A tatkal jegy hajnali fáradalmai

Maduraiba nem volt kellemes a megérkezés. Először is a vonaton nem tudtuk túlságosan kipihenni magunkat, mert Zita nem aludt jól, én pedig nem aludtam sokat – hajnali kettőig naplót írtam. Aztán amikor ezután sem tudtam elaludni, akkor realizáltam a szomorú tényt, hogy ha megérkeztünk, nem ám az lesz, hogy egyből mehetünk egy szállodába aludni, hanem várhatjuk meg a reggel 8 órát a vasútállomáson, és csak miután megvettük a másnap este induló vonatra a tatkal jegyet akkor indulhatunk pihenni. Szóval aludtam kb. 2-3 órát a vonaton, de nem többet, amikor valahogy hajnal 5 és 6 között leszálltunk Madurai-ban. Az a nyomorult vonat most bezzeg vagy fél órával korábban befutott – ennyivel is kevesebbet tudtunk aludni, mert amikor már bent álltunk az állomáson, mindenkit felvert a nyüzsgölődő tömeg. Az állomás mellett egy épület első emeletén megtaláltuk a booking office-t, ami előtt már ekkor nagy sor állt. Pontosabban szólva először csak ült. Az emberek tisztes távolságba ültek egymás mellett a gyalogos rámpán, ami felfelé a bejárathoz vezetett. Aztán valamelyik okos elöl fél órával a nyitás előtt úgy gondolta, hogy ő feláll, mert miért ne, hátha akkor előbb kinyitnak, vagy gyorsabban telik majd az idő. Ez még nem lett volna baj, de a többi okos követte őt ebben, és a nyugodtságban üldögélő sor a következő percekben összetömörült egy az előzőnél háromszor sűrűbb, álló sorba. Persze ez rajtunk kívül senkit nem zavart, de mi fogtuk a fejünket rendesen, hogy hogyan lehetnek ilyen sügérek. A műsornak ezzel nem volt vége, mert amikor tényleg kinyitottak, és egy fickó a bejáratnál sorszámokat írt a jegykérelmi lapokra, akkor az emberek úgy tömörültek ezelőtt a csávó előtt, mintha bármi is múlna azon, hogy milyen közel állnak egymáshoz. Szó szerint összenyomták egymást, és a sorban engem is. Ebből persze hamar elegem lett, mert mindenre vágytam egy kialvatlan éjszaka utáni reggelen, csak arra nem, hogy egy pár tucat koszos (elnézést érte, de tényleg) indiaival szendvicsben álljak sorba. Próbáltam velük megértetni, hogy attól nem kerülnek előbb sorra, ha jobban nyomják egymást előre, és kértem, hogy egy kis terem had legyen. Ezt látszólag megértették, és a köztünk lévő 1mm távolság a következő fél percre átmenetileg 10cm-re nőtt, aztán ezt nem bírták tovább, és újra összedörgölőztünk. Nem, nem melegek voltak, egyszerűen sügérek. Túl sügérek ahhoz, hogy megértsék a sor lényegét. Bent már nagyjából könnyen és gyorsan ment minden, a sorban ülésen már csak mosolyogtam. Volt kb. 100 szék, és ezeknek úgy a harmadán én mind ültem, mivel amikor néhányan sorra kerültek, mindig haladtunk előre. Az emberek persze nem egyszerre álltak fel és ültek le, így előfordulhatott, hogy mire valaki felállás után újra leült volna, már nem volt helye, mivel a mögötte ülő nem figyelt arra, hogy hová ül le. Ezt az egész üldögélős hacacárét át lehetett volna hidalni egy kijelzővel, vagy egy kis kiabálással, ha már úgy szeretnek ezek itt a szubkontinensen hangoskodni. És azt még mindig nem értem, hogy az angoloktól hogy nem tanultak meg rendesen sorban állni! :) A jegy megvétele gond nélkül ment, mert már nagyon profik voltunk az ilyesmiben. Vikiék mutattak egy nagyon jó weboldalt, az indairailinfo.com-ot, ahol egyszerűen le lehet kérni a vonatokat és megnézni azok részleteit, hogy milyen napokon járnak, hogy milyen vagonokból állnak, vagy, hogy mikor hol járnak, sőt ezt még egy térképen is meg lehet nézni, akár valós időben is!

Kifelé menet még egy tanácstalanul lézengő német házaspárnak gyorstalpalót tartottunk az indiai vonatjegyvásárlásról, aztán elindultunk szálloda után. Ekkor már bőven fent járt a nap az égen, és Madurai-ban beindult az élet. Ebbe a városba azért jöttünk, mert sokaktól hallottuk és sok helyen olvastuk, hogy itt van egy nagyon híres templom, ami még Tamil Naduban is nagy szám, pedig ebben az államban aztán dögivel vannak templomok mindenütt. És azért most (április 4-én), hogy összefussunk a Goán megismert Eszterrel, és az édesapjával, akik Eszter jógatanfolyama után együtt csavarognak néhány hétig Dél-Indiában.

Olcsó szálloda Maduraiban? Olyan nincs! :)

A szállodakeresés most sem ment egyszerűen. 5-600 rupiért kínáltak szobát mindenütt, még ott is, ahol az előző évi, 2011-es útikönyv 200-300-as árakat említett. Zita leült az egyik tisztább szálloda aulájában, én pedig nekilódultam a táskák nélkül még néhány hotelt felkeresni. Találtam pár 400 rupis szobát, de ezt az árat még mindig nagyon magasnak találtam. Egy riksás elvezetett egy 300 rupis helyre, ott azonban tele voltak. Aztán még bevándoroltam a fél belvárost, közben persze néhány önkéntes segítő mellém verődött, akik váltig állították, hogy tudnak egy helyet ahol 300 a szoba, persze ezek a helyek mindig tele voltak. Végül egy muki talált nekem harmadjára egy helyet, ahol 350-ért mutattak egy harmadik emeleti, viszonylag csendes és nem túl mocskos hátsó szobát. Erre már rámondtam, hogy rendben, visszarohantam Zitáért és a cuccainkért, aztán együtt újra megnéztük, és el is határoztuk, hogy erre az egy éjszakára meg fogja tenni.

Nem értettük amúgy, mi itt ez a nagy drágaság, mert Kerala, Hampi vagy Gokarna mind sokkal tisztább, és sokkal turistagettósabb helyek voltak, mégis olcsóbb volt arrafelé minden, mint itt az „igazi” Indiában, Maduraiban. Mert ahogy az utcákat jártam, azt éreztem, hogy visszaérkeztünk a nagy zsúfolt, zajos, mocskos, büdös részre, utóbbi három hely, na meg Goa is, ennél sokkal sterilebb, európaibb volt, mint ami itt fogadott minket. Persze ez csak rövid időre zavart minket, mert azelőtt már hozzászoktunk ehhez, és mert miután bevettük a szobánkat, ezen a napon nem is igyekeztünk már sehová, csak pihenni egy kiadósat.

A Madurai Paratha – Nagy kedvencünk!

Este azért még levonultunk a közeli helyi éttermekhez, és ekkor végre megtaláltunk a nekünk való ételeket. Finom paratha és sült csirkecomb, fillérekért! Utóbbit az orrunk előtt sütötték ki forró olajban, úgyhogy nem kellett félni tőle. Én persze azért még leizzadtam evés közben, mivel a csirke egy csípős piros masszával volt bekenve. Evés után még leragadtunk a szomszédos étteremnél, ahol egy forró parázzsal teli hordószerű valami tetején egy nagy kerek vaslapon olyat bűvészkedett a szakács, hogy csak lestünk. Folyamatosan pörgött, és az alatt a 15 perc alatt, amíg leesett állal figyeltük, legalább 5 féle ételt készített – mindet a vaslapon. Ezek közül a paratha folyamatosan ment. Paratha néven északon egy egész más típusú, a csápátira sokkal inkább hasonlító lepényszerű dolgot kapni, de itt délen, Maduraiban ezek a parathák nekünk nagyon bejöttek, ettünk is belőlük sokat. Volt, hogy csak úgy magában megettünk vagy 10 parathát, nem is kértünk hozzá mást, csak „gravy”-t, vagyis szószt – ezt ingyen adták hozzá, és így már tudtunk mit tunkolni a parathával. :) Itt úgy nézett ki a paratha, mint egy kisebb, réteges, levegős és kicsit zsíros lepény, és ami a legjobb volt benne, hogy volt tésztája, nem csak egy vékony kemény valami volt, hanem lehetett harapni, puha volt, és lehetett vele rendesen tunkolni, nem csak, mint „ehető kanál” funkcionált az ételhez, hanem volt tartalma és élvezet volt enni. Ezt a parathát emberünk úgy készítette, hogy a kollégái által reggel már előre apró, egyenlő méretű gombócokra darabolt tésztákat egy igen érdekes, spéci és gyors kézmozdulattal kinyújtotta hártyavékonyra, majd az így nyert szuper vékony tésztát négy mozdulattal újra gombóccá hajtogatta, majd jól odavágta a többi, ilyen módon már meglevegősített gombóc mellé. Ezeket egyesével kilapítgatta, majd a forró vaslapra dobta, ahol egy kis fémpálcával megforgatta őket, majd levette őket és kisebb kupacokban jól megcsapdosta, összetörte őket, hogy még levegősebbek legyenek. Eközben persze tükörtojásokat, rántottákat és dószákat is készített a vaslapon. Utóbbi egy köretnek és „csomagolásnak” is használt palacsintaszerű, lisztporból készült, vékony történet, amit a legkülönbözőbb féle dolgokkal szoktak megtölteni. Másnap visszamentünk, hogy videóra vegyük az emberünk konyhaművészetét, mert tényleg őrületnek találtuk, amit és ahogy művelt. Az egész felvétel meghaladná a fél órás terjedelmet, ezért kicsit megvágtam:

Amint látjátok, Zita is beállt kipróbállni, mit tud, és a végére egész belejött. :) Azt azért érdemes megfigyelni, hogy amíg Zita előkészített 7 parathát a sütéshez, addig a muki vagy 30-at meg is sütött, és mindemellett még egy tükörtojást és valami rántottaszerű őrületet, ami olyan csípős lehetett, hogy én már a látványától is leizzadtam! :)

