Futni próbálok az F-9 parkban

Amikor megérkeztünk Iszlámábádba az új helyünkre, az F-8/-1-be, megfogadtam, hogy amikor csak tehetem, kimegyek futni a közeli parkba, ami nem kisebb, mint egy egész szektor, vagyis kb. 2km x 2km-es. Erre aztán sajnos csak két alkalommal került sor, mert minden nap késő estig elvoltunk mindenfelé, aztán másnap mire magunkhoz tértünk, Nazim általában leszervezett már valami mókát az új napra is. Azért kétszer kijutottam a parkba, és futottam egy jót, és bár többszörösen csalódnom kellett, még így is nagyon jó volt a futás. Először is csalódtam a saját kondíciómban, ami évek óta nem volt ennyire a béka segge alatt. Otthon eleve nem indulok el 6km-nél rövidebb távra futni, de itt most 4,6km-től teljesen kipurcantam, ráadásul hiába futottam óvatos tempóban és nyújtottam a végén az izmaimat utána hosszú percekig, mindez kevés volt, másnapra olyan izomfájdalmaim voltak, hogy csuda. A szívem és az állóképességem bírta volna még a futást, de a lábaim már elszoktak ettől a fajta mozgástól. A másik csalódást a „park” jellege okozta. Lehet, hogy csak rossz szegletében futkároztam a szektornak, de tény, hogy csak egyetlen egy rét környékén láttam olyat, amit otthon is parknak nevezünk, egyébként végig olyan volt, amit a tájfutók csak úgy hívnak, hogy „ótvar sisnyás”, és ha valamit is mond ez valakinek, rosszabb volt mint az „Indián-domb”. :) Ennek ellenére élveztem, és örültem, hogy egyáltalán futhatok a zöldben.

Egyik reggel aztán majdnem Nazim is velem tartott, azt mondta szeret futni, és ezt talán el is tudom képzelni róla, mert mindenhová sétálva jár, mindig sportcipőben van. És szerinte a távolság mindenhová „10 minutes walk”, azaz tíz perc séta. Nem számít, ha két szektorral odébb megyünk, Nazimnak az is csak 10 perc séta, legalábbis ő ezt mondja, és ezzel néha minket is tőrbecsalt. 4 km-t én futva se tudok megtenni 10 perc alatt, de Nazim mindig teljes őszinteséggel állította, hogy 10 perc séta! :) Mondom, hogy a pakisztániaknak más az időérzékük… :)

Vízumhosszabbítás a Passport Office-ban (G-8/1)

Ha nem futva, vagy gyalog közlekedtünk a városban, akkor általában bringával mentünk. A legtöbbet talán a „Passport Office”-ba ingáztunk. Mivel nem lehetett őket felhívni, és a nyitva tartást a legelső alkalommal (amikor még Pindiből jöttünk át) elfelejtettük felírni, először potyára tekertünk át a szomszéd szektor sarkába, épp előttünk zártak be. A második alkalommal már fogadtak végre minket, végigálltuk a teljesen kaotikus sort, majd beültettek minket egy irodába valami nagyfőnök mellé, aki hümmögve végignézte a papírjainkat, és közben végigmért minket is. Már nem emlékszem mit, de kérdezett is egyet tőlünk. Csak valami ilyesmit, hogy „Szóval maguk Magyarországról jöttek?”, és ezzel vége is volt, mehettünk ki újra a váró káoszába. Ahol egy üvegfalon keresztül végignézhettük, ahogy az ügyintéző újra a sarokba vágja a papírjainkat, elintéz pár telefont, beszélget pár tülekedő pakisztánival, átvesz pár iratot, kiad néhányat, majd miután egy újabb jó 20 percet álltunk az üvegfal előtt türelmesen, végre újra a kezébe vette a papírjainkat, rájuk firkált valamit, majd közölte, hogy pénzbe fog kerülni. Mi mondtuk, hogy nem, nem fog pénzbe kerülni, mert mi nagyon jól tudjuk, hogy a vízumhosszabbítás magyaroknak ingyenes Pakisztánban. Ezt elfogadta, és közölte, hogy jöjjünk vissza egy hét múlva, január hetedikén. Ezzel több bajunk is volt, az első, hogy az egy hét múlva nem hetedikére, hanem harmadikára esett, a második pedig, hogy még ez is túl késő volt, mert ez még csak az első lépésünk volt, a meghosszabbított vízum azért is kellett, mert csak azzal tudtunk menni az indiai követségre a következő vízumért.

