Egy gyors reggeli és pakolás után már lent is voltunk a parton, ahová, mivel az talán száz méterre sem volt az alvóhelyünktől, papucsban, és búvármaszkkal a fejünkön gurultunk le a bicikliken.

Éppen arra várok, hogy a matrac leeresszen alattam és össze tudjam hajtani

A Two Steps merülőhely

Lent a parton két nagy lépcsőn lehetett lelépni a fekete sziklákon a vízbe, és mivel éppen apály volt, a víz épphogy csak nyaldosta az alsó lépcsőt. Zita valamiért hezitált és végül úgy döntött, ő megvár a parton és most nem jön be a vízbe, ezért végül csak egy rövid, 20 perces kört tettem a víz alatt.

A part mellett persze a szokásos tüskék lények köszöntek rám :)

Meg néhány érdekes pöttyös hal

És egy félénk csipeshal, aki alig hagyta magát lefényképezni :)

Ezt nagyon szeretjük, amikor ilyen szép az idő :)

Már visszafelé kanyarodtam, amikor egyszercsak egy nagytestű kék hal úszott el mellettem sietve, mintha csak tudomást sem venne rólam.

Sikerült lefotózni a nagy halatt, ami aztán el is tűnt a messzeségben

Black Triggerfishek gyönyörű példányai

Egy közelebbről

Mások is voltak a vízben, ide hozták Konáról a fizetős embereket a csónakok

Egy teknőc is előkerült a mélyből levegőt venni, én szúrtam ki először, de mivel ekkor már siettem ki Zitához, csak bemutattam őket egymásnak néhány búvártársamnak, és már mentem is

Útközben egy nagy csoport, különböző féle halat láttam szorosan egymás mellett, ami furcsa volt, mert ilyet ritkán látni

Így nézett ki a part

És a partról a City of Refuge egyik háza

Kukui, Tim és Cook-kapitány

Miután kiúszkáltam magam, a parton gyors értekezletet tartottunk Zitával, és lévén itt se én, se más nem látott ezen a reggelen delfint, úgy döntöttünk, hogy átmegyünk a másik, szomszédos Kealakeua partra, ami innen alig 7km-re volt egy kisebb dombon át. Azt mondják az a legjobb hely arra, hogy delfint lássunk a Nagy Sziget partjainál.

Útközben láttuk ezt a virágot

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Ezen a másik parton még a tábla is azt mondta, hogy itt tényleg lehetnek delfinek

A valóságban sajnos nem láttunk delfint, és a víz is elég “rough” volt, vagyis durva, hullámzó. Kitettük a cuccainkat száradni, és leültünk egy fa alá falatozni, mert éreztük, hogy egy kicsit fel kell töltődnünk, mielőtt belemegyünk ebbe a vízbe. Közben én már azon is gondolkodtam, hogy hogyan fogunk innen feljutni ismét 600m-re, mert ezt nem megint egy fél napos mászással gondoltam megoldani, hanem stoppolással. Innen ugyanis hiába van alig 20km-re légvonalban Kona városa, mert közben van itt ez az öböl pont az orrunk előtt…

A Kealakeua-öböl

…és hát az út ott a nag sziklák felett halad. :) Eszembe jutott a csónak is, mert hát azzal sincs messze ide az öböl túloldala, ahonnan már talán találni olyan utat, ami kevesebb szintemelkedéssel elvinne minket Konába. Aztán az autókban is elkezdtem reménykedni, mert bár itt kezdetben sokkal kevesebb autó és ember volt, mint odaát a másik parton, de aztán elkezdtek jönni az emberek, egy-két pickup is megállt. Köztük volt egy nagy fekete autó, amelynek platójáról egy fekete kutya ugrott le nagy vidáman, és első megmozdulása az volt, hogy kis híján lepisilte a fa tövében száradó vízálló fényképezőgép tokunkat. A gazdája is észrevette, hogy ijedten a kutya felé nyúlunk, mire odajött, és ő is hasonló ijedtséggel kérdezte: “Ohh, no, tell me she hasn’t peed on it!?” – mire megnyugtattuk, hogy nem, nincs baj, csak majdnem… :) Emberünkkel beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy ő 30 évet búvároktatott és töviről hegyire ismeri a merülőhelyeket ezen a szigeten is. Sajnos rossz hírekkel is szoltált, itt ma nem lesznek delfinek, ha eddig nem jelentek meg, akkor már nem is fognak, ilyenkor nappal pihennek és játszanak, és általában három öböl valamelyikében vannak, vagy itt, vagy a Two Stepsnél, ahonnan épp hogy csak eljöttünk, vagy egy harmadik öbölben, ami innen jóval messzebb van, visszafelé, és egy napba is beletelni odajutnunk a biciklikkel. Ennyi időnk már nem volt, így szépen lassan elfogadtuk, hogy sajnos a delfinekkel való találkozás ezúttal sem jött össze.

Erről természetesen még nem mondtuk le teljesen, megyünk mi még Közép-Amerikába, élnek sokfelé még delfinek ezen a szép kerek világon. :) Mivel emberünk profi búvár volt, meg tudta mondani, mi volt az a nagy hal, amit odaát láttam: Egy Uluát, egy Giant Travelly-t láttam, ami egy nagy szerencse, mert ilyen halat nagyon ritkán látni merülés közben, mert nagyon tartózkodik az embertől. Hát, nekem ez nem így tűnt de igazából ezzel nem veszekedtem, őrültem hogy láttam egy szép nagy érdekes halat. :)

Zita, Kukui és Tim :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A Timmel való találkozást egyébként Kukuinak köszönhetjük, így hívják a lánya kutyáját, aki még akkor is a habokban ugrált, amikor Tim már azt mesélte, hogy miért hívják szemben azt a helyet, ahol az a kis monument áll Captain Cook-nak.

Ott ölték meg az őslakos hawaiiak Cook kapitányt

Tim lelkesen mesélt nekünk

Szóval a híres Cook kapitányt ebben az öbölben érte utol a végzete. Már nem emlékszem a pontos részletekre, és hát Tim sem egy élő, lélegző enciklopédia, ezért bocsájtsatok meg, ha pontatlan lennék. :) A lényeg, hogy a hajó legénysége csónakokon kiment a partra élelmet és vizet szerezni. Az őslakos hawaiiak ekkor még a békés-szezonjukat élték, így nem is volt eleinte különösebb baj. Egyfajta istenként is tisztelték a kapitányt és a furcsa embereket, hiszen nagy fehér vitorláson érkeztek, amit előtte még sosem láttak, és furcsa ruhákat hordtak – azt gondolták, Cook valamiféle messiás vagy ilyesmi. Cookék kihajóztak, de valami sérülés történt a hajón, és vissza kellett térniük ebbe az öbölbe. Közben a hawaiiaknál megtörtént a szezonváltás a háborús évszakba, mert náluk ez így ment, fél évet békében éltek, aztán volt másik fél évük hogy lerendezzék a nézeteltéréseiket. :) Najó, lehet, hogy ez néhány havonta történt, nem tudom, de nem is ez a lényeg. Mivel a hawaii őslakóknak a magántulajdonról is más fogalmaik voltak (ha egyáltalán voltak – hajajj, ez a szitu nekünk is ismerős… :) ) mint a nyugati embereinknek, így egyszerűen csak elkötöttek egy csónakot, mert úgy gondolták, ebbe semmi rossz nincs. Erre Cookék begurultak, és ha jól emlékszem, még túszokat is szedtek, majd Cook a király elé vonult, magyarázatot és a csónakot vissza-követelve. A királynak ekkor kezdett leesni, hogy Cook lehet hogy nem is egy olyan istenség, mint aminek kezdetben vélték, és e tantuszt egy fejbekólintás is követte. Cook kapitány halálát a hajóról a legénység távcsöveken keresztül nézte végig, néhányan mások is elestek és végül kénytelenek voltak kihajózni. Hogy ebből mi és hogy igaz, azt nem tudom, de mi így hallottuk Timtől, vagyis hogy egész pontos legyek, én így emlékszem rá egy hónap után. :)

A legszebb pálmafás parton és egy vízalatti barlangban

Mivel Tim azt is elmondta, hogy a Two Steps, ahonnan átjöttünk, a legszebb merülőhely egész Hawai’ion, eldöntöttük, hogy visszamegyünk. Olyan nincs, hogy Zita pont ott ne merüljön, és hát fuvart is könnyebben szerzünk majd onnan – gondoltuk. Miközben pakoltunk, Tim is befejezte Kukui sétáltatását, és felajánlotta, hogy ha akarjuk, átvisz minket. Mi akartunk, így hát amíg Zita Timmel beszélgetett, én lemálháztam mindkét bringát és felpakoltam Kukui mellé a platóra, ahol aztán én magam is helyet foglaltam, és elindultunk.

Az autóablakból vagy platóról kihajoló boldog, a szelet élvező kutya képe már Ausztrálián és Új-Zélandon át is kísért minket – és most végre én is csatlakozhattam hozzájuk :D

Tim mutatott egy épülő házat, amelynek az elődjét állítólag az a Tsunami okozta, amely a fukusimai atomerőmű katasztrófát is. Durva, mire képes a természet, hisz a két hely között több ezer kilométer távolság van. Mi vagyunk mi mindehhez képest emberek… Én nem tudom, mi a teljes igazság ebben a témában, de olvastam Menyhárt Jenő: Az Agitátor című könyvét, és nekem abból úgy jött le, hogy ezen dolgok lebomlásához több idő kell, mint egy politikai ciklus, vagy mint amennyi idő eltelt átlagban a történelem során hatalmak bukása, világok fordulása között. Ergo veszélyes dolgot játszunk az atomerőművekkel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

De hogy ne kanyarodjunk el messze Hawai’i csodás szigetéről, érkezzünk meg a City of Refuge mögé, ahová Tim elviett minket.

Egy gyönyörű parton találtuk magunkat a City of Refuge mögött

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tim azt is felajánlotta, ha van még 20 percünk, elsétálhatunk vele és Kukuival egy csodás helyre, amit nagy örömmel megmutat nekünk. Fürdőruhát, búvármaszkot, légzőcsövet és vízálló tokot is hozzunk a fényképezőgéphez! Oké, ez jól hangzik, induljunk! Míg elvoltunk, egy kedves piknikező házaspár vigyázott a platón hagyott holmijainkra.

Izgatottan vártuk a Tim által ígért érdekes helyeke

Tim megmutatta a lávafolyamban elégett fák nyomait

Ez ugyanannak az útnak egy másik szakasza, amin már bicikliztünk a szigetre érkezésünk másnapján – Itt szedték az adót anno :)

A kedvenc partunk távolról

Tim egy sziklaperemhez vitt minket, ahol elmesélte, hogy amikor először a barátja elhozta ide, azt mesélte neki, hogy van egy helyi szokás, miszerint aki először ugrik bele innen a vízbe, annak a gatyáját a fejére húzva pucér alsóval illik ezt megtennie. Tim így is tett, majd a vízbe csobbanva megkérdezte a haverjától, hogy ki kezdte el ezt a nem gyengén idétlen szokást? Mire az nevetve kijelentette, hogy “Hát Te! Épp most…” :) Csak egy tréfa volt az egész. Tim az ugrást, bár jópár éve nem tett ilyet, most megismételte nekünk:

Aztán látva hogy mennyire majrézom, biztatás képpen egy alacsonyabban lévő peremről is beugrott.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Végül úgy voltam vele, hogy mi baj történhet, ez már igazán nem volt olyan magas, és némi további majrézás után, végre leugrottan én is, amit Zita videóra vett. Persze én közel sem voltam olyan profi, mint Tim, sőt igazából még az “ugrásom” vagyis inkább ereszkedésem pillanatában is úgy voltam vele, hogy ez őrültség. De éppen ezért volt jó! :)

Mire magamhoz térten az őrületből és felhúztam magamra a búvármaszkot, tim egy óriási tengeri sün(?)nel tért vissza a mélyből.

Na, ezen nagyot néztünk! :)

Ezen igazán elcsodálkoztam, elvégre ennek az állatnak, vagy lénynek, vagy akárminek, de szúrnia kéne. Tim elmondta később, hogy mivel nagy felületen fogja, és könnyű az egész, ezért a tüskék nem szúrják át a bőrét. Ami jó, mert ez nagyon tud ám fájni, egyszer amikor szigonyhalászott egy barlangban, miután meglőtte a halat, annyira megfeledkezett a környezetéről, hogy elfelejtette, hogy a barlang mennyezete tele van ilyen lényekkel. Háttal nekik ment és mindkét válla és a nyaka alatt tele lett millióegy ilyen szúrással. A merülőtársát kérte, hogy számolja meg, mennyi van belőlük, mire az csak legyintett, és jól elverte Timet egy fakanállal. :) Igen, egy fakanállal kell jó erősen ütögetni a szúrásokat, mert így a tüskék apró részekre törnek a bőrben és másnapra feloldódnak a testünkben a vérárammal. Tim egy óvatlan pillanatában most is szerzett három szúrást az egyik úján, de ez semmi nem volt ahhoz képest, amit azon a napon átélt. :)

Mire felocsudtam, már Zita is mellettünk volt, ő a lépcsőt választotta a sziklán. Tim ezután sem állt le, azt mondta, csak figyeljünk és élesítsük a kamerát, mert az újdonsült nászutas barátainak, azaz nekünk tartozik egy eljegyzési gyűrűvel. Majd alámerült, mi pedig figyeltük mit csinál:

Tim gyűrű alakú légbuborékokat ereget :)

Hasonló produkciót láttunk már Thaiföldön a búvároktatónktól, de az már rég volt és teljesen elfeledkeztünk róla, így most abszolút meglepődtünk és persze örömmel kattintottunk. :) Tim panaszkodott, hogy már kijött a formából, mert rég nem csinálta, és ha látnák a csámpás gyűrűit a búvártársai, kinevetnék, de mi megnyugtattuk, hogy nekünk nagyon jó volt és nagyon tetszett, hisz még egy gyémánt is volt a gyűrűjén… :)

Ezután Tim megmutatott egy vízalatt barlang kijáratot, majd egy nagyobb, félig a vízfelszín felett lévő járatba úsztunk be.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tim a vízalatti barlangon keresztül úszott ki, de természetesen mi nem voltunk ilyen profik, odakint a nyílt vizen újra találkoztunk vele, ahonnan aztán Zita is beugrott egy alacsonyabb sziklaperemről:

Azt hiszem egyikünk sem lesz világbajnok az “én vagyok a legmájerebb mert én ugrom bele a tengerbe a legszebben a legmagasabb szikláról” versenyben, de ez talán nem is baj. :)

Vacsora Vernánál

Timmel visszasétáltunk az autóhoz, miközben elmesélte, hogyan küzdött meg a bőrrákkal és hogy mennyire kell vigyázni a nappal és hogy mennyire érdemes időről időre átvizsgálni a testünket ilyen téren mert a korai felfedezése a betegségnek nagyon fontos hisz így még nagyon nagy eséllyel gyógyítható. Ezen a napon egyébként befelhősödött a délután, aminek mind a hárman örültünk, mert így legalább meleg sem volt. Tim még visszavitt minket a Two Steps belépőjéhez, aztán még egy negyed órát beszélgettünk jóízűen, majd telefonszámot cseréltünk azzal, hogy megpróbál nekünk sátorhelyet találni odafent, ahol ő lakik a Captain Cook Monument feletti sziklaperem tetejénél. Nála sajnos nem lehetünk, mert nem enged ilyesmit a főbérlő, de megkérdezi néhány barátját, hátha tudnak nekünk segíteni. Timmel hatalmas volt találkozni, abszolút kárpótolt minket a delfinek miatti csalódásunkban, sőt szinte egyenest szerencsésnek éreztük magunkat, hogy a delfinek helyett végül vele hozott össze minket a sors. :) Nagyon izgalmas és szép volt az a néhány óra, amit vele töltöttünk, amiért ezúton is ezer köszönet.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A kirándulásunk persze jóval hosszabb lett mint húsz perc, ezért közben alaposan megéheztünk. Főztünk egy masszív adag ételt a parton egy asztalon, majd a felét a sznorkelling előtt be is toltuk. A víz most délután már kicsit hullámosabb volt és a fények sem voltak olyan jók, de azért nagyon szépet búvárkodtunk. Odébb másztunk ki a parton és visszasétáltunk a papucsunkhoz, amikor egyszercsak ismét megpillantottuk Timet egy hölggyel. Verna Tim szomszédja és szintén művész, és mellesleg elférünk a kertjében a sátrunkkal és örömmel lát minket. :) Ennek apropójából rögtön le is jöttek értünk, és próbáltak telefonon elérni, de ugye a vízben voltunk… :) Nagyon örültünk nekik, és hogy van hol laknunk és így már se ezzel, se a 600m szinttel és az azt áthidaló fuvarral nem kell többet törődnünk, Tim ugyanis nem csak hogy nagyszerűvé tette a délutánunkat, hanem mindezen kérdéseket megoldotta nekünk a nagylelkűségével. Nem is tudtuk, hová legyünk nagy örömünkben, végig mosolyogva ültünk Kukui mellett a platón fölfelé menet. Micsoda nap! …és még nincs is vége! :)

Nehéz kiszúrni a koromsötét bundája miatt, de köztünk a háttérban ott figyel Tim lányának kutyája, Kukui is :)

Vernáról kiderült, hogy ő sem egyszerű lélek, saját maga rendezte be az otthonát úgy, hogy szinte mindent saját kezüleg épített. minden szekrény és asztal kerekeken gurul és könnyen mozdítható, és minden ajtó, minden panel talált vagy régiségkereskedőnél vett darabokból van építve. Verna pedig amúgy masszázsterapeuta.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Verna Tom Selleckkel – Persze csak egy karikatúrán :)

Tim hozott halat és egy szállítható, saját készítésű grillt amin kisütötte őket, majd egy nagyon jóízűt vacsoráztunk, és beszélgettünk. Nagyszerű zárása volt ez ennek a csodás napnak, amit elsősorban Timnek köszönhettünk. Nagyszerűen éreztük magunkat egész nap, főleg attól kezdte, hogy találkoztunk Kukuival és Timmel, és belevittek minket ebbe a sok jóba. :)

Elrepülünk a bolondok szigetéről, túl meleg van itt :)

De sajnos minden végetér egyszer… Így ezen a napon is eltűnt a nap nyugatra a horizont felett, és Tim hazament, és Verna is lefeküdt aludni. De előtte még elárulta a wifi jelszavát, ami azért jött nagyon jól, mert ekkor már nem volt hátra 24 óra a másnapi repülőnk indulásáig. A Deltánál és a Hávájian Erlájnsznál is (valószínű minden egyesült államokbeli légitársaságnál) van ez a számomra kissé érthetetlen és idegesítő szabály, miszerint a feladott poggyászt csak 24 órával az indulás előtt, az online becsekkoláskor tudjuk megvenni. Ez ugye nálunk azért volt fontos, mert a speciális poggyászokat, vagyis a bringák szállíttatását is így kellett megvennünk. Van egy erős gyanúm, hogy ezt az egészet azért találták így ki, hogy az ember az utazás előtti órákban minderről megfeledkezzen és a reptéren majd a már megemelt, drágább díjakat fizesse a poggyászokért. A disznók! :) De rajtunk nem fogtak ki, eszembe volt minden, és bár sikerült rendben minden poggyászt megvenni, azért az ilyenkor szokásos idegeskedés már bennem volt ezen az estén lefekvéskor. Elvégre nem minden nap repülünk keresztül a fél Csendes-Óceánon. Sőt, ez nekünk egy óriási ugrás, amely alig néhány nappal egy másik óriási ugrás után következett, hiszen ekkor még nem volt három hete, hogy Új-Zélandon Aucklandben eltöltöttük azokat a csodás napokat Virág Zsuzsiéknál. És most itt vagyunk Hawai’ion, annyi őrült és csodás élmény után, hogy még fel sem bírtunk ocsudni belőlük, erre holnap már repülünk is el… Nem szoktuk ezt a tempót, de tudtuk, hogy Hawai’i egy nagyon speciális helye a világunknak (Ez Hawai’i!!!) és hogy valószínű egy darabig most biztosan nem jutunk el ide. Ez egyben nyomás is volt rajtunk, de azt hiszen jól ellenálltunk, vagyis inkább helyt álltunk ennek a nyomásnak. Ennyi sok őrültséget, ennyi sok élményt ilyen rövid idő alatt nagyon rég nem gyűjtöttünk be. :)

De még nem volt vége, el kellett húznunk a szigetről, és erre egy egész napot szántunk, a repülőnk másnap este indult a konai repülőtérről és addig még sok dolgunk volt. Timnek másnap délelőtt munkája volt, ezért vele sajnos többet már nem találkoztunk. Mielőtt elindultunk volna le a hegyről Konába, Vernától is elbúcsúztunk, mert neki is el kellett rohannia valahová. Reggeli után összepakoltunk, majd elindultunk mi is. Az első néhány kilométer még hullámos volt, kaptunk néhány emelkedőt, majd elindult a nagy zúzás lefelé. Mivel fent esett is, és a szél is tépett minket a száguldásban, lent a tenger mellett a tűző napsütésben már kicsit hülyén éreztem magam talpig fekete esőruhába beöltözve. :) Megálltunk hát, vetköztünk, és tekertünk tovább egészen a Target bevásárlóközpont melletti mekiig. Emlékszem, amikor abba a kereszteződésbe értünk, ahol anno két és fél hete is jártunk, megjegyeztem Zitának: “Itt vagyunk, itt már jártunk, most zárul be a kör, körbeértünk a szigeten, nem csak, hogy megmásztuk azt az átkozott hegyet, hanem körbe is bicikliztük Hawai’it! Megcsináltuk!” – és tényleg úgy éreztük mind a ketten, hogy ennél szebben, ennél teljesebben nem is nagyon tölthetük volna ezt az időt itt a szigeten. Ezúton is ezer köszönet az összes magyar barátunknak a kedvességüket és a szeretetüket, és a többieknek is, akik esetleg google translate-el olvassák e sorokat. :)

A mekiben vettünk néhány egydolláros burgert, és miközben megtömtük velük a majmokat, nagyon furcsa élményben volt részünk. Balfékségünknek hála, a tévé mellé ültünk le, ahol valami hírek mentek, és ezt a velünk szemben ülő, kezdetben normálisnak tűnő fickó is nézte – és nem hagyta szó nélkül. Elképesztő blődségeket árasztott magából, alig bírtam magamban tartani a röhögést. Persze sikerült, és kifelé csak hümmögtem. Emberünk szerint ez itt a világ egyik legforróbb helye, holtversenyben a Norvégia – Moszkva – Kunming háromszögben található területtel. :o Hogy ezt hogy hozta össze, nem tudom, de ezeket a helyeket többször is megismételte, és hangoztatta, hogy a köztük lévő terület a Föld legmelegebb része, persze csak rögtön Kona után. :) Kár, hogy e két város és Norvégia (amit én nemigazán neveznék pontnak) között talán még egy egyenes vonalat is lehet húzni, ami ráadásul sok olyan helyet is keresztez, ami inkább a hidegről híres, mintsem a forróságáról. Mindegy, ezen nem álltam le vele vitatkozni, mert hát ugye a hülyékkel nem szabad, mert lehúznak a saját szintjükre és ott lenyomnak minket, az ő “mélysége” pedig számomra minden képzeletet felülműlt, és valamiféle őrült kreativitásról is árulkodott, ami engem kíváncsivá tett így hát az ízfokozókban gazdag olcsóburgeremen tovább hümmögve bólogattam neki, és vártam a folytatást. :)

Mikor megkérdezte, hogy honnan valóak vagyunk, látszott rajta, hogy nem nagyon tudja belőni Magyarország helyét a világtérképen, ezért elmondtam neki, hogy valamivel a Norvégia-Moszkva-Kunming forrósági háromszögtől délre, Közép-Európában lakunk a Kárpát-medencében. Felsoroltam neki a szomszédainkat is, mire persze Ukrajnán egyből felszísszent és már kezdte is, hogy ó jaj, hát akkor haza se menjünk, mert minket is lerohannak hamarosan az oroszok… :) Elmondtam, hogy azért nem úgy van az, mert hát van NATO, meg EU, meg ilyen apróságok, és én azért nem féltem annyira kishazánkat etéren. Persze ez nem hatotta meg, és folytatta a gigantikus marhaságait. :) Hogy ő visszafejtette a családfájat a 7. századig, és hogy az angol királyi család sarja, és tulajdonképpen ő uralhatná Angliát, de egész Európát, így Magyarországot is. Ezen kijelentésében az sem zavarta, hogy három perce talán még fogalma sem volt szeretett országunk létezéséről… :)

Sajnos ezen a ponton elfogyott az műanyagétel a tálcánkról, és jobbnak láttam inkább az előttünk álló feladatokra koncentrálni, ezért nem szórakozhattunk tovább e remek műsoron, elköszöntünk a bolondunktól. Zita átült egy másik asztalhoz két nő mellé, én pedig elindultam a kartondobozszerző körutamra. Mert hát a bringákat ugye be kell csomagolni a reptetésükhöz. mire visszaértem egy műszaki áruházból két hatalmas dobozzal a fejem felett, Zita nagyon összebarátkozott a két nővel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Nem tudom mit mondott nekik – valószínű csak az egyszerű igazságot – de odáig meg vissza voltak, hogy ez az utazásunk milyen csuda jó, és hogy feltétlen menjünk el oda is, ahol ők laknak a mainland USA-ban. Ami persze csak néhány ezer kilométer kitérő lett volna nekünk, ezért illedelmesen visszautasítottuk. :) Ami vicces, hogy mindeközben Verna is feltűnt, bejött a mekibe üdítőért, amikor a bejárat mellett látta az ismerősen furcsa bringákat, és aztán Zitát is megtalálta a csajok mellett. Elmesélte, hogy az este nála sátraztunk, és hogy masszőr, mire a két nő mégnagyobb örömben tört ki, mert hát volt még pár napjuk hátra a nyaralásból és megörültek a lehetőségnek. :) Remélem végül tényleg sikerült így Vernának néhány új kuncsaftot szereznünk. :) Ezt mi már nem tudtuk megvárni, elbúcsúztunk a most már három boldog nőtől, és odaát a Target árnyékában nekiálltuk bedobozolni a bicikliket. Amíg szereltünk, többször elhaladt mellettünk egy furcsa szemüveges srác. Mikor már vagy ötödjére jött, megállt felettünk, majd mintha csak valami rádióhirdetés végén mondaná fel a kötelező szöveget a gyógyszer mellékhatásairól, villámgyorsan elhadarta nekünk háromszor megismételve, hogy egy közeli étteremben milyen jó ételeket ehetünk milyen olcsón. Mi pislogni nem tudtunk közbe, csak néztünk, hogy mi van, mire ő már el is tünt… :o Miközben megjelent egy amúgy nagyon értelmes arcú, de rettentően kövér fiatalember rózsaszín cipőben és a szemünk előtt fölfalt egy nagy tégely Ben&Jerry’s jégkrémet, Zita elmesélte nekem, hogy Richard elmondta neki, miért van ennyi hajléktalan és bolond ezeken a szigeteken. Más államokból ezeket a “problémás embereket” átküldik az általuk kiválasztott valamelyik másik államba, oly módon, hogy felajánlanak nekik egy belföldi repülőjegyet – bárhová, csak menjenek innen el! E nem túl együttérző, rettentő önzetlen, a probléma tartós megoldására koncentráló megoldás következtében rengetegen repülnek ide Hawai’ira ezek az emberek, hiszen itt nem fenyegeti őket a megfagyás veszélye, itt egész évben meleg van, ráadásul “Ez Hawai’i” ugyebár. Hmm, érdekes! …és gáz!

