Hogyan lakjunk jól nagyon olcsón Isztambulban?

Az iráni nagykövetség mellett találtunk egy nagyon jó helyet, Antep Kebab & Lahmacun Salonu a neve, háromszor is jártunk nálunk. Érdekes, hogy az étterem nevében is benne van a lahmacun, de az étlapon nem szerepelt a kiváló 2 lírás eledel. Úgy látszik csak a helyiek kiváltsága olcsó és jó kaját enni, mert ezt máshol is tapasztaltuk. Lahmacun van, és olcsó, de ez a turisták felé nincs hangosan hirdetve. A lahmacun egyébként egy vékony tészta, amin van valami kis piros húsos-fűszeres szósz, és adnak hozzá néhány zöldséget, amit rápakolhatsz, majd feltekerve fogyaszható az eledel. Ezen kívül amit még fogyasztottunk, a Tavuk Döner / Yarum Tavuk volt, vagyis a csirkés szendvics. Ennek ára az Hagia Szophia-tól mért távolsággal fordítottan arányosan csökken. Az isteni bölcsesség templomának tőszomszédságában megkapod akár 10 líráért is, de ha kicsit továbbsétálsz – nem kell sokat, elég 3-400m-t – megkapod ugyanezt 2-2,5 líráért is. És finom, és igényes és van benne minden és még le is tudsz ülni a helyen… 3-400m-en múlik az egész! :) még sosem spóroltunk ilyen jól sétálással! :) Egyébként érdekesen fogják fel a törökök a hús fogalmát. A csirkés szendvics mindenütt feleannyiba kerül, mint a húsos. Merthogy a csirke nekik még nem számít húsnak, az angol feliratokban is úgy szerepel, hogy „chicken sandwich” és „meat sandwich”. Vicces… Édesség gyanánt az utcai árusoktól 1 líráért beszerezhető főtt kukoricát, vagy a butikokban 0.5 TL-ért vesztegett jégkrémet toltuk, szegény Dani volt hogy egész nap ezen élt. Kapható piros, fehér, zöld és barna színekben. Az ízekre nem mindig sikerült először rájönnünk, de azt hiszem piros, vanília, pisztácia és csokoládé a felhozatal. Ezeken a termékeken kívül gyakorlatilag csak buszjegyre és belépőjegyekre költöttünk, így gyakorlatilag napi szinten kajára kijöttünk kb. 1000 Forintból. Sajnos a sör drága itt, boltban sem kapsz 400 Forint alatt egy üveget, ugyanez kocsmában 600 Forintnál kezdődik, így történt, hogy talán összesen két-két sört ittunk Danival az egész hét alatt.

A Hagia Sophia – A keresztényből lett iszlám templom, majd múzeum

Megnéztük az Hagia Sophia-t, ami egy érdekes templom. Kb. 1500 évvel ezelőtt épült anno még katolikus templomnak, többször leégett, de mindig újjáépítették, végül jött egy ottomán uralkodó és felhúzatott mellé 4 minaretet, és bevakoltatta a világon talán egyedülálló mozaikokat a templom belső felületein és kupoláján, és az oszlopokra az iszlámra jellemző hatalmas fekete korongokon kiakasztották a szentek neveit. Egyszóval iszlám dzsámit csináltak egy keresztény katolikus templomból. És a mondóka szerint, ha jól értelmeztük, ezután ez lett a minta dzsámi ami alapján az összes többi készült. Aztán jött Ata Türk és nagyon diplomatikusan és okosan múzeummá alakítatta át a Hagia Sophia-t, így nem sértődhet meg sem az iszlám, sem a keresztény. A történet cifra és érdekes, engem egyedül az zavar, hogy rávakoltak arra a sok szép mozaikra, és most nem láthatjuk őket. Persze a templom így is csodaszép és gyönyörű, na és persze monumentális. Miután bementünk és eltöltöttünk odabent vagy három órát, mind a hárman úgy éreztük, megérte a 20 lírás belépőt a meglátogatása. Egyébként ha ordító baromságokat találnék leírni, javítsatok vagy egészítsetek ki nyugodtan kommentben. Amit most leírtam, azt nem a wikipedia-ból hámoztam ki, hanem együtt raktuk össze hárman azok alapján, amiket hallottunk másoktól, és amit olvastunk a kis információs táblákról.

Bazilika Ciszterna

A másik belépős hely, ahová bementünk az a Bazilika Ciszterna volt, egy föld alatti víztározó nem messze a Hagia Sophia-tól. Ez 10 líra volt fejenként, de ez is megérte. A város alatt hatalmas oszlopos csarnokban sétálhattunk, alattunk halak úsztak, és az egész helynek volt valami tök jó varázsa. Anno ez volt a város legnagyobb víztározója és az innen 15km-re északra lévő belgrádi erdő területéről szállították ide a vizet. Persze nem lovakon, hanem hatalmas vízvezetékeken. Egy ilyennek a maradványát egyik este láttuk is a buszból, amikor Taksim-ból buszoztunk haza Alihoz. Durva, hogy anno, még kőolaj nélkül is micsoda infrastruktúrákat építettek ki az emberek.

Taksim, a Galata-torony, és a törökök skatujái

Ha már Taksim-ról volt szó, ez a hely is megérdemel még pár mondatot. Taksimnak hivatalosan csak egy teret hívnak, ami Beyöglü-ben található. Beyöglü az Aranyszarv öböltől Északra található városrész. Valójában Taksim-nak hívják az egész negyedet Beyöglü szívében, amit gyakorlatilag a Galata-torony és a Taksim tér közötti széles sétálóutca és mellékutcái alkotnak. Kivanc szerint itt minden nap 1,5 millió ember fordul meg, amit el is tudok képzelni. Először csak nappal jártunk itt, de aztán amikor a második CS buliba tartottunk (minden héten van CS Meeting Isztambulban, nagy itt a Couchsurfing közösség.), éjszaka láttuk a negyedet, valami elképesztő tömeg hömpölygött a sétálóutcán. A CS buli egy épület 6. emeletén volt, és annak is a tetején a tetőtéren. Óóóóriási jó kilátás volt innen a városra, még talán jobb is, mint a fizetős Galata-toronyból – amit egyébként tűzfigyelő toronynak építettek, de mára inkább turistalátványosság, Isztambul egyik jelképe a sok közül. Ezen a bulin találkoztuk össze a magyar Zsófival, aki fordításokból és tolmácskodásból él, most épp itt Isztambulban. Tőle végre nem csak jót hallottunk a törököktől. Elmesélte, hogy van egy nagyon muszlim negyed Isztambulban, ahol volt balszerencséje élni egy hónapig, ami nem volt könnyű, mert a törökök nagyon szeretnek skatulyázni, és szerintük pl. ha Te magas vagy, világos bőrű és nő, akkor csak orosz lehetsz, és kurva. Állítólag azt is azért kérdezik meg rögtön az elején, hogy honnan jöttél, mert akkor az alapján ők rögtön beletesznek egy dobozba, amiből aztán nem tudsz szabadulni. Ezt értsd akár városokra is, az alapján, hogy milyen városból származol, az alapján tartanak őrült merésznek, vagy ravasznak. Persze biztos nem ilyen mindenki, de tény, hogy tőlünk is sokan kérdezték már Törökországban, hogy honnan jöttünk, szóval biztosan van a dologban valami. Persze azt hiszem, Magyarisztán egy jó skatulya, mert eddig még mindig szerettek minket amiatt, mert magyarok vagyunk, de Zsófi azt is elmondta, hogy sok török annyira rövidlátó, hogy ha meghallja, hogy ’isztán, már bent vagy a skatulyájában. Hála az égnek, mi nagyon furcsa kerékpárokkal vagyunk, erre valószínű senkinek nem lesz még skatulyája! :D