Amiről tudtuk, hogy szintén sok idő lesz, akár egy hét, vagy még több is lehet. Végül sikerült kiegyeznünk egy december 30-ában, és egy új ismerősünkön keresztül még úgy tűnt, azt is el tudjuk intézni, hogy külön lapra kapjuk a vízumhosszabbítást, és ne az útlevélbe, de végül, amikor visszamentem 30-án, szomorúan tapasztaltam, hogy újabb üres lap esett el az útlevelünkben. Ekkor lettem nagyon mérges újra a bürokráciára, mert épp előző este tudtuk meg Karman-tól, hogy csak 3 hónapos single-entry vízumot adnak itt Indiához. Szóval kissé el voltam keseredve, de aztán este eljött az idő, amikor tartottuk azt az előadást és először találkoztunk Attilával a nagykövetségről.

Az Iszlámábádi Magyar Nagykövetségen – 7000km

Attila megnyugtatott, hogy lesz új útlevelünk, és az indiai vízumért is mindent megteszünk majd. És tényleg lett 6 hónapos kétszeri belépésre jogosító indiai vízumunk, és az útlevelet is sikerült megrendelni Bangkokba. Szóval igazából kár volt ennyire(!) aggódni. Arra jó volt, hogy ezáltal időben cselekedtünk, de felháborodni kár volt.

Na, és akkor térjünk végre rá a magyar barátainkra. Miután meglátogattunk 4-5 bankot, végre sikerült egy működőképes bank automatát találni, ami hajlandó volt pénzt is kiadni. Ezután már csak a pénzváltóhoz kellett elmennünk, hogy euróra váltsuk át a friss rupijainkat. Erre azért volt szükség, mert az útlevélkérelmet külföldön euróban kell kifizetnünk, függetlenül attól, hogy távol vagyunk Európától. Erről Attiláék nem tehetnek, ez a szabály. Az útlevélkérelem alatt találkoztunk egy nagyon modern „biometrikus olvasó”-val, vagyis egy ujjlenyomat vevő és arckép készítő géppel, ami még annál is sokkal komolyabb volt, mint amit 2011 elején láttunk otthon Budapesten a központi okmányirodában. Ez még Zitának is tetszett, pedig ő általában ódzkodik kiadni az ujjlenyomatát, vagy bármi ilyesmit. :)

Attiláék szuper rendesek voltak, szinte egy egész napot eltöltöttünk náluk, amíg „készült az útlevél”, nagyon jókat beszélgettünk finom teák és sütemények mellett.
Egy fénykép erejére még egy teraszra is felmentünk, hogy szép háttere legyen a 7000km-es fotónak, merthogy ezen a napon, a nagykövetségre jövet léptük át a 7000km-t kerékpárral. Külön öröm volt, hogy ezt az új magyar barátainkkal ünnepelhetjük.

