Még Gokarnán kaptunk egy e-mailt. Csaba írta, hogy itt dolgozik Indiában, Bangalore-ban, és szívesen találkozna velünk. Nosza hát, felvettük vele a kapcsolatot, és pár telefonbeszélgetés és e-mail váltás után már ki is volt találva, hogy találkozunk vele mácius 26-án vasárnap, amikor ő szabadnapos, hogy elmenjünk együtt megnézni Mysore-t. Ez utóbbi ugye must see, tehát nem hagyhatjuk ki, és hogy összekössük a két dolgot, így találtuk ki a találkozót. Kérdeztem Csabát, hogy tud-e valami olcsó, de tényleg nagyon olcsó szállást Bangalore-ban, mire fél napra rá írta, hogy a pontjaiból lefoglal nekünk egy szobát a Taj-ban! :) Ekkor még nem tudtam, mi az a Taj, de később kiderült, hogy egy ötcsillagos szállodalánc a Indiában, a Tata tulajdonában! Csabának pedig azért vannak „pontjai” az ötcsillagos szállodában, mert a magyar munkahelye fizeti neki a szállást a külföldi kiküldetésekben, így itt Indiában is. Viszont a bónusz vagy akármilyen pontokat, már Csaba kapja, és volt olyan jó fej, hogy ezeket ránk „költötte”. Így két-háromszoros várakozással és kíváncsisággal vonatoztunk át Bangalore-ba a éj leple alatt. Csaba már az állomáshoz kijött elénk, ahol némi kavarodás után sikerült megszereznünk másnap estére a tatkal jegyeket a továbbutazáshoz. Már a nyolc órás pénztárnyitás előtt hatalmas tömeg volt, és ezt csak úgy tudtuk áthidalni, hogy Zita állt sorba egy nőknek fenntartott külön sorban, ez a sor viszont csak 10 főt bírt el, szóval kockázatos volt, de végül bejött. Mielőtt elindultunk volna Mysore-ba, még felmentünk Csaba szállodaszobájába lezuhanyozni, hogy ne legyünk a koszos vonatút után dzsuvásak egész nap.

Mysore Csabával

Mysore 2-3 óra autóútra volt Bangalore-tól, szóval volt időnk dumálni Csabával. Mivel ő is és én is IT-ban dolgozunk (illetve én –tam, most egy ideig szünet van), volt hogy szegény Zitát kicsit untattuk… :) De jó volt ilyenekről is dumálni, és az is tetszett, hogy kiderült, ismerünk pár közös arcot a szakmában. Csabát egyébként elsőre talán most biztos mindenki irigyli, hogy micsoda menő állása és jó dolga van, de azért ez csak félig igaz, mert azt is vegyétek bele, hogy közben sok ezer kilométerre van az otthonától, és az öt csillag azért is kell, mert én egy alacsonyabb rendű helyről már simán el tudom képzelni, hogy csotányos-patkányos-ótvardzsuvás. Az egy dolog, hogy mi ilyen helyeken lakunk néha, de ha a munkahelyem küldene valahová, és emiatt kéne ilyen helyeken laknom, nem pedig önszántamból, az más lenne. Ha már távol vagyok a családomtól és a barátaimtól, mert elküldenek a világ végére dolgozni, akkor legalább had érkezzek haza valami szép és kényelmes helyre. Szóval én az öt csillagot nem irigylem Csabától. Meg a melót sem, mert ahogy elmondta, néha brutál sokat melózik éjjel-nappal és hétvégén, ahogy azt az IT-ban sokunknak sokszor kell. De egyszer, ha egyenesbe jön és meglesznek hozzá a körülmények, szerintem ő is visszavesz majd kicsit, vagy nagyon. Máshogy nem is lehet talán csinálni ezt a szakmát. Vagy igazi őrült szenvedélyes kockának kell lenni, aki piszkosul élvezi, amit csinál. Én nem voltam ilyen! :D Illetve mindig szorgalmas voltam és sokáig nagyon lelkes is, de ez utóbbi az elmúlt években egyre nehezebben ment, annak ellenére, hogy minden motiváló körülmény adott volt hozzá. Na mindegy, hagyjuk ezt, érkezzünk meg Mysore-éba.

