A Gang és a haverok

Ahogy kigurultunk a vasútállomásról Yogyakartában, megcsörrent a telefonom. Bagus, Andi és Raditya már vártak ránk, ők három bringás, akikkel Warmshower-ön keresztül vettük fel a kapcsolatot. Szállást ugyan nem tudtak biztosítani nekünk, de már az önmagában nagyszerű volt, hogy elénk jöttek és úgy érkeztünk meg egy új városba, hogy rögtön volt három barátunk. Átgurultunk velük a másik vasútállomáshoz, amelynek déli oldalában több szállodát is jelölt a GPS-em és a Lonely Planet kis térképe. Ezek a szállók persze mind drágák voltak, de egy kis kóválygás és kérdezősködés után beírányítottak minket a „Gang 2”-be, ami nem más, mint egy kis sikátorszerű utca, vagyis inkább utcák hálózata.

Ezek az utcácskák tele voltak Losmen-ekkel, vagyis apró családi szállókkal. Végül mi is egy ilyenben szálltunk meg 70 ezer rúpiáért, vagyis kb. 1600 forintért. Egy utcára nyíló kis családi ház egyik hátsó szobáját kaptuk meg, az ágy és a táskák között már csak annyi helyünk maradt benne, hogy hátra tudjunk sétálni az egyszerű fürdőszobánkba. Ez persze most tökéletes volt nekünk, örültünk hogy van helyünk és hogy nem kellett érte 150 ezret fizetnünk. Máshol mindenütt ennyit vagy még többet kértek. Ezen az estén bár nagyon fáradtak voltunk, még nem tértünk egyből nyugovóra, csak bepakoltuk a bringákat és a táskákat a házba, majd miután a barátaink is lelakatolták az övéiket a szállónk előtt, gyalog indultunk el, hogy vacsora után nézzünk. Ehhez már elég késő volt, de miután körbejártunk egy háztömböt, azért még találtunk egy kis utcai warungot, itt kértünk teát és valamilyen rizses, zöldséges, fűszeres ételt tempével, ami nem más, mint szójabab pogácsa. Kicsit semleges, érdekes íze van, amolyan helyi vega fasírt, nem rossz kaja, és nagyon olcsó, Bagusnak ez a kedvence. :)

A barátaink nagyon örültek nekünk és kíváncsian kérdezgettek minket az útunkról, na és persze mi is őket az ő életükről, Indonéziáról. Bagus mint egyetemi hallgató van a városban, és Andi termékfotós, Raditya pedig egy őrült bringás, aznap mikor találkoztunk, egy 140km-es nap végén volt túl, letekert a várostól délre a tengerpartra, majd vissza. Könnyű volt őket megnevettetni mert már olyan fáradt voltam, hogy mindenféle hülyeséget összebeszéltem nekik, így ők különösen boldogok voltak, mert nem csak két egyszerű külföldi bringás barátjuk lett, hanem még bolondoztunk is. Jó volt velük lenni, de már mindketten nagyon vágytunk vízszintesben lenni Zitával, ezért megbeszéltük, hogy később még találkozunk.

Másnap csak késő délelőtt keltünk fel, és kimentünk sétálni a városba, azzal a céllal, hogy meglátogatjuk a híres Kratont, a királyi palotát, a város talán legnagyobb nevezetességét. Már maga a Gang, a kis utcánk is nagyszerű élményt nyújtott, nagyon hangulatos volt rajta keresztül sétálni, mert ugye az utca olyan szűk volt, hogy itt se riksás, se autós nem nagyon fért el. Egy terecske oldalában asztalon ételeket árultak, ide leültünk és én itt több kör pákwán-t felfaltam. Ez is egyfajta tempé volt, de bundában volt kirántva és így sokkal finomabb volt.

Ahogy tovább sétáltunk a Gangon, egy apró gyermek előzött ki minket, amint magabiztosan hajtotta a kis háromkerekű műanyag kerékpárját. Hát igen, ezt itt megteheti, amíg ki nem lép a Gangról a nagy utcára, addig itt biztonságban van, hiszen itt nincsenek járművek és biztosan a szomszédok is ismerik a csöppséget és a családját. Halkan a gyermek mögé osontam és megpróbáltam lefényképezni úgy, hogy az utcaképből is látszódjon valami a fotón. Azt hiszem ez jól sikerült, és a fénykép visszaad valamit a kedves kis utcánk szinte már idilli hangulatából.