Estére hivatalosak voltuk egy buliba, ahol pizzás csigát ígértünk a társaságnak, és ehhez még alaposan be kellett vásárolnunk, de ez nem ment volna olyan könnyen egy idegen nagyvárosban. Ám Attila a segítségünkre sietett és elvitt minket egy olyan áruházba, ahol mindent megkaptunk amire szükségünk volt a pizzás csigához. Ez nélküle nagy keresgélésekbe és hosszú órákba telt volna, de így hogy segített, nagyon gyorsan és fájdalommentesen megjártuk a bevásárló körutat, és közben még jókat beszélgettünk is. Kiderült, hogy azért a pakisztáni barátaink kicsit rózsaszínre festették a képet a szép országukat illetően, már ami a biztonságot illeti. Alig pár éve, hogy felrobbantották a Marriott szállodát itt Iszlámábádban. Sok ember meghalt a merényletben, de mi semmit nem hallottunk erről Nazimtól, pedig egyszer még el is kísértük az említett szállodába őt. Aztán azt is elmesélte Attila, hogy van errefelé a taxiknak egy ritka, de veszélyes szokása, méghozzá, hogy felrobbannak. Ezt sajnos el is tudom képzelni, mert valóban mindegyik meg van bütykölve, és ott figyel a hátuljában egy nagy gáztartály az apró csomagtartó helyen. És erősen kétlem, hogy bármilyen biztonsági előírásokat figyelembe vettek az átalakítás során. Ez nem az az ország, ahol ilyesmire adnak. Itt nem hogy a biztonsági öv, de még a visszapillantó tükör is csak úri huncutság. Ez a hír megerősített minket abban, hogy többet ne üljünk taxiba, amit egyébként már amúgy is elhatároztunk ekkora, igaz, eddig még csak anyagi okokból. A gázos üzemmód nem csak a gáz robbanékonysága miatt gázos, hanem azért is, mert a gáz (CNG) ellátás igencsak akadozik mostanság, és ez különösen fájdalmas a taxisoknak, akik átálltak gázüzemre, hogy olcsóbban működjenek nagyobb haszonnal. Most szegények egész szektorokat körbeérő sorokban várnak az üzemanyagra, hogy legyen mivel hajtaniuk a kis autójukat és tudjanak egy kis kenyérre valót keresni. Őszintén nem értem, hogyan nem kopik fel az álluk, mert a pakisztáni és magyar benzinárak között talán csak két-háromszoros különbség van (a magyar a drágább), ám amikor Pindiből taxiztunk, sosem adtunk többet 300 rupinál, vagyis 800 forintnál, pedig akkora távokra vittek minket, ami Budapesten belekerült volna legalább a tízszeresébe ennek az árnak

Magyar leckék a nagykövet sofőrjével

A magyar nagykövetségnél nem csak, hogy egymás társaságát élveztük, hanem még az éppen távol lévő nagykövet autóját is. Az indiai nagykövetség a város keleti végében található „Diplomatic Enclave”-ben, vagyis diplomáciai negyedben van. Ebbe a negyedbe nem tekerhettünk be csak úgy bringával, a tömegközlekedést használva pedig csak egyetlen egy fajta, speciális és drága busszal juthattunk volna be. Gyalog pedig talán egy fél napunkba is beletelt volna, persze ilyesmire nem került sor, mert éppen ezek miatt a körülmények miatt Attiláék nagyon kedvesen felajánlották a segítségüket. A végére annyira összebarátkoztunk a sofőrrel, hogy az utolsó alkalommal már csak ő jött értem. Szóval egy rövid időre saját sofőröm volt. :) Nagyon jó arc volt a srác, sokat nevettünk együtt, mert kitaláltam, hogy megtanítom néhány alapkifejezésre magyarul. Még egy kis papírra is leírtam neki a szavakat, amiket aztán együtt átismételtünk, és aztán leírta őket fonetikusan is urduul, hogy biztos legyen a siker. :) Csak azt sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor két napra rá kiment a reptérre a visszaérkező nagykövet úrhoz, és „Jó napot!”-al köszöntötte. :)

Biztonság – vagy csak annak színháza?

