kisebb csapat másik bringás egyik reggel megjelent a társasházunk belső udvarában. Egyesek olyan csodabringákon ültek, hogy mi csak pislogtunk Zitával. Sajnos minden névre már nem emlékszem, de volt velünk két francia pilóta fickó, akik hagyományos, kétkerekű fekvőbringán jöttek (de repülővel Franciaországból) és az egyiküket Brúnónak hívták (ezt a nevet nehéz elfelejteni), volt velünk három trike-os és többen összecsukható, aprókerekű városi paripákon. Ez utóbbi kerékpárfajta itt Szingapúrban, Malajziában és elárulom előre, Indonéziában is meglepően népszerű, nem csak összességében, de arányaiban is többet látunk belőlük a városokban, igaz, általában csak kinyitva-kihajtva és nem szállítva. Pedig az a lényege az egésznek, hogy ha úgy döntesz, bárhol megszakíthatod a tekerést, és könnyűszerrel, a kerékpárszállítással járó plusznyűgök és pluszköltségek nélkül közlekedési eszközre szállhatsz. Ha jól tudom, a több mint 40 évig a világ körül kerékpártúrázó Heinz Stücke is egy ilyen kicsi, összehajtható, de még málházható kerékpárral nyomta az utolsó éveiben, mielőtt tavaly abbahagyta a nagy utat. Szóval van ráció ebben az összecsukható bicikliben szerintem és ezért csodálkozom, hogy itt Ázsia ezen vidékén így elterjedt, míg otthon nálunk csak drága kuriózumnak számít az apró, összecsukható városi drótparipa.

Fedett járdák, kerékpárutak és a szabálytalankodók

A közös bringázásnak a célja a városközpont volt, ami tőlünk jó 20 kilométerre volt. Kezdetben főleg a járdára festett kerékpársávokon haladtunk, ezekhez egész nagyszerűen hozzá voltak alakítva a kereszteződések is, igaz a „Szállj le és told át!” táblákat senki nem vette komolyan, és amin meglepődtem, a felüljárókon való bringázás tiltását is figyelmen hagyta a teljes csoportunk – így mi is, de persze előtte nem átallottunk megkérdezni, hogy ezt most akkor mégis hogy? Hiszen oda 1000 szingapúri dollár van írva büntetésnek, és ezt itt a szabályok városa! Vagy nem? Barátaink elmondták nekünk, hogy igen, Szingapúr a szabályok városa, és kezdetben, amikor ezeket a szabályokat mind bevezették, büntettek is, de ma már, mivel az emberek nagy része a szabályok nagy részét betartja (gondolom azokat, amelyeknek értelme is van, vagy veszélye a be nem tartásuknak), ezért azóta már nem ellenőriznek, és nem büntetnek annyit. Vagy ha teszem azt, elkapnak, akkor sem az van, hogy élből kiállítanak egy ezerdolláros csekket, mert a felüljárón bringáztál, csupán egy nagy ejnye-bejnyét kapsz. Viszont, ha a városvezetés azt látná, hogy valamilyen téren eldurvulnak a dolgok, akkor jönne újra a bünti. De mivel erre nincs szükség, sok téren, ezért például a felüljárókon való kerékpározásnál csak a tábla van, de ellenőrzés és büntetés nincs. Amit én így jónak is tartok, de bevallom őszintén, ennél több részletet a szabályokról, betartásukról és a bírságokról nem tudok.

A városról viszont még mesélek, mert az nagyon érdekes volt! :) Az utak szélesek, soksávosak, a járdák nem túl szélesek, de nem is zsúfoltak. A tömegközlekedési eszközök megállói között, tehát pl. a magasvasút/metró (az MRT – itt így hívják, és hol alagútban, hol felüljárón jár) és egy buszmegálló között a járda fedett, tehát egy kis tető alatt tudunk végigsétálni. Ez nekünk most csak az árnyék miatt volt jó, de ahogy elnéztük a növényzetet a város körül, bizonyosan sokszor az eső ellen is nagyszerű ez a fedett járda.