Most a bringákat nem szedtünk teljesen szét, hanem a kerekeket, fékekek és sárhányókat benthagyva a dobozokat köréjük építettük. Csak az ülést szedtük le és a kormányt, valamint a felfüggesztést lazítottuk ki a helyéről. Utóbbit csak az én bringámon, mert Zitáén be volt szorulva és elvesztettem a türelmemet vele, ezért az ő doboza kicsit magasabb lett. És megint, a bulgáriai cirill betűs történet után most másodszor esik le nekem egy nagy tantusz írás közben. Azóta tönkrement a hátsó telóm. Sejtettem eddig is, hogy a repülés, a reptéri szállítás alatt ment tönkre, de most már az is megvan, hogy pontosan miért. Én is hibás vagyok, nem csak a reptéri személyzet, a telót a helyén kellett volna hagyni, mindkét végén rögzítve, ezzel védve a behatásoktól, a mozgástól, biztonságban a váz, a kerék és a csomagtartó védelmében. Jó hír, hogy bár nem volt egyszerű, de már találtam rá megoldást, de ezt majd akkor, amikor ide ér a történet, abba a jelenbe, ahonnan írom. ;)

A táskákat beletéve a vacak óriás-cipzáros-szatyrukba, és a bringákat feldobva egy-egy bevásárolókocsira kitoltuk őket a közeli kereszteződésbe, ami már azon a nagy főúton volt, ami a reptérre is vitte a forgalmat. Mire én visszatoltam a két üres kocsit, Zitának már meg is állt egy hosszú kombi. Nem értettem, hogy gondolta a tulaja, hogy ide mi beférünk, mert már eleve volt a kocsiban két gyerek, meg két szörfdeszka, de végül megoldottuk. :) A deszkákat feltettük a tetőre, a gyerekeket egy gyerek ülésbe, magunkat meg egy anyósülésre.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Így befért minden cucc és 10 perc múlva már a repülőtéren is voltunk. Mivel bírtuk a srácok és láttuk a kocsin, hogy nem éppen egy “most fancy car”, emberünktől megkérdeztem, hogy örülne egy kis benzinhozzájárulásnak, elvégre nem a reptéren lakik, így kerülőtt tett értünk. “I would appriciate that”, jött a válasz, az ő tenyerében pedig egy tízdolláros landolt. A taxi kb. 20 dollár lett, de neki már nem kell visszahajtania a városba, így jó üzletet csináltunk, win-win.

Az egyik légitársaság pultjánál találtunk mérlegeket, így egy kicsit még legóztunk a holmijainkat, hogy a bringák dobozba ne haladja meg a 32kg-t, míg a másik feladott poggyász se legyen több 23-23kg-nál, és a kézipoggyászunk se 9kg-nál. Ezzel gyorsan megvoltunk, már csak a vizeinket kellett kiönteni a palackokból, mert hát azt se lehet átvinni a biztonsági vizsgálaton, csak az üres palackokat, amiket aztán bent újra megtölthetünk csapvízzel. Zita a vizet nem csak úgy kiöntötte, hanem átsétált az út túloldalára, ahol egy fa tövébe öntötte azt, hogy mégiscsak valami hasznát vegye a folyadéknak, ne csak a csatornában végezze, vagy csak úgy elpárologva. Ennek a fának szép fehér virágai voltak, ezért kettőt a lehullajtottak közül Zita felvett, és egyet az én hajamba, egyet a sajátjába tűzött.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Elvégre, ha minden jól megy, 12 órával és egy los angelesi átszállással később a San Francisco külvárosának számító Oakland nemzetközi repülőterén fogunk földet érni, és hát ahogy a jó öreg Scott McKenzie azóta legendássá váló dalában megénekelte: “If you’re going to San Francisco, be sure to wear some flowers in your hair” :) I hope we will meet some gengle people there – kiderül a következő bejegyzésekből! ;)

Történt 2014.06.08-09-én, bicikliztünk 7 és 22km-eket, lejegyezve, beszerkesztve július 11-én.

Andriséktól viszonylag korán el tudtunk indulni, ami azért volt jó, mert még várt ránk 400 méter szintemelkedés az út elején. Ezt először a tőlük kivezető utcákban kezdtük meg, majd a szigetet körülölelő, széles, leállósávval is ellátott főúton. Ez utóbbi már egyáltalán nem volt meredek, kényelmesen haladtunk, míg meg nem álltunk az előzőekben már említett játszótéren. Mivel az eső most is szemerkélt, a tető alá húzódtunk be, és amíg Zita ebédet főzött, én elkezdtem szállás után keresgélni. Egy kis asztal volt, így egy szintén számítógépen pötyögő hölggyel szemben ültem le. Egy idő után beszélgetni kezdtünk, és amikor elmeséltem neki, hogy mit csinálok, nagyot mosolygott, és azt kérdezte, hogy hiszek-e a “véletlen egybeesésekben” (“coincidences”), merthogy ő ismer egy lelkes csapatot Oaklandben, akiknél mindig van egy szabad szoba, és a vezetőjük, Marió ráadásul nagy bringás. A hölgy rögtön megírta Mariónak, hogy jövünk, de később végül a dologból nem lett semmi, mert a szobájuk foglalt volt és Marió pedig vidéken bringázott. Igaz, ez nem is volt baj, mert pár nappal később Cyndi visszaírt San Franciscoból, hogy szívesen fogad minket a házában, ami közel van minden látnivalóhoz a városban.

A nagy lefelé, és tábor a parton

Ebéd után már nem maradt hátra sok az emelkedőből, és némi lapos hullámvasutazás után elkezdődött a nagy lefelé.

1200m-ről zúztuk le egészen tengerszintig

A kis út a partra menet

A tengerparton lekanyarodtunk a főútról megnézni a partot, és mivel sátrazókat találtunk egy igen barátságos kis kialakított kempingben, úgy döntöttünk, véget vetünk a mai napi bringázásnak. Kerestünk egy helyet a sátrunknak, majd felállítottuk azt.Eredetileg még a kb. 200m tengerszint felett lévő Nehaaluig el szerettünk volna menni, de mivel olyan jól nézett ki ez a hely és olyan kevés időnk maradt sötétedésig, végül úgy döntöttünk, itt maradunk, és ezt nem bántuk meg.

Kaptunk egy tál ételt a kedves sátorszomszédainktól

Vigyázni kell a lehulló kókuszdiókkal, nehogy egy ügyvéd meglássa, amint az ráesik a vállunkra, mert még 3 millióra pereli az államot…

A kapott tál étel mellé azért még készítettünk egy második kör vacsorát is :)

Miután megettük az ajándékba kapott ételt a mellettünk táborozó hawaii családtól, mi is sütni kezdtünk, illetve én megint a gépen pötyögtem, ugyanis még konnektort is találtunk a kialakított pihenőhelyeken. Jól haladtam a naplóval, ami már ekkor kezdett elmaradozni, és este nagyon jót aludtunk a sátorban. Mostanra úgy ahogy sikerült kipihennünk a Mauna Keát.

Sátrunk reggel, lebontás előtt

Fejedelmi reggeli egy nehéz nap kezdetéhez: tükörtojás lepénnyel :)

600m fölfelé az barátságos arcokig, akik ijesztőek kéne, hogy legyenek

A pihenésre, ahogy a kiadós reggelire is szükségünk volt, mert ezen a napon 600 méter magasba kellett felkapaszkodnunk.

Kifelé menet a kempingtől

Száz méterrel feljebbről

Most kivételesen szerencsénk volt a széllel, ez háttal fújt nekünk. :) – Ha valaha tervezitek körbekerekezni Hawai’i Nagy Szigetét, Ti is az óramutató járásával megegyező irányba tegyétek, mert itt lent a déli csücskében csúnya szelek tudnak fújni – de így csak háttal kapjuk őket! :)

Egy benzinkútnál megálltunk pihenni a légkondiban és kicsit feltöltődni energiával – itt találta Zita ebben a hosszú újságban ezt a teljes oldalnyi képregényt – elmondása szerint nem voltak olyan jók, mint az otthoniak pl. a Metropolban :)

A Zitának való hely: Enyhén hippis kávés büfékocsi egy templomnak a fényes udvarán :) – Kár , hogy ez épp akkor jött szembe, amikor elindultunk a pihenőnkből

Nem tudom, miért, de ez a ház nagyon tetszett

Talán mert ketten ültek a lépcsőjén

Furcsa gyümölcsök az útszéli becsületkasszás kirakatban

A fölfelé nem volt olyan vészes, közepesen meredeken, de egyenletesen emelkedett, még épp meg tudtuk tekerni különösebb kínszenvedés nélkül, miközben azért a szintet is szép gyorsan vettük fel. És amint a képeket láttátok, azért látnivaló is akadt útközben. :)

Ocean View előtt, miután kereszteztünk egy szép nagy fekete lávamezőt, és már kezdtünk épp megfáradni és megéhezni, az út baloldalán Ki’i-ket, vagyis ősi hawai’i őrszobrokat, hosszúkás, magas fafaragványokat fedeztünk fel. Rögtön le is kanyarodtunk hozzájuk és áttolva a bringákat a széles, mély, kavicsos parkolón készítettünk róluk és velük néhány fényképet.

A Ki’i eredetileg gyakran ijesztő, rémisztő fa fejszobor volt Hawai’in, melynek védelmező, őrző szerepet tulajdonítottak – Na most, ezen látszik, hogy csak korunkbeli másolat, mert ki ijedne meg ettől a pofától?! :)

Ez már inkább rémisztő, bár ez is mintha inkább zokogna… :)

Két rémisztő alak a ki’ik között :)

Itt jól látszik, mekkorák is valójában a ki’ik

Ocean View biztos hogy nem egy sok száz éves falu, mert az utcái mind 45 fokosak a hegyre és merőlegesek egymásra, először azt hittem, valamit rosszul látok a térképen vagy ez valami lezárt katonai terület lehet, pedig valójában nem, ez volt maga a település… :)

Ez nem egy lezárt terület a GPS OpenStreetMap térképén, hanem az utcarajta Ocean View településnek! :o

Ahol egyébként sikerült vennünk kenyeret, és egy elég kietlen piactéren rizses, tésztasalátás halat, ugyanis úgy döntöttünk, ebben a szélben nem pocsékoljuk az időnket főzéssel. 7 és fél dollár volt ez az étel, de úgy voltunk vele, hogy most belefér, a lényeg, hogy haladjunk, mert még hosszú nap állt előttünk. A fölfelének még nem volt vége, a következő kilométereken hullámzott a táj, majd szép lassan, és egyre egyenletesebben, majd egyre meredekebben lejteni kezdett. Közben persze most is láttunk ezt azt az út szélén. :)

Zebra-Csacsi barátság – Tényleg, hogy hasonlítanak… Nem lehet, hogy a zebra valójában egy pigmenthibás szamár? :)

Minden Hawai’inak azonnal shakába áll a keze, amint fényképezik – különösen a gyerekeknek :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az elágazás előtt már egész masszív lefeléken zúzhattuk, mígnem végül meg nem érkeztünk addig a pontig, ahonnan már egészen bizonyosan tudtam, hogy onnantól csak lefelé kell mennünk. Még pár kilométer száguldás után lent voltunk újra a tengerparton, leadtuk mind a hatszáz méter szintet amit reggel óta felvettünk.

The City of Refuge – Ahol sötétebb az ég a pálmafáknál

Azért jöttünk le ide mert tudtuk, hogy itt van egy gyönyörű part, ahol jó eséllyel sok szépet láthatunk majd a víz alatt a sznorkelling és búvár útikönyv szerint (amit még Honoluluban fényképeztem be a barátainknál), és nem csak, hogy a szomszédban van egy másik merülőhely, ahol kis szerencsével még delfinekkel is találkozunk, hanem itt van egy történelmi hely is, a City of Refuge. Mivel alig két óránk volt már csak hátra a naplementéig, és igencsak kimerültünk ezen a hosszú napon, ezért ezen a napon már csak ezt a helyet néztük meg, és merülni nem is terveztünk. A bicikliket a parkoló mögötti mosdó mellé láncoltuk egy biztonsági kamera őrző szeme elé, majd az SPD cipőt túra- és futócipőre váltva elindultunk felfedezni Hawaii egyik legnagyobb jelentőségű történelmi helyét. Ez a hely onnan kapta a nevét, hogy anno itt a különböző bűnt vagy hibát elkövetett őslakosok menedéket kaphattak az amúgy bárhol máshol rájuk váró büntetés elől. Bevallom őszintén, ott akkor úgy voltam vele, hogy majd alaposan utánaolvasok a részleteknek és itt majd jól beszámolok Nektek sok érdekességről, de bocsájtsátok meg, hogy most mégsem teszek így. Ugyanis azóta eltelt több mint egy hónap, és az útinapló ezalatt nagyon lemaradt, ezért inkább ezzel haladnék, hisz a City of Refuge-nak máskor is utánaolvashatok, ahogy Ti is bármikor megtehetitek. :) Amúgy tényleg nagyon szép volt, és nagyon kellemes kis sétát tettünk a gyönyörű pálmafák alatt, amelyeknek most különös varázsa volt, ugyanis míg itt lent a parton sokszor beragyogta őket a lemenő nap fénye, addig a sziget felölt a háttért e csodás előtérnél jóval sötétebb, borús fellegek takarták, így az egésznek volt valami varázslatos összképe. :) Hiszen általában ez fordítva szokott lenni, az erdő, az előtér, a fák árnyékot, sötétséget adnak, míg felettük az ég fénylik. :)

City of Regure – A menedék városában

Ilyennel halásztak

Frankó csónakjaik is voltak

Tényleg ilyen gyönyörű volt, ahogy a képen is látszik

Nehezen bírtunk betelni a látvánnyal

Azon a kapun belül, a kőfal túloldalán már menedékük volt a bűnösöknek a büntetés elől

Két nagyon híres ki’i, amit képtelenség volt így az esti fényekben szemből lefotózni :)

Na ezek már közelítenek a félelmeteshez! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Az a pici lyuk a ház bejárata. Hát ők sem tartottak bent zongorát, az tuti! :)

Tele volt a part rákokkal

A fák pedig színes madarakkal

Ez a másik ház kicsinyített mása, ez nem volt szent hely, ehhez közel lehetett menni megnézni

Ősi hawai’i táblás játék, fekete (vulkáni) és fehér (tengeri, mészkő?) kövekkel

A házikó belülről. Ügyes építészet, hisz nem használtak szeget, minden természetes, egyszerű anyagokból készült, a természet által néhány év alatt növesztve – Ehhez nem kellettek kohók, bányák, igaz, pár évente újra kell húzni, és se hideg, se atomtámadás ellen nem véd

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A City of Refuge térképe

És a benne lévő dolgok háttértörténete – annak aki kíváncsi a részletekre! ;)

Vacsorára sárgaborsófőzelék izgalmakkal

Miután kijártuk magunkat a menedék városában, már csak egy dolog volt hátra a napból. Valami menedéket találni. Nem vágytunk nagy dologra, csak pár négyzetméter gyepre, ahová fölállíthatjuk a sátrunkat, vagy egy ugyanekkora tetőre, ami alá leteríthetjük a matracainkat.

Az egész City of Refuge egy gyönyörű sziklás part tőszomszédságában van

A parttal szemben láttunk egy gyönyörű zöld mezőt aminek a közepén egy hosszú tető állt, alatta rengeteg kenuval. Dolgozott ott egy ember, de amikor megkérdeztük, hogy szabad-e, egy ösvényt magyarázott valamivel feljebb az úton, balra befelé a part felé. Ezt meg is találtam a GPS-en, és elindultunk ennek irányába. Útközben próbáltunk bekérdezni egy kertes házhoz, de nem volt otthon senki. Aztán jobbra, egy tágas udvarról egy nagyon szakadt pickup tolatott ki, rajta egy csoport hawaiival. Megkérdeztük őket, hogy szabad-e az udvar elejében lévő nyári konyha teteje alatt éjszakáznunk, és nagyon készségesek voltak. Bár ők épp elfelé indultak horgászni, de még azt is megengedték, hogy az udvar közepén lévő apró fürdőszobát is használhatjuk. Ezzel elhajtottak, mi pedig ott maradtunk, boldogan, hogy van egy kis tetőnk így a nap végén. :)

A naplementénk…

…és a vacsoránk: sült SPAM szeletek sárgaborsófőzelékkel :)

Miután megfőztük a Zita által már jóelőre PET-palackban beáztatott sárgaborsófőzeléket, és jóízűen megettük, egy autó érkezett az udvarra, és sofőrje egy fiatal férfi meglepődve kérdezte, hogy mi a fenét csinálunk itt? Hivatkoztunk a horgászokra, akik engedélyt adtak nekünk, egyiküknek direkt ilyen esetre elkértük a nevét, és bár ismerős volt emberünknek e név, de nem nagyon hatotta meg, azt mondta, hogy az illetőnek nem volt joga ilyesféle engedélyt adni nekünk, mert ő a tulajdonos, és a horgászni induló barátunk csak az unokatestvére, de nem lett volna joga engedély adni nekünk a maradásra.

Úgy terveztem, hogy itt most befejezem a beszámolót, mert ha minden jól megy, ezen a héten minden napra jut majd egy epizód, de most úgy döntöttem, elállok az ilyen szappanoperás elemektől, hiszen úgysem az ilyenek miatt szerettek olvasni minket. :) Legalábbis remélem. Szóval a fickó, látva, hogy normális emberek vagyunk, és hallva, hogy azonnal felajánlottuk, hogy ha szeretné, pár percen belül összepakolunk és elhúzunk innen, hamar megenyhült. Ebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy elnézést kértünk és illedelmesen bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy kik vagyunk, mik vagyunk és mit csinálunk, és ehhez még egy Facebook és webcímmel, mottóval ellátott kis angol nyelvű névjegykártyát is adtunk. Mire ő elmondta, hogy ez az egész helyzet nem a mi hibánk, hanem az unokatesóé és hogy oké, ha reggel tényleg elmegyünk, akkor most már maradjunk, nem akar nekünk az önhibánkon kívüli okok miatt kellemetlenséget. Ezzel fellélegeztünk, és megköszöntük neki a kedvességét, mire ő amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt. Jó, hogy nem kellett innen elmennünk, mert amíg Zita főzött, én lecsekkoltam feljebb az ösvényt, és hát az minden volt, csak fekvőbringával járható nem, és egy barátságtalan ótvar nagy tüskés susnyásba vezetett, ahol kb. mindenünk defektet kapott volna a kerekektől a matracokig.

Végül jót aludtunk, és másnap, vagyis utolsó előtti Hawai’ion töltött napunkon nem akármilyen kalandoknak néztünk elébe. De erről majd holnap, ugyanitt, ugyanekkor. ;) Maradjatok velünk! :D

Történt 2014.06.06-07-én, bicikliztünk 67 és 78km-t, megírtam és beszerkesztettem július 11-én.

A Mauna Kea megmászása után természetesen nem keltünk hajnalban másnap… :) Brutálisan fáradtak voltunk, sőt szinte másnaposak, hiszen a bioritmusunkat is szépen felborítottuk azzal, hogy egyik éjszaka alvás helyett esőben fölfelé bicikliztünk a vulkánra. Hiloban Richardéknál a következő napot pihenéssel töltöttük, és nagyon nehezünkre esett továbbindulni. Végül Ági törte meg ezt a lustaságot a telefonhívásával: itt vannak Hiloban a parton! Ez remek, akkor el tudják vinni a cuccainkat és mi bringázhatunk táskák nélkül! – Gondoltam egyből, és már meg is beszéltük a dolgot. Ági nagyon rendes volt, eljött egészen Richardékig, így csak ki kellett hordani a hét táskát a kocsihoz és bepakolni azokat a csomagtartóba.

Autóstoppal a sötétségbe

Egy táska az én bringámon maradt, hogy azért mégis legyen nálunk valami holmi. Csak a villogókról feledkeztünk meg, és mivel ekkor már késő délután volt, ez nagy hibának bizonyult, hiszen Ágiékig még 400m szintet is meg kellett volna másznunk, amit ahogy számolgattunk, lehetetlenségnek bizonyult naplemente előtt véghezvinni. Persze bosszankodás helyett most is egyből a megoldáson törtünk a fejünket. Ha jól emlékszem, 12km-t bicikliztünk csak kifelé a városból, amikor a szomszéd település, Keaau egyik lámpás kereszteződésében megálltunk stoppolni. Talán negyed órát állhattunk az út szélén, amikor egy nagy fekete autó megállt nekünk.

Anita állt meg nekünk egy nagy fekete Harley Davidson pickup kisteherautóval

A hölgy, aki felvett minket, kb. 20 évvel fiatalabbnak tűnt a koránál, és nagyon rendes volt velünk: nem ment volna el addig az elágazásig, ahol nekünk le kellett kanyarodni a főútról, de mégis elvitt minket, holott ez neki idejébe került, hiszen kerülőt tett értünk.

A mellékutakon, ahol már aszfalt sem volt, egyáltalán nem volt gond, hogy nem volt nálunk a hátsó piros villogó, amit amúgy a zászlónk tetejére szoktunk rakni, ugyanis egyetlen autóval sem találkoztunk. Ehelyett még egy jó kis mászás várt ránk a helyenként csúszós, köves úton, mígnem megtaláltuk Ágiék kapubejáróját. Ági és Andris néhány éve ideköltöztek a páfrányerdő közepébe, hogy egy nyugodtabb, békésebb, boldogabb környezetben nevelhessék fel két gyermeküket. Vagyis az ideköltözés ötlete, már a gyermekek előtt is megvolt.

Egy magyar család az erdő közepén, vezetékes áram és víz nélkül

De mielőtt folytatnám a saját szavaimmal e beszámolót, jöjjön inkább néhány részlet abból a félkész és talán már soha el nem készülő interjúból, amit a náluk töltött két nap, három éjszaka utolsó estéjén próbáltam készíteni Andrissal. A vele való beszélgetés mindig nagyon hamar spirituális irányba terelődött, ezért pl. sok számszerű tényt a mai napig nem tudok a nagyszerű szinte-teljesen-offgrid otthonukról. :) De ez nem baj. :)

A család kutyája igen közveszélyes, kérdezés nélkül szájon nyalja az új vendégeket :) El is neveztük Puszi-kutyának :)

A tágas terasz a legújabb bővítménye a háznak

A nappali, ami esténként a mi hálószobánk is volt

Andrisék ezelőtt Los Angelesben éltek, és amikor megkérdeztem tőle, hogy miért boldogabbak itt, látszólag sokkal több munkát végezve, mint egy kényelmes városi életet élve, így válaszolt:
Nehezebben lehet folytatni azt. Az annyira rossz, hogy azt nem tudom folytatni. Ahhoz hogy én egy közösségben jól érezzem magam, ahhoz az kell, hogy a közösségben fontosnak tartsanak. Hogyha ezáltal rabszolgájává válsz annak az elismerésnek, amit tőlük kapsz, az nem jó. Nem akarok részt venni abban az élményben, amit elkerülhetetlenül egy városban követned kell, abban a mentalitásban, abban a gyereknevelésben, abban a környezetszennyezésben. Nem azért, mert rossz, hanem mert úgy érzem, hogy itt okozok a legkevesebb szenvedést másnak és más rendszereknek, és ezért magamnak is.

A fürdőszobafüggöny tartója – A kádból egyébként egy óriási ablak nézett az erdőre :)

“Megtaláltam a cipőidet Árpi!” :)

A ház – Balra lent az a nagy a fürdőszoba ablak! :)

Valaki ott boldogabb, aki szereti a karriert, a pénzt, annak ott jobb, nekem nem.

Kiléptünk ebből a normából, nem konvencionális dolgokat csinálunk. Érdekes volt megélni, mások mit szólnak ehhez. Voltak, akik megsértődtek. Jaj de jó, legalább tinektek összejön, de hívom őket, de ők nem jönnek, félnek.

Én nem találtam valamit, hanem elvesztettem valamit, amit másoknak lehet, hogy nem érdemes elveszteni.

Skyia a család három kecskéjével

Az új terasz kívülről

A gyerekek felfedezőútra indulnak…

Fűnyírás terepen! :)

Hogy a kérdést értsétek, hozzá kell tenni, hogy Andris szinte teljes egészében maga építette a betonalapokon álló könnyűszerkezetes házukat. Aztán azt is megkérdeztem, hogy nem jár-e túl sok lemondással egy ilyen vezetékes áram, víz és gáz nélküli lét itt az erdő közepén, mire ezt a választ kaptam:

Nem, mert ezen a környéken minden héten elegendő eső esik, és a napsütéses órák száma is sok. 750 méterrel a tengerszint felett élünk a sziget keleti, csapadékban bőségesebb oldalán. Itt általában délelőtt süt a nap, míg délután legtöbbször leszakad néhányszor az ég. Átlag évi 10 méter eső esik, ez rengeteg, bőven elegendő.

Egy hatalmas tartályban gyűjtjük az esővizet, ezzel fürdünk, mosunk, mosogatunk, és hamarosan egy vízszűrőt is beszerzünk, amellyel már inni is lehet majd ezt a vizet. Minden modern háztartásban fellelhető elektromos eszköz megvan nálunk is, ezek egy 48V-os akkurendszert töltenek, gyakorlatilag erről működik az egész ház. Ez csak annyi odafigyelést igényel, hogy pl. a hűtőinken van időzáras kapcsoló, így éjszakára automatikusan lekapcsolnak, de reggelig így is megtartják a hőt. Ezen felül kicsit oda kell figyelni a fogyasztásunkra, hogy ne hagyjunk égve semmit, és ne használjunk feleslegesen sok áramot, amikor keveset sütött a nap és nincsenek tele az akkumulátorok.

A víztartály, ami a tetőről gyűjti a vizet

Időkapcsoló a konnektorban

Persze ha valamihez sok áram kell és/vagy nem sütött napok óta a nap, a központilag vezérelt rendszerre rá van kötve egy dízel generátor is, ha szükség lenne rá. Sütni-főzni a hozott gázpalackból tudunk, tehát ez nem egy 100% offgrid ház, de mondhatni, hogy a rezsinket szinte csak ezek a palackok teszik ki. Ezt a rendszert Andris építette ki, és persze drágább volt, mint egy a hálózatra kötött elektromos rendszer, ide az erdőbe se víz, se áram nincs behozva, ezért ennek megfelelően a telekárak is jóval alacsonyabbak voltak, így az építkezés végén szinte ugyanott voltunk anyagilag, viszont most gyakorlatilag alig van rezsink. Ez egyébként errefelé nem olyan egyedi dolog, rengeteg család él így Hawaii-on, sok ház működik így a hálózatra nem csatlakozva.

Ottlétünkkor születtek kiscsibék

Ági a vulkánhoz menet elvitt minket egy helyre, ahol volt ingyen wifi – és játszótér! :)

De hová tűnt a gyerek?! :)

Aztán jöttek elvontabb témák is, de Andris olyan gyorsan beszélt, hogy nem bírtam értelmes összefüggésben mindent leírni:

Egy öntudatváltás – ha Te megszoktad, megértetted, hogy ki vagy, annak az énképnek a teljes megsemmisülése, vagy kifordulása, egy paradigmaváltás, olyan téren hogy, nem valami mást találsz, mint aminek hitted magad, hanem nem találsz semmit. És ez az egonak a szempontjából lehet félelmetes, hogy nem létezem, megszűntem, meghaltam, vagy pedig egy másik dinamika is létrejöhet, ebben a szabadesésben nyugalmat, békét találsz, egy vissza az eredethez érzést.

Ez nem egy vallás, ennek nincsenek templomai, nincsenek könyvei. Rájössz arra, hogy nem is voltál senki sohasem. Az aminek hitted magadat, csak egy álca volt, egy mese, egy karakter, ennek bizonyítékai is vannak, ami alól az ego már nem tud kicsúszni. Ez a törés, ez az énkép felbomlás, ezt nem szeretem megnevezni. Ha ez megnyugvást, kényelmet okoz, az hogy nem találod meg magadat, akkor kinyílik egy olyan ajtó, ami mögött hosszú évek alatt megtanulod őrlángra fogni az egódat és anélkül létezni, és megpróbálod megnézni azt, hogy hogyan történnek a dolgok az ego nélkül. És mégis megtörténnek a dolog, de ego nélkül, és ami még fontosabb, hogy mennyi mindenre szüksége van az egómnak. Ha őrlángra teszem ezt az egót, akkor egy sokkal probléma-mentesebb, sokkal békésebb, boldogabb életed lesz, minden hamis ego kreálta gyártmány elveszik, értelmét veszti.

Ezzel nem fog semmilyen ego kényelembe helyezkedni. Ha befele mész, van egy pont ahonnan rájössz, hogy befelé sokkal mélyebb, nagyobb az út. Befelé nincs határ, az elmében nincs határ, ez azzal kezdődik, hogy te eltűnsz. Az időt az ego találta ki, van jelen, múlt, jövő, de ezt mi találtuk ki, visszafordíthatatlan folyamatok vannak. Múlt, jelen, jövő mind azért kell, hogy az ego létezni tudjon. Mindenkiben az ego megteremti önmagát olyan 2 éves korban, amikor az ember rájön, hogy van.

Séta egy aktív vulkánnál

Gondolom már mindenki feltette magában teljesen jogosan a kérdést, hogy hogyan a jó viharba sikerült találkoznunk a Föld másik oldalán ilyen nem hétköznapi életet élő magyarokkal? Az igazság az, hogy ők voltak a legelső magyarok, akikkel felvettük a kapcsolatot a szigetekre való érkezésünk előtt, és ők voltak azok akik összekötöttek minket a többi magyarral, nekik köszönhetjük a nagyszerű napokat Józsinál és Erzsinél. Őket pedig Andris apukájának blogján keresztül ismertem meg, még hosszú évekkel ezelőtt, az indulás előtt. Valamikor pár éve írtam is nekik néhány sort, de akkor még szó se volt róla, hogy Hawaii-t is útba ejtjük. Aztán így alakult, és végül eltöltöttünk így a Hawaii Mesefaluban két csodás napot, amiért ezúton is köszönet Áginak és Andrásnak.

