Napfelkelte a High Campben, 4850 méteren

Az éjszaka folyamán valamikor éjfél körül kimentem pisilni a szobánkkal szemközt lévő budi épületébe. Amikor felnéztem az égre, gyökeret vert a lábam. Soha nem látott erővel fénylettek a csillagok az égen, és látszott a tejút világos sávja. Az egész igen varázslatos volt, már-már földöntúli. Kihívtam Zitát is és együtt szemléltük a csodát. Igazából hülye ötlet volt, de kihoztam a szobánkból a fényképezőgépet is, hogy egy hosszú záridős képpel megörökítsem a csillagokat, de ez így utólag már butaságnak tűnik. Az ilyesmit nem tudja visszaadni semmilyen két dimenziós kép. És nem is lett jó a fotó, mert az első próbálkozásra sikerült belevilágítanom a lencsébe a fejlámpámmal, másodikra meg eltűntek a csillagok. Ez furcsa volt számunkra, mert szinte egyik pillanatról a másikra történt. Beborult az ég és ránk szakadt a teljes sötétség. A felhő, amely eltakarta az ég fényeit, valószínűleg nem sokkal fölöttünk lehetett, mert nagyon gyorsan eltűntetett minden fényt az égről.

A Thorung High Campben 4850m-en hajnali négy órakor szólt az ébresztő. Éjjel egyikünk sem aludt túl jól, valószínű a nagy magasság miatt. Én megint nagyon furcsákat álmodtam, már nem emlékszem semmi konkrétumra, de az álom még sokkal meredekebb volt az előző furcsa álomnál, amikor a bátyámékkal voltunk valahol egy másik bolygón. Négykor már kezdett világosodni, de elég sötét volt. Este kigondoltam, hogy készítek egy kb. 1 órás videót a napfelkeltéről. Kisétáltam a házak fölé az egyik domb tetejére, és az imazászlók mellett letettem a kamerát egy kőre, a Gangapurna felé nézve, majd lenyomtam a felvétel gombot. A kutya nem járt ilyenkor errefelé, ezért nem féltettem a gépet. Visszasétáltam a szobánkba, ahol szép lassan átpumpáltam a vízszűrőn 5 liter vizet egy nagy lábosból a három műanyagpalackunkba. Közben Zita is felkelt, és egyszer kiszaladtunk egy pillanatra, mert közben a nap már elérte a Gangapurna és az Annapurna IV csúcsait. Ez csodás látvány volt. Kb. egy órával később kimentem, hogy beszedjem a kamerát, de nem találtam a kövön! Hol a fenében lehet, ki vihette el? Biztos, hogy itt hagytam? Nézzünk csak körbe! Ááá, megvan, csak rossz kőre emlékeztem… :)

Lassan, de biztosan fölfelé

A reggeli az ígért negyed 7 helyett csak félre készült el, és Sally-ék is beállítottak 7 óra környékén, így csak negyed nyolckor tudtunk elindulni. Én emiatt kicsit dühöngtem, de ezt próbáltam magamban tartani, nem mutatni, és elfojtani, vagyis inkább feloldódni. Ilyen apróságon kár felidegesíteni magamat a „nagy napon”, amikor fel készülünk menni „A Hágóba”, az egész Annapurna körtúra legmagasabb pontjára. 4850-ről 5416m-re az annyi mint 566m szintemelkedés. Oké, a 4-5000 méter magas régióban vagyunk, de ez akkor sem okozhat gondot. Időnk van, erőnk van, víz, élelem van nálunk, rengeteget akklimatizálódtunk, szóval baj nem lehet, csak menni kell: jobb-bal, jobb-bal… És elindultunk! Nagy pillanat volt ez, várakozással teli izgalom volt bennem. Na és persze egy kis álmosság, fáradtság, nyomottság. :) Most is lassan mentünk, lépésről lépésre haladtunk és sűrűn megálltunk pihenni, megtámaszkodni a botjainkon, fényképezni. Néha galambszerű madarak ugráltak előttünk a moréna lejtőn haladó ösvényen, ami egy kicsit szürreális volt nekem. Először is, mit keres itt a madár 4900m-en? Másodszor mit ugrál itt nekem, pont az ösvényen? Egy madár az repüljön, ne mászkáljon! Lehet, hogy neki is ritka itt a levegő… :) Hisz mi sem ugrálunk, inkább csak lépegetünk, szépen lassan, megfontoltan. Ahogy hátranéztünk, a tegnapinál még magasabbról láthattuk a szemközti gleccsereket. Most sokkal nagyobbnak tűntek, hatalmas jégtömegeknek a hegyen. A Thorung High Camp házai lassan eltűntek alattunk, mi pedig a végtelen kősivatag dombjai között találtuk magunkat. Átkeltünk egy kis hídon, majd vettünk egy jobb kanyart, valószínű egy egykor gleccser által feltolt hatalmas kőhalmon másztunk fölfelé. Odafent a peremről megpillantottunk egy házat – ott fogunk megpihenni! A most elhagyatott „teahouse” épülete mellett ledobtuk a táskákat, és előkerült a „Glucose-D” nevű nagyon tudományos marketinggel és egy kis plusz D-vitaminnal ellátott szőlőcukor, a vizes palack, és a keksz. Sally és a hordárja itt továbbindultak, még mielőtt mi végeztünk volna a pihenőnkkel. Pár perccel később még csak pár méterrel feljebb jártak a morénán, ők is nagyon lassan haladtak, de mi még lassabban, mert aztán ahogy mi is elindultunk, ők szépen lassan eltűntek a szemünk elől.