A külvárosi részekben nem nagyon láttunk szeparált kerékpárutakat, de az is lehet, hogy csak a mi környékünkről hiányoztak. Viszont, ahogy beljebb értünk a belváros környékére, úgy megjelentek az általában csatornák mellett vezetett teljesen különálló kerékpárutak, melyek szélesek voltak, egy zöld sávban haladtak a város csatornahálózata mellett, és forgalom még csak a környékükön sem volt, hiszen ahogy már kétszer írtam, nem az autóutak, hanem a csatornák mentén haladtak. Ezért aztán nem is mindig a legrövidebb, leggyorsabb úton vittek minket, de kétségkívül nagyon kellemes és szép helyeken vezettek.

Ezekhez az átkelés is mindig meg volt oldva, ahányszor kilyukadtunk egy újabb autóúthoz, ott mindig volt tovább az út mentén járdára festett kerékpársáv, vagy zebra, amin átkelve folytathattuk tovább a csatorna menti kerékpárúton. Ezek az utak egyébként elég üresek voltak, nem sok bringást láttunk magunkon kívül, igaz, ez egy szombati nap volt. Azonban akiket láttunk, ők általában szép, drága bicikliken hajtottak, tetőtől talpig bringásnak öltözve – hétvégi bringások voltak. Talán csak egyetlen fickót, ha láttam, aki úgy tűnt, valóban igyekezik valahová és közlekedésre használja a biciklit, nem csupán rekreációra. Ő az autók között rakta neki, persze szélsebesen egy kecses országútin. Aztán volt még egy nyugati család is, az apukának két gyerekülés volt szerelve a bringájára, persze két gyerekkel, ki se látszott szinte közülük. :) Jó volt látni az ilyet, lám nem csak Kian Tan-ék ilyen „bolondok” errefelé. :)

Nem a bringa teszi az embert

Egy szép kis tavacska melletti füves-fás részen megállt a csapatunk szusszanni pár percre, itt készítettünk egy csoportképet, és Zitával kipróbáltuk az egyik barátunk ICE trike-ját. Pillekönnyű volt ez a gép, és nagyon spéci, látszott rajta, hogy nagyon össze van rakva, a legprofibb, legdrágább, legkönnyebb kerekekből és alkatrészekből, sőt talán még a váz maga is karbonból volt. Érdekes volt a kormányzása, Zitának nem is sikerült megszokni, amin viszont meglepődtem, hogy nekem meg hozzá képest könnyen ment. Legutóbb, Meng felsőkormányos rekujával pont fordítva voltunk: Zita simán elindult és körözött vele, én meg nem bírtam vele tekerni. :) Ezen csodagépek némelyikének egyébként még okostelefon tartója is volt szerelve a kéz mellé a kormányokra. Nekem ez már kicsit soknak tűnt a jóból, de hát ők tudják. :) Tudom, hogy nekünk is méregdrága bringáink vannak, ezért ezt most nem is folytatom, így is túlsokat szoktam ítélkezni, ők meg ráadásul se másnak, se nekünk nem ártottak ezzel semmit, sőt… :) Nagyszerű napot töltöttünk Velük egy nagyszerű városban.

