Egy új országba megérkezni mindig izgalmas, mert rögvest a határ után újfajta emberekkel találkozhatunk, és ez egyben akár teljesen újfajta nyelvet, szokásokat, kultúrát, építészetet, viselkedésmintákat, szokásokat és ételeket is jelenthet. Kambodzsába érkezve ugyan nem ért minket óriási kultúrsokk, de az első élményeink mindenképpen nagyszerűre sikeredtek, ezt akkor ott is így éreztük, és a képekből, videókból is ez jön át, amelyeket épp most válogattam ki ehhez a bejegyzéshez. Ez talán azért is volt nagyszerű nekünk, mert 2 és fél hónap Vietnam után már nagyon vágytunk valami változatosságra, ezért Kambodzsának nagy kíváncsisággal és érdeklődéssel vágtunk elébe. Megpróbálom visszaadni, vagyis inkább továbbadni Nektek az élményt, ami az első nap ért minket.

10 dollar beer money for me! – A nagy fenéket!

A legeslegelső élményünk azonban nem pozitív sajnos, de ettől még meg kell, hogy említsem. Először is már megtalálni sem volt egyszerű az „immigration office”-t, mert azt semmi tábla nem jelezte, és nem a főút mellett volt, hanem egy utcával beljebb a folyó felé, bent a faluban. Ide egy valamilyen faültetvényen keresztül egy poros kisúton tudtunk bejutni, de ezt csak sokadjára, sok kérdezősködés után tudtuk megy, ugyanis tábla az nem jelölte az utat a határőrség irodájába. Ide ugye mindenképpen be kellett, hogy térjünk, mert itt kaptuk meg a 30 napos vízumunkat fejenként 20 dollár ellenébe, a belépő becsétekkel együtt.

Csakhogy akadt egy kis bibi, méghozzá, hogy Zita útlevelében már csak egy üres oldal akadt, és ebbe a határőrünk belekötött, mondván, hogy 3 üres oldal kell, hogy legyen az útlevélben, ő csak így adhatja ki a vízumot, különben bajba kerül, és „lefejezik” – ez utóbbit még egy kézmozdulattal is jelezte. Még mielőtt magyarázkodni kezdhettünk volna, hogy de hát Thaiföldön, Bangkokban már vár ránk egy-egy üres új útlevél, ő folytatta, hogy nem az nem jó, vissza kell mennünk Saigonba vagy Hanoi-ba és ott majd a nagykövetségünk ad nekünk új útlevelet. Vaaagy… Vagy ő egy kis „beer money for me”, vagyis 5-5 dollár ellenében szemet huny az üres oldalak száma felett, és átenged minket. Ezen nagyon felbőszültünk, mert ne mondja hogy lefejezik, ha átenged minket teli útlevéllel úgy, hogy aztán rá egy percre pedig a korrumpálhatóságára tesz utalást, ráadásul teljesen nyiltan még azt is közli, hogy sörre kell neki a pénz. Basszus, még én, a „gazdag nyugati” sem költök ennyit sörre egy hónap alatt sem, akkor meg miért adjam oda neki ezt a pénzt, legalább hazudta volna azt, hogy 5 gyereke van és ételre kell… Amúgy meg már messze földről hallottuk mindenkitől és olvastuk mindenhol, hogy Kambodzsa határállomásain ilyen nagy a korrupció. Mi ennek nem akartunk engedni, erősködtünk, hogy nincs ilyenre pénzünk és nem ismerünk ilyen szabályt. És vártunk. Fél órával később a fickó végül lement 5 dollárra összesen kettőnknek, és elkezdtük kitölteni a papírokat, mert tudtuk, hogy van nálunk egy 100 ezer dongos még, ami majdnem pont 5 dollár, és amivel majd boldog lehet az emberünk, aki most már „cigarette money”-ra hivatkozott. Remek, ez egyre jobb, az utolsók között van a dohányzó, piáló, korrupt határőr kategória azok között, akiknek a pénzünket szívesen adnánk. Zita aztán nagyon ügyesen kitalálta az utolsó pillanatban, hogy írt egy papírt, egy igazolást, hogy átadtunk a kötelező, hivatalos 20-20 dolláron túl 100 ezer dongot a határőrünknek, és kértük, hogy írja fel a pontozott részekre a nevét, rangját, igazolványszámát, és írja alá. Erre nagyon nézett, elcsodálkozott és nagy duzzogva kihúzta a zsebéből a 100 dongost, amit közben én már odaadtam neki. Azt visszaadta és mérges képpel „Very bad, very bad…”-et motyogva elvontult. Persze ezt a lapot mi már csak akkor játszottuk ki, amikor a pecsétek, a vízummatrica és az aláírások mind benne voltak az útleveleinkben. Zitáén nagy kegyesen a pamíri GBOA egedély tetejére ragasztva, aminek ő nagyon nem örült, mert hát azért volt ott az az utolsó szabad oldal az útlevelében, hogy szépen beteljen az egész, nem azért, hogy egymásra legyenek ragasztgatva a dolgok. Persze később senki sehol nem problémázott az útleveleink telítettségén, ellenben Ákosnak is nagyon hasonló gondjai akadtak, amikor pár nappal később laosz felől lépett be az országba motorral. Persze ő sem hagyta magát, végül ő is csak a kötelező 20 dollárt fizette ki, és semmi többet. :)