Akik egyébként nem csak egy megfelelően esős-napos-erdős helyen laknak, hanem egy aktív vulkán mellett is. :) Így első nap délután ellátogattunk a szomszédságukban lévő Volcanoes National Parkba, ahol egy esős és szeles séta folyamán jól körbenéztünk. :)

Így néz ki Hawaii oldalról! :o

Este a vulkáni láva fényt áraszt a kráterből – mi nem láttuk, csak ezen a képen.

Ugye mondtuk, hogy tényleg van ilyen nevű hal! :)

Ennél közelebb nem lehetett menni

A képen nem érződnek a méretek, de ez mély!

A kénes gázok miatt a vulkántól nyugatra lévő utak le voltak zárva

Szivárvány egy vulkán kráterben

A külső peremen nagyon jó kiéptett sétaút volt

A távolban a belső kráter – és szél is volt…

Meg furcsa virágok…

És zöld erdő… Ezerarcú táj

Ezekből a gödrökből forró gőzök törtek elő

Itt meg kén

Ezeket a hajszálszerű dolgokat is a vulkán köpte ki legutóbbi kitörésekor

Nem csak a látogatóközpontot, hanem a vele szomszédos művészeti központot is érdemes meglátogatni. Pl. bent láthatunk 2 millió forintos asztalt! :)

…és megvehetjük ilyen CD-t is, a leghíresebb(?), legnagyobb, és legpozitívabb Hawaii előadótól :)

Ági sütött nekünk palacsintát, amivel nem is tudjuk, hány éves palacsintátlanságunkat szüntette meg. Talán nem is ettünk ezidáig még palacsintát, mióta úton vagyunk.

Meseolvasás a gyerekeknek

A porszívó is simán elment még az aksikról

A csajok mesét néznek :)

Történt 2014. június 3-4-5-én, eközben tekertünk 17,4km-t. Megírva, beszerkesztve július 10-én.

Nincs semmi köze a hegyhez vagy a szigethez, de ezt hallgatom írás közben, és ha gondoljátok hallgassátok Ti is olvasás közben. Illetve nézzétek meg a Walter Mitty filmet, ha még nem láttátok, mert nagyon jó! :) Most pedig irány fel a Mauna Keára! :)

A felkészülés

Mindenkinek megvannak a saját „hülyeségei”. Én a hegyeket szeretem. Mi több, rajongom, imádom, élvezem őket. Szeretem csodálni, na és megmászni őket. Amikor meghallottam, hogy a lábától mérve számolva itt Hawaii Nagy Szigetén van a világ legmagasabb hegye, egyből tudtam, hogy nekünk dolgunk lesz vele.

“Az őrült férjem ötlete volt!”

Aztán ahogy közeledett a szigetre érkezésünk időpontja, majd azon belül a „csúcstámadás” napja, próbáltam egyre inkább tájékozódni, minél többet megtudni és minél jobban felkészülni a nagy eseményre. A hegy, a lábától számolva 10100m magas, de ebből persze közel 6km a tengerszint alatt van, tehát a tengerszinttől nézve „csak” 4207m magas. Ez a víz alatti és feletti vulkánóriás alkotja Hawaii szigetét. Illetve ez nem teljesen pontos, mert igazából a sziget vulkánok halmaza, de ezek közül a legmagasabb a Mauna Kea. Tőle csak éppen pár méterrel alacsonyabb a nagyszomszédja, a tőle délre található és nála sokkal terpeszkedőbb Mauna Loa, ami egyébként 1984-ben tört ki utoljára, és az ezt kísérő lávafolyam kis híján elöntötte a hegytámadásunk kiinduló pontját, vagyis a sziget keleti aljában található Hilo városát.

Köszönhetően a már említett felkészülésnek, egy utazási irodától – akiktől eredetileg azt szerettük volna, hogy felvigyék a sátrunkat, és néhány egyéb holminkat a hegyre, ha már úgyis arra vezetnek a túrákat – megtudtuk, hogy a hegyet valóban meg lehet hódítani az általunk tervezett módon, csupán idő kell hozzá. Emlékszem, először a sunrise-nek, vagyis napfelkeltének olvastam a szót az egyik első válasz e-mailükben, ami valójában persze sunset volt. Igen, sunset, vagyis naplemente. Emberünk, aki egyébként egyszer még egy kerekes székes embert is felkísért 3 nap alatt a Csendes-óceán közepén uralkodó hegyóriásra, azt írta vissza nekem nagy lelkesen, hogy bár a cuccaink felfuvarozásával segíteni nem tud, mert szigorú szabályok kötik, de információval igen. Ennek keretében elmesélte, hogy szerinte csak akkor tudjuk megcsinálni, ha előző este naplementekor, vagyis este 7 környékén indulunk el Hiloból, a tengerszinttől, hogy következő este 24 órával később a naplementére felérjünk a 4207 méter magas csúcsra. Az útvonal a következő: Egy viszonylag „lankás”, folyamatosan emelkedő főúton, a Saddle Road-on, ami keresztbe átszeli a szigetet Hilo és Kona között, kb. 45 kilométert haladva felkapaszkodunk a 2000 méter magas hágóig, ahonnan jobbra, észak felé fordulunk egy már kanyargósabb, és jóval meredekebb, kb. 10%-os átlagú úton újabb 9km-t a 2800 méter magas „visitor center”-ig, ami nem más, mint egy látogatóközpont, szuvenír bolt, stb. Sátrazni elviekben nem nagyon lehet a környéken, de a gyakorlatban talán megoldható, bár a terep elég „rough”, vagyis durva.

Végül úgy döntöttünk, hogy csak két hálózsákot viszünk, és majd valamikor, amikor délelőtt felértünk ebbe a magasságba, keresünk valami csendes sarkot, letépjük a hálós szivacsokat az üléseinkről, leterítjük őket a földre, és nyomunk egy 2-3 órás powernap-et, vagyis egy rövid alvást. Új-Zélandon egy multi sport adventure-ben jártas embertől hallottuk, hogy az ilyen, akár csak 20-30 perc hosszú alvások csodákra képesek az emberrel, amikor kialvatlansággal küzd, de rövid az idő, mert menni kell. Napközben pedig csak nem fognak ránk szólni odafent, ha látják mellettünk a bringákat. Aztán legkésőbb ebédidőben elindulunk tovább, vagy gyalog, vagy biciklivel a csúcsra, ahonnan, ha bringával megyünk, semeddig nem tart majd legurulni, ha pedig gyalog leszünk, akkor egyszerűen csak lestoppolunk az ott lévő, a naplementére szintén kíváncsi autósok egyikével. Merthogy a csúcsra egy autóút is vezet, de azon 4 mérföld hosszan a látogatóközpont után nincsen aszfalt, ezért csak négykerék-meghajtású autóknak ajánlják. Ja és 2800 méteren a látogatóközpontnál kötelező minden csúcsra igyekvőnek legalább fél óra pihenőt tartania, hogy elkerülje a hegyen egyébként igen gyakran előforduló magashegyi betegséget.

Ez mondjuk érthető is, hiszen nem sok hely van a világon, ahol csupán 2-3 óra autózással a tengerszinttől ilyen magasságba kerülhetünk. Amikor Hiloban Richard – mert nagyon rendesen megengedték, hogy alaptábornak használjuk az otthonukat így hozzájuk tértünk vissza – látta, hogy komolyan gondoljuk ezt az egészet, ő is egész lázba jött, és elkezdte magyarázni, hogy ez a hegy, vagyis inkább a rá fölvezető út a világ leghosszabb egybefüggő kaptatója, éppen ezért ez a bringások Mount Everestje. Mi persze ekkor már nem igazán figyeltünk az ilyen hájpolásra, bár nem becsültük le a hegy nagyságát, de nem arra koncentráltunk, hogy ez milyen kemény lesz és majd micsoda diadal lesz, ha sikerül, hanem arra, hogy minden rendben legyen.

Hisz volt feladatunk bőven, a táskákat átpakolni, sok meleg és esőruhát berakni, na és persze rengeteg ételt. Nagy könnyebbségünkre Joe behozott minket Hiloba autóval és útközben megálltunk egy boltnál is, ahol alaposan bevásároltunk. A terv az volt, hogy gyorskajának megcsinálunk két leértékelt egyenként 2,5 dolláros (550 forint) fagyasztott pizzát(szörnyen hangzik, de kellemesen csalódtunk bennük), majd miközben már ezeket faljuk késői ebéd gyanánt, elkészítünk egy szép adag tepsis burgonyát jó sok hagymával és virslivel. Ezeket dobozokba pakoltuk, és két doboz mogyoró, valamint rengeteg csokis keksz mellett ezt terveztük enni legfőbb eledelünkként a hegyre menet. Emellett még maradékokból csináltunk egy óriás adag carb-o-nara spagettit is. :)

Nem készültünk el a tervezett hét órára, de ez már a délután folyamán látható volt. Kilenckor végre rajtra készen álltunk Richardék háza előtt a tábortűznél, de ekkor meg épp rákezdett az eső. Így hát leültünk mi is a tűz mellé.

Az eső elálltára várva

Nem telt el egy óra, valamikor 10 környékén végre alábbhagyott az eső, és mi kigurultunk az udvarról. Hilo amúgy forró, napos és forgalmas utcái most sötétek, nedvesek és csöndesek voltak. Csak úgy siklottunk a lapos úton, egészen túl a piacon, hogy aztán egy lámpás kereszteződésnél balra forduljunk, neki a hegynek. Itt kezdődött a nagy kálváriánk a Mauna Keával.

Az éjszaka, amit keresztülbicikliztünk

Legelőször talán 50m-es magasságban álltunk meg, egy templom kapujában, hogy megigazítsam Zita bumját, vagyis a bicikli elejét, amin a hajtókar van. Ezt már rég meg kellett volna tennünk, mert amikor a konai reptéren összeraktuk a bringákat, nem pont méretre sikerült visszaállítani, és hát mikor, ha nem most egy ilyen nagy kihívás előtt… Szóval szépen türelmesen beállítottam, jó erősen meghúztam, majd mentünk tovább.

Az idő most tényleg sokkal hűvösebb volt, mint napközben, úgy tűnt, valóban jó ötlet éjszaka biciklizni. Nappal, ha csak nem kora reggelről vagy késő estéről van szó, nagyon nagy lett volna a hőség, túl nagy ahhoz, hogy fölfelé araszoljunk. A következő megállót is Zita fújta, méghozzá meglepetésünkre pont a Kaumana barlangnál, amit anno még meg is jegyeztem, hogy nézzünk meg, de aztán amikor kiderült, hogy éjszaka megyünk, letettem róla. Pedig egy barlangnak aztán oly mindegy, hogy nappal vagy éjszaka fedezzük fel, odabent így is, úgy is sötét van. Ezért hát fogtuk a fejlámpáinkat, és lesétáltunk a meredek lépcsőn a bejáratához. A lenti nyílás egyenesen a hegy gyomrába vezetett egy szobányi széles, vízszintes járatban. Valószínű valami lávafolyam vájhatta ki, mert alattunk a padló nagyon furcsa alakú volt, mintha egy valaha folyékony anyag megkövült volna, egy-két helyen még olyat is láttunk, hogy a kérge keményedett csak meg és valahogy saját maga alól folyt ki. Odafentről meg furcsa dolgok csüngtek, mi meg sétáltunk befelé a mélységbe.

A barlangban

Mindaddig, amíg Zita egyszer csak furcsa zajra nem lett figyelmes. Kint esik az eső – jegyezte meg. Ne bolondozz már, ez csak a mennyezetről csepereg – válaszoltam. Nem, nem, ez eső, hallom, erősködött, mire visszavonulót fújtunk. Mikor kiértünk, láttuk és éreztük, hogy valóban esik. Szerencsénkre volt a közelben egy mosdó, ahová be tudtunk húzódni. A tető alatt megragasztottam az időközben megint szétszakadt cipőmet, majd úgy döntöttünk, nincs értelme tovább várnunk, felöltöztünk esőruhába (Nagy köszönet az új esődzsekikért az Endurának!) és újra az úton voltunk. Az meg csak kapaszkodott tovább fölfelé. Kikanyarodtunk egy másik útra, ami kicsit délebbről érkezett a város felöl, majd folytattuk tovább. Zita éhségre panaszkodott, ezért rögvest megálltunk, és felbontottuk az egyik doboz ételt. Egy két oldalról nyitott kocsi beállóba húzódtunk be az eső ellen, két autó közé.

Harmadik, késő esti vacsoránk

Gondosan ügyeltünk, hogy ne csináljunk zajt, és hogy nehogy hozzáérjünk az autókhoz. Nem történt semmi baj, mi jól laktunk, az eső kicsit alábbhagyott, és valamikor éjfél környékén indultunk tovább. Persze az eső hamar újra rákezdett. El voltunk ázva, de mivel fölfelé tekertünk, nem fáztunk. Az út meredekebb volt, mint vártuk, keményen kellett tolni. Nem volt durván meredek, de „zéró pulzus” módban sem bírtunk menni, ahhoz nem volt elég könnyű.

Ha jól emlékszem, a 11-es mérföldkőnél (ami itt egyébként tábla) volt egy meredekebb szakasz, ami igazán durva volt, majd a tetején átváltott az út AAA-grade highway-be, ahogy Doug, az e-mailes segítőnk fogalmazott. Ez azt jelentette, hogy az út vadi új volt, makulátlan minőségű, és bár legtöbbször még mindig csak kétszer egy sávos volt, de nagyon széles, kétméteres leállósávokkal rendelkezett, amelyeket még a mi dinamónkról meghajtott lámpáinkkal is nagyon jól látható prizmasáv választott el az út közepétől. Bár nem néztem, de kb. 6-7km/h-val haladhattunk, és ez már elég volt a dinamónak ahhoz, hogy megfelelő delejt adjanak az első lámpáinkhoz. Nem a legfényesebben világítottak, de amikor nem világított minket orcán egy szemből jövő autó, akkor minden gond nélkül messze elláttunk. És a lámpa fényében láttuk az esőt is. Ami jóformán egész éjjel nem állt el. Csak amolyan ködszitálás volt ez, de ahhoz elegendő, hogy elázzunk.

Nincs éjszaka alvás nélkül!

Nem tudom, hogyan, de egész éjjel tekertünk, és már alig vártuk, hogy megvirradjon. Tőlünk jobbra, a hegy felett végre világosodni kezdett az ég alja és kezdtünk végre látni valamit az út menti növényzetből is. Mindketten elgyötörtek voltunk és nem csak fáradtak, hanem nagyon álmosak is. Zita egyszer megállt egy oszlop mellett, és bringástól nekidőlt, elaludt az ülésében. Csak egy percig volt így kb., én közben türelmesen vártam, és ő tényleg erőt vett magán, indultunk tovább. Ekkor vettem át tőle az eddig nála lévő vizespalackokat, hátha ezzel segítek rajta egy kicsit. De egyébként én is ki voltam, nem csak azért, mert láttam, hogy ő nehezen bírja, hanem mert én magam is nehezen viseltem ezt az egészet.

„Három dolgot utálok igazán: esőben biciklizni, sötétben biciklizni, és fölfelé biciklizni… Most kombináltad nekem mind a hármat.” – Fogalmazta meg nekem Zita, mennyire nagyon élvezi ezt az éjszakai menetet.

Nem bírtuk sokkal tovább, talán 2km-el később ismét nagy álmosságra panaszkodott, és azt mondta, hogy muszáj megállnia.

„Egyszerűen nem bírtam tovább tekerni, úgy éreztem, eldőlök a biciklivel, muszáj volt megállnom és aludnom egy kicsit, a szemeim szó szerint leragadtak, annyira álmos voltam.”

Fogta magát, és lefordult az út melletti köves részre, letámasztotta a bringáját, letépte róla az üléshuzatot, leterítette azt a földre, lefeküdt rá úgy ahogy volt, cipőben, esőnadrágban és dzsekiben, majd lehunyta a szemét, és nem mozdult. Az eső még mindig esett. Én a bringán ültem Zita mellett, és vártam. 1370 méteren jártunk, és 31km-t jöttünk ezidáig. A hágóig még hátra volt több mint 600m szint és 13km. Reggel fél hat volt. Fogtam magam és úgy tettem, mint Zita. De az én szememre nem jött álom, hiába hunytam le, nem bírtam aludni, pedig úgy éreztem magam, mint ő. Ahogy Zita fogalmazott, úgy éreztük magunkat, mintha kőkeményen átbuliztuk volna az egész éjszakát, és most kéne munkába indulnunk. Csakhogy ez az éjszaka nem volt olyan jó buli, és a java még csak most jött. Azért nem bírtam aludni, mert számolgattam a fejemben. Ha eddig 7,5 óra alatt ennyit jöttünk, akkor innen fel a látógató központig az még legalább 7,5 óra lesz, hiszen a hágóból ez még csak meredekebb lesz, mi meg már csak fáradtabbak leszünk, arról nem is beszélve, hogy Zita épp most aludt el mellettem. Ez túl sok, ez azt jelenti, hogy délután 2-re érünk fel. És akkor odafent még nem aludtunk, nem pihentünk, nem ettünk. Kettőkor onnan már tovább kell, hogy induljunk, ha fel akarunk érni naplementére. Az, hogy fent éjszakázzunk, ki van zárva, se a sátor nincs nálunk hozzá, se elég élelem.

Mindez kemény felismerés volt, de ahelyett, hogy szomorkodtam volna ezen, nyugtáztam, hogy ez van, és már gondolkodtam is tovább. Két választásunk maradt. Vagy legurulunk a hegyről, és bebújunk Richard-ék vendégszobájában a pihe-puha, száraz, meleg ágyba egy forró zuhany után, vagy belestoppolunk a történetbe egy kicsit. Előbbi teljes kudarc lett volna, hiszen kétlem, hogy megint megpróbáltuk volna tengerszintről. Se időnk, se lelkierőnk nem lett volna rá. A stoppolást is felfoghattuk volna vereségnek, de mivel erre a hegyre nem pusztán a fizikai teljesítmény miatt indultunk fel, hanem magáért az élményért, a látványért, és csak aztán a puszta kihívásért, ezért ez kevésbé zavart, főleg a másik alternatíva, a teljes feladás mellett mérlegelve. Mindez pár perc alatt zajlott le bennem, és ezt Zitával is megosztottam. A hegyre tehát nem fogunk teljes egészében saját emberi erőnkből feljutni a tengerszinttől a legtetejéig. Ezzel villámgyorsan szembenéztem, elfogadtam, és túltettem magam rajta. A következő pillanatban már a következő kihíváson agyaltam: Hogyan fogunk egy fuvart találni? És melyik szakaszba kéne belestoppolnunk? Az eső még mindig esett, még nem teljesen világosodott ki körülöttünk, a táj szürke volt és egyhangú, már amit látni lehetett belőle. Még a főúton voltunk, és a hajnali forgalom épp most kezdett dübörögni rajta, egy perc alatt több autó is elhúzott mellettünk. Itt és most kell stoppolnunk – ötlött fel bennem! Fáradtak, álmosak, elgyötörtek vagyunk, a morálunk a béka segge alatt, és itt ázunk ebben az átkozott esőben a nagy büdös semmi közepén! Felpattantam és kitettem a hüvelyujjamat. Épp egy nagy csomó autó érkezett, egy egész konvoj. Mindenki elhúzott mellettünk.

Kevin és a reggeli kávé

Aztán Zita rámszól: Árpi! Nézd! Megfordulok, és látom, hogy mögöttünk száz méterrel egy fehér pickup tolatólámpája ég! Megálltak nekünk! Wow, ez gyors volt, két perce se kezdtem stoppolni. Felpattantunk a bringákra, és odatekertünk hozzá. Kevin már nyitotta is a platót, és miközben úgy ahogy voltak a bringák, csomagostul felraktuk őket, elmondta, hogy a hágóig tud felvinni minket.

“Ez van!”

Az pont nagyszerű lesz, ennyi időt elég, ha nyerünk, ez bringán nekünk két órába is beletelne. 13km volt még hátra. Kevin első kérdése a kocsiban az volt, hogy hol töltöttük az éjszakát? „On this bloody highway, all night long, riding uphill in the rain!” – Tört ki belőlem a válasz, ami magyarul valahogy így hangzott volna: Ezen az átkozott országúton, egész éjjel, fölfelé tekerve ebben a nyomorult esőben! Erre Kevin hörpintett egyet a hatalmas papírpohárnyi 7Eleven-es kávéjából, majd az egészet átnyújtotta felénk. Itt van, tessék, igyátok meg, én már nem kérek többet – Mondta. Zitára néztem, és egyből továbbadtam neki a méretes poharat. Tudtam, hogy imádja a kávét, és ennek most örülni fog.

Kevin ajándéka a fuvar mellé. :)

Ezt egyikünk sem gondolta volna, amikor 10 perccel ezelőtt épp a kilátástalan helyzetünket értekeztük meg az út szélén fekve az esőben. A kávéban egyébként nem volt cukor, amitől ocsmány íze volt, ebben még Zita is egyetértett velem, pedig ő nagy kedvelője és rajongója a kávénak. Persze ezt Kevinnek nem mondtuk, meg különben is, a kávé meleg volt, és ez már önmagában annyira jó dolog volt, hogy felülírta a szörnyű keserű ízét. Míg a kocsiban voltunk, benyakaltuk az egészet, és közben Kevinnek a tervünkről meséltünk, és elmondtuk neki, hogy azzal, hogy most felvett minket, újra lehető vált számunkra a csúcs elérése. Egykettőre fent voltunk a hágóban, ahol az út bal oldalán található tágas parkolóban lepakoltuk a bringákat, majd adtunk egy névjegykártyát Kevinnek és elbúcsúztunk tőle. Odafent már nem esett az eső, és több száz méterre is elláttunk a szürkeségben. A parkoló végében volt egy kis menedék, valami vadászállomás vagy mi, csak egy tető két paddal, meg egy táblával, és mögötte egy vécével. Mindez nekünk most épp elegendő volt, odatoltuk a bringákat és levedlettük a nedves ruhát magunkról.

Reggeli menedékünk

Nagyon jó volt kicsit megszabadulni azoktól a nedves rétegektől, amelyek egész éjjel rajtunk voltak. Mert akármilyen jó esőnadrágunk és dzsekink van, ezekbe ennyi sok óra alatt kívülről-belülről beázunk, nem csak azért, mert nem létezik olyan anyag, ami olyan jól szellőzne és mellette olyan jól tartaná távol tőlünk az esőt, hanem azért is, mert a fekvőkerékpárokon olyan testtartásunk van, hogy egyszerűen becsurog az eső az arcunknál, a kézfejünknél és a derekunknál. Ez egy „hátránya” a rekunak, bár azt hiszem, ebben az esőben kb. tökmindegy lett volna, milyen biciklivel tekerünk, ha csak nincs azon valami külső borítás, mi bármely esetben bőrig áztunk volna.

Újra Napot látunk

A menedékhelyen ettünk, ittunk is, majd egy fogmosás után úgy voltunk vele, hogy indulás tovább, irány fel a hegyre! Biztatólag hatott ránk, hogy amíg itt száradtunk, szemben a hegy körvonala előbújt a szürkeségből és néhol még a kék ég is látható volt a felhők között. Innen csak 9km a látogatóközpont, és 800m mászás, mi az nekünk? :) Így világosban, eső nélkül?! :) Újra fellelkesültünk.

Így nézett ki a hegy, amikor elindultunk

A hegyre vezető út már jóval keskenyebb volt, mint a Saddle Road, cserébe forgalom se volt nagyon rajta. Talán 5-10 percenként húzott csak el mellettünk egy autó. És kezdetben meredekebb sem volt sokkal. Nagyon jólesett így szárazon tekerni, és hatalmas örömünkre indulás után pár perccel a Nap is kisütött.

Később még jobban kitisztult

Ujjongtunk örömünkben, és persze nekiálltunk végre többet fényképezni. Mert eddig nem nagyon volt mit, de most végre eljött ennek is az ideje. Hol előttünk, hol mellettünk a látóhatárt kisebb vulkáni kúpok tarkították, és az útmenti mezőt vastag harmatréteg borította. Zitának támadt egy ötlete, hogy fényképezzük le a napfényben csillogó harmatcseppeket. Többször megálltunk az út szélén, és a bringáról lehajolva rájuk makróztunk. Zita rájött arra is, hogy hogyan tudjuk rávenni a Canon Powershot SX160-as fényképezőgépünket, hogy a manuális fókusz bizgerálása nélkül pontosan oda fókuszáljon, ahová szeretnénk. Ez fontos volt, mert a vékony fűszálakra legtöbbször nem akart ráfókuszálni a gép. Zita a fűszál mögé tette a kezét, majd kérte, hogy most nyomjam le félig a gombot. A gép fókuszált, és pontosan oda ahová kellett, végre éles volt a kijelzőn a sok vízcsepp. Zita elhúzta a kezét, én meg teljesen lenyomtam a gombot, és megszülettek a kedvenc képeink. :)

Valaki szomjas! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Később még le is szálltunk a bringákról és a fűszálak alá hajoltunk, így még jobb képek születtek, amelyeknek nagyon örültünk. Ahogy pusztán magának a napsütésnek is. Ekkor úgy éreztem, csupán ezért már érdemes volt feljönni idáig.

Feljutni 2800m-re!

Ahogy az út elkezdett kanyarogni, úgy lett egyre meredekebb is. Néhány helyen le kellett szállnom, mert már csak tolni bírtam, és persze ez sem volt könnyű.

Újabb fotótémákat találtunk, néhány saláta szerű növényt, amelyek valahogy nagyon ügyesen magukra gyűjtöttek egy csomó harmatcseppet, úgy hogy nem is látszott ki belőlük más csak egy nagy csomó vízcsepp.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

De a haladásunk egyre nehezebb lett, és egyre sűrűbben pislogtam a GPS magasságmérőjére. Bár távban alig haladtunk, de negyedóránként néha több, mint 100 méterrel is feljebb találtuk magunkat. Persze ezt így nem bírtuk sokáig, meg-megálltunk pihenni ahol tudtunk – ahol volt egy kis terület rá az út mellett.

2500 méteren elhatároztam, hogy még félútig a látogatóközpontig eltoljuk valahogy, aztán 2650-en muszáj megállnunk kicsit hosszabban is, és nem csak pihenni, hanem enni is

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Elterültem az út szélén, hú nagyon ki voltam. A fejemben lüktetett a szívem, és ki akart szakadni a homlokom a helyéről. Pedig ittam sokat, de ez a meredek olyan megterhelő volt, hogy attól nagyon kikészültem. Ettünk egy újabb adag ételt, és kibontottunk egy gyanúsan olcsó csokiskekszet. Ehetetlenül édes volt, és ezen kívül más íze nem volt. Szerencsére volt nálunk egy másik, Safeway sajátmárkás „Tuxedo” keksz is, ez valamivel jobb volt, volt neki igazi csokoládé íze és kicsit a pilóta-kekszre emlékeztetett. Sok vízzel és mogyoróval ettük őket, és közben észrevettük, hogy „egy adagban”, vagyis két darab kekszben a csomagolása szerint 160 kalória van. Nem sok az egy kicsit? Anno, amikor reggelenként futópadon futva-tanulva kezdtem a napokat a KFKI-ban, néha mérte a gép az elégetett kalóriát, és egy jó fél órás órás, 6km-es, fölfelékkel is tarkított futásban emlékszem, ja ha 1000 kalóriát elégettem. Mit raknak ezekbe a kekszekbe, hogy ennyi kalória van bennük? Ez mondjuk esetünkben pont nem volt rossz, de képzeljétek el azt a helyzetet, amikor az ember nem mozog, csak esténként ilyesmit nassol és figyelmetlenül magába tol egy egész dobozzal a tévé előtt ülve?

A Maradék 150 méter szintemelkedés már tényleg nem volt sok, igaz, ezt a távot is, ami egyébként vízszintesen nézve már nem volt 2 kilométer sem, szinte végig csak tolva bírtam megtenni. Zita tekert mellettem, mert az ő bringáján kevesebb cucc volt, de ezzel sem haladt gyorsabban. Végül az egyik domb mögött feltűnt az út jobb oldalán néhány épület, és mindenféle furcsa felfestések, meg két fekvőrendőr az úton.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ez lesz az, megérkeztünk.

