Gujranwala-ból szemerkélő esőben indultunk el, talpig vízállóba öltözve. Az eső hamar elállt, de az idő maradt nedves és az út sem száradt fel, ezért maradt rajtunk a szerkó. Aftabékat megkérdeztük, hogy merre menjünk tovább, a Gujranwala-t elkerülő úton körbe, vagy keresztül a városon a nyílegyenes GT Road-on. Egyértelmű volt a válasz: amerre rövidebb, tehát át egyenesen a városon. Ekkora városban nem jártunk Iszlámábád óta, jó fél órába telt, mire átverekedtünk magunkat rajta. Olyan nagy volt a forgalom, hogy már átestünk a ló túloldalára. Sírás helyett nevettünk, és belementünk a nagy káoszba, átverekedtünk magunkat rajta, majd amikor végre kicsit csillapodott a dolog, merészeltem elővenni a fényképezőgépet és rögzíteni egy kis videót:

Nézzétek az első fickón a pokrócot! Hát nem óriási? „Hóvarjú? I’m fine…” :) Ó te jó ég, mennyit nevetünk ezen a videón még mindig. Szerintetek értette a pokrócos napszemüveges fickó a Hungary-t, vagy azt hitte, éhesek vagyunk? :)

Szamárral benzineskannákat szállítani... Hát nem abszurd? :)

A motorosokkal szemben elkezdtük azt a taktikát alkalmazni, hogy még mielőtt ők odajöttek volna hozzánk, mi köszöntünk rájuk. Már annyira untuk, hogy félpercenként odajött hozzánk valaki hóvarjúzni, hogy inkább mi cselekedtünk. Muszáj volt humorosan felfognunk a dolgot, és valami színt vinni bele, máskülönben megőrültünk volna attól, hogy egy nap vagy százan lelassítanak mellettünk, és megkérdezik ugyanazokat. A leggyakoribb a „Hogy vagy?”, vagyis a „How are you?” – ezt a forgalom zajában könnyen Hóvarjúnak lehet hallani, és mivel rengetegen hóvarjúztak ránk – illetve aztán ahogy a videón is látni, mi őrájuk -, ezért Gujranwala-t elneveztük Hóvarjúfalvának. :) A Hóvarjú egy Pakisztánban őshonos állat, különösen népszerű a motorral közlekedők körében, de arra még nem jöttünk rá, miért mondogatják a nevét üdvözlésképpen a mellettünk lelassító, ránk köszönő motorosok. Erre a köszönési formára a helyes válasz a  „Fájn, tenkjú”, ettől nagyon boldog lesz a motoros, és legjobb esetben ezután már tovább hajt, de valószínűbb, hogy tovább kérdez, általában azt, hogy honnan jöttünk, vagy hogy mennyibe kerültek a bringák, esetleg azt, hogy kényelmesek-e? :) És persze közben kameráznak is.

Ezzel még nem volt vége a mókának, mert a város túlsó végén tuktukosok áradatába kerültünk. Egyikük úgy vigyorgott ránk, amikor meglátott, hogy azt muszáj volt felvennem. Figyeljétek, mennyit nézi az utat maga előtt:

Ezektől a felvételektől nem gyengén megvidámodtunk, azt hiszem remekül tükrözik azt az őskáoszt, amit a Grand Trunk Road-on közlekedésnek neveznek, és ami nem kis meglepetésünkre működik. Ehhez képest a budapesti közlekedés egy leányálom, és az ottani közlekedésben részt vevők szabálytisztelő és szerető népek. Mi is onnan szöktünk, ezért számunkra eleinte nagyon meredek volt megszokni azt, ami itt van, még így is, hogy fokozatosan kaptuk meg. A forgalomban most már nagyjából tudunk érvényesülni, de egy dolog, még mindig nagyon tud zavarni minket: Ezt az állandó dudálást a legnehezebb megszokni. Annyira gyakoriak, hangosak és fülsértőek a dudálások számunkra, hogy nagyon sokszor valamiféle őrület határára kerülünk tőlük. Ingerültek leszünk és elfognak minket az indulatok, úgy hogy szinte magunkra sem ismerünk. Valaki egyszer azt mondta nekünk, hogy ez egy természetes védekező reakciója az emberi agynak a hangos zajokra, amik úgy hatnak ránk, mintha a fejünket vernék. Én nem tudom, mi az igazság, de néha tényleg nehéz volt kezelni ezt – de nem lehetetlen.