A Nagy Bazár

Amit még kihagytam, az a Grand Bazaar, vagyis a Nagy Bazár. Anno itt sikerült az élre állnom egy 5 napos tájfutóverseny 4. etapján az F21B kategória igen gyenge nemzetközi mezőnyében, de akkor üres volt a terep, este volt már, amikor rohantunk, minden vásárló eltűnt és minden boltos elpakolta a portékáját. No, hát nappal nem ez a helyzet, mikor kisebb, mikor nagyobb, de állandó tömeg hömpölyög a fedett utcákon, és a bazáron belül megvannak a különböző környékek. Az egyik soron ruhákat árulnak, a másikon ékszereket, de van szőnyeges, szuvenír és antik negyed is. Minden boltos máshogy próbálja felhívni a portékáira a figyelmet, van aki gondol egyet, és tapsol néha egy hatalmasat, hogy mindenki odanézzen, van akinek csengői vannak, de a legtöbben a bolt előtt állnak, és  amint meglátnak, leszólítanak angolul, hogy vegyél ezt, vegyél azt, most nagyon olcsó, külön kedvezményt kapsz, vegyél hármat és akkor még olcsóbb, és hasonló szövegekkel. Az egész valahol tényleg varázslatos, a baj csak az, hogy nekem ebből a varázsból 20 perc már bőven elég lett volna, de persze ezzel egy olyan kifinomult női lélek, mint Zita, nem így van. :) Persze össze nem vesztünk, hanem próbáltam türelmes lenni és egy kompromisszumos 2-3 órát töltöttünk el a bazárban, és az azt övező utcákban. A végére szinte már én is élveztem, csak a lábaim helyén köveket éreztem, de ha ez nem lett volna, simán élveztem volna én is annyira, mint Zita. Ő mindent megnéz, mindent megcsodál, mindennek örül, csak úgy szívta magába a látványt, neki (ahogy én kivettem) a színes lámpások voltak a kedvencei, én egy antik bolt régi műszaki kütyüit tudtam legtovább csodálni. Na meg lefelé menet az egyiptomi bazár felé megtalálni a legolcsóbb és legjobb kebabost, ahol még le is lehet ülni! Az egyiptomi bazár sem volt rossz, ez utóbbit a Galata-híd Sultanahmet-i hídfőjénél találjátok meg, a Yeni Dzsámi mellett. Itt fűszereket kapni meg édességeket, ez is nagyon érdekes, de itt is nagy a tömeg… :) Nem úgy a Yeni Dzsámiban, ott ki lehet pihenni a bazárok fáradalmait, csak le kell venni a bejáratnál a szandálod, és le kell heveredni a puha szőnyegre.

A Yeni Dzsámiban

Ebben a dzsámiban találkoztunk egy érdekes öregúrral, aki az iszlám vallást gyakorolja, és 40 évet élt Sydney-ben. Sokat beszélgettünk vele, elmondta, hogy azért nincsenek nők a dzsámikban, hogy ne zavarják meg a férfitársaikat. Mert ha egy-egy női comb kivillanna a hajlongás közben, akkor bizony a férfiak már nem az imára és Allahra figyelnének, hanem valami másra. Amit lehet, csak ne a dzsámiban, pray inside, play outside, ahogy az öreg mondta. Aki egyébként eszméletlen jó arc volt, és sok érdekeset mesélt az iszlámról (amiket javarészt már én is leírtam az imént), de pl. arra nem kaptunk választ, hogy miért tized akkora a nőknek fenntartott hely egy dzsámiban, mint a férfiaké. Hol maradnak az imáról a nők? És miért nem ülhetnek be a kocsmába ők is teázni? Hol élhetnek rendes közösségi életet? Egyáltalán élhetnek-e, és egyébként is hol vannak, amikor nem csadorban mászkálnak az utcán? :) Annak ellenére, hogy erre nem kaptunk értelmest választ a bácsitól, nagyon bírtuk az öreget, jó arc volt, és jókat mesélt. Utólag kicsit bánjuk, hogy nem volt nálunk szórólap, amit adhattunk volna neki, hogy tudja követni az utunkat és akár tartani velünk a kapcsolatot. Még azt sem árultuk el Neki, hogy bringával vagyunk Föld körüli nászúton, mert jó volt kicsit egyszerű, hétköznapi turistának lenni. Búcsúzáskor kb. 5 percen át mondta, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen feleségem van, és hogy úgy vigyázzak rá, mint egy drágakőre, le ne ejtsem (össze ne törjem a szívét), mert összetörik, és bár a darabokat össze lehet még szedni, de az már nem lesz ugyanaz. Na és persze, hogy bizalom legyen, meg szeretet köztünk, mert akkor minden rendben lesz. Ezt mi is nagyon így gondoljuk, nagyon szépen megköszöntük a szavait, és elbúcsúztunk. És igen, azt is tudom, hogy én vagyok a világ legmázlistább fickója, mert Zita a feleségem! :) Hát ha még tudta volna az öreg, hogy egy ilyen világ körüli kerékpáros nászútra is rá lehet venni a csajt… :P

Na, de most aztán már tényleg elmeséltem mindent, ami Isztambulban történt velünk, úgyhogy szunya. Biztos vagyok benne, hogy ha Zita is írna beszámolót, szó kerülne arról is, hogy mennyi macska kószál mindenfelé a városban, vagy hogy milyen durva tömeg tud lenni a buszon, villamoson, a kukából PET palackokat gyűjtögetőkről és az utcákon minden nap látható hatalmas zsákokat cipelő, sokszor gyermek hordárokról nem is beszélve. Nem írtunk a hatalmas autóforgalomról, a sok szemétről és a szmogról sem, pedig ezek is a város részei, csak mi nem ezekre koncentráltunk. :)

Viszlát Európa!

Jópár dolgot nem sikerült elintézni, amit szerettünk volna Isztambulban, de sok, elég sok mindent igen, és a naplóírással is utolértem a jelent, aminek rettentő mód örülök. Holnap bebringázunk Sultanahmet-be, készítünk egy képet a bringákkal és a Kék Mecsettel (A Hagia Sophia előtt sétányt építenek), majd legurulunk az Eminönü hajóállomásra, és áthajózunk Ázsiába. 1726km-t tettünk meg eddig a bringákon Európában. Most új kontinens jön, rengeteg új, számunkra szinte még elképzelhetetlen országokkal és kultúrákkal. Legtöbbjük hanyatt-homlok más lesz, mint amit mi eddig megszokhattunk itthon, Európában. Ez bizonyára nagyon érdekes is lesz, de rengeteg kihívást is elénk fog állítani. Mindkettőt nagyon várjuk már. Kíváncsi vagyok, hogyan fogjuk summázni az Ázsiai kontinenst, valamikor a jövő év közepe felé, amikor az Indonéz szigetekről áthajózunk/repülünk Ausztráliába. Európa nagyon jó volt, a balkáni népek elképesztő barátságosak és vendégszeretők, a törökök eddig, Isztambulig talán még inkább azok.

Köszönet

Szeretnénk köszönetet mondani minden kedves Couchsurfer-nek, akivel találkoztunk Isztambulban, különös tekintettel Kivanc-nak és Ali-nak, akik időt és helyet áldozva életükből és otthonukból, számunkra is otthont teremtettek ebben az óriási városban. Ezen felül természetesen az is nagy élmény volt számunkra, hogy ilyen sok nagyon jó Couchsurfing taggal sikerült megismerkednünk, és hogy láthattuk, micsoda jó CS közösség van Isztambulban. Hogy kedvenc volt kollégámat idézzem: „Csak így tovább, ebben a szellemben!” ;) Üdv és köszönet az Isztambuli CS közösségnek!