Egyvalamit azért még leírok: amíg a Pamíron át nem keltünk ezekkel a fekvőbringákkal, megmondom őszintén, gondolkodtam rajta, hogy ezek a fekvőkerékpárok lehet, hogy annyira nem jók nekünk és át kéne szerelni mindent egy-egy sima vázra. Aztán rájöttem, hogy ez túl sok bonyodalmat okozna és aztán lehet, hogy ezt a lépést később még jobban megbánnám. Mert az embernek mindig az kell, ami nincs, a lapos vagy rázós vagy szembeszeles részeken aztán meg a fekvőbringa hiányozna majd. Csak egyetlen egy dolog zavar már a fekvőbringákkal kapcsolatban, még ha most már nem is cserélném le őket semmi másra: az, hogy ilyen drága gépek. A legegyszerűbb verziójuk is többszázezer forintnál kezdődik. Persze mi az Evobike-tól kaptuk őket, amiért most már messzemenően is hálásak vagyunk, hisz nélkülük nem ülhetnénk ilyen nagyszerű és profi gépeken. Viszont sokszor megkérdezték már tőlünk az úton, hogy a mi országunkban csupa ilyen kerékpár van? :) Mit gondolhatnak? Persze egyenesbe tettük őket, de az ilyen kérdések elgondolkodtattak. Mi minden mást gondolhatnak az utazásunkról, a bringázásról, rólunk? Azon túl, hogy ilyen bringáink vannak és van még egy-két profi cuccunk, szerintem igen szerényen nyomjuk, azt esszük, amit a helyiek, ha nem bringázunk, akkor úgy közlekedünk, mint a helyiek, sokszor velük lakunk, vagy ha nem, akkor a lehetséges legolcsóbb szállásokon vagy sátorral, szúnyoghálóval, és ahogy kiérünk Ázsiából, újra mindennapos lesz majd a sátrazás és a tábori konyha is. Viszont a kerékpárjaink azok nem elég, hogy az emberek 99%-ának nagyon furcsának tűnnek, még mellé méregdrágák is. Amit bánok ezzel kapcsolatban, az az, hogy ez esetleg úgy ütközhet le egyesekben, hogy mi azért vagyunk képesek erre az útra, mert ilyen spéci bringáink vannak. Ezen az egy téren boldogabb voltam a 60 ezer forintos székesfehérvári gyártású kerékpárommal. Mert szerintem azzal is meg lehetne hódítani ugyanígy a világot.

Egyszer készítettem az outdoor blogra egy interjút egy szegedi testvérpárral, akik ultrafutók és akik eltekertek valami eszeveszett napi távokat megtéve Szegedről Pekingbe. Ők két „ócska” régi acélvázas kerékpárral nyomták, igaz volt is gondjuk velük bőven, de végül megcsinálták. Ők az élő példája annak, hogy nem feltétlenül kellenek vérprofi cuccok. Ezek jó ha vannak és valóban megkönnyíthetik a dolgunkat, de alapvetően nem ezen múlik a siker és a boldogulás. Ezek a csak materiális dolgok, a legfontosabb a belső elhatározás kérdése. Indulás előtt még olyan blogot is találtam, ahol a srác valami „longboard” nevű hosszú gördeszkával tett meg sok ezer kilométert… A világ egy nagy játszótér, és ezek csak játékszerek, de nem ezektől leszünk nagyszerű játékosok, hanem attól, hogy hogyan játsszunk és hogy mennyire élvezzük a játékot. :) Nem szabad túl materialistáknak lennünk, nem kell átesni a ló túloldalára. Ha nem lenne az Evobike és ma indulnánk, egy Lompi (reku) vagy Yasec (normál bringa) által a mi testünkhöz készített vázra magam szerelnék fel jó minőségű középkategóriás alkatrészeket. Persze ezekkel lehet, hogy több bajunk lenne, de ezeket nem élnénk meg tragédiaként, ezek csak kövek az úton. Ha pedig teszem azt, most ezen a hajón, amin utazunk épp Indonézia szigetei között, miközben írom e sorokat, valaki a tengerbe dobná a fekvőkerékpárjainkat és mesterséges korallzátony válna belőlük, akkor is folytatnánk, amint lehet, újra kerékpárokon. Csak szilárd elhatározás kell. Persze a Rohloff-ot és a fekvőbringa kényelmet és életérzését nagyon sajnálnánk. :)

