A 30 Rupee-s Dhaba és a momo, amit az utcán vettünk

McLeod Ganj-ban, mint már írtam, igen jól éreztük magunkat. Ehhez az is hozzájárult, hogy nagyon jókat ettünk. Barbara végül nem jött el ide, így nem tudtunk vele újra találkozni, de egy tanácsot meghagyott nekünk e-mailben. Ha jókat akarunk enni, olcsón, keressünk egy indiai étkezdét, vagyis egy dhaba-t a városban. Ez gyorsan meg is történt már az első nap, és ezután ez a hely a törzshelyünké vált, minden nap ettünk itt legalább egyszer, de volt, hogy többször is. Igazából csak egy pár négyzetméteres koszos lyuk volt a hely, de köszönhetően a finom ételnek, és a kedves embernek, aki a helyet vezette, az egész mégis barátságos volt, és szerettünk ott lenni és ott enni. A menü nem volt túlszofisztikázva: kis csáj: 5, nagy csáj 10, dall, és/vagy vegyes zöldség 30, currys csirke 40. A számokat 4,42-vel kell szorozni, hogy forintot kapj belőlük, és az ételek alá még egy nagy tányér rizst is el kell képzelni. A sztandard menünk a zöldséges-dallos rizs volt 30-ért. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy nagy tál rizst nyakonöntöttek dallal és két-három féle egyéb vegyes zöldségfőzelékkel. Ennél több nem is volt a kifőzdében, viszont ezek mindig voltak és mindig finomak voltak. Ja, nem igaz, mert még csápátit is készítettek, ennek darabja, ha jól emlékszem 5 rupee volt. Szóval szerettünk idejárni, és általában csak egy tányér ételt kértünk, mert ennyivel jól laktunk ketten Zitával. Persze Barbarától tudtuk, hogy itt is él az a szabály, hogy ha kérsz még, akkor kapsz ingyen egy kis repetát, de ezzel sosem kellett élnünk, mert mindig jóllaktunk egy adaggal.

Egy másik ételt is megkóstoltunk, amit sok étlapon tibeti ételnek jelöltek, de hogy teljes legyen a kép, tituláljuk csak északi ételnek (északi, ha csak a szubkontinensben gondolkodunk). Ez volt a momo! Azóta hallottuk, hogy húsos verziója is van, és alig várjuk, hogy az is szembejöjjön velünk az utcán, merthogy ezt az eledelt street-food, vagyis utcai kaja formájában is megtalálni a jobb helyeken. Kívülről csak apró, kerek tésztadarabok, de ha beléjük harapsz, belül finom krumpli van, vagy vegyes zöldség – vagy akár hús, mint ahogy később megtudtuk. Mindezt kérésre ki is sütik neked olajban, és ha úgy szereted, még chili szósszal is nyakon öntik, változatlan áron: négyet, 10 rupiért. Legalábbis McLeod Ganj utcáin, nem messze a főtértől. Nekem a chili nélküli, olajban kisütött krumplis momo lett a kedvencem.

És hogy kerek legyen a McLeod Ganj-i étkezéseinkről szóló fejezet, azt is megemlítem, hogy milyen volt az, amikor nem autentikus ételeket ettünk. Azt már ugye említettem, hogy reggelire tükörtojást sütöttünk a gyönyörű kilátással megáldott erkélyünkön. Ez, ha az étel miatt nem is, de a kilátás miatt autentikus volt. Ez a főtér sarkában található 30-40 rupee-ért vesztegetett cukrászsüteményekre és város számtalan éttermében kapható pizzára már nem volt elmondható, de mégis beneveztünk rájuk, utóbbira egy helyen valahol 100 és 150 rupee között. Ez honétvágy csillapításnak jó volt, illetve arra is, hogy miközben a pizzára vártunk az étterem könyvespolcán elhelyezett India Lonely Planetből és egy nagy kihajtható India térképből merítve elkezdtük álmodni s tervezni a Dél-Indiában való utazásunkat. Vonattal és busszal. Hogy miért nem így, és miért nem továbbra is csak bringával, arra majd később kitérek, amikor oda érünk, most maradjunk csak McLeod Ganj-ban.

Új oszlop a költségtáblázatban: szuvenírek!

A várost nem csak a környéken található erdők, és a kristálytiszta levegő (amit a városban nem mindig, de a környékén 0-24 megtaláltunk) miatt kedveltünk, hanem azért is, mert úgy éreztük magunkat, mintha egy kis Tibetbe csöppentünk volna, még akkor is, ha igazából nem is tudjuk még, milyen is valójában az igazi Tibet. Az utcákon kopaszra nyírt, bordóruhás buddhista szerzetesek sétálgattak, és az épületek földszintjein sorra nyitottak reggel a tibeti tárgyakat árusító boltok. Az üzletekben a helyhez illő kellemes zene szólt, és füstölőt égettek, ezért minden ilyen kis utcából nyíló üregnek megvolt a saját hangulata, amit nagyon élveztünk. Igen, még én is! Én általában nem szeretek a kirakatok között vagy a boltokban bolyongani, még akkor sem, ha céltudatosan látogatom őket, de ez most teljesen más volt, és ha annyira nem is, mint Zita, de kifejezetten élveztem. Így került sor egy újabb sor nyitására a kilométer és költségtáblázatban: „Szuvenírek”. :) Egy-két dolognak nem tudtunk ellenállni, de azt nem árulom el, mik ezek, mert lehet hogy jut belőlük valami a családnak, barátoknak is, ezért nem akarom lelőni a meglepetéseket. :) Így azt sem árulom el, hogy mi mindent láttunk a boltokban. Na jó, azt elmondom, amit nem vettünk. Ezekben a boltokban általában tibeti menekültek által készített tárgyakat lehetett kapni, ami azért is jó, mert így munkát adtak nekik, meg azért is, mert így könnyebb jó áron eladni. Na de ne rosszmájúskodjunk, mert ezek tényleg szép tárgyak voltak, a tibetiekkel pedig tényleg elég kegyetlenül elbántak a kínaiak kb. fél évszázaddal ezelőtt, és azóta is folyamatosan. Erre úton útfélen felhívták a figyelmünket a tibet-kínai (v)iszonyt taglaló táblák.