Búcsú Danitól

Hű útitársunk, Buddy-Guardunk, fotográfusunk, állandó „most”-ban élő, a fekvőbringázást még nálunk is sokkal jobban élvező Daninktól holnap reggel búcsút veszünk. Dani még nem tudja pontosan hogyan, de pár nap alatt szeretne hazajutni, hogy rendbe tegye a vállalkozását. Lehet, hogy visszateker az Edirne-i Alinkhoz és onnan stoppol, de az is lehet, hogy elvonatozik Belgrádig és onnan hazastoppol vagy átteker egy nap alatt Szegedre, ahonnan már van vonat Budapestre. Ez majd elválik. Mindenesetre azért majd írd meg Dani, merre jársz, és hogy jutottál haza!

Nagyon jó volt, hogy velünk voltál az első egy hónapban, ezt bizton állíthatom a mellettem alvó Zita nevében is. Nem csak azért, mert egy csomó új dolgot tanítottál nekünk, nem csak azért, mert új ízeket és recepteket mutattál, és nem csak azért mert nevetéssel ütötted el a nehéz helyzeteket is, hanem még azért is, mert egyszerűen jó volt Veled az úton. Néha szinte már idegesített az állandó jókedved :), de persze még inkább sokkal-sokkal többször minket is jókedvre derítettél vele. Arról nem is beszélve, hogy a Zitával való összecsiszolódásban akarva-akaratlanul is segítségünkre voltál, ezért külön köszönet jár, és elnézést kérünk, ha ezzel néha a terhedre voltunk, reméljük nem koptál bele a nagy csiszolódásba Te sem! ;) Mert egy úton egy csapatban mindenki csiszolódik mindenkivel, és szerintem ez nekünk remekül ment, nagyon jó kis csapat voltunk így hármasban, biztos vagyok benne, hogy hiányozni fogsz és eleinte furcsa lesz, hogy csak ketten vagyunk az úton Zitával. Mást nem tudunk mondani, csak hogy köszönjük, hogy eljöttél velünk idáig, és jó utat hazafelé!

Megtalálni az otthonunkat Isztambulban – Nem könnyű

Isztambulba megérkezni eleinte azt hittük, hogy gyerekjáték, mert választottunk egy a forgalomtól viszonylag mentes, ám hosszabb utat, ami tényleg nagyon kényelmes és nehézségektől mentes volt. A dombok ellaposodtak, így nem volt többé meredek emelkedőnk, és a lejtők is sokáig tartottak. Volt leállósávunk a szinte kihalt autópályaszerű úton, majd ahogy beértünk a városba, a forgalom továbbra sem növekedett különösebben, és minden gond nélkül tudtunk csorogni befelé. Ám a belvárosban sajnos átzavart minket a GPS egy-két komolyabb dombon, ami nem esett annyira jól 6km-el az érkezés előtt. Erről már készült egy videó, amit már posztoltunk is, és az előző bejegyzés végén is szerepelt már, de aki még nem látta, az itt megnézheti.

Egy Cevahir nevű pláza elé beszéltük meg a találkozót Kivanc-al, de sajnos az utolsó két sms-em nem kapta meg, mert lemerült a keret a telefonomról. A tanulságot levontuk, feltöltőttük a telefonomat, és beállítottunk rajta egy visszaigazolást az sms-ek kézbesítéséről. Kivanc a -2-on lakik, oda pakoltuk le a bringákat, és kaptunk egy pici szobát. Ennek is nagyon örültünk, mert legalább volt hol, kinél laknunk. Kivanc-nál csak átmenetileg voltunk, csak egy napra tudott minket fogadni a lakásában, aminek nem is ő a főbérlője, így másnap mennünk kellett. Persze csak este, napközbenre otthagytuk a bringákat és a cuccainkat.

Reggel sikerült elaludnunk, így kénytelenek voltunk egy taxit fogni, hogy még időben odaérjünk az iráni nagykövetségre, ami Isztambul egy másik negyedében van, Sultanahmed-ben. A taxiért 19 lírát fizettünk, ami kb. 2200 Forint. A taxival való utazás nem volt ám akármilyen. Először is a taxis úgy vezetett mint egy őrült, de ez még elment volna, de indulás után 2 perccel egy égő autóval találkoztunk. Egyikünk sem látott még soha ilyet élőben, hát most megkaptuk Isztambulban rögtön az első nap. Taxisunk megfordult, majd kis utcákon keresztül kikerülte a kigyulladt autót.

Barátok Nigériából – A Kék Mecsetnél és a tengerparton

A nagykövetségről sajnos elkéstünk, mert nem 12:30-kor zárt, mint ahogy tudtuk a Lonely Planet fórumról, hanem 11:30-kor. Maradt tehát a hétfő reggel 8:30. El nem keseredtünk, vásároltunk egy nagy ayrant egy élelmiszerboltban, beültünk egy helyre elkölteni 4 lírát két lahmachunra, Dani is vett magának gyümölcsöket, majd kiültünk a Kék Mecset melletti füves parkban. 2010-ben Isztambul volt Európa kulturális fővárosa és az ezen az apróból kiépített, ingyenes, publikus wifi hálózatot még nem kapcsolták ki, így simán tudtunk internetezni. Ki is küldtünk még vagy 12 requestet, és jelentkeztünk a szombati hajós bulira. Egy 400 fős Couchsurfing buli volt készülőben a Boszporuszon, amit erősen javasoltak nekünk a helyi CS tagok.

A parkban mellénk ült egy fekete srác és egy nő, érdeklődtek az internet elérésről, megmutattuk nekik, melyik hálózatra kell csatlakozni, de itt nem maradt abba a beszélgetés, hamarosan már ismerősök voltunk Facebook-on, és fényképeket nézegettünk az utazásunkról. Thomas és anyukája – akiről először azt hittük, hogy a párja, annyira fiatalos – Nigériából jöttek, és ez volt az utolsó napjuk Isztambulban a hazautazásuk előtt. Miután kibeszélgettük magunkat egymással, úgy döntöttünk, hogy együtt folytatjuk a városnézést. A Hippodrom téren az oszlopokkal kezdtük. Itt egy utcai árus környékezett meg minket, és végül meggyőzte Thomas-t, hogy vásároljon nála egy Isztambul útikönyvet. Nálunk is próbálkozott, de mi egyenesen és őszintén elmondtuk neki, hogy kicsi a költségvetésünk és amúgy sem lenne jó ötlet, mert utána vagy el kéne ajándékoznunk, vagy cipelnünk kéne ki tudja hány kilométeren keresztül, hiszen mi nem repülünk haza, hanem még hónapokat, éveket kerékpározunk… Mire a srác tovább érdeklődött, kérdezte honnan jöttünk, mondtuk, hogy Magyarisztánból. Azt hittük, csak álérdeklődés, amit csinált, de biztos, hogy nem az volt, mert a végén kaptunk ajándékba egy 10-es csomag képeslapot. Elképesztő! Ezek a törökök még a városban is jó fejek. Mind a hárman biztosra vettük, hogy a csávó csak a pénzre megy, de nem, egyszerűen jó fej volt.