Barátom, ha a kiabálsz, akkor sem fogjuk megérteni a Khmer nyelvet! :)

A határállomást elhagyva végre elkezdődtek az igazi kalandjaink is. Pár száz métert haladva örömmel tapasztaltuk, hogy a cukornádszörpöt Kambodzsában is ismerik, és ezt rögvest ki is akartuk próbálni, ezért aztán lekanyarodtunk a kis árnyékos pihenőhelyre. A szomszéd háztól egy nagydarab fickó szinte megveszekedetten rohant oda hozzánk, és kezdett nekünk magyarázni érthetetlen nyelven. A magyarázásból hamar hangos kiabálásba fordult át részéről a történet, de ettől meg nem ijedtünk, mert láttuk, hogy a fickó amúgy barátságos, csak kissé „over-excited” lett a velünk való találkozástól. Később, amikor már a finom édes-jeges csodák felett ültünk az árnyékban, előkerült a közeli iskolából egy másik fiatal srác, egy tanár, ő beszélt angolul, és nagyon kedvesen érdeklődött felőlünk, hogy mi járatban, és hogy hogyan tetszik nekünk Kambodzsa. Mi mondtuk, hogy még csak most érkeztünk, így nincs igazi véleményünk, de így elsőre tetszik, csak ez a nagy ember itt velünk ne kiabálna ilyen hangosan. :)

Miközben az alapvető kifejezéseket kérdeztem meg tőle és jegyzeteltem le, arra is kitértem, hogy ő hogyan csitítja a gyerekeket, majd ezt utánozva én is megpróbáltam lecsítítani az emberünket, akiről aztán azt is sikerült megtudni, hogy az a baja, hogy részeg! :) Ja kérem, így már mindjárt más… Azért kell hangosan kiabálnia, mert nem tud halkan beszélni, hiszen ittas! Minden világos, minden meg van bocsájtva! :D

Zita eközben videófelvételt indított, mire a részegünk pózolni kezdett és a gyönyörű izmait mutogatta a kamerának. :) Zita meg majd le fordult közben a székről, úgy nevetett. Ezt volt az első találkozásunk a helyiekkel, és igazából jól sikerült és vidámabban hajtottunk innen tovább, a részegünk miatt pedig próbáltunk nem máris előítéleteket formálni magunkban a kambodzsaiakról. Ő csak egy volt a sokuk közül, és igazából nem akart semmi rosszat, csak lehet, hogy azt hitte, hogy ha hangosabban, kiabálva beszél, akkor majd megértjük a szavát. :)

Gyerek a kormányon egy rongyban, vagy ölben, aksi a csomagtartón

A környék azonnal magával ragadott minket. Ahogy a Chau Doc-i utazási irodában ígérték, az út vadonat új volt, makulátlan minőségű aszfalttal. Ezen az aszfalton néha sok száz méteren keresztül mindkét oldalt szétterítettek valamilyen magokat száradni, úgy látszik az aratásnak most volt itt az ideje és a szárítást pedig ott végezték, ahol az adta magát: az országúton. Ázsiában az élet az utcán zajlik, mert ezekben az országokban javarészt egész évben jó idő van, az embereknek pedig nincsenek nagy házaik, ahol elbújhatnának tévét nézni, vagy videojátékokkal foglalkozni. Ez nem csak nekik, nekünk is nagyon jó, mert így láthatjuk, hogyan zajlik az élet.