A Sri Meenakshi Tempom

Na, de nagyon előrerohantunk és kihagytunk közben egy teljes napot. Ez a nap eseménydús volt, csak épp nem akartam miatta a paratha-történetet kettészakítani. Szóval másnap, a Maduraiban töltött második napunkon az volt a cél, hogy meglátogassuk és felfedezzük a város fő nevezetességét, a Sri Meenakshi Tempomot. Meenakshi állítólag egy gyönyörűséges nőszemély volt, ám volt egy szépség-„hibája”, méghozzá, hogy három melle volt. Akkor azonban, amikor Shivával találkozott, aki később a férje lett, ez a harmadik melle eltűnt. :o Micsoda legendák… Itt lent délen ez a templom állítólag épp akkora nagy szám, mint fent északon a Taj Mahal. Ezért nem is akartuk kihagyni annak ellenére, hogy egy ideje már “Temple Overload”-ban, vagyis Templom túlterhelésben, Templomitiszben szenvedünk. Már odafelé sok érdekeset láttunk, az utcák – mint általában mindig mindenütt Indiában – tele voltak élettel, olyannyira, hogy az nekünk bizony sok is lett volna, ha előző nap nem pihenünk egy kiadósat. Így viszont sikerült vidáman ráintegetni a számomra az itteni utcák hősének számító teherriksások egyikére, aki vissza is jelzett nekem egy Viktóriát! :) Örülök, hogy sikerült kicsit megtanulnunk utazni, és sikerült megnyugodnom és nem mint az őrült mindig rohanni mindent megnézni, mert úgy a mennyiség könnyen a minőség rovására menne. Most már inkább úgy vagyunk, hogy könnyedébben lemondunk dolgokról, és csak kevesebb helyre megyünk el, de ott megpróbáljuk a lehetőségekhez mérten nagyon jól érezni magunkat, és beszívni a hely varázsát. Erre rövid időnk volt Maduraiban, de úgy érzem, ahhoz képest egész jól sikerült. Na de érkezzünk már meg végre ehhez a bizonyos gyönyörűség templomhoz. Ami nem csak, hogy szép, hanem hatalmas is, egy nagyobb háztömböt elfoglal. A bemenetel ingyenes, csak a videózásért kell fizetni, tehát menjetek olyan fényképezőgéppel, ami tud videózni, és akkor nem kell kifizetni a 30 rupit – merthogy a fényképezés viszont ingyenes. :)

A templomnak 12 hatalmas gopuramja, vagyis templomtornya van. Ezek mindegyike tele van isteneket, istennőket és különböző hősök, és a velük kapcsolatos történeteket elmesélő szobrokkal, de olyan színesen és részletgazdagon, hogy ha azt nem a saját szememmel láttam volna, akkor nem hiszem el. Bent a templomban sok helyre mi, nem hinduk nem mehettünk be, de amit láttunk, az így is gyönyörű volt. Mi a déli kapun jutottunk beljebb, itt rögtön egy hatalmas, éppen üres medence köszönt ránk, de nekem még így is nagyon tetszett, mert ez is piros-fehérben pompázott, mint a hampiban látott párja. Bent hatalmas folyosókon és termeken hömpölygött a tömeg (vasárnap volt, április 6.) de ha felnéztünk, elállt a lélegzetünk, olyan gyönyörű oszlopszobrokat láttunk, és a mennyezet pedig tele volt színes… mandalákkal?

Egy helyen találtunk egy fénycsóvát, ami egyenesen a mennyezeten kör alakban tátongó lyukból szakadt alá, és mert mint mindenütt Indiában, még itt is rendesen szállt a por a levegőben, a fénysáv gyönyörűn látszott, ezért aztán eljátszottunk vele egy kicsit. Zita átölelte a fényt, a kezét tartotta bele, én pedig próbáltam megtalálni az ideális szöget a jó fotókhoz. Végül feladtam, mert nem volt olyan a hely, hogy találjak ilyen szöget, de azért mi nagyon jól elszórakoztunk vagy egy negyed óráig. :) Ahogy továbbsétáltunk, láttunk még érdekes termeket, és rengeteg sorban álló, vagy csak a szobrok (istenek) között üldögélő hívőket. A nyugati kapuig is elsétáltunk, ahol nagy meglepetésemre egy kisebb bazársor fogadott minket.

A legdurvább az egészben az volt, hogy az árusok közvetlenül a gyönyörű szobrok mellett vagy között árultak, nekitámaszkodtak a műalkotásoknak, és úgy kezelték az egész helyet, mintha csak egy szimpla piacon lennének. Persze ez nekik természetes volt, és csak nekem furcsa, mert szerintem ha Európában lenne ugyanez a templom, ezekhez a szobrokhoz tilos lenne hozzányúlni, de még az is lehet, hogy üvegfal mögött lennének. Itt viszont elég erősen él az egész hely, és vannak olyan szobrok, amelyeket vallási szokások keretében bekennek mindenféle, számomra ismeretlen és nagyon furcsa színű anyagokkal. Egyébként itt is olyan volt a mennyezet, hogy ha felnéztünk, ott maradt egy darabig a tekintetünk.

Élet az utcán – A vizet szűrni kell, a részeg meg dögöljön meg?

Visszafelé a templomtól még láttunk ezt-azt az utcákon. Ilyen volt a fa templomszekerek és azok hatalmas nejlonbódéja. Tennénk fel arogánsan a kérdést, hogy minek van, ha nem azért, hogy lássuk, akkor meg miért fedik be? Hát valószínű nem azért van, hogy egész évben láthassa a kíváncsi turista, hanem azért, hogy alkalomadtán használják. Máskor pedig le van takarva, hogy ne rohadjon szét az elemektől a óriási fa építmény. Mert ugye ez is él, ezt is használják, mint Indiában mindent. Ezért is szeretjük Indiát: nem egy kiállító teremben vagy egy élettelen múzeumba érkezett, hanem a lábad alatt, a szemed előtt, a fejed felett, és Veled zajlik a nagybetűs, az őrületes, a soha eddig ilyen formában nem látott élet! :)

Következőnek egy az utcasarkon teljes természetességgel ülő, a portékáit áruló, és közben a földről vacsorázó, a nagy szakálla alatt mosolygó ember képében. És még nem szóltam a téglát a fejükön cipelőkről, vagy a banánfa frissen hajtott ágát vékony szeletekben áruló emberről. Utóbbi finomságot kipróbáltuk, káposzta íze volt, és vettünk Eszteréknek is, ez lett volna Nektek „a meglepetés”, ha aztán a nagy rohanásban nem felejtjük el odaadni… Bocsi! :) Remélem nem bánjátok, akkora nagy durranás nem volt, tényleg csak káposzta íze volt, és fehér, könnyű, puha anyaga, semmi hatalmas durranás. :)

Aztán volt olyan is, ami felbőszített minket. Először egy reklámszöveg, ami azt mondta, hogy „víz vagy dohány – szűrni kell!”. Mi van? Mióta természetes dolog, hogy a vizet szűrni kell? Persze, Indiában lehet, mert kicsit túl gyorsan kicsit túl sokan lettek már itt a szubkontinensen és nincs az a víz, amibe más ne piszkított volna már bele, vagy ha a szomszéd nem is, akkor ami talán még rosszabb, egy nagyvállalat gyára… És az a baj, hogy elég egy generáció, és az ilyen dolgokat az ifjak már természetesnek veszik – szűrni kell a vizet, nahát, mindig is kellett mióta élek, mindig is műanyagpalackban adták az iható vizet pénzért, vagy nekünk kellett otthonra megvenni a szűrőt pénzért, mi abban a rossz? (Berzenkedik a tősgyökeres pesti… akinek világ életében a csapból folyt a víz, amit a jóságos vízművek szűrt meg/klórozott fel. Na de azért akkor is abszurd gondolat, hogy Pesten vagy Indiában, bárhol a világon olyan koszban élünk, hogy szűrni kelljen az Élet alapvető mozgatórugóját, az ivóvizet.)
India őrületes, sokszínű, és gyönyörű, a kultúrájával nem is tudom, hogy vetekedhet bármely más ország a világon, de félek, ennek a csodaszép, hihetetlen birodalomnak itt csúnya vége lesz pár évtizeden belül, ha nem találnak ki néhány radikális lépést a populációszabályozás és a fenntarthatóság irányába. Mindegy, majd meglátjuk, én kívánom nekik, hogy sikerüljön a csoda, de az nem lesz egyszerű, az hétszentség!

Jajj, de felhúztam magam már megint egy kis hirdetésen! :) Remélem, nem gondoljátok, hogy egy megkeseredett méregzöld emberke vagyok, mert ez nem így van, pozitívan telnek a napjaink a nászúton, csak épp közben nyitott szemmel járok, olvasok, figyelek, gondolkodom, és van, hogy olyat látok ami nem tetszik, és szóvá is teszem itt a blogon. A következő ilyen dolog egy az út szélén a sárban fekvő eszméletlen ember volt. Ez inkább Zitát zaklatta fel, nem értette, hogy miért nem kezdenek ezzel az emberrel valamit a mellette dolgozó, áruló, boltos embertársai. Mikor odamentünk, közölték velünk, hogy csak részeg, és hagyjuk ott mi is. Persze Zitának ez nem volt elfogadható válasz, először mentőt akart hívni, de aztán annyira mondták körülöttünk, hogy „csak ivott”, és jó ez így, hogy a mentőt végül hanyagoltuk, és Zita csak stabil oldalba rakta, hogy ha hányni támadna kedve, ne fulladjon bele a saját hányásába. Mert persze a hátán feküdt a muksó. Mindezt az utca népe teljesen meglepetten és segítségnyújtás nélkül nézte végig. Zitát nagyon felzaklatta ez az egész. Hogy egy ember fekszik az utcán, és senki rá se néz, le se sz@rják. Még szerencse, hogy az utca olyan keskeny és zsúfolt volt, ami mellett feküdt, hogy se riksás, se motoros nem tud rajta kijönni nagy sebességgel, így nem tudnak az emberen áthajtani.