Az igazság az, hogy annyit dumáltunk, hogy ki se nyitottuk az útikönyvet. :) Nem is tudom, mit néztünk meg először, de valahol Mysore mellett egy templomot, amit kinézetre hasonlított a Hampi Bazaar-beli templomra. Viszont itt rengeteg hívő volt és tömött sorokban álltak bent a templomban, hogy bejussanak oda, ahová nekünk idegeneknek tilos volt bemenni. A templom mellett megtaláltuk Tippu szultán sírját. Végre egy szultán, egy vezető, aki szerény volt, gondoltuk naívan, aztán ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy az egyszerű apró kis műemlék valójában nem a sírja, hanem a „The body of Tippu Sultan was found here”, tehát ezen a helyen halt meg. Ahogy tovább mentünk egy nagy mecsetet is találtunk, aminek az ajtajában azonnal mellénk szegődött egy figura, és magyarázni kezdett. Ilyen és hasonló nagyon hasznos információkkal árasztott el minket, mint pl. hogy két tornya van a mecsetnek, és hogy azok nagyon magasak. :) Távozásunkkor pedig mindezért pénzt várt volna el, noha mi nem kértük a szolgálatait, sőt, igazából zavart minket. Az ilyen történetek sajnos arra késztetnek minket, hogy mindig, mindenben és mindenkiben azt keressük Indiában, hogy éppen hogyan akarnak benyúlni a vékony pénztárcánkba. Persze ezt részben azért is van, mert leszálltunk a biciklikről, és a vonattal meg a busszal pedig csak olyan helyekre megyünk, amelyek felkapott turistahelyek. Ott pedig ez sajnos elég elterjedt viselkedés. Nem minden embernél, de soknál, és ők már elegen vannak, hogy megnehezítsék az életünket Indiában.

Na, de ne csüggedjünk el, hanem menjünk tovább. A következő állomásunk egy sokkal kellemesebb hely volt, egy mauzóleum, nagy-nagy kerttel. Ezt szépen körbejártuk, merthogy körben elég jól rendben tartott park kapott helyet, amit élveztünk. Engem kicsit a Humayun’s Tombra emlékeztetett a hely, bár annyira azért nem volt összerakva a kert, de itt is sok helyi család piknikezett a fák árnyékában.

Ezek után már nem maradt más hátra, mint Mysora maga. Először a város egyik legfelfutottabb éttermébe mentünk be, de itt már egy ital is annyiba került, mint a fél napi büdzsénk, ezért aztán kerestünk egy kis helyet a szomszédos utcába, ahová a helyiek is járnak. Táli 40-ért, na ez mindjárt jobban tetszik! :) Erre persze egy fertőtlenítő felest is rá kellett tolnunk, és ebben Csaba jól felkészült volt, hozva a laposüveget a pohárkészlettel.

Egy Chamundi domb nevű helyre mentünk fel, ahonnan szép kilátás nyílt egész Mysore-ra. Engem jellegében Normafára emlékeztetett a hely, ugyanúgy feljártak ide a helyiek sétálni egyet. Persze azért gyökeres különbségek azok voltak dögivel, az egészet indiai kivitelben kell elképzelni: a tömeg, a kókuszdió árusok, a bazársor, na és egy óriási hindu templom! :)

Lefelé menet megáltunk a Maharadzsa palotának a déli kapujánál. Innen a legszebb az éjszakai díszkivilágítás, amit minden hétvégén és nemzeti ünnepen felkapcsolnak, hála az égnek, csak egy órára! :) Ennek persze valószínű, csak gazdasági okai vannak, ugyanis 100 ezer hagyományos izzóról beszélünk. Éppen Csabát igyekezte Zita lefényképezni a palota kapuja előtt, amikor az egészről lekapcsolták az áramot. A díszkivilágítás egyébként nagyon szép volt, annak ellenére írom ezt, hogy nem értek vele egyet. Pont Indiában, ahol rengeteg államban vannak időszakos áramkimaradások a kevés termelt energia miatt. Meg ugye egyáltalán, minek a fényűzés!? De legalább csak egy órára, már ez is valami, és mindig a jó oldalát kell nézni a dolgoknak. Felkapcsolhatnák egész éjszakákra is minden nap, de nem teszik.

