Reggeli hegymenet

A Muang Khan-i iskolateremben korán keltünk, amikor először kiléptem az ajtón, még látszódtak a csillagok az égen. Ahogy pakolásztunk, Tom is megérkezett, elbúcsúztunk tőle és megköszöntük a segítségét. Minden jót kívánva neki elindultunk, áthajtottunk az iskola udvarán, majd ki a főútra, hogy nekilássunk a ma ránk váró nagy fölfelének!

Emlékeztek még erre a szintmetszeti ábrára? Ezen az látszik, hogy Muang Khan és Nem Neum között 90km a távolság, aminek az elején 600m-ről fel kell mászni 1550-re, majd legurulunk 1250-re, majd folyamatos hullámvasút jön 1500m környékén, hogy a végén még lejjebb fejezzük be, mint kezdtük, 500m-en Nem Neumban. Ez együtt egy nap alatt van vagy 2000 méter mászás a „szívritmuszavarokkal” együtt… – Hát ezért indultunk el hajnalban ezen a napon. :)

Az első nagy fölfelében még hűvös volt és köd borította a tájat, viszonylag jól és könnyedén haladtunk, az út nem volt túl meredek. Néha láttunk házakat az út mentén, és néhány embert, de különben csak mi voltunk és az erdő, amely talán itt már tényleg megérdemli a „dzsungel” jelzőt, mert sűrű növényzet vett minket körül és az egész pont olyan volt, ahogy én egy dzsungelt még odahaza elképzeltem.

Az első napsugár örömére megálltunk még megettünk néhányat a még tegnap este készített szendvicsekből, majd még párat a nemrég vásárolt hatalmas adag csokiskekszből is. Tudtuk, hogy kell majd nekünk az ilyesfajta „dopping”, mert őrült sok emelkedő vár ránk. Ezeket málhás fekvőkerékpárral megmászni nem éppen leányálom, de azt is tudtuk, hogy kellő kitartással képesek leszünk rá, ha 5km/h-s sebességgel, akkor annyival, de feljutunk és átjutunk a hegyeken.

Fent ezerötszáz méter környékén tényleg abbamaradt az emelkedő, és néhány kisebb lefelét követő újabb mászás után tényleg azon kaptuk magunkat, hogy újra 1400m alatt vagyunk. Ekkor tudtuk, hogy megérkeztünk abba a bizonyos gödörbe, aminek kb. 1250m-en van az alja. Itt már sorra jöttek a házak és egyre népesebb lett az út, gyerekek játszottak, vagy követték a szüleiket valami dologra. Az egyik kanyarban egy kis útszéli pihenőhelyen két motoros feküdt bukósisakban, hogy csak korai sziesztáztak vagy még itt éjszakáztak, és még nem ébredtek fel, azt nem tudtuk meg, mert emiatt nem keltettük fel őket. Ami nagyon vicces látvány volt számunkra, az az egyikőjük csuklójára kötött kis majom volt. Két motoros, bukósisakban fekszik az út szélén a hátán a fűben, és az egyikükre egy kismajom van kötözve. A kis állat persze már ébren volt és a fűszálakat vizsgálgatta a gazdája mellett. :)

Csináld magad ebéd egy Hmong ház tűzhelyén

Ekkor már igencsak éhesek voltunk és nem akartuk ebédig felfalni az összes szendvicsünket, ezért nagyon vártuk az első falut, amit a térképünk is jelzett. Souanmone egy apró kis település volt az út mentén, ahol nem számítottunk sokra, de azért egy útszéli levesezőre igen. Hát, e téren sajnos csalódnunk kellett, csak három pici „boltot” találtunk, vagyis néhány útmenti házikó ablakába ki volt pakolva kb. ugyanaz a 30-40 fajta csomagolt, ipari „élelmiszer”, ha a cukorkákat, kekszeket és chips-eket annak lehet nevezni. Ezek közül megtaláltuk a számunkra legmegfelelőbb instant tészta levest, amihez az egyik boltban kaptunk tojást.

Elkértük az egyik házikó tűzhelyét és edényeit néhány percre, és Zita tojásos tésztát varázsolt a tűzön. Büszke voltam rá, mert mialatt én a kimerültségtől már túl elgyötört voltam az ilyesfajta ötletekhez, ő feltalálta magát és elkészítette az ebédünket. Érdekes volt egyébként ez a tűzhely, egy cölöpökön álló faházikó padlójába épített vaslapon volt megrakva a tűz. A kémény errefelé nem divat, így közben a szemünket marta a füst.

Az ebédünket végül egy osztrák bringással is megosztottuk, ő Nam Neum felől jött, szintén hajnalban indult, robusztus, szétcsavarozható vázú Thorn Nomad kerékpárt ült meg, ami szintén Rohloff agyváltóval volt szerelve. Ő csak Laoszban bringázik, bejárja az egész országot. Beszélgettünk egy húsz percig, aztán ki-ki ment a maga útjára.

A falu végén még megálltunk vizet tölteni. A helyiektől kaptunk kútvizet, amibe beledobtunk egy-egy fertőtlenítő tablettát. Most nem akartunk a vízpumpálással időt veszteni, inkább ittuk a vizet egy kis mellékízzel. Egy kiadós kaptató után pár kilométerre lankássá vált a táj, tudtunk a kényelmes, megszokott 15-20km/h-ás tempónkban haladni, és közben csodálni a tájat. Ezt nagyon élveztük, mert eddig vagy szabadon suhanva lefelé száguldoztunk, vagy fölfelé küzdöttük magunkat. Mind a kettő fajta haladásnak megvan a maga szépsége, de a legjobb mégiscsak az, amikor az ember nem szakad szét és nem száguldozik, se nem koptatja szét a fékpofáit, hogy ne száguldozzon, hanem élvezze a tájat.

Ezen a délutánon még több nagyszerű kilátás tárult elénk és a terep nagyjából ilyen maradt: rövidebb mászások és száguldozások közben nagyjából sík szakaszok.

Csuzli és számszeríj a gyerekek kezében

A délután aztán még találtunk egy „éttermet”, vagyis egy kis utcára nyíló kunyhót, ahol vállalták, hogy készítenek nekünk „Fried Rice”-t, a változatosság kedvéért tojással. Így már jóllakva indultunk tovább, de sejtettük, hogy a napnak így sem fogunk a végére érni világosban, mert ekkor még több mint 50km volt hátra és már délután 3 óra is elmúlt. Ezt még úgy is sokalltuk, hogy tudtuk, az utolsó 20km ha szerencsénk lesz, tiszta lefelé, mert tudtuk, a naplemente még mindig fél6-kor van.

Egy kedves kis faluban videofelvételt indítottam, mert feltűnően sokan „Szábájdiztak” ránk, és az egész hely a cölöpökre épített házakkal nagyon varázslatos volt:

A srácok szépen körénk gyűltek, és nagyon tetszett, hogy bár tele voltak csúzlival és az egyiknél még számszeríj is volt, ezeket a fegyvereket eszükbe sem jutott még csak játékból sem ránk fogni. Valószínű madarakat és kisállatokat ejtenek el velük, és egymás ellen nem használják őket. Vicces volt, hogy egyszer Reku Papa kommentben megjegyezte még a pakisztáni kődobáló gyerekek kapcsán, hogy örüljünk hogy nincs csúzlijuk. És lám, pár országgal később most találkoztunk csúzlis gyerekekkel, de ők hála az égnek, abszolút kedvesen és barátságosan fogadtak minket. Igazából még elidőztünk volna itt velük, de tényleg mennünk kellett, mert szinte már biztos volt, hogy egészen ránk fog sötétedni ezen a napon és még mielőtt ez megtörténik, minél több dolgot szerettünk volna látni a helyi életből és a tájból.

Észrevettétek egyébként hogy sokszor mondom a videók alatt, hogy „Na, menjünk már!”? :) A valóságban is én vagyok inkább az, aki sürget, de azért annyira nem vészes a dolog, mint ahogy az a videókból talán átjöhet. Csak rossz kameraman vagyok, aki akkor is beszél a felvételre amikor nem kéne. :)

Ezen a délutánon történt, hogy Zita kifakadt, hogy soha többé nem akar hegyek közé jönni, és hogy miért jöttünk már megint ilyen fárasztó terepre. Én se voltam ekkor éppen toppon, ezért csak azt válaszoltam, hogy ne hisztizzen, hanem próbálja meg élvezni a tájat. Erre persze ő csak még durcásabb lett, amit én is éreztem, ezért tíz perc és kb. 3km síri csöndben való tekerés után elnézést kértem tőle, amiért azt mondtam neki, hogy hisztizett, mentségül azt hoztam fel, hogy én is fáradt vagyok. Válaszul ő is elnézést kért, amiért hisztizett! :) Így, ezt a szót használta. Ettől persze még mind a ketten kicsit bugosak maradtunk, de ahogy a terep kezdett enyhíteni a nehézségeinket, úgy mi is megenyhültünk felé és egymás felé is, a dolgot pedig aztán este még egyszer megbeszéltük, amikor már nyugodtan ültünk a nap végén egy tál meleg étel előtt. Szóval ilyenek is vannak velünk, még egy ilyen amúgy gyönyörű napon sem leányálom a tekerés, és nem pusztán tiszta élvezet, de az ilyen kis nehézségeket, problémákat mindig hamar megbeszéljük, sose hagyjuk őket elmérgesedni, és ha ez nem is minden pillanatban sikerül, de próbálunk azon lenni, hogy az idő nagy részét akkor ott is élvezzük, ne csak a fotókat visszanézve tűnjön gyönyörűnek egy-egy szakasz, hanem valójában úgy is éljük meg.