Vacsora Eszterrel és az apukájával

Na, és akkor legyen elég a negatívumokból, mert igazából nagyon szép volt ez a nap Maduraiban, ezek ellenére. Már csak azért is, mert az egésznek a fénypontja, az I-re a pont, csak ezután jött, a találkozás Eszterrel és apukájával. Az elején említett és a videóban is látható 7 parathát már velük együtt fogyasztottuk el, majd átsétáltunk egy tetőtéri étterembe, ahol egy olyan, de olyan fantasztikusat ettünk és beszélgettünk, hogy csak azt bánom, hogy az egészre nem volt több időnk másfél óránál. Eszterék sokkal másabb ételeket kedveltek meg az indiai konyhából, mint mi, és mivel megvendégeltek minket (amit ezúton is nagyon-nagyon köszönünk!), mi is mertünk ezt-azt kérni, sőt még egy sör is lecsúszott, />úgyhogy voltak kulináris élvezetek, és közben megismerhettük Eszter apukáját, aki már gyerekkora óta vágyott Indiába, és hát a háttértudása ennél fogva elég komoly… :) De amúgy is, a világról igen jól informált volt és élmény volt Vele beszélgetni. Mindeközben végre nem ettek minket a szúnyogok, mert itt fent a tetőt, a sokadikon nem jártak, itt már csak a kellemes hűs szél járt, és mindemellett még a Sri Meenakshi Tempom tornyai is látszottak. Egyszóval elképzelni sem tudtunk volna szebb zárást a Maduraiban tett látogatásunknak. Na jó, az jobb lett volna, ha több időnk van, és nem megy a vonatunk 9:30-kor, na de ne legyünk telhetetlenek. :)

Eszterék visszakísértek minket a pályaudvarhoz, ahol már csak fel kellett vennünk a cuccainkat és felszállnunk a vonatunkra. Útközben Zita elsütött egy poént, amiről én akkor teljes egészében lemaradtam, most is csak azért tudom megemlíteni, mert Eszter megemlítette kommentben: Szóval épp egy bőr cipőbolt előtt sétáltunk volna el, ha egy tehén nem állta volna el teljes széltében a járdának nevezett sártengert. A boci – ahogy a bocik szoktak minden ajtó vagy kapu előtt Indiában – csak nézett, bámult befelé a boltba, de nem mozdult. Erre Zita megszólalt: „Remélem nem az anyukáját keresi!” :)

Elmegy a vonatunk (?) zuhanyzás közben

A pályaudvaron a menetidő szerint még volt szűk 20 percünk a vonat indulásáig. Miután gyorsan felmartuk a két Hello Journey-t, meg a Keralában vásárolt szürke szuveníres szatyort (mert az időközben felgyűjtött cuccok már nem fértek el), Zita még úgy gondolta, hogy belefér a zuhany. Átverekedtük magunkat a váróban szana-szét fekvő indiai családokon (itt így várják a vonatot… :D) és lepakoltunk a mosdóhelyiség előtti székekre. Zita épp berohant a női mosdóba, amikor az egyes vágányon, a vonat, amiről tudtuk, hogy Chennai-ba megy, szépen lassan elkezdett gurulni. Eszterék utána futottak, és hamar megtudták, amit időközben én is elkezdtem sejteni. Ez egy másik vonat, ami ugyan oda megy, csak pár perccel korábban. A durva az, hogy emlékszem, volt vagy 6-7 vonat ezen az éjjelen, ami mind Chennai felé ment. Mindegyik végeláthatatlan hosszú, 10+ vagonosok. Van itt nép dögivel Indiában, ha ennyi vonatot tele tudnak tömni. Nekem már csak 10 perc volt hátra a vonat indulásáig, amikor Zita kijött az egyetlen szappanunkkal, így startolhattam befelé életem leggyorsabb zuhanyzására a férfimosdóba. Mikor kiértem, még mindig üres volt az egyes vágány, ahová többek szerint a vonatunkat vártuk. Nekem ez kezdett gyanús lenni, úgyhogy végül még az állomáskapitányt is megkerestük, és csak akkor nyugodtam meg, amikor ő is megerősítette az egyest. Mindenki, akit kérdeztünk, egyből azt mutatta, hogy hová álljunk a peronon, hogy a kocsink pont hozzánk guruljon be, nem pedig azt, hogy melyik peronhoz siessünk, mert számukra triviális volt, hogy az ilyen nagy vonatok az egyesre érkeznek. :)
Miután felszálltunk a vonatra, realizáltuk, hogy nincs egy csepp ivóvizünk sem egészen holnap reggelig. Mielőtt emiatt kétségbe eshettünk volna, azt is észrevettük, hogy Eszter eltűnt az édesapja mellől… Mert vízért szaladt, hozott nekünk két palack vizet, így megmentett minket a kiszáradástól! :) Ezúton is köszönet Nektek még egyszer mindenért, fantasztikus volt ez a gyors, de velős találkozás Maduraiban, mi nagyon élveztük!

(este a vonaton jó szokásomhoz híven alig aludtam, ellenben újabb 8-10 oldalt ekkor is haladtam az útinaplóval)

“A gyengék nem tudnak megbocsátani. A megbocsátás az erősek tulajdonsága.” –
Mohandász Karamcsand Gandhi

Majmok és egy méhkaptár a fákon

Hampiba azon nyomban visszatértünk, ahogy megvettük a tatkal jegyeinket következő napra Hospetban. Ezen a napon már kissé kevesebb lendületünk volt, mert kicsit elfáradtunk az előző, hosszú naptól és a sok utazástól. Ezért aztán nem is béreltünk most bringát, hanem egyenest elindultunk a folyópartra. A főutcán kezdődött az élet. Kétoldalt a házak előtt állatok, gyerekek voltak, és minden háznál történt valami. A házak előtt a földre nagy mandalák voltak felfestve. Mint azt előző nap Krishnától megtudtuk, ezek a rajzok köszöntést jelentenek, azt jelentik, légy köszöntve itt. Némelyik több méter átmérőjű is volt.

Ugyanahhoz az étteremhez mentünk vissza, ahol előző nap a teheneket láttuk legelni a gólyatöcsökkel. Ezúttal sikerült lencsevégre kapnunk, ahogy a madár a tehén hátán állva időzik. De más is történt ezen a délelőttön. Kezdtem aggódni a fákon tanyázó majmok miatt, mert elég élénken mozogtak, szinte minden percben lehetett hallani, illetve látni ahogy az ágakon ugrándoztak. A vendéglős aztán megnyugtatott, hogy nem kell féltenem a netbookom, nem tárgyakat elcsenni jöttek, hanem csak egyszerűen vonulnak. Minden reggel levonulnak a folyóparthoz, és minden este ugyanezt az utat megteszik visszafelé. Magyarán a majmok vonulási útvonala alatt ültünk. :) És ez még mindig nem minden. Amikor kérdeztük, hogy merre van a mosdó, a vendéglő épülete mögé mutattak. Természetesen nem volt ott semmi, csak egy kis ösvény a part menti erdősáv és a banánültetvény között. Itt lehetett hátrasétálni, hogy kellően nyugalmas helyet találjunk a dolgunkhoz. Amikor hátramentem, akkor is ugráltak a fákon a majmok, és ahogy elnéztem őket, észrevettem valami furcsát az egyik ág alján. Szabad szemmel nem láttam elég jól, ezért nem akartam elhinni, hogy azt látom, amit gondolom, hogy látok, ezért visszaszaladtam a fényképezőgépért, megtámasztottam egy kövön, és zoomoltam. A képen már jól látszik, valóban egy méhkaptár található az ágon. A szabadban, csak úgy lóg, semmi odu, vagy üreg… Végülis itt meleg van, minek az? :) Meg aztán valahogy a majmokat is megtanították, hogy jobb, ha nem mennek a kaptár közelébe. Szóval láttunk itt egy-két érdekes dolgot.

Az élet Hampiban

Itt ismerkedtünk meg Katy-vel is, aki Londonból jött ide, hogy önkénteskedjen. Sajnos a szervezet nevét elfelejtettem, de nem lehet olyan sok Hampiban, úgyhogy elég könnyű lesz megtalálni, ha kell. Katy gyerekekkel dolgozik, mindenfélére tanítja őket. Nagyon jó tapasztalatai és élményei voltak így. Elmesélte, hogy miért csinálja. Szeretett volna segíteni hátrányos helyzetű indiai gyerekeken, de valahogy úgy, hogy nem csak átutal egy bankszámlára pénzt, vagy küld egy segélycsomagot, hanem valami látványosabb, kézzel fogható módon. Itt jött képbe Hampin ez az alapítvány, ahol erre is mód van. Sajnos azonban egy rossz dolgot is mesélt Katy. A helyi önkormányzat arra készül, hogy kilakoltatja a Hampin élő családokat. Mondván hogy ez a történelmi hely a világörökség része, és itt ne éljenek helyiek, hanem legyen ez egy turistáknak fenntartott hely. Ez szerintem úgy marhaság, ahogy van, mert Hampit épp ez teszi varázslatossá, hogy él. Hogy zajlik az élet az utcán, hogy terelik az állatokat, hogy látni az emberek életét egy ilyen gyönyörű helyen. Önmagában is gyönyörű hely, de csak a romok, a folyó, a sziklák és az a kis erdő önmagukban még nem tennék olyan varázslatossá ezt a helyet, amilyen ma.

Katy-t visszakísértük a Ghats-ig, mert mi is arra tartottuk. Amíg Zitával beszélgettek, én szépen lemaradoztam, és fényképeztem, videóztam ezt-azt. Így találkoztam Amannal is, aki épp egy fán hintázott egy darab kötélen.