Az út gyönyörű volt, balra egy hegyes, havas hegycsúcs magaslott, mögöttünk a gleccserek pedig egyre szebb látványt nyújtottak. Magunk előtt az ösvényből mindig csak néhány száz métert láttunk, a többi eltűnt a kőhalmok között. A háztól, ami pontosan 5000m-en állt, meglepően gyorsan feljutottunk 5100m-re, ahol vett egy hirtelen jobbrakanyart az út, és mi fent találtuk magunkat egy kisebb kőhalom tetején, ahonnan, ha kisétáltunk ennek a kis sík területnek a peremére, gyönyörű kilátás nyílt visszafelé. Itt megpihentünk egy kicsit, ekkor már 5200m-en jártunk, és megéheztünk valami „normális” eledelre is. Levetettük a hátizsákokat, és ledőltünk egy nagy kő tövébe, ahol elmajszoltuk a reggel szerzett főtt krumplik egy részét sóval. Ez a világ egyik legegyszerűbb étke, mégis olyan nagyon jól tud esni, amikor az ember éhes. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

E pihenő után következtek a „Fool’s Summit”-ek, vagyis a kamucsúcsok. Ezt már vártuk, mert hallottuk, hogy több is van belőlük. Az út mindig felért egy következő kis gerincre, ahonnan újabb kilátás nyílt a következő ugyanilyen pontig. Ezeken a pontokon egyébként egy nagyobb karó is le volt tűzve a kövek közé, azért, hogy ha nagy a hó, akkor is megtalálják az emberek az utat. Persze nekünk szinte egyáltalán nem volt havunk, csak néhol láttunk hófoltokat. Az egyik ilyenből kaptam is egy hógolyót a nyakamba, valahol 5300m környékén, amikor leültünk egy kőre pihenni, pont az egyik ilyen karónak a tövében. Egy madár itt megint ugrándozott körülöttünk. Hogy milyen élelmet talál ilyen magasságban ebben a kősivatagban, azt igazán nem tudom. :)

A Thorung La hágóban, 5416 méteren

Karó karót követett, mi pedig szépen lassan lépegettünk fölfelé a kősivatagot keresztülszelő ösvényen. Mikor megálltunk szusszanni, mindig volt mit csodálni, jobbra és balra is egy-egy hegyóriás magasodott felénk. Balra a Thorung Peak havas teteje fénylett, gyönyörű látvány volt. A terep ellaposodott, és a dombok között volt, hogy néhány métert még lefelé is meg kellett tennünk. Persze ezt aztán mindig azonnal vissza kellett másznunk. :) Tudtuk, hogy már közel vagyunk, és valóban, egy ponton, ahol a GPS már 5400m felett jelölt minket, feltűnt előttünk egy csomó színes imazászló! 10:43-kor megérkeztünk! Ez a hágó, itt vagyunk, már csak néhány lépés!