A házak is teljesen más jellegűek lettek, és megfigyeltük az itt jellemző építészeti stílust. Itt is cölöpökre építkeznek természetesen, hiszen a folyó, a Mekong deltájának egyik ága csupán pár méterre az utunktól keletre húzódik, néha még látszott is a nagy víz a házak mögött. Ezekhez a házakhoz vagy lépcsősor, vagy rámpa vezet fel, méghozzá mindig a tőlünk távolabbi oldalán a háznak, vagyis a folyó folyásának felöli oldalán. Hogy ez miért van így és ennek miért van jelentősége, arra nem jöttünk rá. Talán praktikussági okai vannak akkor, amikor magas a vízállás, talán csak ez a szokás, ez a tradíció valami végett.

Az út mellett néhány kilométerenként egy-egy szép, díszes, kapus pagodát is felfedeztünk, és sok volt az iskola is. Ezek az iskolát általában szintén egy nagy kapuval, és középen egy hatalmas, fás udvarral rendelkeztek, amely udvart három oldalról tantermi épületek szegélyezték, a negyedik oldalról pedig az országutunk.

Láttunk egy érdekes táblát is, amin csak most a képek válogatása közben vettem észre a World Vision szervezet nevét. Ők voltak azok, akik Örményországban, Ijevan-ban segítettek rajtunk, amikor olyan szörnyű hasmenésem volt, hogy teljesen elgyengültem, akkor az estét az ő dzsipjükben töltöttük a matracainkon. Úgy tűnik, ők világszervezet, mert itt Kambodzsában ezen a táblán például azt hirdetik, hogy „Férfi, ne verd az asszonyt, mert az nem szép, és börtönbe kerülsz, aztán jajj lesz az egész családodnak! Ezt Te sem akarod, ugye?!”, de az is lehet, hogy nem a családi erőszak, hanem a nemi erőszak ellen hívják fel a figyelmet, ezt nem sikerült kislilabizálnunk a fantasztikusan girbe-gurba khmer karakterekből.

Aztán élő, mozgó élet is volt az úton dögivel, alig bírtuk kapkodni a fejünket, mert mindenütt láttunk valami érdekeset, amit én persze bőszen fényképeztem is. Láttunk a szarvuk végig csupa saras vizibivalyokat szekeret húzni, békésen takarmányt eszegető óriási fehér, a nyakuk tetején púpos teheneket, és láttunk egy tündéri kis pondró gyermeket, ahogyan az anyukájának a kerékpárkormányára akasztott rongyban gubbasztva utazott. Őróluk lemaradtam, de ez a téma annyira megfogott, hogy ezért képes voltam megfordulni, hogy rendesen le tudjam fényképezni őket. Ennek persze ők is nagyon örültek, mert újra megcsodálhatták a furcsa idegent ezen az elől tekerős holdjárón. Engem pedig ismét, sokádjára is lenyűgözött az egyszerű ázsiai emberek nagyszerű találékonysága, és tudom megint elfogdult vagyok egy kicsit, de az ilyesmiket látva azt érzem, hogy bizony néha mi hajlamosak vagyunk túlkomplikálni a dolgokat. Inkább dolgozunk hosszú órákat, napokat, csak hogy megvegyünk valami agyonreklámozott, hiperszuper márkás, extra kényelmes és modern valamit, ami aztán lehet, hogy valóban picit jobb, mint mondjuk egy rongy a kerékpár kormányjára kötve, de ha számba vesszük azt is, hogy mennyit dolgoztunk azért, hogy egy ici-picit jobb és menőbb legyen nekünk, és hogy ezért mit kellett elviselnie a környezetünknek, meg az ázsiai gyári munkásnak, akkor már nem annyira buli a történet.

Persze az a baj, hogy ezt már egyáltalán nem is érezzük odahaza, mert mindenütt mindenki a jobbat, a többet, a szebbet, a nagyobbat, a gyorsabbat nyomja, úgy, hogy közben észre sem veszi, és ebből kiszakadni szinte lehetetlen(“=lehetőség!”), főleg, hogy sokszor már a törvények, a szabályok sem engedik. Próbáljunk csak elképzelni egy ilyen megoldást Magyarországon, vagy egy Indiában általános 6-8 emberes, néhány száz köbcentis riksát Budapest utcáin. Ugye nem illik a képbe? :) Inkább ülünk a dugóban a légkondis autóban, egyedül, mert még annyi eszünk sincs, hogy TeleKocsi rendszerben megosszuk a fuvart. Vagy ha van, akkor félünk, hogy majd kirabolnak, és különben is, időnk sincs, ki ér rá erre, nekem sietni kell, annyi a dolgom, mindig csak az én, én, én…

