Hiszitek vagy sem, Hambiban töltött első napunkon még korántsem volt vége az élményeinknek azok után, hogy a fantasztikus idegenvezetés végeztével elbúcsúztunk Krishnától. Először is visszamentünk ebédelni a templom mögé, de most már bringákkal, a piros-fehér medencét megkerülve, hogy ne kelljen végigsétálnunk a templom terének forró kövein. Most is szívesen fogadtak minket és most is kívül-belül égett az egész arcom az ételtől. És most is megették a bocik a „tányérunkat”, vagyis a banánlevél darabokat.

Ebéd után a Hampi Bazaar főutcájának a túloldalára tekertünk a bringáinkon. Itt egy nagy teret találtunk oszlopos épületekkel, és persze az egész felett és mögött hatalmas sziklákból „összepakolt” dombokat. Az útikönyv szerint ezen a helyen van Nandi szobra, vagyis egy bikaszobor. Hát mi csak körbetekertünk egyet a téren és leültünk egy árnyékos helyen szusszanni és bevégezni a magunkkal hozott 5 liter víz végét. Nandi nem izgatott fel minket mert már templom és szobor túltengést kaptunk a Krishna által vezetett túrán. :) Persze ennek ellenére igazából a Vittala templomhoz tartottunk, hiszen a belépőnk már csak néhány óráig volt érvényes oda – 6-kor zártak. Erről a helyről csak egy felé lehetett úton továbbhaladni, méghozzá a folyó felé.

Tehenek és Gólyatöcsök a folyóparton

A folyó mellett találtunk egy nagyon hangulatos kis éttermet a fák alatt. Ide beültünk inni valamit, és csak úgy ülni, és lenni. Erre remek hely Hampi, és ez a vendéglő pedig egyenesen szuper jó volt. A fák között ki lehetett látni a folyóra és a folyó előtti kis zöld mezőre, illetve a kettő között magasodó néhány „kavicsra”. Ezen a kis mezőn tehenek (vagy legalábbis valami tehénfélék – én otthon sose láttam ilyen állatot, valaki írja meg, hogy pontosan mifélék, ha tudja) legeltek és vonultak. Először eltűntek a sisnyás mögött balra, de onnan előjött egy fickó és hangos kiáltozásokkal és csattogásokkal visszazavarta őket az előttünk elterülő kis zöld mezőre. Mindeközben Zitával nagyon jól meg tudtuk figyelni, hogy a teheneket követik a fehér madarak, amikről most már nagyon jó, hogy tudjuk, hogy gólyatöcsök, mert megírta egyik kedves olvasónk, hogy így hívják őket! Persze ha tévedünk, akkor javítsatok ki! Az én madártudásom nagy részét Tőletek kaptam! :)

Klikk a képre a nagyobb bölény(?)ekért! :)

Szóval ültünk ott, és néztük ezt az leképesztően összerakott tájat, és benne az állatokat. A gólyatöcsök mindig szorosan követték a teheneket, de azt nem sikerült megfigyelni, hogy vajon volt-e köztük egy-egy összerendelés, magyarán, hogy minden tehénnek volt-e egy és csak egy dedikált madara. Öööhh, bocsánat, lehet, hogy kicsit kockán fogalmazok, szóval csak arra gondolok, hogy vajon minden tehénhez csak egy madár tartozott-e és mindig ugyanaz? Erre nem jöttünk rá, de arra vannak tippjeink, hogy miért ez az együttlét. Valószínű ahogy a tehén legel és harapja a füvet, ezzel kiforgat néhány apró állatot is, gilisztákat, rovarokat, amelyek a gólyatöcs nagy kedvencei.

Ezen a helyen elidőztünk jó egy órát, mielőtt továbbálltunk.

Séta a sziklák között a Vitalla templomhoz

Sajnos a bringákat itt le kellett kötnünk az étterem mellett, mert igencsak sziklás és lépcsős terep következett. Az egyik kanyarból eszméletlen szép kilátás nyílt a folyó egyik kanyarulatára és a túloldalt lévő szikladombra. Zitának úgy kellett megvárnia, mert én nem bírtam megállni, hogy fel ne másszak egy nagy kőre jól körbenézni, na és persze csinálni egy szép kis panoráma képet:

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Pár lépéssel később az út bevitt a sziklák alá, és néhány nagyobb kő alatt át kellett bújnunk, hogy a túloldalt kilyukadjunk egy templom mellett, egy gyönyörű partszakaszon. Ekkor épp egy csapat nő és gyerek jött szembe, fejükön hatalmas cókmókot összetekerve hordtak, még a gyerekek is. Bámulatos, hogyan képesek erre. Valószínű mi is meg tudnánk egy idő után tanulni, ha nekiállnánk gyakorolni. Zita szerint nem csak, hogy sokkal célszerűbb így hordozni a holmikat, hanem még egészségesebb is. Ha ez így van, amit simán el tudok képzelni, akkor viszont az egy jó kérdés, hogy a modern világban miért tűnt el ez a módszer? Miért a kézben vagy a vállainkon visszük a holmijainkat? Na, egyszer kerüljünk vissza Budapestre, kipróbáljuk, mit szól hozzá a nép, ha ezt a szokást kicsit átvesszük néha a harmadik világból. :)

Klikk a nagyításért!