A város végén láttunk egy olyan dolgot, ami a mai napig nem tudjuk, mi volt és mi célt szolgált, de ha Ti tudjátok vagy van tippetek írjátok meg. Egy daruskocsi segítségével színes zsákokból egy négyzet alapú, erődszerű valamit építettek, elképzelni nem tudom, minek. Belülről kifóliázzák és víztározó lesz belőle? Ötletem sincs több…

Első pihenőnket valamivel Gujranwala után ejtettünk meg egy benzinkútnál. Használtuk a mosdót és vásároltunk egy kis frissítőt. Ennek a vége az lett, hogy összebarátkoztunk a boltossal, aki megmutatta a madarát. Amikor kérdeztük, hogy mi célt szolgál a csirkeszerű lény, az volt a válasz, hogy „hobbi”, vagyis háziállat. :)

A frissítés után egy jó nagyot haraptunk a kilométerekből, majd valamikor 50km után megálltunk ebédelni egy saras, koszos városban, ahol az út túloldalán kiszúrtunk egy „gyorséttermet”, ami kínált pizzát. Közel két hónap után már kezdtünk besokallni a dáltól, ezért úgy gondoltuk, hogy megajándékozzuk magunkat egy kis nyugati fajta eledellel. Na, ne egy mekdöncit képzeljetek el, nem olyan helyen álltunk meg, arra nem is lett volna lehetőség, mert ilyesfajta étterem nem volt jelen ezekben az GT Road menti városokban. Vagy legalábbis nem a főút mentén, így számunkra nem szúrtak szemet. Ahol megálltunk az egy apró kis étterem volt, három asztallal. Egész olcsón kínáltak pizzákat a klubtagoknak, és külföldiek révén mi ezt a fajta kedvezményt azonnal megkaphattuk. Közben kint leszakadt az ég, ezért különösen örültünk, hogy épp jókor álltunk meg pihenni és ebédelni. A pizza azonban csalódást kellett, hogy okozzon mert közel sem tükrözte az általam megszokott ízvilágot, bár így utólag már nem is tudom, miért vártam el ilyesmit ezen a helyen. Nem volt szósz a pizzán, viszont a sajt alatt sűrűn találtam uborkadarabokat, és azok ebben a kontextusban számomra nem éppen megszokottak, így az egésznek valami nagyon furcsa íze volt. Persze kidobni eszembe se jutott azért, de a várva várt élmény elmaradt. Ellenben a helyiek azért még itt is megtaláltak minket, és amikor az egyik elkezdte a velünk való fényképezkedést, ezzel lavinát indított el. Én mindeközben próbáltam a vendéglátónkkal, Noor Ali-val leesemesezni, hogy pontosan hol is lakik, és azt megtalálni a Kindle-n keresztül a Google Maps-en, hogy aztán az OpenStreetMap-es térképen is megtaláljam a GPS-en, és rá tudjam állítani a navigációt, ami majd jól odavezet minket. Ez a tervem kudarcot vallott, de a környéket nagyjából sikerült belőnünk, és úgy voltunk vele, hogy majd ha odaértünk, kérdezünk, és az alapján megyünk tovább.

Balesetet okozunk – Önhibánkon kívül

Történt, hogy mentünk két város között, ahogy szoktunk a széles út bal szélén. Éppen viszonylag békés volt a menet, ami ritka, de most így volt, épp nem volt túl nagy forgalom, mert a városok távol voltak tőlünk és az út széles volt. Ezért elég jó sebességgel haladtak rajta a járművek, a motorosok is. Igen ám, csak közben ugye bámulni is kell minket, hiszen ilyesmit életükben még nem láttak, talán még a tévében sem. Szóval épp minket bámult egy motoros, és nem előre nézett. Vagyis már csak későn, mert amikor előre nézett, akkor már olyan közel volt hozzá egy másik motor, rajta két mukival, hogy satufékeznie kellett, ám ez nagyon nem volt jó ötlet a nedves, csúszós úton, mert kicsúszott balra a hátsókereke. A másik motor farát már csak a saját farának oldalával kapta el, és ettől annyira elvesztette az egyensúlyát, hogy rövid cikázás után eldobta a motort és ő maga is elesett. Ekkor már a másik motor előtt volt, de azok voltak elég ügyesek és megálltak, nem hajtottak át a csávón, se a motorján. Mi mindezt végignéztük és azonnal megálltunk. A motoroknak nem esett baja, és emberünk is fel tudott pattanni az útról, de sántikált. Felhajtotta a pokrócot a lábáról, de csak egy apró felszíni sérülést láttunk rajta. Zita villámgyorsan elővarázsolta a táskája mélyéről a betadint és a sebtapaszt, majd gyorsan ellátta a csávót. Az ember lábfején egy kb. 5 számmal kisebb műanyag papucs volt, se zokni, se semmi más. Kész csoda, hogy ennyivel megúszta. Nagyon hálás volt, mert még kilométerekkel később is láttuk mosolyogva integetni felénk. A másik motor vezetőjéről pedig megtudtuk, hogy keresztény. Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy majd még összefutunk Lahore-ban később. Ez így is lett! :)

Irány Lahore és Noor Ali-ék!