A pakisztáni parlament - szögesdrót mögött :(

A nagykövetségi autóval való közlekedés más miatt is érdekes tapasztalat volt. Nagy a „biztonság” Iszlámábádban, főleg az ilyen nemzetközi hivataloknál, nem csak az egész Enclave-ben, hanem a nagykövetségeknél és a külföldi emberek lakóhelyei körül is. Amikor egy ilyen „védettebb” területre érkeztünk az autóval, egy sorompó vagy kapu előtt az őröknek mindig meg kellett mutatni a piros diplomata rendszámot, és ezután egy erre a célra épített tükörrel végignézték a kocsi alját, hogy nincs-e bomba ráakasztva. Ezen mi nagyon meglepődtünk, de aztán rájöttünk, hogy igazából az egész csak színház… A csomagtartót ki se nyitják, és ha megvan a piros rendszám, mást már meg sem néznek, ülhetne akárki a kocsikban. Persze az is lehet, hogy arcról megismerik már az embereket, és azokról 100% tudják, hogy megbízhatóak, sőt ők is úgy ügyelnek a biztonságra, ahogy azt kell és elő van írva. Más érdekes dolgokat is láttunk e téren, a blokádok az utakon minden kilométeren ott voltak. Ezek keresztbe rakott beton elterelők az úton. Azért vannak lerakva, hogy az autósnak le kelljen lassítani, hogy kikerülje őket. Általában rendőrök is állnak mellette, és ilyenkor van alkalmuk bekukucskálni, vagy megállítani az autókat. Ugyanígy a fontosabb helyeken, hivatalokban, nagyobb bevásárló helyeken és éttermeknél van fémvizsgáló kapu. Na, ez a kapu mindig becsipog, és soha senkit nem állítanak meg emiatt! :) Később, már egy másik városban megtudtam, hogy azért ennyire nem trehányak itt sem: az itteni kapuk több szinten és színben jeleznek be, és ha valami nagyobb fémtárgy lenne nálunk, és úgy mennénk át a kapun, akkor máshogy csipognának, és bizony tényleg kiszednének a sorból. Ezt még nem próbáltam ki, de ki fogom, mert kíváncsi vagyok, hogy tényleg így van-e.

Az attasé és családja

Később megismerkedtünk Attila feleségével, Krisztával is, és az indulásunk előtti napokon összejöttünk a katonai attasé családjával is. Bár meg kell mondjam, mielőtt találkoztunk Zsolttal, fogalmunk sem volt arról, hogy mi, vagy ki az az attasé, de most már ezt is tudjuk! :) Zsolt mindenben nagyon készségesen a segítségünkre volt, és végül talán Velük töltöttük a legtöbb időt együtt.
Zsolt időt és energiát nem sajnálva a napjaiból segített nekünk beszerezni egy új netbook tokot a régi, elhagyott helyére, és amiben tudott, a segítségünkre volt. Mi többször mondtuk neki, hogy nem akarunk neki gondot vagy nehézséget okozni, erre ő humorosan vágott vissza, azt mondta, hogy nyugodjunk meg, egész biztos, hogy itt Iszlámábádban nem tudunk neki problémát okozni. Pedig ha a bringához kellettek volna valami spéci alkatrészek, lehet fél napig is azokat kutattuk volna a városban… Persze nem voltak ilyen kívánságaink Zsolték felé, ellenben valami jó kis hazai étel jólesett volna, és amikor ezt szóvá tettük, egy perc múlva már ebédmeghívásunk volt Hozzájuk. Itt először éreztük először zavarba magunkat a „Miben segíthetek nektek?” kérdésben, mert az első két hétben tényleg mindent sikerült elintéznünk a városban, amire igazán szükségünk volt, és ezen túl már nem hiányzott semmi, ami itt elérhető. Ezért aztán Zsolt hasonló kérdésére csak annyit válaszoltunk, hogy „Egy ebéd, vagy vacsora Veletek?”, mert tényleg nem is vágytunk másra. Enni mindig kell – főleg egy hízókúra alatt -, és a világ felfedezésére pedig azért indultunk el, hogy minél több érdekes dolgot és embert megismerjünk. Egy közös ebéd a Pakisztánban állomásozó magyar katonai attaséval és családjával pedig pont tökéletesen lefedi ezeket a vágyainkat. :)