A Kék Mecsetbe afrikai katolikus barátaink meredeknek találták volna levenni a cipőjüket, ezért nem jöttek be velünk. Ezt eleinte kicsit furcsálltuk, de aztán ugyanúgy elfogadtuk. Ők tudják. Másban is érdekesek voltak Thomas-ék. Lementünk a tengerpartra, ahol kiderült, hogy egyikőjük sem tud úszni. Thomas anyukája nagyot sikoltott, amikor egy ember a 3 méter magas betonperemről, ahol álltunk, beugrott a naaagy semmibe, a vízbe. Aranyos volt, teljesen megrémült, és úgy nézett az ember után, mintha az a 10. emeletről ugrott volna le. Aztán persze amikor meglátta úszni, megnyugodott szép lassan. Ezek után Zita kézen fogta, és rávette, hogy együtt bokáig merészkedjenek a vízbe. Mellettünk helyi gyerekek gatyára vetkőzve folyamatosan hátraszaltóztak a vízben, így kis híján mi is rávettük magunkat, hogy hasonlóan tegyünk.

A Mavi Guesthouse-ban, a Blazing Saddles nyomaiban

A tengerpart után elbúcsúztunk nigériai barátainktól, és hazafelé vettük az irányt. Pontosabban inkább csak vissza a cuccainkért és a biciklikért, hiszen még nem tudtuk, hogy hol fogunk ezen a napon aludni, és ez egyre jobban kezdett minket aggasztani. Benéztük egy hotelbe, ahol ajánlottak egy vendégházat, tetőtéri dormitory-val (20-an egy szobában), 7 Euroért fejenként. Ezt feljegyeztük magunknak Z tervnek. Visszamentünk a helyre, ahol tudtunk netezni, de sajnos még mindig nem adott senki pozitív választ. Két átszállással kb. 1,5 óra alatt visszajutottunk a szállásunkra. Először azt hittük, sosem érünk oda, mert eleinte volt, hogy a villamos lassabban haladt, mint a mellette sétáló gyalogosok. Aztán ahogy kiértünk Sultanahmed-ből, szépen lassan felgyorsult a közlekedés.

Kivanc-éktól kipakoltunk, majd egyenest legurultunk a Boszporusz partjára, az Aranyszarv öbölhöz, ahonnan már csak meg kellett kerülnünk Sultanahmet-et, hogy eljussunk a Mavi Guesthouse-hoz. Közben megálltunk egy helyen, mert nagyon éhesek voltunk. Zita és én kebab-ot ettünk 2 líráért darabját, de szegény Dani vega létére nagyon rosszul járt, csak sajtos tost-ot tudott kérni, darabját 4-4 líráért. Nagyon furcsa, hogy a húsos ételeket olcsóbban kapni meg itt is. A vendégház előtt nagyon elgondolkodtunk, mert a vidéki „ott állítunk tábort teljesen ingyen, ahol tetszik” életérzés után nem tűnt túl jónak fejenként 7 Euróért a 4. emeleti tetőtéri szoba telezsúfolva emeletes ágyakkal és hátizsákos turistákkal. Végül mégis belementünk, mert nem akadt más, fürdőszobás és biztonságos alternatíva. Dani persze vagány volt, a cuccait nálunk hagyta, csak egy lakatot, a függőágyát és a hálózsákját vitte magával, és legurult a tengerpartra, ott ahol délután jártunk. A lakóautók mellett vert tábort, kifeszítette az ágyát két fa közé, lezárta a bringáját és zavartalanul aludt egész éjjel. Reggel csobbant egyet a tengerben, és délelőtt ő ébresztett minket a 4. emeleten. Élni tudni kell! :)

Na, azért nekünk sem volt ám rossz a Mavi vendégházban, tudtunk zuhanyozni, és tudtuk tölteni a dolgainkat, arról nem is beszélve, hogy mennyire nagyon megörültünk, amikor megláttuk a The Blazing Saddles szórólapját a falon. Bizony, a két őrült brit, akik azóta már ki tudja, merre bringáznak, itt szálltak meg Isztambulban! Hát mondja valaki, hogy nem kicsi a világ! :) Budapesten nálunk laktak, és itt Isztambulban pedig ezen a helyen! :) Oltári érzés volt ezt átgondolni… Az a két igazi őrült! A fenébe, de jó lenne újra összefutni velük! Van egy olyan érzésem, hogy nem állnak meg Sydney-nél. Ha már odáig eltekernek, akkor ebből világ körüli móka lesz! :)

“The Boat That Rocked”– Couchsurfing buli a Boszporuszon

Ali, a vendégház tulajdonosa nagyon rendes volt, használhattuk a fürdőszobát és az internetet ameddig csak akartuk az egyetlen kitétel az volt, hogy az ágyunkat hagyjuk el 11 óráig, ha már nem szeretnénk maradni a következő napra. 10:45-kor jelentkezett az első vendéglátónk, és kicsivel később a második, Ali. Ő az európai oldalon lakik, a profilja alapján igen jó arcnak tűnt, ezért őt választottuk. És persze rendkívüli mód örvendtünk, hogy végre fogad minket valaki! Nem is akárki, egy igazi őrült, hagy idézzek az Couchsurfing adatlapjáról: „I’m a deeply disturbed, horny, drunk egocentric pervert with violent intentions and no brains or sense of humour. I’m xenophobic, homophobic, and I use CS solely to satisfy my sexual needs and to practice my axe-wielding/chopping skills. I’m very short tempered when I’m hungry, I smoke like a chimney, I can’t socialize when I’m sober, and I have no idea why people write me positive refs.„ – emellett csak és kizárólag 80 pozitív referenciája volt, ezért őt kérdeztük meg talán elsőként, hogy szörfözhetünk-e a kanapéján.

Ali szintén hivatalos volt a Couchsurfing buliba, ezért célszerűen ott találkoztunk először. Azzal kezdte, hogy megkért minket, hogy vigyázzunk rá, ha majd be fog rúgni, majd megadta a lakása koordinátáit, fejből… :) Mi teljes menetfelszerelésben érkeztünk a hajóhoz, amire végül 430-an szálltunk fel mind Couchsurfing tagok. Hát hogyan is lehetne ezt elmesélni. Valami oltári volt. Kétszintes volt a hajó, ami fél éjjel a Boszporuszon úszkált a kedvünkért. Fent az emeleten ment a zene és a tánc, általában itt volt az emberek 80%-a, lent pedig ülőhelyek voltak, itt lehetett megpihenni és beszélgetni. Eszméletlen figurákkal találkoztunk a hajón, felsorolni nehéz lenne, de had emeljek ki egyet! :) Találkoztam a Couchsurfing 5. számú alapító webprogramozójával, Hectorral. Abszolút átjárja a srácot a Couchsurfing szellem, nagyon jót beszélgettünk, motivált rá, hogy ha Ázsiában járunk, hozzunk össze CS Meetingeket, és vegyük rá az embereket a csatlakozásra, mert arrafelé még sok helyen nem olyan elterjedt a Couchsurfing. Reméljük, mire ezekre a helyekre érünk, sikerül már belassítani és utolérni saját magunkat, hogy legyen időnk ilyesmire is. Ja, és a 73 éves nagymamát majd el felejtettem! A CS fórumon, ahol kiírták a bulit, elkezdték poénból irogatni, hogy mindenki hozza el a nagymamáját. Egyvalakinek olyan vagány nagymamája van, hogy vette a lapot, és eljött. És ami durva, hogy szemmel láthatóan jól érezte magát az öreglány! Ő volt az est sztárvendége! :)