Szó se róla, én se voltam, és még most sem vagyok olyan nagy kivétel, és nem akarok ítélkezni senki felett, csak elgondolkodtat az, amikor ezek az emberek egy szál rongyban, egy szakadt biciklivel vidáman nevetgélnek és mosolyognak, mi meg odahaza ülünk az autónkban, amiért évekig dolgoztunk, és nem jut eszünkbe mosolyogni, csak bosszankodunk a forgalmi dugón, vagy valami egyéb civilizációs marhaságon, amikor az élet olyan egyszerűen nagyszerű is lehet. :) Tudom, ez két egymástól nagyon távoli véglet, és egymástól két nagyon elszakadt világ, mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya, de szerintem, ha kicsit megállnánk néha körbenézni és gondolkodni, akkor a kettőből össze tudnánk magunk köré gyúrni egy olyan világot, amely jobb lenne még külön-külön is mind a két végletnél minden tekintetben. Tényleg csak elhatározás, akarat és kitartás kérdése, meg hogy észrevegyük, hogy vannak más utak is, mint amelyet a kultúránkban mostanra olyan általánossá és elfogadottá vált. Az utak száma igazából végtelen, és a rátalálásukhoz nem a kifogásokat kell keresni, hanem a megoldásokat és az örömöket. Mi akadálya, hogy arra szakítsunk időt, ami igazán fontos, hogy a kisebb távokon bringával járunk, hogy ha valahová nem teli autóval utazunk, mert tényleg muszáj, akkor megosszuk az utunkat és az üres autónkat egy telekocsi rendszeren?

Mindig eszembe jut az a példa, amit már nem tudok melyik bejegyzéshez hozzászólva írt valamelyikőtök annak kapcsán, hogy minek kellenek akkora nagy dög autók az amerikaiaknak. Hát a biztonság miatt… Igen ám, de ahogy nagyon helyesen írtátok is, ez nagyon egyoldalú, egoista és önző megközelítés, hiszen ha egy ilyen tankkal elütünk valamit, vagy valakit, lehet, hogy mi sértetlenül maradunk, de az a valami vagy valaki biztos, hogy nagyobb kárt szenved, mintha ugyanígy mondjuk egy városi kisautóval, vagy egy biciklivel mentünk volna neki, és nem egy nagy, súlyos, fekete tankkal, mert ugye nekünk kell a biztonság… Vagy inkább az egonknak az, hogy egy nagy tankkal járjunk, mert ez jelenti a státuszt, ettől leszünk valakik, mert különben már azt sem tudjuk, kik vagyunk, hisz nem tartozunk sehová. Tényleg ennyire önzőek lennénk és közben még észre sem vesszük? Mi kell, hogy ez megváltozzon?

Na mindegy, bocsánat a kitérőért. A másik nagy kerékpáros kedvencünk az az anyuka volt, aki a gyermekét az egyik kezével az üles legelején maga előtt tarva a csomagtartón egy autóakkumulátort vitt. Ilyenből többet is láttunk, ez engem ismét lenyűgözött és elgondolkodtatott, de egy újabb elmélkedős kitérőtől most már megkíméllek Benneteket.

Khmer nyelvlecke és játék a helyi gyermekekkel

A Khmer nyelvet még nem nagyon sikerült elsajátítanunk, így aztán amikor megéheztünk, elsőre nem volt könnyű dolgunk:

Persze később megtaláltuk a lángosféleséget, sőt még egy fagyit is bepróbáltunk, amikor az egyik pihenőnél megállt mellettünk egy biciklis fagylaltárus. Na, ekkor sajnos lemaradtam egy oltári jó fotótémáról, de azért a pillanatot elmeséltem, talán el tudjátok képzelni. Amit a fagylaltosunk megjelent, a vendéglős nő kisfia odarohant hozzá és felmászott a járgányára. A hütőláda tetején egy kicsi, fejméretű kerek lyuk volt, erről miután lekerült a fedél, a gyerek teljes arccal bekukucskált a hűtőbe. Ekkor még nem tudtuk, csak sejtettük, hogy jégkrém van odabent, és valóban az volt, mert egy perccel már később a gyermek és mi is egy-egy rúd jégkrémet nyaltunk, amit egyébként itt méterre adnak, letörnek nekünk egy kb. 20cm hosszú, 2-3cm átmérőjű darabot, és annak az aljába beleszúrnak egy pálcikát – ez a jégkrém. :)