Marina Bay Sands – Egy szép hely A Nagy Utazás egy fejezetéből

Ejj, de nagyon elkalandoztam… Most térjünk vissza Szingapúr kerékpárútjaira. Bent a belvárosban már csak széles járdák voltak kerékpársávval, nagyon ritkán kellett csak a forgalomban haladnunk egy-két sarkot. Egyszer csak egy nagyobb folyó vagy csatorna mellett találtuk magunkat, és mi Zitával itt csak néztünk a magasba, alig bírtuk kapkodni a fejünket, akkora felhőkarcolók vettek hirtelen körbe minket. Régen ezen a helyen volt a kikötő, az egykori raktárépületek helyén ma már boltok és éttermek vannak, melyeket sétáló és bevásárló utcák vesznek körül. A víz túloldalán nekem különösen tetszettek azok az épületek, amelynek a tetejére / oldalába zöld volt ültetve.

Innen a Marina Sand Bay-hez tekertünk át, ami egy öbölnek a túloldalon van. Ez az a három toronyépület, a tetején egy hatalmas, lapos hajó alakú tetővel. Hogy mi van bent, azt már nem is tudom, gondolom szálloda és kaszinó, talán irodák is, nem tudom, ez a világ jelenleg nemigen vonz, de azt még elmondom róla, hogy ez Szingapúr talán legnagyobb jelképe, és itt csúcsosodott ki a kis túránk hangulata is. Az örömködös képen jobb oldalt láttok egy félmeztelen fickót, na ő egy újságíró, őt is Malcolm hívta meg, és egy diktafonnal készített velünk egy nagyon jó hangulatú, végig mosolygós és örömmel mesélős interjút. Ekkor már a Marina Bay Sands alatt ültünk, ide aztán érkeztünk meg, hogy elmentünk az óriási sündisznószerű kupolaépület mellett és áthajtottunk egy nagyon izgalmas kinézetű gyalogoshídon. Innen még több és még nagyobb felhőkarcoló látszott, most eszméltünk csak, hogy amit az előbb láttunk, azaz egész felhőkarcolós üzleti negyednek csak az oldala volt és csak most látjuk szemből az egészet.

Az interjúhoz még egy kis frissítő is dukált, az egyik bringás rendelt egy nagy zsiráf sört, vagyis egy magas, átlátszó tartályban kb. 2-3 liternyi arany nedűt, amit közösen fogyasztottunk el. Senki sem rúgott be, de folyadékpótlásnak és egy kis további vidámodásra jó volt. Itt mesélte el Brúnó legelőször az egyik barátja történetét, aki most az ő franciaországi otthonához közel él, vidéken. Egy időben ez az ember is nagy világcsavargó volt, elkezdetett vitorlás hajókat építeni, ezekkel járta a világot, s mindig újabbat és még jobbat épített, a régit meg eladta és ebből utazott tovább. Aztán egyszer kikötött valahol, végignézet saját magán, átgondolta az életét látva azt a sok hasonszőrű világcsavargót, akikkel az utazásai összehoztak, és fogta magát, azt mondta, hogy ő nem akar így megvénülni, eladta az utolsó hajóit is, hazament Franciaországba és letelepedett. Azóta sem vitorlázott, lapozott egyet az életében, lezárt egy fejezetet és egy újat kezdett. Ezt az egészet annak kapcsán mesélte el Brúnó, hogy megkérdezte, nem lesz-e nehéz egyszer hazatérni és megállni, abbahagyni ezt az egészet. Erre persze az volt a válaszunk, hogy dehogynem, biztosan nagyon nehéz lesz, de erre is fel lehet készülni, ezzel is meg lehet majd küzdeni és az is csak egy újabb, következő fejezet lesz A Nagy Utazásban.

Miután kijátszottuk magunkat Zitával ennél a hangvezető óriás üvegedénynél a Marina Sands Bay főbejárata előtt, a biciklizést a kínai negyedben zártuk, mert ekkor már mindenki farkas éhes volt, bőven a délutánban jártunk. A beharangozott árakhoz képest nem is olyan drágán, ketten 1500 forintból meg tudtunk itt ebédelni, igaz ezt végül nem hagyták, hogy mi fizessük ki, barátaink a kezünkbe nyomtak egy-egy szingapúri 10 dollárost, amelyekből még aztán a visszajárót sem fogadták el, így később ebből az összegből még egyet tudtunk enni.