Ja, apropó, egy dolgot elfelejtettem elmesélni. Hogy miért is Noor Ali-ékhoz mentünk lakni és egyáltalán, ki az a Noor Ali? Eredetileg úgy gondoltuk, hogy adunk még egy esélyt Shuaib-nek, és hozzájuk megyünk, de előző nap már a telefonban úgy viselkedett, hogy végül megállapodtunk Zitával, hogy elfelejtjük a srácot. Noor Ali szervezett nekünk interjúkat a médiákkal Lahore-ba, és ezt a dolgot úgy akartuk lerendezni, hogy nekünk a legkényelmesebb és legegyszerűbb legyen, vagyis hogy érkezés után 1 órát és nem többet szánunk a médiákra, egyszerre adunk interjút mindenkinek és felvehetik, ahogy valóban megérkezünk a felmálházott bringákkal, de csak is akkor és ott, ahová megérkeztünk és ahol lakni fogunk Lahore-ban. Ezt nagy nehezen felfogta Shuaib 4-5 sms váltása után, beleegyezett, hogy a házuk előtt felvételt készítsenek velünk a tévések, és ezután már csak a címére lett volna szükségünk, de azt képtelen volt elküldeni, hiába kértem számtalanszor és hiába magyaráztam a helyzetet a lehető legvilágosabban. Amikor kértem, hogy adjon egy egyenes és egyértelmű választ, egy ilyen sms-t írt vissza: „yes no prob”. Lehet, hogy én vagyok a sügér, de nekem ez se nem egyenes, se nem egyértelmű, mert kétféleképpen tudom értelmezni: „Yes, No, Probably” – „Igen, nem, talán.”, vagy „Yes, no problem.” – Igen, nem probléma. Azért sms-eztünk és nem telefonáltunk, mert az sms szinte ingyen van, egy hétre elő lehet fizetni 200 sms-re kb. egy percnyi beszélgetés árából. De nem az sms volt a baj, mert amikor felhívott Shuaib, akkor is nagyon furcsa volt. Annyira a saját akaratát és saját ötleteit akarta ránk erőltetni, hogy igazán el sem tudtam mondani, mit akarunk. Mindig csak azt kérdezte, merre járunk, és nem fogta fel, hogy mi bringával akarunk behajtani Lahore-ba, egészen addig a helyig, ahol aztán maradni fogunk a következő napokra, és nem akarunk ehhez semmilyen motorizált segítséget használni. Ezt így kerek-perec le is írtam neki, de hiába, utána felhívott, hogy akkor kijön elénk a város határába egy terepjáróval. Az ilyen dolgaival nagyon felbosszantott, és amikor azt próbáltuk elmagyarázni, hogy mi mit szeretnénk, és hogyan, akkor csak lecsapta a telefont azzal, hogy „Ok, I’ll call you later”, aztán persze nem hívott. Próbáltunk rájönni arra, hogy miért viselkedik így, de csak két dolog jutott eszünkbe. Világ életében őt is nagyon szabályozta a családja (ez sok családban jellemző errefelé), megmondták neki, mikor mit, merre, hogyan, és az úgy kellett, hogy legyen, és most ő is ezt gyakorolja ránk, vagy… A másik érvet inkább hagyjuk, nem akarok róla rosszat írni, mert igazából ő mindig próbált nekünk segíteni, csak hát a maga módján, és az nekünk nagyon nem feküdt.

Őskáosz az utakon Lahore-ban

Egy szó, mint száz, ezek után lemondtunk Shuaib vendégszeretetéről, és megbeszéltük Noor Ali-val, hogy nála maradunk, mert ezt már korábban felajánlotta többször, csak mi akkor már beígérkeztünk Shuaib-ékhez. Noor Ali-t egyébként Attilán keresztül ismertük meg, és ekkor még csak annyit tudtunk róla, hogy újságíró. Annyi látszott még, hogy sokkal egyértelműbben és egyszerűbben kommunikált velünk, elküldte a pontos címét, és pár perc beszélgetés és néhány sms után már nyilvánvaló volt, hogy egy normális, kedves, rendes alakkal lesz dolgunk – olyannal, mint a pakisztániak nagy többsége.

Mindezek ellenére azért volt bennünk egy kis félsz a Lahore-be való megérkezést illetően, mert már sok embertől hallottuk, hogy Lahore egy sokkal pezsgőbb, zsúfoltabb város, mint Iszlámábád, a forgalom sokkal durvább, és maga a város is hatalmas a 10 milliós lakosságával. Az eső pedig szakadt, mintha dézsából öntenék. Szóval nem voltak rózsásak a kilátásaink, ahogy elnéztük az egyre sűrűsödő forgalmat a GT Road-on. Próbáltunk minderre lélekben, ahogy csak lehet felkészülni, de azért így is nagyon húzós volt. Néhány helyen nagyon beállt a forgalom, mert az utat vasúti sínek keresztezték, és ezeken az átkelőkön a teherautók csak nagyon lassan tudnak áthaladni, mert az amúgy szép sima aszfalt ezeken a helyeken pár méter erejére buckás tereppé változik. Itt mindig úgy kellett lavíroznunk a motoros, tuktukos sorstársaink között a sárban, és elképzelhetitek, hogy ez nem volt épp leányálom a fekvőbringákkal. Szakadó esőben, büdös járművek között… Na, de végül csak bejutottunk valahogy a városba, átkeltünk egy hídon, és mentünk befelé a lecsóba, bátran, óvatosan, nagyon figyelve a körülöttünk lévő forgalomra, hogy elkerüljünk egy esetleges ütközést. A motorosokkal már nem humorizáltunk, ha közel jöttek, rájuk se néztük, csak az utat figyeltük, és intettünk nekik, hogy tartás a távolságot, és ne minket bámuljanak, hanem az utat nézzék maguk előtt. A járművek egyszer csak hihetetlenül betorlódtak. Valami volt előttünk, egyfajta útzár, de ez csak a nagyobb járműveknek szólt, mert a kisebbek simán áthajtottak a palánkok között. Egy sarokkal és egy újabb útzárral később megtudtuk a rendőröktől, hogy valami nagy népünnepély vagy megemlékezés készül és nem tudunk erre továbbmenni. A tömeg óriási volt, és mint valami majmok, úgy megálltak körülöttünk, totál leblokkoltak és egy kisebb kört alkotva körülöttünk csak álltak, és álltak, és nem tudom, mi járhatott a fejükben, de biztos nem az, hogy ez a két Géza tovább szeretne menni innen és utat kéne adni nekik. Ezt a rendőrök látták és segítettek rajtunk, de szerencsétlen embereket úgy kezelték mint a majmokat: ha egy két rájuk kiabálás után sem oszoltak, kaptak egy-egy taslit, amitől rendszerint észbe kaptak és odébb álltak.