Benne volt a buli kiírásában, hogy a buli egy pontján megáll majd a hajó és lehet a vízbe ugrálni. Amikor ez a pont eljött, mégsem engedték, hogy ugráljunk, mondván, hogy veszélyes. Ennek ellenére néhányan voltak bátrak, és meglepetten tapasztaltuk, hogy a vendéglátó barátunk, Ali is köztük van. Sőt, ő a legaktívabb, még a felső szintről is beugrált a vízbe. Elég jól volt a srác, meg kell hagyni. :)

Home Sweet Home – Őrült Alinknál

Este a buli után még várt ránk egy laza 15km-es tekerés Isztambulban Ali lakásához. Ezt eleinte élveztük, szépen haladtunk, de ahogy átértünk Sultanahmed-be, jöttek az emelkedők és bizony az már nem volt finom. Ali az első emeleten lakik, ennek hála nem kellett sokat cipelni a bringákat. Kaptunk külön szobát, tudtunk mosni, és végre másnap nem kellett sehová továbbmennünk, ráadásul Isztambul legőrültebb CS figurájánál lakunk. Ez mind valami nagyon jó érzés volt. Igazából csak ekkor éreztük igazán, hogy megérkeztünk Isztambulba. Erre föl rögtön délután kettőig aludtunk, hogy kipihenjük az eddigi fáradalmakat. Ali-nál mások is laktak, talán 3-4 CS csoport is megfordult, amíg mi ott voltunk, köztük volt egy amerikai srác, Doug, aki éppen DK-Törökországból tért vissza, és mesélte az ottani tájak gyönyörűek, és a kurdok is nagyon barátságosak, idézem: “Kurdish people are super nice!” – magyarul a kurdok szuper kedves emberek! :) Ezen nagyot nevettünk, hiszen mi nagyon tartottunk a kurdoktól (azóta már változott az útiterv, nem miattuk, de sajnos nem megyünk kurdok lakta területre), mert olyan történeteket hallottunk, hogy kővel dobálják a bringaturistákat. Ezek után azon viccelődtünk, hogy biztosan jófejségből dobálták azokat a köveket, talán annyira szegények voltak, hogy nem is volt nekik más tulajdonuk, csak néhány kő, de azt is a kerékpárturista után dobták… :) Mindenesetre ezen jót mulattunk. A világon az emberek 99,99% jó, de a hírekben a maradék 0,01% szerepel, ezért sokan azt gondolják, hogy a világ egy borzasztó hely, pedig nem az, csak meg kéne nézni közelebbről is. Nekünk a kurdok most kimaradnak, amit félig sajnálunk, félig nem, hiszen a kővel dobálós sztorit nem a TV-ből hallottuk.

Az iráni nagykövetségen – négyszer!

A következő napok megmondom őszintén, már kicsit összefolytak. Az Isztambulban töltött idő kb. felét Ali-nál töltöttük, több nap ki se mozdultunk a lakásból. Ennek több oka is volt. Egyrészt jó volt egy helyben lenni, beszélgetni Ali-val, hajnalig fent lenni, kipihenni az előző napi városnézést, másrészt annyi rengeteg teendőnk van, hogy két teljes hetet is el tudnánk velük tölteni. De nem Isztambulban. Ez a város magába szív… A honlapunkon talán nem látszik, de közel sem olyan és úgy működik, ahogy azt megálmodtam, de ehhez még hozzá se tudtam kezdeni, mert annyi minden más van. Tervezni kell az utat is tovább, még felszereléseket szerzünk be, és egy csomó olyan ötletünk van, amihez szinte még hozzá sem tudtunk fogni. Na de mindegy, azért haladunk közben a kilométerekkel és az élményekkel, és majd szép lassan elkészül közben minden. Ha nagyon úgy érezzük, hogy meg kéne állni és meg kéne már csinálni ezeket a dolgokat, akkor úgyis megállunk majd akár több hétre is, de ez sajnos leghamarabb Indiában történhet meg, mert addig sajnos határidőnk vannak minden egyes országra.

Na de most már térjünk is vissza Isztambulra. Az iráni nagykövetségen összesen négyszer jártunk. Másodszor ugye akkor, amikor megigényeltük hétfő reggel a vízumot. A meghívólevél a Stantours-tól működött, már tudtak rólunk, valahol regisztrálva voltunk. Így már csak egy-egy application form-ot kellett kitöltenünk és befizetni fejenként 50-50 Eurot a szemközti bankban. Ez kicsit mellbevágott, mert így összesen 100 Euro + 110 Dollár, ami kettünk így már 47 ezer Forint. Kicsit drága bejutni Iránba, de amit eddig hallottunk erről az országról, az alapján megéri. Harmadszor akkor jártunk a nagykövetségen, amikor leadtunk az igazolványképeinket, amiket másod ott jártunkkor elfelejtettünk, negyedjére pedig amikor sikeresen begyűjtöttük a vízumainkat.  Ezen a nagykövetségen is végtelenül kedvesek voltak velünk, egyáltalán nem éreztük azt, hogy ők meg akarnák nehezíteni az életünket, vagy az országukba való bejutást – mint ahogy azt a neten olvastuk mások tapasztalatiból, már sokadjára, sok nagykövetséggel kapcsolatban.

Búcsú Alitól

Edirne-t sikerült még délelőtt elhagynunk. Alival tekertük az első 25km-t. A táj dombos volt, és viszonylag egyhangú, mezőgazdasági terület. 25km után megálltunk egy falu közponjában, beültünk egy teázóba.

Itt volt a helyi férfinép is, kártyáztak, teáztak, na és persze egymás után nyomták a teákat. Fél líra volt a tea, úgyhogy mi is ittunk párat, illetve vettünk egy literes jégkrémet is 3 líráért. Szóval eldőzsöltünk talán 500 Forintot is. A pihenő alatt megtisztítottuk a tefloncsöveket a bringákon Dani legújabb találmányával: egy apróra vágott mosogatószivacsot szorítottunk két láncszem közé, majd körbetekertük párszor a láncot, hagy szedje ki a dzsuvát a csövekből a szivacs. Ezután jött az újrazsírozása a láncnak. Ezt muszáj volt megtenni, mert Edirne előtt elég sok vizet kaptak a gépek, és bár még nem nyikorogtak kenésért, de érezni lehetett rajtuk, hogy itt az ideje. A pihenő után fájó búcsút vettünk Aliéktól. Nagyon jó volt Alival tölteni ezt a hétvégét, tényleg hiányzott nekünk, miután újra nekivágtunk ismét hármasban az országútnak.

Ayranos bulgur lavasba csavarva

Az út továbbra is hullámzott. A délutáni szieszta helyszínének a kimondhatatlan nevű Kirklareli-t tűztük ki célul 60km-re Edirne-től, de a dombok annyira megfárasztottak és belassítottak minket, hogy már inkább vacsoraidőben érkeztünk meg. Gyorsan találtunk egy BIM-et, ahová Zita és Dani bementek vásárolni, amíg én őriztem a bringákat. Mint pár perccel később kiderült, a rendőrség parkolójában hagytuk a bringákat. Erre a rendőrkapitány figyelmeztetett személyesen, persze kézjelekkel, mert nem beszélt angolul, és én sem törökül. Ennek ellenére nagyon rendes volt a fickó, azt hittem el fog hajtani, de maradhattunk.