A Mango Tree étteremben

Miután elbúcsúztunk Katy-től, átsétáltunk a bazártól nyugatra található, híres-neves étterembe, a Mango Tree Restaurant-ba. Ezt a helyet az útikönyv, Krishna, és mások is ajánlották nekünk, ezért úgy voltunk vele, hogy legalább megnézzük, aztán ha drága, akkor max. sétáltunk egyet, de legalább láttuk. Már az oda útért megérte. Először néhány hatalmas mangófa, majd egy idősebb, magas fákkal teli banánültetvény mellett vitt az ösvényünk az étterem felé. Amikor pedig megérkeztünk, kiderült, hogy nem is olyan drága. Étteremben eddig sehol nem kellett levennünk a cipőt (vagyis a papucsot, mert már rég csak abban nyomjuk) a bejáratnál, de itt igen. Az étterem külső részén kaptunk már csak helyet, ahol keskeny teraszokon lehetett helyet foglalni a domboldalban. Az alattunk lévők egy terasszal lejjebb, alattunk ettek. Ha valami leesett volna az asztalunkról, egyenesen a fejükre esik. Az asztalok itt alacsonyak voltak, és székek nem voltak, a földre fektetett gyékényeken ültünk. Az étel nem volt rossz, de kis adagok voltak, és így viszont már kicsit sajnáltam rájuk ennyi pénzt. Összességében azért jó élmény volt, mert a kilátás nagyszerű volt, és megismerkedtünk Lucine-al, egy brazil hölggyel, aki szintén önkénteskedik, azonban most félbeszakította, és utazgat néhány hétig. Az egyik fia Dubaiban dolgozik, és nagyon „sikeres”, jól keres, menő állása van, de… épp a napokban említette édesanyjának nem igazán érzi, hogy ettől kiteljesedne, vagy hogy ennek olyan sok értelme lenne. Valami utazásban gondolkodik, akár kerékpárral! :) Erre jöttünk mi, és fél óra beszélgetés után elárultuk Lucine-nak, hogy Budapesttől Delhiig 8000km-t bringáztunk. El is tett kettőt a névjegykártyánkból és megígérte, hogy mesél rólunk a fiának, és majd azt is megírja, hogy végül mit és merre lépett. De Lucine-al nem csak azért volt jó beszélgetni, mert tetszett neki és értékelte amit csinálunk, hanem mert ő is mesélt! :) Sok mindenről, de mi most maradjunk a tárgynál, Hampinál. Elmesélte, hogy az a bizonyos 600 lépcsős templom, amit tegnap annyira kerestünk, kicsit távolabb van, a folyónak a túloldalán. Ha a hajóval átmegyünk, onnan még legalább 3-4 kilométer. A túloldalt is tudunk bérelni kerékpárt, amivel könnyedén leküzdhetjük ezt a távolságot. Ettől aztán rögtön felvillanyozódtunk és le is sétáltuk a folyóhoz ahol a csónak járt a kért part között. A templom meghódításáról ezen a napon le kellett mondanunk, mert az utolsó csónak 6 órakor közlekedett, így nem maradt volna a műveletre már két óránk sem. Viszont láttuk, ahogy motorokat pakolnak arra a kis lélekvesztőre, és ez nagyon durva látvány volt! Csoda, hogy nem süllyedtek el! :) A templomról nem mondtunk le, csak áttettük a túrát következő napra.

Hampiban éjszakázunk

Mivel Murali nem volt otthon, Hospetben csak egy üres lakás várt volna ránk. Ezért meg nem akartunk fél órát buszozni, aztán meg még a hospeti riksásokkal is harcolni. Bár nem így készültünk, de elhatároztuk, hogy itt maradunk Hampiban. Villámgyorsan végigszaladtam három-négy hotelen a turistagettó közepén, és hamar találtam egy 250 rupisat. Takaros kis szoba volt szúnyoghálóval, az udvarról pedig nyílt egy kis zuhanykabin és WC. Se nem tiszta, se nem túl mocskos, nekünk egy éjszakára pont megteszi. Befizettünk hát rá, és az így nyert időből jártunk még egyet. Megvacsoráztunk, majd letusoltunk, aztán eldőltünk. Törülköző nem volt nálunk, de ez nagy bajt nem jelentett, mert meleg volt és elég volt, hogy a kendőinkben megtörölköztünk. Azokban az apró, vékony világos színű kendőkben, amiket amúgy a napos órákban megnedvesítve a fejünkre kötünk, hogy kibírjuk a hőséget anélkül, hogy felforrna az agyvizünk. Fogkefénk, fogkrémünk az volt, szappant pedig találtunk a szálláson. Szóval megvolt mindenünk. El is csodálkoztunk mindezen. Lehet hogy elég lenne csak két kis tarisznyával utazni? :) Amíg ilyen meleg éghajlaton utazik az ember, mindenképpen.

Másnap korán keltünk. Reggeli után megnéztük Lácsmit, a templomelefántot, ahogyan befejezi a fürdőzését a folyóban és méltóságteljesen felcammog a meredek lépcsőkön a munkahelyére, a templomhoz. A hatalmas lábnyomai mentén lesétáltunk a folyópartra, és megvártunk egy csónakot. Ezalatt rengeteg helyit láttunk fürödni a folyóban, mellettünk pedig asszonyok mostak, méghozzá hatalmas szárikat. Ezeket vagy a kövekre terítették ki száradni, vagy ketten megfogták a két végét, és kifeszítették, hogy a szél átjárja, és szárítsa a tarka anyagot. Jó volt ezt látni.

A túloldalt

A csónak fejenként 15 rupiért átvitt minket a túlpartra, ahol már el is kezdtünk kérdezősködni a Monkey Temple után. Merthogy így is hívják a majom isten, Hanuman templomát. Volt, aki két kilométert mondott, volt, aki ötöt… Jobbnak láttuk, ha kibérelünk egy kerékpárt.

Ahogy kiértünk a „főútra”, szuper látvány tárult elénk. Egy széles, zöld mező, valami gabonaféle termett rajta éppen, és sávokban kókusz a fiatal, alacsony pálmafákon. Az összkép fantasztikus volt a háttérben a sziklákkal. Még fel sem ocsudtunk, jött a helyi tömegközlekedési járat, egy traktor, utánfutóján kb. 50 indiaival. Persze integettünk nekik, amitől ők nagyon megvidámodtak. Ha integetett már neked egyszerre 50 mosolygós „harmadik világbeli”, tudod, miről beszélek. Ha ezt Európában megpróbálnánk, legalább a fele banda hülyének nézne, és csak néhányan integetnének vissza. Kivéve persze, ha gyerekekről van szó, tőlük lehet, hogy nagyon hasonló reakciót kapnánk. Na mindegy, ebbe most ne menjünk bele nagyon. Csak arra akartam kilyukadni, hogy vajon miért van ez? Lehet, hogy belőlünk eltűnt valami, ami belőlük még nem? És ha igen, akkor mikor, hogyan, és miért?

A bicikliket csak fél napra, délután háromig béreltük ki, így elég jutányosan, járgányonként 20-20 rupiért. Ezúttal kicsit jobban kipróbáltam őket, de hiába, egyik nagyobb csotrogány volt, mint a másik, és igazából egyikkel sem voltam elégedett, de próbáltam a legkevesebb hibával rendelkezőt kiválasztani, aztán pedig elfelejteni a hibáikat és csak élvezni a bringázást. A főutca később kanyarogni kezdett, és még mielőtt kiértünk volna a civilizációból, megálltunk egy boltnál. „Five Rupee biscuits please” – ez a varázsszó. Ha rögtön így kéred, nem próbálják a drágát rád sózni, vagy az olcsót eladni drágán. Mondjuk itt lehet hogy ez amúgy se történt volna meg, mert ritka kedves embernek tűnt az eladó. Apró poronty fia ott ült a pulton, miközben ő bonyolította az üzletet. Hát igen, sose lehet elég hamar elkezdeni kitanulni a családi mesterséget. Na meg talán jó marketing is a gyerekkel a boltban, bár azt kétlem, hogy emiatt lett volna ott a gyerek, egyszerűen csak vigyázott rá az apja. Itt nincsenek olyan komoly, szigorú szabályok, mint nyugaton, rengeteg gyereket láttunk dolgozni mindenfelé, vagy árulni. Ez persze sok tekintetben nem túl jó dolog, hisz „a gyereknek iskolában a helye”.

Meglepetés az örömbringázás közben

Néhány kisebb lejtő és egy-két kanyar után kiértünk egy nyitottabb részre, ahol egy kisebb tavacska és egy ókori vízvezetékre emlékeztető kőépítmény mellett felkanyarodtunk a főútra. Na innentől aztán végkép csodaszép helyeken tekertünk, az egész már-már paradicsomi volt. Az úton volt aszfalt, viszont forgalom alig, azt is főképpen motorral közlekedő turisták alkották. Körben pálma- és mindenféle más fák, a távolban elképesztő sziklák egymás hegyén-hátán, a zöldellő földeken pedig néhol egy-két ember jár, dolgozik. Néhány kilométert haladtunk ebben a látványban, és közben teljesen feltöltődtünk. Ha valaki elmeséli nekünk ezt a helyet, nem hisszük el. Tényleg minden úgy nézett ki, mint ahogy azt egy már-már irrealisztikusan szép álomban elképzelnénk. Örömujjongtunk is rendesen, a fényképező pedig szinte minden percben rögzített valamit.

Aztán egyszer csak egy faluba értünk. Előttünk gyerekek és felnőttek egy kisebb tömegbe verődbe vidámkodtak valamin, de nagyon. Mire megértettük, miről van szó, már túl közel voltunk. Színesek voltak. A színek pedig ismerősek voltak nekünk. Holi fesztiváloztak! Amilyen hangosan, komolyan és figyelemfelkeltően csak bírtuk, felhívtuk rá a figyelmüket, hogy mi nem, nem és nem kérünk a holiból, nem szeretnénk festékesek lenni, és minket hagyjanak ebből ki. Hát nem hagytak ki. Kaptam egy hatalmas rózsaszín fröccsöt. Előttem a szatyor a kormányon és a felsőtestem, a fejemmel együtt és a kezem is olyan lett, benne a fényképezőgéppel. Ekkor kitörtünk magunkból. Kértük őket ahogy csak bírtuk, de ez kevés volt. Most nem volt vicces a Holi, ezen kívül csak egyetlen egy pólóm van nálam egész Indiára, és a póló alatt az övtáskában az útleveleink vannak, a kezemben pedig a fényképezőgép, ami egyik legnagyobb értékünk. Nem véletlenül kértük őket hangosan, hogy hagyjanak minket ki a bulijukból. De sajnos mikor észrevettük, hogy miről van szó, már túl késő volt. Ezek meg voltak vadulva a játékban, és ilyenkor nem értenek a szóból. Persze aztán egyből megállt az élet, amikor még hangosabban és még mérgesebben kiabáltunk, hogy ezt most meg miért kellett. Egy pillanat alatt szétrombolták az egy perce még oly jókedvünket. Oda voltunk, de nagyon. Letöröltem a kamerát, és félve bekapcsoltam.