A csúcs csoki után a csúcsfotók következtek. Az állatfarm is előkerült, Bucót, Bulcsút, nyuszit és malackát sem hagyhattuk ezen a helyen a táskák mélyén. A táskám tetejéről egy fél órára a kis magyar zászló a gratuláló tábla tetejére került. Ott nem hagytuk, mert nem állunk jól magyar zászlókkal, ami van nálunk, az szeretnénk, hogy meg is maradjon, na meg aztán valahol szemetelés is lett volna, fent a hegyen hagyni egy műanyagdrótot és egy kis vászondarabot. Jelentsen utóbbi akármit, az anyagát tekintve akkor sem a hegyre való. Bár ezt sokan nem így gondolják, és még egy zászló sokat nem zavart volna a sok száz mellett, de én akkor is ragaszkodtam a kis magyar zászlómhoz. :)

Kb. egy órát töltöttünk fent a Thorung hágóban. A végére annyira megjött a kedvünk, hogy még ugrós fotó is készült. Reggel még nem gondoltam volna a nehéz táska súlya alatt, hogy 5400m-en kedvem lesz ugrabugrálni, de végül így volt. :)

Szép pillanatok voltak ezek a hágóban, és igazán élveztünk odafent minden percet, noha mind a ketten tudtuk, hogy ezzel „megérkeztünk”. Már az előző napokban is éreztük, hogy ha egyszer elérünk ide, erre a pontra, innentől majd meg fog szűnni az az izgalmas kis vágyakozás, hogy menjünk, haladjunk tovább, fel a hágó felé, napról napra, lépésről lépésre közelebb. Vártuk is, meg nem is, mert tudtuk, hogy ha egyszer itt fogunk állni, innentől már nem lesz többé ez az érzés. Azt hiszem, az hogy tudtuk ezt, egy lépés volt afelé, hogy igazán magára az útra figyeljünk, és ne csak a hágóra. Eljutni ide, az volt szép, ez a hágó csak egy hely, egy pont a túránkon, tele imazászlókkal és egy táblával, ami gratulál nekünk, hogy feljutottunk 5416m magasra. Hát ennyi, most mehetünk lefelé! És a lefelé már közel sem lesz olyan izgalmas.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Lefelé nehezebb

Hogy őszinte legyek, lejutni keményebb volt. 1700m szintet lesétálni ekkora hátizsákokkal, ekkora magasságból nem könnyű. Az út lefelé fent 5000m felett tartogatott még egy két szép pillanatot, ráláttunk egy hatalmas falra a Thorung csúcs irányában, ami felett hatalmas jégtömeg gyűlt össze. A falon vízfolyások nyomai látszottak, és az egész látvány igen ott volt. Óriási szikla és jégtömeg egymáson. Van a hegyek világában valami egészen csodálatos. Ahogy itt az elemek jelen vannak, föld, ég, víz, minden olyan tiszta, minden olyan egyszerű, és látható. Innen nézve a lenti élet, az emberek bonyolult világa, a társadalom és az összes furcsa dolgunk és problémánk csak valami okafogyott, kicsit értelmetlen, érthetetlen őrültek háza. És mi most lemegyünk oda, vissza az őrületbe. Már csak pár óra, és újra látunk motorizált járműveket, hangosak lesznek és büdösek. Hát ez kellett nekünk, ezért siettünk? :) Mosolyogva gondoltam vissza a 100 rupis lámára, az Ice Lake-re, és a Tilicho-Lake-es kitérőnkre. Mindketten örültünk neki, hogy ennyi időt töltöttük Manangban és környékén. Az volt a legszebb része az egész túrának. Örültünk, hogy megjártuk ezeket az utakat is, mert most igazán nem mondhatjuk, hogy csak átrohantunk a hágó túloldalára. Sok szép napot töltöttünk a modern civilizációvól távol, „ahol csak a szamár jár”, és ez nagyon jó volt. Ugyanakkor vágytunk is vissza az olcsó árakhoz, a takaros szállókhoz, az éttermekhez, tehát ez a dolog kétélű volt. Életünk nagy részét „lent” töltöttük abban a bizonyos őrült világban, és hiába is próbálnám tagadni, minden rossz oldala ellenére hiányzott is.