Déli pihenő

Megtaláltuk a látogatóközpontot, felszenvedtük magunkat a parkolójába, majd végre letámasztottuk a bringákat. Ekkor már majdnem dél volt. Odabent a szuvenír boltban készségesen segítségünkre voltak, ki kellett töltenünk egy papírt, hogy a hegyre indulunk, és szigorúan meghagyták, hogy amikor onnan visszatértünk, akkor szintén regisztráljunk, hogy nehogy azt higgyék, hogy nem tértünk vissza és potyára induljanak a keresésünkre. Azt is megtudtuk, hogy az este 6-tól 10-ig tartó Stargazing Show, vagyis a csillagvizsgálós műsor pontosan ugyanitt lesz, és bármikor csatlakozhatunk hozzá. A bringákat is a bejárat előtt hagyhatjuk, amíg oda vagyunk, hiszen azt már eldöntöttük, hogy nem lenne sok értelme a biciklikkel tovább menni, hiszen olyan meredek az út, hogy gyalog sem lennénk lassabbak, akkor meg miért ne menjünk gyalog, a műúttól távolabb húzódó, és egyenesebb, rövidebb vonalban fölfelé haladó turistaösvényen?

A bejárat előtt forró vizet tudtunk magunknak csapolni és annyi cukrot és tejport önthettünk bele amennyit csak akartunk. Csak a teafilterért kellett fizetni odabent a boltban, darabjáért egy dollárt. Volt nálunk filter, de úgy voltunk vele, hogy veszünk is egyet-egyet, hiszen ezt az integrált szolgáltatást ők így gondolták. :) A meleg ital ismét nagyon jól esett, és míg szürcsölgettük, azt is megtudtuk a falon kihelyezett információkból, hogy ezt a látogatóközpontot az egyetlen polinéz származású űrhajósról nevezték el, aki sajnos a Challenger tragédiájával odaveszett – Ekkor nevezték el róla ezt a helyet a tiszteletére. Ettünk, ittunk, informálódtunk, már csak egy dolog volt hátra: pihenni. Megkérdeztük az embereinket, hogy hol dőlhetünk le egy órácskára, és azt mondták, az eggyel lejjebb lévő kabinok bejáratánál van egy kis tetőrész, oda elnyúlhatunk. Lementünk, de a bejárat elé nem akartunk feküdni, ezért végül az egyik hátsó ház lépcsője alá táboroztunk le. Egy órát aludtunk, nagyon-nagyon jól esett, de mikor felkeltünk, újra szemerkélt az eső.

Érdekes, hogy mi egyetlen egy tehenet sem láttunk út közben. Lehet, hogy tényleg láthatatlanok?

Itt pihentünk egy órát, engedéllyel. :)

Gyorsan összepakoltunk, majd átmentünk a látogatóközpontba. Közben a hegy teljesen ködbe borult, és a kollégák azzal a kérdéssel köszöntöttek minket, hogy még mindig fel akarunk menni? Mert amennyire ők tudják, az egész hegy így néz ki innentől fölfelé. Nagy szürkeség! Amíg élünk, remélünk, gondoltuk, és mondtuk, hogy naná hogy, ha már idáig feljöttünk, akkor itt már nem adjuk fel, csak mert kicsit beborult.

Itt túracipőre váltottunk és rövid logisztikázással átpakoltuk a legfontosabb dolgokat a hátizsákunkba, majd a bringákat a táskákat rájuk pakolva a korlátnak döntöttük. Én még gyorsan elrohantam a mosdóba is, leragasztottam a sebeimet, amit a vizes lasztex nadrág okozott a combjaimon. Ezt menet közben észre se vettem, mert annyira hajtani kellett, hogy mindamellett eltörpült ez a fájdalom. De némi zsebkendő és leukoplaszt megoldotta a problémát, így a séta már minden fájdalom nélkül működött.

Séta a ködben

Háromnegyed kettő volt ekkor, és végre elindultunk fölfelé 2800 méterről. A látogatóközpontosok azt mondták, hogy ha gyorsak vagyunk, 4 óra alatt is fel lehet érni, de reálisabb az 5-6 óra, főleg nekünk, akik már eleve fáradtan érkeztünk meg ide. A naplemente pedig este 7-kor van, tehát még pont meglehet. Az első kanyarnál letértünk a műútról, és egy ösvényen folytattuk a ködben.

Elveszni nem lehetett, mert az ösvényt csak jellegtelen bozótos, köves terület szegélyezte és maga a csapás jól látható volt a vulkáni törmelékben. Na meg GPS is volt nálunk, és azt az utasítást is megkaptuk, ha bármi baj történne, csak induljunk el kelet felé, és ki fogunk érni a műútra. Ez a gyaloglás kezdetben könnyű volt, jól kiléptünk és ahogy számolgattam a megtett távot és az eltelt időt, kijött, hogy jók leszünk a naplementére. Sok mindent nem láttunk magunk körül, egy-két virág és bokor még volt kezdetben, néhány madárka is felröppent mellőlünk, de aztán már csak kövek maradtak.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Meneteltünk a semmiben. Először az előttünk tornyosuló magasság egyharmadánál, 3266 méteren álltunk meg, leültünk egy köre a ködben, és ettünk-ittunk, pihentünk egy bő 20 percet. Levegőt venni itt már nehezebb volt, de inkább a kialvatlanság és a fáradtság volt az, ami igazán nehézzé tette a haladást. Vagyis inkább ezek így mind együtt.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Zita hívta fel a figyelmemet a szív alakra. :)

Valamiért ilyen sávosra pakolta a követeket az erózió

Valahol 3500m környékén észrevettem, hogy valami apró mozog odalent a követ között. Egy pók volt az, aki megállt, és hagyta magát lefényképezni. Makróra kapcsoltam a fényképezőt, és „tüzeltem” rá.

Amikor kinagyítottuk a kijelzőn, csak akkor láttuk, hogyan helyezkednek el az állat szemei. Mind a nyolc! Négy egy sorban elöl, majd két-két nagyobb, panoráma szem! :) Hát nem elképesztő? És ilyen lények itt mászkálnak közöttünk! :) Hogy mit keresett az apró pók itt 3500 méteren, azt nem tudjuk. Mit eszik itt fent, ahol már nincs semmi? Bizonyára van, csak mi azt már nem látjuk.

Hát nem gyönyörű? :)

A kis pók végre picit megszínesítette a szürke menetet, ami hamarosan amúgy is kiszínesedett, ugyanis legnagyobb meglepetésünkre valahol 3600 méter környékén felszakadozott a felhőzet és újra kisütött a Nap. 3733 méteren újra leültünk egy kőre, és megállapítottuk, hogy jól lent hagytuk a naptejünket. Ez elég nagy hiba volt, de már nem volt mit tenni ellene, csak annyit, hogy megpróbáltuk sálkendővel és napszemüveggel eltakarni az arcukat, amennyire lehetett.

Föld hívja Marsot! Baj van, elfogyott az időnk!

Most még 20 percet sem ültünk, gyorsan ettünk és ittunk, majd indultunk tovább, mert ahogy számolgattam, egyre inkább fogyott az időnk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Már alig volt hátra két óránk, és még 466 méter hátra volt.

3800 méteren kiértünk egy nyíltabb részre, láttuk magunk előtt a csúcsot és egy előttünk magasodó vulkáni kúpot. A kúp bal oldalán haladt a gépész szerint a turistautunk, és a jobb oldalán pedig az autóút, amit már szabad szemmel is láttunk. A kúp után a mi utunk is ebbe csatlakozott bele és az utolsó két hajtűkanyarnyi távot már mi, gyalogos turisták is csak ott, azon az úton tudjuk majd megtenni. Haladtunk tovább, és én egyre inkább aggódtam az idő miatt. Alig másfél óránk maradt, amikor 3900 méteren álltunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Még hátra volt 307m mászás és több, mint 5km. A ritkább levegő, és az, hogy az 1 óra pihenő híján 35 órája fent voltunk, és 3300 métert másztunk fel ezalatt önerőnkből, nagyon megviselt minket. Úgy számoltam, hogy már csak nagyon neccesen érünk fel naplementéig, és ha sikerül is, odafent már csak pár percünk marad csodálni a lebukó napot, és biztos, hogy nagyon megpurcanunk, ha meg is csináljuk. Se kockáztatni nem akartam, se azt, hogy a fáradtságtól ne legyünk képesek élvezni a csúcsélményt. Megnéztem, mennyire van légvonalban a mellettünk haladó autóút. A GPS 450 méterre mondta. Döntöttünk, és elindultunk keresztbe, irányba az autóút felé. Iránymenet! Ahogy mi tájfutók mondjuk. Mivel semmi növényzet nem volt, és most köd se, ez igazán nem volt nehéz. Persze azért beletelt jó pár percbe, hiszen magasan jártunk, fáradtak voltunk, és mivel letértünk az ösvényről, most hirtelen a lábunk alatt is süppedőssé vált a köves, porhanyós vulkáni kőzet. Valóban marsbéli táj volt ez, és itt már értettük, miért itt készültek a NASA-sok a marsbéli körülményekre. Amennyit láttunk eddig képeken a vörös bolygó felszínéről, az pont így nézett ki.

Egy mars-szkafander némi többletoxigénnel most tényleg jól jött volna, és ezen a viccen jót mosolyogtunk, amíg kifelé haladtunk az úthoz. A tervünk az volt, hogy megpróbálunk stoppolni, és ha ez nem is sikerül, akkor is nyertünk az egésszel, hiszen a kúp mögött árnyék van, és legalább nem sülünk meg a napon, valamint szilárd talajon lépkedhetünk, egy olyan úton, ami feltehetően még pár száz méterrel rövidebb is.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A kúp után pedig már amúgy is becsatlakozott volna az ösvényünk az autóútba, így igazából csak egy apró levágást vittünk véghez, annak a reményében, hogy hátha sikerül felstoppolnunk az utolsó 300 métert, és lesz egy kis csúcsidőnk, nem pedig csak beesünk a csúcsra negyed órával a naplemente, és ennyi szenvedés után.

A csúcson

A számításunk bejött, az első autó megállt nekünk, egy fiatal srác vett fel minket, aki kíváncsian kérdezte tőlünk, hogy messze van-e még a csúcs. Mondtuk, hogy nem, dehogy is, 10 percen belül fent leszünk. Az autó gyorsan szelte az aszfaltot a szerpentinen, merthogy itt a csúcs környékén már újra le volt aszfalozva az út. A kúp, amit az előbb még az aljából csodáltunk, most hirtelen alattunk volt, és elképesztő látvány tárult elénk a mögöttünk hagyott tájra. Odafent kipattantunk az autóból, és megöleltük egymást Zitával. Megcsináltuk, itt vagyunk a Mauna Kea tetején.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ha a 4207 méteres mászásból 900 métert stoppoltunk is, de legalább most itt vagyunk, és még közel egy óránk van itt ünnepelni, mielőtt lemenne a Nap. Az első dolgom volt, egy az emberektől távolabb lévő sziklára letenni és beállítani a timelapse kamerát, hogy az felvegye a naplemente folyamatát.

Ugrani mindig van erőnk! :)

Bucó, Nyuszi, Malacka és Bulcsú, a mobil állatkertünk :)

Ezt a szatyrot még Örményországban kaptuk Ijevan-ban.

Majd ezt követte egy kis örömfotózás a csúcs előtt, aztán elindultunk föl, a barátunkkal együtt az utolsó néhány száz métert megtenni a csúcsig, ami talán, ha 20 méterrel volt felettünk ekkor.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Egy apró kanyargós ösvény vezetett fel rá, ami persze már semmi nem volt, ahhoz képest, amit idáig megtettünk. Habár már kicsit szédelegtünk a fáradtságtól és a magasságtól, azt meg kell hagyni. Fentről még jobb kilátás volt arra a környékre, ahol felmásztunk, és a vulkánkúpba szinte bele lehetett látni. Mivel se fa, se semmilyen más viszonyítási alap nem volt a tájban, elvesztek a távolságok, alattunk csak a végtelen felhőtakaró terült el, és északkelet felé még néhány másik vulkáni kúp.

Szinte valótlannak tűnt az egész, amikor belegondoltunk, hogy most itt állunk a Csendes-óceán közepén, 4207 méterrel a tengerszint felett. Kevesebb, mint 24 órával ezelőtt még tengerszinten, Richardék házában sürögtünk-forogtunk, most pedig itt vagyunk.

Az egész tűnt inkább két napnak, mint egynek.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A csúcson

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A csúcson is kiörömködtük magunkat, majd visszasétáltunk az autók mellé, ahol a peremre kiülve figyeltük tovább a naplementét, és a lassan kinyíló forgó-mozgó csillagvizsgálókat. Lent a látogatóközpontban elmondták, hogy ezek a csillagvizsgálók csillagvizsgálói, sok fontos felfedezés köthető hozzájuk, mert itt olyan tiszta az ég, mint sehol másutt a világon, ezért ez a világ egyik, ha nem a legfontosabb csillagvizsgáló központja.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Valóban gyönyörű volt az ég körülöttünk, alig bírtunk betelni a látvánnyal. Mikor lement a Nap, utána még sokáig, nagyon nagy tartományban játszott a színekkel az ég alja. Fent a fejünk felett már látszottak a csillagok és szinte koromfekete volt az ég, de ahogy lefelé hajtottuk a fejünket, úgy ment át sötét, majd világosabb kékbe, aztán narancsba majd vörösbe. A timelapse sajnos végül nem sikerült jól, nem adja vissza az élményt, ezért később meg is feledkeztem róla, fel se töltöttem, most pedig épp nem lesz rá lehetőségem.

Lefelé már azt se tudom, melyik bolygón vagyunk

Nem tudtuk megvárni odafent, hogy teljesen besötétedjen, mert a ranger mindenkit levezényelt a csúcsról. Ennek örültem is, meg nem is. Odakint már nagyon fáztunk, ugyanakkor jó lett volna a csúcsról csodálni a csillagokat. Lefelé menet a kocsiban a srác bekapcsolta a fűtést, és én hirtelen nagyon rosszul lettem. Nem tudom, hogy a melegtől, vagy a mozgástól (car-sickness), de hirtelen borzasztó cefetül lettem, egyszer meg is kellett, hogy álljunk, mert attól féltem, hogy kidobom a taccsot. Végül egy perc sétálgatás után kicsit jobban lettem és tovább tudtunk autózni, de amikor megérkeztünk 2800 méterre, a látogatóközpontba, utána se lettem jobban. Az épület előtti teraszon, ahol ebédidőben még csak mi ketten voltunk és a bringák, most hatalmas tömeg volt, egy ember egy zöld lézerrel mutogatott az égre, és mesélt csillagokról, fényévekről és világegyetemről, az emberek pedig csodálattal figyelték, és sorra járták az időközben kitelepített embernagyságú távcsöveket, illetve azokat a dolgokat, amelyeket rajtuk keresztül látni lehetett. Mi is bele-bele pillantottunk egy-egy ilyen távcsőbe, láttuk a Hold felszínét nagyban és láttuk az egyik szomszédos bolygót, amelynek még a gyűrűje is látható volt. De sajnos én közben le kellett üljek, nem voltam jól, nagyon furcsán voltam, azt hiszem a magashegyi betegség kezdődő tünetei jelentkeztek rajtam. Mielőtt bárkin kitörne a frász emiatt, a csúcson még jól voltam, csak itt lent kezdtem el igazán furcsán lenni, és 3000 méter alatt ez már „biztonságos zóna” ilyen szempontból. A Himalájában megtanultuk, hogy ha ilyesmi történik, akkor a legfontosabb, hogy minél előbb visszamenjen az ember 3000 méter alá. Rajtam a legrosszabb tünetek már itt, 2800 méteren jelentkeztek. Nehéz erről írnom, mert nagyon furcsa volt. Kicsit diszorientált lettem, csodálkoztam rajta, hogy itt vannak a bringák, nem értettem, mi történik, meg minek kéne következőnek történnie, képtelen voltam összpontosítani, csak le kellett üljek és nézzek ki a fejemből. Beültem a melegbe, ahol egy előadás ment a világegyetemről, és csak ültem, ültem, de nem lett sokkal jobb. Zita hozott nekem egy teát, azt benyakaltam, majd próbáltam én is készülődni. Ennek eredményeképpen majdnem bepakoltam egy fehér zsákot tele szeméttel az Ortlieb táskámba. Abba ugyanis ugyanilyen fehér zsákokban tartottuk a holmijainkat, és én összekevertem ezeket.

Közben próbáltam figyelni a csillagvizsgáló műsorra is, Zita néha nagy lelkesen odahívott egy-egy távcsőhöz, hogy nézzem meg, mit látni rajta keresztül, és a Dél-keresztjét is felfedeztük az égen. Ezt sikerült is lefotózni, bár ma már tiszta fejjel jobban csináltam volna, de azért sikerült úgy beállítani az értékeket a kis kamerán, és aztán úgy letenni a kőkorlátra, hogy felismerhető a végeredményen a csillagkép.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ezután már nem maradt más hátra, mint tényleg összeszedni magunkat, és elindulni lefelé. Az első lámpáink most sokkal élénkebben világítottak, és semmi gondunk nem volt a tekeréssel, csupán arra kellett figyelnünk, hogy mindig elég jól fogjanak a fékeink, és elég erősen kapaszkodjunk beléjük, és sose engedjük magunkat túlságosan felgyorsulni. Közel két órán keresztül suhantunk lefelé. A Saddle-road elágazásig sűrű ködben és nagyon lassan, majd ahogy onnan elindultunk lefelé Hilo irányába, úgy tisztult ki végre az idő, és ekkor már a sebességünket is tudtuk kicsit növelni, megengedtük magunkat, folyamatosan 30-40-el suhantunk a fényes leszállópályánkon. A leállósáv szélét jelző prizmasor gyönyörűen látszott a lámpáink fényében, csak arra kellett figyelnünk, hogy soha nem menjünk túl távol tőlük – le az útról, se túl közel, mivel közvetlen mellettük egy szaggatott minta volt belemarva az útba, hogy az autósok biztosan észrevegyék, ha elkezdenének lesodródni.

Valótlan volt az egész, ez a két óra hosszú száguldás, végig csak lefelé, erről az őrült nagy hegyről. Még lefelé is hosszú volt és fárasztó, és ezen a fáradtsági szinten nem is bírtam igazán már felfogni, hogyan sikerült nekünk itt feljönni, és hogy lehet az, hogy mindez még mindig csak 24 órája volt, amikor mindkettőnknek úgy tűnik, mintha három napja lett volna. És hogyan tudtam rávenni Zitát, hogy minderre képes legyen, amikor még én magam is, jó lehet, több cuccot cipelve, de ennyire nagyon kikészültem? Nagyon örültem neki, hogy bár úgy ahogy, de megcsináltuk, együtt, ketten, mint mindig. Büszke voltam Zitára, és örültem neki, hogy ő is képes volt erre a teljesítményre. Mindeközben erősen koncentrálnunk is kellett, mert lefelé nagyon oda kellett figyelnünk. Most nem esett az eső, de a menetszél megtépett minket és bár minden ruhánk rajtunk volt, kezdetben egy picit fáztunk. Aztán ahogy lejjebb értünk, ott néha már tekerni is kellett néha egy pár száz métert, és ezzel sikerült kicsit felfűteni magunkat.

Richardék házába úgy érkeztünk meg, mint valami űrlények, sok réteg ruhával a testünkön, miközben idelent ők rövidnadrág-pólóban voltak.

„Hát ez annyira fantasztikus volt, hogy majdnem beadtam a válópert” – válaszolta Richardnak viccesen Zita, mikor megkérdezte, milyen volt. Richard nagyon rendes volt velünk, kérte, hogy amikor csak térerő van, adjunk jelet magunkról és akkor is, amikor indulunk lefelé, hogy tudjon nekünk valami ételt készíteni. A nekik ajándékba vett pepperónis pizzát sütötte ki az érkezésünkre. Felfaltuk, majd néhány liter folyadékot is magunkhoz vettünk, aztán lezuhanyoztunk, és beájultunk az ágyba.

Konklúzió

Nagyon nagy kaland volt ez a mostani, igazi microadventure, ahogy Alastair Humpreys fogalmazna. Igaz, ebben annyira elfáradtunk, hogy ezt sokszor közben, és még utána se tudtuk igazán értékelni néhány napig. De a sok szenvedés közben rengeteg szép pillanatunk volt, és sok tapasztalattal is gazdagodtunk. Egy kicsit több alázattal lehettem volna a hegy felé a tervezéskor, hiszen ha belegondolok, ma már másképp csinálnám. Bátrabban és többet telefonálgattam volna és nem sajnáltam volna rá se az időt, se a pénzt, hogy valami értelmes szállást szerezzünk 2800 méteren. Az lett volna az igazi, ha egy teljes éjszakát tudtunk volna ott pihenni és akklimatizálódni.

Persze így is gyönyörű volt az egész, még azzal a kegyetlen esővel együtt is, amivel sajnos nem volt szerencsénk. Előzőleg reálisnak gondoltam az egészre, de most, hogy megcsináltuk, már látom, hogy igazából tényleg elég nagy őrültség volt, és szinte csoda, hogy sikerült. Az, hogy belestoppoltunk 13+4km-t, és összesen 900m szintemelkedést, vegyes érzésekkel tölt el, egyrészt kicsit sajnálom, másrészt tudom, hogy ezen nem múlik semmi, ezt csak magunknak, magunkért csináltuk, és az, hogy nem sikerült úgy, ahogy eredetileg elterveztük, egy olyan dolog, ami megint csak rajtunk múlik, hogy értékeljük. Már a tervezésnél és a felkészülésnél hibákat vétettünk, több időt kellett volna rájuk szánni, ahogy az egész mászásra is. Aztán jött az a nyomorult egész estés eső, ami nagyon lenyomott minket, ez rátett még egy lapáttal, és kénytelenek voltunk „újratervezni”. Így végül feljutottunk a csúcsra, ami mérlegelve az egész kalandot és így utólag visszanézve rá, szerintem még így is nagy bravúr volt és számunkra, kisebb csoda, és óriási teljesítmény. Indonézia óta nem jártunk ilyen magasságokban, és előtte is csak a Himalájában, ezek pedig jóformán már évekkel ezelőtt voltak. Most egy újabb ilyen élménnyel gazdagodtunk, de néhány kemény leckével is. A hegy nem viccel, ott van, és néha kegyetlen tud lenni. Velünk is az volt, de a végén mégis azt mondta, oké, látom, nagyon fel akartok menni a csúcsra, gyertek, megengedem, hogy feljussatok, de Árpi, figyelj! Nesze, itt van egy kis magashegyi betegség, csak hogy tudd, érezd, ez nem mehet ám mindig így, ez nem ilyen egyszerű, hogy csak gondoltok egyet, aztán fölszaladtok egy négyezresre 24 óra alatt a tengerszintről!

Történt 2014. június elsején és másodikán. Bicikliztünk fölfelé 40,5km-t 6,2-es átlaggal, lefelé 56km-t 29,5-ös átlaggal. Lejegyezve június 24-én.

A szerdai piac Kaumin

Joe, alias Józsi nagyon jó fej volt velünk, már az első pillanattól kezdve. Mivel ez a nap szerda volt, és szerdánként egy híres piac üzemel a Kapoho – Pahoa – Kaumi háromszög déli csücskében, vagyis Kaumiban, ahová Józsi is el szokott látogatni, ezért, hogy vele tarthassunk, feldobtuk a bringákat és a cuccokat a platóra, és autóval folytattuk. Először csak Pahoa mellett álltunk meg egy-egy fish and chips mellett beszélgetni, majd lepakoltuk a holmikat Józsi otthonában illetve munkahelyén, az Orchid Paradise-ban.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Józsi ugyanis orchideákat tart, ezt csinálja már jó ideje, azelőtt meg karosszéria lakatos volt, de amióta egyszer Hawaii-ra látogatott, azóta itt él és (többek között) ezzel foglalkozik. Jelenleg egy fiatal srác is nála lakik, vele együtt négyesben indultunk el egy gyönyörű parti úton dél felé, sajnos már sötétben, így nem tudtam a környékről jó képeket csinálni, pedig még így kevés fénynél is csodaszép volt.

A piac pedig, hát azt inkább nevezném szerdánként hippi és kézműves, zenés összejövetelnek. :) Néhány sátor alatt mindenféle izgalmas dolgokat, étkeket és italokat áruló érdekes népség, na és persze egy színpad, ahol zenélnek, és hála az égnek még egy kis vegyes bolt is volt a parkoló túloldalán, ahol 3 dollár alatt meg lehetett kapni egy üveg Optimator nevű relatív jóféle német sört, amit persze aztán papírzacskóból szabadott csak inni. :) Hogy miért, azt nem tudom, de ez számomra vicces volt. :) …és meg is vidámodtam tőle, hiába, megéri elszokni az alkoholtól, mert így alkalomadtán már egy sörtől is becsiccsenthet az ember. Persze csak annyira, amennyire érdemes. Zitával sorra jártunk mindent, sok emberrel beszélgettünk is és a zenét is élveztük egy kicsit, jó volt a hangulat, és jól éreztük magunkat.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Joe-t úgy tűnt, nagyon sokat ismerik, ő talán állandó vendég lehet itt, amit meg is értek. Hazafelé is végigbeszéltük az utat, majd a vendégágyán elterültünk az estére.

Házikó a fán és halak a vízben

Következő reggel szedtük a sátorfánkat és elindultunk a szomszédba, egy régi vasúti út helyén hagyott vörös köves út mentén, ugyanis igazából már az előző este is máshová lettünk volna hivatalosak, Erzsiékhez. Csak mivel időközben Józsi Katalintól megkapta a telefonszámunkat, és felhívott minket, kihasználtuk az alkalmat, és elmentünk vele a piacra, ahová amúgy is igyekezett. Mi meg bringával már nem értünk volna oda. Viszont így aznap már Erzsiékhez sem, csak másnap reggel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Erzsiéknél két nagyon jó napot töltöttünk, habár az idő közel sem volt ideális, ugyanis szinte végig szakadt az eső, ahogy errefelé elég sokat szokott. Erzsi ráadásul elég elfoglalt volt, így csak esténként tudtunk egy keveset beszélgetni néha. De legalább a blog és a cikkek ekkor emlékszem, hogy új lendületet vettek. Egy kis kunyhóban laktunk, ami nagyon otthonos volt, főleg, hogy néha lovak legeltek az ajtónk előtt, és körülöttünk minden nagyon zöld volt, szemben pedig egy fára egy kisebb treehouse, vagyis apró házikó volt építve, amire csak létrán lehetett felmászni. Az egész birtok egyébként offgrid működött, mivel elég távol volt mindentől csak úgy az erdő közepén, ide be sincs vezetve se a víz se az áram. Utóbbi szolárról, az ahhoz kötött aksikról, és ha azok lemerültek, generátorról megy, előbbi pedig esővíz. Ha nem lettünk volna az ilyesmire figyelmesek, mindez egyébként fel sem tűnt volna. :)

Erzsiéktől egyik nap lementünk snorkellezni, Józsival és néhány barátjával/üzlettársával mentünk le a Kapoho Tide Pools nevű helyre, ami Richard és mások szerint is a legszebb hely az ilyesmire az egész Nagy Szigeten. Egy gyönyörű kis öbölnek a partjára vittek minket a barátaink, ami már a felszínről is gyönyörű volt, és hát ami a víz alatt van… :) Arra írnám, hogy még mindig nincsenek szavaim, de ez nem igaz, hála egy kedves, magát Zsíros B. Ödönnek nevező hozzászólónknak, most már szinte az összes olyan hal nevét tudom, amelyeket itt és máshol láttunk. :) A humuhumu nukunuku apua’a-ról pedig kiderült, hogy igazából nem egy új hal, hanem egy általunk Indonéziából már jól ismert hal, csak itt más neve van, nem is akármilyen. :) Joe szerint a hawaii-ak, ha valami új dolgot láttak és még nem volt rá nevük, nem egy teljesen új nevet találtak ki neki, hanem valami meglévő nevet ragasztottak rá, kétszer mondva: humu humu nuku nuku apua’a! :) Amikor Zita elkezdte nekem mutogatni, hogy ott van, ott van ez a hal, akkor teljesen zavarba jöttem, mert én valami új, színes, izgalmas, érdekes halat kerestem a szememmel, de azt sehol nem találtam. :) Ellenben ezt a kis színes mókás alakú lényt igen, aki amúgy a homokszerű tengerfenékbe harap bele és köpi aztán ki a kopoltyúján keresztül azt, ami nem kellett neki belőle. :) Őt viszont már ismertem, ezért szinte átnéztem rajta, keresve a híres humuhumu nukunuku apua’a-t. Hát, miután kitettük a fejünket Zitával a vízből és újra beszéltünk, kiderült, hogy ez a hal volt az. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Azt hitték a halak, hogy enni kapnak tőlünk… Ezért gyűltek körénk

Hogy felhúzta a sörényét! :)

Józsi: erre gyertek!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ezután sajnos beázott a vízálló tokja a kamerának, ezért ki kellett úsznom vele, mielőtt még több víz ment volna bele. Kiszárítani már nem sikerült, így én már csak a partról csodáltam ezt a nem akármilyen környéket. Mire mentem volna vissza, Zita és Joe már kifelé úsztak, így végül abban maradtunk, hogy talán máskor még visszajövünk majd.