A partot egyetlen nagy lapos szikla alkotta, és amikor elnéztünk a folyó felé, elállt a lélegzetünk. A folyó itt egy szakaszon a sziklák között kiszélesedett, és a gyerekek csónakokban játszottak a vizen. Ez a kép több volt mint festői. Vajon tudják, hogy a földi paradicsomban játszadoznak. Remélem legalább sejtik, és nincsen sok gondjuk, hanem csak élvezik a létet – mert itt aztán lehet! A csónakok kör alapú kis teknők voltak, vékony fákból összetákolva, az aljuk szurokkal lekenve, hogy ne eressze át a vizet. Jól össze voltak rakva a kis csónakok, öröm volt nézni a gyerekeket a vízen. Kicsit irigyeltem is őket! :) De ez már csak az én gyengeségem. A parti sziklában shivalingákat láttunk belevésve, de ezek nem voltak nagyok, laposak voltak, és körülöttük emberalakok is voltak, valamint a kis fekvő emberikon, amiről Krishna kiokosítása után tudjuk, hogy nem jelent mást, csak egy jelet, hogy itt kell a földre fekve imádkozni. Ilyet ott jártunkkor nem csinált senki. Ha még ezt is láttuk volna, komolyan nem hittem volna el, mert már így is az egész hely olyan volt, mintha egy nagyon frankó és valóságos dokumentumfilmbe csöppentünk volna. De ez nem film volt, hanem a gyönyörű szép valóság, India szívében. Na az ilyen pillanatokért megéri az a sok küzdés és kín, amit India mutat az érme másik oldalán. Persze most maradjunk csak a vidám és szép oldalon, és sétáljunk tovább.

Ha nem lett volna nálam a GPS, bizony itt most kicsit bizonytalanok lettünk volna, hogy merre is van a Vittala templom. Még Gokarnán hallottuk néhány lakótársunktól, hogy 600 lépcső vezet fel a domb tetejére, amin található. Semerre nem láttunk ilyet, csak a messze távolban a folyó túloldalán tűnt fel egy szikladomb, amire egy világoskék sáv vezetett fel kanyarogva – bizonyosan egy lépcsősor. Ez a hely azonban legalább 2-3 kilométerre tűnt nekem szemre, a gépész pedig már csak 700m-t mutatott a Vittala templomhoz. A turpisságra hamar fényderült, ám előtte még szembejött egy kék száris idősebb asszony két tehenet terelve. Na ez is egy olyan látvány volt, hogy alig hittük el. Van ennek a Hampinak valami csodálatos varázsa, és ezt nagyon élveztük. Kicsit továbbérve egy banyána fát találtunk az úttól jobbra. Ez a fa azért tűnt ki a környezetéből, mert tele volt aggatva műanyagzacskókkal, a zacskókban pedig kövek voltak. Ezek a csomagok lógtak a fa függő gyökereiről. Krishna erről is beszélt nekünk a délelőtt. Azok a nők akasztanak ilyen kővel teli zacskót a banyána fákra, akik gyereket szeretnének. Szegény fa, hogy nézett ki… Voltak, akik valamilyen anyagkendőt használtak, de a többség reklámszatyrot vagy valamilyen műanyag zacskót.

A Vittala templomnál

A Vittala templomhoz érve meglepettem tapasztaltuk, hogy semmiféle domb nincs alatta, sőt, tök lapos az egész környék. Ugyanakkor kicsit meg is ijedtünk, mert elég üres volt már a környék, és az első két kaput zárva találtuk. Végül a túloldalin beengedtek az őrök a szinte már tök üres templom komplexumba. Merthogy itt több templomot, ha jól emlékszem ötöt találhatunk egy nagy téglalap alakú elkerített részen. A főbejárat előtt pedig ott van a kőszekér, Hampi fő szimbóluma, aminek még a kerekei is kőből vannak, és a legenda szerint anno még be is tudták gurítani a történetet ezeken a kőkerekeken. A kocsi annyira tetszett, hogy jól körbe is sétáltam/fényképeztem:

Ma természetesen már nem mozog sehová, ellenben igen pofásan néz ki, ahogy a templomépületek is. Igyekeztem sokat fotózni, mert már igencsak a kőrakások mögé igyekezett a nap, és ugye ilyenkor vannak a legjobb fények – amíg el nem tűnik a nap. :)

Szóval rohangáltam mint a mérgezett egér, ugyanakkor azért megpróbáltam magamnak is lefényképezni, vagyis megnézni a dolgokat, és nem csak a gép LCD kijelzőjén keresztül.