Area of Sliding Cart – Avagy a Szentjánosbogár Downhill

Valamikor, amikor már a nap is oldalról sütötte ránk arany fényeit, végre elkezdődött egy bíztatóan hosszú, egybefüggő lefelé. Gyönyörű erdőben suhantunk, de még nem túl gyorsan, mert nem volt meredek. Oldalról a nap tűzött be arany színben a lombok közül, felettünk pedig egybefüggő volt a lombkorona – így gurultunk a helyenként kátyús kis aszfaltsávunkon, és nagyon élveztük, tudtuk, hogy ezek az utolsó percek.

Egyszer csak egy furcsa tábla várt ránk az út szélén, pont ott, ahol az út is elkezdett meredeken lefelé haladni. A táblán egy görszánkós gyermekalak volt látható oldalnézetből, és a következő felirat: „Area of Sliding Cart”, vagyis tükörfordításban valami ilyesmi: „Csúszó kordék területe”. Ez a tábla teljesen valószínűtlen volt nekünk itt Laosz közepén, így angolul, egy ilyen „extrém sportot” ábrázolva, egy olyan úton, ahol kb. a kutya sem jár. És mert egy kicsit a fekvőbringákra hajazott a táblán a kölyök testtartása, nem bírtuk megállni, hogy ne készítsünk egy fotót a táblával. Egyúttal faltunk is néhány szendvicset és jól fel is öltöztünk, mert úgy sejtettük, most jön a nagy lefelé, innentől csak 20km suhanás, bele az egyre hűvösebbé váló éjszakába.

Ebben tévedtünk, egy kilométert sem haladtunk lefelé, amikor egy nyeregben újra emelkedővé vált a lejtőnk. Itt megálltunk megcsodálni a tájat, és felfedeztünk egy embert az úttól kicsit lejjebb. Egy kuckószerű eszkábált sátra is volt egy kiskutyával. Hogy mit csinálhatott itt, nem tudjuk, de éppen nem gyenge helyet választott magának táborául.

Az ezt követő emelkedőt még egy követte, majd végül tényleg elérkezett a több mint egy óra hosszú száguldás ideje. Persze ekkor már lámpák fényénél, óvatosan haladtunk a kanyarokban, mert hamar teljesen ránksötétedett. Ennek is megvolt a maga hangulata, és nem is akármilyen. Az éjszaka sötétjében lejjebb ereszteni magunkat több mint 1000 métert Laosz dzsungeljében…

Az út mentén világító bogarak járták a levegőt, tovább növelve a hangulatot. Nem tudjuk, hogy szentjánosbogarak voltak-e, de elnézve őket akár azok is lehetettek. A lejtő csak nem akart véget érni, mert bár élveztük nagyon, de tudtuk, hogy ez azért nem olyan vidám dolog márcsak a fékpofáinknak sem, ezért örültünk volna már, ha leérünk abba a faluba, már csak azért is, mert hiába nem kellett már tekerni, azért odaértünk volna már ebbe a bizonyos Nam Neumba.

Rizs marhahússal és rajzfilmmel

Persze a nap nem adta meg magát olyan könnyen, mint ahogy azt szerettük volna. Lejjebb érve néhány falun hajtottunk keresztül és még aztán egy kisebb emelkedőt is kaptunk, mire leértünk a nagy völgybe, ahol egy nagyobb hidat keresztezve tudtuk, hogy megérkeztünk Nam Neumba.

Ekkor már azt is tudtuk, hogy két szálló van a településen, ezek közül az egyiket, a főút mellett nagyon hamar megtaláltuk. Igaz, csak magát a szállót, de a tulajt vagy az üzemeltetőt nem, üres volt a nagy ház. És lepukkant, ezért aztán azután sem maradtunk ott, miután végre előkerült egy ember, és közölte a szoba árát.

A főútról egy kis utcába jobbra letérve aztán megtaláltuk a másik szállót, ez se volt sokkal barátságosabb, de legalább megkaptuk 40 ezer kipp-ért a kis lyukat, amiben egy konnektor is volt. Ekkor már 8 óra is elmúlt, félő volt, hogy nem találunk nyitva éttermet és boltokat, ezért aztán úgy ahogy voltunk, zuhanyzás nélkül gyorsan visszasétáltunk a kereszteződéshez. Egy családi étteremben nagyon finom fűszerezésű marhahúst kaptunk sticky rice-al, vagyis ragadós rizzsel. Ez olyannyira ízlett nekünk, hogy rendeltünk elvitelre is, hogy legyen másnapra elemózsiánk. Ritka, hogy ennyire nagyon finom, az ínyünkre való ételt találunk, ezért ezt ki akartuk használni, hisz közben azt is tudtuk, a holnapi nap sem lesz könnyebb és azon a szakaszon se számíthatunk nagyon éttermekre és boltokra az apró falvakban.

Érdekes volt egyébként a hely, ahol ettünk, a gyerek, egy talán 12 éves srác az asztalok mellett feküdt a matracán, és a tévén rajzfilmeket nézett, amíg mi, mint a nap utolsó vendégei, a vacsoránkat fogyasztottuk. Simán el tudjuk képzelni, hogy ahol jártunk, az a helyiség az egész laktere a családnak, és ott alszanak az asztalok között. Itt az élettér és az étterem összemosódik, ahogy az utcára nyíló boltok is egyben családi kirakatok. Az apró, egy helyiséges lakások utca felöli oldala teljesen felnyitható, ide pakolják ki az árúkat, amelyek között zöldséget már nem, de tojást és csomagolt kockakenyeret jó esetben még megtalálni. A többi csomagolt, ipari termék, azokon a teherautókon hozták ide, amelyek nagy ritkán, de összefüstölték előttünk az utat.

Ezen a napon 81,4km-t haladunk és nem számoltam meg, mennyi szintet másztunk, de nagyon sokat… Kőkemény nap volt, de egyben gyönyörű is – ezek általában így együtt járnak! :)

Ki korán kel… Az nem kap reggelit!

A hmong faluban fél 6-kor keltünk, hogy a megbeszélt 6 órára ott legyünk az étteremnél, mert ekkora beszéltük meg a reggelit. Amikor kimásztunk a kis házunkból, még sötét volt, de a falu már ébren volt, elkezdődött az élet, asszonyok hordták a vizet a kútról, mi pedig mentünk az erdőbe a reggeli dolgunkat elvégezni. Az étteremben az a meglepetés ért minket, hogy még nem volt kész semmilyen étel, hiába egyeztettük le tegnap az angolul beszélő barátunk tolmácsolásában a 6 órai reggelit, ezt csak mi hittük úgy, hogy le van beszélve. Tolmács ide vagy oda, a „Yes-story” még így is működik Ázsiában. Sose tudhatod, hogy azért bólogatnak, mert értik amit akarsz és vették a lapot, vagy azért, mert egyszerűen nem akarnak veled konfrontálódni. Az nem számít, hogy így okoznak gondot, hiszen ha tegnap csak egyszerűen azt mondják, hogy nem, reggel 7 előtt nem lesz itt kész semmilyen étel, akkor egyszerűen bevásárlunk magunknak tegnap este. De ez már nem jut eszükbe, csak egyszerűen nem mondanak nemet semmire, mert az gáz. Szerintünk meg ez gáz. :)

Azért próbáltunk nem bosszankodni, hanem inkább tevékenyek lenni, hogy ne kelljen itt egy órát elrontanunk rögtön a napunk elején, amikor majd több, mint 100km vár majd ránk. Zita közreműködésével sikerült valamit kivarázsolni a konyhából egy kis előző napi rizzsel, amiből aztán még el is tettünk, így teli bendővel és tízóraival már magabiztosan indultunk neki a hosszú napnak.

Ekkor már elmúlt hét óra, de mivel a nap csak fél 7 körül jön föl, és azt is csak sík vidéken teszi meg ekkor, eleinte még nem volt túl világos, már csak azért sem, mert mindent köd borított.