A Malioboro utca

Ahogy kiértünk a kis sikátorunkból, egy kicsit más világ fogadott minket. Az utcán olykor-olykor elhaladt egy autó, leginkább taxik, de mégsem ők voltak többségben. Hanem a riksások. Ezeken a háromkerekű bringákon hátul ül a riksás, egy hagyományos nyergen, hagyományos hajtással és maga előtt tolja a kétszemélyes, tetős fotelt, amelynek kétoldalán van a két első kerék, és amelyben rengeteg a lábát az ég felé kilógató, békésen szunyókáló riksást láttunk. Ez így nekünk sokkal barátságosabb volt, mint mondjuk egy indiai riksás, aki proaktív módon próbálja árulni a szolgáltatását. Ők is leszólítgattak néha-néha, hogy „Transport? Royal Palace?”, de még nem volt idegesítő a dolog, főleg mert csak néhányuk tett így, sokan csak üldögéltek, szunyókáltak, cigarettáztak vagy mosolyogtak, nevettek ránk, amikor megkérdeztem, hogy szabad-e őket lefényképezni. :)

Ilyen elől beülős riksákat egyébként, ha jól emlékszem, még csak Vietnamban és Malajziában láttunk, de mindkét helyen kihalófélben volt és leginkább már csak az erre kíváncsi turistákat voltak hivatottak kiszolgálni, de érdemi személyszállítást már nem végeztek a városokban. Itt azonban még a helyiek is nagy előszeretettel igénybe veszik őket, és egyszer-kétszer mi is felszálltunk rájuk, persze csak azután, hogy megértettük velük a célállomásunk és megállapodtunk velük a konkrét árban, amit előre ki is fizettünk nekik.

Most először azonban még csak sétáltunk. Csodáltuk a pezsgő életet a városban, a riksák színesre pingált sárvédőit és az falakra festett érdekes graffitiket. Később hallottuk, hogy ezek a falfestmények teljesen legálisan kerültek a helyükre, hogy színesítsék a város képét, olyannyira, hogy állítólag még a festéket is a helyi önkormányzat adta a művészlelkű street art alkotóknak. Ez azért valljuk be, nem rossz és igazán nagyszerű, haladó ötlet, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy még mindig Ázsiában vagyunk. :) Indonézia hozta nekünk sorra a meglepetéseket nap mint nap. Élveztünk itt lenni.

Ahogy kiértünk a Malioboro utcára, ami egy nagy Észak-Dél irányű főutca, tele boltokkal, úgy változott megint egyet az utcakép. Délnek sétáltunk a forgalmas utcán és sorra haladtunk el a szuvenír árusok és a lovas kocsik mellett. Itt is rengeteg riksást láttunk és felfedeztük, hogy az utca enyhén délnek lejt, mert akik ebbe az irányba, a Kraton felé hajtottak, azoknak alig kellett hajtani, míg hazafelé, amikor felszálltunk mi magunk is egy ilyen járgányra, nagyon megdolgoztattuk szegény emberünket.

Az utcán egyébként mindig volt mit nézni, itt fedeztük fel például a geek-eknek való papucsot, amelynek talpán egy Qwerty billentyűzet mintája figyelt. Ugyanitt láttunk magasított bringán hajtó fiatalokat és az egyik sarkon, a piroslámpánál a kocsisor előtt egy bringás várakozóhelyet felfestve az aszfaltra. Ha ködös és fáradt szemmel nézzük Indonézia is csak egy koszos és kaotikus ázsiai ország, de ha kicsit jobban kinyitjuk a szemünket (amit nem nehéz, amikor ennyi csoda van körülöttünk), akkor észrevesszük ezeket a nagyszerű törekvéseket, és nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én nem tudok nem örülni, amikor ilyen dolgokat látok. Mert ilyet eddig, ha jól emlékszem, eddig még csak Amszterdamban és Koppenhágában láttam. És erre most itt, Indonéziában, Yogyakartában a következőt! :)

A Kraton, avagy a királyi palota és a gigantikus tyúkketrec

Ezen a hétfőn, amikor először elsétáltunk a Kratonhoz, végül nem mentünk be, mert egy nagyon kedves turistainformációs srác elmondta nekünk, hogy más napokon a délelőtti órákban táncos és zenés előadások vannak, amelyek a belépőjeggyel ingyenesen megtekinthetők. Mivel ekkor már délután volt és különben is fáradtak voltunk, elhalasztottuk egy nappal a Kraton meglátogatását és hazamentünk a kis szobánkba, hogy kipihenjük a hajóút, Jakarta és a vonatút alatt bennünk felgyülemlett úti fáradalmakat. :) Nem emlékszem pontosan mit csináltunk már, de talán Zita olvashatott, én naplót írtam és biztosan valami filmet is megnéztünk az este. A három jóbaráttal ismét összeültünk vacsorázni és kisétáltunk a Tugu-hoz, ami egy kis emlékmű egy nagy kereszteződés közepén.