Működött, úgy tűnt, kutya baja, bár a hang, amit adott ahogy kibújt az objektív, elég keserves volt, de ez már ilyen hónapok óta. Az övtáska a póló alatt nem kapott annyit, az útlevelek szerencsére benne voltak a vízálló tasakban. Látszott, hogy itt hiába állunk tovább, sokra nem megyünk vele, hát odébb gurultunk. Száz méterrel odébb, egy útszéli kis vegyesboltbódénál megálltunk és vettünk kis tasakos egy rupis mosószert. Zita nekiállt gyorsan kimosni a pólómat a bolt mögötti csatornában, nehogy benne maradjon a festék. Közben próbáltuk a mérgünket és a csalódottságunkat valahogy csillapítani, de ez nagyon nehezen ment. Kérdeztük a boltosokat, hogy mi történik itt, miért most van Holi, amikor az hetekkel ezelőtt volt, amikor mi még Aurangabadban voltunk? Itt most van Holi, jött a válasz. A közeli néhány faluban most (vagy most is) ünneplik a Holit. Hát ez igazán remek, akkor ezután is, és hazafelé menet is retteghetünk. Ahogy elkészültünk, felültünk a bringákra és már épp indultunk volna, amikor szemből jött egy robogós, és fröööccccs! A rohadt életbe! (és még csúnyábbakat is mondtuk, de az nem tűri a blogfelület) Két idióta barom a motorról megint lefröcskölt minket. Zita nadrágja és a felsője, és az én nadrágom is olyan lett. Ráadásul turisták voltak ezek a barmok. Úgy látszik lényegtelen, hogy helyi vagy, vagy sem, az ember hovatartozástól függetlenül képes kontrollálatlan baromállattá válni, ha azt megengedi a környezete. Zita ekkor már bőgött keservesen, oda volt a jókedvünk, pedig pár perccel ezelőtt még olyan szép és tökéletes volt minden. Valahogy, de erőt vettünk magunkon, és levetkőztünk. Zita újra be a patakba, és nekiállt sikálni. Én egy szál alsógatyában dühöngtem. Zitán se volt sokkal több, mert a ruháit mosta. Ezt a boltos nő meglátta, és rögtön kétségbe esett, majd gyorsan hozott egy nagy fehér ruhadarabot, amit Zitára csavartak. Újra kimostunk, és kiteregettünk a biciklikre, amiket beljebb húztunk az úttól. Próbáltuk megkérni a bolt körül ólálkodó helyieket, hogy menjenek előttünk és szóljanak a saját nyelvükön minden előttünk holizónak, hogy hagyjanak minket békén, de nem értették, mit kérünk. Így maradtunk egyedül a bajunkkal. Akárhányszor közeledett valami az úton mi behúzódtunk a bolt fedezékébe. Ez marha jó lesz, ha így rettegve kell megtennünk az utat a Hanuman templom szikladombjának lábáig.

Fel a Monkey Temple-höz!

A ruhák gyorsan száradtak, mi pedig azért is a továbbhaladás mellett döntöttünk. Gyorsan és gond nélkül megérkeztünk a lépcső aljára. Valóban ez volt az a sziklarakás, amit két napja a távolból láttunk. Most itt álltunk a világos lépcsősor alján, közvetlen előttünk kanyargott felfelé a sziklák között. Lekötöttük a bringákat egy fa mellett, és elzúgolódtuk magunkat még néhány embernek. Egy riksás kérdezte, hogy tart-e még a holi, merthogy menne taxizni, de ha még meg vannak vadulva az emberek, akkor nem mer. Mondtuk neki, hogy várjon még egy kicsit. Szemben az árnyékban két borostás arc ült, mögöttük egy fiatal boci legelt. Megengedték, hogy lefényképezzem őket. A képről le sem lehetne tagadni, hogy Indiában készült. A lépcső hosszú volt és kanyargós, de jól haladtunk rajta. Majmok csordája folyamatosan ugrált körülöttünk, ők nem nagyon használták a lépcsőt, esetleg csak egy-egy rövidebb szakaszra a korlátját. Ahogy feljebb értünk úgy tárult elénk egyre szebb és szebb kilátás a hátunk mögött lévő tájról. Fent az utolsó egyharmadánál a lépcsőnek már végre találtunk árnyékot, itt már megpihenhettünk. Nem egy helyen szűken a sziklák között vagy alatt vitt a lépcső, volt hogy erősen hajolgatni kellett, hogy átférjünk.

Fent egy aprócska templomot találtunk, tele élettel. Imádkozó emberekkel, szentéllyel, éneklő, doboló népekkel, szent fával, és még egy csomó minden mással, amiről azt se tudjuk, hogy pontosan micsoda. :) De egy kis videót azért készítettem:

Na és persze megannyi panoráma képet, és a zoom segítségével kisebb tájrészekről is egy-két képet. A kilátás fenomenális volt innen. Látszott a folyó, a sziklahalmok, a közelben pedig rengeteg pálmaliget, zöldellő mező, és a kanyargó országút, amin jöttünk. A templom mellett volt egy kis lebetonozott teraszos rész, aminek a sarkában ételt osztottak, de ki lehetett menni a sziklahalmok legtetejére is. Ezek hatalmas kődarabok voltak, köztük nem egyszer sok méter mély, keskeny szakadékokkal. Ezeket kisebb sziklákkal, kövekkel betömték egy-egy sávban, így létrehozva a biztonságos átjárókat a hatalmas kőtömbök között. Nekem nagy élmény volt az ezek tetején való mászkálás, és róluk látható fantasztikus kilátás. Mindketten úgy éreztük Zitával, hogy nem bírunk betelni a hellyel. Mert ennek is megvolt a maga varázsa, amitől egész szépen sikerült elfelejteni a holis balesetet.

Lefelé persze gyorsabban és könnyebben leértünk. Útközben benéztünk egy sziklalakáshoz. Kb. félúton volt egy kis kijárat a lépcsőből, ami egy peremre vezetett minket. Itt volt egy kis szentély, és egy részén fehérre volt festve a hegy, egy ajtót is találtunk benne. Természetesen Zita találta meg ezt a helyet, ki más! :) Lent a bringáknál még ittunk egy-egy üveges üdítőt, amit rögtön meg is bántunk. Méghozzá azért, mert volt kókuszdió is! Annál természetesebb, fenntarthatóbb, egészségesebb innivalót nem is találnánk. És talán még egy árban is lett volna az üdítővel. Az üdítőknél egyébként mindig figyelünk, hogy csak üvegeset vegyünk, de szerintem ez még oly kevés… Vagy le kéne állni velük teljesen, vagy át kéne állni valami másra.

Hazafelé még ugyan duzzogtunk egy kicsit a holi miatt, de határozottan nagyon jó volt a kedvünk, és újabb támadás sem ért minket, így az is maradt. :)

Visszaérve a civilizációba az egyik motoros képében ismerőst fedeztem fel. Lucine-al és egy újdonsült barátjával, egy francia lánnyal futottunk össze. Mivel ők is épp ebédelni készültek, ezért miután visszaadtuk a bringákat, összeverődtünk és együtt ebédeltünk egy kellemes kis helyen. Még Murali mesélte nekünk, hogy ha lakni, vagy enni akarunk Hampin, akkor ezt, a Hampi Bazaarral átellenes oldalát kell választanunk a folyónak, hogy jól járjunk. És valóban, ez eszünkbe juthatott volna még tegnap délután, mert itt őrült jó kis szálláshelyek és éttermek vannak. Persze ez most már mindegy, majd legközelebb! :) Mert ha van olyan hely Indiában, ahová érdemes visszatérni, akkor akkor Hampi mindenképpen az! Remélem megmarad továbbra is ilyennek, amilyen, mert így csodálatos! Ha terveztek ide jönni, és bőven vagytok idővel, Hampira simán számolhattok egy hetet. :) Nekünk eddig messze a legkedvencebb helyünk Indiában. Hampiba visszavágyunk. Még leírni is öröm volt az itteni élményeinket, mert közben kicsit újra Hampin voltam. Nekem személy szerint sem rossz ez a blogolás, mert amíg írok, és a képeket válogatom, méretezem, rakosgatom, addig akarva, akaratlanul is újra átélem az élményeket kicsit. És ezek aztán tényleg érdemesek rá. Najó, talán a holit szívesen kihagytam volna. Na de hát ez India, ne várjuk el tőle, hogy egész napokon át makulátlan és nehézségek nélküli élményeket nyújtson. Ha ilyen történne, az nem is igazi India lenne! :)

(Most nem írtam oda külön, de a legtöbb széles képre ráklikkelve meg tudjátok nézni őket nagyobb felbontásban is! ;)

„Ohh, it is too far, five kilometer!”

Udaipurba nem volt kalandoktól mentes az utazásunk, de ezt már megszoktuk Indiában. Ajmerba könnyedén átjutottunk, talán most először örültünk annak, hogy az indiaiak megtaláltak minket a szolgálataikkal. Ahogy kiértünk Sukháéktól a főútra a „Helly Journey”-ikkel a hátunkon, egy buszból kiáltoztak ki felénk: „Aaajmeer-Ajmeer”, hát mi már fel is pattantunk, és fél óra múlva már sétálhattunk is a buszállomásra Ajmerban – merthogy a busz nem ott tett ki minket. Ajmerből 8 órát buszoztunk, mire Udaipurba értünk. Ezt jobban viseltük, mint vártuk. Az ilyen kihívásokra, ha lélekben felkészül az ember, az sokat segít. És az is, ha előző és aznap nem nagyon eszik semmit, ha hasmenése van! :)

Az is említésre méltó, ahogy leszálltunk a buszról. Még szinte le se tettem a lábam, amikor odaszalad (a szó szoros értelmében) három tuktuk pilóta. „Yes, my Friend!?” – mintha csak szólítottam volna őket, úgy szóltak hozzám. Én is köszöntem nekik, és mondtam, hogy köszönjük, de nem élnénk a tuktuk lehetősévébel, mivel sétálni fogunk. Erre az volt a válaszuk (nagyon aggódtak értünk), hogy „Ohh, it is too far, five kilometer!” Miközben mi még nem árultuk el nekik, hogy pontosan hová is tartunk. Persze ők betanulták a szöveget, „Túl messze van, 5 kilométer…” :) Valójában alig 2km-t kellett csak sétálnunk a szállásunkig, amit könnyedén megtettünk fél óra alatt, bevásárlással együtt. A szállásunk egy hotel volt, amihez kaptunk egy kontaktszemélyt is, méghozzá Nicole-tól. A fickóról hamar kiderült, hogy a szálloda tulajdonosa, és egy kis beszélgetés után már baráti, „annyit fizettek amennyit szeretnétek” alapon volt maradásunk. Ennek mi nagyon örültünk, ugyanakkor zavarban is voltunk, mert mielőtt Nicole felajánlotta volna ismerőse segítségét, mi már kinéztünk egy 150 rupis helyet, ez a szálloda viszont jóval drágábbnak tűnt annál, de végül ezt is megbeszéltük, és ezzel sem volt gondja. Szóval jó helyünk volt, köszönet ezért a Hotel Nayee Haveli-nek!