A lávamedencék az agy mögött

Következő, vagy talán az azt követő napra Joe nagy magyar összejövetelt rendezett annak apropóján, hogy mi is a szigeten vagyunk épp. Ezen a napon már reggel legurultunk hozzá a teljes cókmókunkkal, mert úgy volt, hogy következő reggel tovább állunk, méghozzá nem is akármilyen tervekkel. Na de ennyire ne szaladjunk előre, mert ez a nap nem kevés élményt tartogatott számunkra. Reggel a kutyástul, mindenestül elindultunk a pickup-al egy „Az Agy” nevű helyre, vagyis egész pontosan az agyon keresztül egy gyönyörű partszakaszra.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ahogy mentünk az autóval, úgy változott a táj minden kilométeren: először egy üresebb terepen haladtunk át, ahol pár évtizede mindent letarolt a láva – Azt a részt, ahol most Joe lakik, azért nem, mert egy kisebb hegygerinc elterelte a lávát onnan. Aztán sűrű, dzsungelszerű erdőben találtuk magunkat, de még mindig egy szélesebb murvás úton. Erről egy olyan útra kanyarodtunk le, amit én nem is neveznék útnak, és a mai napig csodálom Joe-t azért, ahogyan keresztülvezette rajta az amúgy csak két kerék-meghajtású autóját. Ezt az utat azért hívják „agynak”, mert olyan sűrűn benyúlnak felé a girbe-gurba faágat, hogy közben olyan érzése támad az embernek, mintha agytekervények között haladnánk. Persze néhol ezeknek a tekervényeknek egyesek nekimentek láncfűrésszel, hogy ki tudjanak jutni autóval a partra, de még így is nagyon szűk és alacsony az ágak között az átjáró, ahol áthaladtunk. Miközben a kerekek alatt sokszor mély sár volt, amitől én persze nem voltam nyugodt, pedig én csak egy utas voltam az autóban, ami nem is a miénk volt. :) De Joe becsületére legyen mondva, egy karcolást sem ejtett az autón, de még a platón utazó kutyákon sem. :) Akik a végén már le is ugráltak onnan és előreszaladtak a nyitott partra. Itt volt egy fickó, aki úgy tűnt, állandó jelleggel kiköltözött ide néhány sátorponyva alá, talán ő tarthatja karban ezt az utat, talán ezért nem növi be a dzsungel, még ha úgy is tűnik, hogy nagyon próbálkozik rajta.

Az autókázásról timelapse-et is készítettünk:

A part gyönyörű volt, és nagyon érdekes. A tengerrel szemben zöld erdő húzódtak ameddig a szem ellátott, mi pedig egy 100 méter széles, fekete kősávon bukdácsoltunk a víz felé.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ez a láva a tengerrel találkozva úgy kövült meg, hogy kisebb-nagyobb medencéket alkozott a nyílt tengertől sokszor több tíz méternyi távolságra beljebb a parttól. Ezekben mártóztunk meg, először egy kisebb, keskenyebb medencében.

Innen nagyon jól tettük, hogy odébb álltunk, mert épp, mikor a többiek már elpakoltak, láttam, hogy egy hatalmas hullám közelít. Gyorsan videó felvételt indítottam, amit egyébként majdnem megjártam, mert ha a hullám kicsit nagyobb lett volna, tuti eláztatja a kamerát. Azon a sziklán, amin átcsapott ez az óriási hullám, néhány perccel a felvétel előtt még Józsi álldogált:

A következő medence jóval tágasabb volt, és ide már nemigen értek el a hullámok.

Azon a helyen, ahol be tudtunk mászni a vizébe, egy nagyon érdekes állatot fedeztünk fel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Egy olyan halat (?), amelyre majdnem ráléptünk, ugyanis sziklának álcázta magát. De ha jobban megnézzük, még a szemeit is lehet látni:

Épphogy csak befejeztük ezt a videót, lényünk fogta magát és becsúszott az időközben az apály miatt pár centivel lejjebb húzódott vízbe. :) Aztán mi is így tettünk, és kicsivel később Józsi többszöri unszolására és rángatására végül Betyár is.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ő róla valahogy eddig megfeledkeztem, pedig nehéz volt nem észrevenni ezt a hatalmas komondort, aki mindig nagy hévvel ugatva közeledett felénk, ahányszor csak megérkeztünk Józsihoz. Persze aztán, látva a gazdája és a mi reakciónkat (hogy nem félünk tőle, hanem éppenséggel barátsággal közeledünk felé, és a kézfejünk külsejét nyújtjuk felé szagminta vételezésre), sose támadott ránk, és amikor már csak pár méter távolságban volt, barátságossá vált. Persze a látványától, ha tolvaj lettünk volna, már sokkal előbb elkezdtünk volna szaladni. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Betyár nem csak a víztől ódzkodott, hanem a forró naptól is, őt lehetetlenség lett volna naptejjel bekenni, és ezt ő is tudta, szépen meghúzódott az árnyékban, amíg mi a szomszédos sziklakapura másztunk ki. Ezt Zita különösen élvezte, néha-néha jött 2-3 nagyobb hullám egymás után, ezek mindig a magasba fröcsköltek, és ezt testközelből látni és érezni nagyon nagy volt.

Mielőtt még – különösen a szüleink – azon aggódnátok, hogy jajj, ez milyen veszélyes volt, nem volt az, mert olyan helyre ültünk ki, ahol a szikla száraz volt – ez mutatta, hogy ide maximum a vízharmat ér el, de komoly hullámok nem.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Visszafelé menet a kutyák nem akartak nyugton maradni a platón, ezért megfuttattuk őket az agyon keresztül. Betyár kicsit lemaradt, de az aszfalt kezdeténél bevártuk. :)

Kicsi a világ – Paprikáskrumpli a hawaii magyarokkal

Délután elkezdtek szivárogni a vendégek, és most kérek tőlük elnézést, hogy nem nevezek mindenkit nevén, de túl sokan voltatok ahhoz, hogy mindenkit megjegyezzek annyira, hogy most, két héttel később is elő tudjam hívni a neveiteket. De arra emlékszem, hogy egy kedves páros hozott pogácsát, amit ott helyben sütöttünk ki – és nagyon finom volt. Hogy összevágtunk rengeteg krumplit és hagymát, fokhagymát a paprikás krumplihoz, amit ahogy azt kell, tábortűzön, bográcsban készítettünk el Józsi vezényletével, és ami isteni finomra sikerült, mind el is fogyott, én 3-4 tányérral is szedtem magamnak. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Volt kókuszsör, és persze kókuszdiók is teremnek Józsi kertjében, nem egyet felnyitottunk és Zita nagy örömére jéggel ittuk, egyenest a kókuszdióból a pohárba öntve. Józsi elmesélte, hogy Hawai’i Nagy Szigetén 12 féle éghajlat található meg, és ez, ahol ő él, csak az egyik ezek közül, de ez a legmegfelelőbb az orchideák tartásához, és nem csak ahhoz, hanem a kókuszhoz és a banánhoz is.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Húsevő?

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Most képzeljétek el – és ezt élvezte borzasztóan Zita – , hogy reggel kisétáltok a házatokból a kertbe (amikor nem szakad az eső, mert elég sokat esik, de hamar eláll és újra kisüt a nap), fogtok egy ilyen hosszú botra szerelt pengét vagy fűrészt, odamentek egy pálmafához, és lefűrészeltek egy kókuszdiót, majd egy nagy bárddal felnyitjátok, és megisszátok a benne lévő akár egy liternyi finom kókuszlevet belőle… :) Ennél egészségesebb dolog kevés van a világon, és ez még hagyján, mert nagyon finom is. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Mindez egy nagy csapat vidám magyarral és igazi magyar paprikával fűszerezett paprikás krumplival fűszerezve már-már kicsit valótlanul szép volt számunkra. :) Pedig igazi volt. Egyébként nem csak kizárólag magyarok voltak velünk, volt ott egy nagydarab hawaii fickó is, aki hozott nekünk szárított füstölt halat meg egy-két helyi finomságot, és volt velünk egy fizikus fickó is, akinek a pólójára az volt írva, hogy „Journey through the Universe”

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Erre persze nekem muszáj volt rákérdeznem, így megtudtam, mi ez: minden évben fizikusok és csillagászok előadásokat tartanak gyerekeknek a világegyetemről és a csillagászatról, ez egy hatalmas program, sokan adományoznak erre a célra, és a gyerekek nagyon élvezik, és nagyon hasznos számukra, hiszen sok izgalmas, érdekes dolgot tanulnak a világunkról.

Aztán, hogy visszatérjek a magyarokra, történt egy nagyon érdekes dolog. Vagyis nem történt, hanem kiderült. Na ezt figyeljétek! Ott volt velünk a társaságban Katalin, akivel már hetekkel ezelőtt felvettem a kapcsolatot és nagyon segítőkész volt, többek között neki köszönhettük Konában Imre társaságát is. Miközben a finom kókuszsört szürcsölgetve, a buli nyugodtabb, leülősebb, beszélgetősebb vége felé beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy Kati is Pestlőrincről való, sőt mi több, csupán két villamosmegállóra laktunk egymástól.

Katival

Ez még mind semmi, ugyanis kiderült, hogy ugyanabba általános iskolába is jártunk, a Bokányiba (nekem később Wlassics Gyula, illetve Bókay), Kati is ismeri a Gödört, ami egy egykori külszínű fejtésből hátramaradt lapos aljú, háztömbnyi méretű „lyuk”, aminek a helyén ma egy kis park, focipálya és játszótér van. És ez még mindig nem minden, mert egy perccel később az is kiderült, hogy középsuliba is ugyanoda, a Hengersorba jártunk! :) Sőt, bár van köztünk egy generáció, ugyanaz volt a gépírás, és a töri tanárunk (Újvári Pál). Na, erre varrjatok gombot, milyen kicsi a világ!? :) Katit nem azért ismertem meg, mert egy helyről származunk, hanem ezen út által, és mert most itt él Hawaiion. És ez még mindig nem minden! A családi legendáriumunk szerint én három éves koromig meg se nyikkantam. Onnantól már beszélgettem, de még mindig, főleg a családon kívül, egy félénk, sokszor szótlan gyerek maradtam. Mindaddig, amíg általános iskola harmadikban el nem kezdtem egyszer csak vicceket mesélni a napközis tanár nénimnek, Eta néninek. :) Mert Eta néni olyan kedves, közvetlen és barátságos volt velem, hogy neki megnyíltam. :) Na, róla kiderült, hogy Kati rokona. :) Hát ilyen kicsi a világ! :) Mindez a Föld szó szerint másik oldalán, Hawaii-on…

A parti leültével megettük a maradék paprikás krumplit, faltunk még egy szeletet a valamelyik kedves vendég által hozott finom krémes tortából, majd Joe ötletére elmentünk autókázni kicsit a környéken. Józsi megmutatta nekünk a közeli kikötőt, ahonnan reggel a beérkező halászoktól nagyon finom és friss halat szokott vásárolni. Ez az a kikötő, ahová az a vasútvonal vezetett Hiloból, aminek a nyomvonala Erzsiék utcája, és aminek a túl vége talán az az állomás volt, ahol pár nappal korábban ebédszünetet tartottunk. A következő hely, ahová sajnos már csak teljes sötétségben érkeztünk meg, az a Ahalanui Hot Pond volt, egy a tengertől sziklákkal elválasztott, de egy csatornán mégis összekötött, a hullámoktól védett medence, amolyan publikus, ingyenes strandféle, Hawaii módra. A közelben kis park, parkoló és persze gyönyörű pálmafák körben, az egész nagyon pofásan és hangulatosan nézett ki még így sötétben is, és elképzeltem, micsoda ideális hely lehet ez napközben, gyermekes családoknak, kikapcsolódásra.

Szóval Hawaii tényleg Hawaii, nincs túlhájpolva, ez valóban egy paradicsomi sziget. Pálmafák, gyönyörű tenger, jó éghajlat, kókuszdió, banán… Persze az élet sosem ilyen fekete-fehér, de itt ez is megvan, minden velejárójával és következményével együtt. De ezekről talán majd csak legközelebb.

Másnap reggel elméletileg korán tovább kellett volna állnunk az eredeti tervek szerint, de Józsi nagylelkűen felajánlotta, hogy felvisz minket holmistul, bringástul Hiloba, így ezt a 40km-t megspórolva kihasználtuk a délelőttöt, és visszamentünk a Tide Pool-okhoz sznorkelezni egyet Zitával.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ez a kis sötétszürkéskék hal, amelyik állítólag csak itt Hawaii környékén él, már megint azt hiszi, hogy enni kap :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Vízalatti Alientojás! :)

Ilyen üregekben lebegni… Óriási volt! :) Ez is a Planet Earth!

Humuhumu nukunuku apua’a táplálkozás közben :)

Unikornis hal – sajnos a képen nem látszik jól, de a szemei előtt van egy egyenes nyúlványa, egy masszív antennája előre felé az arcán :)

Lehet, hogy inkább aludnunk kellett volna ehelyett… De ezt nem tudhattuk előre, és amikor az ember Hawaii-on van, és nem ott él, csak látogatóban van valamelyik meseszép szigeten, akkor igyekszik kihasználni az időt. Még akkor is, ha ugyanaznap este a világ legmagasabb hegyére indul kerékpárral… :) Folytatása következik! :)

Történt 2014. május 28. és június 1. között. Lejegyezve június 16-án.

ui: Köszönjük minden hawaii magyarnak a kedvességeteket, nagyon jó volt pár napig köztetek lenni, nagyon jól éreztük magunkat, köszönjük!

ui2: Köszönjük a Brinnonak, hogy a rendelkezésünkre bocsájtották ezt a remek timelapse kamerát, amelyekkel a fenti timelapse videók is készültek!

Ahol épp vagyunk, az nem az a hely, ahol egykönnyen le tudnék ülni naplót írni, de most mégis nekiállok. Utol szeretném érni magunkat!

A sziget zöld oldalán

Szóval miután reggel elbúcsúztunk a mexikói-hawaii barátainktól, az első 20km-en jóformán csak lefelé gurultunk, Hawaii Nagy Szigetének keleti partjai felé. Nagy változás volt a nyugati, lávakő sivatagos részhez képest, hogy most hiába gurultunk le majd tengerszintre, ezen az oldalon megmaradt a növényzet ezen a szinten is, hatalmas erdők között bicikliztünk néha.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Zita egy hídon a repedésből kinőtt paradicsomokat talált – később jól megmosta és meg is ette őket, illetve egyet tovább ültetett Richardék kertjében

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Megálltunk egy pékségnél, majd egy völgy aljában, utóbbiakból összesen három volt, és valahol a környékükön volt egy vasúti műzeum is. Itt megálltunk ebédelni egy hatalmas, gyönyörű fa alatt. Megint SPAM-et készítettünk, tésztával és zöldségekkel. Jó nagyot lakmároztunk, utána kifeküdtünk a fa alá a fűbe, néztük a felettünk repkedő és beszélgető madarakat. Talán még el is szundítottunk egy pillanatra. Indulás előtt Zita még egy kis gyíkot, pontosabban, mint azóta megtudtuk, egy kis gekkót is felfedezett egy zöld levélen, őt is sikerült lencsevégre kapnunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

E nagyszerű pihenő után újult erővel folytattuk, volt is még mit, hiszen Hiloig közel 40km volt még hátra. Ha csak pusztán bringázásról lenne szó, ez nem sok, de mi most Hawaii-on biciklizünk, és mint mindig mindenütt, most is sokat fényképeztünk, mindenhol megálltunk és mindent megnéztünk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ha az út nem ment le a völgy aljába, ahogy az elején megtette háromszor, akkor ilyen hidakon keresztezte az amúgy gyönyörű kanyonszerű völgyeket

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Pár kilométerrel Hilo előtt Zita figyelmes lett egy Scenic Road feliratű tábláta, és a GPS-t is megszemlélve világos is lett, mit akar mondani. Van egy, a part felé kanyargó alternatív útvonal, ami valószínűleg nagyon szép. Egy percet vacilláltunk ezen, mert már igencsak a nap és így az erőnknek is a végén jártunk, ezért hát megkérdeztünk egy, az út mentén kóboroló helyi párost, akik azt mondták, hogy menjünk arra, nagyon szép, és teljesen lapos. Hát, lapos nem volt, de szépnek valóban szép volt, mi több, gyönyörű! :) Egy vízesés mellett, majd növényzettel teljesen körbenőtt úton, egy zöld alagútban hajtottunk.

Az út az éppen bezárni készülő botanikus kerthez vezetett minket, aminek már a parkolója is úgy nézett ki, mint valami gyönyörű őserdei mező, leszámítva persze azt, hogy ez a mező le volt aszfaltozva, és tele volt csillogó autókkal. Ez a csillogás megzavart egy éppen párzó szitakötőtő párost, szegények állandóan valamelyik autóra akartak leszállni, valószínű mert azt hitték, hogy vízfelszínt látnak, közben csak egy csilivili autókarosszéria volt az. Reméljük, miután a kétbetűs dolgainkat végezve elhajtottunk, és utánunk az utolsó két autó is, észrevették, hogy nincs ott semmi vízfelület és találtak maguknak valami vízfelületet.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Így néz ki a hawaii rendszám! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A kerülőről visszaérve a főútra már szinte bent is voltunk Hiloban, ahol nagy nehezen, sokadjára találtunk egy nyitott kóborwifit, amin már működött a Google Maps a telefonon, így meg tudtuk nézni, hol is lakik Richard, a vendéglátónk.

Az amerikai oktatási és közellátási rendszerről

Egy takaros kis utcába vezetett minket a GPS, ahol megtaláltuk a címet, és a kertben Richard-éket. Richard matektanár egy helyi gimiben, és a feleségével, Danie-vel itt élnek Hiloban. Sok érdekes dolgot meséltek nekünk, pl. hogy az Egyesült Államoknak ez az egyik legszegényebb vidéke, már ami a helyi őslakosokat illeti, akik még nem menekültek el az itteni drágaság elől a mainlandre, vagyis a szárazföldre, azok sokan elég nagy szegénységben élnek. Vannak gyerekek, akik azért nem szeretik a hétvégéket, különösen a hosszú hétvégéket, mert akkor nincs mit enniük. Az iskolába ugyanis sokszor érkezik egy-egy olyan szállítmány élelmiszer, amiből a rászorulók egyszerűen elvehetnek egy-egy dobozzal és a gyerekek is szívmelengetően önzetlenek egymással, magyarán akinek van mit enni, az rendszerint ad belőle az éhező osztálytársainak.

Richard helyzete sem egyszerű, és ez most megér egy összehasonlítást pl. az én esetemmel, már ami a főiskolai/egyetemi tanulmányokat illeti. Richard a főiskola(?) végeztével ráhúzott a tanulmányaira még két évet, hogy meglegyen neki a „master”, vagyis a mesterfok, alias egyetemi diploma – már ha jól gondolom. Igen ám, csak hogy az álmok és lehetőségek országában nincsen ám ingyen a közoktatás, ahogy az egészségügy sem. Aki valaha ilyesmit megpendített a politikai karrierje során, az ott helyben el is áshatta magát, mert szocialistának/kommunistának bélyegezték meg, az ilyesmitől pedig a nagytöbbség irtózik errefelé. Ha igazi háború nem is érte nagyon soha Amerikát (na jó, Pearl Harbort leszámítva, de Hawaii-ról néhány helyi csak úgy beszél, hogy USA katonai bázisa a Csendes-Óceán közepén – úgy vélik, csak ezért kellett nekik ez a sziget, mert stratégiailag fontos helyen van), azért hidegháború az volt, és ott ugye a szovjetek voltak az ellenség, meg hát a vietnámi háborút is a kommunista terjeszkedés megállításának indokával kezdték el.

Kicsit leegyszerűsítve tehát, az amerikaiaknak nem kell az ilyesfajta ellátás, és ennek egyik érvét már leírtam, a másik pedig az, hogy így, hogy minden pénzbe kerül, nincs benne senkiben az, hogy nekem ez meg az jár, hanem mindenki hajt, hogy kikaparja, megszerezze magának, amit szeretne. Ennek persze árnyoldalai is vannak, sok hajléktalant látunk, és hát az egész társadalom durva adósságban van. Nem szoktam erről itt senkit kérdezgetni, de szerintem nagyon kevesen vannak, akiknek nincs valami hitelük.

De ami a legdurvább az ez a diákhitel! Richard, ezért a plusz két évért, hogy egyetemi diplomás tanár lehessen, 60 ezer dollár hitelt vett fel, ennyi volt ugyanis a tandíja. Ez brutális összeg, forintban számolva több mint 12 millió. Viszont így most kicsit több a fizuja, mintha csak főiskolát végzett volna, és az egész dolog 10 év múlva meg fog térülni neki, és utána már szabad lesz, nem lesz több hitele, és csak élveznie kell magasabb fizetését. Ettől engem a hideg kiráz, 10 éves hitellel, ekkora kötöttséggel, függőséggel kezdeni az életet rögtön a suli után? Ehhez képest én szuper szerencsés voltam (és vagyok, vagyunk magyarok), felvettek államira a főiskolára, ingyen tanulhattam, sőt mivel a második évtől jól tanultam, tanulmányi ösztöndíjat is kaptam, illetve mivel jól sportoltam, sportösztöndíjat is. Mostani szemmel nézve, ezek nem voltak nagyon nagy pénzek, összesen talán havi 20-30 ezer forintról volt szó, de ez akkor óriási pénz volt nekem. Arról nem is beszélve, hogy akik nagyon jól tanultak, azok a barátaim köztársasági ösztöndíjat is kaptak, ami meg havi 50 ezer forint volt, ha nem csal az emlékezetem. Ehhez képest Richardnak csak a havi tandíja ennek több mint tízszerese volt, és még mindig azt fizeti vissza, még sok-sok évig.

Amikor csak mutogatunk, kifelé, másokra, politikusokra, nyugatra, gazdagabb országok felé, hogy nekik miért, nekik könnyebb, nekik jobb, ez nem igazság, stb, stb… Akkor gondolkodjunk el azon, hogy nekünk mennyi mindenünk megadatott és mennyi sok lehetőség áll előttünk, és figyeljünk, koncentráljunk ezekre. Nem háborogni, meg keseregni kell, hanem azt az energiát és figyelmet, amit minderre szánnánk, arra kell fordítani, hogy észrevegyük magunk körül az őrült sok, őrült jó lehetőséget, ami van, és kihasználjuk őket.

Richard benne volt a top 5%-ban a tanulmányai során, és mégis ekkora hitelt kellett felvennie, hogy folytatnia tudja a tanulmányait. Itt minden pénzbe kerül, az orvos, a legkisebb vizsgálat is, már a születésedtől fogva. Odahaza, doki, óvoda, iskola és még sok más ellátás ingyenes, vagyis hát a szociális ellátás része, amit ugye az adónkból finanszíroznak. Függetlenül attól, hogy Te vagy szüleid mennyi adót fizettek be, és függetlenül attól, hogy mennyit jársz dokihoz egy évben. Persze mindkét rendszernek megvannak a maga előnyei és hátulütői, de ebbe most ne menjünk bele, most csak annyit akartam, hogy lássátok, ha Amerikába születik valaki egy normális, de szegény családba, ha onnan „fel akar törni”, ahhoz hatalmas hiteleket kell felvennie, már a legelején az életének, mert úgy tűnik, itt már az oktatás is leginkább arról szól, hogy az iskolák óriási összegeket keresnek a diákokon.

Ugyanez odahaza (még?) nem teljesen így van. Ha jól tanulsz, bekerülsz jó gimikbe, onnan jó főiskolákra, vagy egyetemekre, és még relatív olcsó koleszokat is találni, illetve lehet dolgozni is az egyetem mellett. Ejj, ha mai fejjel lennék főiskolás, én is rámentem volna a tanárszakra, a köztársasági ösztöndíjra, a PLC tanulásra elektro-órákon, és a külföldi ösztöndíjas tanulmányokra is. Ezeket már mind megbántam kicsit, de mégis, minden pont úgy van jól, ahogy történt. Ösztöndíjjal nem jutottam ki soha Svédországba, de biciklivel igen. :) Na, ennyit erről.

Egy leendő magyar celeb geoládáit mind elnyeli a nagy német feketelyuk

Richard szeretett volna magyar celeb lenni, mire én elmondtam neki, hogy az ne akarjon lenni, mert annak semmi haszna, ha az embert nagy mennyiségben utálják, irigylik, vagy egyáltalán, foglalkozik vele a média. De ő hajthatatlan volt, és ezért el is készítettem velük egy bemutatkozó videót, amin már félig magyarul dicsérik az általánunk készített lángosokat:

Én megpróbáltam! :) Most már Richardon a sor, hogy hogyan csinál ebből pénzt, TV-sztár lesz, vagy szakácskönyvet ír, ez már rajta múlik! :) Szerintem marad tanár, és a feleségével felkeresik majd az összes geo-caching ládát a szigeten. :) Richardéknak ez az egyik hobbijuk, elmesélték, hogy a Mauna Kea, a sziget legmagasabb hegyén is vannak ládák, és hogy az utazó ládák fekete-lyuka Németország. Hiába írják oda minden ládához, hogy bárhová, csak Németországba ne vigyék be, valamelyik lelkes geocacher végül csak beviszi a németekhez, ahonnan aztán többé nem menekül, csak az országon belül vándorol össze-vissza. A németek ugyanis nagyon szeretik ezt a GPS-es kincskereső játékot, de a legtöbben közülük csak belföldön űzik.

Richardék első este pizzát rendeltünk, ehhez mi is csatlakoztunk, mert fáradtak voltunk főzni a hosszú nap után. 10 dollárt fizettünk az egyik ilyen pizzáért, amivel ketten Zitával jól is laktunk.

A pihenőnapunkon sétára indultunk a városban

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ezt hívják a helyiek Farmer’s Marketnek

Ez meg az üzletsor, szép színesre festve. :) A város szélén van teszkó is (Target+Safeway, meg amit akarsz..)

Minden nemzeten belül megvannak ezek a bolondériák… Indonéziában robogóra építenek versenymotor kasztnit, mert az a menő. Itt magasított felfüggesztésű hatalmas, böszme nagy pickupokkal járnak. Mielőtt azzal támadnátok, hogy ez itt kell: egyetlen egy sarasat sem láttunk, és a platójuk is szinte mindnek üres volt. Szerintem ez itt a helyi hülyeség, az amerikai a legnagyobb autóbuzi nemzet a világon… Az meg ott egy egydolláros kétliteres gyümölcslé a kezemben

…az utcai telefonokat meg lehallgatják… és valaki azt akarja, hogy ezt tudjuk, mert e matricákat ráragasztotta

Aprócska virág

Ha tele lenne a kezünk kólával meg hamburgerrel, lábbal is meg tudjuk nyomni a gombot a gyalogos átkeléshez

Ebben az utcában laktunk

Zita lángost süt apró viszonzásként a vendéglátásért – és mert finom! :D

Eszünk

Szörfdeszka a biciklin, mekkora!!! :)

Ilyen táblák jelzik a Tsunami biztos területek határát

Hiloban egy napot pihentünk, aztán elindultunk a sziget DK-i csücske felé. Még ki sem értünk a városból, mikor csörgött a telefonom. Józsi volt az, egy itt élő magyar, aki egy másik itt élő magyartól kapta meg a telefonszámunkat. Megbeszéltük, hogy félúton Kapoho felé egy városkában, ahol neki amúgy is dolga van, találkozunk.

Jordan éppen kampányol az út szélén – Érdekes módszer…

Az utat épp építették, így elválasztott sávon haladhattunk :)

Végül odáig sem kellett eltekernünk, mert egyszer csak egy fehér pick-up lassított le mellettünk, és valaki kiszólt belőle: „Hajrá magyarok!” :)

Hogy ezután mi minden történt velünk, azt a következő fejezetben fogom elmesélni! ;)

Történt Hawaii Nagy Szigetén, 2014. május 26-27-28-án, bicikliztünk 79,6 és 24,2km-eket. Lejegyezve június 15-én, beszerkesztve úgyszintén.

A negyvenes házszám mögötti tengerparton fantasztikus néhány órát töltöttünk a vízben, nehéz erről írnom, mert tudom, hogy ezer szó is kevés arra, hogy érzékeltessem, micsoda érzés, csak úgy lebegni e gyönyörű, színes, mozgó világ felett, fent a víz felszínén, és csak csodálni mindazt, ami odalent van.