Amíg Daniék a boltban voltak, én már ki is néztem a vacsorafőzés helyszínét. A rendőrség épülete mögött volt egy tipikus kiülős teázós hely. Rengeteg ilyet láttunk minden faluban és városkában. Általában egy parkosabb, fás rész, ahová random le vannak rakva asztalok, székek, és itt teázik a jónép. Na, mi is egy ilyen asztalhoz ültünk le, és kaptuk elő a konyhaszettet. Hamar sercegett a hagyma, amit ayranos bulgurral öntöttünk fel, majd fűszereztünk meg – Zitának és nekem kicsit túl csípősre. Ezt az eledelt citrommal tettük bele a lavasba, ami egy nagyon vékony tésztalepényszerű valami, boltban kapni, és mi azért szeretjük, mert könnyű belepakolni mindenfélét, és aztán megenni, mint egy gyrost otthon. Szóval ayranos bulgurt ettünk lavasba csavarva. Magyarul vizezett sós joghurtban kifőzött hagymás alapon megpirított, fűszerezett előpárolt tört búzát citrommal vékony tésztába csavarva. :) Elég vad volt, még úgy is, hogy egy kis apró szeletekre vágott kebab húst is pirítottunk hozzá Zitával. Próbáltuk úgy elkészíteni, hogy hasonlítson a hazai ízekre, de végül semmi olyasmire nem hasonlított, mint amit otthon megszoktunk. Persze ehhez jobb, ha hozzászokunk, mert ahogy haladunk, úgy lesznek egyre idegenebbek az ízek is.

Hotel Petrol*** – Kizilcikdere

A vacsora után rám maradt a mosogatás, amin úgy felhúztam magam, hogy kijelentettem, hogy én soha többet… Ha kell, inkább elpakolok mindent zsírosan, de soha többet nem mosogatok (próbálok mosogatni…) egy vendéglő lepukkant, koszos WC-jében, jéghideg vízben, mosószódával, Daninak a miniatűrre (1x1x2cm) vágott mosogatószivacsával, egy olyan helyen, ahová nem tudok semmit sehová lepakolni, mert minden mocskos és dzsuvás, mert 1 méterre van a piszoár a mosdókagylótól. Utólag már értelmetlennek tűnik az egész, inkább töltöttem volna csak vizet az Ortlieb zsákba és mosogattam volna egy bokor mellett, még az is százszor jobb lett volna. Na de mindegy, ezt is túléltük, és vacsora után úgy döntöttünk, hogy még gyorsan rázendítünk pár kilométerre, és áttekerünk a szomszéd kis faluba, mielőtt lemegy a nap.

Ez éppen sikerült is, egy nagy emelkedő után megérkeztünk a mókás nevű Kizilcikdere-be, ahol egy kolbászbolt előtt útbaigazítottak minket: ha sátorhelyet keresünk akkor irány a faluvégi benzinkút. Mivel a benzinkutakat Ali is említette már sátrazáshoz, nem is gondolkodtunk tovább, gurultunk a kúthoz. A kutas srác rendes volt, kaptunk tőle ivóvizet, és nemhogy sátorhelyet mutatott, hanem egy fedett, oldalról mellmagasságig érő falakkal, és rácsokkal határolt, zárható helységet a sátrazáshoz. Ez valamiféle tároló volt a benzinkút tőszomszédságában, de teljesen üresen állt, így megkaphattuk szállás gyanánt éjszakára. Ez teljesen tökéletes volt nekünk, se több, se kevesebb, mint amire szükségünk volt, csak pont annyi. Bent a tárolóban még egy asztal is volt padokkal, itt este tudtam naplót írni, másnap pedig tökéletes volt a reggelihez. Bőven volt helyünk felállítani a sátor hálófülkéjét, és Dani is remekül ki tudta feszíteni a függőágyát. És még mosdónk is volt a benzinkútnál. Az egyedüli szépséghiba az volt, hogy az aratógépek egész éjjel mellettünk jártak ki-be egy udvarba, és ez bizony elég hangos volt. Persze azért az alvásban nem akadályozott meg minket, hiszen elég fáradtak voltunk.

Hullámvasút a táj

Reggel gyorsan össze tudtunk szedelődzködni, és délelőtt sikerült egy 20km-t harapnunk a távból az első megálló előtt – ami ismét egy benzinkútnál volt. Itt is nagyon kedvesek voltak velünk, megkínáltak teával, és még egy kis műanyag asztalunk is volt kisszékekkel, ahová leülhettünk. Törökországban a legolcsóbb jégkrém fél líra, ami kb. 58 forint, és az a komoly, hogy ez az ára a benzinkutaknál is. Így történhet meg az, hogy Zitámat egy ilyen pihenő alkalmával igen olcsón el tudom kényeztetni: egy jégkrémmel és egy talpmasszázzsal. A benzinkút után még ugyanabban a faluban megálltunk wifit vadászni – mert nem volt még vendéglátónk Isztambulban, és megenni egy lahmacun-t – mert a reggeli már régen átalakult kilométerekké.

Sajnos a táj továbbra is hullámos maradt, aminek nagyon nem örültünk, mert igen fárasztó és idegtépő volt így haladni. Hamar meg is álltunk ismét, Zita egy turbesi mellett csapokat fedezett fel, ez a hely ideális volt egy hajmosásra, így megálltunk egy rövid pihenőre, amig Zita megejtette a műveletet. A türbesi egyébként valami kápolnaféle, persze itt nem beszélhetünk kápolnáról, úgyhogy mondjuk inkább úgy, hogy egy kis vallási épület, egy kis mecset. Amíg itt vártunk Zitára, hatalmas gyermeksereg gyűlt körénk, először kicsit irritáltak, de aztán nagyon megbarátkoztam velük. Tetszett nekik a fényvisszaverő szalag a bumról, és miután megmutattam, hogy csattan fel a karra, egyesével mindegyikőjük csuklójára fel kellett pattintanom, amit rettentően élveztek. Érdekes volt látni, hogy amikor búcsúzásképpen készítettünk velük egy kis csoportképet, a lányok távol maradtak, hiába hívtuk be a képbe őket, a közelükbe se jöttek a fiúknak.

Kóla és kung-fu a fűben – Egy kamionsofőr a barátunk

Újabb keserves emelkedők jöttek, és az egyik ilyen kaptató végén pihenőt fújtunk, letámasztottuk a bringákat egy fa alá, és leültünk a fűbe szusszani. Nem telt el egy perc, amikor egy fickó jelent meg egy 2,5L-es kólával a kezében. Egy kamionsofőr jött oda hozzánk, és kínált meg minket a jéghideg üdítővel. Csak miattunk állt félre a teherautóval, hogy hozzon nekünk egy kis frissítőt. Miután e-mail címet cseréltünk, és kézjelekkel megbeszéltük, hogy nagyon köszönjük és nagyon hálásak vagyunk, hátrahagyva a maradék két liter kólát visszament az emberünk a teherautójához. Ránk hagyta az egész üveget. Micsoda arcok vannak itt Törökországban, hihetetlen.

A kólás emberünk bár feldobott minket, de azért még elüldögéltünk a fűben jó egy órát, közben Dani mutatott nekünk egy erősítő-nyújtó kung-fu gyakorlatot, amit igen vicces volt megtanulni, de végül többé-kevésbé sikerült mindkettőnknek Zitával.

Tea, wifi, áram és kebab… Mi kell még a boldogsághoz? (egy isztambuli vendéglátó)

Ahogy nekiindultunk, kiderült, hogy egy hatalmas, hosszú és elnyújtott lejtő előtt álltunk meg, ami szinte berepített minket a következő városba, ahol végre találtunk wifit. Persze ismét egy nagyobb kiülős teázós helyen, ahol nagy szerencsénkre a jégkását áruló sráctól még konnektort is kaptunk, így nagy volt az öröm. Ami sajnos gyorsan alábbhagyott, mert még mindig nem kaptunk egy pozitív választ sem Isztambulból vendéglátó ügyben, így nem maradt más hátra, mint szétküldeni újra vagy 10 kanapé kérelmet, és örülni a sok lelkesítő hozzászólásnak a honlapon. El sem tudjátok képzelni, mennyi örömöt és lelkesedést tudnak adni nekünk! :) Jó olvasni, hogy tetszik másoknak, amit csinálunk, és ahogy publikáljuk azt a honlapon. Az meg pláne, amikor azt olvassuk vissza, hogy sikerül másokat inspirálnunk.