Nekem jön és feldönt egy pokrócos Sanyi

Az eső továbbra is szakadt, és nekünk hatalmas kitérőt kellett tenni, hogy kijussunk a Mall nevű főút azon szakaszára, amiről tudtuk, hogy közel van Noor Ali lakásához. Mentünk ahogy bírtunk, de ez igazán nem volt kellemes menet, mert az út rossz volt, és a forgalom óriási, ráadásul minden eddiginél hangosabb. Néhány tuktuknak olyan hangja volt, hogy az kegyetlen fülsüketítő volt. Nem tudom, mi volt a kipufogójukkal, de 100 decibel fölött szóltak és brutálisan füstöltek. Ezeket kellett kerülgetnünk a dugóban, amikor egyszer csak egy bringás vágott be elém jobbról, és ugyanezzel a lendülettel úgy gondolta, hogy átmegy egy pocsolyán is, ám azzal nem számolt, hogy a víz egy kátyút rejt. Akkorát zökkent a gödörben, hogy elvesztette az egyensúlyát és nekiment a lábamnak. Ettől én elzanyáltam, egyenesen bele a pocsolyába. A pokrócos Sanyi megmaradt a bringán, talán épp azért, mert rajtam támaszkodott meg. Hátranézett, látta, hogy elestem, de meg sem állt, rohant tovább a dolgára. Hú, de nagyon mérges voltam, eddig is bennem volt az ideg a sok – számomra – idegbajosan dudáló, szabályokat nem ismerően közlekedő baromállattól, de most még egy jó nagy adrenalin bomba is rászabadult a testemre ettől az eséstől, szinte szétpattant bennem az ideg, és éreztem, hogy ha még egyszer valami ilyesmi történne velem, lehet, hogy olyat tennék, amit később megbánnék. Kedvem lett volna belerúgni azon tuktukosok oldalába, akik túl közel jöttek hozzám, vagy horpadásig rácsapni ököllel azoknak az autósoknak a motorháztetőjére, akik rám dudálnak az ótvar, sufnituning 100+ decibeles őrjítően hangos és magas hangú, iszonyat irritáló, kretén dudájukkal, amiket legszívesebben agyontaposnék, de csak miután egy centiről egy teljes percig az adott sofőr fülébe nem dudálok velük, hogy megtudják, milyen az, amikor ránk dudálnak minden hülyeség miatt. Bár ez valószínű nem fájt volna nekik, mert ezek a Sanyik annyit hallják ezeket a kürtöket, hogy már süketek, immunisak rájuk.

De mindeközben azt is tudtam, hogy nem jó ez az állapot, és nem vezet semmi jóra, ezért próbáltam lenyugodni, ami pár kereszteződéssel később nem is tudom hogyan, de nagyjából sikerült. Néhány lámpa után viszonylag csendes utcákra keveredtünk, és a Mall-t elérve egy egészen más negyedbe értünk be, ahol az utcák szinte üresek, szélesek és makulátlanul aszfaltozottak voltak. Mintha egy másik városba értünk volna be. Az üres úton egy fehér ruhás zenészekkel megpakolt tuktuk haladt előttünk. Náluk voltak a hangszerek is, és hátrafelé figyeltek ki a járműből, egyenesen ránk. Bár még mindig nem voltam az ideális idegállapot közelében sem, de erőt vettem magamon, utánuk eredtem, és megörökítettem a látványt, mert nagyon viccesen festettek.