Kedvenc boltunk a szállásunkhoz vezető utcán volt, ezt egy Belgiumból származó nő vezette, akinél mindig eltöltöttünk egy 10-20 percet beszélgetve. Picit drágább árai voltak más boltosoknál és az utcai árusoknál, de volt sok olyan termék nála, amit sehol máshol nem láttunk. Ettől függetlenül is jó volt nála lenni, mert

Ez egy igazi, élő tehén, nem dekoráció!

Zitával nagyon megtalálták a közös hangot és annyit beszélgettek, hogy én ezalatt minden tárgyat és festményt tüzetesen megvizsgáltam a boltban. Nem számítottuk ilyesmire, de utolsó nap az egyik ajándéktárgyat valóban ajándékba kaptuk a hölgytől. Ettől először zavarba jöttünk, de végül elfogadtuk, és rájöttünk, hogy így igazából „hozzáadott értéket” kaptunk a tárgy mellé, mert ezzel azt érte el, hogy ahányszor csak ránézünk majd erre a tárgyra az otthonunkban, mindig eszünkbe fog ő jutni, és a kellemes kis bolt McLeod Ganjban, ahol annyit beszélgettünk vele.

Azért sem vásárolhattunk mindenfélét össze-vissza ész nélkül, mert pontosan tudtuk, hogy amit most veszünk szuvenírt, annak az itt fizetett ára csak az egyik része a költségnek, mivel ezeket nyilván haza fogjuk valahonnan küldeni, és azt pedig kilóra mérik, tehát igyekeztünk könnyű, és könnyen szállítható tárgyakat választani, na és persze nem túl drága dolgokat. Ez azt hiszem sikerült is, összesen 2 napi büdzsénket sem vertük el ezekre a materiális dolgokra.

Rengeteg apró, és egész ember nagyságú szobrok is voltak, ezek 3-400 rupee-tól indultak és a csillagos égig szaladt felfelé az áruk a méretükkel párhuzamosan. Ugyanígy volt a hatalmas festményekkel, amelyek nagyon aprólékosan voltak kidolgozva, és olyan dolgokat ábrázoltak, amihez foghatót még sehol nem láttunk, és amiről csak találgatni tudtunk, hogy mi is lehet, vagy mit is akar mondani. De mivel tüzetesebben azóta sem néztünk utána ezeknek a mandaláknak és az egyéb festmények történetének, most nem tudom részletezni azt, hogy ezek miről is szóltak. Majd egyszer, ha hazaértünk erről az őrült útról, hideg téli estéken a tűz mellett utána jártunk részleteiben, ha úgy érezzük.

A Dalai Láma templom, és a Dalai Láma otthona körüli séta

Addig is sétáljunk el a Dalai Láma lakóhelyéhez, ami egy egész komplexum, benne a Dalai Láma templommal. Ide először úgy jutottunk el, hogy követtünk egy tömeget, akik gyertyát tartva sétáltak. Azt mondták, hogy a Free Tibet-ért van a menet, hát csatlakoztunk, és elsétáltunk velük egy emlékműhöz, ahol valami megemlékezést tartottak, de mi ezt már nem vártuk meg, hanem felsétáltunk a templomhoz, ahol megnéztük a Buddha szobrot, és azokat a talán imádkozó embereket, akik sorra földre vetették magukat, majd felálltak, és kezdték az egészet elölről. Ehhez volt egy fa deszkájuk és néhány rongydarab a kezükön, tehát relatíve kényelmesen tették mindezt. Ugyanezen a helyen volt az állítólag „must see”, vagyis kihagyhatatlan Tibet Múzeum, amit mi kihagytunk, mivel mindkét nap zárva volt, amikor próbáltuk meglátogatni. Innen indult egy körút egy domb körül, ez egyfajta mini zarándokút volt, vagy valami ilyesmi, mert rengeteg ember járta körbe ezt a dombot. Ennek a dombnak a túloldalán találtunk még egy nagyon érdekes és színes templom együttest, amelyek nagyon sűrűn tele voltak aggatva imazászlókkal. Ezek a zászlók kék-fehér-sárga-zöld-piros színűek, ezek a színek az eget, a felhőket, a földet, a növényeket és a tűzet jelképezik, legalábbis ahogy mi hallottuk. Kiaggasztva őket a szélbe, hosszú életet és egészséget adnak. Valahogy a szél által, amit én sem értek pontosan, de a lényeg, hogy a szél elviszi az zászlóra írt imákat, és ezáltal. Ezen a helyen rengeteg ilyen zászló volt mindenütt a fákon és a templomok környékén. De még köveket is láttunk az egyik sétányon színes feliratokkal megfestve. Persze jelentésükre és értelmükre nem jöttünk. Arra viszont igen, hogy rossz irányba sétáljük körbe a dombot, mert mindig mindenki csak szembe jön velünk. Valószínű az óramutató járásával megegyező irány nem csak az imamalmok forgatására igaz, hanem a domb körbejárásánál is követendő. Remélem azért nem lettünk átkozottak, azzal, hogy mi az ellenkező irányba jártuk körbe a dombot. :)

Klikk a képre a nagyobb templomért!