A meglepetéseknek még nem volt vége, mert egyszer csak ismerős arc köszönt oda az asztalunkhoz. Kamionos barátunk talált ránk ismét, hamar leültettük asztalunkhoz, amin így gyorsan ott termett egy újabb kör tea. Jót beszélgettünk az emberrel, így monitor mellett már meg tudta mutatni, hogy hol lakik, és hogy mit merre szállít. Jó fej volt nagyon. Fél óra múlva aztán elköszönt tőlünk és egy 10 lírást hagyott az asztalon. Nem ez volt az első alkalom, hogy teára hívtak meg minket. A pihenő után még magunkba raktunk egy-egy kebab dönert 2-2 líráért, majd ismét nekileselkedtünk az útnak.

Hotel „Organik Farm”****

Egy díszes kerítés jött szembe velünk az út jobb oldalán, amit akár várfalnak is nézhettünk volna. Meg se beszéltük, de mind a hárman behúztuk a fékjeinket és már másztunk is fel az kőfal ablakaiba egy vicces csoportkép erejére. Persze az új fényképezőgépen okosan csak 2 és 10 másodperces időzítés van, ezért szó szerint sprintelnem kellett, hogy fel tudjak még ugrani idejében az ablakba.

Pár kilométerrel később egy „Organik Farm”-ra lettünk figyelmesek, először túlgurultunk rajta, aztán Dani javaslatára visszafordultunk beköszönni, hátha akad egy sátornyi szabad hely a sok zöldség között a kertben, ahová be tudunk kéredzkedni. Mire a kapuhoz értünk, Ehmet és felesége már a kapuban álltak. Pár perc múlva már egy asztalnál találtuk magunkat, ahogy kávézunk velük, két óra múlva pedig már a rakija is előkerült a táskáinkból, a dinnye, a szárított csicseriborsó és a szotyola mellé. Ehmet felesége megtanított minket pár szóra törökül, sőt mi több, a számokat is sikerült megtudnunk tőlük. Mindezt úgy, hogy mutogattunk és rajzoltunk, mert a közös szókincsünk kb. 10-20 szóban merült ki, de ennek ellenére azt hiszem elég jól elvoltunk. Még azt is sikerült megtudnunk, hogy van egy lányuk és egy fiúk, de utóbbinak még nem sikerült feleséget találni, mert nincs meg a házra való. Pedig egyébként nem vehetik túl komolyan az iszlám szabályait, mert bent a házban a lépcsővel szemben három bikinis néni figyelt a plakátokon Efes sört tartva a kezükben… :) Ebből már azt is kitalálhattátok, hogy nem állítottunk sátrat az udvaron, végül betessékeltek minket egy-egy matracra a kis ház tetőterébe. Jó volt megismerni Ehmetéket. Számomra az este csúcspontja az a nagy öröm és nevetés volt tőlük, amikor el tudtam nekik mondani az ő nyelvükön, hogy 1500km-t jöttünk Budapesttől idáig.

Teázás a sarayi rendőrfőkapitánnyal – A macska és a döner

Reggel úgy ébredtünk, mint akiket agyonvertek, az esti rakijázás és a tegnapi kung-fu gyakorlatok nem tettek valami jót a testi jólétünknek. Begurultunk Saray-ba, és az első BIM-be vettünk reggelinek valót, majd egy kis park oldalában, egy teázó Atatürk („Minden Török Atyja” – Törökország nagy dicső reformere volt) szobor aljába. Kiderült, hogy az épület, aminek az oldalában található az Ata Türk szobor, a helyi rendőrkapitányság és be voltunk kamerázva, így pár perc múlva már a rendőrkapitánnyal néztünk farkasszemet. Bennem volt egy félsz, hogy elhajt minket innen, hogy mit képzelünk mi itt, hogy Atatürk mellett reggelizünk az utcán, de gondolhatjátok, hogy nem ez történt. Hanem barátságosan kezet nyújtott, bemutatkozott, majd beinvitált minket a rendőrségre, egy teára. Eszméletlen figurák ezek a törökök! :) Öt percre rá már az esküvői videónkat mutattuk a rendőrkapitánynak a saját számítógépén. Aztán előkerült egy helyi bölcs öreg is, látszott rajta, hogy tiszteletben tartják a többiek, igazi lokál mikulás volt az ősz szakállú öreg bácsika. Ő volt az egyetlen, aki beszélt a törökön kívül még egy kis németet, így Danival jól elbeszélgettek kicsit. Közben azért féltettük odakint a cuccainkat, rendőrkapitányság és kamerák ide vagy oda, azért mégis. De a rendőrök megnyugtattak, hogy nem lehet baj, ne aggódjunk, nem nyúl itt senki ember fia a bringákhoz. Ez így is volt, de egy dologra ők sem gondoltak, méghozzá egy macskára, aki kieszi a csirkehúst Zita Tavuk Dönerjéből. Ezen már csak mosolyogni tudtunk… A szendvics 1 líra, vagyis 113 forint volt, és Zita már nagyjából végzett vele, amikor jött a kapitány, és mi kint hagytuk a cirmosnak az ennivalót.

Diadal az emelkedők felett

Saray után megváltozott a táj, cserjés erdőben nyílegyenes hullámvasút következett, az elképzelhető legingerszegényebb és legidegőrlőbb terep… Utáltuk is nagyon, alig vártuk a végét, ami Safaalan-ban várt minket. Dani előrehúzott, így mire mi odaértünk, már a harmadik teáját itta – természetesen a helyiek határtalan vendégszeretetében. Itt találtunk egy netkávézót, ahol a harmadik gépnél végre tudtak nekünk netet csiholni, de ez csak arra volt jó, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy még mindig nincs szállásunk Isztambulban. A falu szélén vertünk tábort, egy fa árnyékában, egy ásványvízüzem szomszédságában. Átmentem vizet kérni, majd egy kiadós ebéd következett, sajtkrémes-kukoricás lavast ettünk. Kidőltünk mind a hárman jó egy órára, csak feküdtünk a fűben, ez a reggeli ébredés és a délelőtti menet kikészített minket.

Indulás után egy kényelmes lejtő után egy igen hosszú, és meredek kaptató jött, majd újabb lejtő és újabb kaptató… Ismét csak a szokásos erdőnkben. De ezek már valahogy sokkal jobban ízlettek mindkettőnknek (Daninak eleve nem volt baja velük), ebben valószínű több dolog is közrejátszott. Egyrészt hozzászoktunk a fölfeléhez, másrészt ezek hosszabbak voltak, így kevésbé fájtak. És leginkább harmadrészt, átállítottuk az agyunkat, felpörgettük magunkat az emelkedőkön, lassan, de könnyedén, 6km/h-val, és nem érdekelt minket, hogy lassúak vagyunk, örültünk neki, hogy egyáltalán haladunk és nem szenvedünk, sőt egyszer elérjük az emelkedő tetejét, ahol már vár minket a jutalomlejtő.