Az egyik egyenes szakaszon valami nagyon furcsát láttunk az út szélén. Közelebb érve tudtuk csak összerakni a képet: egy robogókat szállító kamion beborult az útszéli árokba, és a robogókkal a platóján a hegyoldalnak dőlt. A sofőrök tüzet raktak a kamion mögött az árokban, miközben az éppen iskolába igyekvő iskolás gyerekek szépen körbeállták őket. Ez az a szituáció, ahol nem tudom elképzelni még a laosziakról sem, hogy derűsek maradnak. Szegény sofőrök, nem tudom mit kapnak ezért, csak remélem, hogy volt a teherautón és a rakományon biztosítás. Persze mi nem álltunk meg mellettük és csak messziről fotóztunk, nem akartunk katasztrófa turistáskodni sokat.

Lejtők és emelkedők

Ki nem találjátok, de újabb hmong falvak következtek! :)

Az egyik ilyenben készítettük ezt a videót, és milyen érdekes megfigyelni, hogy itt is ugyanazt történt velünk tulajdonképpen, mint Bangladesben, csak itt egy kicsit szolidabb verzióban. Kíváncsi lennék, miért? Miért nem üvöltöttek úgy itt a gyerekek, mint ott? Csak mert kevesebben vannak? Nem hiszem, hogy csupán ennyi lenne a válasz. És az is érdekes, hogy mi mennyivel normálisabban reagáltunk, nem menekültünk, nem borultunk ki, sőt, nagyon élveztük a helyzetet. Pedig közben még egy meredek fölfelén is fel kellett pedáloznunk. :)

Ezt az emelkedőt egy nagyon kellemes, kanyargós lefelé követett, ami vagy jó 10 percig is eltartott. Csak eztán kellett újra másznunk, de akkor sem sokáig, csak egy-két kanyart. Az egyik ilyen kanyarban az út nem csak balra, hanem lefelé is kanyarodott. Itt az út jobb szélén egy tábla azt hirdette, hogy megérkeztünk Xienghouang tartományba.

Ne kérdezzétek, hogyan kell kiejteni a tartomány nevét, mert fogalmunk sincs! :) Viszont Zita egy hirtelen ötlettől vezérelve felmászott a tábla állványzatára ezzel újabb vidám pillanatot szerzett az amúgy még mindig ködös reggelbe.

Innen még egy egész hosszú lejtő várt ránk, élveztük, hogy csak gurulunk, és bár ekkor nem esett le nekem, mert nem vettem elő az előző bejegyzés elején mutatott kis rajzolt szintmetszetemet, de ez lejtő vitt le minket abba a gödörbe, ami 58km-re volt Phokountól és 800m-el a tengerszint felett volt az alja.

Itt az alján egy falu volt, az elején egy hídon keltünk át, amin ekkor épp egy talán 4 éves forma kissrác csatangolt egyedül, egy szál fütyiben. Az ilyen gyereket Európában már elveszettnek nyilvánítanák, de ha mi itt megpróbáltuk volna visszavinni valahová, valószínű abból lett volna a nagy dráma – ezért ilyesmi eszünkbe se jutott, de tényleg, csak most, ahogy írom. Érdekes, hogy itt már pici gyerekeket is hagynak önállóan csinálni minden félét, tegnap láthattuk, ahogy az egyik gyerek az öccsére vigyázott, miközben együtt sem voltak ketten 10 évesek. Már csak azt nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e, vagy rossz? Valószínű mindkettő. A rossz alatt azt értem, hogy nem felejtenek-e el túl hamar gyerekek maradni, a szó jó értelmében? Habár most, ha jobban belegondolok, szerintem itt Laoszban a legtöbb felnőtt még így is sokkal jobban megmarad gyereknek a szíve mélyén, mint a rohanó nyugati világ felnőttei.

Ebben a faluban egy kis bolt előtt megettük a tízórainkat, majd nekiveselkedtük az emelkedőnek. Vagyis ekkor még nem tudtuk, minek álltunk neki, csak mentünk-mentünk egy szép völgyben fölfelé. Jópár kilométert együtt tekertünk egy valószínűleg valamilyen helyi kábítószer hatása alatti csávóval, akinek a nyerge hátrafelé állt a biciklin. Sajátos, meg kell hagyni, és biztos megvan az értelme, csak még arra nem jöttünk rá, hogy micsoda! :) Érdekes egyébként megfigyelni, hogy a csomagtartó teteje is pont olyan anyagból van, mint az ülés. Ez azért van, mert itt eleve úgy tervezik a bringákat, hogy azok kibírják, ha valaki ráül a csomagtartóra. Mert ráülnek, rengeteg biciklin látunk két vagy több embert, de ezt már megszoktuk, az ilyesmi teljesen általános Ázsiában. Európában meg az az általános, hogy egy 110 ezres bicikliből 13 küllő törik ki 8400km alatt, igaz? :) Vagy csak el volt átkozva az a száz nap a küllők szempontjából! :)

Egy kanyarban egy motoros integetett nekünk szembe. Szemmel láthatóan nyugati volt a világos bőréből és a barna pulcsijából ítélve, és ez aztán be is bizonyosodott, mert lelassított, megfordult, és megállt mellettünk. Ryszard Lengyelországból való, Délkelet-Ázsia szerelmes, ha teheti minden évben ellátogat ide. Most egy robogót bérelt (egy ázsiai, masszív robogót), elmesélte, hogy néha még földutakon is utazott vele, keresztül-kasul egész Észak-Laoszon. Megmutatta azt a térképet, amin a szintmetszetek vannak, így most végre első kézből is be tudtam fotózni, igaz, ezután ennek már nem sok hasznát vettük. A Lonely Planet Laosz útikönyvnek viszont annál inkább – ugyanis mivel pár nap múlva Ryszard-nak haza kell repülnie, ezt nekünk ajándékozta. E nagylelkűségét és segítőkészségét nagyon megköszöntük, megkértük, hogy írjon pár sort a belső borítóra, és megígértük, hogy a könyvet úgy ahogy mi tőle kaptuk, mi is tovább fogjuk majd adni egy másik utazónak.

Miután elbúcsúztunk Ryszardtól, csak nem akart véget érni az a nyamvadt fölfelé, egyre csak kapaszkodtunk, fel és fel, néha egész szerpentinessé vált az út, hogy visszaláttunk egész távol a kanyarokra, ahol pár perce hajtottunk. Azért nagyszerű dolog ez a kerékpár, és bármennyire is csigalassúnak tűnik rajta néha fölfelé haladni, nagyon jó érzés, amikor visszatekint az ember, és látja, hogy honnan jött fel. Nem is tartott olyan sokáig…

Kilaposodik a táj – Felgyorsul a fekvőbringás! :)

Arra, hogy a nagy, 500m-es emelkedőben vagyunk benne, már csak akkor sikerült rádöbbenni, amikor szinte már túl is voltunk rajta. Felérve egy kiadós emelkedő várt ránk, aminek a túl oldalán egészen megváltozott a táj, eltűntek körülöttünk a nagy, meredek, erdős hegyek és egy dombvidéken találtuk magunkat, ahol egymást érték a falvak, és mezők, dombok vettek körül minket. Persze a legjobb az egészben az volt, hogy ezzel együtt a meredekség is eltűnt az útból. Ha voltak is benne emelkedők, azok a legtöbbször vagy nem voltak meredekek, vagy ha mégis, akkor olyan rövidek voltak, hogy meg tudtuk őket tekerni lendületből.

Gyönyörű helyeken tekeregtünk, és nagyon élveztük, hogy száguldozunk. Valószínű ehhez a hátszél is hozzásegített, mert tényleg nagyon jól haladtunk. Persze azért sosem felejtettük el megcsodálni a körülöttünk lévő világot, volt, hogy nagyot fékeztem, mert úgy éreztem, álló helyzetből is lencsevégre kell kapnom a tájat – és így is szemügyre kell vennünk.

Rizsmezők, cölöpös házak, szábájdizó helyiek, kacsák a tóban, legelő tehenek suhantak el mellettünk, és mindeközben annak is örvendtünk, hogy késői reggeli és a nagy mászások után most mégis úgy tűnt, ha így folytatjuk, meg tudunk érkezni Phonsavanh-ba sötétedés előtt. Ezt onnan tudtuk, hogy annak ellenére, hogy a Garmin GPS-ünk sajnos tönkrement 12 ezer kilométer és másfél év megpróbáltatás után, azért volt még nálunk egy másik, Zita E52-es telefonjában. Ezt már lehet, hogy írtam, de inkább jobb kétszer, mint egyszer sem: egy ViewRanger nevű alkalmazást töltöttem le rá, csak ezt találtam, ami normálisan elfutott rajta, és tudta, amit szerettem volna tőle – igaz, ez se mindent. Az OSM térképeket csak úgy lehet rátölteni, ha az internetkapcsolat alatt kézzel végigpásztázom kézzel az adott területet, amit le szeretnék menteni. És így is csak olyan részletességgel menti el, ahogy végiglapoztam magam a terepen. És ami még egy rossz pont, hogy csak képként menti le, így navigációt nem tud, viszont többféle térképet is megeszik,
így belekóstoltam az OSM Cycle, vagy OpenCycleMap térképek használatába, és rájöttem, hogy nagyszerűek! Van rajtuk egész tűrhető domborzat, nagyjából látni a térképről is, hogy hol a hágó és az milyen magas, tehát ezáltal a domborzattal is lehet tervezni, valós időben, a terepen a kütyüről ami nagyszerű, ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy ingyenes, „opensource” térképről van szó!