Nagyon-nagyon jó volt ez a közös bringázás, ennél szebb, élvezetesebb, boldogabb városnézést el sem tudtunk volna képzelni. Végig nagyon jó hangulatban telt, és bár a több mint 50 kilométer alatt jobban elfáradtunk, mint amire az elején számítottunk, majd minden percét élveztük ennek a napnak és nagyon hálásak vagyunk érte a barátainknak! Köszönjük szépen a „Singapore Fun-Ride”-ot, nagyszerű élmény volt Veletek bringázni ebben a nem hétköznapi városban! Nekünk legalábbis így nagyon nem volt „hétköznapi” – amit ennek a napnak és Nektek köszönhetünk!

Az autósoké egy másik világ – Ami Szingapúrban nehezen fér össze a bringásokéval

Hazafelé sajnos történt még egy említésre méltó eset. Amikor már majdnem otthon jártunk Zitával és már csak ketten tekertünk az egyik széles, két vagy három sávos autóút bal szélén, egy fehér autó (itt ez is a menő) nagy sebességgel és kb. néhány centira mellettem húzott el. Ha akkor csinálok valami hirtelen mozdulatot, kerülök ki egy kátyút vagy hasonló, biztos, hogy elsöpör. Azonnal felszökött bennem az adrenalin és mivel láttam, hogy az autó aztán ugyanilyen heves fékezésbe kezd, hogy az előttünk álló piros lámpánál az üresen álló bal szélső sávba soroljon be, én is gyorsítottam, hogy még mielőtt a lámpa zöldre vált, odaérjek mellé. Még most is szétterült valami az izmaimban, mikor ezt írom és visszaemlékezek az esetre. Erősen és hangosan bekopogtam neki az ablakon, majd leordítottam a sofőr fejét, káromkodva kérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy az előbb akár meg is ölhetett volna, mégis hová ilyen sietősen, most itt áll a pirosnál, ezért kellett száguldoznia? Persze le sem esett neki, hogy mit tett, az autó biztonságából nem érezni ezt, ami egy mai autóban kényelmes jó tempó, az a biciklin ülve eszeveszett száguldás. Értetlenkedett is egy sort, hogy de hát ő csak leelőzte a másik autót… (persze balról, ahogy szabálytalan itt a balkezes világban) Reménytelen volt az egész, az hogy megértessek vele bármit is, ő egy másik világban él, az autójában, nem értheti az enyémet, amíg nem ült biciklin. Persze ahogy zöldre váltott, eltépett, én meg remegve tekertem hazáig. Tudom, hogy rosszul reagáltam, nem kellett volna ingerültnek lennem, talán hatásosabb lett volna higgadtabban bekopogni és pl. azt mondani, hogy Elnézést, de elütötte a feleségem, lesz szíves leállítani a motort és kiszállni! Aztán közölni vele, hogy valójában hazudtam, pár centi híja volt csak, de most mesélje el, hogy ha csak pár másodpercre is, de milyen érzés volt a tudat, hogy elgázolt valakit!? Mert kis híján megtette… – Persze ahogy sok másra, erre se volt lélekjelenlétem és nem is tudom, ez utóbbi jó ötlet lett volna.

Az eset sajnos nem kirívó Szingapúrban, az autósok nagy része híresen intoleráns a kerékpárosokkal szemben, sőt egyesek még ellenszenveznek is velünk: állítólag nemrég volt valami Facebook balhé, mert egy ember feltett valami hirdetményt a közösségi hálóra, hogy minden nap fizet bizonyos összeget annak az autósnak, aki elgázol egy kerékpárost Szingapúrban. Szóval ennyire gáz a helyzet. Erre persze már a hatóságok is felfigyeltek, nagy vihar lett az egészből, bekerült a dolog a médiákba, a kerékpárosok nagyon felháborodtak és a netről is lekerült hamar a dolog.