Lebegés a nagy kékség felett

A teknősök főleg a part közelében a sziklák közti sekély vízben hancúroztak, néha csak pár centire körülöttünk.

Sajnos a láthatóság csak később vált igazán jóvá, ahogy kijjebb úsztunk a néhány méter mély vizekbe. A „domborzatot” is érdekes volt megfigyelni, itt ugyanis végig egykori lávafolyamok felett úszkáltunk, hatalmas üregek, barlangok, hidak és letörések felett. Ez a lebegés már önmagában is nagyon király lett volna, de mindemellé még egy nagy csoport színes hal is úszkált körülöttünk.

Teknős a parton

A sárga testű és sötét testű kék neoncsíkos halak a nemtudjukaneveiteket családjából valók

Nagy piros izékorall szintén a nemtudjukaneveiteket családból

Sárga csikos hal, az előzőekkel rokon

Huncut porszívóorrú sárgahal a nemtudjukaneveiteket családjából

Lebegééés :)

Narancs foltos csikos hal a nemtudjukaneveiteket családjából

Kicsit olyan, mintha repülnél… Vagy legalábbis lebegsz. :)

Egy rövid pihenő után egy második körre is visszamentünk a vízbe, és ekkor nem dél felé, hanem észak felé, három szirttel odébb úsztunk ki, ahol néhány csónakból búvárok is alámerültek egy-egy csónakból. Ez is jól jelezte, hogy valóban egy remek helyet sikerült találnunk. Hála az esőnek és az általa választott „szállásadóinknak”, akik a tanácsot adták! :)

Halak a mélyben egy teknős körül – szabad szemmel jobbak voltak a színek

Tényleg nem repült, hanem alámerült, így néz ki a kép eredetileg :)

Pöttyös rejtőzködőhal a nemtudjukaneveiteket családjából

Csíkos angolna a nemtudjukaneveiteket családjából

Itt aztán egész nagy raj nagytestű halat találtunk, köztük volt néhány hatalmas sárga testű hal is, de sajnos ők gyorsan elmenekültek előlünk így sokat nem tudtunk a közelükben lenni. Beúsztak egy olyan szorosba, ahol alacsony volt a víz, és nagyokat hullámzott, így félő volt, hogy hozzávág minket a sziklához vagy a korallhoz, ezért oda nem mertünk utánuk menni. Pedig itt egy-két teknős is feltűnt, igaz ők már a mélyebb vizekben, és érdekes volt látni, hogy azon teknősök körül, akik odalent időztek kb. 8-10 méterre alattunk, egész csorda kis hal körözött, valószínű a páncéljáról szedegették le az élelmet.

Zita itt épített egy kővárat az itt hagyott, az idővel már meghervadt virágkoszorúknak, amelyeket a Hawai’i-ra való érkezésünkkor kaptunk Laurától és Johntól

Ő vigyázatott a felszínen a cuccainkra, amíg mi a víz alatt csodálkoztunk :)

Kilátás a partról – Ez a sok fekete szikla mind megkövült láva! :)

Lávaalagút, amit benőtt a korall

Zita alámerül

Sárga szempillájú fekete sárkányhal a nemtudjukaneveiteket családjából

Nemtudjuk mi a nemtudjukaneveiteket családjából

Na oda már nem úsztunk be!

Elképesztő, mennyi életet lelni a vízfelszín alatt – Ilyenkor mindig újra elgondolkodik az ember, hogy ezt is, amit nem látunk, minden nap, sok tudatlan cselekedetünkkel romboljuk

Mintha repülne :)

Na, ennek a nevét tudjuk! De most komolyan! Angolul Reef Trigerfish, Hawaiiul Humuhumu nukunuku apua’a :)

Vajon akik ott laknak (egy évben pár hetet…) tudják, mi minden lakozik pár méterre a házuktól a víz alatt? :) Remélem igen.

A könnyűbúvár kerékpártúrázó fekvőbibiciklije :)

Ez a két kb. egy-egy órás vízalatti felfedezőtúra hatalmas élmény volt, végre újra úszhattunk a most meleg tengerben. Egyszer Új-Zélandon, Motueka mellett megpróbáltunk úszni a tengerben egy fókával való találkozást remélve, de annak végül csak az lett a vége, hogy összefagytunk.

Most szó sem volt ilyesmiről, nagyon élveztük a merülés minden percét, talán túlságosan is, mert elfelejtettük bekenni magunkat, így jól leégtünk a végére. Főleg a hátsócombunkon, a könyökünk felett és vádlinkon, mert hát ugye pólókban voltunk, de arccal a víznek lefelé ezek a részeink mindig ki voltak téve a napnak. Ami egyébként a cuccainkat gyönyörűen megszárította.

Hapuna Beach – Hawai’i (?) és a világ (?!?) legszebb tengerpartja

Összepakoltunk, átöltöztünk száraz ruhába, majd indultunk tovább az utunk következő állomására, a Hapuna Beach-re, amit alig 7km-re volt csak tőlünk, és amit egyes útikönyvek egész Hawai’i, sőt talán az egész világ legszebb tengerpartjának mondanak.

Irány a Hapuna Beach!

Jó volt árnyékban lenni a legmelegebb órákban

Ebédünk

A part – hát épp nem így képzeltem a pálmafasort, ez így elég satnya :)

A 90-60-90-es bikinis csajok az amerikai filmekből se voltak sehol…

Na jó, elég az iróniából! :) Jót pihentünk, és mint utólag megtudtam, Zitának sokkal jobban tetszett a part, mint nekem

Persze ez nem volt igaz, legalábbis számunkra semmi különöset nem jelentett ez a part, szépnek épp szép volt, hosszú homokföveny, néhány pálmafa, de a hangzatos címet azért nem érdemli ki. Azért Zita megmártózott és az édesvizes zuhanyzók egyikét én is kipróbáltam, majd az egyik part feletti árnyékos kiülőben megfőztük az ebédünket. Ezúttal olyan éhesek voltunk, hogy nem maradt belőle a délutánra. Pedig jól jött volna, mert hosszú és nehéz órák vártak ránk. Elindultunk fölfelé a sziget északi sarkát képező vulkán és a legmagasabb vulkán, a Mauna Kea közötti 800m magas nyeregbe. Az odafent található Waimea városába majdnem kaptunk egy Warmshowers hosztot, de végül a srác ezen a szombati estén nem ért rá. Sebaj, fel voltunk készülve, azért töltöttem szinte az egész első esténket a net előtt, hogy pontosan tudjam, mi vár ránk. Vagyis ezt pontosan tudni sosem lehet, de azért felkészülni fel lehet és fel is kell. Ez sajnos nekünk jó előre nem sikerült, hiszen csak úgy be zuhantunk erre a szigetre, ezért használtam ki az első konai esténken a szállodaszobában az áram, a szék, az asztal és a wifi nyújtotta kényelmet.

Szóval ahogy azt vártuk, és ahogy elindultunk fölfelé, úgy kezdett egyre jobban beborulni az ég, és egyre inkább kizöldelt körülöttünk a természet. Mind a kettőnek örültünk, hiszen a száraz lávakő-sivatagból már épp eleget kaptunk, a meleg pedig még e késő délutánon sem esett túl jól, főleg hogy ugye lassan és fölfelé hajtottunk. Féltem, hogy napszúrást kapunk, Zita panaszkodott is, hogy nagyon melege van, öntözte magát az ivóvizünkből.

Kezdetben meleg volt nagyon

Aztán végre beborult és mi is megálltunk kicsit pihenni – az út tényleg (majdnem :D) ilyen meredek volt, egy útszéli, a korlátot tartó aluminium karó tetejére tettem a f.gépet

Végül túléltük, valahol 300 méteres magasság környékén beborult az ég és többet már nem nagyon sütött ránk a nap. 500 méteren megálltunk enni néhány falatot a nálunk lévő kekszből és mogyoróból. Mindkettő nagyon jólesett, úgy tűnik, rögtön sikerült beleválasztanunk két leendő kedvencünkbe, a Chips Ahoy nevű csokis keksz elég finom, elég olcsó és elég sok kalória van benne, hogy az új kedvencünk legyen. :)

Éjszaka a csillagok alatt egy csillagász kertjében

Waimea-ig nem jutottunk végül fel, mert lévén ott nem volt hosztunk, és igencsak megfáradtunk, mire 600m magasba értünk, az egyik elővárosában úgy gondoltuk, jobb, ha megállunk, hiszen már csak fél óránk volt sötétedésig.

Az első kertbe, ahol bekérdeztünk, egy furcsa idős alak lakott, aki azt hiszem ittas volt, mikor beszélt velünk. Bunkó nem volt velünk, de mégsem bántuk, hogy nem az ő kertjében táboroztunk. A második fickó sajnos csak egy ott dolgozó vízvezeték szerelő volt, így nem adhatott engedélyt a kertben való sátrazáshoz. Harmadjára végre szerencsénk volt, otthon találtuk Robertet, egy asztronómust, aki megengedte, hogy a kertjében sátrazzunk. Feldobtuk két fa közé a sátrunkat, felfújtuk a matracunkat, majd az Ortlieb zuhanyzsákot az egyik fára akasztva a közben már teljesen besötétedett kertben felváltva lezuhanyoztunk. Amíg az egyikünk fürdött, a másik már előkészítette a vacsorát. Mire én is a zuhany alá kerültem, Zita már a rizst főzte, és közben hallottam, hogy egy óriásit káromkodik. Ilyet nem sűrűn szokott, ezért egyből arra gondoltam, hogy valami nagy baj történt. Hála az égnek, nem történt semmi tragédia, csupán annyi, hogy feleségem már nagyon éhes volt, amikor a rizs csomagolásán elolvasta, hogy azt egy órán át kell főzni, hogy megpuhuljon. :) Végül félkemény rizst ettünk, de már olyan fáradtak, éhesek és álmosak voltunk, hogy így is finom volt.

Este pedig olyan jót aludtunk, mint napok óta nem. Kár volt az új ország miatt eddig szégyenlősködnünk, engedéllyel, biztos, nyugodt helyen aludni, a sátorban valahogy sokkal jobb érzés volt most, és sikerült is végre majd 10 órát aludni, ami mindkettőnkre, de főleg rám már nagyon rám fért.

Sikerült megtalálni este azt a helyet az egész kertben, ahová reggel legelőször sütött be a Nap :)

Robertről reggel többet is megtudtunk, elmondta, hogy fent a Mauna Kea tetején is sokat dolgozott, és hogy szerinte, ha írunk egy levelet a 2800m-en található visitor centerbe, akkor meg fogják engedni, hogy valahol tábort verjünk egy éjszakára a környéken. És még azt is megtudtam, hogy egy régi kedvencemet, a Counting Crowds-ot így hívják, mert már annyira régi kedvencem volt, hogy már a nevüket is elfelejtettem, de Robert pont őket hallgatta, amikor felmentünk hozzá elköszönni.

Egydolláros hambik és net a mekiben

Waimea városáig jó kis mászás volt még hátra, miközben tekertünk fölfelé, éreztük, hogy nagyon jól döntöttünk, hogy előző nap ott álltunk meg, ahol. Egyrészt közel volt már a sötétedés, és a mi erőnknek a vége is. Ennek az új napnak az elején viszont így meg se kottyant ez a kb. 200 méteres mászás, közben nézelődtünk, beszélgettünk és fényképeztem a minket körülvevő tájat, a szép házakat és balra a zöld fűvel borított vulkáni dombokat.

A magasságot 500 lábanként táblák jelezték – és méterben is! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Csizma a waimeai bevásárlóközpont parkolójában

Moci a meki parkolójában – Figyeljétek a kormányon a kis hula táncost! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Kövezzetek meg minket érte, de Waimeaban első dolgunk volt, hogy felkerestük először a Burger King, majd a McDonald’s éttermeket. Na nem, nem gyorskajára vágytunk, hanem internetelérésre. Írtam már, hogy az USA-ban nem fogunk mobilnetet venni, mert egyrészt drága, másrészt nem akarok egész nap azon csüngeni, amikor amúgy „odakint” itt van körülöttem a világ egy olyan szeglete, ahol lehet, hogy soha többé nem fogok megfordulni. Szóval most csak bizonyos időkben és helyeken lesz netünk, és úgy hiszem, ennek előnye több lesz, mint hátránya.

Egyik hátránya pl. ezúttal az volt, hogy megettem három egydolláros hamburgert, míg Zita kettőt, és mindemellé még bevágtunk egy 1,12 dolláros nagy üdítőt is, mert az üdítők mérettől függetlenül mind ennyibe kerültek, és mind magunk csapolhattuk ki magunknak. Még a Powerade nevű izotóniás ital is ott volt a sok kólatermék között, igaz, ezt sajnos csak utólag vettük észre. És hogy mi volt a neten? Arra már nem emlékszem, hogy innen mit sikerült feltölteni, de arra igen, hogy itt tudtuk meg, hogy Hilo-ban Richard, a matektanár szeretettel vár minket. Ez egy nagyon jó hír volt, aminek nagyon örültünk. Az mindig jó érzés, ha tudjuk, hogy várnak ránk ott, ahová megyünk.

A Waipio-völgynél – No Tresspassing!

Persze Hilo még odébb volt, ezen a napon nem terveztünk oda megérkezni, mert Waimea-ból először egy rövid kitérőt tettünk a Waipio nevű völgy felé. Ez egy hatalmas, 800 méter mély zöld kanyon, amely a tengerig nyúlik, és innen fentről vezet hozzá egy szaggatott barna vonal az OpenStreetMap térképén, magyarul van egy trekking útvonal, ami a város szélétől indul, és a kanyon felső pereméig vezet. A térkép domborzati rajza alapján ez az alig 5-6km-es túra gyönyörű kilátással kecsegtett, ezért úgy döntöttem, hogy érdemes ezzel töltenünk itt a délutánt. Hiszen ha egyszer innen legurultunk, ide vissza már nem jövünk majd, az biztos. :) Szóval még mielőtt átbuktunk volna a hágón, aminek a tetejét egyébként Waipio-ban a mekinél még nem értük el, gyorsan bevásároltunk még némi kaját a Foodland nevű szupermarketben (ide is kiváltottunk valami klubkártyát az olcsóbb árakhoz – már lassan csak ilyennel van tele a tárcánk), majd elindultunk tovább. Valahol a város szélén, talán pont ott, ahol lekanyarodtunk balra egy kis utcába a túra kezdetéhez, valamivel 800m felett végre véget ért az amúgy errefelé már nagyon lankás fölfelé. Ekkor álltunk a hágóban, amit nem is nagyon lehet hágónak nevezni, mert hát annak nagyon lapos volt. Pár kilométert tekertünk be északnak ezen a kis utcán, aminek a végéből indult a túra.

Vagyis csak indult volna a túra, mert ösvény és információs tábla helyett csak egy zárt kapuval találkoztunk, amire több táblán is ki volt rakva, hogy ne merészeljünk továbbmenni.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Az útmenti lovak és tehenek sokszor kíváncsiak követnek minket – nem láttam még fekvőbringást! :)

Hopp, na most mi lesz? Figyelitek, hogy még magyarul is kiírták nekünk, ha nem látnánk, hogy ez egy “Kapu”! :) (baloldali piros táblán)

Mi ez az egész? Lehet, hogy nem csak a térképen, hanem az útikönyvekben is utána kellett volna nézni ennek a gyalogtúrának? Már megint benéztünk valamit, csak másfél napig bírt újra minden kerek lenni? De ez a nap túl szép volt ahhoz, hogy ilyesmiken komolyan elkezdjünk gondolkodni. Én nem nagyon akartam elhinni az egészet, valahogy minden olyan jó volt most, hogy az, hogy itt nem mehetünk most gyalogtúrázni, túl valótlannak tűnt. Zitát se törte le a sok tábla és a kapu látványa, pedig elsőre nagyon azt mutatták, hogy márpedig mi ma már nem fogunk túrázni.

A kapu túloldalán embereket fedeztünk fel, és nem a közeli víztározó vagy a marhafarm dolgozói voltak, mert színes, lenge ruhát viseltek és ráérősen sétáltak felénk. Pont úgy néztek ki, mint a túraútvonalat járó turisták, és ahogy a kapuhoz értek és teljes természetességgel átmásztak rajta, mindez ki is derült, ahogy a kapu és a táblák története is. A kanyon szélénél az ösvény annyira kitett, hogy veszélyessé vált, ezért tették ide ezt a kaput és a táblákat, hogy aki mégis bemegy, és ne adja az ég, leesik és megsérül, vagy meghal, az (vagy annak családja) ne tudjon senkit perelni. Hiszen itt megmondták a táblák, hogy ne menj arra, welcome to America! :) Nem lehetett volna inkább csak annyit kirakni, hogy vigyázz, meredek, és csak saját felelősségedre túrázz? Ez nagyon furcsa volt számunkra, de igazából örültünk a hírnek, és már pakoltunk is gyorsan. Az SPD-t túracipőre cseréltük, a táskába bepakoltunk a frissen vásárolt virsliből és kenyérből, betettük a serpenyőt és a főzőt is, meg némi kekszet, és elindultunk. Átmásztunk a kapun, megkerültük a víztározót, majd elsétáltunk még néhány mostanra már inkább abszurdnak tűnő tábla mellett. Itt se figyelmeztetnek majd a sziklák, mielőtt ránk zuhannak, jó ezt tudni, már azt hittük, csak O’ahu szigetén ilyen huncutak ezek a kövek! :)

Még egy kapu…

Még több tábla…

Ezt betartottuk.

Végig volt táblázva az egész út

Átmásztunk még egy kapun, majd két fürdőruhás, strandpapucsos, törülközős lánynak köszöntünk oda, akik szembejöttek velünk. Hát ezek meg hol fürödtek?

Ahogy haladtunk, úgy lett egyre sűrűbb körülöttünk az erdő. Kereszteztünk egy nagyobb kibetonozott csatornát, ami mellett aztán vagy egy kilométert haladtunk. Úgy tűnt, hogy a kanyon peremével párhuzamosan építették, talán abba a víztározóba gyűjtheti a vizet, ami mellett pár perce elhaladtunk.

A csatorna mellett haladt az ösvény, semmi veszélyeset nem láttunk

Egy pöttyös nyakú szemtelenke, a nemtudjukaneveiteket családjából való :)

Épp egy fiatal bambuszerdő mellett haladtunk el, amikor jobb oldalt egy apró ösvényt fedeztem fel eltűnni a sűrű bambuszszálak között. Megnéztem a GPS-en, hogy hová vezethez, és láttam, hogy pontosan abba az irányba, amerre halad, a völgynek az egyik ága található, vagyis annak a pereme alig száz méterre van tőlünk, és az ösvény oda vezethet. Elindultunk hát rajta lefelé, és nem kellett csalódnunk, a szűk kis ösvényen a hosszú, egyenesen bambuszágakat félre hajtogatva pár perc múlva kijutottunk egy gyönyörű kis kilátóhelyre. Mint a mesében, egy kis korláti is volt építve a perem előtt, vagyis pontosabban inkább két talpalatnyi területen ki volt vágva a bambusz, előttünk pedig derékmagasságig le volt törve, hogy kilássunk a völgyre, aminek túl vége valóban a tengernél volt.

Kilátás a völgyre a bambuszerdőből

Az ösvény, ami a kis kilátóhoz vezetett

Ez most valahogy nagyon különböző látvány volt attól, mint amit eddig a szigetből láttunk. Úgy látszik ahány régió, annyi éghajlat és annyiféle táj található ezen a kis Nagy Szigeten. :)

Visszafelé kicsit elhagytuk az ösvényt, és pár méternyit a sűrű erdőben törtük az utat magunknak, mire végre visszataláltunk az útra, ami visszavezetett minket a nagy útra. Ezen tovább mentünk, mert hát még tovább vezetett valahová, amerre a térkép a kanyonnak még több és még nagyobb ágait jelölte. Közben több csoport szembejött, és 10 percet, meg 15 percet, aztán még fél órát is magyaráztak, meg hogy a water tunnel, vagyis a vizes alagút felé menjünk majd, mert arra rövidebb, és hogy tudunk majd vízbe ugrálni, meg van egy vízesés, ami mellett a sziklában le lehet csúszni… Hmmm, kár hogy nem hoztunk fürdőruhát! De talán majd még utcai ruhába is beugrunk, ha tényleg annyira jó – gondoltunk, és mentünk tovább egyre kíváncsiabban. Kb. egy kilométer séta után kilyukadtunk egy apró tisztásra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt egy másik kanyonrészletre, és ahonnan az ösvény egy újabb, még nyomatékosabb figyelmeztető tábla után egy valóban elég kitett szakaszon folytatódott.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Itt megálltunk és megsütöttük a virsliket olajban némi karikára vágott hagymával, majd mialatt mindkét irányból több csoport is keresztezte eme eszményi ebédlőhelyünket, mindezt kenyérrel jóízűen elfogyasztottuk.

Mire a végére értünk, és kellően ki is fotóztuk magunkat, délután 5 óra lett, és részben ezért, részben a valóban veszélyesnek tűnő következő szakasz miatt visszafordultunk. A biciklikhez visszaérve alig 5 perccel utánunk megérkezett az a két lány is, akik éppen csak azelőtt indultak neki a kitett szakasznak, hogy mi visszafordultunk. Ilyen közel lett volna az a hely tőlünk? – Gondoltuk magunkban, de már el is mesélték, hogy igazából ők is visszafordultak, mert csak papucsokban voltak és nem találták biztonságosnak a kitett részt.

The Mexican Hawaiians: Freddy, Noe, Marco Sanchez, és Johnny Sandobal

A túra végeztével visszapakoltunk a hátizsákból a bringás táskákba, visszaöltöztünk bringásba, aztán indultunk kifelé a kis utcánkon. Illetve ekkor a timelapse kamerát a sisakomra szigszalagozva egy újabb timelapse videót is készítettünk, de lévén hogy a végeredmény fejjel lefelé lett :) és kb. élvezhetetlen, ezt végül nem töltöttem fel.

Ki a tilosból! :)

A bicikliket érintetlenül találtuk. Persze azért leláncoltuk őket és az értékeinket magunkka vittük a hátizsákban

Új sisakkameránk :)

Meg nem is lett hosszú, mert alig pár kilométert haladtunk lefelé az úton, jobbnak láttuk megállni, hisz már megint, ez a nap is eltelt, és már 20 percünk sem volt sötétedésig. Egy mexikói családhoz kerültünk, Freddy, Noe, Marco Sanchez, Johnny Sandobal Michoacan-ból, Mexico City mellől valóak, rendkívül barátságosak voltak velünk, nagyon élveztük egymás társaságát, bár igaz, Freddy kissé ittas volt, de ez csak abban nyilvánult meg, hogy nem nagyon hagyott mást szóhoz jutni, és nagyon szeretett minket, meg úgy általában az egész életet, meg a világot. :) Elmesélte, hogy ott Mexikóban mennyire nem volt semmijük, hogy sose járt iskolába, és hogy Californiában minden munkát elvállalt, hogy itt Hawaii-on tanult meg először angolul, mert ott Californiában szinte mindenki beszél spanyolul, rengeteg mexikói dolgozik ott, sőt mi több, igazából több amerikai állam is eredetileg Mexikóhoz tartozott, na de ez ma már történetelem, és inkább igyak még egy Bud Light-ot aluminiumpalackból! Bizony, mert itt abban is árulnak söröket.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Melyik “sörtartálynak” mennyi lehet az előállítási költsége? …és a környezeti hatása?

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Noe a kisfiával

Persze én megelégedtem egy Corona-val is, Zitával pedig mindketten élveztük a Tacos-t, amit az orrunk előtt készítettek egy apró barbecue-n. Ez a legtipikusabb mexikói kaja, apró, kerek, vékony tésztákba csavart hús, és bab, na meg persze chili. :)

Történt 2014.05.23-25. Bicikliztünk 21 és 27km-t. Megírva 27-én. Beszerkesztve június 11-én.

Először is, mielőtt nekiálltok olvasni az első igazi Hawai’i, nagyszigeti élményeinket, indítsátok el a Somewhere over the rainbow című dalt az örök optimista, ’97-ben 343kg-os súllyal elhunyt Israel Iz Kamakawiwo’ole-től, hogy igazán autentikus legyen az élmény! :) A túlsúlyáról nem kell, de az életszemléletéről lehet példát venni! ;)

Reptér tető nélkül és bicikliszerelés árnyék nélkül

Konába menet már a repülőn elkezdtük nézni a GPS térképét, és emlékszem, Zita rákérdezett, hogy mi az a nagy szürke folt rajta, az lenne Kona városa, ilyen nagy? Hát nem, az a szürke folt egy egykori lávafolyamot jelölt. Ezt leszállás közben már nagyon jól lehetett látni, hatalmas szürkés-fekete kősivatag közepén volt a leszállópálya. Aztán a reptér terminálja se volt semmi, hiszen elmaradtak a hipermodern óriási légkondicionált terminálok, helyette az aszfalton sétáltunk be néhány, csak tetővel bíró épület alá. Itt még Hula táncosokkal is találkoztunk, és hiába sétáltunk tovább és tovább, a repülőtér épületébe sosem érkeztünk meg.

Hula táncosok fogadták az utasokat a konai repülőtéren

Kissé fáradtan, de boldogan, hisz megérkeztünk! :)

Ez a repülőtér maga

Az ugyanis ez a félig nyitott terület volt maga. Erre már csak akkor jöttünk rá, amikor a csomagfelvételnél álltunk, pár méterre az utcától és az ott utasaikra váró taxisoktól.

A biciklik nem érkeztek meg azzal a repülővel, amelyiken mi repültünk, de ez nem okozott különösebb problémát, ugyanis a következő repülő ugyanezen a vonalon, ugyanezen társaságtól (Hawaiian Airlines) kevesebb, mint fél órán belül megérkezett, mind a két dobozunkkal. A papírdobozban a biciklik, a nagy kék „táskában” (egy 6 dolláros zsák egy aucklandi kínai boltból) pedig a hátsókerekek és három-három Ortlieb táska volt. A negyedik Ortlieb táskák voltak a kézi poggyászaink. A jegy a szigetek között nem került bele 100 dollárba, a feladott poggyász 15 dollár volt (klubtagsággal), a bicikliknek pedig 35 dollár, de ez utóbbi, ahogy azt hiszem már írtam, 32kg súlyú is lehetett.

A biciklik összeszerelése egy hosszú és fáradtságos művelet volt, hiszen a helyére kellett tenni a kormányt, összekötni a villával, betenni az ülést és a fejtámlát, az első bummot a lánctányérral és a hajtókarral, erre feltenni a pedálokat, aztán a két sárhányót és a két kereket felrakni a láncot a helyére igazítani, az első féket visszaszerelni és beállítani… És egyáltalán, mindent alaposan átnézni, minden csavart jól meghúzni, hiszen több száz kilométer, hegyek és völgyek várnak ránk ezen a szigeten.

Ha itt folytathattuk volna az összeszerelést, az jó lett volna…

Mindez hosszú órákig tartott, és ezt félig meddig sajnos a forró nap alatt kellett végigcsinálnunk, mert az egyik biztonsági őr, miután békésen végignézte, ahogy az egyik dobozból kipakolunk, megkérdezte, hogy meddig fog ez tartani, és amikor azt mondtuk, hogy több mint egy óra, akkor megkért minket, hogy menjünk át egy másik helyre, ahol nem leszünk útban. Amúgy se járt senki abban a sarokban, ahol szereltünk volna, de ott nem maradhattunk, helyette egy fa alatt kellett nekiállnunk a nagy munkának, ahol kezdetben ugyan volt némi árnyék de aztán egyre kevesebb.

A baj nem csak ez volt, hanem az is, hogy előző éjjel alig aludtunk. Mire vége lett a pizzasütős bulinak már kelhettünk is, hogy induljunk a repülőtérre. Így álmosan, fáradtan, a tűző napon szereltük össze a bicikliket, ami nem volt valami túl jó élmény.

De végül csak összeraktuk őket és a táskákba is visszapakoltuk eredeti felosztásba. Már csak el kellett indulnunk, de hová? Ételt kell vennünk a következő napokra és egy benzinkutat vagy bicikliboltot találni, mert a kis kézipumpánkkal megint nem tudtam olyan nyomásra pumpálni a kerekeket, hogy a gumiabroncsok szélei egyenletesen kirúgják magukat a felni pereméből. Ehhez mindig nagy nyomásra, egy profi pumpára, és sok szappanos vízre van szükségünk.