Ebédelni egy kis útszéli vendéglőben álltunk meg, ahol három nagy krosszmotor is állt, hátizsákok voltak rápókozva. A motorok gazdái, vagyis mint később kiderült, bérlői, három francia jóbarát, akik két hetet töltenek az országban. Ők is teljesen odáig voltak Laosztól, amit nem is csodálok, ez egy nagyszerű ország lehet a motorosoknak is, rengeteg
felfedeznivalóval. Remélem, Ákos jól bebarangolja helyettünk az egészet is. Neki a motorral ezek nem távolságok, minden kis zegét-zugát bejárhatja az országnak. A franciák egyébként úgy jöttek, hogy Bangkokban szálltak le, onnan vonatoztak Vientiane-ba, ahol a motorokat bérelték, hogy ezekkel járják be az országot. Bár én abszolút kerékpár párti vagyok, de épp az sem rossz, amit ők csinálnak.

A naplemente előtt még egy-két nagyon ádáz, hosszabb, meredek fölfelé szívatott minket, aztán egy kocsibejáróban leültünk és megettük a maradék tízórainkat, hogy ne éhesen érkezzünk meg a Phonsavanh-ba, és ne hozzunk rossz döntéseket vagy vétsünk megint hibát a szállodakeresés és szobafoglalás alatt. A lemenő nap fényében még indítottam egy videót is, nem olyan érdekes, nem volt időm megvágni (ahogy egyik videót sincs időm megvágni, és már több, mint egy éve vár kb. 1 óra pamíri anyag, hogy valami kisfilm-félét készítsünk belőle) de 2:40-től látható, ahogy lökdösődünk Zitával menet közben! :)

Esti jó hírek, avagy „Kérjetek és kaptok”

A szállodakeresés nem indult könnyen, de végül harmadikra találtunk egy takaros kis helyet, a földszinten étteremmel és odafent közös matraclágerrel, valamint egy hárommatracos szobával, amit végül megkaptunk kevesebbért, mint két matracot a közös dormitory-ban. Szóval rendesek voltak velünk nagyon. A hallban valami háborús dokumentum film ment Laoszról, de ez ekkor minket még nem érdekelt, mert volt wifi is, amire felcsattantunk rögvest.

Jó híreket olvastunk, a Garmin Magyarország bár vagy egy héttel később, de válaszolt. Utánajártak a GPS-ünk hibájának, de nem találtak semmilyen módszert, amivel fel tudnánk éleszteni. Azt is megírták, hogy igazából csodálják, hogy ennyit kibírt a készülék, mert igaz ami igaz, tényleg durván kapott a kicsike. Sok tíz órában mérhető, mennyit volt kint a forró napon a biciklim elején, kapott rengeteg esőt, de még hóvihart és homokvihart is, járt -28 méteren a Kaszpi-tenger partján és volt fent velünk a Himalájában 5416m-en, és a másfél év alatt szinte minden áldott
nap használtuk hosszú órákat. Ezek után már azt is tudom, hogy hogyan fogok vigyázni a következő masinára, hiszen hiába építik ezeket strapabíróra, az ilyen terhelést éveken át azért ezek sem bírják. Azért írtam következő masinát, mert a Garmin Magyarország felajánlott nekünk egy Dakota 20-ast használatra! :) Csak az idejutását kellett elintéznünk a csomagnak, de ezt rögtön tudtuk, hogyan oldjuk meg, Vietnamba, Ho Chi Minh City-be tudtuk, hogy vissza fog majd utazni az év végével egy az úton megismert magyar barátunk barátja, így már csak össze kellett kötni a szálakat néhány e-mail és a szüleink által. Ezúton is nagy-nagy köszönet a Garmin-nak a segítségükért, mert ez tényleg nagy segítség nekünk,
egy ilyen készüléknek rengeteg hasznát vesszük, nagyon szeretjük őket mert nagyon hasznosak és nagyon könnyen használhatóak. Ha majd Saigonban kézhez vesszük a Dakota 20-at, már tudom, hogy OpenCycleMaps-et fogok rá telepíteni! :) Ezzel a készülékkel mi is belépünk az érintőképernyők világába, ez lesz az első kütyünk, ami érintőképernyős lesz! :O Ja, és egyébként az első körben, ebben az első e-mailben, amit írtam a Garmin-nak, csak megírtam mi történt, és hogy tudnak-e rá valami titkos reset-gombot, vagy valami megoldást de ezen felül nem kértem mást. Ők ennek tényleg utánajártak, és amikor nem találtak megoldást, a külön kérésünk nélkül felajánlották az új készüléket. Ez mekkora jófejség már? Még akkor is, ha kiállítási modell és/vagy használt, és el tudják jól számolni, le tudják jól selejtezni, ez engem nem érdekel, mi végtelenül örülünk és hálásak vagyunk nekik, hogy kaptunk egy készüléket.

Ezen felbuzdulva és az internet elérést kihasználva rögtön fel is csattantunk az Amazon ügyfélszolgálatos chatjére, hogy elmeséljük nekik, hogyan döglött be a Kindle könyvolvasónk. Az ő ügyfélszolgálatuk is megér egy misét, mert biztos, hogy külön oktatják a szuper illedelmességre, azzal kezdték, hogy nagyon sajnálják, hogy mi történt, és mindent megtesznek, hogy segítsenek. Ez a minden először vagy egy óra hosszú debuggolásban merült ki, vagyis minden lehetséges hibaforrást kizártunk. Igaz, ezt már megtettem előző nap este is, de most megismételtük, próbáltuk tölteni netbookról, konnektorról, két különböző töltővel, két különböző konnektorról, próbáltuk bekapcsolni, újraindítani, kikapcsolni, de meg se nyikkant, csak a sárga fény gyulladt ki néha rajta a bekapcsolójánál. Ezek után jött a meglepetés, emberünk a túloldalról chat-en írta, hogy hát mindent megpróbáltunk és úgy tűnik, tényleg bedöglött a kütyü, ezért most az egyszer,
kivételesen küldenek nekünk egy ingyenes cserét! :) Zitával majd ki ugrottunk a bőrünkből! Újabban Zita nagyon rákapott az olvasásra, sokat tartotta a kezében az ekönyv olvasót, ezért máris nagyon hiányzott neki és azt is tudtuk hogy sok országban még az internetelérésre is nagyon jó lett volna majd, hiszen ezen keresztül 100 országban elérünk egy egyablakos, fájl le- és feltöltés nélküli, fekete-fehér, állóképes internetet teljesen ingyen, ami valljuk be, azért nagy királyság. Ezt a Kindle bedöglésével elvesztettük, ezért szomorúak voltunk, de csak egy napig! :) A történethez hozzá kell tenni, hogy a Kindle-t már több, mint másfél éve vettük, és ezalatt csak egyetlen egy könyvet vettünk rajta, a Mianmar útikönyvet, de az sem volt több 15 dollárnál. Ennek ellenére kivételt tettek velünk! :) Nem tudom, hogy
csak szerencsénk volt, vagy mindenkivel ilyen rendesek, minden esetre, ha bedöglik a Kindle-tek, ne rohanjatok újat venni, egy chat-et az ügyfélszolgálattal megér a próbálkozás, hátha az a policy Amazon-éknál, hogy aki kér az kap! :)

E két veszteségünket sikerült kiadás nélkül pótolnunk, ami nagy-nagy öröm volt számunkra. Bár azt így utólag már nem tudom eldönteni, hogy mind a két kütyüt pótoltuk-e volna saját pénzből, de előbb vagy utóbb biztos kellett volna vennünk valamit helyettük, de így ezt megúsztuk és megint egy csomó kiadástól mentett meg minket a Garmin és az Amazon! :) Na meg saját magunk, mert nem csüggedtünk, intézkedtünk, kértünk és kaptunk! És nagy öröm volt kapni, hiszen ha csak pénzben próbáljuk mérni, a két kütyü együtt van vagy száz ezer forint, ami az eddig büdzsénkkel mérve majd három hét! Szóval még egyszer, köszönjük ezt a három hetet a nászutunkba! :)