Az ösvényünk kőmezőkön kanyargott lefelé, néha lankásabban, néha egész meredek szerpentinen, ahol minden lépésünkre nagyon kellett figyelni, hogy ki ne csússzunk. A hegyek körülöttünk újra magasodtak, és egyre mélyebbről láttuk őket. Most is figyeltem a GPS kijelzőjét, de most „lefelé szurkoltam”, mindig azt vártam, hogy egyre csak lejjebb és lejjebb érjünk. Persze ez egy lassú folyamat volt, csak hogy 5000m-ig lejussunk, talán egy órába telt. Aztán végre megpillantottunk egy helyet, ahol vendéglőt véltünk, de mikor leértünk oda fél órával később, csak egy forrást találtunk és a kőrakáson pihenő óraárusokat. Már Yak Kharka óta együtt haladtunk velük, minden nap láttuk őket, és ez számunkra kicsit abszurd volt. Itt fent a hegyekben mi fenének cipelik át a hágón azokat a vacak karórákat? Ki fogja megvenni őket a túloldalt?

Zita vizet szűrt, de végül csak egy litert, mert a forrás vize annyira koszos volt, hogy hamar eltömítette a szűrőben a kerámiabetétet. Én eközben kicsit odalettem morál ügyileg, mert a hágó óta egyre jobban fájt a fejem, és ez a lefelé lépkedés okozta rázkódástól csak rosszabb lett. Most meg ráadásul a fél táskámat is ki kellett pakolni, hogy a lábost használni tudjuk a vízszűréshez. Zitának is fájt a feje, szóval nem voltunk a csúcson. Jöttünk lefelé onnan, de még mindig csak 4400m jártunk, ami még mindig nagy magasság volt. Innen egy meredekebb szakaszon újabb néhány száz métert adtunk le, míg végre megpillantottunk néhány házat a szerpentinünk aljában. Gyorsan bezörgettünk, rendeltünk két zöldséges tésztát (Veg. Chowmein) és lerogytunk. Éhesek voltunk már és elgyötörtek, jólesett megállni, pihenni és burkolni, nagyon kellett már nekünk ez a pihenő.

Újra a modern civilizációban

Muktinathot még nem láttuk innen, csak fejtettük, hogy hol van. Már csak pár kilométer volt hátra, a kiszélesedett, ellaposodott völgy aljában, sziklák között vitt az ösvényünk. Ahol a patak mély árkot vájt, egy függőhíd segítette az utunkat, és nemsokára megpillantottuk Muktinath városát, és a város feletti kolostor együttest, és annak környékén a rengeteg imazászlót, ahogy egy egész hegyoldalt beterítenek. Az út a kolostorok kerítésének sarkához ért le, majd egy perc múlva már a bejáratnál voltunk. Most nem terveztünk bemenni, mert a gyors „otthon” keresést részesítettük előnybe mind a ketten. Muktinath felé indultunk el lefelé a lépcsőkön. Egy imazászlókkal és az azokat tartó oszlopokkal felpakolt helikopterleszálló mellett haladtunk el. Nem biztos, hogy jó ötlet ez, talán még akkor sem, ha az imazászlók amúgy azért lebegnek a szélben, hogy soha ne kelljen helikoptert használni a környéken. :)

Muktinath bejáratát egy kapu jelképezte. A kapun túl megpillantottunk egy tucat motorkerékpárt. Véget ért a csoda, ami 17 napig tartott. Milyen jó, hogy nem siettünk! :)

Ahogy teltek az órák és a napok McLeod Ganj-ban, úgy néztem egyre csak vágyódva a szemközti erdős, sziklás havas hegygerincet, mígnem végül kitaláltuk Zitával – mivel neki se kirándulni, se futni nem volt kedve -, hogy kicsit szétválunk pár órára.