Aztán az is fantasztikus volt, amikor egy nagy csoport kerékpározó gyerek mellett találtuk magunkat. Tartottak hazafelé az iskolából, kicsik és nagyok, egyedül vagy a kistestvérükkel a csomagtartón. Nekünk ez óriási látvány volt, de útközben jött egy pagoda is jobbról, ezért aztán inkább megálltunk, folytattam a videót a gyerekekről, majd megnéztük a templomot is közelebbről. Megtanultuk már, hogy nem szabad sietnünk és elrohannunk minden mellett, mert attól még, hogy ez egy kerékpártúra, az hogy eljutunk A-ból B-be, csak egy szükséges velejárója a történetnek, de nem a lényeg, mert az A és B között van az úton, és az pedig rajtunk múlik, hogy mennyi időt és figyelmet szentelünk az útra. Ezen múlik minden, azt hiszem már írtam, hogy végig lehet tekerni a világon lehajtott fejjel a napi kalóriadag bevitelre és a kilométer adagra is koncentrálva, és végig lehet menni nyitott szemmel és szívvel is. Nekünk ezen a napon az utóbbi nagyon jól ment és ezt nagyon élveztük. Így most bőven van miről mesélni.

Mert a legjobb még mindig hátravan. Ti is láttátok, mennyire nem volt könnyű így első nap élelmet szereznünk egy új országban, pláne, hogy voltunk ilyen „finnyásak” és az instant levest elsőre élből visszautasítottuk. Lehet ilyeneken élni, amikor az ember egy-két napra vagy hétre utazik, de amikor évekre, akkor az ilyesmi csak Z terv lehet, mert különben hosszútávon nagyon hamar meg lehet utálni ezeket, arról nem is beszélve, hogy ennyi „műanyagot” enni évekig, csak mert most világ körüli úton vagyunk, az nem egészséges, és erre is gondolnunk kell, mert ha hazaértünk, aztán is lesz még élet. :)

Na, de oda akartam kilyukadni, hogy az út szélén találtunk egy Vietnamból már ismert és szeretett szendvicses pultot, ezért aztán rögtön a fékeinkhez nyúltunk és beparkoltunk a kis piactér elé. Ez egy remek választás volt, mert azonnal egy kisebb gyereksereg gyűlt körénk, és noha a bicikliket kitámasztón hagytuk, ez most nem zavart minket, mert nem nagyon nyúlkáltak a gépekhez, vagy ha igen, akkor csak az enyémhez, ami mellett mindig ott voltam és tartottam, figyeltem rá. Kihasználva a társaságot (mert bosszankodni rajtuk most aztán végképp nem jutott eszünkbe – örültünk nekik, de tényleg!), gondoltam egyet, és előkaptam a noteszemet, majd a Khmer számokról kezdtem kérdezni őket. Nagyon értelmesek voltak, hamar vették a lapot és aztán sorra tanították meg nekem a számokat egytől tízig. Nagy meglepetés volt számomra, hogy a kilencet itt Kambodzsában úgy mondják, hogy ötnégy, de aztán később rájöttünk, hogy már egészen hattól így megy a számolás, vagyis a hatot úgy mondják, hogy hategy. :) Csak a srácokat elsőre nem értettem teljesen jól, vagy csak nekem volt nehéz a felfogásom, és lassan kapcsoltam. :)

Egyébként tényleg nagyon mások voltak a gyerekek, mint az elmúlt országokban. Természetesen viselkedtek velünk, nem voltak se túl félénkek, se túl kezelhetetlenül vihogósak, és ez végtelenül jó volt megtapasztalni. Nem néztek se ufónak minket, se pénzeszsáknak, és nem csak arról szólt a kettőnk közti kommunikáció, hogy ők mérhetetlenül sokat nevetnek én meg próbálok kihúzni belőlük valamilyen információt, mind hiába. Szóval ez nagyon tetszett nekünk és nagyon jó érzés volt köztük lenni. Egyiküknek különösen értelmes volt a tekintete, gondolom Ti is kiszúrtátok a videón, melyikük az.

