Nászút a Föld körül » Grand Kanyon

Egy csodaszép nap erdőben és sivatagban a Grand Kanyontól a Colorado folyóig

Arpi — Fri, 15 Aug 2014 06:00:02 +0000

Micsoda nap volt! :)

Reggel a napfelkelte előtt keltünk, és mire megérkeztek az első igazi fények, már a bicikliken voltunk.

Kihajtottunk a bekötőúton a nagy hosszú rétre, amin az országút is haladt.

Ilyen víztározók mellett tekertünk el…

Ezen a gyönyörű úton, ami gyakorlatileg szinte teljes egészében csak a miénk volt. Ilyen kora reggeli órában még mindenki szunyált, nem volt forgalom.

Nagy királyság volt így tekerni, élveztük is nagyon, és örültünk, hogy ilyen hamar megkezdtük ezt a hosszú napot.

A kemping, ami jövet tele volt. De nem is baj, ez így volt jó, nagyon jól éreztük magunkat az erdőben.

A terep hullámzott egy kicsit, kék rétszakasz között néha meg kellett mászni egy rövidebb emelkedőt, aztán megint jöhetett a lapos, hosszú rész

Találkoztunk egy másik bringással is, Kanadából indult, ha jól emlékszem.

Volt nála térkép, ami nagyon jól jött, mert így legalább megtudtuk a helyneveket, amelyek felé tartunk. Valamikor a délután folyamán terveztünk leérni erre a környékre, hogy északról megkerüljük a Grand Kanyont a Marble Canyon nevű helyen (jobb felső sarok) hogy valahol azután tábort verjünk.

Az előző fölfelé egy másik szögből :)

…és itt vagyunk a következő réten, kezdődhet a következő száguldás!

Az egyik hosszabb emelkedő tetején felértünk egy lapos gerincre, ahol több kilométer hosszann ki volt égve az erdő. Ezt is érdekes volt látni.

A terep folyamatosan hullámzott kicsit, és ezeket a rövid, de olykor meredek dombokat olykor megpróbáltam lendületből megtekerni. Csak azt nem vettem figyelembe, hogy még mindig 2500m-el a tengerszint felett vagyunk. Az egyiken annyira meghajtottam magam, hogy mire felértem, azt hittem, kiköpöm a tüdőm, szó szerint kapkodni kellett a levegőt, és úgy éreztem, hogy hiába zihálok, nem bírok elég levegőt venni. Persze aztán csak nem fulladtam meg és pár másodperccel később már jobb volt. Zita nem próbálkozott ilyen bolondságokkal, hagyta hogy elfogyjon a lendülete és szépen feljött mögöttem türelmesen az emelkedőn. Én pedig megvártam, és konstatáltam magamban, hogy sok értelme volt rohannom. :)

A táj újra erdős lett a Jacob’s Lake közelében, de most már eltűntek a rétek.

Egész Jacob’s Lakeig gyönyörű volt az egész út, még bizonyos fokig a kiégett erdő is.

A Jakob’s Lakei elágazásnál begurultunk a Visitor Center melletti árnyékos, pados részre ebédelni, és az épületbe is bementünk. Bent a fickó nagyon rendes volt, a kérdésemre, hogy hol tudom bedugni az egyik kütyümet tölteni, azt válaszolta, hogy adjam neki oda, majd ő bedugja hátul egy konnektorba. Így fel tudtam tölteni a netbookot, arra az esetre, ha maradna erőm a nap végére naplót írni. Ez jó érzés volt. Odabent pedig egy dombornyomott térkép is volt, amin nagyszerűen látszott az ezen a napon megtett (sárga szaggatott bal lent) és a még tervezett útvonalunk (piros vonal jobbra a kanyonhídig és picit tovább a túloldalán). Durva terep, meg kell hagyni, ilyet én is építettem otthon vízből meg homokból anno a homokozóban, csak kicsit kisebben. :) …és most itt vagyunk, az igazi, naaagy Grand Kanyonnál! :)

…és ebédet főzünk, mert magától nem gurul a bicikli, még akkor se, ha ezen a napon amúgy sok lefelénk volt

Már csak össze kell keverni és ráborítani a másik lábosban kifőtt tésztát

Ebéd után kiültünk az árnyék szélére és néztük az eget. Most olyan gyorsan mozogtak rajta a felhők, hogy az még szabad emberi szemmel, 1x sebességnél is jól látszott. Persze ez már megint timelapse: :)