Sajnos a megpróbáltatásoknak még ezután sem volt vége, mert még meg kellett találnunk Noor Aliék lakását. Több helyi, köztük sok őr is rossz irányba vezényelt minket, és miközben szépen ránk sötétedett sokat kóvályogtunk az utcákon, mire Zita ötletére feladtuk, és felhívtuk Noor Ali-t egy helyről, amit elég egyértelmű volt beazonosítani. A Jail Road-on voltunk egy mekinél. Amíg Noor Ali kijött értünk motorral, én felmentem az emeletre WC-zni. Lefelé jövet az éppen felmosott lépcsőn sikerült elcsúsznom az SPD cipőm fém stopliján, és végighorzsolnom a jobb karom. Jól lezúztam magam, ami nem esett jól egy ilyen nap végén, de nem tört semmim és a vízálló dzsekinek sem esett baja. Noor Ali befutott és követtük még pár kilométert, mire megérkeztünk a helyre, ahol aztán egy teljes hétig laktunk.

Igazi nagy öröm volt megérkezni ennyi megpróbáltatás után egy békés, nyugodt helyre, barátok közé, biztonságba, fedél alá, távol a város őrületétől. Már-már diadalittasak voltunk Zitával, mert amin az elmúlt órákban keresztül mentünk az nem volt piskóta, de a körülményeket tekintetve véve relatíve higgadtak maradtunk, minden nehézség ellenére még élvezni is tudtuk ezt a napot, és megcsináltuk baj nélkül, megérkeztünk Lahore-ba!

Noor Ali, Bublo és Humayun fantasztikus társaság voltak, és nagyon szép napokat töltöttünk Velük Lahore-ban.

Jhelum-ból, Faisal-éktól nem sikerült olyan korán elindulni, mint szerettük volna, de azért 10-kor sikerült elstartolnunk a háztól, és valamivel később már kint is voltunk a GT Road-on, hála Faisal-nak, aki motorbiciklivel kikísért minket, hogy mutassa az utat. Nagyon jó volt velük tölteni egy délutánt és egy estét, és ők igazán szerették volna, sőt egyenesen kérték, hogy maradjunk még. Azt nem tudom, hogy akkor is meghívott volna-e magához Faisal, ha nem lát minket a TV-ben, de ez nagyjából mindegy is. Nem azért szerettek minket, mert benne voltunk a TV-ben, az maximum csak arra volt jó, hogy rögtön tudta, hogy kik vagyunk, amikor meglátott minket az úton tekerni.

Miután kiverekedtük magunkat a városból, már csak egyetlen egy nehézség várt ránk, méghozzá egy masszív kis kaptató. Alattomos volt, először csak enyhén kezdte, azt hittük ennyi lesz, de egy kanyar után bekaptuk a meredeket, ami végeláthatatlannak tűnt az aljáról. Persze nem volt az, megtekertük ezt is. Fent megálltunk egy technikai szünetre, mert Zitát hívta a természet. Amíg bent ólálkodott, én megleptem egy üveg kóla vásárlásával. Itt népszerű az üveges üdítő, aminek örültem, mert így legalább műanyaggal nem szennyezzük a környezet. Annyira! Mert azért attól még, hogy üvegben adják, még van öko-lábnyoma a kólának, és azt is tudom, hogy kár környezetvédelemről meg fenntarthatóságról papolnunk (az egészséges életmódot ne is említsük) amíg kólát iszunk, de akkor ott ez volt a legjobb megoldás, hogy egy kis energiát magunkhoz vegyük, és egy kis meglepetéssel szolgáljak Zitának. Persze aztán az egész no-plastic örömömet elvette a szívószál, amit a kólához adtak és amit azért érdemes errefelé elfogadni, mert az üveg nyakán ki tudja, milyen bacik laknak. Na mindegy, legközelebb narancsot veszünk, annak biztos kisebb a lábnyoma, mint a kólának, és talán egészségesebb is.

A kődobáló büdös kölke és Ben Johnson

Két kerék, négy gyerek: Nagycsalád a motoron :)