Hazafelé Hoshiarpurba a buszút McLeod Ganj-ból mintha gyorsabban telt volna, mint idefelé. Most nem wetiko.hu-t, hanem ivi.hu-t olvastam, de Zita éppúgy elaludt a vállamon mint idefelé. McLeod Ganj igazán remek hely volt, és nagyon élveztünk ott lenni. Ha Indiában jártok, és érdekel a tibeti kultúra, ne hagyjátok ki!

Ahogy teltek az órák és a napok McLeod Ganj-ban, úgy néztem egyre csak vágyódva a szemközti erdős, sziklás havas hegygerincet, mígnem végül kitaláltuk Zitával – mivel neki se kirándulni, se futni nem volt kedve -, hogy kicsit szétválunk pár órára.

Ekkor már közel 8 hónapja úton voltunk, és egy kezünkön meg tudtuk számolni, hányszor váltak szét az útjaink ezalatt egy óránál hosszabb időre. És valljuk be, ez azért nem általános dolog, hogy egy pár sülve-főve együtt van, a hét minden napján, 0-24. Egyikük legalább elmegy dolgozni a normál életben. Mi viszont csak nagyon ritkán váltunk el egymástól, és ezt meglepően jól viseltük, ugyanakkor amikor kitaláltuk, hogy akkor most 3 óráig Te mégy erre, én meg arra, egyikünk sem akadt fent ezen az ötleten, sőt, jó dolognak tartottuk.

„Hatalmas fák alatt, gombaházakban lakunk, és mindig vidámak vagyunk”

Szóval 11:50-et ütött az óra, amikor Zita elindult a színes-szagos üzletek áradatát felfedezni, én pedig a másik irányba, a hegyekkel ugyanezt tenni. Ezt rögtön rossz irányba kezdtem meg, ezért pár száz méter után fordulhattam is vissza. Másodjára már megleltem a helyes utat, ami a főtérről indult egyenesen felfelé egy gerincen. Elhagyva a házakat és a velük járó szemétkupacokat, egy köves, hegyoldalba vágott úton találtam magam, gyönyörű fenyveserdőben. Az első nyeregben újra találkoztam a civilizációval egy étterem, egy aszfaltozott utcácska és néhány újabb szeméthalom formájában, de ez nem tartott sokáig, mert újra bevettem magam a fenyvesbe. Ismét eltévesztettem az irányt, és ahogy távolodtam a csomóponttól, úgy vált egyre egyértelművé, hogy elvétettem az utat. Ez abból látszott, hogy a GPS kijelzőjén középen a kis fekete nyíl (én), nem azon az úton haladt, ahol én szerettem volna, hanem egy ahhoz közeli, azzal az úttal párhuzamos úton, ami hamarosan odaveszett a semmiben. Én ezt nem vártam meg, és se a zsákutcába, se kétségbe nem estem, hanem inkább jó tájfutó módjára bevettem magam a fenyőerdőbe, csak úgy, út nélkül, sziklákon, avaron ugrándoztam fölfelé – és ezt valami fantasztikusan élveztem. Se ember, se állat, se szemét, csak a színtiszta természet, benne én és nincs semmi, ami zavarjon, semmi ami zajongjon. Nagyon jó volt. Hamar felértem az útra, amire vágytam, és ahol már hófoltok is voltak. A nap közben kisütött, nekem pedig hamar rá kellett jönnöm, hogy a sárga Ironclad aláöltözet fölé a garbó, és a Noor Ali-tól kapott kék poló nagyon sok lesz, ezért utóbbi kettőt levedlettem és a derekamra kötöttem. A franc gondolta, hogy február elsején (2012), én majd egy szál pólóban elég leszek a Himalájában, igaz, mindössze csak 2000m környékén, de akkor is. Persze ez csak hozzátett az élményhez, egy pólóban még jobb volt menni, és közben még társaságom is akadt, olyan, aki cseppet sem zavart boldog magányomban.