Mikor már pakolni készültünk, odajött hozzánk Raz, egy nagyon kedves pakisztáni fickó, akivel nagyon érdekes volt beszélgetni. Most volt túl a sokadik válásán, valahogy úgy mondta, hogy itt Amerikában el van cseszve a társadalom, nem csak a megunt termékeket, hanem egymást is eldobálják az emberek. Ő most emiatt kicsit kivan, ezért eljött ide, hogy a természetben legyen. Amikor pedig a szülőhazájáról kezdett beszélni, még ennél is sokkal szomorúbb lett, elmesélte, hogy nagyon szereti a hazáját, de sajnos szörnyű dolgok történnek odahaza, Pakisztánban egyszer kitalálták, hogy hadsereg kell, mert különben le fogja rohanni őket India. Lett is hadsereg, ám az akkorára nőtt, hogy mostanra gyakorlatilag átvette a hatalmas, és hát nem éppen megfelelően kormányoznak, szörnyű ami ott van. Miközben ezt mesélte, látszott, hogy tényleg nagyon szereti a hazáját és szinte a szíve megszakad érte, már látszódtak a könnyek a szeme sarkában, ahogy mesélt. Együttéreztünk vele, mert hát tényleg láttuk egy szeletét a csodaszép országánák és a pakisztániak igazán a szívünkbe lopták magukat. Ezt elmondtuk neki is, és azt is, hogy ezt egyszer a tévében is elmondtuk, le is írtuk párszor cikkekben és a blogon, és még sok-sok embernek személyesen is elmeséltük. Ezzel sem sikerült sok örömöt csalni az arcára, de azért az együttérzésünknek valószínűleg örült. Még integettünk is neki, mikor kikanyarodott a parkolóból, mire odagurult még hozzánk, és átnyújtotta a névjegykártyáját, és egy 20 dollárost. Mi utóbbi miatt ellenkezdtünk, de végül hiába, azt mondta, ne aggódjunk ezen, ez csak pénz, szívesen adja, és különben is, ha pénzre van szükségünk, csak jöjjünk Amerikába, itt lehet pénzt csinálni, legalább azt lehet, ha más sok jót nem – búcsúzott el tőlünk keserédesen.

A Jacob’s Lake után még egy kicsit erdőben mentünk, még pár kilométert hullámzott a táj, aztán…

Aztán elindultunk lefelé a forró sivatagba!

Magunkalatt láttuk az országutunk folytatását, ahogy kigyóként kanyarog a végtelen tágas semmibe

Egy parkolóban megálltunk szusszanni a nagy lefelé száguldásra, és megnézni a kilátást

Majd keresztülsuhantunk a kígyón

…és leértünk a nagy lapályra!

E szakasz szépségéhez kétségtelenül az is hozzátett, hogy néhány lankás részt kivéve végig enyhén lejtett egészen a kanyon fölötti hídig

Óóó, ezt a képet meg akartam picit vágni, mielőtt lekicsinyítem e bejegyzéshez. Na most már mindegy, ezért nem keresem elő újra az eredetit, majd talán a 2015-ös 360°bringa falinaptárhoz… :)

Megálltunk egy kiállónál, ahol a naptól már jócskán kifakult információs táblák azt mesélték nekünk, hogy innen indul a Honeymoon Trail, vagyis a Nászút-ösvény. :) Oké, mi már rajta vagyunk egy ideje! :)

Elképesztő szép volt az ég ezen a napon

A már említett lankás rész… Persze nem volt vészes, a nagy hőség ellenére sem. Merthát amióta leértünk ide ebbe a sivatagba, a hőmérséklet is megugrott kissé az erdőhöz képest

Néha kilátszódott a Grand Kanyon ezen felsőbb szakaszának egy-egy része

Az út bal oldalán a Rim, vagyis a perem – mindig nagyszerű tájképet biztosított :)

Mivel se éhesek, se szomjasak, se nyűgösek, se különösebben fáradtak nem voltunk, a bringázás ezen az úton tényleg akkora nagy élmény volt, mint ahogy azt ez a kép sugallja. Ez nincs mindig így, de most így volt! :)

Közeledünk a Dwellers Cliff nevű helyhez, már látszanak a házak a távolban

Itt szusszantunk egyet, mert hát hiába a enyhe lefelé, azért tekerni azt kellett és a hőség is kivett belőlünk

Talán egy kilométert sem haladtunk a Dwellers Cliff állomása után, mikor az út bal oldalán furcsa sziglaalakzatok sokaságára lettünk figyelmesek. Egy fickó még szuveníreket is árult mellettük, ebből is látszott, hogy itt valami látnivaló van. Egyes sziklák alá apró kabinokat építettek, úgy hogy a visszahajló szikla biztosította(? :o) hozzájuk a tetőt

Több ilyen szikla is volt, de nem mindegyik alá építettek házat

Az egyik nagyobb szikla köré egy egész komoly ház volt építve. Persze már romokban hevert

Az előző kép más szögből

“Induljunk már!” :)

Egy-egy mellék-kanyon egészen az út széléig nyúlt, és be lehetett látni az aljukra

Irány tovább!