Alig hagytuk el a kólás történet helyét, egy másik útszéli pihenőnél történt egy kis ütközetünk. Néhány zsákkal mászkáló koszos utcagyerek mellett haladtunk el. Ki tudja, mit gyűjtögettek a zsákjaikban, valószínűleg a szemétből válogatták ki az értékesíthető részeket, talán a műanyagot. De az is lehet, hogy csak égetni valót gyűjtöttek, bár szerintem inkább „pénzt” gyűjtöttek a szemétből.
Nem is ez a lényeg, hanem hogy Zita bukósisakján koppant valami. Megdobtak minket kővel a kis mocskok. Erre visszafordultunk, hogy beszéljünk velük, mire elfutottak. Félig szánt szándékkal hogy hasson, félig valódi dühből hangosan és káromkodva közöltem a helyben tanyázó felnőttekkel, hogy tanítsák móresre a kölyköket, mert megdobták a feleségem kővel, ami nagyon nem vicces dolog. Küldjék iskolába a büdös kölyköket és tanítsák meg őket viselkedni! Néhányan érthettek valamit a dühös angolomból, mert motorra pattantak, és elindultunk együtt a GT Road-on tovább. Először azt hittem, hogy most akkor kapunk tőlük egy kis „biztonsági kíséretet”, aminek nem örültem, mert feleslegesnek találtam volna a hangos motorizált kíséretet, de nem erről volt szó. Embereink valószínű ismerték a kölyköket, mert két házzal odébb megpillantottuk egy poros utcában felénk leselkedni az egyik zsákos ebadtát. A fickók leszálltak a motorról és utána eredtek, mire az futni kezdett. Nekem sem kellett több, ledöntöttem a bringát és a nyakamba vettem a lábaimat. Iszkolt a kissrác a zsákjával erdőn s mezőn át, én meg az SPD-ben loholtam utána, hamar magam mögött hagytam a motoros üldözőket és szépen közeledtem a sráchoz. Töltéseken keltünk át és letöréseken ugráltunk le. Rohant a srác rendesen, de ha tudta volna, hogy egy tájfutóval van dolga… :) A vége mégis az lett, hogy hagytam, had menjen, mert közben egy olyan mezőre is kiértünk, ahol sátortáborban éltek az emberek. A srác ezen is átrohant, de én ezen túl már nem akartam követni, mert egyrészt nem éreztem jó dolognak, hogy Zitát egyedül hagytam, és egyre messzebb van tőlem, másrészt azt se tartottam jó ötletnek, hogy az indiántáborokon átrohanjak, ki tudja, hová… Pedig 100% biztos voltam benne, hogy el tudom kapni a kölyköt, de aztán? Elverem, és…? Engem is elvernek a felnőttjei? A következő bringásokat aztán meg még jobban megdobálja a srác? A harmadik dolog pedig, ami megállásra késztetett, az a lábizmaim. Pontosan tudtam, hogy nem használtam igazán a lábaimat futásra Magyarország óta. És arra is emlékeztem, hogy hogyan görcsölt be Nándival mind a négy lábunk az Éjféli Nap Tájfutóversenyen anno Norvégiában. Pedig akkor csak két hónapja bringáztam még a futás helyett, és akkor nem is sprintelgettem így. Szóval nem hiányzott egy húzódás a lábaimnak, többek között ezért is, kicsit keserűen, de hagytam futni a kölyköt, remélve, hogy a kergetőzésből is megtanulta a leckét. Épp, hogy ez átfutott az agyamon, még meg sem álltam a sprintelésből, amikor egy fiatal srác Ben Johnsont megszégyenítő tempóval elhúzott mellettem, egyenesen a kölyök után. Aztán még követte néhány másik fiatal. A motorosok leadták nekik a drótot, hogy el kell kapni a suhancot, mert rossz fát tett a tűzre. Na, jól van akkor, így talán még jobb is, ha a sajátjai verik el, talán jobban megtanulja, hogy idegeneket kővel dobálni nem kifizetődő móka.

Zitához hamar visszasétáltam, ő közben felállította a bringámat a porból és néhány helyivel beszélgettek a szituációról. Ekkor eszméltem csak, hogy igazából nem is futottam olyan mesze, és az egész dolog nem volt több talán 3 percnél sem. Nem vártuk meg a fejleményeket, hanem tekertünk tovább. Útközben beszélgettünk Zitával, és ő azon a véleményen volt, hogy el kell verni ilyenkor a gyereket, mert pontosan tudta, hogy rosszat tett, hiszen úgy rohant, mintha az élete múlt volna azon, hogy elkapom-e, vagy sem. Én még mindig nem tudom, mi a jó megoldás. Ha úgy elverjük, hogy azt egy jó darabig ne felejtse el, és emlékezzen arra, hogy ilyet nem szabad tenni, az jó? Én megpróbáltam volna talán beszélni is a fejével, de ez bizonyára nehezen ment volna a nyelvi akadályok miatt. Talán a legjobbat tettük, amikor ráhagytuk a helyiekre a büntetést. Az mindenesetre nagyon megnyugtató volt, hogy egy pár perc leforgása alatt egy fél falu az oldalunkra állt és a kölyök nyomába eredt. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy elvetemült barbár népség közé keveredtünk, ahol mindenki kővel dobál, csupán néhány koszos utcagyerek megtalált minket, de a többség nem ilyen, épp ellenkezőleg. És egyébként ez a kővel dobálás talán nem volt olyan nagy ügy, mert nem szemtől szembe dobáltak, hanem „csak” utánunk. Zitát a lehető legrosszabb helyen találták el, de semmi baja nem lett, hála a sisaknak, és hogy nem profi diszkoszvetők voltak a kölykök, csak spontán felindulásból apró kaviccsal dobálóztak. Ezek után mindig előre figyeltük a gyerekeket: ha a föld felé nyúltak, mi a fékekhez, hogy megálljunk, és „beszéljünk” a fejükkel. Erre érzékeny lett a szemünk és ezután több olyan alkalom is volt, hogy ilyet láttunk, de mindig csak a krikett labdáért nyúltak. :) Amit aztán nem felénk dobtak el.

Az incidens után hamar helyreállt a lelki békénk, mert több autós is megállt az útszélén nekünk, hogy üdvözöljön minket, megkérdezze, hogy vagyunk, és hasonlók. Ezek egy része azért állt meg nekünk, mert látott minket a tévében, de voltak olyanok is, akiknek ez se kellett, csak köszönni akartak a furcsa bringás utazóknak.