Egy öt csillagos szálloda vendégeként – Csóró világutazóként :)

A hazafelé vissza Bangalore-ba már alaposan ki voltunk fáradva. 11 óra körül értünk vissza a városba. Először Csaba szállodájába mentünk, ahonnan felmartuk a táskáinkat, és tűztunk „A Taj”-hoz. Na ez nagy műsor volt! Már előre vártuk, hogy fognak nézni ránk az öt csillagos szállodában. Ahogy beslattyogunk a kis papucsainkban, „Hello Journey” táskákkal a hátunkon, plusz még egy vászonszatyorban üres műanyagpalackok, az én egyik kezemben pedig egy „tablettás vízzel” teli 5 literes palack. Csaba kinyomtatta nekünk a foglalást visszaigazoló e-mailt, amin az is jól látszott, hogy a reggelit is tartalmazza a foglalás. Viszont ezen kívül rengeteg olyan szolgáltatás van, ami pluszba fizetős, és nekünk kínosan végig ügyelnünk kellett, nehogy bármi ilyet is igénybe vegyünk, mert arra a gatyánk is ráment volna. :) A személyzet nem nézett ki minket a helyről, sőt abszolút természetesen fogadtak minket, bár meg mondom őszintén, nem nagyon tudtunk figyelni rájuk, mert el voltunk bűvölve attól az őrült luxustól, ami körülvett minket. Ilyet nem hogy Indiában, még egyáltalán nem láttunk. A szobánk nem egy lakosztály volt ugyan, de bőven benne volt, minden, amire szükségünk volt, és minden luxuskivitelben. Patyolat tisztaság (Indiában!!!), hatalmas ágy, zuhany, íróasztal és hozzá egy olyan kényelmes szék, hogy olyanban én eleddig még nem ültem! :) Volt is nagy boldogság naplóírás közben, na de ne rohanjunk annyira előre.
Szóval amire nem volt ráakasztva egy „Complementary” cetli, az nem volt ingyen. Így volt az ásványvizekkel, de a minibár és a snack-ek már fizetősek voltak, ezért hozzájuk se nyúltunk. Igaz, végül a vizekhez sem, mert volt nekünk bőven a saját vizünkből, és nem akartunk újabb műanyagpalackokat bontogatni. Zita viszont talált megannyi apró sampont, testápolót és tusfürdőt, amiket nagy örömmel elpakolhatott és tehette ezt több alkalommal is, mert a takarítók ezeknek a fiókját mindig „utántöltötték”. Volt egy dolog, ami „Complementary” volt, méghozzá a „házimozi”. Feltárcsáztunk egy számot, kiválasztottunk egy filmet egy listából, és pár perc múlva kopogtak, de nem ám csak a DVD-vel, hanem két adat kólával és pattogatott kukoricával. Késő volt már, de mégis éltünk ezzel a lehetőséggel. Hisz ki tudja, mikor leszünk legközelebb 5 csillagos szállodában? Valószínűleg soha többé. Ha sok-sok pénzünk lenne, akkor is sajnálnám ilyesmire költeni, sokkal jobb a Couchsurfing, vagy a barátságos, lokális helyek. Ha olyat szeretnék, ami igazán-igazán kényelmes, otthon maradok. :) Persze ennek ellenére, most ezen az egy napon nagyon élveztük ezt a luxust. A film, amit választottunk, egy legalább 40 éves darab volt, a „Guess who is coming for dinner?” című remekmű. Inkább korrajznak volt jó, vagy színházi darabnak lett volna még jó, mert a mai őrült filmekkel ellentétben nem volt benne sok akció, ellenben a párbeszédeken nagy volt a hangsúly. A második felét már másnap néztük meg, mert éjjel nem bírtunk fennmaradni, olyan fáradtak voltunk.