Távolodunk a valóságtól…

Basszus, megint annyit írtam, hogy ez már bőven elég egy bejegyzésbe. Örülök neki, hogy többen vagytok, akik nem csak, hogy végig bírjátok olvasni, hanem még szeretitek is a hosszú bejegyzéseimet. Ezzel a sok írással nekem csak egy bajom van: ha így haladok, egyre csak távolodik időben az útinapló a valóságtól, aminek annyira nem örülök, mert 50 nap (ennyi most a lemaradás) távlatában már nem emlékszem annyira az apró, de akkor érdekes és izgalmas érzésekre, dolgokra. Sokkal jobb érzés lenne, ha minden nap meg tudnám írni, ami aznap történt, és azt egy héttel későbbre beidőzíteni, hogy legyen egy hét pufferem, miközben még lenne időm megírni más cikkeket is, amelyekkel pénzt is tudnánk keresni az úthoz. Ehhez először azt kéne, hogy valahogy utolérjem magunkat, hogy majd minden nap legyen erőm és türelmem írni legalább egy bejegyzést, amiben több nap történetét is leírom. Persze én most is voltam olyan hülye, hogy nem egy fizetős cikknek, hanem ennek a bejegyzésnek álltam neki előbb és hiába álltam ennek neki úgy, hogy pikk-pakk leírom két nap történetét, nem sikerült! :) Se pikk-pakk nem lett kész, se két nap nem lett belőle. Így azt, hogy mi történt Phonsavanh-ban, a Kőköcsög mezőn, már csak a következő bejegyzésben olvashatjátok! :P

Ezen a napon, 2012. december 7-én 107km-t tekertünk a hmong falu és Phonsavanh között.

Busszal vissza Phokoun-ba

Luang Prabangból visszabuszoztunk Phokounba, mert a Phokoun – Phonsavanh – Xam Nuea útvonal tűnt a leglogikusabbnak és a legszebbnek Vietnam fővárosa, Hanoi felé, ahol a Karácsonyt terveztük tölteni. És mert a Luang Prabang – Phokoun szakaszt nem kívántuk újra megtekerni a másik irányba, nem csak azért, mert a hátunk közepére se kívántuk azt a 3-4000m mászást, hanem mert azzal pont kicsúsztunk volna a vízumidőnkből, ugyanis ez is egy szempont volt, a 30 napos vízumunkból ekkor már csak 10 nap volt hátra, december 15-ig. Ahhoz, hogy ezt tartani tudjuk, egy viszonylag szoros, de még kényelmes, pihenő- és nézelődő napokkal is tarkított útitervet kellett tartanunk. Ennek az első állomása Phonsavanh volt, Phokountól 141km-re keletre, erről szól a mai bejegyzés.

A buszra való felszállás mindig nagy mumus, és félünk, tartunk tőle, de ezúttal nem volt vele nagy gond, a pályaudvar megtalálásával viszont már annál inkább. Miután a kedvenc néninknél (akit már Ti is ismerhettek egy képről az előző bejegyzésből) vettünk 4 db óriásszendvicset, elindultunk arra, amerre a buszpályaudvart tudtuk a papírtérképek alapján. És persze a GPS-hez szokva egyből jól túlmentünk rajta, sőt, amikor visszafordultunk, majdnem megismételtük ezt, másodjára sem vettük észre a placcot elsőre, mert azt egy épület választotta el a főúttól. A busz indulásáig még volt 45 perc, így kapkodás nélkül felpakolhattuk a bringákat a tetőre, ehhez segítségünk is volt, aki odafent aztán úgy odakötözte a bicikliket a tetőcsomagtartóra – a közreműködésemmel, hogy ne legyen sérülés -, hogy azok meg se tudtak mozdulni.

A buszút érdekes volt, most néhány óra alatt tettük meg azt a 136km-t, amit idefelé 2 nap alatt. Csak úgy száguldottunk, és közel sem érzékeltünk annyit a tájból, mint bringával, és mindeközben, a buszból ülve rettenetesnek tűntek a függőleges távolságok, ha közben arra gondoltunk, hogy ezt biciklivel kéne megtennünk, illetve tettük meg kb. egy hete, csak a másik irányba. De a bringán mégsem éreztünk semmi ilyesmit, ott átkapcsol az ember agya egy másik sebességbe, és ha ügyesen csináljuk, még fölfelé közben is teljesen meg tudunk feledkezni arról, hogy jajj, de mennyi van még hátra. Ehhez az kell, hogy másra koncentráljunk, a tájra, a falvakra, a „Szábájdira”.

Mindez el is jött a délután, de előtt Pokhounban még lerámoltuk a bringákat a tetőről, összeszereltük őket, majd beültünk egy étterembe ebédelni. Mikor készülődtünk az induláshoz, két bringás állt meg a kereszteződésben, a társukat keresték, úgy sejtették, hogy tévedésből lekanyarodott Phonsavanh felé. A várakozást aztán feladták, és miután elmeséltük nekik, hogy kb. mi vár rájuk domborzatügyileg Luang Prabang-ig, tovább álltak, pont pár perccel azelőtt, hogy az eltévedt társuk megérkezett Phonsavanh felől. Ezeknek aztán van energiájuk, még ilyen vargabetűkre is, persze ilyen kevés cuccal, országútin lehet én is virgonckodnék. :) Megnyugtattuk a kóválygó bringást, hogy megvannak a haverjai, csak utol kell érnie őket, aztán végre mi is elindultunk. Juhúúú, újra kerékpáron! :)

A rácsbiciklis thai bringások, és Laosz, ahogy nagyon szeretjük

Domborzatilag pontosan tudtuk, vagyis inkább reméltük, hogy mi vár ránk ezen a szakaszon, mivel még Luang Prabangban átrajzoltam a gpsies által rajzolt domborzati metszetet, egészen Pokhoun-tól a vietnami határig. Ez alapján a mai délutáni terv az volt, hogy eljutunk az 58km-re lévő „gödörbe”, ami 800m mély, vagyis ennyivel van a tengerszint felett. Az első emelkedőt elég hamar megkaptuk, de ez nem sokat zavart minket, tudtuk mi vár ránk, és szerencsénkre meredek sem volt. Forgalom az úton még annyi sem volt, mint Luang Prabang felé, és az aszfalt itt is elég jó volt ahhoz, hogy gond nélkül bringázzunk rajta.

Jármű ugyan nem volt az úton, de ettől még az kihalt egyáltalán nem volt, sőt tele volt élettel, méghozzá olyan élettel, amit nagyon-nagyon komáltunk és hamar igen vidámmá tette az utunkat, sőt mi több, teljesen el is felejtkeztünk arról hogy fölfelé kerékpározunk. Mert az idő nagy részét a fölfelékben töltöttük ezen a délutánon, még ha köztük volt is néhány gyors suhanás lefelé. De beszéljünk az úton és az út mentén lévő életről! :) Egy ajtó előtt néhány Hmong kislány állt, és amikor megálltunk mellettük, úgy elkezdtek kuncogni, hogy majd ki pukkadtak. Zita leszállt, hogy egy kicsit játszik velük, de azok elképesztő nevetések közepette visszahúzódtak a ház belsejébe, ahová mi már nem akartunk belépni. Tündériek voltak nagyon.

Aztán alig pár méterrel később egy fiút értünk utol, aki két hatalmas bambuszgerendát cipelt a vállán – megint mosolyogva! :) De a pálmát, vagyis egy másik, kisebb bambuszrudat az öccse vitte, maga mögött húzva, jó volt látni ahogy követi a bátyját, és ő is rész vesz a feladatokban a maga módján, ahogy tud. A következő kanyarban két kislány kuncogott rajtunk már messziről egy ház verandájáról. Ők már nem voltak olyan félénkek, Zita közel tudott menni hozzájuk. Az emelkedő tetején pedig egy újabb csapat gyerek várt ránk, egymással és egy kiscicával játszottak, egyiküknek a hátára fel volt szerelve a nála talán öt évvel fiatalabb, másfél-két éves forma huga. Néhány év különbség, és itt már rá lehet bízni az idősebbre a kisebbet, ez óriási! :) Felnőtt az még a környéken sem volt.

A következő minket boldogító lény nem ember volt, hanem egy állat, egy vizi bivaly, az út szélén békésen állt kikötve egy cölöpös házhoz, és végignézte, ahogy elvonul előtte a két furcsa bringás. Ahogy ezek kinéznek a füleik közül azokkal a szemekkel és a nagy szarvaikkal, az valami elképesztő! :)

Egy kanyarral később három teenagert találtunk az út közepén, éppen fényképezkedtek, mert az egyikükön tradicionális Hmong ünnepi ruha volt – őket egy engedélykérés után mi is lefényképeztük. Még ugyanezen a helyen, az út szélén egy kupac kisgyerek ült a fűben , az átlagéletkor talán 3 év, ha lehetett, de itt se volt sok felnőtt a környéken, talán dolgoztak a földeken valahol az úttól lejjebb.