Ekkor már közel 8 hónapja úton voltunk, és egy kezünkön meg tudtuk számolni, hányszor váltak szét az útjaink ezalatt egy óránál hosszabb időre. És valljuk be, ez azért nem általános dolog, hogy egy pár sülve-főve együtt van, a hét minden napján, 0-24. Egyikük legalább elmegy dolgozni a normál életben. Mi viszont csak nagyon ritkán váltunk el egymástól, és ezt meglepően jól viseltük, ugyanakkor amikor kitaláltuk, hogy akkor most 3 óráig Te mégy erre, én meg arra, egyikünk sem akadt fent ezen az ötleten, sőt, jó dolognak tartottuk.

„Hatalmas fák alatt, gombaházakban lakunk, és mindig vidámak vagyunk”

Szóval 11:50-et ütött az óra, amikor Zita elindult a színes-szagos üzletek áradatát felfedezni, én pedig a másik irányba, a hegyekkel ugyanezt tenni. Ezt rögtön rossz irányba kezdtem meg, ezért pár száz méter után fordulhattam is vissza. Másodjára már megleltem a helyes utat, ami a főtérről indult egyenesen felfelé egy gerincen. Elhagyva a házakat és a velük járó szemétkupacokat, egy köves, hegyoldalba vágott úton találtam magam, gyönyörű fenyveserdőben. Az első nyeregben újra találkoztam a civilizációval egy étterem, egy aszfaltozott utcácska és néhány újabb szeméthalom formájában, de ez nem tartott sokáig, mert újra bevettem magam a fenyvesbe. Ismét eltévesztettem az irányt, és ahogy távolodtam a csomóponttól, úgy vált egyre egyértelművé, hogy elvétettem az utat. Ez abból látszott, hogy a GPS kijelzőjén középen a kis fekete nyíl (én), nem azon az úton haladt, ahol én szerettem volna, hanem egy ahhoz közeli, azzal az úttal párhuzamos úton, ami hamarosan odaveszett a semmiben. Én ezt nem vártam meg, és se a zsákutcába, se kétségbe nem estem, hanem inkább jó tájfutó módjára bevettem magam a fenyőerdőbe, csak úgy, út nélkül, sziklákon, avaron ugrándoztam fölfelé – és ezt valami fantasztikusan élveztem. Se ember, se állat, se szemét, csak a színtiszta természet, benne én és nincs semmi, ami zavarjon, semmi ami zajongjon. Nagyon jó volt. Hamar felértem az útra, amire vágytam, és ahol már hófoltok is voltak. A nap közben kisütött, nekem pedig hamar rá kellett jönnöm, hogy a sárga Ironclad aláöltözet fölé a garbó, és a Noor Ali-tól kapott kék poló nagyon sok lesz, ezért utóbbi kettőt levedlettem és a derekamra kötöttem. A franc gondolta, hogy február elsején (2012), én majd egy szál pólóban elég leszek a Himalájában, igaz, mindössze csak 2000m környékén, de akkor is. Persze ez csak hozzátett az élményhez, egy pólóban még jobb volt menni, és közben még társaságom is akadt, olyan, aki cseppet sem zavart boldog magányomban.

Egy kutya csapódott hozzám. Egészen a következő nyeregig követett, ahol egy kis kápolna, vagyis annak a buddhista, vagy hindu megfelelője volt található. A részleteket azért nem tudom, mert ahhoz, hogy közelebb menjek, le kellett volna venni a futócipőm, de az kirándulásra, futásra volt most a lábamon, ezért ez eszembe se jutott. Ellenben egy a helyi kisbolt előtt üldögélő
embert megkérdeztem, hogy arra van-e a Magic View nevű hely, amerre én gondolom? Arra volt, így már kaptattam is tovább. Ekkora már rájöttem, hogy nem szabad futnom, mert akkor hamarabb ki fogok készülni, mint szeretném. Hiába ment ez régen könnyen, a kerékpár és a futás nem ugyanaz a mozgás, nem lennék most képes ilyen távokat lefutni, főleg nem hegyekben. Ezért a futást inkább a lefelére tartogattam, most pedig csak sétáltam, és közben csak a tájra figyeltem, na meg arra, hogy azért egy jó kis tempót még tartsak, hogy minél messzebb és feljebb juthassak ezalatt a három óra alatt. Fogalmam sem volt, hogy merre jó és merre érdemes túrázni, csupán az OpenStreetMap térképén jelölt ösvényeket néztem át, és ott találtam rá egy Magic View Café nevű helyre, és mivel ez szemmel láthatóan a nagy hegyek felé volt jelölve, és kétirányból is vezetett hozzá egy-egy nem éppen egyenesnek nevezhető ösvény, feltételeztem, hogy ez a hely a hegyekben van, méghozzá nem is akárhol, hanem mondjuk egy gerincen vagy egy nyeregben, ott ahol szép a kilátás. (Magic View magyarul Varázslatos Kilátást jelent)
Szóval nagy vidáman csapattam magam felfelé a hegyoldalba vágott kis ösvényen, ami még szűkebb volt, mint az előző, és még havasabb. Egy idő után már szinte csak kizárólag havon sétáltam, és ha véletlenül szilárd sziklát ért a lábam, akkor mindig megeresztettem pár futólépést ezeken a rövid szakaszokon. Alattam fenyőerdő, lent pedig a völgyben települések terültek el, felettem pedig a sziklás, havas hegygerincek, ameddig csak a szemem ellátott.