Másnap reggeli 6:30-tól 10-ig. Svédasztal az udvari úszómedence mellett! :) 6-kor kelés, fél óra úszás, fél óra evés, héttől fél óra úszás, majd 7:30-tól 8:30-ig egy maratoni második kör, rántotta hegyek sok szalonnával. Kilencig újabb fél óra úszás, hogy lemenjen a reggeli, majd jöhet még egy óra, az utolsó nagy hajrá, ami belénk fér, na és persze a zacskókkal kibélelt zsebeinkbe. :) Nem így csináltuk, de reggeli közben elgondolkodtunk rajta, hogy így kellett volna. :D Kb. 8 körül kászálódtunk le. Ámultunk, de rendesen. Sajtok, müzlik, tojás, ahogy kéred, baconszalonna, saláta, péksütemények, barnakenyér, felvágottak, ááá, és még mi minden… Nem bírtunk annyit enni, amennyit szerettünk volna, és szégyenszemre nem is a legegészségesebb falatokat választottuk – pedig ilyenekből is volt bőven -, hanem azokat, amiket a legjobban kívántunk. Három-négy kört jártunk az asztalunk és a svédasztalos pult között. A legnagyobb finomságot a sajtokat jelentették számunkra. A keményebb, ementáli és edámi-szerű sajtok mellett még Brie sajtot is találtunk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen ritka és drága finomságok ki fognak nekünk járni ezen az úton. A személyzet pedig nem értette, hogy miért vágatjuk fel az utolsó apró darabjait is ezeknek a sajtoknak, amik amúgy a kutyának sem kellenek. :) Ilyesmi Ázsiában nincs, vagy ha találni, akkor az arannyal hasonló a grammonkénti ára. :) Volt a reggelinél még egy fura fiú. A szálloda személyzete volt, és egy teniszütővel járkált fel s alá, hogy néha hadonásszon egy kicsit vele. Először nem értettük, mi a jó fenét csinál, vagy mi a szerepe, aztán ahogy közelebb ért, és hallottuk a halk kis csattogásokat, megértettük. A vendégek körül legyeskedő rovarokat csapkodta agyon a teniszütő alakú eszközzel, aminek a hálós részébe egy kis feszültséget is vezettek a nyelében található elemekről. És ezzel mászkált egy srác az ötcsillagos szálloda reggelijénél az asztalok között! :) Tulajdonképpen tetszik, hogy még ezen a szinten is inkább emberekkel, mint gépekkel oldják meg ezeket a problémákat. Amik amúgy nem zavarnák őket, csak hát itt mégis. Mert ha kimegyünk egy utcai étterembe, ott százával hemzsegnek a legyek mindenen, és ez látszólag a kutyát nem zavarja. Bár ha már gép nélkül, akkor az lett volna az igazi, ha kézzel kapja el a legyeket. :)

Reggeli után muszáj volt az úszómedencét is kipróbálni, ha már van, és ha már ingyen van. És ha már elcipeltem idáig hazulról az úszószemüvegemet és talán eddig még egyszer sem használtam. Délután Complementary „Late Checkout”-al 4 órakor hagytuk el a szállodát. Gyorsan elrepült itt az idő, el tudtunk volna tölteni még pár napot ilyen reggelikkel, úszkálással és naplóírással, bár meg kell hogy valljam, 5 csillag ide vagy oda, a második naptól valószínű már egy kicsit unalmas és steril lett volna a környezet. De így pont jó volt, maximálisan kihasználtuk és kiélveztük az öt csillag nyújtotta örömöket, és még azelőtt eltűntünk onnan, hogy egy pillanatra is hozzászoktunk volna bármiféle luxushoz is. Ezúton is hatalmas köszönet Csabának, amiért beáldozta nekünk a pontjait. Nagyobb élményt nem is tudott volna szerezni vele, mint amit nekünk szerzett! :)