Gondoltam megjutalmazom őket azzal, hogy ha akarnak beülhetnek a kerékpáromba, de nagy meglepetésemre erre alig sikerült vállalkozót találnunk. Amikor végre egy srác rávette magát, na ő aztán egyből bátran beleugrott a kerékpárba, és rögvest megfelelő helyre tette a lábait, amire sokszor még felnőttek sem képesek, igaz, lehet hogy ennek csak az a véletlen volt az oka, hogy a kissrác elölről szállt fel és a rövid kis lábaival nem is tudott volna másképp. Persze a pedálokat nem érte el, de azért mentünk egy kört úgy, hogy én toltam, és ennek hatalmas nevetés lett az eredménye az egész társaság részéről:

Néha úgy érzem, hogy mi is Biciclown-ok vagyunk ami persze egyáltalán nem baj, hisz ha visszagondolunk erre a napra, bizonyosan ezek a percek voltak a legszebbek ebben a 24 órában, és ezen az örömön ráadásul jó sokan osztoztunk. :)

Aztán még azt is felajánlottuk a gyerekeknek, hogy valakit elviszünk a csomagtartón Phnom Penh-be, az innen talán már csak 70km-re lévő fővárosba, de erre már végképp nem vállalkozott senki, csak mosolyogtak és nevettek. Miután a csengő és a duda már unalmassá vált, még a GPS-t is engedtem nekik nyomkodni, és milyen aranyosak volt az egyikük, hogy mellé tette a kis mobil játékgépét, hogy megmutassa, neki is van kütyüje. :)

Az estét végül nem egy szállodában töltöttük, mert a sötétedéskor még hátralett volna vagy 10km a főútig, és ha el is tekerünk odáig, ott egyrészt már sötét fogadott volna minket, na és a franc tudja, találtunk volna-e ott szállodát, vagy sem. Így inkább kerestünk egy szimpatikus házat, és nagy mutogatásba kezdtünk, hogy alhatunk-e valahol a ház körül, a tornácon, vagy valahol ahová ki tudjuk feszíteni a szúnyoghálónkat. Ebbe a második háznál belementek, és hamarosan megjelent egy angolul beszélő ember is, aki rendőr volt. Ő elmondta, hogy nem maradhatunk itt, mert itt nem biztonságos, és majd hamarosan jön egy autó a rendőrségről, akiket követnünk kell az innen 6km-re lévő településre, a legközelebbi rendőrkapitányságig, ahol majd biztonságban éjszakázhatunk. Ezt mi elfogadtuk, és amíg vártunk, addig lefürödtünk vödörből locsolós módszerrel hátul a család fürdőszobájában, majd az emberünk valahonnan még ételt is teremtett elénk. Szóval nagyon rendesek voltak velünk, és amíg ettünk, azt is elmondták, hogy ez a ház azért nem jó nekünk, mert nincs itthon a ház ura és így nem biztonságos nekünk. Mikor a rendőrök megérkeztek, kiderült, hogy nem is kell a rendőrségig elmennünk, hanem elég a szomszéd házig, ami téglából van és ahol otthon van a férfi – így az biztonságos számunkra is. :o Ennek a háznak a földszintjén egy bolt volt, odafent pedig üres, nagy szobák. Mi megkaptuk az erkélyt, mert ott mozgott a levegő, és így nem főttünk meg az éjjel. A család még lent tévézett, amikor mi elaludtunk. A szúnyoghálónkat Ayutthaya óta cipeljük, már vagy 3500km óta, de még egyszer sem sikerült használnunk, így most sem, mert végül a családtól kaptunk egyet, ami nagyobb volt hosszabb zsínórokkal, így könnyebb volt kifeszítenünk.

Ez az első nap nagyszerűen sikerült Kambodzsában, ez remélem ebből a bejegyzésből is átjött. Ha ilyen lesz a többi nap is, akkor nagyon fogjuk élvezni ezt az országot. :)

Ezen a napon, március 5-én, az első napunkon Kambodzsában 69 kilométert tekertünk, ebből kb. 37-et ebben az országban, erről szóltak ezek a sorok. Elképesztő, mi minden belefér mindössze 37 kilométerbe, nem igaz? :)

A harmadik nap gyönyörű volt a Central Highland-en. Már rögtön ahogy elindultunk, gyönyörű vidéken találtuk magunkat, Andree el is húzott tőlünk hamar, mert állandóan megálltunk fényképezni. Egy viszonylag lapos völgy jobb oldalán haladtunk lefelé, kis falvakon át. Itt a dzsungel már eltűnt körülöttünk, de néha leláttunk a folyóhoz, és ez mindig szép látvány volt. Sok függőhidat is láttunk a víz felett, ezek csak apró, keskeny tákolmányok voltak, amelyeken egy motorkerékpárral még éppen el lehetett jutni a másik oldalra.