Piszkosul élveztem ezt a menetet, és közben arra is gondoltam, hogy mennyire élveznék ezt a barátaim is, Bander, vagy a Dúd, és persze a bátyám is totál oda lenne. Na és persze kipurcantanának, de durván, különösen a bátyám mert biztos futnánk, ha itt lennének. :) De ők nem voltak itt, ellenben néhány indiai turistával találkoztam, pontosabban beléjük futottam, mivel nálam jóval lassabban haladtak. Persze ők egyből feltartottak egy „snap”-re, vagyis egy fotóra, de ezen már nem akadtam fenn, igazából azon jobban meglepődtem volna, hogyha nem állítanak meg egy közös fényképre. Bár az igazat megvallva az mégiscsak egy kicsit érthetetlen számunkra, hogy az indiaiak szinte ugyanúgy szeretnek fényképezkedni velünk, fakóbörű nyugatiakkal, mint a pakisztániak. Ez Pakisztánban még talán jobban érthető volt, hiszen 9/11-el megsemmisült a turistaiparuk és eltűntek a külföldiek az országból, de ez Indiában nem így van, India nyáron dugig van turistákkal a világ összes pontjáról, mégis „Can I take a snap with you?” – kapjuk mindig a kérdést. Hogy mit akarsz? Snap? Nem, kösz nem, nem foglalkozom drogokkal… Ja, hogy fotó! Óóó, hát persze, gyere barátom, de gyorsan, mert rohanok, csak három órára kéredzkedtem (micsoda kacifántos szó!) el az asszonytól, és ezalatt meg akarom járni ezeket a szép nagy hegyeket ott fent, nézd csak! Látod? Na hellóóó! És már kaptattam is tovább.

Magic View Café – Megállít a hó!

A vártnál előbb megérkeztem a Magic View Café nevű helyre, ami nem gerincen volt, se nem nyeregben, de ennek ellenére a kilátás nem nyújtott csalódást:

A három chilei lánytól a hír, miszerint a hó miatt nem lehet továbbmenni a másik irányba, az már annál inkább csalódás volt. Ugyanis azt terveztem, hogy arra megyek tovább, hogy aztán lefelé menet pont útba essen a vízesés Bhagsu felett. Persze ettől még megpróbáltam továbbjutni, de az út hamar eltűnt a hóban. Erre a szomszéd büfé előtt állomásozó turistacsoport vezetője is figyelmeztetett. Kérdeztem, hogy semmiképp nem lehetséges a továbbjutás, mire mondta, hogy de, talán, de csak a megfelelő felszereltséggel. Végignéztem magamon, és mondtam, hogy ez minden, ami a felszerelésem, futócipő, lastex, poló, garbó, fényképező, GPS. Elég lesz? Nevetett, és mondta, hogy semmiképp. De egy teára ide beülhetek. Mire mondtam, hogy dehogyis, pénz sincs nálam, erre persze rögtön meg akartak hívni, de mondtam, hogy köszi, jól vagyok, és azért én még felnézek itt a büfék feletti gerincre egy kicsit, akármekkora is legyen az a félelmetes hó.
A legrosszabb, ami történt velem az az, hogy a cipőm jól átázott, de ez egy cseppet sem zavart, mert a kilátás a 2450m magas hókupacról fenomenális volt, főleg az imazászlókkal. Erre mások is rájöttek, méghozzá nem is akármilyen figurák, egy ausztrál zeneszerző és csapata. Egy vezetővel és egy fotóssal feljött a srác „zenét szerezni” a hegyekből, és ezt fontosnak tartotta egynéhány szögből meg is örökíteni, közvetlen az imazászlók mellett ült a kis laptopjával, fülhallgatójával és a kompakt szintetizátorával, a háttérben természetesen a hatalmas hegyekkel.