Ezután egy egész csorda gyerek jött velünk szembe, az iskolából mehettek hazafelé. Közben velünk egy irányban két nő a hátára kötözve cipelt két hatalmas köteget valami nádféléből. Ők is mosolyogtak, igaz ez a képen nem látszik. :)

Csak ezután jött a legjobb, az út baloldalán hárman haladtak, az anyuka, a nagymama, és a kissrác, persze ők is mind mosolyogtak, három generáció, egy család, és mindannyian cipeltek valamit, egyik kedves olvasónk Facebook kommentje szerint az anyuka óriás sült krumplit. :) Hát, még most sem tudjuk, mi is lehetett az, de az tény, hogy a laosziak életöröme ekkora már átragadt ránk, ahogy rám most ismét e sorok írása közben.

És még mindig nincs vége! :) A következő kanyarban egy a hátán apró gyermeket cipelő nő tolt ki az útra egy kocsit, benne két gyermekkel! Úgy tűnik baby-boom van itt Laoszban is, ahogy szerte sok más ázsiai országban.
Ezek után már nem bírtam tovább “csak” fényképezni, ezért videót indítottam.

Igazából az eleje érdekes, amikor a kaszás kisgyerekek mellett haladunk, aztán talán Nektek már csak 4:20-tól, amikor megfordulunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyünk egy kutya-macska párost, ahol a cica a fekvő kutyán volt összegömbölyödve. Miközben én az állatokat videóztam, a helyiek Zita bringáját vették szemügyre, és elcsodálkoztak a működésén.

Ezután sajnos már nem volt elég fény ahhoz, hogy értelmes képeket készítsünk, ám egyszer mégiscsak elővettük a fényképezőt, mert összetalálkoztunk egy thai kerékpáros bandával. A társaikat várták, összesen tizennégyen voltak, ami már önmagában nagy banda, de ez még mind hagyján, mert mindenkinek azonos márkájú bringája volt, egy nagyon érdekes, vázszerkezetes kis szétszerelhető kerékpárról van szó, apró kerekekkel. A cél a tervezésnél gondolom a szállíthatóság volt, és hogy könnyű legyen. Hát tény, hogy könnyű, ám amikor az árát meghallottam (több ezer euró), számomra eltűnt logikusnak lenni e kerékpár használata. Ettől persze a banda még maradt nagyon szimpatikus, sőt igazából az, hogy ilyen sokan megengedhetnek maguknak ilyen kerékpárt (mert az övék volt), azt jelenti, hogy egy tehetős társaságról van szó. Nálam velük ledőlt egy újabb sztereotípia. Mondjuk ki, ők valószínűleg mind elég gazdagok. Oké, nekünk is piszok drága bringáink vannak, de csak mert az Evobike volt olyan rendes, és mögénk állt, különben biztos, hogy maximum 150-200 ezer Ft körüli bringákkal indultunk volna el. Vagy még inkább az én régi trekkingemmel, és Zitának vettünk volna egy ahhoz hasonlót. Na, mindegy, ne térjünk el a tárgytól, a lényeg az, hogy ők tehetősek, valószínű nem is kicsit, és ezzel együtt összetartóak, méghozzá ilyen sokat, és ami talán még jobb, hogy van szabadidejük ilyen nagy túrára. Ez nagyszerű! Persze hogy is gondolhattam, hogy minden gazdag elfoglalt, önző és magányos, ez egy elég buta sztereotípia, valljuk be. :)

Én már annyi más értéket látok az életben a pénzen túl, hogy az biztos, hogy ha valaha saját vállalkozásba kezdek, akkor amellett, hogy arra figyelek, hogy élvezzem, élvezzük, amit csinálunk, arra fogok összpontosítani, hogy a történet a lehetőségekhez mérten minél inkább önfenntartó legyen, nehogy a vállalkozás megkezdésével is ugyanazt érezzem, mint a főiskola utáni években: hallgatóként nem volt sok pénzem, de időm rengeteg (ezzel együtt nagyon király volt, az egyik legjobb időszak a maga nemében), aztán amikor elkezdtem dolgozni, lett egy kis pénzem, de azon kaptam magam, hogy az előző létformához képest semmi időm és energiám is kevesebb a munka mellett (rohadt nehéz volt megszokni, nem is sikerült beletörődni ebbe az érzésbe soha). Valakitől pedig egyszer azt hallottam, egy saját üzletet vinni nagyobb dolog, mint egy gyerekvállalás. :O Na de teljesen elkalandoztam, inkább érkezzünk meg a nap végéhez! :)

Országimázst építünk egy település faluházában

Annyit írtam, hogy mára ez lesz az utolsó fejezet. Mindig elhatározom, hogy kevesebbet írok tömörebben, mert már 50 nap a lemaradás a valóság és az útinapló között, és mert hiszen már nem is emlékszem a részletekre… :) Aztán elkezdek írni és azon kapom magam, hogy jajj, már megint három oldalt írtam. Ennyit úgysem olvas már el senki! :) Szóval idáig csak a kitartóak jutottak, és csak Nektek mesélem el, hogy sötétedés előtt egy kis falucskában úgy döntöttünk, hogy elég lesz mára. Ugyan nem érkeztünk meg a gödör aljára, de ez a táj ezekkel a csuda Hmong emberekkel túl szép ahhoz, hogy egy métert is sötétben biciklizzünk benne. Annak nem lenne értelme, ezt a kis lemaradást pedig akár még holnap is be tudjuk hozni, innen még mindig meg tudunk érkezni holnap este Phonsavanh-ba, ha kellően megnyomjuk és korán elindulunk.

Kérdezősködni kezdtünk hát, hogy hol aludhatnánk, mert az nyilvánvaló volt, hogy itt nincs vendégház. Egy jó öt perc viszonylag teljesen reménytelen próbálkozás után előkerült egy a helyhez képest angolul elég jól beszélő férfi, akinek el tudtuk mondani, mit akarunk. Ezután egy házhoz sétáltunk vele, ahol előkerült a falu vezetője és megtudtuk, hogy ez itt a faluház, ahol ma este megszállhatunk. Itt egyébként mások is voltak, a szomszéd helyiségbe egy tüzet ültek körül. Mielőtt beléptünk volna a házba, félig illendőségből, félig, hogy ne legyen félreértés, megkérdeztük, hogy mennyibe fog kerülni. Ezzel most kivételesen öngólt rúgtunk, de még mindig jobb párszor előre kifizetni egy fair árat, mint egyszer reggel koppanni, amikor kiderül, hogy kapzsi volt a szállásadónk, és el akar majd kérni valami 10-20-szoros árat a szállásért, mert előre nem kérdeztünk rá, hogy kerülni fog-e valamibe. Arra akarok kilyukadni, hogy az öreg faluvezetőnek valószínű eszébe nem jutott volna pénzt kérni tőlünk, ha nem kérdezünk rá – mégis, mi úgy gondoljuk, így csináltuk jól.

Bent aztán az ott lévő helyiek először szégyenlősen fogadtak minket, de aztán a családi fotóink, a kis Magyarország prospektusok és a világtérkép a berajzolt (és sajnos még félkész, mert Indiában valahol véget ér) útvonalunkkal gyorsan feloldották a jeget. Magyarországról egész kis előadást tartott Zita, már amennyire azt a nyelvi korlátok engedték. Érdekes volt látni, hogy az összes kép közül nem a parlament, és nem is a Lánchíd ragadta meg őket, hanem mindenki egyből a lovakra mutatott! Valamiért a lovaktól odáig voltak, és nem csak ők, hanem később más laosziak is.

Ez az este aranyos volt, tündériek voltak a házbeliek, ahogy körbeállt minket és lelkesen végigadogatták egymásnak a fotókat. Érdekes lehet ez nekik nagyon, jó lenne néha jobban belejük látni, mit gondolnak rólunk, hogyan állnak hozzánk a szívük mélyén. Csodálat, irigység, tisztelet, értetlenség, kíváncsiság – miből mennyi lehet bennük?

E nap estéjén vettük észre, hogy nem kapcsol be többé a Kindle könyvolvasónk. Próbáltuk tölteni, de arra sem reagált. Ez némi aggodalommal töltött el minket, de még nem mondtunk le róla, gondolván hogy ha majd a netbookra csatlakoztatjuk, talán magához talál és feléled.