Egy kutya csapódott hozzám. Egészen a következő nyeregig követett, ahol egy kis kápolna, vagyis annak a buddhista, vagy hindu megfelelője volt található. A részleteket azért nem tudom, mert ahhoz, hogy közelebb menjek, le kellett volna venni a futócipőm, de az kirándulásra, futásra volt most a lábamon, ezért ez eszembe se jutott. Ellenben egy a helyi kisbolt előtt üldögélő
embert megkérdeztem, hogy arra van-e a Magic View nevű hely, amerre én gondolom? Arra volt, így már kaptattam is tovább. Ekkora már rájöttem, hogy nem szabad futnom, mert akkor hamarabb ki fogok készülni, mint szeretném. Hiába ment ez régen könnyen, a kerékpár és a futás nem ugyanaz a mozgás, nem lennék most képes ilyen távokat lefutni, főleg nem hegyekben. Ezért a futást inkább a lefelére tartogattam, most pedig csak sétáltam, és közben csak a tájra figyeltem, na meg arra, hogy azért egy jó kis tempót még tartsak, hogy minél messzebb és feljebb juthassak ezalatt a három óra alatt. Fogalmam sem volt, hogy merre jó és merre érdemes túrázni, csupán az OpenStreetMap térképén jelölt ösvényeket néztem át, és ott találtam rá egy Magic View Café nevű helyre, és mivel ez szemmel láthatóan a nagy hegyek felé volt jelölve, és kétirányból is vezetett hozzá egy-egy nem éppen egyenesnek nevezhető ösvény, feltételeztem, hogy ez a hely a hegyekben van, méghozzá nem is akárhol, hanem mondjuk egy gerincen vagy egy nyeregben, ott ahol szép a kilátás. (Magic View magyarul Varázslatos Kilátást jelent)
Szóval nagy vidáman csapattam magam felfelé a hegyoldalba vágott kis ösvényen, ami még szűkebb volt, mint az előző, és még havasabb. Egy idő után már szinte csak kizárólag havon sétáltam, és ha véletlenül szilárd sziklát ért a lábam, akkor mindig megeresztettem pár futólépést ezeken a rövid szakaszokon. Alattam fenyőerdő, lent pedig a völgyben települések terültek el, felettem pedig a sziklás, havas hegygerincek, ameddig csak a szemem ellátott.

Piszkosul élveztem ezt a menetet, és közben arra is gondoltam, hogy mennyire élveznék ezt a barátaim is, Bander, vagy a Dúd, és persze a bátyám is totál oda lenne. Na és persze kipurcantanának, de durván, különösen a bátyám mert biztos futnánk, ha itt lennének. :) De ők nem voltak itt, ellenben néhány indiai turistával találkoztam, pontosabban beléjük futottam, mivel nálam jóval lassabban haladtak. Persze ők egyből feltartottak egy „snap”-re, vagyis egy fotóra, de ezen már nem akadtam fenn, igazából azon jobban meglepődtem volna, hogyha nem állítanak meg egy közös fényképre. Bár az igazat megvallva az mégiscsak egy kicsit érthetetlen számunkra, hogy az indiaiak szinte ugyanúgy szeretnek fényképezkedni velünk, fakóbörű nyugatiakkal, mint a pakisztániak. Ez Pakisztánban még talán jobban érthető volt, hiszen 9/11-el megsemmisült a turistaiparuk és eltűntek a külföldiek az országból, de ez Indiában nem így van, India nyáron dugig van turistákkal a világ összes pontjáról, mégis „Can I take a snap with you?” – kapjuk mindig a kérdést. Hogy mit akarsz? Snap? Nem, kösz nem, nem foglalkozom drogokkal… Ja, hogy fotó! Óóó, hát persze, gyere barátom, de gyorsan, mert rohanok, csak három órára kéredzkedtem (micsoda kacifántos szó!) el az asszonytól, és ezalatt meg akarom járni ezeket a szép nagy hegyeket ott fent, nézd csak! Látod? Na hellóóó! És már kaptattam is tovább.

Magic View Café – Megállít a hó!

A vártnál előbb megérkeztem a Magic View Café nevű helyre, ami nem gerincen volt, se nem nyeregben, de ennek ellenére a kilátás nem nyújtott csalódást:

A három chilei lánytól a hír, miszerint a hó miatt nem lehet továbbmenni a másik irányba, az már annál inkább csalódás volt. Ugyanis azt terveztem, hogy arra megyek tovább, hogy aztán lefelé menet pont útba essen a vízesés Bhagsu felett. Persze ettől még megpróbáltam továbbjutni, de az út hamar eltűnt a hóban. Erre a szomszéd büfé előtt állomásozó turistacsoport vezetője is figyelmeztetett. Kérdeztem, hogy semmiképp nem lehetséges a továbbjutás, mire mondta, hogy de, talán, de csak a megfelelő felszereltséggel. Végignéztem magamon, és mondtam, hogy ez minden, ami a felszerelésem, futócipő, lastex, poló, garbó, fényképező, GPS. Elég lesz? Nevetett, és mondta, hogy semmiképp. De egy teára ide beülhetek. Mire mondtam, hogy dehogyis, pénz sincs nálam, erre persze rögtön meg akartak hívni, de mondtam, hogy köszi, jól vagyok, és azért én még felnézek itt a büfék feletti gerincre egy kicsit, akármekkora is legyen az a félelmetes hó.
A legrosszabb, ami történt velem az az, hogy a cipőm jól átázott, de ez egy cseppet sem zavart, mert a kilátás a 2450m magas hókupacról fenomenális volt, főleg az imazászlókkal. Erre mások is rájöttek, méghozzá nem is akármilyen figurák, egy ausztrál zeneszerző és csapata. Egy vezetővel és egy fotóssal feljött a srác „zenét szerezni” a hegyekből, és ezt fontosnak tartotta egynéhány szögből meg is örökíteni, közvetlen az imazászlók mellett ült a kis laptopjával, fülhallgatójával és a kompakt szintetizátorával, a háttérben természetesen a hatalmas hegyekkel.