Végül egy hittérítő néni (elnézést, de nem találok rá jobb szót) segített nekünk, miután megkaptuk a prospektust arról, hogy milyen fontos a bibliát olvasni, egy Google térképet is megnyitott az okostelefonján, és rákeresett a bicycle szóra. Ezzel valódi, közvetlen segítséget is nyújtott nekünk, mert a telefonja ki is dobott egy találatot nem messze a Walmart szupermarkettől tőlünk kb. 10km-re délre, Kona városában. Eredetileg észak felé szerettünk volna indulni, hogy az óramutató járásával megegyező irányba kerüljük meg a szigetet, de mivel se étel nem volt nálunk, se a biciklik nem voltak még tökéletesek, se város nincs a közelben a reptértől északra, ezért kénytelenek voltunk délnek indulni, Kona felé.

5 bár a gumikba, 3 napi élelem a táskákba

A reptértől egy nagyon széles, de csak egy-egy sávos útnak a kb. 3m széles leállósávjában tekerhettünk, ezzel nem is volt semmi gond.

Táblák is jelezték, hogy itt szabad biciklizni, csak maradjunk az út szélén

E jelet felfestve bringasávvá is avanzsálták a széles leállósávot

A bicikliboltot megtalálni már nem volt ilyen könnyű, mert a GPS lezavart minket egy utcába, egy McDobálsz és egy Target nevű áruház mellé, ahonnan aztán vissza kellett másznunk egy meredek parkolón keresztül, egészen vissza a főútig. A Bike Works nevű biciklibolt parkolóját már csak egy keskeny füves sáv választotta el a sztrádától, amiről lekanyarodva hatalmas kerülőt tettünk, hogy végre megtaláljuk. De legalább visszafelé már nem kell majd arra mennünk, egyszerűen csak áttoljuk majd a füvön, és már vissza is tértünk a főútra. Igen ám, de addig eltelt még néhány óra, a gumik ugyanis nagyon ragaszkodtak a felnihez, és akármennyi szappanos vizet kentem rájuk, miközben Zita a megengedett 5 bár fölé is felpumpálta őket, azok csak nem akartak kipattanni a helyükre. Nagyon jók ezek a Schwalbe Marathon Plus gumik, hiszen Zita még mindig csak a 2., én pedig a 3. garnitúrát használjuk belőlük és a 25 ezer kilométer (+2 ezer az út előtt) összesen 4 defektünk volt velük. Viszont felpumpálni őket, hogy szépen ráüljenek a Zac2000-as felnikre, ez mindig valami kész kínszenvedés. Persze ez lehet, hogy csak ennél a gumi-felni párosnál van így, nem tudjuk. Miután végre csak sikerült a gumikat szépen felpumpálni, még egy-két csavart is kaptunk a boltból, mert több csavar is valahogy pont most kezdett elnyíródni a bicikliken, és még mielőtt ez a probléma komolyra fordult volna, jobbnak láttam most lecserélni őket. A boltosok semmit nem számoltak nekünk fel ezért a néhány csavarért, és még azt is meg tudtam beszélni velük, hogy amikor majd június 9-én visszatérünk ide, hogy elrepüljünk a szigetről, akkor ők tudnak adni biciklis dobozokat a következő repüléshez. Mert ugye amit eddig használtunk, azt a reptéren kellett hagynunk, és a személyzet már akkor kidobta, mikor mi még ott szereltünk.

A bringabolttól a Walmartba tekertünk, ami szinte csak az út túloldalán volt. Persze ahhoz, hogy a bejáratához jussunk, most is meg kellett kerülnünk a fél világot. Odabent találtunk egy Coleman Fuel nevű üzemanyagot 6 dollárért, amit jónak találtunk a Primus Omnifuel főzőnkhöz. Aztán klubkártyát is váltottunk, mert hát úgy minden olcsóbb. :) Vagyis a klubtagsághoz itt csak a telefonszámunkat kellett megadni. 58 dollárért vettünk ételt, és úgy számoltuk, hogy ez 3-4 napra elegendő lesz.

A naplemente Konában, és Vince ajándéka

Ezután jött a találkozónk Imrével, aki egy Konában élő magyar és akivel egy másik, szintén a Nagy Szigeten élő magyar kötött minket össze. Egy gyönyörű tengerparti utcácskára gurultunk le, ahol a nap éppen lemenőben volt.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Tényleg csodaszép volt az egész, ám sajnos mi ezt nem tudtuk sokáig élvezni, mert közben zavart minket az a tudat, hogy mindjárt besötétedik, és nekünk még fogalmunk se volt arról, hogy hol fogunk aludni. Imrénél sajnos nem fértünk el, mert egy apró stúdiólakásban él, és különben sem tudott most engedélyt kérni a főbérlőjétől. Viszont tudott egy közeli szállodát, ami a legolcsóbb egész Konában, csak 40 dollár. Húha, ha itt ilyenek az árak, jól fogunk kinézni… Gondoltam, és már kérdeztem is Imrét, hogy nem tud-e egy helyet, ahol vadkempingezhetnénk. Imre nagyon rendes volt velünk, először Zitának mutatta meg a szállodát, amiről közben kiderült, hogy a legolcsóbb szobája nem 40, hanem 90 dollár, aztán pedig engem vitt el a kisautóján a közeli régi repülőtér melletti tengerpartra, ahol szerinte el lehet „freecamp”-elni. A hely valóban jónak tűnt, igaz, már egy kicsit sötét volt hozzá hogy ezt megítéljem, és a kapun lévő felirat, miszerint este 8-kor bezárják, is aggasztó volt.

Visszatérve a gyönyörű tengerpartra a biciklikhez és Zitához meghánytuk-vetettük a dolgot, és mivel már teljesen sötét volt, és fáradtak és nyűgösek voltunk, és láttam Zitán, hogy nagyon nem esne jól neki a vadkempingezés adta bizonytalanság, ezért elindultunk a szálloda felé. Ennyit még sosem fizettünk szállásért, de úgy éreztük, muszáj pihennünk, és erre nincs más mód. A szoba az első, vagyis itteni mércével nézve a második emeleten volt, táncolni is lehetett volna benne, ezért felvittük a bringákat. A szintén tágas, asztalokkal és székekkel is szerelt erkély sarkáig pont elért a Lounge-ból a wifi, így tudtam feltölteni és e-mailt írni. Így sajnos számomra a pihenés nem sikerült ezen az estén. Az előző előtti, utolsó új-zélandi bejegyzést, amit erről a helyről töltöttem fel, este fél 2-ig szerkesztettem be. Na és rengeteg lépést tettem, hogy ilyesmi többet ne fordulhasson velünk elő, térképeket, a snorkeling és vadkempingezős helyek megtalálásához műholdkép részleteket, szintmetszeteket, és útikönyveket töltöttem le. Reggel 6:30-kor már fent voltam, és folytattam a félbehagyott munkát, illetve néhány otthoni és egy Brazíliában élő barátommal is leveleztem egy kicsit. Pítéknek most születtek ikreik, és Pít egy évvel és egy nappal korábban született, mint én. :) Merthogy nekem ezen a napon, vagyis az ébredésünk napján volt a szülinapom, május 23-án. Ennek örömére sikerült elintézni egy-két online ügyet, és a bejegyzést is befejezni, ami jó érzés volt. Felvettem a kapcsolatot néhány Warmshowers-es és Couchsurfing-es taggal is, hogy ne csak sátraznunk kelljen itt két hétig, mert azt már eldöntöttük, hogy többet ilyen drága hibába nem esünk és ezentúl mindig bőven naplemente előtt nekiállunk táborhelyet nézni.

Szemerkélő esőben indultunk el a szállodánkból, ahol egyébként medence és jacuzzi is volt… :o

Mielőtt még elzártam volna a gépet a 10 órai check-out előtt, még egy e-mailt megírtam, Vince-nek köszöntem meg a szülinapi ajándékát, mert hát tekintve, hogy ez a szoba számunkra egy óriási költség (lett volna), úgy fogtuk fel az egészet, hogy itt költöttük el Vince ajándékának első ötödét, és ez az ajándék egyben az én szülinapi ajándékom is volt. Ezt meghálálva egy hosszú levélben még egyszer köszönetet mondtam nekik, és egyben azt is leírtam, hogy mi van velünk.

Ebéd a tengerparton

Ezután már nem volt más hátra, mint előre! :) De ez se tartott sokáig, ugyanis időközben megéheztünk, de a szobát már el kellett hagynunk. Ezért nem tekertünk messze, csak a tegnap este már meglátogatott régi repülőtér mellett tengerpartra. Ott egy fedett, pados részen nekiálltunk főzni. Az új üzemanyag jól égett, és a bevásárolt alapanyagokból egy finom ebédet főztünk az amúgy esős, borús tengerparton. Mellettünk egy fickó aludt a szomszédos padon a bringája mellett, és mikor felkelt, elmondta, hogy itt a nyolc órás kapuzárás után még este 11-kor visszajöttek körbenézni, és reggel 6-kor is, amikor nyitották a kapukat. Ilyenkor a legjobb elrejtőzni, vagy egyszerűen csak nappal idejönni, mert akkor nem zavar fel senki az alvásban. Ezt hallva most különösen örültünk Vince ajándékának. Bár azt is megígértük neki, hogy a maradék 4/5 részt sokkal okosabban fogjuk majd felhasználni. :)

A régi repülőtér kifutópályája, közvetlen a tengerparton

Itt főztük meg az első nagy szigeti ebédünket

A SPAM húskonzerveket akkor “találták fel”, amikor a háború alatt a Hawai’i-on állomásozó amerikai katonáknak nem jutott elég hústermék. Tehát ha kicsit abszurd is, és csak félig igaz, de elmondhatjuk, hogy tradicionális helyi ételt eszünk éppen :D

Az ebédből még elpakolni is maradt egy kevés, és miután összeszedtük a sátorfánkat, végre mi is elindultunk! :) Mégpedig vissza északnak, mert hát arra könnyebb indulni, és mert a tőlünk délre lévő merülő helyekről még túl keveset tudunk, hogy rögtön arra kezdjünk. És mert Imre is azt mondta, hogy dél felé keskeny, kanyargós, és hegyes az út. Na, nem mintha így megúsznánk, de legalább nem ilyen fáradtan és csapzottan érkezünk majd arra a szakaszra.

Csak kétféle táj létezik: lávakő-sivatag és mesterséges oázis

Észak felé az autópályaszerű úton nem sok érdekes jött szembe velünk. Csak hajtottunk a végtelen, sötétszürke lávamezőben, egy olyan széles úton, hogy alig láttunk el a túloldalára. Láttunk egy-két érdekes táblát az út mentén, és egy kilátóhelyen is megálltunk, de igazából ezen kívül semmi érdemleges nem történt az első 30km-en.

Szervezetek vagy magánszemélyek 1-2 mérföldet “örökbefogadhatnak” az autóútból, ezzel kifizetve az ottani szemétszedés költségeit. Szerintem inkább magasabb bírság kéne a szemetelésért, és reklámkampányok, illetve iskolai szemétszedő órák, és a szemetelést kéne megállítani, nem a szemétszedésre ily módon forrást keríteni, hisz ez így csak egy fenntarthatatlan és költséges tüneti kezelés. De ez csak az én szerény véleményem, biztos butább vagyok, mint a sok okos amerikai. :)

Share the Road, Dude! :)

Ezt a táblát nem akartuk elhinni…

Szamarak a lávamező közepén? Miért, hogyan, honnan? Végül aztán egyet sem láttunk, csak ezeket a táblákat, nyílván túl korán jártunk ott.

Scenic Point!? Itt? Na erre kíváncsiak vagyunk…

Ez volt a gyönyörű kilátás… Reméljük a sziget többi része azért izgalmasabb és színesebb lesz! :)

Csak a kősivatag, az autók, az aszfalt, meg mi voltunk…

Így nézett ki a táj, ha a sziget belseje felé fordultunk

De aztán végre lekanyarodtunk erről az unalmas főútról, és egy épített oázis kellős közepén találtuk magunkat. Nagyon éles volt a váltás, hirtelen a kősivatagból egy zöld pázsittal, pálmafákkal és vízesésekkel borított környéken találtuk magunkat, ahol minden zöldellt. Ez tetszett is nekünk, meg nem is, elvégre sokkal barátságosabb környezet volt, mint a láva, de az is gyanús volt, hogy ezt nem a természet rendezte így, vagy legalábbis, ha volt is itt valaha oázis, az tuti nem így nézett ki eredetileg. Lakóházak, szállodák és végtelen golfpályák mellett haladtunk el, amelyek között néha azért feltűnt a fekete lávakő egy-egy kupaca.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A térképen következő ugyanilyen kanyargós utcákból álló oázishoz csak egy út vezetett át. Az utcák több helyen majdnem találkoztak a másik oázis labirintusával, de végül, ahogy bezoomoltam a térképen, láttam, hogy mindenütt csak majdnem, néhány 10 méter híján vannak összekötve az utcák. Hogy miért van így, azon ekkor még csak bosszankodtam, mostanra szép lassan leesett, hogy ezek olyan lakónegyedek voltak, ahol a tervezők nem szerettek volna semmilyen átmenő forgalmat, így aztán mi sem tudtunk itt átmenni, már csak azért sem, mert a főútról való leágazásoknál mindenütt kapuk voltak ezeken az utcákon. De sebaj, maradt még két lehetőségünk!

A golfpályán és az ősi lávaösvényen

Az első egy golfpálya volt, és az annak a szélében kanyargó keskeny sétány, vagy hát, ahogy hívják az ilyet, ahol ezek a buta kinézetű golfautók közlekedhetnek. Mivel a golfpályán se kerítés, se kapu nem volt, és amúgy is elég kihalt volt az egész, elindultunk rajta észak felé. 1km-t kellett volna így haladnunk a következő aszfaltozott utcáig, de sajnos a kis utunk száz méter múlva véget ért, és arra azért nem volt bátorságunk, hogy a biciklikkel ráhajtsunk a gyepre.

Az út véget ért…

…és mi visszafordultunk.

Már csak azért sem akartuk ezt meglépni, mert tudtuk, hogy van még egy másik lehetőségünk, mielőtt feladjuk és visszatekerünk a főútra, ami persze sok-sok kilométer kerülőt, és unalmas tekerést ígért megint. Ehelyett a térképen egy nyílegyenes, szaggatott vonalnak jelölt utat szemeltem ki. Ez az út a golfpálya és a lakónegyed közötti keskeny, megkövült vulkáni lávás sávon haladt, és ahogy azt egy mellette álló tábla is jelölte, ez valamiféle ősi útnak egy szakasza volt.

Mi hála az égnek, csak nappal jártunk itt és nem álltuk senkinek az útját :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

“Hogy én miért nem a Hufnáger Pistihez mentem feleségül?!” – Gondolta Zita, mikor megpillantotta az utat, amin végig kellett mennünk.

Próbáltunk bringázni a köveken, de ahhoz egy üres monti kellett volna, nem egy tökig pakolt reku

Hát, az itt élő hawaiiak valószínű nem fekvőbringával, de még csak nem is biciklivel közlekedhettek ezen az úton, ugyanis az út felszíne ökölnyi nagyságú kövek sokaságából állt. És akkor még enyhén fogalmaztam, mert egy-egy szakaszon annyira durva volt ez a terep, hogy csak emelve tudtuk a bringákat átvinni rajtuk. Biciklizésről szó sem lehetett, csak tolni bírtuk a megpakolt bringákat, és azt is csak nehezen. Hála az égnek, a kövek nem voltak élesek, ezt mielőtt még elindultunk volna, ellenőriztem is. A gumiabroncsokkal nem is volt baj, csak a cipőm talpa kezdett el leszakadni már megint, sokadjára. Újra meg kell majd ragasztani pillanatragasztóval.

Kínkeserves volt minden száz méter, és nagyon lassan haladtunk. Zitával megint összenevettünk, hisz már megint, az amúgy gyönyörű, aszfaltozott utakkal borított Hawai’i Nagy Szigeten is megtaláltam az egyetlen olyan utat, ami majdhogynem lehetetlenül nehezen járható a biciklijeinkkel. Még jó 400 méter volt hátra a túloldalig, amikor bal oldalt feltűnt egy golfautó és benne egy fickó. Megkérdeztük tőle, hogy ki tudja-e nyitni nekünk a túloldali kaput, és hogy szabad-e a tőlünk ekkor már csak néhány méterre lévő, az ősi lávaösvénnyel párhuzamosan haladó útra áttérnünk. Megtudtuk tőle, hogy a túloldalt már nincs is kapu, és persze szabad volt használnunk az utat, ami egyébként nem volt összeköttetésben azzal az úttal, ahonnan elindultunk.

Mellettünk ment egy gyönyörű aszfaltozott út, csakhogy azon, mint a képen is látni, kapuk álltak az utat

Végre kimenekülünk ebből a rémálomból

A biciklik kerekei, csomagtartói és táskái jól bírták, csak az ajándékba kapott öreg SPD cipő sínylette meg (Szüleinknek itt üzenjük, hogy ne aggódjanak ezen, már eldöntöttük, hogy San Francisco-ba rendelünk két pár új SPD cipőt, 75 dollár párja, erre most már muszáj beruházni, túléljük anyagilag, hisz azok már remélhetőleg hazáig bírni fogják)

Átpakoltunk a lávamezőn, biciklit és táskákat külön-külön, majd újra fel mindent a biciklikre. Innentől már sima utunk volt, néhány banyana fa alatt áttekertünk a gyönyörű úton egy másik oázisba és annak is az északi sarkába. Ez az út is viccesen nézett ki néhol, mert míg az egyik oldalon zöldellő, pálmafás golfpályák szegélyezték, addig a túloldalt, fekete, élettelen lávamező.

Végre újra aszfalton

Egyik oldalt zöld, élettel teli másik oldalt fekete, kihalt

Most, hogy így jobban átgondolom, szinte biztos, hogy itt anno kivétel nélkül mindent elöntött a lávamező, és ezek a zöld oázisok egytől egyig mind teljesen mesterségesek. Persze gondolom megérte az ingatlan-befektetőnek, mert a lávamező négyzetkilométere biztos olcsó vétel volt, és aztán már csak tereprendeznie kellett, hogy jó pénzért bérbe adhassa a szállodákat, lakásokat és golfpályákat. Ez nagyon nem a mi világunk volt, de ezen vitt keresztül az utunk és érdekes volt ezt is látni.

Éjszaka egy asztalon, tető nélkül

Végül megint egy zsákutcában találtuk magunkat, mert ahol az oázisunk északi sarka véget ért egy gyönyörű zöld, kiépített, mosdós tengerpartban, ott egy kapu zárta el azt a mellékutat, ami továbbvitt volna minket a következő tengerparti útra. Úgy látszik itt kétféle út van: a szürke, unalmas, széles autópálya, és a szép, kalandos, de legtöbb helyen lezárt privát út.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A Xing nem a Cart kínai neve, hanem a Crossing-nak a rövidítése :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Mi ezen sem keseredtünk el, mert Zita talált egy ösvényt a tengerparton, amin előre sétált és fel is fedezte, hogy az összeköttetésben van azzal a parti úttal, amin mi tovább szerettünk volna menni. És azt is eldöntöttük ekkor, hogy ez már csak másnap fog megtörténni. Mivel a tengerpart kapuját fél órán belül lezárták a tábla szerint, ezért villámgyorsan lezuhanyoztunk annak a mosdójában, majd elindultunk a kis ösvényen befelé a bringákkal. Egy-két nyaraló előtt áthaladtunk, mire megérkeztünk egy másik, de már csak murvás, kevésbé kiépített parkoló sarkába, ahol két pad mellett letáboroztunk. Senki nem volt a környéken, és csendes volt, ideális helynek tűnt az éjszakázáshoz. Ma nem fáztunk úgy rá, mint tegnap, okosak voltunk, gondoltuk. Ettünk valamit, én kitettem a naplementéhez a timelapse kamerát, majd felfújtuk a matracokat.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Úgy voltunk vele, hogy úgyse fog esni, a szigetnek ez az oldala tök száraz (már ahol nem építettek oázisokat), itt alig esik az eső, jók leszünk a szabad ég alatt. A széles asztal tetején ágyaztunk meg magunknak.

Mégiscsak jól jött volna valami tető…

Ez nem volt jó ötlet, mert nehezen aludtunk el, fújt minket a hűvös, sós szél a tenger felől, és néha egy-egy horgász érkezett, akik az autóikkal egyenest a szemünkbe világítottak, ahogy forgolódtak a parkolóban. De ez még mind hagyján lett volna, ha éjjel 2-kor nem kezd el esni az eső. Csak szemerkélt, ahogy a délelőtt folyamán is néhányszor, ezért úgy voltunk vele, hogy csak magunkra dobjuk a sátor ponyváját, és majd eláll. Hát nem állt el, hanem még jobban rákezdett. Egy ideig csak eltartottuk magunktól a sátorponyvát, hogy annak átázott, vizes belseje ne érjen hozzá a testünkhöz és a hálózsákokhoz, de aztán rájöttünk, hogy ez így nem lesz jó, mert odakint is vannak szanaszét cuccaink, és egyáltalán, már mindenütt folyik be a víz. Döntöttünk, és pakoltunk, amilyen gyorsan csak tudtuk, kidobtuk a sátrat a parkolóra, de amíg ezt tettük, már a belseje is teljesen átázott. A cövekeket nem bírtuk leszúrni a kemény földbe, a hálózsákjaink, a matracaink, a sátrunk és mi magunk is csurom vizesek voltunk, a holmijaink szanaszét voltak és mind áztak az esőben. Szar egy helyzet volt na! Még jó, hogy hideg nem volt, és fázni különösebben nem fáztunk, az tett volna csak rá az egészre. Én nekiálltam elpakolni a sátrat, miközben Zita néhány holmival gyalog előre ment, hogy bepakoljon a szomszédos tengerpart mosdójába. Amikor zuhanyoztunk, láttam, hogy odabent volt egy öltözőhelyiség padokkal, ott majd elleszünk reggelig, aztán korán eltűnünk, mielőtt nyitnák a kapukat. Gondoltam nagy naivan, de sajnos mire összepakoltam, Zita azzal a hírrel tért vissza, hogy az épületet is bezárták. És még mindig esett! Jól nézünk ki… Most mit csinálunk?! Kell egy tető! Mindegy hol, de egy tető alá kell bújnunk, máshol nem tudunk éjszakázni.

Tetőt, tonhalas rántottát és teknősöket kapunk

Elindultunk északnak, azon az utcán, amin másnap reggel szerettünk volna továbbindulni. Csak egy-két háznál volt valami világítás, de életet, embereket sehol sem találtunk, pedig az utca mindkét oldalát nyaralók szegélyezték. Nekem ezek elég sötét pillanatok voltak, de Zita utólag elmesélte, hogy ő magában szinte már nevetett a helyzeten. Hogy lehettünk ekkora ökrök és hogy lehetne ez ennél még rosszabb? Hála az égnek ezt már nem tudtuk meg, mert Zita talált egy széles, két oldalt nyitott, felül fedett kocsibeállót, ami a házon lévő feliratokból ítélve egy kisebb szállóhoz tartozott. Ide betoltuk a bringákat szép csendben két autó mellé, és elkezdtünk gondolkodni. Örültünk, hogy nem valakinek a házánál vagyunk, mert ugye mi is ismertük azokat a történeteket Amerikából, hogy embereket lelőhetnek és le is lőnek, mert itt ugye vannak államok, ahol olyan szabályok vannak, hogy ha valaki belép a te magánterületedre, akkor bizonyos esetekben léphetsz ilyet és hát a fegyvertartás is elég általános ebben az országban. De ha egy szállodánál vagyunk, talán mondhatjuk azt, hogy nem találtuk a recepcióst, fáradtak és ázottak voltunk, és lefeküdtünk a tető alá, mert odakint esett az eső.

Buták voltunk, kicsit meg voltunk szeppenve az új országtól, az USA-tól, és valamiért azt gondoltuk, hogy majd itt mások lesznek az emberek, mint más országokban. Ez az eső nekem a morálomat is kicsit letörte, és nem értettem, hogy lehettünk ekkora balgák, csak azt éreztem, hogy ez most nagyon nem jó nekünk itt, és bárhogy is próbáltam csavarni a dolgot, csak azt éreztem, ebből semmi jó nem fog kisülni, és hogy ezt már megint jól benéztük. Ennek oka talán az is volt, hogy nekem ez már a harmadik este volt, hogy nem aludtam eleget. Nagyon fáradt voltam. Felkészülve a reggeli kínos pillanatokra, lefeküdtünk egy asztal és egy fal közé a betonra aludni az időközben már átvett, száraz, meleg ruháinkban. Nem fáztunk, és később a matracaink is megszáradtak így azokat is magunk alá tudtuk tenni.

Reggel arra ébredtünk, hogy körülöttünk már emberek járnak-kelnek. Most lustálkodásról nem lehetett szó, ahogy elsőre felébredtünk, úgy pattantunk fel és kezdtünk el elnézést kérni és elmesélni a történetünket. Az ő első kérdésük is az volt, hogy megáztunk, mi? – Tehát nem néztek minket bunkó betolakodónak és nem is az volt az első reakciójuk, hogy mit keresünk itt és takarodjunk innen! Sőt… Nagyon kedvesek voltak velünk, érdeklődéssel hallgatták az utazásunk történetét, és aztán még gyümölcslével, kávéval is megkínáltak. A mainlandről érkezett, itt vakációját töltő néhány családdal hozott minket össze az eső, akik rettentő kedvesek voltak velünk. Mivel előző nap egy óriási tonhalat vásároltak, amit egymaguk nem bírtak megenni, még egy kiadós tonhalas rántottát is kaptunk ciabattával reggeli gyanánt.

Mikor már indultunk volna, az egyikük szólt, hogy jöjjünk, mert egy teknős mászott ki a partra. Kisétáltunk a partra, ami közvetlenül a szállótól elérhető volt, de teknőst nem láttunk, csak egy teknősre hasonlító uszadékfát, amit persze mindannyian jót nevettünk. Ekkor a beszélgetés a snorkelingre terelődött, már láttuk, hogy náluk is van búvármaszk és légzőcső, így azt is megtudtuk, hogy nem szabad továbbmennünk azokra a zsúfolt, széles partokra, ahová terveztünk menni, mert ha snorkelingezni akarunk, akkor arra a legjobb hely, ha pár házzal odébb, a 40-es házszámnál lekanyarodunk a partra vezető kis ösvényre. Ott aztán a harmadik szirtnél annyi halat fogunk majd látni, hogy nem győzzük majd fotózni, és a teknősök is mindig arrafelé ólálkodnak.

Reggelire egy óriási adag nagyon finom tonhalas rántottát kaptunk

Irány a 40-es házszám! :)

Elköszöntünk tőlük, megköszöntük a kedvességüket, és odatekertünk a 40-es háznál lévő lejáróhoz. Ez csak egy szűk ösvény volt két telek között le a sziklák partra. Még be se kellett menni a vízbe, máris megpillantottunk egy teknőst, aki a parti homokban heverészett, magát félig betemetve. Kipakoltuk az összes elázott cuccunkat és kiakasztottuk őket a közeli fákra és bokrokra száradni, majd fürdőruhát vettünk magunkra. Fogkrém a maszk üvegére, ráakasztani a légzőcsőt, a fényképezőgépet gondosan betenni a vízálló tokba, abból a levegőt kiszorítani, majd szorosan lezárni. Mióta vártam erre a pillanatra! Végre újra merülünk, de most tényleg egy szép helyen! Ahogy ledugtam a fejem a víz alá, az első dolog, amit megpillantottam, egy tőlem kb. 3 méterre lévő nagy teknős volt, ahogy éppen úszott felém.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ha a tonhalas rántottánál még nem is esett le teljesen, ekkor végre megértettem, hogy miért volt jó nekünk ez az esti elázás. Odafent a víz felett hétágra sütött a nap, kéklett az ég, és csak néhány bárányfelhő tarkította az eget. Meleg volt, fényesség, és én boldog voltam, hogy itt vagyunk. Ekkor éreztem először a Hawai’i szigeteken, hogy végre megérkeztünk Hawai’i-ra, értsd ezt most átvitt értelemben is. Tudtam, éreztem, hogy innentől már minden rendben lesz, és minden szép lesz. Zitát is besegítettem a vízbe, hogy bele ne lépjen valamelyik tüskés lénybe, amíg a sekély vízben sétál, és aztán együtt bevettük magunkat a vízalatti színes élővilág csodái közé.

Erről bővebben már csak legközelebb, mert már megint a 6. oldalon tartok. Most legyen elég annyi, hogy ez a megérzésem aztán tényleg bejött, és végre szép napok köszöntek ránk Hawai’i Nagy Szigetén.

Történt 2014. május 22-23-24-én, bicikliztünk 15,9 és 52,6km-t, lejegyezve és beszerkesztve június 5-én.