Még ugyanezen az estén megtudtuk az egyetlen angolul beszélő falubelitől, hogy itt Laoszban három nemzetség él, a laoszi, a hmong és a kmer – ez három nagyjából különböző nyelvet is jelent egyben, de hogy melyik csoportból hányan laknak az országban, arról olyan nagy szórással válaszoltak (mert később másokat is megkérdeztünk erről), hogy erről inkább itt nem nyilatkoznék, mert nem tudunk biztosat. :)

Este még elmentünk vacsorázni az angolul beszélő barátunkkal az étteremhez, ahol először találkoztunk, majd eldőltünk a deszkákból épített ágyunkban.

Elképesztően gyönyörű nap volt ez a mai, pedig ha csak a bringázást nézzük, pusztán egy délutánról volt szó! :)

Ez a nap 2012. december 6. volt, és ezen a napon 37,8km-t haladtunk Phokoun-tól indulva Phonsavanh felé.

Túl meredek a nyelvtanuláshoz

Reggel, amikor kint reggeliztünk a már felmálházott bringák mellett ugyanabban a kis utcára nyíló étteremben, mint ahol este a szerelés közben ettünk, megállt mellettünk két bringás, akik lefelé jöttek, szemből a hegyről. Manu és a haverja Barcelona-ból valók, most itt csavarognak néhány hetet a környéken, Hanoi-ból indultak és Vientiane-ban fejezik be a túrájukat. Manu rengeteg jó tanácsot adott nekünk, mesélt az előttünk álló útszakaszokról és megengedte, hogy befotózzuk a térképét, illetve a fényképezőgépének az LCD kijelzőjét, amin egy másik fényképező LCD kijelzője volt látható, amin egy domborzati metszett volt, pontosan azokról a szakaszokról, amelyek előttünk álltak. Ilyen nálam is volt, igaz, „csak” gpsies-ből vékony papírra átrajzolva, és mint utólag kiderült, ez a saját verzió pontosabb volt.

Miután elköszöntünk tőlük és befejeztük a reggelinket, mi magunk is útra keltünk. A váltóm nagyszerűen működött, könnyedén tudtam váltani a fokozatok közt, és ez nagyon jó érzés volt. Megszereltük! :)

A táj, ha eddig varázslatos volt, akkor ezek után már nem találok rá több szót. Eleinte még nagyjából síkon haladtunk, így lehetőség adódott egy kis nyelvtanulásra:

A hóvarjú kifejezést valószínű itt nem nagyon használják Laoszban, mint ahogy az ájemfájn-t sem. :) Ezért nem értette a fiú, hogy mit akarok. De nagyon rendes volt és érdeklődő, de még nem annyira, hogy az idegeinkre menjen, így mindketten örültünk a találkozásnak. Ahogy hajtottunk át a falvakon úgy suhantunk el egyre több iskolába tartó apró gyermek mellett. Már nem tudom, hogy ők vagy Zita, de valamelyikőjük kitalálta, hogy pacsizunk egymásnak, és innentől aztán beindult a nagy vidámság, végigpacsiztuk néhány osztálynyi gyermek tenyerét, cserébe pedig nagy, vidám nevetéseket kaptunk.

Victor, akiből nem lett buddhista szerzetes és a forró fürdő, ami langyos volt

Egy helyen, ahol kiszélesedett a völgy és kétoldalt, mielőtt még meredek, erdős, sziklás hegyekben végződtek volna, mezők terültek el. Ezeken a mezőkön apró, tetős épületek álltak elvétve, és ha ügyesen figyeltünk, a távolban észrevettünk néhány embert is. Eltörpültek a sziklák alatt.

Egy fehér autó lassított le mellettünk, az anyósülésről egy nő szólt ki, azt kérdezte, mi a fenét csinálunk itt? Mondtuk, hogy nászúton vagyunk, mire nagyon megörült és elmesélte, hogy ők is épp nászúton vannak a férjével, Thaiföldről jöttek át Laoszba a mézesheteikre. Örültünk egymásnak még pár mondatot, aztán mielőtt még tovább hajtottak volna, adtam nekik névjegyet. Ja, merthogy mindeközben haladtunk, nem álltunk meg! :)

Szemben egy „ikertorony” magasodott, vagyis két egyforma, csúcsos hegy egymás mellett. Érezhető volt, hogy hamarosan elkezdődik valami, mert előttünk már csak hegyek magasodtak, de akkorák, hogy sokuk a felhőbe veszett.

Mellettünk egy kiskutya ugrándozott a fűben, olyan cuki volt, hogy Zita nem bírta ki, hogy ne álljon meg, és vegye fel egy kicsit az apróságot. Ugyanebben a pillanatban egy fiatal srác fékezett le mellettünk a megpakolt túrakerékpárjával. Victor egy húsz éves dán srác, Singapúrból indult, és 2013-as szeptemberi iskolakezdésre szeretne hazaérni. Ehhez tőlünk biztatásként rögtön kapott is egy apró kiskutyát! :)

Victorral eztán együtt folytattuk és közben elmesélte, hogy az érettségi után kiment dolgozni Ausztráliába, és végül a tervezettnél több munkát vállalt, egy marhafarmon dolgozott, quad-al terelte az állatokat, árkokat ásott, vagy épp lefogta a fejüket, amíg egy társa egy nagy fogóval ki nem kapta a szarvukat, hogy az állatok ne tehessen kárt egymásban. Ilyenkor folyt, sőt pár másodpercig fröcsögött a vér, ez bizony „nasty” volt, de emelett nagyszerű volt a meló, élvezte és jó pénz keresett vele. A meló után stoppolva járta körbe a kontinenst, de egy idő után kezdte zavarni, hogy másokra van utalva, és csak akkor és oda és úgy utazik, ahogy elviszik. Nagyobb szabadságra vágyott ennél az útjai során, így aztán, amikor összefutott Darwin-ban egy a túráját éppen befejező kerékpárturistával, megvásárolta tőle a komplett felszerelést, a túrabringát a csomagtartókkal és a táskákkal, sőt még szerszámokat és pótalkatrészeket is kapott hozzá. Átrepült Szingapúrba és onnan megkezdte a túráját, aminek a végcélja az egyetem. Elképzeltem Victort, ahogy megérkezik a tanévnyitóra vagy az első tanítási napra. :) Ha tényleg végigcsinálja, amit eltervezett, bizony lehet, hogy több élettapasztalata lesz, mint néhány prof.-nak akik majd tanítani fogják az egyetemen. :) Mindezt 20 évesen, ez a nem semmi! Kérdeztük, hogy mi volt a legnagyobb élménye és hogy milyen volt az első néhány hét. A válasz azonos volt: a legjobb az első néhány hét volt, amikor ugyan nehéz volt még fizikailag a tekerés, de ugyanakkor az első élmények nagyszerűek voltak és mérhetetlenül élvezte azt a fajta szabadságot és élményt, amit az úttól kapott.

Mindezt már egy meredik szerpentinen fölfelé menet mesélte, oly nagy lelkesedéssel, hogy közben csak úgy elvesztek alattunk a kanyarok, észre sem vettük, és már a magasból néztünk vissza arra a mezőre, ahol az előbb találkoztunk. Tele volt energiával a srác és ez hamar átragadt ránk is.

Úgy terveztük, hogy mi Zitával csak egy rövid napot tartunk, mert olvastuk, hogy valahol errefelé lesz egy hőforrás, ami mellett bungalókat is lehet bérelni. Az volt a tervünk, hogy egész délután csak pihenünk és áztatjuk magunkat a természetes forró vízben. Zita nagyon élvezi az ilyesmit, és csak ritkán jár ki neki az effajta jóból, ezért határoztunk úgy, hogy most megérdemli, illetve megérdemeljük ezt a fél nap pihenőt.

Hamarosan meg is érkeztünk erre a helyre, és megtaláltuk az út mellett a valóban szép kis tavacskát, ahová egy kis zubogón keresztül ömlött be a víz. Azonban ez a víz csak nagy jóindulattal volt nevezhető „melegnek”, és a forrótól pedig abszolút távol volt, valószínűleg az elmúlt napi esőzések miatt. Itt a szemközti kis étteremben megebédeltünk, és a nagy beszélgetés itt sem maradt abba, Victor éppúgy le volt nyűgözve a mi utazásunkat illetően, mint mi a téren, hogy ő mindössze 20 évesen így nekivágott a világnak. Hol voltunk mi 20 évesen ehhez képest! Noha csak 6 és 9 év a korkülönbség köztünk és Victor között, Zitával mind a ketten úgy éreztünk, hogy Victor az igazi belevaló gyerek, amilyet majd mi is szeretnénk – ha egyszer majd húsz évesek lesznek a gyerekeink, büszkék leszünk rájuk, ha ilyesmit fognak csinálni. Mindemellett Victor otthon nem árulta el, hogy mire vállalkozott, noha mindig ad helyzetjelentést, hogy merre van és mi van vele, azt nem mondta el, hogy ő most haza szándékozik kerékpározni keresztül egész Ázsián. Hagyja, hogy majd szép lassan leessen a szülőknél a tantusz, nem hozzá rájuk előre a frászt. Így is megtörtént már, hogy az édesanyja egyszer zokogva hívta fel, amikor meglátott egy képet róla egy buddhista kolostorban, az akkor először levágott, pár mm-es hajával, amit előtte copfban hordott, mert azt hitte, a fia beállt buddhista szerzetesnek. :) Ezek után mondjuk már nem csodáljuk, miért nem árulja el a szüleinek Victor, hogy arra készül, hogy a tél közepén átvág Kínán. Miközben folytattuk ezt a beszélgetést Victorral, egy macska az ölünkbe mászott. Itt az állatok éppoly közvetlenek Laoszban, mint a gazdáik… :)