Hogy tényleg zenét szerzett ott, vagy csak marketing fotózásra másztak fel ide, azt már nem tudtam meg, mert egy nem túl jól sikerült körpanoráma elkészítése (a fene gondolta, hogy a lábam alatt a talajt, meg a fejem felett az üres eget is kellett volna fotózni – ezt is csak tanulom még…), és egy nagy szippantás friss levegő után már rohantam is lefelé.

Klikk a kepre a nagyobb kepert

Lefelé futva a hegyről

Ekkor már túl voltam a félidőn, és tudtam, hogy ha arra kell visszamennem, amerről jöttem, és még a vízesést is látni akarom, akkor az nem kis kerülőmbe fog kerülni, ezért sietnem kell. A Magic View-nál már meg sem álltam, csak pár száz méterrel lejjebb lassítottam le, mert beértem a triójából lemaradt egyik chilei lányt. Mivel ők az imént igazán érdeklődőek voltak a 2-3 éves földkörüli nászútunk iránt, de én meg csak úgy elrohantam, most nem akartam ismét bunkó lenni, ezért lelassítottam és váltottam pár jó szót a lánnyal. Megtudtam tőle, hogy Chile-ben is van csáj, vagyis tea, és az északi része az országnak egész évben kellemes hőmérsékletű, viszont délre télen ne menjünk, mert ott július-augusztus környékén elég hűvös van. Déli félteke ugyebár, ezért ott akkor van tél, amikor nálunk itt északon nyár. Azt is megtudtam, hogy egész Dél-Amerikában spanyolul beszélnek, kivéve Brazíliában, ahol portugálul, és hogy a spanyol még könnyebb mint az angol. Chilében kb. 30 millió ember él, akiknek a fele a fővárosban, Santiagóban, ahol ők hárman is barátnők, és ahová mi is meg vagyunk hívva egy teára. :)

Mikor elköszöntem tőle, mert közel jártunk a barátnőihez, akiket egy percen belül utolértem. Nekik már nem álltam meg, csak intettem nekik, hogy mindjárt itt van a barátnőjük, csak én tartottam fel, és hogy „Now I know everything about Chile – See you in Santiago! Have Fun!” – ezen meglepődtek és nevettek, de én ekkor már három bokorral túl voltam rajtuk. Nem szeretek lefelé futni, de most ezt is élveztem. Színes imazászlók mellett haladtam el, és közben nem akartam elhinni, hogy itt vagyok ahol, és ezt csinálom, amit. Abban az állapotban voltam, amikor az ember tudja, hogy most nagyon jó neki, hogy boldog, és hogy ez a pillanat szép, és erre örökké szívesen fog rá emlékezni. Ezt ott akkor tudtam is, nem csak utólag döbbentem rá, és ez jó érzés volt. Élveztem minden pillanatot, minden lépést, minden levegővételt, a havat a talpam alatt, a fákat és a bokrokat körülöttem, élveztem a létet, nagyon is.
Hamar beértem a turistacsapatot a vezetővel, akik egész hosszan elfoglalták az ösvényt, persze teljes széltében. Nem értettem, hogy miért nem haladtak, aztán amikor előreugráltam mellettük a mély hóban, láttam hogy legelöl a „hegyi vezető” éppen lépcsőt vájt nekik a csúszósra taposott hóban. Ezen mosolyogtam magamban, mert közben eszembe jutottak azok a pénzért túrákat kínáló plakátok, amiket lent láttam McLeod Ganj-ban. Volt köztük olyan is, ami csak 2400m-ig szólt, valószínű ők is egy ilyenre fizettek be, és hát a szolgáltatások sorában az is benne volt, hogy a vezetőnek van jégcsákánya, és azzal nem rest lépcsőt építeni a hóban a csapatának. Persze engem totál őrültnek néztek, hogy sportcipőben elrohantam mellettük a pucér hóban, és még kisebb tapsot is kaptam ezért, és kikiáltottak „Great Climber”-nek, vagyis „Nagy hegymászónak”, de én ezt illedelmesen elutasítottam, mondván, hogy csak egy mezei, vagyis inkább tájfutó vagyok, semmi több. Mikor már a hátam mögött voltak, nekik is jó mulatást kívántam, aztán nem láttuk többé egymást.

Házak között, és a vízesésnél

Hamar leértem a templomos nyeregbe, ahol egy másik útra váltottam, egy olyanra, ahol még nem jártam, és ami nagyjából a vízesés felé vezetett. Erről hamar letértem, és házak udvarai között találtam magam. Mégsem vesztem el teljesen, mert bármennyire is úgy tűnt, hogy már valakiknek az udvarában járok, végül az udvar végén mindig volt folytatása a kis ösvénynek, még ha az egy másik udvarba is vezetett. Ez a környék egyébként szintén gyönyörű volt, zöldelltek a földteraszok a délutáni nap alatt, és az egész mesébe illőnek hatott. Végül csak kilyukadtam egy betonozott járdára, vagyis inkább lépcsőre, ami már levezetett Bhagsu központjába. Itt sok érdekeset láttam, többek között egy kis templomot, amiben volt két lépcső fölfelé, az egyik egy oroszlán, a másik egy krokodil szájában vezetett fölfelé. Nem mertem belépni, már csak azért sem, mert a cipőm tocsogott a víztől, és nem találtam jó ötletnek levetni. Ellenben a vízeséshez felkaptattam, a környék tele volt turistákkal, és nem hatott meg különösebben a fenti havas élmények után, de azért szép volt.