Honoluluban a gépünk a tervezettnél pár perccel előbb szállt le, mert a 7000km-es repülőút alatt be tudta hozni a kezdeti késésünket. Már a vámhoz való séta se volt semmi, ugyanis a reptér folyosóinak nem volt oldala, kintről áradt be a meleg, fülledt levegő. Híre se volt annak a 14 foknak, amit a repülőgépen a fedélzeti kijelzők ígértek. Gyorsan le is gomboltuk a nadrágjaink alját, és a bicikliket meg a két nagy kék szatyrunkat már rövidnadrágban vettük át. A vámnál vagy egy órát kellett sorban állni, amire nem számítottunk. Mint ahogy arra sem, hogy a hipermodern, aucklandi és melbourni repülőtér után ez egy kicsit öregesebb, kopottabb épület lesz a szuper fejlett Amerikában. Ezt én annak tudtam be, hogy Amerika már régebb óta fejlett, mint azok az országok, ahol legutóbb jártunk, ezért a reptérek is öregebbek. :)

A vámtiszt jófej volt, megkérdezte, mi járatban, odaadtuk neki mind a tíz ujjlenyomatunkat, aztán azzal búcsúzott el tőlünk, hogy „Have fun on your never ending honeymoon!” – Vagyis érezzük jól magunkat a soha véget nem érő nászutunkon! :)

Amikor végre kijutottunk a váróba, ott már várt ránk – nem is keveset! – John és Laura, akik rögtön egy Hawaii-ra nagyon jellemző virágfüzért akasztottak a nyakunkba! :) Ez ám a fogadtatás! :)

Laura és John nagy szeretettel (és türelemmel) vártak ránk a honolului repülőtéren – Jó volt így repülni, hogy tudtuk, hogy várnak, arról nem is beszélve, hogy nélkülük kb. az egész két napot bicikli össze és szétszereléssel töltöttük volna

Gyorsan készítettünk egy közös fotót, majd beszuszakoltuk a nagy dobozokat a kombi autójukba, ahová Zitával már csak úgy fértünk be az egyetlen szabadon maradt hátsóülésre, hogy ő az ölembe ült. Úgy látszik ez itt belefér, talán ez még nem az igazi Amerika, itt Hawaii-on lazábbak a szabályok. Egyébként meg bekötni be tudtuk magunkat, kettőnket egy biztonsági övvel. :)

Honolulu a 33. emeletről

Alig 10 perces autókázás után egy, a kínai negyed sarkában lévő 40 emeletes toronyházba kanyarodtunk be az autóval. Ezt az épületet eredetileg hotelnek tervezték, a sok japán turistára számítva, de ez a számítás úgy látszik annyira nem jött be, mert most csak mint egy „condominium”, vagyis mint lakóház működik, ahol lakásokat lehet bérelni. Lauráék a 33. emeleten laknak, és az épületben egyébként az első 7 emelet parkolóház az ott lakók autóinak, a 8. emeleten van egy bowling pálya, lent pedig konditerem, úszómedence, szauna és dzsakudzi. Az épületben portaszolgálat is működik, és a kapott chip-es kulcstartót minden ajtó melletti érzékelőhöz oda kell érintenünk, ha át akarunk jutni. Ugyanígy a liftben is, csak ott annyi a különbség, hogy csak a 33. emeletre működik a chip. Mivel kicsit féltettük lent hagyni a bringákat, azokat is bepakoltuk a liftbe, és arra a két napra, amíg O’ahu szigetén voltunk, vendéglátóink nappalijának oldalában pihentek a dobozban. A lakásukhoz egy erkély is tartozik, ahonnan mondanom sem kell, elég durva a kilátás. Még egyikünk sem járt Zitával soha ilyen magas épületben, ezért először kicsit félve álltunk ki az erkély szélére a korlát mellé.

Ez elsőre nem ment könnyen… Mármint kiállni az erkély szélére

A kilátás Honolulura a 33. emeletről

Este még ettünk pár falatot és beszélgettünk talán olyan éjjel egyig, majd mindenki nyugovóra tért. Mi is egy külön szobát kaptunk, ami mellett egy fürdőszoba is volt, amit gyakorlatilag csak mi ketten használtunk Zitával.

Reggeli a 33. emeleten

Másnap reggel John és Laura dolgozni mentek, de mivel Laura önkéntes az Aquariumban, ő meg tudta várni, amíg mi is felkelünk, így kaptunk tőle némi útbaizgazítást, még a buszmegállóig is lekísért minket. Itt a buszozás úgy működik, hogy kinézzük a thebus.org-on, hogy hová szeretnénk menni, majd felszállunk a megállóban az adott számú buszra, és a sofőr melletti kis dobozba beledobunk/rakunk 2,5 dollárt. Ami általában úgy működik, hogy 2 darab papír egydollárost, majd két quartert, vagyis negyed dollárost rakunk a gépbe, vagy ha pl. ketten vagyunk, mint mi Zitával, akkor egy 5 dollárost. Igen, ez elég drága, egy jegy kb. 550 forint, de mivel csak két napot voltunk ezen a szigeten és ezt a két napot se gyaloglással, se bicikliszereléssel nem akartuk elrontani, ezért ha jól emlékszem, összesen négyszer buszra szálltunk.

Hula tánc, AT&T, Lego és Ben&Jerry’s a plázában

Elsőnek egy plázába mentünk, igen, jól olvastátok, egy bevásárló központba. Azért egy ilyen helyre, mert itt adták elő ingyen és bérmentve a tradícionális Hawaii Hula táncot minden délután 1 órakor. Ez a tánc mára persze már enyhén westernizálódott, ahogy sok minden más is a világon, de azért még mindig elég érdekes volt, és egyedi. A Hawaii kultúrában egyébként azért játszott nagy szerepet ez a tánc, mert amíg nem jöttek a telepesek és honosították meg az írást és az olvasást a hawaiiak nyelvén is, addig nekik nem volt semmilyen írott hagyatékuk, minden szájhagyomány, illetve ezen táncok alapján maradt fent generációról generációra.

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Ezek a táncok tehát történeteket, tanításokat mesélnek el és tartanak fenn, vagyis hát tartottak fenn, mert ma már van ugye videokamerája is az embernek, így fel tudja venni és meg tudja mutatni Nektek, hogyan is néz ki egy ilyen tánc:

A pláza egyébként más miatt is érdekes volt számunkra, és nem azért, mert Bangkok óta nem jártunk ilyesfajta létesítményben. :) Hanem azért, mert ez kicsit más volt, először is nyitott volt az egész, tehát a boltok közti folyosók sokszor nem voltak fedettek, vagy ha mégis, akkor sem volt légmentesen lezárva az egész a környezettől. És a boltokba is bementünk, persze csak céltudatosan. Először is SIM-kártyát szerettünk volna venni, és mint azt megtudtuk, ilyet csak két szolgáltatónál lehet venni, a T-Mobile-nál és az AT&T-nél. Illetve a kioskokban kapni még mindenféle egyéb típusokat is, de azok is csak ezen szolgáltatók hálózatát használják, és mivel ezáltal se nem olcsóbbak, se kézzel fogható ügyfélszolgálat nem tartozik hozzájuk, ezért nálunk ez az opció kiesett. A többi mobilszolgáltató valami más rendszert használ, amire a mi európai telefonjaink nem képesek. Maradt tehát ez a kettő, és mivel plázánkban csak az AT&T-nek volt irodája, ezért még nem vettük meg a SIM-kártyát, de az árakon már hanyatt vágódtunk. 25 dollár a legolcsóbb értelmes pre-pay csomag 30 napra, ebből 250 perc lebeszélhető, de ezek akkor is ketyegnek, ha minket hívnak. Viszont az sms az korlátlan, küldeni és fogadni is, bármely hálózatra, szerte az egész USA-ban. A legolcsóbb netes csomag ugyan ezt tudja csak korlátlan beszélgetéssel és 1GB adattal, de az már 40 dollártól kezdődik. Ja, és persze ez még nem az igazi ár, mert mint minden feltüntetett árra, így erre is rájön még az adó. Magyarul, amit a boltokban látsz kitéve árat, az sosem az, amit aztán valójában fizetned kell. Ráadásul attól függően, hogy milyen típusú szolgáltatásról vagy termékről van szó, az adó mértéke is változó… Szóval kész agyrém! :)

A plázában még bementünk, vagyis a bennünk lakó gyermek behúzott minket egy LEGO-boltba, ami érdekes volt, főleg, hogy igazából soha életünkben nem jártunk eddig ilyen üzletben, ami csak kifejezetten LEGO-t árult volna.

Kilóra árulták a legnépszerűbb kockákat :)

Kilóra is meg lehetett venni az építőkockákat, és persze az egyik sarokban ott voltak a régi kedvenceim, a Technic LEGO-k, igaz manapság már sokkal inkább elment az egész irányzat a teljesen egyedi alkatrészekből összeépülő, mozgatható dolgok irányába, így már szinte csak azt lehet összerakni belőlük, ami a dobozukon szerepel, vagyis az egészből elvész a kreativitás, ami szerintem nem jó. Persze ezen elég könnyedén túl tudtuk tenni magunkat, főleg miután a szomszéd boltban Zita megpillantott egy Ben&Jerry’s hűtőszekrényt, tele a legeslegkedvencebb fagyimárkájával, amit persze odahaza nem lehet kapni, és mindenhol, ahol eddig jártunk a világban, méregdrága volt. De nem itt! Egy buszjegy árából már tudtunk venni egy kisebb pohár fagyit, amire persze még rájött az ÁFA! :) De legalább kanalat, azt ingyen kaptunk hozzá, így már nagy boldogan sétálhattunk ki a szemközti tengerpartra.

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Hawai’i Feeling… :)

Ez még nem a híres Waikiki part volt, hanem egy vele keletre szomszédos, sokkal csendesebb tengerpart. Mivel időnk már nem sok maradt, a vízbe nem mentünk be, pedig nálunk volt a snorkeling felszerelés, de úgy voltunk vele, hogy majd holnap. Ehelyett most csak sétáltunk egy jót a parton, néztük az embereket, a felhőkarcolókat, a vízi mentők bódéit, és próbáltuk felfogni, hogy itt vagyunk Hawaii-on. Ez ekkor még nem igazán sikerült, de azért boldogok voltunk, hogy itt vagyunk. Ekkorát még sosem ugrottunk ilyen gyorsan. Nemrég még jég borította hajnalban Új-Zélandon a sátrunkat, most meg itt mászkálunk egy homokos tengerparton mezítláb, rövidnadrágban…

Futás Pearl Harborban

Délután három órára már vissza is tértünk a 33. emeletre, mivel az volt megbeszélve Laurával és John-nal, hogy elmegyünk velük futni. Ők ugyanis keddenként eljárnak egy helyre a barátaikkal futni, és mikor én ezt meghallottam, megkérdeztem, hogy velük tarthatunk-e. Persze nem voltak ellenére, sőt… Így aztán az SPD cipő és a strandpapucs otthon maradt, helyette futó- illetve túraszerkóban autóba ültünk, és ott is maradtunk vagy egy órát, ugyanis odafelé menet olyan dugóba kerültünk, hogy mi olyat, ha jól emlékszem, Brisbane óta nem láttunk. Szinte álltak az autók az autópályán. Azért még valahogy éppen időben odaértünk és John-nal kettesben elindultunk futni, míg Zita és Laura sétára fogták. Pearl Harborban jártunk, egy mérföld futás után egy híd rámpájára futottunk fel. John egy olyan cégnél dolgozik, ahol az itt felújított tengeralattjárón végzett munkálatokért felelős (és egyébként az ő cége találta fel a ducktape-et, melynek license-ét aztán eladták, pedig ha megtartják, csak azzal nagyobb üzletet csinálhattak volna), ezért az ő igazolványával be tudtunk menni mind a ketten, persze az útlevelemet azt nekem is meg kellett mutatni a híd előtti kapunál a biztonságiaknak. Ez a híd egyébként nagyon speciális, ezt is John cége üzemelteti, egy évben egyszer felnyitják, vagyis felemelik a legmagasabb részét és a mellette lévő szakaszt beúsztatják alá, így a nagy csatahajók át tudnak úszni a szoroson. Hogy erre miért van szükség, miért nem kerülik csak egyszerűen a szigetet, amire épp befelé futottunk ezen a hídon, az már csak később jutott eszembe, ezért erről nem kérdeztem meg John-t. A híd túloldalán feltűnt az Arizona csatahajó emlékműve, ez ugye egyike azoknak a hajóknak, amelyet 1941-ben az alatt a nevezetes japán csapás alatt elsüllyesztettek.

Az Arizona emlékmű

Ez volt az a bizonyos „Pearl Harbor”, amiből aztán film is készült, nem is egy… Mi pedig itt terveztünk körbefutni, ezen a szigeten, ami valamiféle katonai terület, de nem épp a legdurvább, hiszen különben nem lehettünk volna ott csak így. A szigeten egyébként mindenféle katonai szolgálatot betöltő, vagy betöltött emberek is laktak, tehát volt egy teljesen normális lakónegyed, csak katonák és veteránok számára. Ahogy kerültük meg a szigetet, egyik oldalt feltűnt a távolban a vízen egy leszerelt, de még szükség esetén újra beüzemeltethető atommeghajtású repülőgép-hordozó anyahajó, majd ahogy fordultunk a sziget túloldalán, úgy szemközt három tengeralattjáróra is rámutatott John, amelyeket én különben nem vettem volna észre.

Egy berozsdásodott, régi atommeghajtású repülőgép-hordozó… :o

Ezeket azért tudja ilyen jól, hogy hol „parkolnak”, mert az egyiken épp most dolgoznak. Visszafelé menet, amikor már nagyon oda voltam, hiszen a 8 mérföld az kilométerben számolva 13km is megvan, és majd le szakadtak a lábaim, akkor egy másik csatahajó, a Missouri mellett is elfutottunk.

A Missouri is már csak múzeum

Ez is már csak mint valamiféle múzeum áll itt, de mi nem mentünk be, különben is zárva volt már.

Jó kis futás volt ez, sajnálom, hogy a lányok végül nem tudtak bejönni a szigetre, ha ezt előbb tudom, akkor megbeszélem John-nékkal, hogy csak sétáljunk a kapuig, hogy ők is be tudjanak jönni John mellett az ő igazolványával. Bár igazából nem is a futás, hanem az utána tartott kis evős-ivós összejövetel volt igazán jó, mindenki hozott ide valamit, volt két óriási szalámis pizza, sütemények, chipsek, hideg sör és üdítők. Itt remek egy órát töltöttünk el érdekes emberek között, megismerkedtünk a futás kiinduló és végpontjának otthont adó sportbolt vezetőjével, és egy utazás-őrült hölggyel, aki nagy érdeklődéssel hallgatta a tanácsainkat Magyarország és Kelet-Európát illetően, és aki mellesleg lábtyűben futott. Ez utóbbi dolog nekünk is megfogta a fantáziánkat, olvasva Geszti Dani terepen futott félmaratonjairól, pár nappal később el is gondolkodtam, hogy ha ez tényleg jó dolog, és megtanulható, megszokható, akkor nekem is jó lehet futáshoz, illetve nekünk is túrázáshoz, illetve a sziklás partokon való vízbeereszkedéshez is. Mindez azért lehet logikus, mert talán tényleg egészségesebb és jobb ez a fajta „cipő”, és másrészt nálunk a táskákban egy-egy ilyen pár lábtyű kevesebb helyet és súlyt foglalna el, mint a mostani túra és futócipőink.

A futás után már nem sok erő maradt bennünk, főleg bennem nem, mert a 13km nagyon kivett belőlem, és nem csak a lábaim érezték meg, hanem a második „light” sör megivása már valahogy utólag nagyon nem tűnt számomra jó ötletnek. Valahogy eltelített, vagy az volt a baj, hogy nem az alkohol, hanem a kalória tartalma volt csak alacsony, és ekkora terhelésre nem kellett volna ennyit (kétszer 330ml) innom. Szóval kidőltem na, nem is emlékszem már másra ebből a napból. Ja, de igen, begyűjtöttük a timelapse kamerát az erkélyről és lementünk a jacuzzi-ba Zitával. :)

Kefir klubkártyával a kenyérre kenve

A másnapra, vagyis a második o’ahui napunkra viszont nagyon is emlékszem, mert sok szép és izgalmas dolog történt velünk ezen a napon. Először is lementünk a közeli Safeway szupermarketbe és felfedeztük az amerikai élelmiszerbolti felhozatalt. Az már nyilvánvaló volt az első perctől, hogy azonnal ki kellett váltanunk egy klubkártyát, hogy a néha több dollárral olcsóbb akciós árakat megkapjuk. Ekkor még nem is sejtettük, hogy hamarosan ez a plasztikkártya másra is jó lesz! :) Ugyanis reggelinek kenyeret (szeletelt, kocka, 3 dollár), kefirt, felvágottat (vékonyra szelt sonka, megint 3 dollár) és lapkasajtot (20db, 3 dollár) vettünk, és mivel a kefirt a kenyérre kellett valamivel kennünk, ehhez pont jól jött a frissen kapott plasztik klubkártya. :)

Visszajáró érméket adó gép a pénztárnál :)

A kefír klubkártyával kenve az igazi! :)

John egyébként elmondta nekünk, hogy mivel Hawaii egy távoli szigetvilág és itt kevés élelmiszert állítanak már csak elő a helyi lakosság méretéhez képest, ezért a szárazföldről hozzák be az ételt, ami így drágább, mint ott, az USA többi részén. Ami itt a szigeteken 20 dollár, azt a szárazföldön általában már megkapni 13-14 dollárért. Ez jó hír, ezek szerint csak a kezdet lesz ilyen drága itt Hawaii-on.

Miután megreggeliztünk a bolt előtt, Zita visszarohant a 33. emeletre eltenni a maradék ételt a hűtőbe, hogy meg ne romoljon, én pedig elindultam a pár sarokra lévő T-Mobile üzletbe, hogy megnézzem a pre paid simkártya és az ahhoz tartozó előfizetési lehetőségek árait. Sajnos itt még drágább volt minden, 35 dollárról indult a legolcsóbb csomag és ehhez még hozzájött egy 10 dolláros aktiválási díj valamint ugye még az adók, így az egész kitérő csak arra volt jó, hogy az egyik kiállított, görbített kijelzős csudamobilon megnézzem, hol van a legközelebbi AT&T iroda.

Ezután szaladtam vissza Zitához, és már sétáltunk is az 1,6 mérföldre lévő irodába. Ez egy szép séta volt, útközben gyönyörű parkos részeken haladtunk keresztül, láttunk egy érdekes teknősszobrot, a nagy király szobrát, valami kastélyszerű épületet szép kerttel, na és végül az AT&T iroda is meglett.

A Cisco is mindenütt ott van! :) Csak nem olyan látványosan, mint pl. a Google vagy az Apple

Nagyításhoz klikk a képre!

Nagyításhoz klikk a képre!

Itt se kapni autót 20 millió forint alatt…

Itt tényleg csak 25 dollár volt a 250 perces, végtelen sms-es csomag, plusz egy kis áfa. Ezt megvettük és már hívtunk is rögtön néhány ismerőst, illetve a buszról, ami az iroda előtt vett fel minket, még kiküldtem pár sms-t mindenkinek, akiknek már tudtuk az amerikai mobilszámát.

Alagúton keresztül egy vulkán tetejére, avagy túránk a Diamond Headre

A busszal a Diamond Head nevű helyre mentünk, ami egy vulkánkráter Honolulu központjától néhány mérföldre keletre a part mentén. A buszmegállótól, ami egyben a busz végállomása is volt, már csak pár száz métert kellett sétálni, és megérkeztünk „a hegy rámpájához”. Elindultunk fölfelé egy makulátlanul aszfaltozott út mentén, ami hamarosan véget ért a hegyben. Vagyis hogy egy alagútban folytatódott. Megkérdeztük az egyik nyitott turistabusz vezetőjét, hogy nekünk gyalogosoknak akkor most merre kéne mégis továbbmenni, mire ő az alagút felé mutatott. És valóban, ahogy közelebb mentünk, láttuk hogy bal oldalt, az út mellett hajlékony fényvisszaverő karókkal le van választva nekünk egy keskeny sáv.

Az alagút a kráter belsejébe

Ezen keresztül át tudtunk sétálni az alagúton, egyenesen be a vulkán kráterének tágas, lapos belsejébe. Bent egy jegypénztár (gyalogosoknak 1 dollár, autósoknak 5 a belépő), nagy parkoló, mosdók és büfék fogadtak bennünket egy kellemes parkkal körülvéve. Itt vizet vettünk magunkhoz, majd elindultunk tovább, fel a kráter peremére a szépen kiépített, kezdetben betonozott, aztán már csak sziklákon haladó ösvényen haladtunk. Ahogy mentünk följebb, ez úgy kanyargott egyre jobban a domborzatot követve, és közben már régi vízvezetékcsőből épített korlátok is szegélyezték. Mígnem meg nem érkeztünk egy alagútig, ami enyhén emelkedett, és talán 100 méter hosszú lehetett. Bent voltak lámpák is, így fejlámpa nélkül is elboldogultunk volna, még úgy is, hogy a végén, a tetején vett egy 90 fokos kanyart az alagút. Ezután már újra kint voltunk a forró délutáni napon, és megcsodálhattunk néhányat, a számunkra igen idióta és vicces amerikai figyelmeztető táblákból! Ekkor láttunk először ilyet, később aztán még rengeteg helyen, Zita meg is jegyezte, hogy ezek a huncut amerikai sziklák, figyelmeztetés nélkül esnek le, hát milyen dolog ez!? Persze nem azon röhögtünk, hogy ráeshetnek valakire itt a sziklák, hanem azon, hogy ezt úgy írják ki, hogy „without warning”. :)

Ezek a huncut amerikai sziklák, figyelmeztetés nélkül ránk zuhanhatnak!

A Diamond Head csúcsa

A csúcsig már csak pár lépcsősor volt, és az egykor második világháborús bunkert odafent most, mint árnyékot adó menedékként élvezhettük. A kilátás pedig valóban gyönyörű volt, látszott a város és talán a fél sziget, na meg a gyönyörű tenger.

Körpanoráma a csúcsról – Az “üres” óceánt nem vettem bele

Egy világítótorony a vulkán lábánál

Helló! Itt vagyunk a Diamond Head tetején! :)

Város mindenütt, ahol lehetett építkezni, ez O’ahu és Honolulu

Kilátás Honolulu és a Waikiki Beach felé

Odafent lakomáztunk egyet az előre elkészített (klubkártyával megkent) szendvicsekből, majd ahol jöttünk, vissza is mentünk, azzal a különbséggel, hogy a kráter túloldalán, ahogy visszaérkeztünk az utcákhoz, nem a buszmegállóhoz sétáltunk vissza, hanem egy talán 2 mérföld hosszú utcán lesétáltunk a szintén híres Waikiki Beach-hez. Mikor megérkeztünk a partot övező zöld parksávhoz, megkérdeztünk valakit, hogy merre van az Aquarium, és ezt milyen jól tettük, mert megtudtuk, hogy még balra, vissza kelet felé kell mennünk egy kicsit. Mire megérkeztünk, már lejártuk a lábunk és fáradtak voltunk, megint leültünk, most a fűbe, a pálmafák alá, hogy megegyük a maradék szendvicseket.

Waikiki Beach

A belépő sajnos valami 15 vagy 25 dollár volt az Aquariumban, így ezt kihagytuk most és Laura tanácsára csak snorkelingezni mentünk a közeli vizekbe. Pár lépésre keletre az Aquariumtól volt is egy nagyon szép part, öltözővel és zuhanyzóval, igaz utóbbiak kicsit lepukkantak voltak, de legalább voltak. Itt átvedlettünk békaemberbe és már mentünk is a víz alá. A tenger kicsit zavaros volt, ki is volt téve emiatt egy piros zászló, amit mi csak utólag vettünk észre. Sajnos nem sok érdekes dolgot láttunk így a víz alatt, és az dobált is minket sokat, ezért körbeúsztuk a háborús emlékművet, aztán visszasétáltunk a parton a cuccainkhoz.

A partot legtöbb helyen ilyen szép zöld park övezi

Facebook-on már többen megírtátok, hogy hívják ezt a lényt…

Az ilyen üregekben szeretnek elbújni a halak a kíváncsi emberek elől :)

Azért egy pillangóhalat így is sikerült elcsípni

Mivel felni is van rajta, ez tuti nem véletlenül esett le egy hajó oldaláról, hanem emberi hülyeség által került a vízbe.

A part a vízből :)

A víz túl vad volt most a nyugodt nézelődéshez, féltünk hogy hozzávág minket a korallhoz és megsérülünk, na meg ugye eleve ugyan emiatt a láthatóság is elég rossz volt odalent. De azért szép volt, és így is élmény volt, hiszen ilyen meleg, kellemes vízben már nem úsztunk Kelet-Timor óta, ami már vagy 9 hónapja volt.

A fürdés után még sétáltunk kicsit a parton, megcsodáltunk néhány szobrot és a röplabdásokat, meg úgy egyáltalán a környéket, a gyönyörű zöld parkot a pálmafákkal és a hosszú homokos fövenyt.

A parti sétány

Itt is vannak banyana fák :)

Wakiki Beach

Strandröplabda

A Diamond Head a Waikiki Beachről nézve – Ott voltunk fent a legtetején! :)

Szörfös és fóka szobor :)

Aztán pedig felszálltunk egy hazafelé tartó buszra. Ez még érdekes volt, mert leült mellém egy fickó, és elkezdett nekem beszélni a legújabb Godzilla filmről. Hogy milyen jó volt, meg hogy ő ma hat dollárért meg tudta nézni, és hogy ez most más volt, mint a régi Godzilla filmek, mert a Godzilla volt a „good guy”. :) Mi persze kellemesen elbeszélgettünk vele, annak ellenére, hogy ez valószínű nem volt (sajnos) normális dolog ezen a buszon, mert többen furcsán néztek rá, hogy csak úgy leállt dumálni velünk (ráadásul két turistával! :o), és emlékszem, még a buszvezető is hátrafordult mosolyogva. Aztán emberünk leszállt, mi is jót mosolyogtunk rajta, majd mi is leszálltunk, és mielőtt még felmentünk volna a 33. emeletre, újabb kört tettünk a Safeway-ben, bevásároltunk a pizzához, amit én azon nyomban nekiálltam begyúrni, ahogy hazaértünk.

Ja igen, egy dolgot elfelejtettem megemlíteni, ezen a reggelen online becsekkoltunk a Hawaiian Airlines másnap reggeli, Kona-ba tartó járatára, és a rendes feladott poggyászaink (23kg – 15 dollár klubtagsággal) mellé vettünk két bicikli-poggyászt is (32kg – 25 dollár), ezért ezen az estén egy kicsit átrendeztük a táskáinkat, beledobtunk egy-két nehéz holmit a biciklim dobozába, hogy a másik feladott poggyászból most ne kelljen majd a reptéren kipakolni. És persze ugyanezen az estén megsütöttünk 3 nagy tepsi pizzát, amit finom borral és a hűtő mélyéről előkerült Ben&Jerry’s fagyikkal ettünk meg, utóbbit Zita nem kis örömére. :)

Másnapra is maradt, a végét már a Nagy Szigeten, a biciklik összeszerelése közben ettük meg.

Mindezt persze még mindig a 33. emeleti erkélyen, Laura és John nagyszerű társaságában.

Másnap John kivitt minket dobozostul a reptérre, ahol minden rendben zajlott, csak az egyik biztonsági őr volt kicsit bunkó és türelmetlen velem, amikor ahogy a táblák felszólítottak rá, én minden elektronikai cuccot kipakoltam a táskámból. Lehet kicsit soknak vélte a sok régi kompakt fényképezőgépet, a netbookot, meg ennek a sok holminak az összes tartozékát és töltőjét. :) De hiába, hát ez az irodánk, ezek nélkül nem lennének videók, fotók és blog sem lenne, sőt talán már utazás sem, hiszen rengeteg mindent az online világ tett számunkra lehetővé, online találtunk rá Laurára és Johnra a Warmshowers-en, online vettük a repjegyeinket, online terveztük az utunkat, stb, stb…

A kifutóról még láttunk egy-két vadászgépet a hangárokban meg olyan nagy böszme katonai gépeket, mint a filmekben, aztán felszálltunk és már csak a saját repülőnk árnyékát csodáltunk a meseszép vizeken. A repülőút nagyon rövid volt, elő se vettem alatta a netbookot, máris ereszkedtünk a Nagy Sziget nyugati városa, Kona felett. Hogy ott mi várt ránk, azt már csak a következő fejezetekben mesélem majd el! ;)

Történt 2014. május 19. és 22. között. Megírva május 30-án.