Hotel Műv.ház Fecskefészek***

Az egyik ilyen lejtőnek az aljában volt Ihsanyie, egy nagyobb falu. Kis kitérő volt a főútról, de mivel éhesek voltunk és egy lahmacun-ra, vagy kebabra vágytunk, betértünk. Itt történt, hogy az egyik meredek utcán való felkapaszkodáskor elszakadt Dani lánca. Amikor utoljára próbált ilyet megjavítani, beletörte a láncbontóját, így most rám maradt a nemes feladat, nyakig fekete olajossá válni. De előbb ettünk egy-egy dönert 2-2 líráért, és engedtünk a helyiek unszolásának, leültünk az asztalukhoz egy jó török teára. Bő húsz perc alatt összeszenvedtem újra a láncot, most sikerült elsőre úgy, hogy nem esett ki belőle a patent, és még a csavarást is elfelejtettem belerakni. :) Persze ahogy az várható volt, szép fekete lett a kezem, aminek annyira nem örültem. Az egész műveletet kb. 20, a teáját éppen a falu közepén lévő kocsmában fogyasztó férfi nézte végig, és mire végeztem vele, Zita már csak annyit mondott, hogy egy fickót kell követnünk, és lesz szállásunk. Merthogy közben elég jól ránk sötétedett és úgy döntöttünk, innen ma már nem gurulunk tovább. Egy üres művelődési házba vezettek minket. Pontosabban nem volt üres, mert a színháztermet két fecskecsalád lakta, Zita nem kis örömére. Úgy bírom, ahogy ez a csaj tud örülni ezeknek a dolgoknak. Azt látni kell, amikor Zita az örömtől tapsolva fényképezi a kis madárkákat, vagy ahogy kommentálja, ahogyan az anyafecske eteti a fiókáit. Még egy létrára is felmászott, hogy közelebbről láthassa a fecskefészkeket. Egyébként tényleg vicces volt, hogy a műv.házban raktak fészket, a plafonon található neoncsövek tövébe. Valószínű nincsenek itt sűrűn programok. A színpadon található matrac és asztal megint csak pont tökéletes volt hálószoba, konyha és iroda gyanánt, a mosdóban pedig találtunk egy slagot, amivel – igaz jéghideg vízzel, de – kiválóan le tudtunk zuhanyozni. Hosszú és fárasztó napunk volt, de a végén megint tető volt a fejünk felett. És Dani is boldog volt, mert megint ki tudta feszíteni a függőágyát.

A határtalan török vendégszeretet

Reggel természetesen nem tudtuk elhagyni a falut egy teameghívás nélkül. Subasi előtt, épp, mikor kiértünk az erdős részről vissza a szántóföldek közé, 3 bringás jött szembe. Fiatal srácok a UK-ből, Isztambulból Budapestre tekernek, térkép nélkül indultak el, merthogy Bulgáriáig úgy sem lehet eltéveszteni, és majd ott vesznek Bulgária térképet… Laza! :) Adtunk nekik pár jótanácsot, meséltünk sokat nekik az útról, s hogy mi vár rájuk. Megadtuk nekik Ali telefonszámát, és a lelkükre kötöttük, hogy ha Edirne felé mennek, feltétlenül dobjanak neki egy sms-t és fussanak össze Ali-val, minimum egy teára, de inkább egy kanapéra. Ja tényleg, Ali, ha itt vagy: Igazad volt, amint olvashatod, ezeregy teameghívást kaptunk… Elképesztő közvetlen és barátságos népség ez a török! :)

Subasi-ban komoly pihenőt fújtunk. Először csak tízóraizni álltunk volna meg, de aztán találtunk wifit, és láttuk, hogy még mindig nincs hol laknunk Isztambulban. Ennek már a fele sem volt tréfa, hiszen úgy terveztük, hogy ezen a napon megérkezünk a 18 millió fős nagyvárosba. Fogtuk hát a netbookjainkat, és leültünk velük a betonra a kocsma előtt, ahol a wifit találtuk. 5 perc múlva valahonnan szemből, nem is láttuk honnan, de egy fickó egy tálcán három csésze teát rakott elénk… :) Sajnos a tea nagyon nem tudott feldobni minket, morcosak voltunk, hogy itt kell tikkadnunk a kis monitorok előtt, ahelyett, hogy rónánk az utat. Persze semmiképp nem akartunk úgy begurulni Isztambulba, hogy nincs hol aludtunk, egy ekkora városban már nem vicces a szabadban aludni vagy benzinkutak kertjében, már ha egyáltalán van nekik olyan egy városban. Danira is ráragadt az aggodalom, de hamar felülkerekedett rajta és amikor már én is épp úgy döntöttem, hogy elég ebből a betonon ücsörgésből, ő már épp kérte a két sört. Na nem csak azért, hogy oldjuk vele a hangulatot, hanem hogy leülhessünk, rendesen, asztalokhoz. Így már mindjárt gyorsabban repültek a CS Request-ek, és hamarosan végre kaptunk is egy választ. Igaz, csak az első éjszakára, de tud minket fogadni Kivanc. Meglett a cím is, betápláltam a GPS-be, és már pakolásztunk is. Ekkor jött egy öreg bácsika, és egy-egy 50 ficcses jégrémmel kínált meg minket… Hmmm, a pisztáciás még finomabb, mint a vaníliás! :) Indulás előtt még a vendéglőstől is kaptunk egy-egy fél literes jéghideg ásványvizet. Ez a török vendégszeretet. Költöttünk 10 lírát a kocsmában a kólára és a két sörre, de kaptunk mellé három ásványvizet, három teát és három jégkrémet a helyiektől, az áramról és az internetről nem is beszélve. Mindezt úgy, hogy csak ott voltunk, nem kértünk senkitől semmit, de még csórónak sem látszottunk (két laptoppal és 3 furcsa bringával…), csak épp messziről jöttnek. És a törökök amint láthatjátok szeretik azokat, akik messziről jöttek az ő Törökországukba. Apropó, azt írtuk már, hogy a törököknek, mi „Magyarisztán”-ból valóak vagyunk? :) Vicces, de tényleg így mondják az országunkat. Persze ezzel nem vagyunk egyedül, Bulgarisztán még viccesebben hangzik.

Subasi után egy igen kemény és hosszú emelkedő következett, aminek a tetején ismét megálltunk pár lírát költeni. A helyi pékségnél vettünk némi pékárút, és a közeli boltban egy csomag mogyorókrémet. Mivel kifogyóban voltunk a lírából, ez volt az ebédünk. A bolt előtt ültünk le, a bringák körül tyúkok kaparásztak, szóval megvolt a helynek a hangulata, pláne, hogy a szomszédban ott ültek a szokásos teázós népek, kint a teraszon, pont úgy, mint bárhol máshol, ahol eddig láttuk az országban. De most nem ők hívtak meg egy teára, hanem egy nyugati autón érkező öreg török, aki húsz évet húzott le Németországban, és most itt van nyaralója a tenger partján, de az otthona már Németország. Elbeszélgetünk vele, aztán ki-ki ment a maga útjára, ő a nyaralóba, mi pedig neki Isztambulnak.

Mert innentől bizony már elkezdődtek az elővárosok, és velük együtt a széles, sok sávos utak. Egy 10 perces videó bontásban már beszámoltunk az Isztambulba való megérkezésünkről. Apró szakaszokban videóra vettem ezt a jeles eseményt, amitől mindannyian nagyon tartottunk, mert mindenki mindenhol azt mondta, hogy Isztambulba bejutni, vagy onnan kerékpárral kijutni rémálom. Dani mégis pozitív várakozással állt hozzá a dolgokhoz, és ez aztán átragadt ránk is.