Ezek után már nem maradt más hátra, mint hazarohanni az én Zitámhoz, aki ekkor már otthon volt, ugyanis késtem 15 percet. Így lett ez a kis túrázás rohanás összesen 3 óra 25 perces. Ezalatt 2 óra 35 percet mozogtam időben, térben pedig 14km-t. Megérte, fantasztikus volt, olyannyira, hogy teljesen újjászülettem ettől a kis kirándulástól, és nem is értettem, miért nem csináltunk eddig ilyen túrákat, miért nem kerestük azokat a helyeket, ahol a természet még érintetlen és így tombol és ilyen gyönyörű. Persze Ázsiában nehezebb az ilyet megtalálni, de nem lehetetlen, és abszolút érdemes. Ezért el is határoztuk, hogy ha meglesz majd a hátizsák, és megérkezünk Nepálba, hosszabb időre is letesszük a bringát, és eltávolodunk a zajos országúttól, be a vadonba, akár több napra is. Ott ha jól tudom, számtalan lehetőség adódik erre.
Egy problémára nem gondoltam a kirándulás alatt, méghozzá arra, hogy hogyan fogok mozogni a futás után. Már a forró zuhany alatt éreztem, hogy ez bizony túl sok volt a lábaimnak. A szívem és a lelkem bírta és nagyon is élvezte a túrát és a futást, de a lábaim 8 hónapja nem kaptam ilyen típusú (futás) és ilyen mértékű terhelést. Közel egy hétig éreztem a lábam ezek után, de ez nem gátolt meg semmi lényegesben, csak a lépcsőkön való lefelé menet vált nehezebbé a következő pár napra. Az egyetlen magammal hozott, és a túra alatt totál átázott cipőmet pedig Zita ötletével úgy tettük újra használhatóvá, hogy belebújtam egy vékony és egy vastag zokniba, majd egy-egy a boltosoktól kapott papírzacskóba, és csak aztán a cipőbe. Ezek szépen magukba szívták a nedvességet és a lábam alig kapott belőle, így mehettünk tovább bele a délutánba, de most már együtt Zitával, és nem a hegyekbe, csak a környékre, buddhista templomokat és kolostorokat látogatni. Na de erről majd később, mára ennyi elég volt. :)

Busszal Hoshiarpurból

McLeod Ganj-ba busszal mentünk Hoshiarpurból. Erre azért volt szükség, mert ez amúgy több, mint 100km kerülő lett volna, ráadásul hegyvölgyes úton, tehát oda-vissza legalább négy, de talán több napot is igénybe vett volna kerékpárral. Ezért döntöttünk a buszozás mellett. Raman, a hoshiarpur-i vendéglátónk kikísért minket a buszállomásra, ami egy igazi őskáosz volt a mi szemünkben. Hatalmas tömeg és rengeteg busz, mindegyik dudálva keresi a helyét. Óránként indult busz Dharamsala-ba, de az elsőn már olyan mennyiségű ember volt, hogy állni is alig maradt volna helyünk rajta, ezért megvártuk a következőt. Sűrűn megkérdeztem a jegyárusító embereket, hogy mi a helyzet, mikor jön a busz, mikortól lehet jegyet venni a buszra. Mert állítólag, ha jegyed van, le tudsz majd ülni. Persze ez India, itt nem ilyen egyszerű a dolog: mire megtaláltuk, már a következő buszra is felszállt mindenki, még azelőtt, hogy az beállt volna a terminálra. Persze jegyük az még nem volt, ezért aztán Raman valamit beszélt a conductorral, és hirtelen a fél busz leszállt, így le tudtunk ülni. A buszút nem volt gyenge, mert hamar hegy-völgyre váltott a terep, és azt vettük észre, hogy nem távolról közelre mozog a táj az első szélvédő előtt, hanem viharos gyorsasággal balról jobbra és jobbról balra. Ugyanis szerpentinen kanyarogtunk, egész hosszú, nagyon kanyargós szerpentinen, hol fel a hegyre, hol le arról. Zita gyomra ezt nem nagyon bírta, ezért inkább ledőlt aludni a vállamra. Én amíg bírtam wetiko.hu-t olvastam a Kindle-n, aztán amikor én is kezdtem kikészülni a folyamatos kanyaroktól, inkább csak bámultam kifelé a buszból. Ekkor láttam életemben először vadon élő majmokat. Az út széli pihenőkben, vagy a betonkorláton üldögéltek, egymást kurkászták, vagy csak néztek ki magukból. Egész családokat láttam így, kis makikkal is.