A táj valóban síkra váltott, és kellemes tempóban haladtunk. Annyira nem hasítottunk, mint előző nap, mert a párás, felhős idő elnyomott minket. Legalábbis erre gondoltunk, mert előző nap gyönyörű napsütés volt, és könnyedén tekertük a 25-30-at síkon, most viszont néha a 20 is nehezen ment. A táj elszórakoztatott minket, rengeteg csacsis szekeret láttunk, és az utat néhol hatalmas fák szegélyezték, akkorák és olyan szabályosak voltak, mintha csak rajzolták volna őket.

Nehezen találunk barátokra

Az este egy Gujranwala nevű település elején ért minket. Vagyis még nem ért el minket, de már közel volt, ezért próbáltunk egy viszonylag normális házat találni zárt kerttel. Bekeveredtünk egy sikátorba, ami egyre csak szűkült és szűkült. A végén alig bírtuk megfordítani a bringákat, amikor végre úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk, mert itt nem lesz jó. Becsengettünk néhány kertes házba a GTR mentén, de mind hiába, mert mire kijött valaki, már 20-30 helyi állt körbe minket, és talán ezért, de nem jártunk sikerrel. Visszatértünk a főútra, ahol megpróbáltuk kihasználni a minket egész nap 2-3 percenként leszólító motorosok társaságát esti szálláslehetőség ügyében, de nem hogy kertet, még szállodát sem tudtak ajánlani. És egyre csak sötétedett. És egyre többen, egyre inkább akartak segíteni, de mindenki tanácstalan volt. Úgy éreztük, hogy csak a kevés maradék világosban eltölthető időnket rabolják, de érdemben nem tudnak segíteni, hanem nekünk kell megoldani a dolgot. Amikor az n-edik Géza odahívta az n+1-ediket, és az is elkezdte vakarni a fejét, mondtuk nekik, hogy 10 másodpercük van, aztán megyünk… Kérdezték, miért? 8… Mert mindjárt besötétedik, és nem akarunk sötétben ezeken az utcákon lenni! 5,4,3… Semmi válasz. 2,1… Sukuria, Allah Afesz! (Kösz és viszlát!)

Még betértünk egy utcába, ahol kivételesen nem felnőtt motorosok, hanem az utcán játszó gyerekek rohamoztak meg minket tucat számra. Ez még rosszabb volt, ezért fordultunk is gyorsan, és visszafelé kezdtünk el tekerni a GT-n. Amíg én egy motorossal rontottam az időt, Zita látott egy viszonylag barátságos, csendes utcát, de akkor elhaladtunk mellette, mert a motorosra koncentráltunk. Visszatérve az utcához aztán rögtön találtunk egy szép nagy házat óriási kerttel, de a szemközti házból elmondták, hogy hiába csöngetünk be, a férfi a házból nincs itthon, ezért biztos nem jutunk semmire. A nőnek egyedül nem lehet szava semmilyen döntésben, így minket sem engedhet be a kertbe. Sebaj, azért egy névjegykártyát kapott mindenki a környéken, és mentünk odébb néhány házzal.

A zárkózottság rejtélye: A generátor!

Furcsa volt, hogy sehol sem engedtek be a kertbe, pedig mindenütt voltak szép nagy üres placcok a kőkerítések mögött. Azért mi mindenkivel kedvesek voltunk, megköszöntük az idejüket és adtunk nekik egy-egy névjegykártyát. Ekkor már egészen sötét volt. Végül az egyik háznál kaptunk egy olyan tanácsot, hogy menjünk tovább az utca végéig, ott a nagy fehér kapunál várni fognak minket. Hát először ott se voltak annyira vidámak tőlünk, ahogy azt az előző két nap megszokott volt, de miután kijött a kapuba a család, és beszélgettünk néhány percet, fényderült a nagy rejtélyre. Azért volt velünk olyan „rideg” az egész utca, mert előző éjjel rablás történt. Aftab-éknál, annál a családnál, akikhez végül megérkeztünk, áttörték a kőkerítést, és elvittek egy értékes generátort. Errefelé a generátor elég általános háztartási kellék, mivel általánosak a menetrend szerinti (minden nap ugyanakkor 1-1 órára), és a váratlan áramszünetek, azonban csak pár éve, így a lakosság nincs hozzászokva ehhez. Szóval ezért volt velünk mindenki olyan, ami mondjuk a nyugati világ nagy részében általános lenne, de itt ridegnek számít.

Én is gyanakvó lettem volna, ha előző éjjel kipakolnak, aztán meg beállít hozzám két bringás, hogy szeretne az elvitt generátor hűlt helyén sátrazni a kertemben. De ez a két bringás most mi voltunk, és a vendéglátóinknak pedig végül elszállt minden gyanúja. Ezek nem tolvajok, hanem csak egyszerűen „hülyék”! :) Most ne rossz értelemben vegyétek. Hamar nagy barátságot kötöttünk Aftab-ék családjával, akik nem a kertben, hanem egy kis családi konditeremnek berendezett melléképületben adtak helyet nekünk. Becipeltük közösen a kertből két nyári ágyat, majd hamarosan az egész család is helyet foglalt nálunk a kis helyiségben. Hoztak székeket, asztalkát, mikor elment az áram, gyertyákat, és meséltünk egymásnak a gyertyafénynél.