Hogy tényleg zenét szerzett ott, vagy csak marketing fotózásra másztak fel ide, azt már nem tudtam meg, mert egy nem túl jól sikerült körpanoráma elkészítése (a fene gondolta, hogy a lábam alatt a talajt, meg a fejem felett az üres eget is kellett volna fotózni – ezt is csak tanulom még…), és egy nagy szippantás friss levegő után már rohantam is lefelé.

Klikk a kepre a nagyobb kepert

Lefelé futva a hegyről

Ekkor már túl voltam a félidőn, és tudtam, hogy ha arra kell visszamennem, amerről jöttem, és még a vízesést is látni akarom, akkor az nem kis kerülőmbe fog kerülni, ezért sietnem kell. A Magic View-nál már meg sem álltam, csak pár száz méterrel lejjebb lassítottam le, mert beértem a triójából lemaradt egyik chilei lányt. Mivel ők az imént igazán érdeklődőek voltak a 2-3 éves földkörüli nászútunk iránt, de én meg csak úgy elrohantam, most nem akartam ismét bunkó lenni, ezért lelassítottam és váltottam pár jó szót a lánnyal. Megtudtam tőle, hogy Chile-ben is van csáj, vagyis tea, és az északi része az országnak egész évben kellemes hőmérsékletű, viszont délre télen ne menjünk, mert ott július-augusztus környékén elég hűvös van. Déli félteke ugyebár, ezért ott akkor van tél, amikor nálunk itt északon nyár. Azt is megtudtam, hogy egész Dél-Amerikában spanyolul beszélnek, kivéve Brazíliában, ahol portugálul, és hogy a spanyol még könnyebb mint az angol. Chilében kb. 30 millió ember él, akiknek a fele a fővárosban, Santiagóban, ahol ők hárman is barátnők, és ahová mi is meg vagyunk hívva egy teára. :)

Mikor elköszöntem tőle, mert közel jártunk a barátnőihez, akiket egy percen belül utolértem. Nekik már nem álltam meg, csak intettem nekik, hogy mindjárt itt van a barátnőjük, csak én tartottam fel, és hogy „Now I know everything about Chile – See you in Santiago! Have Fun!” – ezen meglepődtek és nevettek, de én ekkor már három bokorral túl voltam rajtuk. Nem szeretek lefelé futni, de most ezt is élveztem. Színes imazászlók mellett haladtam el, és közben nem akartam elhinni, hogy itt vagyok ahol, és ezt csinálom, amit. Abban az állapotban voltam, amikor az ember tudja, hogy most nagyon jó neki, hogy boldog, és hogy ez a pillanat szép, és erre örökké szívesen fog rá emlékezni. Ezt ott akkor tudtam is, nem csak utólag döbbentem rá, és ez jó érzés volt. Élveztem minden pillanatot, minden lépést, minden levegővételt, a havat a talpam alatt, a fákat és a bokrokat körülöttem, élveztem a létet, nagyon is.
Hamar beértem a turistacsapatot a vezetővel, akik egész hosszan elfoglalták az ösvényt, persze teljes széltében. Nem értettem, hogy miért nem haladtak, aztán amikor előreugráltam mellettük a mély hóban, láttam hogy legelöl a „hegyi vezető” éppen lépcsőt vájt nekik a csúszósra taposott hóban. Ezen mosolyogtam magamban, mert közben eszembe jutottak azok a pénzért túrákat kínáló plakátok, amiket lent láttam McLeod Ganj-ban. Volt köztük olyan is, ami csak 2400m-ig szólt, valószínű ők is egy ilyenre fizettek be, és hát a szolgáltatások sorában az is benne volt, hogy a vezetőnek van jégcsákánya, és azzal nem rest lépcsőt építeni a hóban a csapatának. Persze engem totál őrültnek néztek, hogy sportcipőben elrohantam mellettük a pucér hóban, és még kisebb tapsot is kaptam ezért, és kikiáltottak „Great Climber”-nek, vagyis „Nagy hegymászónak”, de én ezt illedelmesen elutasítottam, mondván, hogy csak egy mezei, vagyis inkább tájfutó vagyok, semmi több. Mikor már a hátam mögött voltak, nekik is jó mulatást kívántam, aztán nem láttuk többé egymást.