Spirituális gyógyítás 5 rupis keksszel

A szállásunk ugyan hamar meglett, de ettől persze még nem voltunk teljesen gondtalanok, hiszen nekem még mindig tartott a hasmenésem. Igazából ez csak azért volt gond, mert Udaipur sok-sok szép tetőtéri étterme finomabbnál finomabb étkekkel csábított, és ezeknek muszáj volt ellenállnom, hogy rendbe jöjjek.

Első reggel átsétáltunk a szállodánkhoz közeli gyalogoshídon a Pichola-tó túloldalára. E rövid séta alatt sok érdekeset láttunk. Ahogy kiléptünk a szállodából, néhány, a fejük tetején lavórban ruhát cipelő, talpig száriba öltözött nőt pillantottunk meg. Hamarosan, a hídról azt is megláttuk, hogy honnan jöttek. A tó partján a lépcsőkön nők mostak. Kézzel, szappannal, a kövön. Némelyiküknél még egy botszerű fadarab is volt, amivel csapkodták a ruhákat. Ilyet most láttunk először élőben, pedig ez a látvány nagyon tipikus Indiára, legalábbis számomra az volt előzőleg. A híd túloldalán India megmutatta azt az arcát, amit az interneten, vagy az útikönyveken keresztül nem tud. Ürülékszag terjengett az utcán, nem is gyenge.

Pár méterrel odébb megint egy olyan dolog történt velünk, ami nagyon jellemző Indiára. Benéztünk az egyik sarkon egy étterembe. Láttunk pirítóst az étlapon, de nagyon drágának találtuk a pár szelet pirított kenyeret 20 rupiért. Erre a tulaj felajánlotta, hogy, ha adunk neki 10 rupit, és hozunk kenyeret a boltból, megpirít nekünk 4 darabot is ennyiért. Ezt még mindig sokalltuk kicsit, és hogy ne nézzen teljesen bolondnak minket, elmeséltük a helyzetünket, a hasmenésemet. Erre azzal jött, hogy miért nem ezzel kezdtem, hát ő meggyógyít masszázzsal. Na, ez egyre jobb, gondoltam, és már kérdeztem is, hogy az mennyibe fog kerülni? A válaszon meglepődtünk, mert azt mondta, ingyen lesz, csak vegyünk hozzá egy 5 rupis kekszet (Five Rupee Biscuits) a szemközti boltban. Ettől aztán végképp kíváncsivá tett, mégis hogyan fog meggyógyítani egy csomag keksszel és masszázzsal, amikor már 3 napja megy a hasam, és nem akar megállni, pedig csak kekszen, pirítóson, főtt krumplin és rizsen élek, mióta ez a bajom van. El nem tudtam képzelni, mit fog velem csinálni a fickó. Leültetett magával szemben, és kérte, hogy vegyem le a papucsom és adjam oda neki a lábfejem. Először a baj, majd a jobb lábfejem belső felén elkezdte végighúzni erősen odaszorítva a hüvelykujját a belső bokacsontomtól a nagylábujjamig. Utóbbiak tövét közrefogta a mutató és középső ujjai porcaival, jól összeszorította, majd lassan, erősen megrántotta a nagylábujjamat, hogy a végén lecsúsztak róla és nagyot csattantak az ujjai. Ez utóbbi művelet eléggé fájdalmas volt, mivel úgy éreztem, hogy kettétöri a nagylábujjam körmét közben. Persze ilyen nem történt, és a fájdalom is elmúlt, ahogy abbahagyta rajtam a rövid kezelést. Ezután már csak a kekszeket kellett megennem, hogy az eltelítsen. A mester szerint még egyszer el fogok menni vécére, utána jól leszek és nem lesz több bajom. Még mielőtt elbúcsúztunk volna tőle, megmutatta a vendégkönyvét, és azt is meg tudtuk, hogy az étterem igazából csak hobbi, a spirituális gyógymasszázs az, amivel elsődleges foglalkozik, és amiben nagyon jó. Ezt a vendégkönyv aláírta, rengeteg elégedett írást olvashattunk benne a világ minden tájáról érkezett emberektől. Kíváncsian vártuk, hogy mi lesz velem. Miután hazatértünk, iszonyú hasgörcs tört rám, ami 10 perc után elmúlt, majd valóban, ahogy megjósolta a gyógyító, elmentem még egyszer meglátogatni a vécét. Aztán aznap és másnap még néhányszor… :) Szóval nem jött be a gyógyítás, a gyomorfertőzést nem sikerült spirituálisan meggyógyítani a masszázzsal és a fávjrupibiszkittel. Persze az is lehet, hogy én nem hittem benne eléggé. Mindenesetre ártani biztos nem ártott. Nem úgy, mint a Flagyl, amiről időközben megtudtuk, hogy antibiotikum. Többet ezt nem szedjük, legfeljebb, ha tényleg komoly bajunk van és orvos írja fel nekünk, de persze ezeket a helyzeteket próbáljuk megelőzni. Durva, hogy olyan gyógyszereket – mint pl. ez az antibiotikum – amelyeket otthon csak recepttel tudsz kiváltani, itt Indiában megtalálod a „gyógyszertárban”, chips és a kóla között. És minden további nélkül megveheted, 10-20 rupiért őket, vagyis kevesebb, mint 100 Forintért. Ez nagyon durva és ennek sajnos mi is áldozatul estünk, mert naivak voltunk. Most már legalább tudjuk, hogy buták voltunk. Azóta az aktív szénnek is utána néztünk. Ez viszont már egy jó dolog lehet, ha ésszel használjuk. Képes megkötni rengeteg dolgot, mérgeket, de még antibiotikum származékokat és a fogamzásgátlót is vagy épp a szervezet számára amúgy fontos ásványi anyagokat is, szóval tényleg ésszel kell használni.

Az udaipuri palotában és a hindu templomban

Na de térjünk vissza Udaipurba. A város jellemzői a Pichola tó, a városi palota, és annak néhány testvére a tavon, valamint egy pompás hindu templom. Utóbbit meglátogattuk egyik kora reggel, még a hőség beállta előtt. Sajnos annyira körbeépült, hogy nem sikerült igazán jó fotót készíteni az egész templomról. Próbálkoztam egy panorámával, de sajnos a végeredmény elég torz lett. :) Az igazi szépségét a templomnak persze az apró részletekben lehetett felfedezni, amikor közel mentünk és alaposabban megszemléltük a kőfaragványokat az óriási épület oldalában.

A palota már kicsit hosszabb séta volt, ráadásul pénzbe is került, és én sajnos nem voltam olyan állapotban, hogy élvezzem. Ugyanakkor, ha nem mentem volna be, azt éreztem volna, hogy kihagyok valamit, amiért kár, hisz „ha már itt vagyunk, nézzük meg”. Szóval ez egy nehéz ügy, és ezért nem szeretjük mostanában annyira az útikönyvet, amikor azt írja, hogy valami „must see”. Akkor nézze meg az útikönyv, én csak jól akarom érezni magam, és megismerni a helyet, de semmi ne legyen kötelező! :) Szóval a palota egy igazi fő turistalátványosság Udaipurban, és tény, hogy nagyon sok érdekes dolgot lát odabent az ember, ahogy a szűk folyosókkal és lépcsősorokkal összekötött termeket és udvarokat járja, de nekem valahogy annyira nem jött be, noha Zita látszólag sokkal jobban élvezte. Ezért én pedig próbáltam minél türelmesebb lenni. A palotából egyébként a tóra, és Udaipurra is gyönyörű kilátás nyílt, persze csak akkor, amikor oda lehetett férni a turistatömegtől az ablakokhoz. :) Szóval összességében ez a palota is érdekes volt, ám jobb lett volna ide is kora reggel menni, amikor még nincs tömeg és nem vagyunk fáradtak.

„A mókus is patkány, csak jobb a marketingje”

Pihenni nem csak a szállodaszobánkba, hanem a szállodánk, és más vendéglők „Rooftop Restaurant”-jára. Egymást érik a tetőtéri éttermek Udaipur turistanegyedében, és azon versenyeznek, hogy melyik magasabb, és melyikről jobb a kilátás a tóra és a palotára. Egyszer felmásztunk kb. az 5. emeletre, ahonnan egy szűk kis lépcső még feljebb vezetett, a konyha feletti kis teraszra. Ezen a teraszon volt még egy kis árnyéktetővel ellátott fém felépítmény, egy darab asztallal. Na, Zita ötletére ide másztunk fel egyik nap ebédelni. Én annyira nem éreztem ott magam biztonságban, kicsit szédelegtem, nem is tudom, hogy a magasságtól-e, vagy attól, hogy napok óta nem ettem már rendesen, és éhgyomorral kellett felmásznom ilyen magasba. Miközben az ételre vártunk és csodáltuk a kilátást, más érdekes dolgot is láttunk. A felépítményünk alatti szinten, a kis terasz oldalain mókusok szaladgáltak. A korlátról átugráltak az üres asztalokra is, ahol még ott voltak hagyva az üres teáscsészék. Ezeket előszeretettel látogatták a mókusok. :)