A házak a falvakban általában valamilyen sárból voltak ragasztva, bambusz veszőkből készített hálóra felhordva az anyagot. Mint majdnem mindenütt Vietnamban, itt is sok gyereket láttunk. Egy kisebb csoportjuk nagy nevetve üldözni kezdett minket, úgy rötyögtek, ahogy azt egy gyereknek kell. Én is csak akkor vettem észre, hogy egyikük igazából már vagy 100 méter óta tolja a biciklimet, amikor ezt a felvételt indítottam:

Pár kilométerrel később egy nagyon érdekes dologra lettünk figyelmesek. Az előttünk bicikliző kissrác hóna alatt két kicsi talp lógott ki hátrafelé. Nem akartam elhinni, hogy az egy gyermeké, de amikor mellé értünk, láttuk, hogy valóban a hasára van kötözve egy kisgyerek, valószínűleg az öccse. Néha elmegyünk érdekes dolgok mellett, hogy jobban megnéznénk és lefényképeznénk őket, és éreztem, hogy ez is egy ilyen. Ezért aztán fordultunk, és mentünk vissza, köszöntünk a gyermekeknek – akik időközben többen lettek – és lefényképeztük őket. Persze a pedálért most is odavoltak, de most nem zavart minket, hogy a bringához nyúlkálnak. Sőt, mi mutattuk meg nekik, mit kell tekerni:

>Alig haladtunk valamit, és már megint meg kellett állnunk. :) Egy furcsa, fölfelé hosszúkás tetejű házat fedeztünk fel az úttól valamivel feljebb. Ekkor még nem tudtuk, de egy itt élő kisebbség tradicionális közösségi házába botlottunk bele. Letettük a bringákat az út mellett dolgozó asszonyoknál és felsétáltunk a házhoz. Belül festett gerendák tartották a szerkezetet és az ajtó két hajtott növényszáron lógott egy vízszintes bambuszrúdról. Itt is hamar megjelent két komisz kisgyerek, nem voltak félénkek, hamar közel jöttek hozzánk:

Tényleg azt is videóra kellett volna venni, amikor megmutatjuk nekik a róluk készült videót, látnotok kellett volna, akkor jött csak ki belőlük az igazán nagy rötyögés. :)

Andree hívott minket, hogy hol vagyunk már, mert ő megállt, a bringáját az út szélén hagyta, hogy megtaláljuk. Egy oldalt nyitott házban táboroztunk le, otthon talán valami csűrnek elment volna, de hogy itt mi célt szolgált, arra nem jöttünk rá pontosan. Néhány helyi kártyázott itt, ők nagyon barátságosak voltak velünk, a férfiak megtanítottak egy nagy csomó új vietnami szóra, a nő pedig nagyon jutányos áron főzött nekünk egy kis ebédet.

Ebéd után Andree talált egy pillangót az úton, a kis lény nem mozdult, még akkor sem, amikor Andree már a tenyerében tartotta. Barátunk azt mesélte, hogy a pillangók néha „sokkot kapnak”, ilyenkor nem mozdulnak egy ideig, de aztán magukhoz térnek, és elrepülnek. A mentőakcióját pedig azzal is magyarázta, hogy elképzelhető, hogy most nem csak egy, hanem pillangók egész generációjának sorát, akár több ezer pillangót mentett meg, hiszen lehet, hogy így most túléli ez a kis lény a sokkot és lesznek még utódai, akiknek szintén lesznek még utódai. Érdekes és nagyon pozitív gondolkodás. :)

Délután elhatároztuk, hogy fürödni fogunk valahol a patakban, de végül erre nem került sor, mert hiába vártuk, sehol nem jött erre alkalmas partszakasz. Azért egy függőhídra kimerészkedtünk, ez Andree nagy kívánsága volt, hogy elküldhesse a fotót a fiainak, mert a srácoknak a Shrek első részből egy bizonyos hidas jelenet a nagy kedvencük.

Megmondom őszintén, először nem tetszett Andree-ban, hogy családos ember létére, feleséget, gyerekeket otthon hagyva lelépett két hónapra, de aztán, ahogy mesélt részletesebben az életéről, egyre inkább érthető lett minden, és lassan már azt is megértettem, hogy ez még a feleségének és a gyerekeinek is jó lesz majd, amikor a két hónap leteltével visszakapnak egy megváltozott, feltöltődött Andree-t. Már ő maga is úgy beszélt az induláskori saját magáról, mint egy puhány, kövér figuráról, aki már 30km-be is majd bele pusztult.