Másnap már pihentebben és korábban ott voltunk a Kratonnál. Először egy külső részbe mentünk be, ami igazán nem nyűgözött le minket, néhány tetős, teraszszerű emelvényen ki volt állítva mindenféle dolog meg körbe lehetett járni egy ugyanilyen, díszes emelvényen, de igazából, ha csak ennyi lett volna a Kraton, akkor csalódás maradt volna számunkra. De nem ennyi volt. :) Egy kicsit hátrébb sétálva megtaláltuk a másik, nagy bejáratot, ahonnan már egy nagyobb túra indult (egy drágább belépőért), ezúttal is „ingyenes” idegenvezetéssel, de persze a végén azért illett borravalót adnunk a tradícionális ruhába öltözött, ki tudja mennyire hivatásos, de mindenesetre hivatalos, az angolt törten beszélő idegenvezetőnknek. Aki esetünkben egy kedves idős hölgy volt. Több udvart és múzeumépületet jártunk végig, ezek már önmagukban is szépek és hangulatosak voltak, csak épp az egy palotáról bennem élő képet nem nyújtották, de ez nem volt baj. :) Sok szép fotót készítettünk itt, és láttunk olyan kerámia vízszűrőket, amelyeket Bangladesben még mind a mai napig használnak és még mind a mai napig jobban működnek, mint a mai fogyasztói társadalom „igényeinek” gyártott műanyag unokáik. :) Itt meg ki voltak állítva egy múzeumban, ami valljuk be, azért elég vicces. :)

Aztán láttuk a király portréját, akinek olyan füle volt, mint a tündéknek a gyűrűk urában. Ez a hosszú fül a bölcsesség jele a hagyomány szerint, csak épp azt nem értem, hogy amíg Buddhának lefelé lóg hosszan a fülcimpája, addig a királynak és a tündéknek fölfelé csúcsos. Mi a különbség a kettő között?

A legérdekesebb talán az a ketrec volt, amit élőben is láttunk és több fotón is. Ilyen kör alapú óriási ketrecek alatt tartották a királyi utódokat csecsemőkorukban. A legenda szerint a gyermek mellé betettek különböző tárgyakat, és megfigyelték, hogy melyikhez nyúl legelőször a gyermek, mert úgy vélték, hogy az majd meghatározó lesz egész hátralévő életében. Ha pl. a mellérakott pénzhez kúszott oda először és fogta meg, akkor úgy tartották, hogy biztosan nagyon gazdag és tehetős lesz. Ha pedig mondjuk egy kis játékautóhoz vagy játékszekérhez, akkor biztosan jó szakember vagy mérnök lesz, ha pedig könyvet, akkor biztosan nagyon okos és művelt lesz. Zita most kiegészítette ezt a történetet azzal, hogy a „gigantikus tyúkketrec” alá akkor tették be a gyermeket, amikor annak a lába először érte a földet, ez volt az egésznek az apropója. Hogy ez a tyúkketreces sorsválasztás mennyire működik, nem tudom, de biztos van benne valami, hiszen ha a dologban hívő szülők a történet után úgy nevelik a gyermeket, ahogy az a tárgyakhoz a ketrecben viszonyult, akkor esélyesebb, hogy tényleg olyan ember lesz belőle, amilyen irányba terelgették. Csak ugye ekkor már nem sok köze az egésznek a (szerintem még más tudati szinten működő) apró gyermek választásához, vagyis van, vagyis csak kifordítva és nem közvetlenül. Igazából mindegy is, nem ez a lényeg, hanem hogy az egész dolog milyen aranyos és hogy megfogott minket. Annak ellenére is, hogy a ketrec maga számunkra elég meredeknek tűnt. :)

Kifelé menet meghallgattuk az aznapi előadást, amely egy Gamelán játék volt. Ez egy főleg ütős hangszerekből álló tradicionális történet, nagyon érdekes volt, állítólag közel kétezer éves művészeti ág, főleg egymásra hangolt ütős hangszereken adják elő férfiak és nők vegyesen, egy nagy, díszes tetővel fedett emelvényen. Mint „zene”, nem igazán jött be, de mint ősi művészet, nagyon érdekes volt:

Kint még egy ügyes boltos berángatott minket a batik boltjába, ahol rengeteg gyönyörű színes batikfestményt láthattunk. Ez tényleg érdekes volt és később Zita vissza is jött vásárolni egy képet.

A kratoni délelőtt előestéjén kaptunk egy Couchsurfing meghívást a külvárosba egy kedves fiatal házaspárhoz. Aznap ugye, mint már írtam, pihenőnapot tartottunk és ezért nem akartunk este kibiciklizni a külvárosba, pláne úgy nem, hogy másnap vissza kelljen jönni a Kratonhoz. Ezért miután letudtuk a Kratont, hazamentünk, összepakoltunk, felmálháztunk és elindultunk a városon át leendő barátainkhoz.

Útközben láttunk rengeteg street art graffitit a falakon és egy tetőtől talpig kosarakkal megpakolt robogóst. Aztán az egyik nagy kereszteződésnél egy gólyalábon mászkáló kis majmot, elég bizarr látvány volt:

Ami ezután jött, az a Prambanan és Borobudur, a két Yogya közeli ősi hindu és buddhista templom. Ezekről legközelebb mesélek majd.