Hogy ne érezzük magunkat olyan felhőtlenül egy üvegablakkal elzárva a kinti élet lármájától (dudálás, forgalom), a conductor, vagyis az egyetlen személyzet a buszon a sofőrön túl, rendelkezett egy síppal. Ő kezelte a jegyeket, de ezen túl is volt feladata: ő állítatta meg a busz, ha le- vagy felszállás volt, illetve ugyanígy ő jelzett a sofőrnek, hogy indulhat, ha megtörtént a művelet. Mindezt egy igazán hangos síppal tette, és ez nagyon fülsüketítő volt nekünk, főleg amikor mellettünk fújt bele. Persze kénytelenek voltunk megszokni, és egy idő után már csak nevettünk az egészen. Még a buszon belül is muszáj valamilyen szuper hangos jelzésrendszert használni. Az indiaiak mindig, mindenütt kitalálják, hogy hogyan csapjanak olyan zajt, ami elképesztően fülsüketítő a mi kényes európai fülünknek. :) Őket ez a sok ricsaj szemmel láthatóan nem zavarja, ezért jobb, ha mi is inkább megszokjuk minél előbb, különben megőrülünk. Illetve van még ugye a füldugó, mint lehetőség… Sötétedés előtt feltűnt a láthatáron egy hatalmas, sziklás, hófödte hegygerinc, a Himalája egyik alacsonyabb, 4-5000 méter magas vonulata. Ebből is tudtuk, hogy már nem lehetünk messze a céltól.

Őszentsége a XIV. Dalai Láma otthona – Számüzetésben

Dharamsala-ban átszálltunk egy másik buszra, hogy végül valamivel több, mint 5 óra buszozás után megérkezzünk McLeod Ganj buszállomására. Innen egy rövid sétával a város központján át eljutottunk a Hunted Hill nevű szállodához. Ezt a helyet egy dán pár ajánlotta nekünk Amritsarban, ők itt laktak 6 napig, mindössze napi 200 rupiért, egy olyan szobában, ahol volt melegvizük és ahonnan gyönyörű kilátásuk nyílt a hegyekre. Nekünk persze rögtön egy 400 rupis ajánlattal nyitottak, ami hamar lement 300-ra, végül nagy nehezen, hosszas alkudozások árán 200-ra. És másnap reggel valóban megpillanthattuk az erkélyünkről a hegyeket. Rendszerint rántotta vagy tükörtojás készítéssel kezdtük a reggeleket, mivel az elhozott egyetlen 20l-es Ortlieb táskába sikerült a konyhát is belesuvasztanom az iroda és a ruhák mellé. És mert az éppen kerozinnal hajtott főzőt nem akartuk beltérben használni.

Na, de most már térjünk rá McLead Ganj-ra. Ez a hely arról híres, hogy Őszentsége a 14-edik Dalai Láma otthona, száműzetésben Tibetből. Legalábbis én így fordítanám az „Exile home of His Holiness, the XIV. Dalai Lama”-t. Ez a város és környéke itt a hegyekben egy buddhista, vagy ha úgy tetszik, tibeti sziget, Indián belül, Himachal Pradesh megyében.

A város konkrétan egy gerincen helyezkedik el, de pl. a mi szállásunkhoz jó 50m szintet le kellett adni a központtól, ami egy kis terecske. Emellett a tér mellett van a Chorten, egy buddhista templom, amit három oldalról imamalmok („prayer wheels”) vesznek körül. Ezeket az óramutató járásával megegyező irányban körbehaladva, jobbra meg kell forgatni, hogy a bennük lévő több százezer vagy millió mantra kifejtse a hatását. A templom második emeletén egy hatalmas Buddha szobor található, ide volt szerencsénk bejutni egyik este naplemente előtt:

A Tsechokling Gompa

A Chorten-től nyugat felé, egy kis lépcsőn le tudtunk jutni a Tsechokling Gompa-ba, ami egy olyan buddhista kolostor, aminek az eredetije megtalálható Tibetben. Anno a kínaiak szinte porig rombolták az egészet Tibetben és csak egy-két túlélő maradt a szerzetesek között, de azok újra kezdték az életet, többet között itt is, egy új helyen, amit ugyanígy neveztek el.

A kolostorban a szerzetesek kis lakásaihoz nem szabadott odamennünk, de a gyönyörű templomot megcsodálhattuk. A bejárat mellett kétoldalt egy-egy nagyon érdekes festmény volt, az egyik az emberi elmeállapotokat és a nirvánát ábrázolta.

Az egész kép elképesztően részletgazdag volt, középen egy több részre felosztott koronggal, ennek a szeletei voltak a különböző elmeállapotok, és ezt a nagy korongot egy szörnyeteg tartotta a kezében. Hogy mi mit jelképez, arra pontosan nem jöttünk rá, annyira nem mélyültünk el a buddhizmusban. A másik képhez még ennyit sem tudtunk hozzászólni, egy elefántot ábrázolt, amint az ormányával egy fáról piros gyümölcsöket szakít le, és azokat odaadja a hátán csücsülő majomnak, a majom pedig tovább a fején ölő nyuszinak. :) Bent a templomban láttunk gyönyörű vaj szobrokat (tormas), és bár nem láttunk eredetit, de olvastuk, hogy homok mandala-kat is készítenek a szerzetesek. Ezeket a „sand mandala”-kat színesre festett homokból készítik, és eredetileg csak annyi volt a lényegük, hogy az alkotás folyamata alatt a készítőik meditálnak. Magyarán, egy másik olvasatban: nem a végcél a lényeg, hanem az út odáig. Persze ezt megcáfolja az, hogy manapság már eladásra készítik ezeket a mandala-kat, hogy az így befolyt bevételekből fent tudják tartani a kolostort.