Most meg nagy vidáman kerekezett velünk napi 50-60km-eket, hegyen-völgyön át, mindenféle nehézség nélkül. Valóban megfiatalodott a biciklizés közben, mesélte nekünk, hogy a január eleji indulásakor még egyáltalán nem bírt volna feljönni a tegnapi hágón és mindig humorizált, hogy azon gondolkodik, hogy mi az, ami miatt letört lehetne a mai napon, de egyre inkább csak kifogásokat talált magának a letörtségre, és az ilyen beszélgetéseink rendre nevetésben törtek ki. A jókedvében mi is részesek voltunk, Andree élvezte a társaságunkat és nekünk sem volt ellenünkre, hogy egy ilyen fura fickó lett az útitársunk, ez az egy hét együttlét mindenkinek jó volt, napközben többen osztoztunk az élményeken, este pedig nagyokat beszélgettünk a világ dolgairól.

Egy dombtetőn megállt mellettünk egy fura szerzet, nekünk már ismerős volt, az oldalt kis fatüzelésű főzővel felszerelt, a háta mögött gőzgombócokkal teli üvegszekrényt hordozó motoros. De mivel Andree-nak ez újdonság volt, és különben is, emberünk igen eszelős zenét nyomatott a motorról marketingként, nem bírtam ki, hogy ne álljunk meg. Andree-val megkóstoltattuk a gőzgombócot és egy rövid videót is készítettünk a zenélő motoros hősünkről, mert ezt az élményt csak így lehet visszaadni valahogy:

Ezen a napon egy Plei Kán nevű városkában találtunk egy 200 ezer dongos szobát a másodikon. Ez a hely bizony újra egy város volt, a maga nyüzsgésével megszűnt a nyugodt vidéki életérzésünk. Persze a városnak előnyei is voltak, este az utcán nagyon finom pho levest ettünk, rengeteg zöldséggel és egyenesen a kókuszdióból kiszívott kókuszlével. Ennél tartalmasabb, finomabb, egészségesebb ételt a nap végére nem is lehetett volna kívánni. Pedig ezután még megkóstoltuk a szomszéd árus finomságát is: először azt hittük, csak egy kis serpenyőn kisütött, tojásos, palacsintaszerű történetről van szó, aminek a közepébe főtt szójacsírát és apró húsdarabokat teszünk, majd ezt összetekerve esszük, de amikor kikértünk egy adagot, végül leültettek egy asztalhoz, és ekkor jött a meglepetés, a kevesebb mint száz forintért nem csak egy utcai snack-et kaptunk, hanem kész lakomát, több tányéron tálalva: az eddig leírtak mellé kaptunk édes-csípős szószt, egy tál friss zöldséget és rizspapírt, ami egy közel áttetsző, rizsből készült lap, erre lehet rápakolni a sok finomságot, majd az egészet felcsavarva lehet falatozni. Hazafelé menet még betévedtünk egy helyi kocsmába, vagy legalábbis a kocsmának a helyi megfelelőjébe. Egy utcára nyíló helyiségben mulattak az emberek nagy hangosan, minden asztal mellett nagy jéggel teli lavórokban álltak a sörök, az asztalok pedig főleg sültekkel voltak tele. Nagy volt a hangzavar és a vidámság, és persze amikor egy kis hűtött esti üdítőért beléptem a helyiségbe, egyből többen karon ragadtak, hogy maradjunk velük. :) Ennek tudtuk, hogy csúnya vége lett volna (részegség, másnaposság), ezért egy rövid beszélgetés után elköszöntünk a társaságtól. Egy, a pult alatt lévő kövér, vidám Buddha azonban nem hagyott minket nyugodni, ugyanis a szobor kezébe cigaretta volt rakva. Oké, hogy a jólét és a vidámság jelképe a kövér, nagy hasú ülő Buddha, de azért az egy kicsit meredek, hogy dohányozzon is ez a Buddha, nem? Persze később megtudtuk, hogy ez a történet sem ilyen egyszerű, a Buddha ebben a történetben igazából csak közvetítője a dohányzásnak, ő maga nem dohányzik, de ha cigit tesznek a kezébe, akkor azt az elhunyt, az életükben dohányzó hozzátartozóink odafent vagy odaát „megkapják” és élvezni fogják, vagy legalábbis így tartják. :) Maga a Buddha tehát nem dohányzik, akármennyire is úgy tűnik nekünk, hozzá nem értőknek. :) Ezekkel az esti élményekkel igazán kitettük a pontot ennek az amúgy is nagyszerű napnak a végére. :)

Ezen a napon, 2013. január 30-án 54,5km-t tekertünk.