A Visvevayara Industrial and Technical Museum-ban

Délutánra Csaba is végzett a hétfői munkával (indiaiakat oktatott), így újra találkozhattunk. Erre a célra a „Visvevayara Industrial and Technical Museum”-ot néztük ki. Itt még Csaba sem járt, én pedig egy olyan helyre akartam elmenni Bangalore-ban, ami érdekel is. Ez a város amúgy csak egy nagy metropolisz, ami az itt kirobbant IT iparról híres. Templomokat, romokat már láttunk annyit, hogy talán sok is, de amikor az útikönyvben megláttam, hogy van ilyen múzeum Bangalore-ban, egyből eldöntöttem, hogy ez kell nekem. Ha lesz rá idő – és lett, igaz nem elég, mert csak későn vettük észre, hogy a múzeumban 5 szinten, 10 külön szekcióban mutatják be a technikai találmányokat, interaktív, játékos formában. Mi túl sok időt eltöltöttünk a legelső részen, ahol gépészeti szekcióban, ahol egy gőzzel hajtott autó, a Wright fivérek első repülőjének pontos mása, és még megannyi érdekes dolog volt kiállítva. A felső három szintre így már fel sem jutottunk a 6 órás zárás előtt. Pedig még nekünk felnőttek számára is érdekesen mutattak be dolgokat, egészen a golyóstolltól kezdve a varrógépen át, a szélerőműveken keresztül teljes villamos hálózat működéséig mindent, úgy hogy közben te nyomogathattad a gombokat, indíthattad be a rendszereket és nézhetted végig, mi történik. Ha egyszer még visszatérünk valaha Indiába, és véletlenül még Bangalore-ba is, és ne adj isten, egy vagy több 3 és 16 év közötti bambinó is a családunk részét fogja akkor képezni, tuti eltöltünk egy teljes napot ebben a múzeumban. :)

A Hard Rock Caféban

Most viszont még csak ketten vagyunk, illetve Bangalore-ban hármasban voltunk Csabával, ezért elsétáltunk egy kocsmanegyedig, ahol az utcán ettünk egy gyros féle finomságot, aztán pedig végül a Hard Rock Café nevű helyen kötöttünk ki. Ilyen helyen Zitával mindketten most jártunk életünkben először. Ez egy rockkocsma lánc, aminek szerte a nagy világon van kocsmája, vagy ha úgy tetszik pubja. Bent hatalmas hangszórókból üvölt a rock, és tele van a fal ereklyékkel, amitől az egész helynek megvan az a hangulata, amit a rockzene maga is áraszt. – Kedvem is támadt ezek után letölteni néhány rég nem hallgatott albumot. Itt az indiai Hard Rock Caféban egy sör annyiba kerül, mint otthon egy közép-alsó kategóriás kocsmában. Igaz, ez most ezen az úton, itt Indiában nekünk soknak számít. :)

Innen már csak a Tajhoz mentünk vissza a cuccainkért. Senki nem itta meg az öt literes palackból a saját magunk által tisztított vizet, így megvolt mindenünk. :) A riksánk viszont defektet kapott, így majdnem lekéstük a vonatot. Bizony, ha nem áll meg mögöttünk egy nem túl együtt érző kolléga (itt szeretnek nevetni egymáson az emberek, nem rosszból, csak egyszerűen ilyenek), akihez azon nyomban át tudtunk pakolni, könnyen lehet, hogy lekéssük a vonatot. De így még épp elcsíptük, és mire felpakoltunk az Upper Berth-ekre, már gurultunk is a kalandjaink következő állomása felé, Kerala-ba!