Zöld erdők, zöld törekvések, és majomcsordák

Na, de mivel annyira nem vagyunk otthon buddhizmusból, és még itt McLeod Ganj-ban sem mélyültünk el benne igazán, térjünk rá az egyszerűbb dolgokra. Pl. nagyon tetszett, hogy végre ebben a városban nem akartak nekünk nejlonzacskót adni minden boltban. Az egyik eladótól megtudtuk, hogy ennek egy új szabály az oka, miszerint amelyik boltost a rendőrség rajtakap a nejlonzacskón, azt pénzbüntetésben részesíti. Ezért aztán a tojást, és a kenyeret mindig egy házilag, újságpapírból készített kis szatyorban hordtuk haza – vagy a saját vászonszatyrunkban. Máshol is próbáltak zöldebbek lenni, pl. a város több pontján felállítottak víztisztító állomásokat, ahol egy nagy tartályból bárki utántölthette tiszta ivóvízzel a műanyagpalackjait. Erre rengeteg felhívás, és plakát is bíztatott minket. És mi sokszor éltünk is a lehetőséggel, amikor lusták voltunk a saját víztisztítónkat használni.

Ezen törekvések ellenére sajnos nem volt túl rózsás az összkép, mert az utcákon sok helyen láttunk szemétdombokat, és azokat nem egyszer meggyújtották, égett minden, sok műanyag is. Ezt nem volt jó látni, hát még szagolni mennyire nem volt kellemes. Mindezek ellenére azt nem lehetett nem észrevenni, és nem érezni, hogy a természet mennyire tombol a környéken. Úgy látszik a kiöntött, meggyújtott szemét önmagában még vajmi kevés ahhoz, hogy megfékezze a természetet, mert a város környékén mindenütt gyönyörű fenyőerdők voltak a dombokon, és nem csak az erdőkben, hanem a McLeod Ganj utcáin is rengeteg állatot láttunk, teheneket, kecskéket, szamarakat, majmokat, kutyákat, macskákat, és olyan vadon, de az emberhez közel élő állatokat is, amiket nem tudtunk beazonosítani. Épp egy ilyen szemétdomb mellett, ahol tehenek és majmok falatoztak a halomból, egy kis játszótér volt néhány mászókával. Na, ezt úgy, ahogy van, elfoglalták a majmok, a vezetékekről átcsimpaszkodva felugráltak az egyik mászóka tetejére, ahonnan a csúszdát használták lefelé. Hogy kedvtelésből tették vagy egyszerűen csak ott közlekedtek, azt nem tudom, de nagyon mókás volt látni, ahogy csúszdáznak. Ezek a majmok amúgy nagy bandákban – valószínű családokban – közlekedtek, ezzel kisebb konvojokat alkotva vonultak végig a vízvezetékek, vagy egy kidölt fa tetején, hogy aztán egészen ellepjenek egy-egy utcát, mígnem újra el nem tűntek annak a túloldalán valahol a zöldben.

Séták McLeod Ganj környékén a természetben

Zitával több sétát is tettünk McLeod Ganj környékén. Egyszer átsétáltunk a szomszédos településre, Bhagsuba. Gyönyörű kilátás nyílt az útról a szemközti völgyre, így nem is igazán törődtünk azzal, pontosan merre járunk, csak mentünk. Végül egy helyen megelégeltük a bizonytalanságot, és egy szálloda térképén megkerestük a pozíciónk. Kiderült, hogy már jócskán eltávolodtunk McLeod Ganj-tól, ezért visszafordultunk, de hogy ne ugyanott sétáljunk, kinéztem egy alternatív útvonalat, kicsit odébb. Persze a térképen nem voltak szintvonalak, nem volt feltüntetve a domborzat, ezért aztán nagy hegymászásnak indultunk a kerülő úton. Egy jóval magasabban haladó úton tértünk vissza McLeod Ganj-ba, és ez az út sűrű erdőben haladt, amit nagyon élveztem. Végre igazi erdőben jártunk, olyanba, amit még én is erdőnek hívok, egybefüggő lombkoronák alatt sétáltunk, és friss levegőt szívtunk.

Az érzéshez még egy jó nagyot hozzátett a tibeti feeling, amit az úton útfélen a fákra, oszlopokra, vagy épületek közé aggatott kék-fehér-piros-zöld-sárga imazászlók adtak. Gyerekkorom óta vonzz a tibeti kultúra, olvastam és filmen is láttam a 7 év Tibetben-t, és bár ezen túl nem sok részletet tudok, de az biztos, hogy nem is olyan rég még egy távoli, számomra csak az interneten, filmeken és könyveken keresztül létező világ volt ez, és fantasztikus érzés volt, hogy most ezek a – számomra – varázslatos zászlók ott lebegtek a szemem előtt, és itt voltunk a hegyekben, a természetben. Ha nem is Tibetben, de India egy tibeti sarkában. El is határoztam, hogy következő nap elindulok egy kisebb futásra fel a hegyekbe, mert nagyon tetszett és nagyon élveztem, hogy végre újra igazi zöldben vagyunk, kint a természetben. Azok a vidékek ahol eddig keresztül jöttünk, mind nagyon-nagyon kopárak voltak, és nagyon hiányzott már az otthon megszokott, sűrű erdő.