Aftab-ék konditermében – Ahol a cseléd is családtag

A család szemmel láthatóan nagyon élvezte az új vendégek társaságát, nagyon örültek nekünk. Hamarosan az a srác is megjelent, aki ide küldött minket a másik háztól. Kiderült, hogy egy unokatestvér. Aruna, Aftab felesége nem akármilyen spiritusszal megáldott tanárnő, sokat mesélt a családról, és a munkájáról. Az egyik asszony férje és 3 lánya kint él Amerikában, és a nő csak a vízumra vár, hogy mehessen utánuk. A családban testvérek és unokatestvérek egy udvarban, 3-4 generáció él együtt a cseléd családját is beleértve. Előkerült egy nagyon öreg néni, akiről megtudtuk, hogy a cseléd családból a nagymama, aki még pelenkázta is Aftab-ot. A cselédék is úgy élnek generációk óta, mintha a család tagjai lennének, és ez valóban így is van, csupán a szerepük megkülönböztetett egy kicsit, de éppúgy szeretik a családot és az viszont őket, mintha vér szerinti, egyenrangú családtagok lennének. Ezt érdekes és szép volt látni. Aftab-éknál a cseléd több szeretet kap, mint sok más családban a „rendes” családtagok egymástól. Az, hogy egy családnak cselédje van, errefelé már a középrétegben is általános szokás, nem kell ehhez piszkosul gazdagnak lenni, és biztos vagyok benne, hogy Arunáék sem azok, mert látszott rajtuk, hogy megviselte őket az előző éjjel náluk járt rablótolvaj.

Amikor egy egész utca „lájkol” minket

A család egyébként tele van művészlelkekkel, Aruna megmutatta a festményeit, és az egyik fiatal srác pedig a rajzait. A képekről felismertük, hogy a „GYM” falára festett nonfiguratív ábrát is ő alkotta. Pakisztánról is sok érdekeset meséltek, pl. azt, hogy a világ legtöbb Facebook felhasználója ebből az országból való. Ezt könnyen el tudjuk hinni, mert mostanra a magyar felhasználók után a pakisztániak „lájkolták” az oldalunkat a legtöbben. Ráadásul igen aktív is lehet ez a virtuális „közösség”, mert miután megírtuk a Kindle-ről az NRÉ-t, hogy Aftab-éknál éjszakázunk nagy örömben és szeretetben, jöttek rá sorra a hozzászólások: többen is írták, hogy „Hey, you are staying in my street” – Azok a szomszédok írtak a Facebook-unkra, akiknek éppen csak pár perce adtuk oda a névjegykártyáinkat a FB-címünkkel. Aztán volt, hogy még válaszolgattak is egymásnak, az egész nagyon vicces volt. Szóval a nap végére egy egész utca lájkolt minket.

Reggelire tükörtojást a magyarnak! :)

De ez még mindig nem minden. Van egy erős gyanúnk, hogy az Iszlámábád óta megismert vendéglátóink, azaz Shakeel, Faisal-ék és Aftab-ék felvették egymással a kapcsolatot, mert az már több volt, mint gyanús, hogy három reggel egymás után a nagy kedvencünket, a tükörtojást ettük reggelire. Első alkalommal a sajátjainkat sütöttük ki, aztán pedig mindkét alkalommal kérés nélkül kaptuk a tükörtojásokat reggelire. Simán el tudom képzelni, hogy amíg az igazak álmát aludtuk, ezek az angyallelkűek felszabadultak a kedvenc közösségi hálójukra, ahol mivel mindenki igen aktív tag, könnyedén megtalálták egymást, és leadták a drótot egymásnak, hogy a fekvőbringás magyarok a tükörtojástól nagyon boldogak lesznek a reggel. Komolyan látnotok kéne, ahogyan örülnek nekünk ezek az emberek. Nagyon szeretetteljesek, és szeretnek adni. Amikor reggelenként továbbálltunk, Shakeel, Faisal, és Aruna és marasztalt minket még maradásra, de ha engedtünk volna nekik, talán még most is valahol Lahore felé tartanánk a GT Road-on… :) Igazából kicsit bánom, hogy nem töltöttünk Velük több időt, mert igazán megérdemelték volna, de ha az ilyen esetekben mindig maradnánk, soha nem érnénk a világ végére, vagy ha igen, addigra indulhatnánk újra, mert mire körbe érünk, annyit változik a világ, hogy érdemes még egy kört menni. Egyre jobban kezdem érteni ezt a Heinz Stücke fickót. (Anyáinknak üzenem, hogy nem kell aggódni, mi azért egyszer haza fogunk menni, és családot alapítunk! Majd… :D)

Egy szó, mint száz: imádni való népség ez a pakisztáni, csupa szív emberek. Ezer köszönet az említett családoknak, hogy befogadtak minket egy-egy éjszakára, és megosztották velünk az életüket.