Házak között, és a vízesésnél

Hamar leértem a templomos nyeregbe, ahol egy másik útra váltottam, egy olyanra, ahol még nem jártam, és ami nagyjából a vízesés felé vezetett. Erről hamar letértem, és házak udvarai között találtam magam. Mégsem vesztem el teljesen, mert bármennyire is úgy tűnt, hogy már valakiknek az udvarában járok, végül az udvar végén mindig volt folytatása a kis ösvénynek, még ha az egy másik udvarba is vezetett. Ez a környék egyébként szintén gyönyörű volt, zöldelltek a földteraszok a délutáni nap alatt, és az egész mesébe illőnek hatott. Végül csak kilyukadtam egy betonozott járdára, vagyis inkább lépcsőre, ami már levezetett Bhagsu központjába. Itt sok érdekeset láttam, többek között egy kis templomot, amiben volt két lépcső fölfelé, az egyik egy oroszlán, a másik egy krokodil szájában vezetett fölfelé. Nem mertem belépni, már csak azért sem, mert a cipőm tocsogott a víztől, és nem találtam jó ötletnek levetni. Ellenben a vízeséshez felkaptattam, a környék tele volt turistákkal, és nem hatott meg különösebben a fenti havas élmények után, de azért szép volt.

Ezek után már nem maradt más hátra, mint hazarohanni az én Zitámhoz, aki ekkor már otthon volt, ugyanis késtem 15 percet. Így lett ez a kis túrázás rohanás összesen 3 óra 25 perces. Ezalatt 2 óra 35 percet mozogtam időben, térben pedig 14km-t. Megérte, fantasztikus volt, olyannyira, hogy teljesen újjászülettem ettől a kis kirándulástól, és nem is értettem, miért nem csináltunk eddig ilyen túrákat, miért nem kerestük azokat a helyeket, ahol a természet még érintetlen és így tombol és ilyen gyönyörű. Persze Ázsiában nehezebb az ilyet megtalálni, de nem lehetetlen, és abszolút érdemes. Ezért el is határoztuk, hogy ha meglesz majd a hátizsák, és megérkezünk Nepálba, hosszabb időre is letesszük a bringát, és eltávolodunk a zajos országúttól, be a vadonba, akár több napra is. Ott ha jól tudom, számtalan lehetőség adódik erre.
Egy problémára nem gondoltam a kirándulás alatt, méghozzá arra, hogy hogyan fogok mozogni a futás után. Már a forró zuhany alatt éreztem, hogy ez bizony túl sok volt a lábaimnak. A szívem és a lelkem bírta és nagyon is élvezte a túrát és a futást, de a lábaim 8 hónapja nem kaptam ilyen típusú (futás) és ilyen mértékű terhelést. Közel egy hétig éreztem a lábam ezek után, de ez nem gátolt meg semmi lényegesben, csak a lépcsőkön való lefelé menet vált nehezebbé a következő pár napra. Az egyetlen magammal hozott, és a túra alatt totál átázott cipőmet pedig Zita ötletével úgy tettük újra használhatóvá, hogy belebújtam egy vékony és egy vastag zokniba, majd egy-egy a boltosoktól kapott papírzacskóba, és csak aztán a cipőbe. Ezek szépen magukba szívták a nedvességet és a lábam alig kapott belőle, így mehettünk tovább bele a délutánba, de most már együtt Zitával, és nem a hegyekbe, csak a környékre, buddhista templomokat és kolostorokat látogatni. Na de erről majd később, mára ennyi elég volt. :)