A táj nem gyengült egy fikarcnyit sem, sőt…

Erről a szakaszról egy timelapse is készült. Igazából az egészről készült Jacob’s Lake óta, de olyan hosszú, hogy z unalmas lenne Nektek, de ez talán nem annyira. A sziklaalakzatoknál történt bohóckodásunk is benne van, a Dwellers Clifftől egészen a Marble Canyonig:

A Marble Canyon egy nagyon apró helyiség volt, egy-két bolttal, étteremmel, egy benzinkúttal, egy hotellel és egy repülőtérrel. Utóbbinak a kifutópályáján nem volt aszfalt, de sorra szálltak le a kis gépek, hozták a turistákat. Akik kicsöppenve a vadonba annyira nem találták magukat, hogy még minket is megkérdeztek, merre van az arra (a benzinkútnál voltak emberek, náluk lehetett bejelentkezni a szállóba) – mi pedig egy mosoda-zuhanyzó-WC szolgáltatásokat nyújtó egység mosodájában találtunk egy ingyenesen használható légkondicionált helyiséget, ide ültünk be enni és vettünk két 1 dolláros hideg üdítőt is, hogy valami lónyállal leöblíthessük az út porát a torkunkon. Fantasztikus szakaszt tudtunk a hátunk mögött, és ezt ünnepeltük meg ezekkel az “Arizona” márkajelzésű üdítőkkel

A Kanyon a hídról – itt már jóval kisebb, mint ott, ahol a turisták zöme látja

Elnéztem az időt egy órával, így már alig volt hátra valami a napból a sötétedésig

Arra is gondoltunk, hogy a Navajok által felállított, napközben szuvenírek árulására használt bodékban alszunk

Mert egyre közeledett a naplemente… Ezek a sziklák nappal is vörösek, de talán nem ennyire, most a lemenő nap fénye festette őket ilyen élénkre

Végül az első szembejövő Navajo telepre kanyarodtunk le, itt koszos udvarokat, és rendetlen házakat találtunk, ráadásul a legtöbbjükben nem volt senki. Végül az egyik háznál zörgött a légkondi és bentről fények szűrődtek ki – itt találtunk embereket, akik nagyon kedvesek voltak, és megengedték, hogy a szomszéd háznál (ami egyébként a hölgy anyukájáé, aki ekkor nem volt otthon) sátrazhatunk. Mivel itt is tele volt minden azzal a szúrós bizével, egy autóroncsokkal teli betonplaccot sepertün fel a mama kertjében, és oda állítottuk fel a sátrunk hálófülkéjét, amiben így már fel mertük fújni a matracainkkat. A Navajo családhoz (ahová talán nem tartozik bele a férfi, mert ő egy “sápadtarcú” kaukázusi fajta volt, de szintén nagyon kedves) ezen a napon csapódott oda egy kiskutya, akit elmondásuk szerint kitettek, és magára hagytak. Ez a kutya egy eszméletlen szeretetéhes dög volt, Zita meg is szeretgette, aminek a vége az lett, hogy a sátorunk oldalához bújva aludt, még sokáig nyöszörögve további szeretetért.

Történt 2014. július 20-án, tekertünk (illetve gurultunk, “Éljen a Gravitáció!”) 119km-t.

A Grand Kanyon Északi Pereménél

Arpi — Thu, 14 Aug 2014 06:00:12 +0000

Miután elindultunk fölfelé a sivatagból, a táj is változott a magassággal. Nagy zöld fenyőerdőben találtuk magunkat, majd a Jacob’s Lakenél lévő elágazás után először egy kiégett erdő majd egy erdő közepén hosszúban húzódó végtelen hosszú réten folytatta az utunk. A kemping, amit kinéztünk ennek a rétnek az oldalában tele volt, ezért Nathan a következő murvás mellékúton lehajtva egy vadkempinges táborhely után nézett. Pontosabban, ahogy elmondta, nem is volt ez annyira vadkemping, mert a “National Forest”-el jelölt területeken teljesen elfogadott és legális a táborozás, akkor is, ha biciklivel és sátorral tesszük azt és akkor is, ha 30 millió forintos luxuslakókocsival, nem számít, szabad a kemping mindenkinek, és még a sok helyen megszokott közel ingyenesen kiváltható “Wilderness Permit” sem kell hozzá.