Az ebéd végeztével úgy döntöttünk, mi sem maradunk itt, mert ez a forró víz éppen csak langyos és így annyira nem buli már. Na meg aztán anélkül is feltöltődtünk Victor által, ezért aztán úgy döntöttünk, folytatjuk tovább együtt. Egy brutál meredek lefelé következett, ahol csak úgy zúztuk, amíg Victor le nem satuzott mögöttem. Én is megálltam, kérdeztem mi történt, azt mondta, a kesztyűje! Azt valószínű ott hagyta az étteremnél a nagy dumálásban! Na, ez szép kis menet lesz, de vissza kell menni érte! Már köszöntünk volna el, hogy akkor majd utolér minket, mert Zita közben már eltűnt a völgy mélyében, mikor mégis megtalálta a kormánytáskája mélyén, így nem kellett megmásznia az emelkedőt, amin épp csak hogy lezúztuk.

Álmaink valóságshowja

Ez a lejtő aztán nem tartott soká, hamar újra egy végtelennek tűnő fölfelében találtuk magunkat. Victor egy icipicit gyorsabb volt nálam, épp csak annyira, hogy ne tudjam utolérni anélkül, hogy ne érezném magam és a kerékpárt értelmetlenül nagy terhelésnek kitéve. Így hát hagytam elmenni, nem akartam szétszakadni, hátra maradtam Zita és Victor mögött a fölfelében. Persze aztán megvártak egy arra alkalmas helyen, egy egyenes szakaszon ahol történetesen pazar kilátás is nyílt a szemközti zöld dzsungellel és földekkel borított hegyekre. Itt kekszet faltunk, vizet ittunk és közben be nem állt a szánk. Victor kitalálta, hogy kéne rendezni egy valóságshow-t, találomra kiválasztani néhányat az igazán kövér, a TV előtt ellustult, unalmas életet élő, de a pénzt azért még nem megvető nézők közül néhányat, és megmondani nekik, hogy aki közülük elsőként feljut a szemközti hegy tetejére a saját erejéből, az kap egymillió dollárt. Mindebben persze az lenne az érdekes, ha követni is tudnánk őket az ezt követő kalandjaikban, és láthatnánk, hogyan élnek túl távirányító nélkül, a „vadonban”, ahol még a helyi nyelvet sem ismerik, ahol se autó, se robogó, de még járművel járható út sincs, csak az a hegy ott szemben, nini, egymillió dollárt ér, hát uzsgyi, gyerünk, most kapcsolj csatornát és válts sebességet! :) Közben persze azt is megvitattuk, hogy mi merre mennénk, a hegygerinc jól jöhet, mert az talán kevésbé saras és csúszós ennyi eső után, de épp az sem lehet egy rossz ötlet, ha megkeresünk néhány helyit akik azokban a kunyhókban élnek szemközt a hegyoldalban, és megpróbáljuk elmutogatni nekik, hogy sürgősen fel kell jutnunk annak a hegynek a tetejére és mutasson utat! – Mert az biztos van, legalább addig, ameddig a földjeik tartanak, és ők biztosan ismerik is őket.

Mindezen nagyon jól mulattunk és nekem eszembe jutott az a rengeteg csodás tájfutó élmény és azok a túlélőversenyek, amelyeken a barátaimmal évről évre részt vettünk odahaza. A rendezők mindig igyekeztek minket kitenni a legnagyobb szívatásnak, de mi rendszerint annál jobban élveztük őket, mindaddig, amíg agyon nem csapta a csapattagokat az alváshiány rémes szörnyetege. Emlékszem, egyik évben nem sikerült előző napra szabit kivennem és még késő este is dolgoznom kellett az előző éjjel, így aztán az este kilenc környékén startoló 24 órás versenyen másnap délben már csak élő zombi voltam, aki csak úgy követte a csapattársait árkon-bokron át. De volt egy év, amikor meg végig nagyon jól bírtam én is a többiekkel, és futva értük el az utolsó vonatot vissza Budapestre, ahol a Tóth kocsmában volt a cél. Egyik oldalról elképesztő szívás volt az egész, mert 50-60km-eket tettünk meg mindenen át másfél éjt és egy nappal, másrészről meg felejthetetlen nagy kaland, móka és élmény. Olyan, mint ez az utazás, csak nem annyira instant és itt azért mi görgetjük magunk elé az akadályokat és nem más találja ki nekünk – igaz, mindkét esetben önként és örömmel megyünk.

Sok mindennek köszönhetjük, hogy most itt vagyunk, az én oldalamon ezek között a dolgok között biztos, hogy ott van a sorban a családom, a tájfutás és éppúgy a barátaim is, és ez a három dolog eléggé össze is függ. Az “irigység”, ha egyáltalán nevezhetjük így, Victor iránt csak féligaz, mert semmi pénzért nem változtatnék meg egy bitet sem a múltamban, hiszen akkor lehet nem találkozunk Zitával, és az kb. egy katasztrófával érne fel nálam. :)

Később Victor teljesen eltűnt előttünk, nem volt sokkal gyorsabb nálunk, de annyival épp igen, hogy nekünk már kényelmetlen lett volna vele tartani. Hiába, a fiatalság… :D

Közben azért nem csak a dzsungel volt, hanem apró Hmong emberek lakta falvakon át is tekertünk és ezek is fantasztikus élményt nyújtottak. Az egyik ilyen faluban, egy ház előtt éppen fürdetés ment, apró gyermek ült egy pici műanyag lavórban, körülötte állatok tipogtak, ő pedig nagy vidáman integetett ki a furcsa idegeneknek, mialatt az édesanyja néhány szomszéddal egyetemben szintén minket nézett, miközben egy arra a célra készített tartóból ragadós rizst (sticky rice) majszolt. Az egész kép olyan szép volt, hogy alig akartam elhinni, hogy valóság, na és persze Zita felhívására azonnal fordultam és kaptam elő a fényképezőt, hogy mindezt kicsit megörökíthessem és most Ti is lássátok.

Belevesztünk az emelkedőbe, úgy tűnt, soha nem akar véget érni, egyre csak mentünk fel és fel, és amikor már azt hittük, ott majd átbukunk a gerincen és onnan jön a lefelé, mikor odaértünk, kiderült, hogy a frászt, nincs szó ilyesmiről, a túloldalt ugyanúgy csak föfelé tartott az út szakadatlanul.

Egy kanyarban Zita megálljt parancsolt, megint ő volt az, aki észrevette, azt amiért aztán le is szálltunk egy kicsit a bringákról.

A végén még egy videófelvételt is indítottunk, mert nem bírtunk betelni a látvánnyal és az érzéssel.

Jó volt ott állni, mégha közben oda is voltunk már kicsit így a nap végén, de ügyesen vettük ezt a szinte egész napos emelkedőt, amiről csak sejtettük, hogy hamarosan véget kell érnie, hiszen a GPS-ünk nem működött, fogalmunk sem volt róla, milyen magasan járunk és mennyi lehet még hátra, csak azt éreztük, hogy már nagyon sokat jöttünk ezért hamarosan véget kell érnie a fölfelének. Phokoun települését vártuk nagyon, mert tudtuk, hogy ott lesz piac, étterem és szálló. Először az éttermet találtuk meg, és ahogy leparkoltunk előtte, úgy futott be Victor is szemből. Elmesélte hogy a szállás 2km-el később van, ám ott nem adnak enni, ezért miután szétpakolta a szobájában egy ventilátor körül a ruháit száradni, visszatekert ide. Sült rizst kértünk és még tetettünk is el belőle. A sör és a kóla nem itt volt a legolcsóbb az országban, de egy ilyen nap után igazán megérdemeltük mindannyian. A szálláson a Victoré melletti szobát kaptuk, este áthívtuk, hogy együtt együk meg a Zita által útközben vásárolt (és aztán cipelt!) pomelót, aztán szép lassan nyugovóra tértünk.

Hát képzelhetitek, hogy egy ilyen nap után nem kellett sokat altatni.

Ezen a napon, 2012. november 28-án Kashi és Pokhoun között mindössze 42,8km-t tekertünk, miközben legalább 1500m szintet vettünk fel.