Lám, hiába a nagyszerű bringás infrastruktúra, mégiscsak ezer helyen együtt kell közlekedni az autósnak és a bringásnak, és elég, ha bármelyik csoportból csak az egyik seggfej, már tönkreteheti az egészet.

Mr. Well R-beszélgetést kér

Na, de hogy vidámabb vizekre evezzünk, a bringás barátaink egy részével következő este még találkoztunk, eljött Brúnó és a kollégája, valamint Benjamin, egy fiatal amerikai srác, aki csapatával offroad kerekesszéket fejleszt sikeres crowdfunding kampánnyal finanszírozva. Azt mesélte, hogy épp el volt kenődve kicsit, amikor olvasott rólunk az interneten és aztán teljesen felpörgött a történetünket olvasva és ezért eljött a közös bringázásra a szombaton, ahol az egyik fekvőkerékpárt elcserélve a sajátjára egész hosszan kipróbálta a városon át és nagyon megtetszett neki, na meg nekünk és a sok bringásnak is nagyon örült. Szóval tényleg igazi nagy bringás örömünnep volt ez a tekerés, amire a koronát ez a kis este tette ki, amikor már csak talán, ha heten lehettünk, ha még Kian Tan-t és Sean-t is hozzávesszük. Ezen az estén Zita készített egy újabb Prezi prezentációt, ezt mutattuk meg és erről beszélgettünk a barátainkkal plusz még utána néhány általuk kívánt országból is mutattunk nekik képeket, majd miután a képernyőt kikapcsoltuk, még egy igen hosszú és élvezetes beszélgetésbe torkollott az este. Miért nem kezd magával mindenki valamit, miért tart itt a világ, ahol, amikor tarthatnánk még sokkal előrébb, internet, kerékpár, a régi és a mai világ.

Utóbbit értsd csak egy generációs különbségnek. Brúnó itt elmesélt egy másik nagyon érdekes kis történetet, már nem tudom, mi volt a pontos dátum, de legyen mondjuk 1990, internet még sehol, távolsági hívások méregdrágák, posta lassú, aszinkron és megbízhatatlan. Hogyan üzen haza a világutazó ingyen és bérmentve, ha csak annyit akar közölni, hogy hol van és hogy van? Az ötlet egyszerűen zseniális! A válasz: „R-beszélgetést kérni”. Amikor Te kezdeményezed a telefonhívást, de a hívott fél fizeti. Ilyet én csak filmekben láttam, ez az, amikor a telefonközpontos szól először a telefonba a hívott félnél, hogy XY R-beszélgetést kér Z városból/országból, fogadja-e a hívást? Ezt valóban megjátszotta valaki: emberünk úgy mutatkozott be a telefonközpontba, hogy Mr. Well és elmondta, hogy honnan telefonál (vagy ezt talán nem is kellett, tudták a központban), majd elmondta, hogy milyen országból milyen számmal kérne R-beszélgetést. A központból felhívták a számot, otthon felvették, és azt hallották, hogy Mr. Well kér R-beszélgetést Auckland-ből. Ennyiből már tudták, hogy a világcsavargó szerettük Aucklandben jár, és a névből tudták, hogy jól van („Well” :D). Ezek után közölték, hogy nem kérik az R-beszélgetést, és letették a telefont. Voilá, és egy fillérbe se került és azonnali kommunikáció történt az internet kora előtt! :) Manapság persze már más világ van, nem szorulunk rá az ilyen cselekre, a világ minden táján találunk ingyenesen elérhető internetet, és ha nem megy a skype se képpel se hanggal, akkor még mindig ott van az e-mail vagy a chat.

Meg az olyan blogbejegyzések, mint ez volt. :) Folytatása következik, mert még mindig maradt mesélnivaló Szingapúrból.