Zsuzsi és Ádám – Úszás az Pichola tavon

Kint az utcán, a valódi életben már sokkal több érdekes dolgot láttunk, és ezek sokkal jobban tetszettek mind a kettőnknek, mert ezek ingyenesek voltak, és valódiak. Egyszer a tóparton egy nagy gyülekezést fedeztünk fel. Valami érdekes készült, ezért én visszarohantam a fényképezőgépért. Mire megérkeztem a géppel, elindult már a menet. Nők talpig száriban vonultak, úgy, hogy közben a fejük tetejére egy kisebb edényt fogtam, aminek a tetején vizes ruhába csomagolt kókuszdió volt. Elől egy kisebb zenekar dobolt, és így vonultak végig Udaipur utcáin. Közben némelyik nő vonaglani kezdett, egyfajta transzba is estek úgy kellett néha elkapni őket, hogy le ne dobják magukat a földre. Ilyenkor mindig jött egy férfi, egy kókuszdiót a földhöz vágott, hogy annak héja megtört jön, és az így hozzáférhető kókuszlét a nő fejére öntötte. Aztán a nő felállt, és a menet ment tovább. Mindez március másodikán történt, 2012-ben, India Rajasthan államában, Udaipurban – Ha valamelyik Kedves Olvasónak esetleg lenne kedve utánanézni, mi is volt ennek az ünnepségnek a háttere… ;)

Második nap Zita elment egy kicsit egyedül sétálni, és ekkor összetalálkozott egy magyar párral, Zsuzsival és Ádámmal. Estére megbeszélt velük egy találkozót, így történt, hogy az utolsó két estét velük töltöttük. Ők ha jól emlékszem, 5 hónapot utaznak csak Indiában. Blogjuk az utazásról a Gudlakmajfrend. Több szempontból is örülök, hogy találkoztunk velük. Ádám kitalálta, hogy ússzunk egyet a tóban, és ez az ötlet nekünk is nagyon tetszett Zitával, szinte szégyelltük, hogy nekünk maguktól nem jutott eszünkbe. Szóval másnap becsobbantunk a Pichola-tóba. Végre valami kis őrültség! :) Nem sok embert láttunk rajtunk kívül úszni a vízben, de ennek az oka leginkább az volt, hogy nem sok turistának jut ez eszébe, az indiaiak nagy része pedig nem tud úszni. Ádámmal és Zitával hármasban beúsztunk egy közeli kis szigetépülethez, amit csak galambok laktak. Sajnos az épület kapuja zárva volt, de azért a lépcsőjére ki tudtunk mászni pihenni egy kicsit. Innen továbbúsztunk az öböl túlsó peremén lévő lépcsősorhoz. Itt is mostak a nők, illetve néhány fiatal is időzött a lépcsőkön. Rövid pihenés után megkonzultáltuk, hogy nem úszunk már tovább a nagy szigetre, hanem inkább visszasétálunk az öblöt megkerülve a gyalogos hídon. Visszaérve a kiindulópontra megtaláltuk Zsuzsit, aki már épp ott tartott, hogy elindul csavarogni a városban. Amíg száradtunk az úszás után, találkoztunk egy a parton csücsülő, és helyi hangszerén zenélő indiaival. Nagyon tetszett a hangszer hangja, mert semmihez nem volt fogható, amit otthonról ismertem. Elnéztem a sötétbőrű arcát az embernek, a Pichola-tóval a háttérben, és a fülemben a furcsa, érdekes zenéjével, és rájöttem, hogy bizony messze jutottunk. Itt vagyunk Indiában, ez India! Nagyon valóságos volt, ugyanakkor nagyon hihetetlen is.

Séta Udaipur utcáin

Ádámmal és Zsuzsival aztán még egy nagyot csavarogtunk Udaipur utcáin, ahol sok érdekeset láttunk. Ittunk kókuslevet kókuszdióból szívószállal, majd megettük a kókusz belsejében lévő, fehér, zselészerű anyagot. Sem ízében, sem állagában nem hasonlított arra, amit eddig mi otthon kókusz címén ismertünk (reszeléket, vagy csokoládé szelet tölteléket), de Zsuzsiék megnyugtattak, hogy ha délebbre megyünk, fogunk találni érettebb kókuszdiót, amin már nincs rajta a vastag zöld héj, csak a vékony, kemény belső réteg, aminek a belsejében már kevesebb a lé, viszont vastagabb és keményebb, finomabb ez a belső réteg.

Zsuzsi és Ádám délről észak felé haladnak, és ez pont jó volt arra, hogy kölcsönösen tudjuk mesélni egymásnak arról, hogy mi van mögöttünk, és mi vár még rájuk. :) Aztán másban is egymás „segítségére” voltunk. Amíg mi Ádámmal a netbookokkal küszködtünk, Zsuzsi Zita karjára hennát rajzolt. Mi pedig összehoztuk, hogy Ádámék Nokia mobilját összekötve a netbookjukkal, éppúgy elérjék az internetet kvázi „bárhonnan-bármikor”, mint ahogy azt már mi is tesszük egy ideje. Ez tipikusan az a tudás, amit ha nem mutat meg valaki, órákig vagy napokig is eltarthat rájönnöd, főleg ha egy kicsit sem kocka. Én utóbbit nem mondhatom el magamról, de azért még nekem is voltak fenntartásaim afelől, hogy végül sikerülni fog-e a dolog, de végül összejött, aminek nagyon örültem, mert így Ádiék sokkal könnyebben és olcsóbban tudnak netezni, és az az egy-két óra sem veszett kárba, amíg ezzel küzdöttünk.

Ádámék egyébként néhány dologban nagyon hasonlóan gondolkodnak, mint mi, ami meglepő volt, de ugyanakkor jó érzés is. Elutazunk ide a világ végére, Indiába, találkozunk más magyarokkal, és lám, ők is egy természet- és emberközeli jövőképet vizionálnak maguknak. A különbség csak annyi kettőnk között, hogy ők nem csak beszélnek róla, ahogy mi, hanem már tettek is néhány lépést, van egy kis földjük, a föld mellett barátaik és néhány hozzá fűződő álmuk.

Amberban nem csak az elefántokkal voltunk, hanem a városban is körbenéztünk. Kedvenc helyünkké vált egy útszéli, négykéreken guruló ámlett árus(omlett = tojásrántotta árus kölyök). Amíg ő sütötte nekünk a finom – kérésre csili nélküli – tojásokat, mi angolra tanítottuk, így a végén mindenki jól járt. Bár ő valószínű a tojásokért kapott 10-10 rupiért jobban odavolt, mint az új szavakért.

Hindu templomok és sírhelyek Amberben

Persze nem csak a rántottáért jártunk ki, meglátogattuk a „kötelező látnivalókat” is. A Laxmi Nayaran hindu templommal kezdtük. Ez egy 16. században épült kis csoda, ott jártunkkor senki más nem volt ott rajtunk kívül, és ez egy különleges varázst adott a helynek. A templomon kívül és belül elképesztően részletgazdag szobrok voltak faragva a kőben, és az egész épület egy emelet magasan volt egy széles teraszon, ahonnan egész jól be lehetett látni a várost, a közeli dombokat, és a rajtuk húzódó városfalat. Ezt a falat aztán kicsit közelebbről is megnéztük, ugyanis kereszteznünk is kellett, hogy bejussunk Amber belsejébe, vagy onnan vissza Rahulékhoz. Megnéztünk néhány másik templomot is, volt köztük egy muszlim mecset is, de minden, amire emlékszem ezekből, azok a majmok. Errefelé eddig nem látott, fekete pofájú, és hosszú farkú majmokat láttunk. Vagyis inkább egész majomcsaládokat, kismajmokkal, anyákkal, egész csordákat. Némelyikük ügyet sem vetett az emberekre, de volt amelyik közel jött hozzánk, és ezzel egész sor biciklit döntött fel. Mert persze bátran mászkáltak és üldögéltek a letámasztott bringákon.

Még egy nagyon érdekes helyen jártunk Amber határában, ez pedig Raja Bharmal cenophat-ja, vagyis sírhelye volt. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy sok kis oszlopos kupolás épület foglalt helyet egy parkban. Igen pofásan festettek így egymás mellett. Eddig még sose láttunk ilyesmit, ezért amikor beléptünk, még azt se tudtuk, mi is pontosan, ahol járunk.

Az erődhöz menet láttunk egy nagyon szép szemétkupacot az út szélén. Egy tehén üldögélt mellette békésen, míg egy koszos kis malac és néhány kutya falatozott a szemétből. Indiában ez az utca „természetes” képe. Ahogy az út és a házak közötti kis fedetlen csatornákban folyó szennyvíz is. A szagok egyébként nem olyan durvák, mint az a leírás alapján elképzelhető. De az is lehet, hogy csak az orrunk szokta már meg. :) És az is érdekes, hogy elkezdtük a szépet látni egy szeméthalomban, illetve a szemét körül összegyűlt állatokban. Az bizonyos, hogy az indiaiak máshogy viszonyulnak a szeméthez, mint mi

A tó, a gát és a park

Az erődöt nem a legrövidebb úton közelítettük meg, mert vissza akartam menni arra a helyre, ahonnan érkezésünkkor először megpillantottuk az erődöt a tóval. Merthogy a főút a völgy túloldalán halad, és az út és az erőd között még egy szép, duzzasztott kis tavacska is található. Itt megálltunk egy fagyira, és a tó partján lévő kis „cenophat”-szerű pihenőhelyen elnyaltuk, mialatt csodáltuk a kilátást. Ezen a helyen kismillió galamb volt, és erre rászálltak a helyiek is, magvakat árultak a turistáknak, hogy azoknak legyen mivel etetni a galambokat. De az is lehet, hogy a galambok szálltak rá a magvakra, és a mag volt előbb, s nem a galamb. :) Miközben élveztük a fagylaltot és a mesés kilátást, összeraktam a képet. Az a ligetes terület a betonfal tetején maga a gát, ami ha áttörne, a mögötte lévő, még szebb és rendezettebb parkot elöntené a víz. Erre a „gát”-ra aztán mi is átsétáltunk, és megcsodáltuk onnan is a kilátást. Mindkét irányban gyönyörű volt. A parkra innen nagyon jól rá lehetett látni, a tó pedig azért volt érdekes, mert éppen két öreg horgászott rajta egy csónakban. De az is lehet, hogy halászott. :) Nem tudom pontosan mi a különbség a kettő között, de ha az a különbség, hogy a horgász zsineggel és csalival nyomja, a halász pedig hálóval, akkor halászt láttunk. Pont sikerült elkapnom, ahogy kiveti a hálóját. Amit pár perccel később kihúzott a vízből, de csak egy apró hal volt benne, annyira apró, hogy valószínű ez volt a szerencséje, mert emberünk visszadobta a vízbe.