Az útikönyv szerint itt vannak szolmizáló oszlopok, amik vékony, hosszú kis oszlopok sűrűn egymás mellett. Ezeket egy ideje már nem szabad kongatni, mert rájöttek, hogy tönkremehetnek, és ugye itt egész Hampi a világörökség része. Nosza, végre valamire itt Indiában is figyelnek?! Gondoltam nagy naivan… Aztán jött az őr, és kérdezte, hogy nem akarok-e 100, majd 50 rupiért do-ré-mi-fá-szót hallani az oszlopokon. Csak néztem, hogy mi van… Hát csávó, épp Neked kéne odafigyelni, hogy ne történhessen ilyesmi! :) De hiába ez itt India, itt „minden lehetséges”. Persze mi nem kértük, ahogy a 20 rupis idegenvezetést sem, amire már rá is zendített egy másik őr nekem, amikor leesett, hogy ezért majd jól pénzt akar kérni tőlem. Úgyhogy még időben le tudtam állítani. Mindezek a kis malőrök persze mit sem vettek el a pillanatok értékéből. Szóval a Vittala templom szép volt, annak ellenére, hogy alig néhány lépcsőt kellett megmászni érte. :) A 600 lépcsős templom ezen a napon rejtély maradt előttünk, de biztosak voltunk benne, hogy létezik, és azt is eldöntöttük, hogy felkeressük még, amíg itt vagyunk.

Vissza Hospetbe – Boldog Új Évet!

Visszafelé menet még megnéztünk egy King’s Balance nevű helyet, ahol igazán nem jöttünk rá, hogy pontosan mit is kell látni, de a GPS jelölt egy ilyen nevű helyet, hát arra mentünk visszafelé. Szép volt, de igazán még most se tudjuk, pontosan mit is hívnak így. Talán két követ egy nagy szikla tetején, talán az egyik romot… A nap akkor tűnt el a fák mögött, amikor a folyóparthoz visszaértünk. Egy csodálatos naplementét láttunk, olyan volt, mint a mesében. Ezután nem maradt más hátra, mint befejezni a napot. Visszatekertünk, fel a főutcára, majd azon végig, hogy visszaadjuk a bringákat.

Hampi bazárnál buszra pattantunk, és visszarobogtunk Hospetbe. Fantasztikus nap volt ez a mai, talán az egyik legszebb, legtartalmasabb napunk, mióta Indiában vagyunk. Nem is tudom, hogyan fogom közelebb hozni a weboldalon megjelent útinapló részeket a valósághoz, ha egy napról három bejegyzést írok?! :) Na de sebaj, ez legyen a legnagyobb bajunk! Gondolom feltűnt Nektek, hogy újra naponta vannak bejegyzések! ;) Amíg bírom szusszal, addig így lesz, mert kicsit zavar, hogy egy hónappal le vagyunk maradva a valóságtól.

Hospetben hogy meg tudjam mutatni a riksásnak, hogy hová a viharba is szeretnénk vitetni magunkat, előző este eltettem a Murali lakásával szemközti kis utcai étterem blokkják, azon rajta volt a pontos cím, amit csak fel kellett mutatni a riksásnak, és már repültünk is. 60 helyett 40 rupiért, ami még mindig több, mint a helyieknek mért 30 rupi, de hát örüljünk, hogy csak ennyire „vertek át”. Igazából, amikor nem vagyok fáradt, akkor kezdem élvezni, hogy minden nap többször meg kell küzdeni az igazunkért, legyen szó több száz, vagy pár tucat rupiról. Este még elcsíptük indulás előtt Muralit, így sikerült vele egy közös képet készíteni, mert ez előző este és reggel is elmaradt. Ő túl kedves nekünk ahhoz, hogy elengedjük fotó nélkül, így végül nagyon örültünk, hogy ezen az estén még összefutottunk vele.

Boldog Új Évet Murali! :) …és az összes többi indiai barátainknak is, akik Google Translate-el olvasnak minket, és szintén ekkor ünnepelték az új évet! ;)