Az Amber erődben

A gátról hosszú lépcsőkön tudtunk feljutni az erőd kapujáig, aminek a túloldalán egy nagy udvarba lyukadtunk ki. Ez még nem volt fizetős rész, és itt egy pillanatra azt hittük, hogy juhhééé, mégsem fizetős az erőd, persze aztán a nagy lépcsők tetején csalódnunk kellett, mert kérték a jegyeket, amiket aztán meg is vettünk, egy csomó másik jaipuri látnivalóval együtt, kétnapos kombóban, 300 rupiért darabját. Előtte azonban még meglátogattuk a Siladevi templomot, ahol a 16. századtól 1980-ig – amíg a kormány be nem tiltotta – minden áldott nap feláldoztak egy kecskét. ’80-ig milyen jól mehetett a kecsketartóknak az üzlet, 365 kecske minden évben! :) A templomban egyébként nem volt szabad fényképezni, és belépés előtt nem csak a cipőt és a zoknit, de még az övet is le kellett venni.

Bent az erődben én személy szerint nem kaptam meg az előtte belengetett „wow” élményt, bár azért csúnya sem volt, azt meg kell hagyni. Udvarról udvarra haladtunk, és mindenütt láttunk valami érdekeset. Az egyik udvarnak szép kertje volt virágokkal, a másik oldalában egy milliónyi apró tükörrel díszített épület volt. Kívülről nem láttuk, de az útikönyv szerint az egyik helyiséget anno légkondival is felszerelték. A falak belsejében csövekben hideg víz áramlott. Miután átverekedtük magunkat az udvarok közötti zegzugos, elveszős járatokon, végre kilyukadtunk az erőd túloldalán, ahonnan egy lépcsőn folytathattuk volna tovább a szabadban a domb tetejére, ahol még egy erőd foglalt helyet, még magasabban, egészen a gerinc tetején. Folytathattuk volna (!) ha az erre odatelepített biztonsági őr ebben meg nem akadályozott volna minket. Mint később megtudtuk, az az erőd külön belépős, és a tó túlsó végétől lehet csak bejutni a belépő, és a hosszú séta, vagy taxizás ellenében. Mi ezt később sem léptük meg, mert jobbat találtunk ki. Na, de még ne szaladjunk előre, mert kifelé menet az erődből még láttunk egy-két érdekes dolgot. Megtudtuk, hogy egy alagúton keresztül a két erőd össze van kötve a föld alatt (ott sem engedtek át…:D), és láttunk egy kígyóbűvölőt, na  meg egy nagyon kellemes kis kortárs művekkel telepakolt kiállítótermet. Utóbbi nagy örömömre kényelmes fotelekkel is tele volt pakolva, így végre elnyúlhattam kicsit a hosszú egész napos séta végén.

A kilátás az amberi városfalról

Egy másik napon, amikor igazából csak fagyizni indultunk a már említett helyre, én kitaláltam, hogy felszaladok az erőddel szemközti hegyoldalra épített várfalon. Ez a fal toronyirányt tört felfelé, és lépcsők is voltak az oldalában, aljában pedig se kapu, se ember, se tábla nem tiltotta a fal megmászását, így én azon nyomban neki is láttam annak, miközben Zita valahol néhány emelet magasságban megállt, mondván, neki onnan elég a kilátás. Én vidáman törtem fölfelé a hatalmas lépcsőfokokon, és élveztem, hogy percről percre egyre csodálatosabb kilátás tárul elém, ahogy egyre magasabbra jutok. Mikor felértem a gerincre, észrevettem, hogy közben Zitának is kedve támadt megmászni a falat, és már a nyomomban van. Pár perc múlva már egymás mellett ülve csodáltuk a nem akármilyen panorámát. Szemben a vár, alatta a tó és a park, mindettől jobbra pedig Amber városa, tele emberekkel, templomokkal, színes épületekkel. Még tovább a városfal szeli ketté a látképet, ahogy végigfut a gerincen, és még tovább, tovább…

Egészen körbe ér, a város mögötti dombokon eléri az erődöt, és eltűnik mögötte. Ez egy nagyon komoly falrendszer, és ez csak innen tűnt fel nekünk. A falat egyébként mára már túlnőtte a város, ahogy kinéztünk a túloldalt, láttuk, hogy Amber már a falon túl is szépen kiterebélyesedett. Nagyon örültem, hogy végül Zita is feljött, mert így bőven elidőzhettünk együtt(!) ezt a fantasztikus a kilátást csodálva. A falon aztán voltak kisebb kalandjaink, mert elhatároztuk, hogy nem arra megyünk le, amerről jöttünk, hanem egy másik irányba, arra, amit a lenti panoráma képen jobbra láthattok, a torony mögött. Valahol félút környékén egy majom állta az utunkat, és amikor közeledtünk hozzá, mérgesen vicsorgott ránk. Mivel ekkor még nem tudtunk semmit ezen fekete pofájú majmok viselkedéséről, ezért ettől megijedtünk, és egymásra néztünk, hogy mitévők legyünk. Ezek a majmok elég ügyesen mozognak, gyorsak és nem is olyan kistestűek. Szinte bármiben meg tudnak kapaszkodni, ezért nyilvánvalóan szép karmaik is vannak, amiket nem akartunk közelebbről látni. Végül a majom oldotta meg a dolgot azzal, hogy odébb állt, és felmászott egy toronyba, amit szerencsénkre meg tudtunk kerülni.

Klikk a képre a nagyobb kilátásért! :)

Egy dolgot először nagyon nem értettem a fallal kapcsolatban. Rajtunk, és a majmon kívül egy teremtett lélek sem volt a falon, pedig összességében vagy két órát fent lehettünk rajta. Viszont lent az erőd körül tobzódtak az emberek. Számomra sokkal nagyobb élmény volt idefent lenni, mint végigjárni azokat a „fancy” udvarokat az erődben, mégis, ezzel úgy látszik egyedül vagyok. A választ abban találtam meg, hogy a fal megmászása kíván némi kitartást és fizikumot, ami miatt sokakban fel sem merül az, hogy fel is lehetne menni. A másik dolog, ami miatt üres volt a fal, az az lehet, hogy nincs reklámozva. Mivel ingyenes, és nem is lehet hozzákapcsolni semmilyen fizetős szolgáltatást (tuktuk, elefánt), nem érdeke senkinek, hogy felhívja a falra a figyelmet. Még az útikönyvünk sem említi meg, egyetlen szóban sem. Pedig az egyik legszuperebb hely, ahol eddig Indiában jártam, az ez a fal volt.

Murphy velünk volt ekkor is itt a falon, mert a fényképezőgépből természetesen ekkor fogyott ki az aksi. Rendszerint van nálam tartalék, legalább oly módon, hogy a GPS is nálam van, és abban van még egy pár AA aksi, de most, mint már írtam, eredetileg csak fagyizni indultunk, oda pedig úgy gondoltam, felesleges a gépész vagy a pótelem. Azért sikerült sok jó fotót lőni, csak épp nem annyit, és nem úgy, amennyit szerettem volna.

Részben ezért, részben pedig azért, hogy meghódítsam ezt a monumentális falrendszert, elhatároztam, hogy másnap kora reggel felkelek Zitával együtt, és amíg ő az elefántokkal van, én felfutok szemközt a falon, és körbejárom az egészet, hogy végül ugyanitt kössek ki, és lássam minden zegét-zugát a falnak, na meg persze mindenhonnan a csodás kilátást. Ez aztán sajnos elmaradt, mert éjjel nem bírtam magammal, és sokáig fent voltam, naplót írtam, így aztán hajnalban képtelen voltam felkelni, csak lenyomtam az ébresztőt. Ezt aznap még nagyon megbántam, mert az a nap volt az indulásunk napja is Amberből, de később felengedtem, mert Zitával kitaláltuk, hogy másfél-két hónappal később, amikor visszatérünk Delhibe, Amberen keresztül tesszük majd azt. Nem csak a fal meghódítása, hanem az elefántok, illetve más dolgok miatt is, na de ezekről majd csak a következőkben.

„India először elvesz, aztán ad”

Talán ebből és az eddigi bejegyzésekből már érezhető, hogy India mennyire őrületes, mennyire sokszínű, és milyen káprázatos számunkra – és remélem a beszámolókon keresztül számotokra is. Azonban azt hozzá kell tenni, hogy India nem könnyű terep. Legalábbis nekünk nem volt az kezdetben, de ezt lehet, hogy azért is éreztük így, mert azt vártuk, hogy a bringák nélkül majd sokkal könnyebb lesz – és mert Pakisztánban nagyon elkényeztettek minket. :) A lényeg, amit mondani akarok, hogy bár ebben a bejegyzésben már nem írtam, de még mindig „küzdöttünk” Indiával, még ekkor is voltak nehézségeink, azt hiszem egyikünknek hasmenése is volt ekkor, és általánosan fáradtak és kimerültek voltunk a sok kényelmetlen utazástól és a nyomuló (Helly My Friend! – You are not my friend, and thank you, but I’m not going to buy anything from you!) emberektől. A minap (hetekkel az imént taglalt napok után) hallottam valakitől, a következő mondatot: „India előbb elvesz, aztán ad.” Ezt nagyon igaznak találom.

Indiát el kell fogadni olyannak, amilyen. Mert elsőre nagyon vad, nagyon kemény, nagyon elképzelhetetlen és felfoghatatlan nekünk – még nekünk is, pedig szárazföldön érkeztünk 14 országon út idáig –, ezért jobb, ha engedjük, és elfogadjuk olyannak, amilyen, és nem küzdünk annyit ellene. Persze ezt megint csak leírni könnyű, megtanulni, aztán úgy tenni és érezni nem annyira, de azért nem lehetetlen. Lehet nézni mindenütt mindennek a jó oldalát, mert láttátok, hogy még a nyomornegyedben is fantasztikus élményeink voltak. A jó dolgokra kell koncentrálni, és amikor valami

Indiában az angol helyesírással sem viccelnek: most akkor "Avelebal", vagy "Avillebal" az a memóriakártya? :)